Louis- André de Montfort jó katona, dicső lovag volt, halála mélyen érintette a családját. A királyt annál kevésbé: kiutalt némi járadékot a családnak fiuk érdemeiért, és számára a dolog ennyivel el is volt intézve. De ez érthető, neki sokkal fontosabb dolgai voltak: nap mint nap a bálok középpontjában lenni a palotában bizony szörnyen megterhelő feladat. Azonban a család számára a haláleset nagy tragédiát jelentett: Louis-André volt az egyetlen fiú, az örökös, és jóllehet, szülei azon voltak, hogy benépesítsék a nagy családi kastélyt gyermekeikkel, számtalan kudarcba fulladt kísérlet után Louis-André mellett mindössze egy lányuk született, Marie, ebbe a próbálkozásba viszont az anya halt bele. Az apa nem nősült újra, így mindössze hárman éltek a hatalmas épületben, no meg persze a cselédek. Louis-André volt a család reménysége, és eddig úgy tűnt, jó úton halad a felemelkedés felé: a család vagyona ugyan korántsem volt jelentéktelen, de Louis-André egy évvel ezelőtt eljegyzett egy nagyon fiatal, nagyon szép, és nagyon gazdag lányt, Julie Bouquet-t, és ekkora vagyonnal már nem létezett volna számára lehetetlen. Csak hát közbejött egy vadászbaleset, ahol egy golyó teljesen véletlenül éppen szíven találta. Bölcsen meg is magyarázták, hogy a golyót nyilván a férfitól legalább három méterre álló vaddisznónak szánták, csak hát az elkövető személyére nem derült fény. Emiatt az idős apa és Marie tépelődhetett eleget, ez senkit sem érdekelt, hiszen az ügyet lezártnak tekintették.

      A szép Julie Bouquet is gyanakodott, hogy jegyese halála nem baleset volt, de nem tehetett semmit azon kívül, hogy divatos ruháit feketére cserélte. Az apja különben is közölte vele, hogy nem érdekli a dolog, mert már sikerült is találnia egy megfelelő férjet a lányának, és egy hónap múlva (ennyi ideig azért illett gyászolni az elhunyt vőlegényt) meg is ejtik az eljegyzést. Julie viszont szerette vőlegényét, és átzokogott éjszakák után, amikor úgy érezte, már tud józanul gondolkodni, kitalálta, hogy apáca lesz. Apja legújabb tervét hallva azonban Julie nem tudta, mitévő legyen, hiszen kedvenc lányregényeiben ilyen probléma sosem fordult elő: ott mindenki dícsérte a hősnőt magasztos cselekedetéért.. Az apja viszont még csak nem is volt vallásos, és lánya nemes elhatározásán nem meghatódna, hanem inkább pár jól irányzott atyai pofonnal és szobafogsággal próbálná megnyerni ostoba gyermekét a földi hívságoknak.

      Marie és Julie, akik közel egyidősek voltak, gyakran találkoztak, méghozzá a legnagyobb titokban. Erre a legalkalmasabb hely pedig a temető volt, azon belül is a Montfort-család kriptája előtt, ahol nem járt már egy teremtett lélek sem: a temetésen még nagy tömeg zokogott, de az élet ment tovább, egyedül Marie járt ki (az apja is jött volna, de már öreg volt, nehezen mozgott) és Julie (az ő apja alig várta, hogy leteljen a gyászidő, és akkor majd megtilthassa lányának a temetőbe mászkálást, és ez a fekete ruha is mennyire ronda, ráadásul semmi értelme sincs), mindketten kísérők nélkül. Nem féltek: késő ősz volt, az idő hűvös; épeszű ember nem jött ilyenkor a temetőbe.

      Ezen a hajnalon is ők ketten tartózkodtak csupán a temetőben: Marie már régebb óta várt, Julie pedig most érkezett: megölelték egymást, majd elhelyezték virágaikat a síron. Ezután Marie a hideg kőnek támaszkodott, és szomorúan lehajtotta a fejét.

      – Mi a baj? – tudakolta Julie, és odalépett hozzá.

– Apám… – Marie nagyot nyelt. – Tegnap este közölte velem, hogy egy unokatestvérem, bizonyos Joaquim de Saint-Pol, egy nincstelen kis senki a kezemre pályázik. Természetesen a pénzünk kell neki.

      – És apád elutasította, nem? – kérdezte aggódva a másik nő. Marie nemet intett a fejével.

      – Joaquim unokatestvérem megfenyegette, hogy ha nem ad hozzá feleségül, akkor bíróság elé idéz minket, és elkobozza a vagyonunkat, lévén ő a legközelebbi örökös. – felelte. – Sajnos nincs mit tenni.

      – De csak van megoldás! – mondta Julie. – Szökjünk el otthonról, és tegyük le a fogadalmat egy távoli zárdában!

      Hűvös szél söpört végig a temetőn, és a nagy csendben csak a száraz falevelek zizegését lehetett hallani. A nap fénye egyre erősödött, de nem adott meleget. A két fiatal nő megborzongott.

      – Ha megteszem, azzal kiszolgáltatom apámat annak a gazembernek. Mellesleg semmi kedvem ahhoz, hogy életem végéig egy sötét lyukban bolyongjak, fanatikus vénasszonyok között. – szólalt meg végül Marie. – Ó, ha tudnád: én legszívesebben meghalnék, de még azt sem tehetem meg!

      – Nyugodj meg, kérlek. – simította meg társnője arcát Julie. – Valamit ki fogunk találni… Ami mindkettőnk problémáira megoldást jelent…

      Marie most felemelte a fejét, és szőke haja alatt élénken csillogott kék szeme: mennyire hasonlít most Louis-Andréhoz, gondolta Julie, csak éppen Marie bőre fehér volt, mint a porcelán, a bátyjáé pedig napbarnított.

