Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.
Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt feltételezni; még inkább azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.
Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.
Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.
Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.
Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.
Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, ami eltüntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig – addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.
Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.
Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.
Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.
Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.
Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.
Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.
Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.
A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.
Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?
Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.
Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Nem volt tanácsos a kettőt egy helyen tartani. Vigyázzak az úton.
Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok fedik fel indulásuk, meglepődöm, hogy mit keresnek itt. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

2.

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni sem merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan – ahogy helyzetek sora kívánná –, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, hogy már csak ez a doboz van.
Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, minthogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.
Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet sem láthatom, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit – más körülmények között – a legénykorának hív.
A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.
Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.
Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.
A tengeren jár az eszem, és rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.
Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?
Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél.
Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.
Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a… – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.
Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.  Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.
Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.
Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, és csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.
Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.
Elismerően bólinthatunk.
Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?
Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.
Homlokán egy csöpp kinő.
Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna. Ami lemaradhat. De most, ezek után…, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?
Mélyen hallgatunk.
Eszembe jut, miért vagyok itt:
Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.
Már besötétedett?
Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.
Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.
A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.  Hazaérek.
Az ablakból nézem az utcát, ami még annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken – amilyennek tűnnek –, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

(Illusztráció:  Bill Gingles)

– Csalánból? No de hogyan? – hüledezett Lea. És óvatosan végighúzta a kezét a takarókon.
– Csalánból, igen – mosolygott az öregasszony. – De nem a leveleket szedjük, hanem a csalánszárat. Úgy szőjük meg, mint a kendert, és keverjük más füvekkel, hogy puha és selymes legyen.
Lea elképedve figyelt. Ő úgy tudta, csak a mesék bűnbánó királynői szőnek csalánból ingeket. Éjszaka kióvakodnak sötét susnyásokba , ártó szellemekkel teli völgyekbe, és kesztyűs kézzel szedegetik a leveleket.
– Ugyan! – nevetett az öregasszony. – Unatkozó agyalágyultak találnak ki ilyen meséket! Még csak nem is csíp a csalán, ha ügyesen fogod meg, és értesz a csalánszövéshez.

