Címke: irodalom

templomromok

 

a templomok alatt
régi szent helyek romjait rejti a föld.
ahogy az új szerelem is felülír
minden régi szerelmet.
ha feltárhatnám szíved
egymásra rakódott rétegeit, ott lenne
minden régi szerelmed romja.
sárba tapadt szavak és érintések,
melyek felett ott magaslik
jelen szerelmünk fellegvára. titokban
minden éjjel hálát adok alattunk szunnyadó
romjaidnak. a réges-rég kimondott szavaknak,
amiket egy szél már széthordott valamikor –
most kimondjuk őket újra,
téglákat gyúrunk belőle
templomunk tornyaihoz.
hálás vagyok minden régi szeretőnek –
ha ők nincsenek, a talaj sem
lehetne most ilyen biztos talpaink alatt.
imáink a sötétben elsuttogott szavak,
sokáig visszhangoznak termeinkben.
álmomban kiásom a
templomunk alá szorult szerelmeket és
egyenként szabadon engedem mindet.
egy másik szél kapja fel őket,
lefújja róluk a sárgöröngyöket, más tájakra repít.
éljenek csak valahol az időbe ragadva. megérdemlik.
mi majd imádkozunk helyettük
minden sötét éjszakán és
ha feltámad a szél, majd
szétszórja hálámat a világban, amiért
én bolyonghatok titokzatos templomod folyosóin.

 

(Illusztráció: Jacek Yerka: Cowan City)

De profundis…

 

A férfi az aluljáróban feküdt a földön, az italbolt mellett. A nadrágja combközépig letolva, lesoványodott, hófehér feneke az égnek meredt, és nem lehetett nem észrevenni, hogy összecsinálta magát. A bűz mindent elárasztott, beleköltözött a jobbról, balról elhaladó emberek orrába, akik, amint meglátták a saját mocskában fetrengő szerencsétlent és összekötötték a látványt a penetráns bűzzel, orrukat befogva szaporázták lépteiket.

Csak az italbolt tulajdonosa, egy tagbaszakadt, puffadt, vörös arcú férfi, és egy másik, vézna, foghíjas törzsvendég álltak kitartóan a félig már eszméletlen ember mellett és röhögtek rajta.

-Hát, ennek már annyi – zendített rá a tagbaszakadt, megspékelve a mondandóját egy tekintélyes büfögéssel, majd akkorát rúgott belé, hogy ott maradt a testén a cipője nyoma.

A csontos képű erre úgy elröhögte magát, hogy kilátszottak a még megmaradt szuvas fogai, majd, felbátorodva az iménti tetten, rúgott egyet ő is.

Valaki végre kihívta a mentőket, de mire odaértek, a férfi már meghalt. Ráhúzták a fekete zsákot, elvitték a testet, feltakarították a mocskot, mintha soha nem is lett volna és a napok egykedvűen peregtek tovább. A tagbaszakadt itatta a vendégeit, a vézna meg szorgosan a seggére vert a segélynek.

Azon az estén is ott ült a szokott helyén, kezében a kis üveges vodkával, félhülyén vigyorogva, amikor egy hatalmas csattanás hallatszott a kiszolgáló pult mögül. A puffadt arcú vágódott el, a többiek, akik ott voltak, nyomban köréje gyűltek, de hozzányúlni senki nem mert. Látszott, hogy nagy fájdalmai lehetnek, mert remegett az egész teste és úgy nyáladzott, mint egy epilepsziás. A tömeg egyre csak gyűlt, körbeállták, mint egy mutatványost a vurstliban, a legtöbben szörnyülködtek, öklendeztek, és volt, aki fényképezett is. Kis idő múlva a remegés abbamaradt, de jött helyette egy hatalmas ordítás, aztán még egy és még egy, végül már csak egyetlen artikulálatlan hang hallatszott, talán mondani próbált valamit, de senki sem értette.