– Ami azt illeti, van egy ötletem. – felelte Marie. – De ahhoz szükségem van a beleegyezésedre, mivel…

      – Miről van szó? – kérdezte izgatottan a másik. – Mondd, gyorsan!

      – A cselédeim hallottak egy nőről, egy boszorkányról, aki még a halottakat is fel tudja támasztani. – Marie suttogóra fogta, jóllehet senki nem tartózkodott a közelben. – Érted? Fel tudná támasztani Louis-Andrét!

      Julie sikolyát messzire vitte a szél, hangja ott kongott az ódon sírok között, míg végleg el nem enyészett.

      – Neked elment az eszed? – kérdezte. – Tudod, mire készülsz?! Ez bűnös dolog!

      – És amit a bátyámmal, a te jegyeseddel tettek, az nem volt bűn? – kérdezte élesen Marie. – Megölték! Aljas módon meggyilkolták! Hát mi ez, ha nem bűn?

      – Igazad van. -suttogta Julie, de korántsem látta a dolgokat olyan feketén-fehéren, mint Marie. A sötét alvilági praktikák hallatára pedig végigfutott a hátán a hideg. – De ha ilyet teszel, a kárhozatra jutsz!

      – Na és, azzal majd ráérek akkor törődni! – vont vállat Marie, és hátravetette a haját. – Egyébként is, a kárhozat még lehet, hogy jobb is, mint ami itt várna rám!

      – Ugyan, neked nincs semmi vesztenivalód, legfeljebb nem az Úr menyasszonya, hanem a bátyám felesége leszel. Most még lelkesedsz az ötletért, hogy apáca leszel, de ha megteszed, úgyis megbánod. És ahogy apádat ismerem, ő sem hagyná annyiban. – mondta Marie ingerülten. – Nos?

      – Beleegyezem. – felelte végül Julie, akit egyre jobban vonzott az új lehetőség, és azzal is tisztában volt, hogy az apácaélet nem éppen egy magafajta fiatal lánynak való. Sőt, már annyi kedve sem volt hozzá: félt, hogy apja még a kolostorból is haza tudná hozni. És akkor nagyon megbüntetné. Julie máig sem felejtette el, hogy tizennégy évesen, amikor egy barátnőjétől nem akart hazajönni, az apja bezárta őt annak az aknának az aljába, ahová a birtokon elhullott állatokat dobálták, és az éjszakát két döglött disznó társaságában kellett eltöltenie. Ha akkor, ezért a csekélységért így megbüntették, mit kapna, ha elszökne? -De mégis mit kell tennem?

      -Semmit, csupán ha a bátyám feltámad, legyél a felesége. – közölte Marie. -Meg kell ígérned, különben nem sok értelme van az egésznek.

      – Ígérem. -mondta halkan, szinte suttogva Julie. -És mikor…

      -Ezeket bízd csak rám. Én elintézek mindent. – jött a magabiztos válasz. – Ma este megyek el a boszorkányhoz.

      – Légy óvatos. -mondta Julie, és búcsúzóul megölelte barátnőjét, majd elindult haza. Rohant, mert amit most hallott, az túl sok volt neki. Marie még várt egy darabig, nehogy bárkinek is feltűnjön, hogy találkoztak, aztán a kastélyuk felé vette az irányt.

      A nap folyamán sikeresen el tudta titkolni azt a félelemmel vegyes izgalmat, amely majdnem szétfeszítette belülről. Ebéd közben elnézte apját, aki alig nyúlt az ételhez. Szegény, egyre rosszabb színben van. Ha ez így megy tovább, minden Joaqium ölébe hullik majd, és ehhez semmit nem is kell tennie. Marie is alig evett, pedig éhes volt, az idegességtől azonban a gyomra görcsbe rándult, és olyannyira összeszűkült, hogy egy falat sem fért bele. Úgy tett, mintha a levest kanalazná, és közben azt tervezte, hogyan fog este meglépni.

      Délután látogatójuk érkezett, Joaquim személyében, mire Marie a szobájába zárkózott. A látogatás sokáig tartott, és édesapja még rosszabbul nézett ki utána, mint eddig. Ez is egy jel, hogy minél hamarabb lépnem kell, gondolta Marie, és alig várta, hogy lemenjen a nap. Ekkor felvette a legegyszerűbb ruháját, kinyitotta az ablakot, és a falat befutó borostyánon lemászott. Közben persze ügyelt, nehogy fennakadjon a szoknyája.

      Az udvaron már várta egy kis hintó: Marie beszállt, a lovak pedig elindultak, és szinte repítették a lányt a közeli városka felé. Marie nem tudta pontosan, merre is kell mennie, a megérzéseire hagyatkozott. Ezek pedig egy szép és nagy, kétemeletes házhoz vezették. A hintó megállt a kapuban, Marie pedig kiszállt, majd meghagyta a kocsisnak, hogy várjon, míg vissza nem tér, és elindult a bejárathoz. Szépen faragott domborművek díszítették a falakat, és első látásra teljesen átlagos épületnek tűnt. Marie épp azon kezdett el tűnődni, vajon jó helyre jött-e, amikor az ajtó kinyílt. A lány hátrahőkölt, hiszen az ajtóban nem állt senki. Nyelt egyet, és belépett. Sötét volt, de erőt vett a félelmén, és elindult, bár nem tudta, hová vezeti a lába. Akkor viszont komolyan megrémült, amikor az ajtó becsapódott a háta mögött, és hirtelen teljes sötétség vette körül.

      – Elnézést… – mondta elakadó hangon. – Elnézést… van itt valaki? -pár bátortalan lépést tett előre.

