Címke: irodalom

Típushiba

 

Behunyt szemmel néz rám,
s hogy az égdörgés föltépi
szemhéját, a csarnokvízben lebegő
makacs jéghártyáktól csak a kör-
vonalaimat látja. Fiatal még.
Undorodik az öregségtől. Tőlem.
Csak az égi víz kékjén tükröződő
megdicsőülteket szereti.
Mégis egy öngyilkos
pókfonalai tapadnak rá. A megőszült,
duzzadt fonalak elsorvadt,
csonttalan polipkarokként
úszkálnak körötte.  Gorgó.
Ha nem a csillagok levegője
emel, üresnek vél.
Medúzatestű, kígyóhajú
lényként sétál közöttünk,
s hogy különbözzék mindenkitől,
tintahalakból szürcsöli a szót.
Az élettelen dicsőség fekete
leveit issza.
Hátat fordítva néz rám,
hogy ne kelljen látnia (semmit).

(Illusztráció: Redmer Hoekstra: graan)

Japán vakák a IX–XI. századból  

Teidzsi visszavonult császár[1] leánykanyvirág-vetélkedője[2], 47. 

[Ezeket a verseket aznap [a vetélkedő után] költtette őfelsége a résztvevő költőkkel.]                                                                                                        [Motojuki[3]]

 

Leánykavirág!
Vajon miért, hogy mindig
ősszel virítasz?
Tán hogy virágszívedet
ismerjék az emberek?[4]

 

Régi és új dalok gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 226.

 

Téma nélkül.                                                  Hendzsó szerzetes

 

Neved tetszett meg,
csak ezért téptelek le,
leánykavirág!
Hogy kísértésbe estem,
jaj, ne mondd el senkinek!

 

Izumi Sikibu-kötet, 314.

[Tavaszi dalok]

 

Tükörképük is
élénk, mély színben játszik,
virul a tóban.
Lám, a virágok lettek
buzgó lelke a víznek!

Fittler Áron fordításai

 

 

Hendzsó szerzetes (szódzsó Hendzsó, sōjō Henjō)

816–890

A IX. század hat kiváló költője, a hat költőóriás (rokkaszen, rokkasen) egyike. Világi neve Josimine no Muneszada (Yoshimine no Munesada). Ninmei császár (uralk. 833–850) kedvelt hivatalnoka volt, igen tehetséges és művelt, a császár 850-ben bekövetkező halála után pedig szerzetes lett, és felvette a Hendzsó nevet. Saját kora és az utókor egyaránt nagyra értékelte költészetét, amelyre könnyedség és intellektualizmus volt jellemző, meghatározva ezzel – más költőkkel együtt – a Régi és új dalok gyűjteményének sajátos stílusát.

 

Izumi Sikibu (Izumi Shikibu)

?976–?1030

A X­–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője, udvarhölgy. Többek között Sósi császárné udvarában szolgál, ugyanott, ahol a Gendzsi regényének szerzője, Muraszaki Sikibu (Murasaki Shikibu). Ismert két császári herceggel (Reizei császár fiai) való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, Izumi Shikibu nikki) egyikükkel, Acumicsi herceggel (981­–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Vakáira (elsősorban szerelmes verseire) jellemző a szenvedélyesség és az érzelmi felfokozottság. Több mint kétszáz vakája került be (a vaka-költészet kánonjának számító) császári rendeletre összeállított versantológiákba.

[1] Teidzsi-in. A Heian-kor eleji költészet egyik nagy pártfogója, Uda császár (867–931, uralk. 887–897) visszavonulása utáni neve.

[2] Teidzsi-in ominaesi avasze (Teiji-in ominaeshi awase). Teidzsi visszavonult császár által 898 őszén rendezett költői verseny, amelyen a leánykavirág nevű őszi virág nevét foglalták vakákba a költők,  különböző technikákkal. A leánykavirág (tudományos neve Patrinia scabiosifolia, ld. a bélyegképen) egy ősszel nyíló sárga virág. Japánul ominaesi, amely magában foglalja a ‘lány’, ‘nő’ szót, ennek megfelelően (az itt szereplő két vershez hasonlóan) gyakran lányként személyesítik meg a tájversekben, valamint többször előfordul szerelmes költeményekben is, a szeretett hölgy megszólításaként.

[3] Kiléte ismeretlen.