A következő pillanatban az ordítás abbamaradt, és a hájas test mozdulatlanul hevert a földön elnyúlva, a szájából kilógó sárgás nyelvvel. A szuvas fogú akkor ijedtében felugrott a székről, ahol idáig megdermedve ült. Elindult a kijárat felé, de nekiesett az egyik asztalnak. Megpróbált felállni, hogy tovább menjen, a tagjai azonban nem engedték, lezuhant a földre. Az imént még a tagbaszakadtat körbevevő tömeg most felé vette az irányt. Valaki elkiabálta magát: – Fúj, ennek undorító, fekélyes kelések vannak az arcán!

A szuvas fogú kétségbeesetten üvöltve nyúlt az arcához, ami még jobban eltorzult, ahogy elborították a gennyedző sebek. A látvány egyre borzasztóbbá vált, a tömeg hátrált. Már senki sem fényképezett. Mire a mentő odaért, ez is meghalt. Nem maradt belőle más, csak egy halom véres hústömeg.

A nézősereg viszolyogva széledt szét.

Csak egyvalaki állt még ott a félhomályban, csendben, egyik vállával a falnak támaszkodva. Egy magas, sovány férfi, elegánsan öltözve, ápolt, vágott szakállal, már majdnem teljesen fehér hajjal, keskeny szájával elégedetten mosolyogva.

Aztán eltűnt, mintha soha ott sem lett volna…

 

 

 

(Illusztráció: ys)

Noé Kapitány magánéleti válsága avagy a világ megmentése

 

– A vízilovak menjenek előre, ti várjatok – kiált a mókusokra az ideges rakodótiszt, közben a ceruzáját rágja. Minden oka megvan az idegességre, napok óta rakodnak, teljes a káosz. Az állatok egy része már a hajón nyomorog, másik része még a parton lökdösődik.
– Mi van a szénával? – kérdi a takarmánymestert.
– A széna már beérkezett, de egyelőre nem tudjuk berakodni, mert a jávorszarvasok makacskodnak, nem akarnak a fenéken utazni, csak akkor hajlandóak a rakodásban segíteni, ha áttesszük őket a külső fedélzetre. Lássuk be, a markukban vagyunk: az őz- és muflonbandák már nekiálltak a fosztogatásnak.
– Rendben, a jávorokat tedd át a C-blokkba, a petymegek mehetnek a fenékbe. Van még valami?
– Sajnos igen, a gepárdok megették a zergéket, sürgősen gondoskodni kell a pótlásukról. Javaslom egy nagyobb kontingens beszerzését, hogy hasonló esetekre legyenek tartalék zergéink, illetve kéne még egy póttapír, mert ez rálépett a kobrára.
– Rendben, vegyetek hat zergét meg két tapírt. A lajhárokkal mi a helyzet?
– Még úton vannak, erőltetett menetben délutánra itt lesznek.
– A csigák! Barmok, figyeljetek a csigákra! – ordít a két bamba tevére. – Segítsetek nekik, nincsenek elvesztegethető óráink, amíg ezek felérnek – kiált át a peléknek.
A pelék óvatosan felszedik a pallón araszoló hálás csigákat. A hiénák csapatban jöttek, épp sorsot húznak, ki marad. A hangyák fegyelmezett sorokban állva vitatkoznak, szerintük rájuk nem vonatkozik a „mindenből egy pár” szabály, bezzeg a renitens bolhák felpattogtak, egy részük bundákba rejtőzve osont fel. Teljes az anarchia, az állatok a szűk pallókon lökdösődnek, a fedélzeten a helyüket nem találók kóborolnak.
– Az oroszlánok a D-blokk, a zsiráfok az F-be! Óriáskígyók, egyelőre várakozzatok az árbócon… hé, ne tapossátok el a tekiket!… tukánok a palánkra!… nyulak, 1-es fedélzet, B-blokk!… a sün, hova lettek a sünök?… grizzly, ne ülj a kajmánra!… hiúzék, az ürgéket nem megenni!… a kenguruk ne pattogjanak!
Noé magába roskadva ül a kabinjában, húz egyet a flaskából, komolyan fontolgatja, hogy ő is marad. Elege van az egészből, az élete egy rémálom – azóta az este óta.