Lea nem értett hozzá. Moises bácsi házába távoli országokból hozták a kelméket, rabszolgalányok szabták ki a végeket, és ők hímezték rá a virágokat. A család asszonyainak más dolga sem volt, csakhogy méltósággal viseljék őket.
De ha ebben a faluban mesél a Narbonne-i életéről, el sem hitték volna.
Szegényesebb, de sokkal izgalmasabb volt itt az élet.
A férfiak fúrtak-faragtak, méhészkedtek. Az asszonyok a mézből ragacsos süteményeket sütöttek, madár, ló, sárkány alakú kalácsokat, bevonták valami csillogó mázzal, és árulták a városi piacokon. Erdei bogyókból, vérből, nyálból, vizeletből festékeket kevertek, és ezekkel színezték meg a különleges módon elvékonyított csalánszöveteket. Az öregasszonynak volt egy titka, amitől ezek a nyáron hűvös, télen meleg kelmék olyan csillogóak lettek, hogy össze lehetett téveszteni a legfinomabb arannyal átszőtt selyemmel.
De Dán népe – ahogy magukat nevezték – nem szívesen osztotta meg a titkait Leával. Amíg élet-halál között lebegett, aggódtak, mi lesz a méhében növekvő gyerekkel. Ám ahogy felrémlett, hogy Lea nemcsak megszüli a gyerekét, hanem a nyakukon marad mindörökre, az öregasszony is egyre kedvetlenebb lett.
– Hallgass és egyél! Ugyan mi közöd a mi titkainkhoz?
Lea evett és hallgatott: melengette a hasában növekvő életet, és azon töprengett, hogy mik lehetnek ezek a nagy titkok, és miért nem eléggé zsidó ő Dán fiainak szemében.
Ugyan mit vétettem? Hol rontottam el?
Ahogy jobban lett, már azt sem engedték, hogy hozzáérjen a szombat esti ételeikhez. Ha hasára szorított kézzel kisétált a kunyhók közé, a gyerekek, mintha csak egy leprás illegetné magát köztük, rögtön szétrebbentek.
Hát mi a baj velem?, töprengett.
Egy tekintélyes kereskedődinasztiához tartozó, vihorászó kamaszlányt persze senki sem tanít ki töviről-hegyire a zsidó hit alaptörvényeire. Minek is kéne kitanítani? Narbonne-ban a különbségek világosak és látványosak: senki sem kevert volna össze egy keresztényt egy mohamedánnal, egy zsidót egy szláv rabszolgával. De ez a vízmosással és barlangokkal körülvett falu nem illett egyik világba sem. Dán népe zsidónak mondta magát, elválasztotta a húsos ételeket a tejes ételektől, a tejes edényeket a húsos edényektől, egy héberhez nagyon hasonló nyelvet beszélt – de nem voltak könyveik. A férfiak fejből mondták az imákat, és mindennél jobban tiszteltek egy öreget, aki a Tórára kívülről emlékezett, és szombatonként felmondta a gyülekezetnek.
Valahogy magukra maradtak, és elfelejtettek olvasni, gondolta Lea. De ő ezt egy csöppet sem tartotta  fogyatékosságnak: az itteniek kevesebbet álmodoztak, kevesebbet vitatkoztak, viszont annál boldogabban vetették bele magukat a kétkezi elfoglaltságokba, szövésbe-fonásba, méhészkedésbe, ácsmunkába, cukrászkodásba. De akármit mondott volna Dán fiaira Moises bácsi, ő, Lea elégedetten élt volna köztük.
Mi magunk vagyunk a szent betűk, mondta az öregasszony, mikor Lea próbált a szokásaikról tudakolózni.
Lea csak evett és hallgatott, de minél többet evett, és minél mélyebben hallgatott, annál jobban félt tőlük. Mintha a finom falatok nagyra növesztették volna benne a rettegést. Pedig mikor az éhségtől kábultan, kettesben járták Benjaminnal az erdőket, egy csöppet sem félt, de itt, a puha ágyban fészkelődve majd szétmarcangolta a rettegés. Dán fiai azt vallották, isteni parancsra rejtegetik a titkaikat. Talán ha megszülöm a gyerekem, gondolta Lea, eladhatnak rabszolgának.
No de kinek kiáltozzon egy lány Hágár országában?
Dán népe persze örülni fog egy újszülött kisbabának. Hiszen – ahogy Lea kivette a szavaikból – a fiatalasszonyok közül hárman meddők, ketten meghaltak egy tavalyi járványban.
– Hát neked nem a gyereked az első? Hát nem az a legfontosabb, hogy neki jó sora legyen? Hogy jámbor, istenfélő családban nevelkedjen? – kérdezgette álnok arccal az öregasszony. – Hogy itt éljen velünk a szentek közösségében?

Lea kora hajnalban, a rettegés legmélyebb óráiban, a felkelő nap első sugaraira várva talált vissza a szívében a saját édesanyjához. Ha nagyon figyelt a csendes kunyhóban, már-már hallotta Hanna lélegzetét.
Hát mit tegyek? Hova meneküljek?
Tényleg alávaló, gyilkos szekta ez a Dán népe?
Hát nem mentették meg télen az életét? És nem inkább a zavaruknak, mint a gyűlöletüknek tulajdonítható a mostani ellenszenvük?
Befogadtak egy haldokló, terhes anyát, akiről mostanra kiderült, hogy talán élete végéig a nyakukon marad. És hiába is venné feleségül bármelyik Dán fia örömmel, ha Lea az öregek szemében férjes asszonynak számít… Vagy egy ki-tudja-milyen-paráznának, aki becsületesen meghalni sem hajlandó, hogy a gyereke a szentek közösségében nevelkedhessék.
Dán fiai minden évben útra keltek, hogy eleven betűk módjára elvigyék völgyekbe a titkaikat és a törvényeiket. És minden völgyben, minden vidéken, minden hercegségben szívesen látták őket. A várurak örömmel adtak engedélyt, hogy a kaptáraikkal, a szövőszékeikkel egy-egy telet a birtokukon töltsenek. Mert Dán fiai ügyes mesteremberek voltak: megjavították a várak tetejét, kitisztogatták a rómaiak kútjait, és elkápráztatták a várúrnőket az általuk selymessé tett csalánszövetekkel.
Lea kihallgatta, hogy most épp Burgundia és egy rettenetesen kegyetlen, de a fiatal nőkhöz jóságos öreg hercegnő, Hildi országának a határán vannak.
Ha átvág az erdőn, ha sikerül átjutni a folyón, akkor pár óra alatt Normandiába juthat.
De ebben a betűk nélküli világban a hetek, a hónapok és a napok már szép egyformává koptak: Dán fiai csak a szombatokat és az évszakokat tartották számon, a többi ünnep idejét a csillagok járása alapján szabták ki.
Ahogy az idő lassan felmelegedett, Lea hajnalonként a csendet fürkészte. Mennyi ideje van még, nem fog-e elkésni?
Próbált a csillagok mögött hallgató, mégis mindenütt jelenlévő Úrtól tanácsot kérni.