      – Természetesen. – hallatszott a válasz búgó női hangon. Marie-t ez teljesen váratlanul érte, és sikkantott egyet. Hirtelen apró lángocskák villantak fel mindenhol, és a szoba immár nappali fényben ragyogott. Marie rájött, hogy egy ugyanolyan szalonban áll, mint amilyen otthon, a kastélyban is van: sok-sok csillár, mindegyikben gyertya égett, a falakon tükrök, festmények, és az egész helységet betöltötte valami meghatározhatatlanul kellemes illat. A lány lassan megnyugodott, és meg sem lepődött, hogy egy hatalmas karosszék áll vele szemben, abban pedig egy fiatal, szépséges nő ül. A nő sötétlila selyemruhát viselt, hosszú fekete haja bonyolult frizurába volt rendezve, hatalmas, szintén fekete szemével pedig szinte hipnotizálta Marie-t. A lány ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen nem is áll, hanem ül, szintén egy karosszékben, és kezében egy csésze teát tart.

      – Ön az a boszorkány… -kezdte, de a kérdést nem tudta befejezni, mert a másik nő félbeszakította.

      – Ugyan, én nem boszorkány vagyok, csupán szeretek segíteni másokon. – mondta mosolyogva. – Tudom, miért jöttél: a bátyádat akarod visszahozni az életbe…

      – Hogy találta ki? – kérdezte izgatottan Marie.

      – Valahonnan sejtettem. – mondta a nő némi gúnnyal a hangjában. Marie vonásai erre a hangra megkeményedtek.Amúgy sem volt egy nyugodt természet, most pedig annyira ideges volt, hogy bármi miatt fel tudta kapni a vizet.

      – Tud nekem segíteni, vagy nem? – kérdezte indulatosan, és felpattant a székéből. Azaz csak felpattant volna, de egy láthatatlan erő visszatartotta. – Ez a maga műve? Ha igen, azonnal engedjen el!

      – Ejnye, miért kell így sietni? -tudakolta gúnyosan a nő. Marie már kiabált, annyira mérges volt. Mérges volt erre az ismeretlen nőre, aki nyilvánvalóan a bolondját járatja vele, és mérges volt önmagára is, hogy ilyen tehetetlen vele szemben.

      – Eresszen el, maga őrült! Fel fogom jelenteni az inkvizíciónál, és akkor elviszik, megkínozzák, és a király börtönének ablaktalan pincéjében fog megrohadni! Vagy pedig tüzes vassal sütögetik, kerékbe törik, és forró olajba mártják, aztán elégetik!

      – Hm… nagyszerű. – mosolygott a boszorkány. – Mindig is ki akartam próbálni. – odalépett Marie-hoz és megsimogatta az arcát. Marie azonban annyira magán kívül volt, hogy beleharapott a kezébe. A boszorkány felszisszent és elkapta a kezét. Szemében gyilkos tűz villant, majd a mosolya is eltűnt. – Értem. Sajnálom, hogy próbáltam barátságosabb mederbe terelni a beszélgetést, és ezzel is a drága idődet húztam. Térjünk a tárgyra. Mit adsz nekem?

      – Magamat. – közölte Marie, némileg megenyhülve, sőt, némi ijedtség is bujkált a hangjában. – Mindenemet odaadom, hogy a bátyám élhessen.

      – Ó, én kevéssel is beérem. – felelte a boszorkány. – Nekem csupán egy hajfürtöd kell.

      – Mire? – kérdezte gyanakvóan Marie. A nő elmosolyodott.

      – Mindig is ki akartam próbálni, hogyan állna nekem a szőke haj. – felelte. Marie elképedten bámulta, és kezdte úgy érezni, hogy a nő egy őrült. Vagy pedig én vagyok az, hogy idejöttem, gondolta. Te jó ég, már kezd is megbomlani az elméje… Segítség…

      – Ennyi? Csak ennyit kér? – kérdezte egészen normális hangon.

      – Én igen. – felelte a nő, aki közben felkelt, és egy polcon matatott. – Viszont a bátyádnak kell egy test is, egy élő test… Jelen esetben a tiéd, mert régi már… hogy is mondjam, nem éppen megfelelő. Ha beléd költöztetjük a lelkét, hamarosan átveszi az irányítást a tested felett, amely ezzel egyidőben elkezd átalakulni. A végén pontosan olyan lesz, mint a bátyád régi teste. Viszont… -itt egyenesen Marie szemébe nézett. – … amint ez megtörténik, a lelked a pokolra távozik. Valamint ha a bátyád újra meghal, ő is a pokolra kerül. – fejezte be. – Mindennek ára van. Nagy ára. Az alvilági segítség különösen sokba kerül, és általában nem éri meg.

      – Nem érdekel. – közölte Marie. – Vágjunk bele.

      – Én figyelmeztettelek ifjú hölgy: gondold meg! – mondta a boszorkány hűvösen, és elővett egy gyertyát, az asztalra tette, és meggyújtotta. Ezzel egyidőben az összes többi fény kialudt a szobában. Marie gyanakodva nézte a lángocskát.

      – Ez meg mire kell? – kérdezte.

      – Lehet, hogy te nem szoktál végiggondolni semmit, de a bátyádnak is joga van eldönteni, beleegyezik-e. – felelte a boszorkány. – Elvégre az ő lelkéről is szó van.

– Tehát megidézi a bátyám lelkét? – ámult el Marie. A nő bólintott. – És hol van? Mikor jelenik meg?

      – Mögötted áll. – mondta látszólag unottan a boszorkány, de belül majd’ szétrobbant, mert ez a lány határozottan idegesítette. Már régen csótánnyá vagy más rusnya állattá változtatta volna, ha nem kötik bizonyos szabályok, amelyek kimondták, hogy a potenciális vásárlókat nem lehet megátkozni. Élvezettel figyelte, ahogy Marie elsápad, és lassan hátrafordítja a fejét. Most fog sikítani, gondolta elégedetten.