Csengetnek… megint csengetnek. Noéné morogva kicammog.
– Ki az? – ordít utána Noé, aki épp tévét néz.
– Az Úr.
– Mit akar?
– Veled szeretne beszélni.
Noé mogorván feltápászkodik, és a konyhába csoszog, ahol a felesége a Mindenhatót épp teával kínálja.
– Mi járatban, mi járatban? – kedélyeskedik Noé.
Az Úr elmondja, hamarosan vízözönt küld az emberiségre, és mellesleg kiirtja az állatokat is, majd az ezzel kapcsolatos feladatokat vázolja. Noé „nem lenne egyszerűbb el se pusztítani őket?” kérdésére az Úr nemmel válaszol. A költségekre otthagy egy komolyabb bankkártyát, a munkához sok sikert, jó egészséget kíván, és távozik. Noé leül, kibont még egy sört, és nem káromolja az istent – pedig lenne hozzá kedve.

– Ki ette meg a tukánt?!… ilyen nincs, két nap alatt hat tukán!… szerezz még tízet, és hozass húsz kecskét is!
– Húszat, de hát mi lesz a „mindenből egy pár” szabállyal?
– Elegem van a szabályaiból, mégis, az oroszlánok meg a többiek akkor mit esznek? Hozass húszat!
– Mi lesz, ha megkérdezik, ők miért vannak húszan?
– A kecskék idióták, súgd a fülükbe, az Úr különösen kedveli őket – és röhögnek, a kecskék tényleg idióták.
– Nem, ti nem mehettek fel, sajnálom, zebráink már vannak… rákok is, ja, ti a folyamiak vagytok, balra H-blokk… bőregerek a vitorlakötélre, vigyázzatok, ne szarjátok le az elefántokat!… á, ideértek a lajhárok is, menjetek a bőregerek után, és ti is vigyázzatok az elefántokra… hogy vemhes a kudu, sajnálom, akkor marad, keressetek egy rendeset… kakukkék K-blokk, szóljatok a többi madárnak, figyeljenek… nem, csukák nem jöhetnek, barmok!
Noé húz egyet a flaskából. Épp megmenti a földet, de nem tűnik boldognak. Az Úr látogatása előtt már komolyan fontolgatta a válást, most nem tölti el boldogsággal a tudat, ezzel a zsémbes házisárkánnyal kell benépesítenie a földet. Homlokát ráncolja, húz még egyet a flaskából, és a faluba távozik. Régóta kerülgeti a kocsmárosnét. Vázolja neki a helyzetet. A kocsmárosné szerelmes szemekkel hallgatja, és erős hajlandóságot mutat a föld benépesítésére. Sugdolóznak. Noé megissza a borát, és visszasiet. Jókedvű parancsokat oszt, mindenre figyel, letör egy impalalázadást, felszámolja a hangyász- és tatuellenállást, útba igazítja a vombatot, fogat mosat a varánusszal, szállásukra kíséri a vakondokat, eukaliptusz-nepperekkel alkudozik a koaláknak. A rakodás ütemesen halad. Az időközben megérkező kocsmárosné személyesen ügyeli a boroshordók berakodásában segítő gorillákat.
– Hova tette a kedvenc teveszőr mamuszkám? – kérdi Noé a feleségétől.
– Vízözön van, te szerencsétlen, a mamuszoddal foglalkozol? – zsémbeskedik Noéné.
– Márpedig a mamuszom nélkül sehova! – toporzékol Noé, és a dühe valóságos, tényleg a szívéhez nőttek azok a mamuszkák.
– Mit ír a prognózis, pontosan mikor érkezik a vízözön, te hatökör? – sziszegi a felesége.
Noé előveszi a faxot.
– Holnap 20.17 (GMT) – közli, és a szeme se rebben.
A feleség mogorván fújtatva, sűrűn szentségelve elviharzik.
Az utolsó vöcsök- és bíbicpárokat rakodják, a bárkát jófajta állatkertszag és hangzavar lengi körül. Elered az eső.
– Horgonyt fel! – indul a föld megmentésére Noé kapitány.
A kocsmárosné a tatfedélzeten szerelmes szemekkel bámulja – kezében a világmegmentő teveszőr mamuszkák.