Egy pünkösd utáni éjjelen kivárta, hogy a kutyák is álomba szenderedjenek, majd imádkozva, a legtöbb különös kelmét magára kötözve kisettenkedett a kunyhóból, és elindult az erdő felé.
Ünnep utáni boldog csönd volt, és Lea szinte haragudott magára, hogy a falu határában vizelnie kell: mi van, ha a csobogásra felriadnak a kutyák, aztán a lovak, aztán a tehenek… majd jönnek a kicsik és a nagyok, Dán fiai és lányai kiáltozva, fenyegetőzve… Vizelés után megint ellenállhatatlan frissesség járta át, és szinte ugrándozott, mikor beért a fák közé. Olyan jókedve támadt, hogy nem is törődött a hol három-, hol ötpercenként rátörő hányingerrel. Hiszen nem állhatok meg minden bokorban, gondolta, és törtetett a kitaposott úton a folyó felé.
De az akaraterő, a jókedv nem szüntette meg a furcsa émelygést.
Mit volt mit tenni, hasára szorított kézzel, tekintetével a csillagokba kapaszkodva sietett a folyó felé.
Egy rettenetes rántás megállította.
Lea meglazította a ruháját, letérdelt, és míg egyre nagyobb görcsök rázták, belekapaszkodott egy borókafenyő ágába. Egy óriási lökés… és hirtelen vakító fehérség öntött el mindent.
Lea karjába vette a nyüszítő, eleven gyereket, megtisztogatta, bebugyolálta a ruháiba. És nyugtatgatta magát: semmi baj, gyerekkel a karján, életerős vidám és bizakodó anyaként is megérkezhet Hildi országába.
De a vidám, életerős és bizakodó anyáknak is pihenniük kell valamennyit a szülés után. Lea tett néhány lépést, aztán ernyedten lerogyott egy bokor alá. Megpróbálta számon tartani a perceket… aztán már nem is a perceket, csak az órákat…  de ahogy egyre erősebben folyt a vére…, ahogy csak folyt-folyt megállás nélkül, átadta magát az álomszerű, édes megkönnyebbülésnek.
Egy bátorítóan ragyogó, egyre közeledő csillag volt, amit utoljára látott.

Dán fiait másnap reggel a csecsemő ordítása igazította útba.
Egy kökénybokor alatt találtak rá – gondosan kelmékbe bugyolálva, a halott Lea karjában.
No de hogy-hogy kibírta csecsemő a hajnalt? Hogy-hogy nem fagyott meg?
Talán tényleg nincs párja a jó csalánszövetnek.