      Marie enyhe, hűvös fuvallatot érzett a vállánál. Ebben a pillanatban visszafordult, szembe a boszorkánnyal, és tudta, hogy aki mögötte áll, a bátyja, Louis-André szelleme. A boszorkány csalódottan felsóhajtott: azért szerette volna, ha Marie sikít egyet. Legalább egy icipicit. De nem. Most ott állt a szellem is. Hm… jóképű fiatalember. Hasonlít Marie-ra. És… igen… hát… nem éppen szép halált halt. A boszorkány tökéletesen látta a vérrel áztatott mellényt, a nagy sebet, és a belőle kilógó húscafatokat, valamint a férfi hamuszín arcát, amelybe csapzottan lógott hosszú, szőke haja.

      – Nos, minthogy mindketten itt vagytok, halljam, hogy döntöttetek. – szólalt meg. Marie az ajkába harapott, arca pedig fehér volt, akár a fal. A gyomra kavargott, jóllehet nem evett szinte semmit. Lábai remegtek: menekülni akart. Az akarata azonban erősebb volt.

      – Vállalom a feltételeket. – mondta. A boszorkány elmosolyodott.

      – És te? – kérdezte Louis-André kísértetét. A kísértet nem szólt semmit, csak bólintott. Marie annyit érzett, hogy egy újabb hűvös fuvallat megcirógatja a nyakát, aztán megszűnt a nyomasztó érzése. A boszorkányra nézett, aki bólintott.

      – Akkor kezdhetjük. – mondta az, majd az asztalra mutatott, ahol Marie egy tál vizet pillantott meg. – Nézz bele a vízbe! Gondolj a bátyádra!

      Marie a tál felszínére pillantott, majd a bátyjára összpontosított, úgy nézte saját, vízen úszó tükörképét. Aztán a kép hirtelen megváltozott, mire el akarta kapni a fejét, de a boszorkány mögötte termett, megfogta a fejét, és nem engedte, hogy elmozduljon.

      – Nono, most már végig kell csinálni. – közölte keményen. Marie ismét a tálra pillantott, és a bátyja arcát látta benne. Ekkor fehér fény villant, és Marie a földön fekve tért magához. Nagy nehezen kinyitotta a szemeit, és látta, a boszorkány ott áll mellette, és őt nézi.

      – Most miért mosolyog? -kérdezte Marie, és feltápászkodott.

      – Ó, csupán örülök, hogy sikerült a dolog. – jött a válasz. Marie végignézett magán: nem történt semmi. A boszorkány, mintha megérezte volna ezt, így folytatta:

      – Hamarosan furcsa dolgok fognak történni veled. – mondta. – A bátyád lelke már benned van, és nem kell hozzá sok idő, hogy felébredjen. Akkor pedig a tested is átalakul majd. Tehát ne lepődj meg. – kinyújtotta a kezét. -Ja, a hajad, egy pillanat… – elővett egy kisollót, és lenyisszantotta az egyik tincset. – Köszönöm, részemről ennyi volt. Sok szerencsét a továbbiakban.

      – Köszönöm. – hebegte Marie, de ekkor már a házon kívül találta magát, mintha még be sem lépett volna oda. Nem tudta, mi van vele, olyan furcsán érezte magát. Odatámolygott a kocsihoz, beszállt, és elvágtatott a kastélyba.

      Amint megérkezett, felrohant a szobájába, és nem engedett be senkit. Idős apja rémülten nézett a lány után, aki úgy vágtatott át a termeken, mint egy eszelős.

      – Te jó ég, mi történt? – vetette magát az ágyára Marie, és a párnába fúrta az arcát. Mindenütt apró izzadtságcseppek borították a testét, és nagyon fázott. – Mit tettem?

      Gyorsan letépte a ruháit, és ágyba bújt, de egyre rosszabbul volt, és ez ellen semmi sem használt. Ott kuporgott az ágyon, egy szál csipkés hálóingben, és rájött, hogy a dolog immár visszafordíthatatlan. Ideges volt.

      – Ó, ha legalább tudnám, hogy volt-e értelme… – suttogta maga elé. Felült az ágyban, átkulcsolta a térdét, és úgy érezte, belülről tűz égeti. Vajon ilyenek lesznek majd a pokol lángjai is, tűnődött, és nem bírt egy helyben maradni. Felugrott, leült a fésülködőasztala elé és elkezdte kefélni a haját. Lopva belepillantott a tükörbe, és egyik pillanatban a bátyja arca nézett vissza rá, a másikban a sajátja. Meg fogok őrülni, gondolta ismét. Rettenetesen fájt a feje, szinte érezte, hogyan lesz benne egyre erősebb Louis-André lelke. A szeme is égett, és homályosan látott. Kinyújtotta a kezét a vizeskancsóért, de nem bírta megfogni: a kancsó nagy csattanással apró darabokra törött a padlón. Hamarosan halk kopogás hallatszott az ajtón. Marie ettől kissé magához tért.

      – Kisasszony… minden rendben? – kérdezte egy félénk hangocska. A szobalánya volt az, Belle.

      – Gyere be, nem történt semmi. – mondta Marie. Kisvártatva megjelent a lány, és látszott rajta, hogy mennyire fél: sápadt volt az arca, és jól láthatóan remegett. Marie feléje fordította a fejét. – Mi az, talán valami bajod van?

      – Semmi, kisasszony. – nyögte Belle, bár legszívesebben elrohant volna. – Csak hallottam, hogy leesett valami és…

      – Úgy van. – közölte Marie, és arca idegesen megrándult. – Belle, segíts felöltöznöm! Most!