[4]Az ősz japán megfelelője (aki), azonos alakú a ‘ráun’, ‘megun’, ‘elege lesz valamiből’, ’megcsömörlik’ jelentésű ige egyik alakjával, így az ősz szó gyakran magában hordozza ezen jelentések valamelyikét. Jelen vers a virág rövid ideig tartó virágzása kapcsán feltételezi annak nem kitartó természetét.

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

levélkupac

 

nézni a magokat a száradófélben lévő almás
croissant tetején és
titokban integetni a nyárnak az ablakon át.
sárguló levelekből megpróbálni
kiolvasni a jövőt. visszatérni egy helyre
amit talán el sem hagytál soha.
várni… vágyni is egy kicsit
valamire
valakire
egyre jobban
egyre türelmetlenebbül
míg végül a lassan növő levélkupacok
mellett elsétálva is csak arra tudsz gondolni
vajon melyikből fog előugrani váratlanul
kócos hajában levélmorzsák
nevet. visszanevetni.
ismételni önmagad
a szavaid
a mozdulataid
ahogy reggel a fogad mosod és
ahogy az utcaköveken lépegetsz – egy kőre egy lábbal
– még a másodpercmutató
szenvedélyesen lassú körtánca is
ugyanaz.
és hirtelen nem érted hova tűnt egy éved
hogy kerültél vissza a start mezőre pedig
majdnem mindig hatost dobtál de
ez a visszás hazatérés valahogy
mégis álomba ringat este
pedig azt hitted már csak úgy tudsz elaludni ha valaki
keresztbe rakja rajtad a lábát és mégis.
látod
az évszakok kergetőzését is meg lehet szokni.

 

(Illusztráció: Johnny Palacios Hidalgo: Reina de las Aves)

 

Angliai magyar (regényrészlet)

 

Tettem egy pillantást a szürkésfeketén csillogó futószalagra, majd a gép kezelőpultjára, aztán tovább tettettem, hogy odafigyelek Kamilra. A mellettünk lévő gép, emberként kényelmesen hátradőlve nézné, hogyan élem bele magam a nyugodt néző szerepébe, majd ahogy a rám zúduló monológot sehogy sem sikerül párbeszéddé változtatni. Egy ideje nyugodt, savanyú képet vágok, amiért azt érzem, hiba volt megint riportert játszani. Egy kérdésre, egy egész estés előadásban hat másik lassan kibontakozó választ kapok. Működésbe lépne egy újfajta időgyorsítás, de nem éri el a csúcssebességet, mert néha mégis felfigyelek, miközben mesél. A kialakult szünet mocsarában a munka – minden más géppel ellentétben –, tovább süllyed néhány percig.

– Barátaim otthon hiszik, én’ lenni angol professzor már most – kezdi az első és egyben utolsó kérdésemtől teljesen eltérő választ. – De nem igaz – nevet. – Dolgozok lengyelekkel, iszok lengyelekkel, angolom nem fejlődik. Huszonhat vagyok, előző hat évben angolom nem sokat javul, csak kicsit – a gép mellettünk egyet-kettőt ásít, de élvezi, hogy egy ideig nem kell csinálnia semmit. Ahogy Kamil megemlíti az ivást, rögtön lengyel vodkára gondolok, ő pedig még azt is megérzi, ha körülötte az embereknek az alkohol eszébe jut. – Házamban van vodka, legtöbbször azt iszunk. Te szereted lengyel vodka? – mire válaszolnék, máris folytatja. – De itt csak teát – nevet kissé erőltetetten, én is hasonlóan. Lassan már nem is próbálkozom válaszokkal, eddig csak azt sikerült a tudtára adnom, hogy magyar vagyok. Közben néha a bajszomat pödröm, bambán figyelek. Sima, pufók arca nem mond mást, mint, hogy nyolc évesen megállt vele az idő. Gdansktól nem messze lévő szülővárosában, amiről percekkel ezelőtt óráknak tűnően mesélt, felhívnám szerető családját, hogy megtaláltam a fiúkat, akit húsz éve mindenki elveszettnek hisz. – Van, hogy áthívok pár barátot, de angolul mindenki keveset beszél. De játékokból, tudod, mikor Xboxozunk, vagy ilyesmi, abból tanulok kicsit. Mozgás, katona, fedezékbe, lőjj, lőjj! Mozgás, mozgás, mozgás! – utánozza álnok mosollyal az egyik háborús, belső nézetű lövöldözős videójáték angolul adott utasításait.