Szabó Esztert – aki világ életében gyűlölte, ha Esztusnak hívják – születésem óta ismertem. Együtt jártunk óvodába és általános iskolába, a szolfézs órán padtársak voltunk, a templomi gyerekkórusban – mint két legmagasabb – mi álltunk a szoprán szélén, és ugyanígy a torna sorban is. Egyikünk sem volt napközis –ami nagy kiváltság volt akkoriban –, s így a délután általában a piros körtárcsás telefon mellett talált minket, ahonnan minden egyes alkalommal felhívtuk Eszti anyukáját, hogy átmehetek-e aznap is játszani.
Természetesen mindig átmehettem, ez a délutáni telefonálás inkább csak rituálé volt. Az utolsó óra után a szomszédos iskolaépületből átsétáltunk hozzánk, ahol a sötét előszobában egy barna virágállványon volt az a bizonyos piros telefon. Illedelmességből mindig telefonáltunk Eszti anyukájának, nálunk sohasem töltöttük a délutánt.
Esztinek négy nagyobb nővére volt, így mindig a naprakészek természetességével beszélt olyan témákról, amiket én, a „kétbáttyos” lány, csak megértő mosollyal fogadtam (legalábbis úgy képzeltem mindig, hogy a mosolyom megértő) és hevesen bólogattam: tettetve, hogy természetesen tudom, miről van szó, mikor épp egy IM cikkről állítja, mekkora hülyeség, vagy egy divatos sztárt pocskondiáz.
Emlékszem egy délutánra, hét évesek voltunk, az első osztály vége felé járhattunk. Ő a hozzájuk vezető út közben elmondta, hogy a kedvenc együttese a Kvín és halálosan szerelmes Dzsonideppbe. Megkérdezte, hogy tudom-e ki az a Dzsonidepp. Mondtam, hogy persze, és hogy ő tényleg nagyon-nagyon jól néz ki!
Azt hiszem ez is közre játszott abban, hogy mennyire felnéztem Esztire, sőt már-már tartottam is tőle és a mindig magabiztos véleményétől. Minden dolgáról tudtam, és ő valamiért elviselte, sőt talán igényelte is ezt. Nem nézett le, de egyértelmű volt, hogy a kapcsolatunkban ő irányít.

***

Szabó Eszti vallásos volt. Igazából mindketten azok voltunk. A szüleink a helyi református gyülekezetből ismerték egymást. Apáék nagyon tisztelték az anyukáját, és örömmel vették, hogy mi lányok ilyen jóban vagyunk. Esztiéket az apjuk még kiskorában otthagyta. Egyedül maradtak egy kétemeletes házban, öten nők. Eszti anyja halálra dolgozta magát egy magánrendelőben, ahol egymaga készített mindenféle egyedi gyógyászati segédeszközt. Nagyon kicsi cég volt ez, a húgával együtt vitték, de a munka manuális részét egyedül végezte. Naphosszat ült egy leredőnyözött szobában és mintákat öntött. Mindig karikás volt a szeme, de nagyon szép nő volt. Ezt egyébként már gyerekkoromban megállapítottam, pedig akkor egyáltalán nem figyeltem az ilyesmire. Esztiéknél egyébként mindenki szép volt, és korán érő. A mi osztályunkban Eszti egy Barbi nevű lánnyal vetekedett a legszebbnek járó helyért. Azaz csak vetekedett volna, mivel Esztit nem érdekelte az ilyesmi, s ez a nemtörődömség, ahogy nőttünk, egyre inkább az ő pártjára állította a fiúkat.
A negyedikes fotózásunkra Eszti haját begöndörítette az egyik nővére. Akkor éreztem először igazán rosszul mellette magamat. Pontosan tudtam, mi a rosszérzésem oka: szégyelltem magamat. Aznap reggel a legjobb felsőmet kerestem elő a szekrényből, és nem engedtem, hogy anya fehér blúzt adjon rám. Nem volt stílusérzékem, de azt gondoltam, most igazán sikerült úgy felöltöznöm, hogy végre meglássa mindenki, én is itt vagyok, én is lány vagyok, sőt nem is akármilyen! Az iskolai táskámat rendesen bepakoltam és majdnem futottam az odafelé úton, ami az osztálykirándulások előtti reggeleken kívül, azt hiszem sosem fordult elő. Aztán megláttam Esztit és rájöttem, mennyire nevetséges vagyok. Egy teljesen átlagos virágos felső volt rajta, testhez álló. Eszti már melltartót hordott, a haja pedig olyan természetesen göndörödött, mintha mindig is úgy állt volna. Tökéletes volt: nem a dauer erőszakosságával csavarodtak lefelé a szálak, sem a besütés túlszabályozottságával kunkorodtak. Nyoma sem volt lakknak, nem állt csomókban, de nem is rázódott szét szálakra. Azt mondta, háromágú fésűvel szabad csak fésülni.
Sokszor megnéztem azóta az akkori közös képünket. A negyedikes képen egy ijedt lányka és egy csinos kamasz ül egymás mellett.
Hiába siettem aznap reggel annyira.