 

Megjelent: Tízmedve – 2018. január 15.

(Illusztráció: Alfredo Sosabravo)

Úton

Furcsa arcok válnak ki Zsuzsi-vonatokból
Tovaszökkenve, mint a szökőnap
Mint hegybordák az úton
Mint egyvágányos sín a mocsaras parton
Hogy a távolban helyet adjon a megannyi
Szentjánosbogár-fénynek.
A dombokon állnak,
Magasodnak
Régi romok
Néha egészen rejtve
Mindenki szeme előtt
Ott, ahol a vágányok háromrét válnak
Hogy a mállófalú állomásépületet körbenyalják
Vakra deszkázott ablak-szemeikkel ne lássák,
Ne hallják,
Csak leperegjék a kerekek lüktetését
Ahogy az ígéretes fénylőhátú bogarak
Ígéretlen autómosókká,
Üzemekké,
Boltokká,
Kispolgári házakká
Avanzsálnak
A szökőnapi estében

(Illusztráció: Ton Dubbeldam: Meeting at the Lake)

BEOWULF (részlet)

BEOWULF

(részlet)

II.

115      Árnyak leple alatt lopakodott Grendel

a gyűrűs scyldingekhez, kik sörtől nehezülten,

csendben pihentek a csarnok ölén.

Mulatozás után mind mélyen aludtak

a büszke ethelingek. Bajjal nem gondoltak,

120      bánat nem zavarta békés álmukat.

A védtelen alvókra váratlan csapott le

a hívatlan vendég, helyéről felragadott

harminc harcost. Hazatért azután

portyájának örvendve, prédáját hurcolva,

125      mészárlás-ittasan a mocsár rejtekébe.

Heorotba a hajnal halállal érkezett,

véres pusztításra virradt a reggel.

Fájdalom szava szállt az égre,

a férfiak sírtak. Fényes trónján

130      az ősz öregember örömtelen ült:

Hrothgar gyászolta harcosai vesztét.

Engesztelhetetlen volt az ellenség gyűlölete.

Hosszantartó viszály vette kezdetét,

véres háborúság. Nem váratott magára –

135      mikor az éj leszállt, a látogató ismét

felkereste őket, mert ölni vágyott.

Nem bánta meg bűnét, új bűnnel tetézte.

A dánok között könnyű volt ezután

olyat találni, ki távolabb keresett

140      félreeső fekhelyet: félelem lett úrrá

a harcosok lelkén, mikor látták a bitorló

vérszomjának nyomait; védettebb helyre

rejtőztek éjjel az életben maradtak.

Így nyert hatalmat Heorot fölött

145      egy mindenki ellen, mígnem üresen állt

a hősök csarnoka. Hosszú ideig,

tizenkét télen át tűrte balsorsát

a scyldingek barátja, bánatba merülve,

mélységes gyászba. Messze szállt a hír,

150      mindenütt elterjedt az emberek földjén,

hogy háborút visel Hrothgar ellen Grendel.

Sok ének született a szomorú harcról,

a véget nem érő viszályról, a vad gyűlölségről.

Éveken át tombolt a támadó haragja,

155      nem akart békét, a bűnt nem tette jóvá,

gazdag fizetséget a gonosz kezéből

hiába reméltek Heorot bölcsei,

fényes váltságot a férfiak életéért.

A Pusztító lesből lecsapott, a halál

160     fekete árnya fiatalra, öregre

könyörtelenül lesújtott. A láp köde takarta,

elnyelte az éjszaka. Ember nem tudhatja,

merre kóborolnak a kárhozott lelkek.

