II. fejezet

linóleum szagú élet

Kis mosógép – nagy kényelem. Malvin a kádszélén ült. Nézte, ahogy édesanyja kiválasztja a 18 programból azt, amelyik a legjobb lesz a szerdai adagok számára. A cső már a kádba lógott és Malvin is készen állt. Mosópor, öblítő, Malvin. Majd anyuka kiment a fürdőszobából és lekapcsolta a lámpát.

Mint, ahogy az a legtöbb gyerek esetében így Malvinnál is bekövetkezett a cseperedés időszaka. Tulajdonképpen már a méhszájtól kezdve csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Ebben semmi rendkívüli nincs ugye, mert ez minden gyerekkel így történik. Csakhogy Malvin kora előtt értelmileg is fejlődött és valahogy az intelligenciája – a szociális érzékenységével ellentétben – már hároméves korára elérte mondjuk egy 12 éves gyerek szintjét. De beszélni hiába, még ekkor sem tudott. Édesanyja ugyan aggodalmaskodhatott volna, de nem az a fajta volt. Elfogadta, hogy Malvin az Malvin és nem tud még beszélni. Majd elkezd, ha akar. És az édesanyja ezt nagyon jól megérezte. Biztos az anyai ösztönöknek köszönhető, mert a szoros kapcsolat – annak ellenére, hogy Kozmosz-szindrómás a kicsilány – valahogy nem alakult ki és egyik fél sem mutatott különösebb igényt ennek létrehozására. Még régebben anyuka csak éjszaka járt el a cipőfűzőgyárba dolgozni, addig Malvinka 3 éves korára már délutános műszakot, vagy épp délelőttöset is elvállalt. Tehát minden visszaállt az anyuka életében a normális kerékvágásba és Malvinka is úgy érezte, hogy ez így jó.

Így Malvin nagyon sokat volt egyedül, de mint eddig se, most sem bánta. Volt egy saját napirendje és, ahogy teltek az évek, egyre furcsább dolgokon járt az esze. Úgy gondolta, hogy a fürdés nem egészséges este. Arra hivatkozott, hogy ezt a televízióban látta egy kora délelőtti parlamenti közvetítésben. Ott a képviselőurak azon vitatkoztak, hogy vajon a csatornázási művek költségvetése nem veri-e az egeket. Két táborra szakadt a parlament; az egyik oldal szerint igen, a csatornázási művek költségvetése az egeket veri, a másik oldal szerint nem, a csatornázási művek költségvetése nem veri az egeket. Ekkor az igen oldalból felszólalt egy alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Malvinnak ez különösen tetszett, mivel szerette a sima felületeket, az pedig csak fokozta az elköteleződését a sima fejű férfi iránt, hogy még csillogott is, amikor a nem oldal felé fordult és azt mondta: ,,Akkor fürödjenek délben, az nem csúcsidő!” Malvin teljesen elfogult volt az alacsony növésű, pocakos fiatalemberrel szemben, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt. Ezért megfogadta tanácsát és ő mindig csak délben fürdött, mert az nem csúcsidő. Malvinnak valójában fogalma sem volt arról, hogy mit jelent pontosan az, hogy csúcs idő, de voltak elképzelései. Annak ellenére, hogy igen érett volt és kifejlődött intelligenciával rendelkezett, sokszor előfordult még, hogy a szavakat szó szerint próbálta értelmezni – talán ez soha nem fog megváltozni. Így a csúcsidőn sokat gondolkozott 12:04 perctől – amikor is már a testének a habfürdővel való bekenésén túl volt – 13:27 percig. A gondolatmenete sokszor elkalandozott, de mindig számba vette, hogy minek is lehet csúcsa; csúcsa van egy piramisnak, egy háromszögnek, egy ceruzának – de csak akkor, hogyha ki van hegyezve. Hegyezve – tehát, a hegynek is van csúcsa. Egy háznak, egy papírújságból hajtogatott csákónak… De tudta, hogy valami nem kerek. Érezte Malvin, hogy nem értette még meg, hogy mi lehet az a csúcsidő. De mindennap elkezdett ezen töprengeni, és soha nem jutott tovább a csákótól 95 perc alatt.

De a déli fürdésen, a csúcsidőn kívül Malvin sok mindent gondolt még. Például határozott elképzelése volt az üres padokról. Azt képzelte, hogy ezek a padok valójában nem is üresek, csak túl nagy a távolság, hogy mi meglássuk, kik ülnek rajta. Úgy gondolta, hogy több ezer láb magasban helyezkednek el ülő pózban azok, akik ezeken az általunk vélt üres padokon helyet foglalnak, és nekünk ezt a teret lehetetlenség belátni. Akárki ezekre a padokra nem ülhet fel. És attól, hogy mindig máshol helyezkednek el ezek a padok, mindig ugyanazok a padok az üresek, csak tudnak mozogni, ezért az üres padok, nemcsak üres padok, hanem vándorló üres padok. Malvin ezt így gondolta, de arra még nem jött rá, hogy vajon kik tudnak ezekre a padokra leülni.