***

Ősszel és tavasszal a családom mindig bement Pestre az Kedvezményes Cipő- és Ruhavásárra. A szüleimnek meggyőződése volt, hogy ez a vásár még őriz valamit a régi mesteremberek szavának tartásából és áruiknak tartósságából, és ráadásul itt, az igazi minőségi termékek a legjobb áron érhetőek el, hisz a nevében is benne van, hogy kedvezményes.
Azt hiszem, semmivel nem volt kedvezményesebb, mint bármilyen mezei áruház mindennapi kínálata, de apropóul szolgált a vásárlásra, amit a szüleim még akkor is nagyon kiváltságos dolognak tartottak, mikor már nem falun éltünk és olyan luxuscikkekre is futotta, mint dobozos chips, vagy Rio Máre konzervtonhal. Így tehát minden évben kétszer elzarándokoltunk a tisztességes árusok tisztességes vásárára, ahol tisztességesen otthagytuk azt az összeget, amit bárhol otthagyhattunk volna.
Harmadikos voltam, mikor egy alkalommal szintén felkerekedtünk erre a furcsa vásárjárásra. Nekem cipőre volt szükségem, mert kinőttem a tavalyit, így ezen a részen kezdtük a kutakodást. Apukám szempontja az volt, hogy a cipő lehetőleg bőrből készült legyen, és ne kerüljön túl sokba, mert ugye ez egy kedvezményes vásár. Meg is találta a szerinte megfelelőt, egy öregbarna dudorodó orrú, varrott (nem ragasztott!) félcipőt, amit talán régi Chaplin-filmekben láthatna az ember -ha egyáltalán nézne még bárki is Chaplin-filmeket.
Apukám, úgy látszik, sosem törődött a Chaplin-filmekkel: nagy lelkesen és félreérthetetlen taglejtésekkel odaintett engem és anyukámat. Természetesen mire átevickéltünk a tömegen már mindent megkérdezett a tisztes eladótól, aki szerint nagyon csinos és egy ilyen kislánynak pont megfelelő, ráadásul csupa bőr, kényelmes cipő volt az, amit apukám olyan nagy hozzáértéssel kiválasztott.
A nő nézte, ahogy felveszem. Anya is nézte. Nem szólt, örült, hogy olyan cipőt találtunk, ami egészséges és nem melegszik be benne a lábam. Mikor bekötöttem a fűzőt az eladó lelkendezett, mintha rám öntötték volna. Apa is mosolygott, és azt kérdezte: Na milyen?
Először csak azt mondtam, hogy Hát. Aztán egy kis szünet után, hogy nem tudom, miközben sokatmondóan és keservesen néztem apára, hátha megérti a szememből, hogy rettenetesen undorítónak találom a cipőt és már akkor láttam, hogy ez nem lesz jó, mikor idefele jöttünk, csak épp nem merek szólni az eladó miatt.
Apának úgy látszik, ahogy a Chaplin-filmek, úgy a gyerektekintet értelmezése cipővásárláskor fejezet is kimaradt az életéből. Nézett. Nézett és mosolygott, aztán elővette a pénztárcáját. Hazafelé sírtam. Nem értették.
Nekem tényleg nem volt stílusom, sokszor most is úgy érzem, hogy nincs. Nézek a tükörbe, és még az is előfordul, hogy félek utcára menni, pedig külső megerősítésből tudom, hogy a stílusmentes időszak már rég a múlté. Mindenesetre, ha akkor még nem is volt meg az a látásmód, amit stílusnak szoktak nevezni, ahhoz mégsem fér semmi kétség, hogy ezt a cipőt már első pillantásra szívből gyűlöltem.
Apa azt mondta, jó lesz az, majd meglátom, és hogy teljesen szép, és nagyon praktikus. Nem fordultunk vissza a városhatárból, hogy kicseréljük. Bár akkor még azt hiszem, nem is voltunk olyan tudatos fogyasztók, hogy a kicserélés lehetősége felmerüljön bármelyikünkben.
Két éven keresztül hordtam a barna cipőmet. Minden reggel megalázva vettem fel és a lábamat takargatva álltam az iskolaudvaron, mikor kiestem a kidobóból. Valahogy abban a két évben hamarabb kiütöttek. Pedig előtte veretlen kidobó bajnok voltam.
Keservesen hordtam a barna cipőt, miközben Eszter lassan felnőttesedni kezdett, szépült és egyáltalán nem érdekelte, mit vesz fel. Mindenben érett és nőies volt, akár egy felsős.
Egyébként ő egy fekete tornacipőt hordott. Egyszer azt mondta, lázadásból.