A magányos gyilkos gyalázatot hozott

165      az emberek népére: erőszakkal vált

Heorot urává, hatalmába vette

a kincsek termét a tintaszín éjeken.

Ám nem közelíthetett a királyi székhez,

a dánok trónját a Teremtő védte.

170      A scyldingek barátját bánat emésztette,

szívbéli fájdalom. Számtalanszor gyűltek

tanácsba az urak terveket szőni,

határozni arról, harcosaik vajon

mit tehetnének a támadó ellen.

175      Szentélyeikben kerestek kiutat a bajból,

bálványoknak hódoltak, hangos szóval kérték

a lelkek megrontóját, hogy mentse meg őket

a rettegés karmaiból – így rendelte hitük,

a pogányok reménye. A pokol sötétségét

180      hordozták szívükben, hatalmát nem ismerték

a Tettek Bírájának, Teremtő Urunknak,

magasztalni nem tudták a Mennyek Királyát.

Bánat vár arra, ki bálványokat szolgál,

halhatatlan lelkét lángok ölelik,

185      semmilyen változást, vigaszt nem remélhet.

Öröm vár arra és örök élet,

ki halála óráján igaz oltalmat lel,

és keblére öleli a Kegyelem Atyja.

III.

Healfdene fia hosszú évekig

190      hordozta bánatát. A bölcs öreg nem tudta,

hogyan védje meg népét a veszély idején,

nem volt menekvés, minden éjjelen

reggelig tartott a rémület uralma.

Hallotta hírét Hygelac egy thánja,

195      egy geat harcos, Grendel dúlásának.

Nemes és hatalmas nemzetség sarja volt,

erősebb, mint bárki más ember a földön.

Habokat hasító hajót építtetett,

a hattyúúton túli híres uralkodót,

200      a dán királyt keresni fel vele,

hogy a scyldingek urának segítséget nyújtson.

A bölcs férfiak, bár féltették életét,

útra buzdították, bíztak a tervében,

a jeleket vizsgálták, várták az időt.

205      A geatok közül kísérőnek a legjobb

harcosokat választotta, hogy vele tartsanak.

Tizennégy társával a tengerhez indult,

hol véget ért a föld; vezetőjük jól ismerte

a hullámok titkait. A hegyfok alatt

210      ringott horgonyán a habok vándora.

A háborgó áramlat a homoknak szegült:

elérkezett az óra. Az orrba sereglettek

mind a kalandra készülő harcosok,

fénylő kincseket, fegyverek sokaságát

215      vitték a fedélzetre. A vízre taszították

az erős bordázatút, elindult útjára,

széltől űzve szántotta a tengert,

sebesen repült a rohanó habok közt,

mígnem másnapra a madárhoz hasonló,

220      hajló nyakú hajó hátáról meglátták

feltűnni a távolban a túlföld peremét,

meredek szirteket, széles hegyfokokat.

A mélység birodalmát maguk mögött hagyták,

a szoroson túli szárazföldre értek.

225      A wederek fiai a fövenyre ugrottak,

kiléptek a partra. Páncélingük a szélben

harci dalt zengett. Hálát adtak az Úrnak,

köszönték Istennek a könnyű átkelést.

A scyldingek őre, ki a sós határt

230      kémlelte a falról, mint feladata volt,

látta, hogyan hordják le a pallón

a halált hozó fegyvert, a fénylő pajzsokat.

Kíváncsiságtól vezetve közéjük lovagolt

nevüket kérdezni, kilétüket megtudni.

235      Magasba lendítette lándzsáját, keményen

megrázta, s így szólt, a szokást követve:

„Honnan hozott ide a hullámok ösvényein

magas hajótok, messzeföld fiai,

láncingbe öltözött lándzsás harcosok?

240      Régóta őrzöm rajtaütés ellen

a dánok földjét, hogy fosztogatók hada

ártó szándékkal ne szállhasson partra.