      – De kisasszony… hamarosan éjfél… – mondta ijedten a lányka. Zsupsz, Marie tenyere nagyot csattant az arcán, Belle hátraugrott, és rémülten tapogatta az ütés helyét. – Kisasszony…

      – Azt mondtam most, és az nem azt jelenti, hogy tessék vánszorogni! – kiáltotta az úrnője. – Igyekezz, különben istenbizony agyonütlek, ostoba cselédje!

      A reszkető szobalány nekilátott: felsegítette Marie-ra a legszebb ruháját, és tökéletesen biztos volt benne, hogy úrnője elméje megbomlott. Amikor az utolsó fodrot is megigazította, Marie ellökte magától.

      – Eredj, szólj a kocsisnak, hogy fogja be a lovakat! – mondta, és közben a tükörképét szemlélte. Most látom utoljára magamat, gondolta, majd elkapta a tekintetét, és összeroskadt, úgy fájt a feje. Belle rémülten elfutott.

      Marie lassan összeszedte magát, és elindult. Addigra már az egész ház talpon volt, és mire a lány leért az előcsarnokba, ott találta idő apját is.

      – Elment az eszed, leányom?! – támadt rá az idő férfi. – Mit képzelsz, hogy így bánsz a cselédekkel? És ki hallott olyanról, hogy valaki éjnek idején kocsikázni megy?!

      – Majd egy napon megérted. – lökte arrébb egy könnyed mozdulattal Marie, és kilépett az ajtón. A kocsi már készen állt, Marie beszállt, és kiadta az utasítást. – A Bouquet-palotához!

      – Nocsak, a kis Marie mire vetemedik? – tűnődött magában Joaquim de Saint-Pol, aki egy bokorban rejtőzve figyelemmel kísérte Marie indulását, de annak is tanúja volt, amikor felkereste a boszorkányt, így tökéletesen tisztában volt vele, mit tervez a két nő. Méghozzá két milyen nő! Joaquim-nak mindkettő nagyon tetszett, különösen Marie, akivel gyerekkorukban néha együtt is játszottak, és a kislány ellenszenve már ekkor is megnyilvánult: a kis Joaquim arcát nemegyszer csúf karmolásnyomok éktelenítették. Máskor meg ráküldte Louis-Andrét, aki alaposan elagyabugyálta. Ó, mennyire gyűlölte Louis-Andrét! Nemcsak azért, mert Marie rajongott a bátyjáért, hanem mert irigyelte tőle a rengeteg pénzt, ami az idős Monfort halálával várt rá. Ők bezzeg sosem kaptak abból a pénzből, pedig őket is megilletné: Joaquim anyja Montfort-lány volt, de a bátyja, Marie apja nem adta ki a hozományát, és később sem támogatták a családot. De most eljött az idő, hogy bosszút álljon rajtuk: Louis- Andrét természetesen ő lőtte le, Marie a felesége lesz, a vénembert pedig kiforgatja a vagyonából, aztán kidobja. Csak Marie mostani lépése okozott gondot: lehet, hogy a lány mégsem lesz a felesége. Helyette azonban majd megégetik mint boszorkányt, hogy ilyen aljas mágiát űz, nyugtatta magát a férfi. Milyen jó lesz majd nézni, ahogy a lány dús hajába belekapnak a lángok, és hamarosan nem lesz belőle más, csak egy marék hamu! Azzal fogja megszórni a kedvenc rózsái tövét, hogy szebben fejlődjenek tőle, határozta el.

      Joaquim egyébként nem volt őrült, csak annyira, mint Marie. Apropó, Marie… Joaquim felpattant a lovára, és a lány kocsija után eredt, előbb akart odaérni a Bouquet-palotába, mert sejtette, hogy mi fog történni.

      Julie arra riadt fel, hogy valaki megkocogtatja az ablaküveget. Felült az ágyában, és rémülten nézett körül, majd gyertyát gyújtott, és óvatosan az ablakhoz lépett. Kinyitotta, és ijedtében majdnem elejtette a gyertyatartót: Marie kapaszkodott a párkányba: szalagjait megtépázta a szél, a haja csak úgy lobogott, a szeme pedig élénken csillogott.

      – Marie… – suttogta a lány, és hátralépett. – Te meg mit keresel itt ilyenkor?

      – Julie… sikerült! – mondta rekedten Marie, aki időközben bemászott az ablakon. – Sikerült… – a lány teste megremegett, majd a következő pillanatban átölelte Julie-t és szájon csókolta.

      Julie védekezésképp felemelte a kezeit, de azok kisvártatva ernyedten hulltak le. Ez a csók… Louis-André csókolta meg így… De hát… Igen, ez nem Marie, ez Louis-André, gondolta, és lehunyta a szemét.

      – Köszönöm, Marie. – suttogta. Azért mindenesetre meglepő volt, hogy a vőlegényét így látja viszont, ezért – akarata ellenére – elnevette magát.

      – Igyekeznünk kell. – mondta Louis-André. Furcsa volt látni, ahogy Marie a férfi hangján szólal meg, de a lány ezúttal elnyomta a feltörni készülő nevetését.

      – Hogyan? – kérdezte, mert fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Louis-André füttyentett, mire újabb motozás hallatszott az ablak felől. Julie odapillantott, és egy fiatal papot pillantott meg, aki éppen azon erőlködött, hogy bemásszon a szobába. Reverendája már kissé szakadt volt (Ó, az a fránya futórózsa! Ha nem kaptam volna azt a sok aranyat, ide sem jövök! Egyáltalán, ki ez az eszement nőszemély, ez a Marie de Montfort?! Mindegy, soha többé nem vállalkozom ilyenre!), az arca pedig mérges. – Ez meg itt kicsoda?

      – A tiszteletes a szomszédból. – mondta unottan Louis-André. – Gyerünk atyám, mire vár?