***

Ötödikes koromban elköltöztünk egy kétszáz kilométerrel távolabbi városba. Eszter azon a nyáron egy hetet nálam töltött, ahogyan én is nála. Akkor még Myvip sem volt, nemhogy Facebook, így leveleztünk, kézzel írt betűkkel, hagyományosan. Két napja laktunk az új városban, mikor először kimerészkedtem egyedül a boltba. Levelezőlapot vettem meg borítékot. Öt macskás boríték volt egy csomagban és tíz ugyanolyan macskás lap. Az első öt levelem pár héten belül el is ment a macskákkal együtt. Szolid, kék epres borítékban jöttek a válaszok. Aztán egyre ritkábban fordult meg a levél és egy éven belül elkopott teljesen. Először azért, mert áttértünk az emailre, aztán meg ki tudja, hogy hogyan is szűnt meg a dolog. Évekkel később ugyan ismerősök lettünk a Facebookon, -én kerestem rá és jelöltem be – de az ismerősi viszonynál azóta sem jutottunk tovább.
Keveset posztol és csak két profilképe van a mappában.
Én mostanában kezdek csak leszokni arról, hogy amint rossz kedvem van, egy új profilképet töltsek föl magamról, és álszent dicséretekkel nyugtatgassam magam, hogy mennyien szeretnek és tartanak szépnek. Ő úgy látszik erről is hamarabb szokott le… Ha egyáltalán volt ilyen korszaka.
Eszter olasz szakos az ELTÉ-n, ez is kiderül még a Facebookról, és van egy barátja, akinek nem tudom megnyitni az adatlapját. Egy közös képüket látom csak. A fiú a hátán viszi Esztert egy őszi erdőben. Mindkettőjükön túrabakancs van és sportos kabát. Nevetnek.
Egyszer álmodtam is ezzel a képpel. Nem emlékszem belőle semmire, csak, hogy én is ott vagyok velük az erdőben. És túrázunk egy egész nagy csapattal. Valami baráti társaság vagy ilyesmi.

 ***

Így állok én most Szabó Esztivel. Egyike a 846 ismerősömnek a világ legnépszerűbb közösségi oldalán. A születésnapján a többiekkel ellentétben nem kapok értesítést arról, hogy varázsoljam szebbé a napját egy bejegyzéssel, amiben boldog születésnapot kívánok, mert nincs megadva, hogy mikor született.
De minden március elsején eszembe jut, ahogy közömbös és kicsit tudálékos hanggal magyarázza a hittan terem előtti alagsori wc-ben, hogy az anyukája azt mondta neki, igazából ő hozza a tavaszt.
Tudniillik  március elsején született.

***

Tegnap vettem egy leértékelt fekete harisnyát. A pult előtt háromszor is kanyarodott a sor, mert a boltban végkiárusítás volt. Egy anyát és a lányát figyeltem álldogálás közben. Az anya azt a taktikát választotta, hogy beállítja a sorba 7-8  éves forma kislányát, míg ő bevásárol. Ám a sor számításainál gyorsabban haladt, az okos szemű kislány pedig néha aggodalmasan körbepillantott, félt, hogy túl hamar kerül a kasszához. Ez így is lett, bár pont akkor nem figyelt oda, a fekete tornacipőjén kötötte be a fűzőt. Az anyja a bolt másik végéből hangosan odakiáltott, Esztus, engedd előre a nénit, még nem végeztem!
Esztus kelletlenül előreengedett. Én pedig biztos voltam benne, hogy azért pirul el, mert a kedvenc együttese a Kvín és szerelmes Dzsonideppbe, márpedig, aki szerelmes Dzsonideppbe, azt nem lehet csak úgy leesztusozni.