Kamil elfordítja tekintetét a kezelőpult indítógombja felé, arca eltorzul kissé, mikor vissza rám néz. Megijedek, ahogy hirtelen magához tér, arca egyre vörösödik, kínos nevetésével változik a hadszíntér.

– Mondtam elején, szólj, ha sokat beszélek. Légy szíves mondd, és állíts le, mondanod kell, hogy ne beszéljek sokáig – mondja, és sötétbarna szemével csak pislog felém. Ahogy némán engem néz, képes, és elhiteti velem, hogy csak én beszéltem hozzá megállás nélkül, hosszú percekig. – Vi níd tu dú számting. Doncsú tink? – mondja az új Kamil Czajkowski. A do, vagyis a tenni szót annyira kihangsúlyozza, hogy az egész mondata égbe szökik, és nem is tér onnan vissza soha. Kamil felébredt, távolabb lép tőlem a FUEGO indítógombja felé. Odalépek a futószalag mellett legközelebbi kartonbástyához, elveszek a várból egy függőleges sort, és rutinszerűen folytatom az előző Krisztián hagyatékát ott, ahol kénytelen volt abbahagyni.

Darkley-i nyomdaraktár recept, hozzávalók: Szedés, ragasztás, matricázás, raklapra pakolás. Ezt szorozzuk be egy számmal, ami a végtelenség érzését kelti. A monotonitás egyenes arányban van a ragasztószalag kifogyásával, és attól, mennyire vagyunk ügyesek a szolgálati fegyverünkkel. Ha van időnk, legfőképpen, ha a gép úgy dönt, hogy percekre elalszik, és Kamil bika módjára nekifut, majd dühösen fúj a fóliázóra, visszanyerhetjük a ragasztószalag cserével elvesztett időt is, mielőtt a FUEGO újraindul. Szedjük a fóliázott üdvözlőlapokat, amilyen gyorsan csak lehet. Ha feltorlódnak a futószalagon, söpörjük be a nagy részét, és tegyük őket egy gyors mozdulattal félre, majd továbbra is huszonötösével, vagy harmincasával dolgozzunk le belőle, amint csak lehet. Amikor újra helyreáll az időbeli rend, és tartja magát a szolgálati szalagtépőnk, szóba kerülhet az időgyorsítással járó utazás, amihez kelleni fog egy véletlenszerű emlékkép. Amint legalább egy beugrik, és van elég ragasztószalag, doboz, és a raklap sem telt még meg, az időérzetünket megbabonázza a lassúság és a gyorsaság egy-egy kép okozta keveréke.

Amikor az emlékek kezdik átvenni az irányítást a robotüzem felett, munka közben ugyanaz a három kép kategória villan be, amik a tizenkét órás éjszakai műszak közben ajtókként működnek. Ezek közül kettő emlék, a harmadik üzemanyag. Az első egy szeplős, pisze orrú lány, haja hosszú, szőke, és mint ijedt őzike liheg előttem a sötétben. Az egyetlen fényforrás az ággyal szemben lenémított tévéből árad. Krémszínű push-up melltartójának kiakasztása közben, a feszültség cikázik belül fel és alá, mégis fekete farmernadrágjának gombja okoz nagyobb gondot. Ez az ajtó akkor nyílik, és ismétlődik oda-vissza, amikor Fruzsi kissé drámaian, suttogva kérdezi: „Megtegyük?”

Választhatok a kora reggeli dimley-i autóbusz állomás, vagy a kivételes napsütésben villódzó képek, a Victoria Station, a Temze, vagy a westminsteri metró kijárat közül, ahogy hosszasan várom Borit. Az időt turista családokban mérem, akik közül néhányan a telefonjaikat átadják, kezembe nyomják, és megkérnek így, ismeretlenül is, hogy készítsek róluk egy-két képet az óratoronnyal a hátuk mögött. Ha épp nem a velem szembeni oszlopokhoz szorítják magukat, én meg a kijárathoz közeli TESCO Express bejárata mellől fényképezem őket – miközben próbálom kikerülni a közöttünk úszó tömeget –, Borit kezdem el látni. Ahogy a városi biciklijére támaszkodva a járdáról integet felém, északról délre, múltból jelenbe, oda-vissza repülök.