      – Te jó ég, ki maga? – hőkölt hátra a tiszteletes, és majdnem kiesett az ablakon, ahol épp az előbb tudott csak nagy nehezen bemászni. – Most éppen olyan, mint…

      – Igen, én vagyok az, Louis-André de Montfort, személyesen. – közölte a férfi. – Csak ezek itt a húgom ruhái, de ne is törődjön vele. Na, igyekezzen, adjon össze minket a kisasszonnyal!

      – De hát maga meghalt! – mondta a pap, és nem is annyira félt, mint csodálkozott.

      – Igen, persze, de ezen már túlvagyunk. – közölte a férfi unottan. – Gyerünk, tegye a dolgát! Nem véletlenül adtam magának azt a pénzt. Nyilván sejti, hogy nem a templomnak szántam, hanem magának!

      Julie eddig álmélkodva hallgatta őket, de most úgy érezte, neki is szólnia kell, ezért finoman megrángatta vőlegénye ruháját.

      – Kedvesem, én utoljára vasárnap gyóntam… – suttogta.

      – Nem baj, az éppen megfelelő. – felelte a vőlegénye. – Ugye, tiszteletes úr?

      – Igen. – bólintott a kérdezett, és ebben a helyeslő válaszban nagy szerepet játszott a penge, amelyet Louis-André egyenesen a torkának szegezett. – És maga, uram?

      – Én tudtommal megkaptam az utolsó kenetet, és utána halottként sajnos nem nagyon volt lehetőségem semmi bűnre. Egyébként meg nem sok értelme az ilyesminek, úgyis pokolra jutok. Szóval azt ajánlom, siessen, különben megremeg a kezem…

      Alig pár percnek kellett csak eltelnie, és a szép Julie Bouquet immár Montfort asszony lett, a tiszteletest pedig az újdonsült férj kitessékelte az ablakon, mondván, hogy rá már itt igazán semmi szükség.

      Joaquim még időben hátraugrott, így a zuhanó tiszteletes az ő feje helyett a rózsabokorban landolt, hatalmas üvöltés kíséretében.

      – Tiszteletes úr, Ön mit keres itt éjnek idején? – kérdezte meglepetten Joaquim. – Ó, vajon mit tervezhet ez a Marie?

      A tiszteletes, úgy látszik, nem akart válaszolni, rémülettől forgó szemmel levegő után kapkodott egy darabig, majd feltápászkodott, és újabb üvöltések kíséretében elmenekült. Joaquim még látta, hogy fennakad a kerítésen, és elesik, majd inkább az ablakkal foglalkozott, ahonnan a pap kiesett. Ott pedig nem mást látott, mint Marie alakját. Nosza, Joaquim megragadta a futórózsát, nem törődve a tüskékkel, és elkezdett felfelé mászni. De még nem járt a felénél sem, amikor látta, hogy Marie kihajol az ablakon, majd gúnyos mosoly kíséretében elvágja az ágakat. Joaquim így, mire felfogta volna, mi is történt, a rózsabokorban landolt, akárcsak kicsivel korábban a tiszteletes. Azonban még arra sem volt ideje, hogy felocsúdjon, látta, hogy Marie (legalábbis ő azt hitte, Marie) átveti magát az ablakpárkányon, és a következő pillanatban már mellette állt.

      – Marie, nocsak, ezt mire véljem? – kérdezte pimasz mosollyal Joaquim, miközben felkelt, és leporolta a ruháját.

      – Nem hittem volna, hogy ilyen hamar újra találkozunk, Joaquim. – mondta Louis-André, és élvezettel figyelte, ahogy unokabátyja elsápad. Előrántotta a kardját, és lassan elindult a férfi felé.

      – Ó… de hiszen te… – hebegte Joaquim, de hamar visszanyerte a bátorságát, és ő is kardot rántott. – Végül is… legfeljebb még egyszer megöllek! – kiáltotta, és Louis-Andréra támadt. Az viszont könnyűszerrel kivédte a támadását. – Ez lehetetlen!

      – Ugyan. – mondta gúnyosan Louis-André, és a következő szúrása célba talált: Joaquim felhördült, majd egy darabig bambán meredt maga elé, nézte, ahogy elfolyik a vére, aztán meghalt. – Hiába, világéletedben patkány voltál, úgy is haltál meg. – kihúzta a kardját a holttestből. – No, de most már szeretném felkeresni a feleségem. Elvégre ez a nászéjszakánk. – fürgén felmászott a maradék kúszónövényen, és beugrott az ablakon.

      – Mi történt? – kérdezte kissé ijedten. Louis-André elmosolyodott, de nem felelt semmit, csupán gyors mozdulattal megszabadult a ruháitól (azaz a pontosság kedvéért: Marie ruháitól). – De kedvesem…

      – Ugyan, ugyan… – mondta Louis-André, és az ágy felé mutatott. – Amint látod, ez már az én testem…

      Reggelig még volt pár órájuk, hogy megbizonyosodjanak róla: az átalakulás teljes mértékben megtörtént, és erről Bouquet úr is meggyőződhetett, midőn korán reggel benyitott lánya szobájába, és az igazak álmát alvó leánykája mellett egy teljesen meztelen fiatalembert pillantott meg, akinek hosszú, szőke haján a kelő nap fénye csillogott.

      Az ajtónyitásra Louis-André is felébredt, és felült az ágyon.

      – Hmm… jó reggelt, kedves apósom. – mondta barátságos mosollyal, és ásított egy nagyot. Bouquet úr azonban ahelyett, hogy viszonozta volna a szívélyes köszöntést, a szívéhez kapott, és meghalt. Louis-André álmosan szemlélte egy darabig, majd úgy döntött, még visszafekszik aludni.