     Amikor lent sétált 15:14 perctől határozatlan ideig, akkor gyakran találkozott kutyákkal. Malvin szerette a kutyákat, de igazán a kistermetűekkel jött ki jól. Azt gondolta, hogy ők csak a többi ember számára olyan kicsik és ő látta, hogy valójában a kistermetű kutyák sokkal nagyobbak, mint a nagytermetű kutyák. Malvinka ugyanis látta, hogy a kistermetű kutyáknak a lábai még folytatódnak a felszín alatt és olyan hatalmas kutyák, hogy talán, ha fellépnének a járdára a talpukkal és ő ráülhetne a hátukra, akkor képes lenne a vándorló üres padokon meglátni, hogy kik pihennek rajtuk.

Malvin nem tartotta unalmasnak az életét. Nem hiányzott neki az sem, hogy ezeket a gondolatait megossza az anyukájával, mert tudta, hogy úgyse értené meg. De titokban sokszor álmodozott arról, hogy elmesélné ezeket az igazságokat az alacsony növésű, pocakos fiatalembernek, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van és biztos volt abban is, hogy ő ezt mind megértené.

Szerdánként az anyuka mindig mosott. Malvinnak ez volt a kedvenc napja, mert nagyon szerette a frissen mosott ruhának a tapintását. Szerette, hogyha keményre vannak mosva a ruhák és, hogy amikor felveszi azt, tartása van. De nem csak a ruhák illatát szerette vagy azoknak a keménységét, hanem a mintáit, színeit is fontosnak tartotta. Minden napnak megvolt a maga uniformisa. A minta vagy a szín számított. Olyan nem volt, hogy egyszerre mindkettő. Hétfőn például pepitába kellett öltözni. Erre azért volt szükség, mert hétfőn már igazán közel voltak a szerdához, tehát elfogytak azok a ruhák, amiket kedvelt, így ez a minta a mosás előtti-előtti napra maradt. Ennél jobban már csak a keddet nem szerette. Aznap pöttyösbe kellett öltöznie. Hétfőn és kedden mindig szomorú volt és mérges. Aztán szerdára, mintha kifordították volna. Szerda a csíkos nap volt, és a hét legboldogabb napja. Malvinka felvette a csíkos ruháját és ebben a ruhában mindig azt képzelte, hogy a kutyák a hátára veszik őt és felviszik a vándorló üres padok tetejére. A hét többi napja nem volt rendkívüli. Csütörtökön pirosat, pénteken fekete ruhát húzott, szombaton pedig a koncentrikus körök mintázata terült el a ruháin. A vasárnap a színes ruháké volt. Ezen a napon már érezni lehetett a hétfő közeledtét és azt is, hogy utána kedd lesz.

Malvin ezen szokásai a mindennapjai voltak. Minden nap gondolkozott a csúcson és remélte, hogy egyszer majd rájön az idővel való összefüggésre.

Csend volt. Malvin anyukája felkapcsolta a lámpát, kinyitotta az ajtót. Malvinnak ilyenkor mindig össze van kicsit rázódva a gyomra, és enyhe émelygést érez. De ő ezt szerette. Ezt is. Anyuka levette őt a mosógép tetejéről és Malvin elmosolyodott.

 (Illusztráció: arc)