(Illusztráció: Paul Klee: Kinder und Hund)

Olykor okosabbnak kell lennie a másiknak, és Bének igazat kell, adjak, mert ezen alapul az egészséges társas kapcsolat, amint látom – üvöltözés, a másik lehordása védelemformán, és nem beszélve a langyos, hókásás üdvözítő békéről, amit az okosabb fél kezdeményez, a tunyább meg behódol, mint ma én, akár egy kapitányi parancsnak, mintegy kapitulál, ekként jellemezhetném intim viszonyom, uszonyomat Bével.
Most itt ülök illusztris seggfejek kényes körében, az én soromban szerénységem vagyok, nincsenek barátaim, hát persze… mindahányuk tudja, Stellával hogy állok lakhatás ügyében, ezért hallgatnak előttem, a másik ok meg amiért utálnak, az örökös okoskodásom, mondjuk, okfejtegetések. Aki sokat szájal, jó pontot kap, semmi zsarnokoskodás Stella részéről – csak kis-dolgozatot írat minden óra elején, azért gyűlölik –, pusztán közölte, az óra maga vitafórum, eszmecsere és ismeretszerzés, hogy úgy mondjam, ami fenemód gyönyörködtet. Sose lógtam még el régi magyart, nem tervezem továbbra sem, minden hétfő déltől búbomra telepszik egyfajta erőteljes hiányérzet és türelmetlen várom a következő hátfői ülést tízkor. Balgával kívánságomra hétfői napokon a bölcsészklubban ücsörgünk, én várom a drága Stella fel-felbukkanását, és valóban, egyféle erdei tündért látok benne hegyes füllel, sziporka mosollyal, lepkeszárnnyal, zöldben pompázón… Bé úgyszólván semmit.
Speciális kollégiumot hirdetett meg, ami újfent nem izgatott engem kivéve senkit. A helyszínt a klubban jelölte ki, sör és kávé mellett tárgyazzuk angol nyelven Janus Pannonius pszeudo-erotikáját, amiből megkreáltam a beadandó jelesem, amivel el is dicsekedett mindkét csoport előtt az egy elsőstől ritkán látott nem kis mérvű szókincsemet illetően, én magam feszengtem, tekintve, minden, amit mond, ha pozitíve viszonyul, egy-egy tőrdöfés a lelkembe, meg is forgatja azt a kést, úgy éreztem, úgyszólván kizsigerel, nem szoktam meg az elismerést, mint olyat soha ezelőtt. Egyik meghitt tanóránkon nekem esik, sajnálatomra más móddal, mint elképzelhettem volna azt, ami egyébben rémesen kenetteljes pirulásra késztet.
– Első pillanattól tudtam, hogy belém habarodtál – fordul hozzám álmaim – vágyálmaim? – nője, hangjában semminemű meglepettséget nem lelek, ami egy s más oldalról még fel is idegelne, ha nem róla lenne szó, magam heveny zavarommal küszködöm.
Nem. Amennyire őszinte akarok lenni, akár a csillagszemű juhász mindent befogó tekintete, úgy azt mondanám, nem ismerem a szerelem mint olyan vegytanát. Nem értem a célokat, nem látok bele a fogaskerekek működésének mechanizmusába – ha érted, de vajon akadhat-e célja a kelletlen feszülésnek, ami az agy és elme zsibbadásával nyit és lábrogyásra késztet; lányos pirulás, mi egyebek.
– Honnan tudtad, elárultam magam egy mozdulattal, ahogy néztelek, amiért itt ülünk épp csak kettecskén? – kíváncsivá tett, nem tehetek róla, a vibráló hajópadlóra meresztem a szemem, mert egyszerre likviddé változott minden, tenger hulláma nyargal alattam, hiszen úszni is csak kutyában tudok; ostromolja kicsiny bárkám egyszeriben.
– Nem kicsit, minden zizzenéseddel súgsz valamit, minden hétfőn bevársz, sose hiányzol, gondolkodás nélkül jelentkeztél hozzám lakni… csüggesz rajtam, mint kölyök az anyján, ne érts félre, ezért nem vetlek mindjárt meg – félresöpör egy tincset, ami játszi beiramlik látókörébe, most épp kiengedett hajjal lavíroz és vesébe fürkésző tekinteteket küldöz felém.