Sötétben indulunk el testvérbátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Félrészegen lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztethetjük egymásról gátlásainkat. Ha most nem tesszük meg, akkor úgy tengődünk életünk végéig, mint bábok egymás árnyékában.

Holdbéli táj. Nem tudja, hol járunk, hiába is nézi fölényes ábrázattal a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben, divatdiktátorok által forgalmazott katalógust. Mondja: “Nézd ezt az Adidas-t!” Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz lelke mélyén tudja, hogy mindez elpusztul. Nihil arckifejezéssel teszi hozzá: “A francba, fáradok! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!”
Kráterek, félhomály. Nincs jó irány vagy megfelelő térkép, csak az ösztön súgja merre.

Zső anyázik, mert a ránk telepedő sötéttől nem tud már olvasni. Mondom: “Te erkölcsi, szellemi tohonya, hagyd ezt abba, azonnal hagyd abba!”

Egyik domb mögül feltűnik valami barna, szőrös alak. Elbújik, majd újra. Nem fordul felénk. Csaknem összeesek a rémülettől, de Zső: “Ne gatyázzunk, nézzük meg!” Mondom: “Nem megy.” Erre ő: “Majd én, te maradj!” A dombocska mögül üvölti: “Hasadékot látok!”. A port felkapja a szél, és szürke felhőkbe forgatja. Közelebb megyek, óriási lábnyomok mindenütt. Épp ilyenekről olvastam. “Te jó ég, földemberek!” Halott tájakon, a felszín alatt élnek.

Zső mellett vicsorog és bömböl a szőrös testű. Testvérbátyám felemeli kezét, de amaz magával ragadja a mélybe. Rettenetes látni, felfogni, akkor is, ha nem adott senkinek borravalót, és a nettó nyolcszáz alatt keresőket nem tartotta embernek. Mégis csak egyvérből vagyunk.

Hazakeveredek. Mély álom után belátom, ideje szólni. Összehívtam anyát, Zső családját: nejét, Skólát és fiait, Tyút és Tyűt. G. apánk nem ért rá, kisebb baja is nagyobb, mint fia elvesztése. Tyű folyton kérdezi: “Megették az aput?” Én pedig: “Nem hinném, mert a földember agyilag fejlettebb az állatnál. Inkább amolyan amerikai filmes váltságdíj-követelés várható tőlük.” Skóla percenként törölgeti arcát, mintha sírna; az örökségi dokumentumot olvassa, mialatt arról vitatkozunk, hogy visszahozzuk-e, vagy sem.
Tyú szerint a földemberek alattvalói csigabőrű varangyok, de nem olyan aprók, mint a nagymama kútjánál, hanem óriásteknős méretűek. Skóla szól: “A rezsi, meg a biztosító! Könnyebb lesz hármasban, nem rossz az örökség!” Anyám erre: “Milyen rezsi, hülye! Talán nem zabálsz! Többet hoz, mint visz! Nézzed csak meg a múlt havi pénzt!” G. apa telefonál: “Zső beígért nyárra egy Balatoni utat, attól esnék el. Vissza kéne hozni!”

Mondom: “Nem a földember húzta le, hanem saját szellemi, és erkölcsi hanyatlása.” Tyű háromévesen ráérez a lényegre: “Apa a múltkor eltaposott egy gilisztát!”

Éjszaka indulok érte. Órák óta semmi, csak mocsaras területek. Ismerős út, erre jártunk Zsővel. Hatalmas lábnyomok… Ott a domb, mögötte hasadék.

Levilágítok. Épp ahogy Tyú mondta, nyálkás békaszerű csigák egymás hátán. Szendergő földemberek néznek fel, megszokták már a sarki fényt, a Holdat, vagy az élete csúcsán aláhulló üstököst. Suttogom: “Zső, gyere!” A mélyből bukik elő, mélyebbről, mint ahol a puhatestűek csúsznak. Undorral tolja arrébb őket, s kérdi: “Na mi van öcsémpöcs?” Én: “Jól érzed magad itt?” Ő: “Tök mindegy!” Aztán mégis feljön. Hazaindulunk, nem szól semmit az új öltönyéről, de még csak arról sem, hogy mennyibe került a legutóbbi üzleti útja.

Anya, Skóla és a gyerekek örömmel fogadják, G. apával is tudatjuk sms-ben, hogy visszatért a fia. Felhív minket röviden, szeretné, ha visszahívnánk, és mi visszahívjuk. Kérdezi: “No akkor lesz Balaton?”

Skóla félálomban a lyukas fogából szívogatja a hajnali gennyt. Felfigyel a gyerekszobában mocorgó Zsőre. Szőrös hátúnak, és koordinálatlan mozgásúnak látja férjét. Zső el-eltűnik, megjelenik. Ebben a biztonságosnak hitt bizonytalan állapotban Skólának egyedül visszaaludni van kedve. Pedig odamehetne, megrázhatná férje vállát, hogy mit csinálsz te itt, de ő belül marad, nem tör ki a kábulatból. Talán csak percekre alszik el. “Te jó ég, már reggel!” Zső sehol. Bekukkant a nyitott gyermekszobába, rettenetesen megijed, a fejét rázza, s közben mondogatja: “Ejnye-bejnye, a kis mohó!”

Zső kiemelkedett a földemberek közül, hisz minden téren emelkedettebb náluk. Mégis valamit nagyon megtanult tőlük.
Tyúból és Tyűből csupán egy halom csont maradt. Skóla a fürdőajtót döngeti. Oda zárkózott be, ott morog bűntudatosan, csendesen, túlságosan is emberin.