Legfőképp csak úgy ömlik a rengeteg bankjegy a szemem előtt. Az isteni minimálbér, a hat font kilencvenöt gondolata mindent beborít a raktárban. Szórakozásból huszonötösével pénzt fóliázunk, és amennyit csak be tudunk dobozolni, az ma este raklapra kerül. Nincs olyan koffeines barna lötty, ami úgy hatna, mint a gondolat, hogy az angol királynő képével ellátott lila bankjegyek szerényen a zsebembe csúsznak. Mindet egyenesen II. Erzsébet küldi.

„BUCKINGHAM PALOTA

2016. március 2.

Kedves Krisztián!

Az udvarhölgyeim helyett írok, úgy döntöttem, ezt nem bízom Philippára. Értesültem afelől, ami történt, súgtak nekem egy magyarról, aki elvesztette fővárosunkban minden pénzét, és most északon törleszti mély ostobaságát, együtt él ügyének borús konzekvenciáival. Ne aggódjon, igya csak a levét, nem árt az magának. Mindenesetre meg kell mondanom, a történtek mélyen elszomorítottak. A borítékban talál pénzt, de jövő hét péntekig nem nyithatja ki. Küldök Önnek, kedves Krisztián, 333 angol fontot, ez négy napi minimálbér, de csak, ha a mai estét is tisztességesen befejezi. Az Egyesült Királyság és az Európai Unió számít magára, hogy rendesen lesznek bedobozolva azok az üdvözlőlapok.

Utóirat: Szomorúan értesültem róla, hogy a FUEGO gép haldoklik. Szeretném kifejezni az együttérzésemet Önnek és a lengyel munkatársának.

Üdvözlettel,

II. Erzsébet

Őfelsége, a Királynő”

Brékk! – a kiáltásra összerezzenek, másodpercekre meg vagyok róla győződve, hogy Mókus tért vissza. Kamil kedvesen mosolyog, majd egy ideig csak a feje köré csavart fejkendőt igazgatja, amitől úgy néz ki, mint egy visszavonult B kategóriás hollywoodi színész, akit karate vígjátékokból ismer fel az átlagközönség. Először kelti azt a benyomást, hogy ez a mosoly az arcán nem tarthat örökké. Környezetének úgy tűnhet, születésekor is ahelyett, hogy felsírt volna, csak nevetgélt, de hiába, a tekintete egyre csak álszentebbé válik.

 

 

(Illusztráció: Arshile Gorky)

könyvtár

 

ha itt lenne a könyvtár
akkor csak ide mennék
a könyvtárba
csak a könyvtárba mennék
ide
csak mennék
ide a könyvtárba

de ha ott lenne a könyvtár
akkor csak oda mennék
a könyvtárba
csak a könyvtárba mennék
oda
csak mennék oda
a könyvtárba

de ha emitt lenne a könyvtár
akkor csak emide mennék
a könyvtárba
csak a könyvtárba mennék
emide
csak mennék emide
a könyvtárba

de ha amott lenne a könyvtár
akkor csak amoda mennék
a könyvtárba
csak a könyvtárba mennék
amoda
csak mennék amoda
a könyvtárba

a fényárba

 

(Illusztráció: Jacek Yerka: Library Ammonite)

Idegen modell; Könnyek

 

Idegen modell

Beszélni róla
és az azonnal megváltozik.
Boldogság,
közben, ahogy kimondtam
már nem lesz.
Minek róla?
Elmenni határokig
szokott modellekbe simulni,
miközben remeg a kéz,
hogy ez veszélyes lehet,
éget a tűz.
Idegen,
mint vonatkocsik a tájban.

 

Könnyek

Karcosra fagytak a busz ablakai.
Az ülésekbe úgy süppedtek bele, mintha
nem lenne más választásuk.
Kitágult szemekkel figyeltek
befelé és két mozdulat között maradtak
az ujjak.
A fékezés próbálta átrántani
az egyik izmot a következő felé, de nem volt
erő. Kerekek gurultak a lábak helyett és
az irány rossz volt. Jobbra-balra
hajoltak a fejek és könny helyett vér
folyt  a szemükből.
Úgy bízták rá magukat
a sofőrre, mint
újszülöttet anyja a nővérekre.
A tócsákban topogtak
a cipők. Karon fognám mind és
elmondanám, van választás, de
karcosra fagytak az ablakok és a
szám megtelt a könnyeikkel.

 

(Illusztráció: Sue de Vanny: Water’s Edge)