Nem volt még senki, ki nálatok nyíltabban

mert volna pengét és pajzsot emelve

245      jönni e vidékre, míg vezéreink tanácsától

engedélyt nem kapott. De köztetek van

egy harcos, akihez hasonlót nem láttam

kerek e világon. Nem közönséges férfi,

ki csak díszként hordja drága fegyvereit

250      a csarnokban pihenve – ha nem csal meg szemem,

és nem vezet félre félelmetes külseje.

Most hallani akarom, honnan származtok,

ki fiai vagytok, hogy földünkre nehogy

könnyelműen ellenséget engedjek lépni.

255      Ti távolról érkezett tengeri utazók,

feleljetek nekem: fedjétek fel mielőbb,

merről jöttetek, és mi a szándékotok.”

IIII.

A harcosok feje így felelt az őrnek,

szavai kincsesházát kitárta előtte:

260     „A geatok királyának követői vagyunk,

Hygelac társai, tűzhelye őrzői.

Idegen népek közt is ismerték atyámat,

Ecgtheow volt a neve a nemes vezérnek.

Sok telet megért, míg termeit elhagyta,

265      hogy őseihez  térjen. Őrzik még hírét,

emléke fennmaradt az emberek között.

Hazádnak királyát, Healfdene fiát

jöttünk felkeresni. Jóakarat hozott.

Igazíts útba, hogy udvarába jussunk.

270      A dánok földjére feladat szólít:

nem titkoljuk előtted, tudod te magad is

– ha igaz a hír, mi hazánkba eljutott –,

hogy a scyldingek a sötét éjszakát

rettegéssel várják, s egy rejtélyes gonosztevő

275      gyalázatot hoz Heorot lakóira,

öldököl és pusztít. Parancsosztó uradnak

őszinte szívből szolgálnánk tanáccsal,

hogyan győzheti le gyűlölt ellenségét,

hogyan vethet véget a viszály uralmának,

280      hogy megtisztuljon a mézsör magas terme,

és Scyld népének sorsa megforduljon.

Vagy viselnie kell vesztesége kínját,

keserves szüksége nem szűnhet mindaddig,

míg helyén áll a hősök csarnoka.”

285      Beszédét hallva a hullámok őre

félelem nélkül felelt nyergéből:

„Mind a szavakat, mind a tetteket

vegye fontolóra a férfi, ha bölcsen

kívánja megítélni a mások szándékát.

290      Hallom és elhiszem, hűségesek vagytok

Heorot királyához. Hazám földjére

szabad az utatok, urunkhoz vezetlek.

Harcosaim addig szépen hajló nyakú

hajótokat, mely most a homokon pihen,

295      fosztogatók ellen fegyverrel vigyázzák,

míg zúgó vizeken Wedervég felé

fordíthatja újból faragott orrát.

Aki jót cselekszik, a csaták viharán

sértetlen viszi át a Seregek Ura.”

300      Útnak indultak újból. Szélesöblű

hajójuk a vízen horgonyának feszült,

visszatértükre várt. Vadkan aranylott

sisakjuk tetején, tűz lángjában edzett

védelmező szellem vigyázta életük.

305      Vezetőjét követte a wederek csapata,

míg eléjük magasult a mézsör terme,

az arannyal fedett, fából emelt csarnok,

melynél híresebbről nem hallott még senki.

A hatalom házának, hősök lakhelyének

310      fénye ragyogott a felhők alatt.

Hozzájuk fordult a hullámok őre,

a büszke hajlék felé, a bátrak csarnokához

irányította léptük. Lova hátáról

búcsúzóul így buzdította őket:

315     „Magatokra hagylak. A Mindenható Atya

kegyelme kísérjen a küldetés során,

vezesse kardotok. Ő vigyázzon rátok,

tartson meg épségben. A tengerhez kell mennem,

vésztől, pusztítástól védeni a földet.”

Miklós
Ágnes Kata és Nagy Andrea fordítása