– Miért hoztad fel? – motyogom az asztal lapjának. – Köszönöm – mit is köszöntem meg, talán azt, hogy nem buzizott le, nem undorító szörnyet lát bennem, és nem rejtekezik képzeletbeli paraván mögé, ahogy azt egy anakroniszta nőféle tenné, nehogy látásom essék rá, mindezért hálával tartozom neki, s való igaz, akként viseltetem is.
Az egyetemi napokat a továbbiakban is úgy élem meg, mint kutya a pórázon, görény a hámban, aminek végét az ő keze markolja, nincs így mit tennem, ha elvonul egy füstölésre, követem, bevárom, az órái komplexusom orgiái, mintha összenőttünk volna, mondjuk a kisujjunknál. Utóbb tudom meg, az egész kis játékunk, értem, a klubban tartott órák, puszta ürügyként tesznek jó szolgálatot, azért, vallotta meg Stella, hogy a kis barátnője meg a Vadember közelében lehessen. Dorka úgyszintén régi magyarban nyomakszik, másodszorra bejutott, mint újdonsült doktorandus a doktori iskola nappali tagozatára, a Nagy Ember kezei alá. Dorkát onnan ismerem meg az albérletből, kissé testes hidrogénbomba, de be kell látnom, nem minden a külszín, azt le kell fejteni, akkor jöttem rá, ott, hogy nem minden szőke annak predesztináltatott.
Stella nem állja az Egy rém rendes családot, este van, azt nézzük a számítógépen tanulást mellőzendő, ő persze örökösen kárál, vegyük halkabbra; épp megérkezik, nem egyedül. Egy pöttöm kiscicát hozott magával a tenyerében. Azt mondja, a picike a Városháztéren kóborolt, fiúcska, nem amolyan átlag házi macska, a szőre viaszosan fényes, és ahogy hozzáérek, érzem, milyen selymes a kis bundája. Tíz lehet, a konyhában lerakja egy sarokban az ablak alá. Rettentő kimerültnek látszik és nem kevésbé fél is tőlünk, próbálja keresni a helyét, szokni a szagokat, ültében billeg előre-hátra ez a szürkés gombolyag. Kotorunk neki elő némi táplálékot, van a hűtőben tej is, nem mer hozzájuk nyúlni. Állunk hárman a konyhában, Balga bicegőn, várjuk a reakcióját. Jeremiásnak kereszteljük, az én ötletem – olvastam annak előtte a Bibliában Jeremiás prófétától –, a mi szobánkba visszük éjszakára, szegénykém csak kuksol a sarokban az ajtó mellett némán.
Talán aludt valamennyit. Napra virradva egyedül kelek, Bé eltűnik a színről, filozófia előadásra. Jeremiásnak megy a hasa reggel, azt a zöldes trutymót takarítom utána, nem haragszom, megkedveltem rögtön, Stella dettó; ad pénzt, vigyem egy állatorvoshoz. A legközelebbi helyet a Szent Ferenc tőszomszédságában találom meg, mondja, hozzávetőleg száz méterre a kereszteződés irányába. Az ölembe viszem, megriad az emberek, autók, buszok zajától, szökni akar, menekülni, hát erősebben fogom; a szemben jövők tetszéssel fordulnak felénk.
A vizsgálóasztalon én fogom, a doki döfi bele a lázmérőt, ekkor hallom először a hangját, panaszosan visít, megsajnálom, majd’ elbőgöm magam, a doktor tüzetesen megvizsgálja, mikor végez, a kicsi antibiotikumot kap.
Stella mondja, nem maradhat, mert a lakóközösségis vaksi banya nem tűr háziállatot a kulipintyóban. Hétvégéig marad, pénteken, buszon viszem haza, ott lesz majd az otthona, apámék Barcikán várnak, a Pennynél tesz le a járat, majd söpör tovább. Jeremiás kihasználja az alkalmat, kibújik az ölelésemből, bemenekül egy bozótosba, rohanok utána bakancsban, félek, rálépek, de épen elkapom. Apám odavan a háztáji állatkákért, nem veszi rossz néven, reményeim szerint Pepe sem lesz féltékeny a kicsire. Vasárnap visszautazom.

(Illusztráció: kets)