Hegyi Szilárdot tisztviselőnek teremtette a Jóisten. Amióta az eszét tudta, irodistát játszott. Orra hegyére biggyesztette apja olvasószemüvegét, mellén ott feszített a kiváló dolgozó érdemrend, amelyet kicsi kezeivel aprólékosan fényesítgetett, és figyelmes mozdulatokkal válogatta a papírokat. Kezdetben színük és méretük szerint, majd, amikor már el is tudta olvasni, címük szerint, de az, hogy mi állt bennük, nem érdekelte. A papír tapintását szerette. Csukott szemmel végigsimította tenyerével, beszívta az illatát. Mert más-más illata volt az újságnak, a könyvnek, egy-egy csekknek, levélnek. A poros és dohos szagok keveredésekor azt játszotta, hogy középkori varázsló, akinek az a feladata, hogy a világ összes iratára vigyázzon. Micsoda felelősség, sóhajtott fel, és büszkén kihúzta magát. Alig várta a napot, amikor szemüveggel az orrán, jól fésülten helyet foglalhat egy irodában, és egész nap papírokat tapinthat.
Hegyi Szilárd nem volt eszes, csak nagyon szorgalmas, és kitartóan haladt célja felé, amely sok-sok évvel később teljesült: állami tisztviselő lett. Helyet foglalhatott az alagsorban lévő postázóban. Az eskü letételekor szétfeszítette a büszkeség, úgy gondolta, hogy az alagsori postázó az állami gépezet lelke, ahol egyetlen papír sem sérülhet meg vagy veszhet el, és senki sem rongálhatja meg őket. Szerette a nagy irodát, az sem zavarta, hogy hat másik tisztviselővel kell osztoznia rajta. A papírok földi mennyországába zsákszámra érkeztek a különböző nagyságú borítékok: kicsi, nagy, közepes, vékony és vastag. Hegyi Szilárd komótos, megfontolt mozdulattal vette kézbe a borítékot, ujjaival finoman érintette a jobb felső sarkában lévő bélyegeket, gyönyörködött a mintázatukban, majd óvatosan felbontotta díszes nyelű papírvágó késével. Tenyerével többször végigsimított a papírokon, kiegyenesítette a hajtásokat, mint egy díszes terítőt, pecsétet nyomott rá, és a megfelelő kupac tetejére helyezte. Szerette a papírok különféle illatát, simogató vagy érdesebb felszínét.
Egy szép napon betévedt az irattárba, ahol faltól falig érő, ósdi fapolcokon sorakoztak az iratok. Hegyi Szilárd szédült a gyönyörtől, úgy érezte, mintha körhintán ülne, forogtak vele a polcok, rajtuk a vaskos irattömbök. Ennyi papírt egy helyen még soha életében nem látott. Munkaidő után bement az irattárba, simogatta, pakolgatta az iratokat. Ha valamelyik koszos lett, letisztította, ha szakadt volt, megragasztotta. Letörölgette a port körülöttük.
Az egyik januári este is az irattárban tevékenykedett. Egész nap havazott, estére már térdig ért a hó. Hegyi Szilárd a külvárosban lakott, úgy döntött, aznap éjszaka nem megy haza, hanem az irattárban alszik. Papírzsákokból kialakított fekhelyén gyönyörködött a hatalmas polcok látványában, amelyek toronyként magasodtak fölé. Az utcai lámpák beszűrődő fénye megcsillant a poros polcokon. Hegyi Szilárd szippantott egy nagyot az irattár levegőjéből, és azt álmodta, hogy középkori varázsló, aki a világ összes iratára vigyáz.
Kora reggel a hókotró zajára ébredt. Nagyot nyújtózott, felhúzta a csizmáját, majd csintalan gyerekként végigfutott a polcok mentén, lágyan érintve az iratokat. Az ajtó előtt azonban megtorpant. Egy állat terpeszkedett a küszöb előtt: óriásira hízott bogárféle. Hegyi Szilárd lassan hátrált, amíg hátával bele nem ütközött az egyik polcba. Belekapaszkodott. Nem tudta eldönteni, hogy az állat mászik vagy repül, netán mindkettőt. Visszataszítónak találta tüskés lábait, domború páncélját, amely zöld és barna színeivel rikított a kopott padlón. A páncél közepén vastag, vörös csík futott végig, amelyet egy vékony sárga keresztezett. Fésűre hasonlító csápjaival félelmetesen hadonászott. Hegyi Szilárd attól tartott, nyomban elragadja.
Nem tudta mitévő legyen. Becsukta a szemét, azt gondolta, mire kinyitja, eltűnik az ajtó elől. De nem tűnt el. Hegyi Szilárd kétségbeesetten kereste a megoldást. Közelebb lépett, dobbantott, de az állat nem mozdult. Kinyitotta az ablakot, hátha kirepül, de nem repült. Neki viszont ki kellett nyitnia az irattár ajtaját. Arra is gondolt, hogy megvárja, amíg megérkeznek a többiek, de akkor gyávának tűnhetne.
Ahogy nézte, egyre jobban undorodott az állattól. Már-már látta maga előtt, ahogy ez az ocsmány lény elfoglalja az ő irattárát, megmássza az ő iratait. Ezt nem hagyhatja, gondolta, miközben forrt benne düh. Arra az eredményre jutott, hogy el kell távolítania, sőt, el kell pusztítania az állatot. Körbenézett, de az iratokon kívül más nem volt a közelében. Keresnie kell egy botot, vélte, de megrémült attól a lehetőségtől, hogy közben ez a bogárféle elrejtőzik. Kintről beszédet hallott, lépések közeledtek, úgy látta, mintha a bogár kitárná hártyás szárnyát és közelebb kerülne hozzá. Megrémült, cselekednie kellett. Lekapta a legközelebbi iratköteget a polcról és rádobta az állatra, majd ráugrott. Hallotta, ahogy roppan a páncélos test.
Lelépett a tetemet borító kötegről, erőtlennek érezte magát. Szédült, émelygett, arcán folyt a veríték. Ha a szívét tépték volna ki, akkor sem érezhetett volna nagyobb fájdalmat, mint amikor meglátta az iratborító hátoldalát. Hatalmas vörös, barna, zöld színben játszó folt borította. Felfordult a gyomra, ahogy a kilapított tetemet szemétlapátra tette, majd kidobta a nyitott ablakon. Bevizezett egy rongyot, és gondosan letisztította az iratborítóról a véres, nyákos foltot. Többször megsimogatta, mint egy beteg testet, beszélt hozzá, közben ömlött a könny a szeméből. Az ajtó mellett függő tükörben döbbenten látta, hogy megőszült.