– Már megint egy hülye. Egy újabb értelmetlen cirkusz. És pont akkor, amikor az anyai nagybátyámhoz utaztam volna Milánóba. Ez felháborító! Ilyen nehéz a mai zavaros időkben, inkvizítornak lenni. Főleg egy ilyen városban, ahol mindenféle gyüttment felforgató népségek fordulnak meg. – gondolta magában Amadeus testvér, miközben rántottáját sütögette kanonoki rezidenciáján . – Komoly lehet a dolog, ha engem kérnek meg ennek az ügynek a kivizsgálására. (Elnézést a szerénytelenségért, de engem tartanak a legjobbnak a szakmában. A tavalyi évben közel kétszáznegyven esetben „füstölögtem ki magam” – ahogy ezt mi mondani szoktuk.) A püspök jól meg is fizet. A mai pluszmelóért pedig minden bizonnyal jó summát remélhetek. Elvégre szabadságon lettem volna… Mindig ugyanaz: hol ez a bolond, hol az szegi meg Anyaszentegyházunk valamely szabályát. A buta pórnép pedig vakon követi őket, egy jobb jövő reményében.­­­ Mindig egy kisebb hangadó csoport kezdi a balhét, aztán csapódnak hozzájuk a többiek. Viszont, ha a vezetőknek egy kicsit „odapirítunk”, akkor a többi lenyugszik, és ennyi volt… Egyébként az eretnekégetés rendkívül mozgalmas elfoglaltság. A nép is élvezi. Korábban kenyér és cirkusz, most azok híján az eretnekégetés a fő attrakció a nagyvárosokban. – morfondírozott hősünk. – Kutya idők járnak.

Nagy dirrel-dúrral hirtelen berontott az egyik elöljáró:

– Jöjjön már, Amadeus testvér, ne késlekedjen! Ez hajmeresztő! Az egész nép kint van a piactéren!

– A múltkorinál is összegyűltek egy páran, emlékszik. Amikor azt a szentháromság-tagadó hitszónokot intéztük el…

– Most vannak vagy tízezren!

– Tízezren?! – kérdeztem tagadhatatlan meglepettséggel arcomon.

– Tízezren. Legalább. Ne késlekedjünk! Nagy a baj! A püspök már dühöng! Azonnal ki kell derítenünk az igazságot!

– Azért egy pár falatot hagy vegyek magamhoz, kérem. Menjen előre és derítse fel a terepet!

– Rendben, siessen!

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, Peregrinus testvér!

– Dicsértessék, Amadeus testvér!

– Hát ez hihetetlen, még enni sem hagyják az embert! Meg aztán, mi az, hogy igazság?! Ez egy olyan nehéz kérdés, amire Jézus sem tudott válaszolni Pilátusnak. Elvégre csöndbe maradt, vagy nem?! Ja, de pszt! Ebben a világban nem írhat le az ember akármit… – így morgott magában, miközben fölöltötte utcai reverendáját és a főtérre sietett a haptákban elfogyasztott reggeli után.

Óriási volt a zűrzavar.

Katonai helikopterek és más rendvédelmi szervek is rendet próbáltak teremteni a forradalmi tömeg között. Itt, Milánóban a forradalmak legfontosabb ismérve az, hogy mindig jó időben vívják őket. Most is verőfényes napsütés és tizenöt–húsz fok környéki hőmérséklet. Ez nem meglepő, hiszen a következő napokban Gyümölcsoltó Boldogasszonyt ünnepeljük.

Mindig ugyanaz. Be kell épülni mindenféle csoportokba, és információkat kell gyűjteni. Ez azonban rendkívül unalmas. Mindig csak bombamerényletek, székház- és parlamentostromok. És mindig lebuktatom őket. Az elmúlt évben közel háromszázharminc ilyen esetet regisztráltak. (Elnézést a szerénytelenségért, de ez azért szép teljesítmény. Én vagyok a legjobb a szakmában, úgy mondják, és – hála istennek – úgy is béreznek. Az elmúlt évben tudtam vásárolni egy Audi A8-ast, szép kis lakosztályt rendeztem be magamnak… szóval jól élek ebből.)

Az emberek már gyülekeztek. Egy látszólag fiatalkorúakból álló társaságot pillantottam meg. Úgy gondoltam, ők bizonyosan sántikálnak valamiben. Meg is szólítottam őket:

– Hé, srácok! Eljött a nagy nap! A nemzetközi pénzarisztokráciának és a bolsevizmusnak leáldozott! Merre tartotok?

– A térre. Gyere, csatlakozz hozzánk! Látjuk, rendes ember vagy. Hadd mutatkozzak be. Oleandro Vikar vagyok, az újjáalakult Nemzeti Egység Pártjának az alelnöke.

A tömeg azonban elsodort, így nem tudtam velük tartani. Ennyi egyébként mára elég is volt a számomra.

– Maga mit gondol a ferencesekről? – kérdezte egy öregúr, miközben a hazatéréssel próbálkoztam.

– A ferencesekről?

– Mi van? Maga süket? Nekem kéne süketnek lennem a magam hetvenhét évével. Akkor legalább nem hallanék ocsmány beszédeket, és nem kellene ilyen hülyékkel foglalkoznom, mint maga.

– Kikérem magamnak, uram. De ha már elkezdtük ezt a beszélgetést, akkor fejezzük is be… Tehát: mi van a ferencesekkel?

– Minden a ferencesek miatt van. Ha nem lettek volna ferencesek, nem lett volna reformáció. Ha nem lett volna reformáció, nem lett volna felvilágosodás. Ha nem lett volna felvilágosodás, nem lett volna francia forradalom. Ha nem lett volna francia forradalom, nem lenne kommunizmus. Ha nem lenne kommunizmus, nem lenne…

– Értem. Most már világosan. Köszönöm…

– A pimasz fráter! – kiáltott utánam. – Végig sem hallgat!

Eltűntem az öreg mellől, mint a kámfor. Közel három órámba telt, míg el tudtam hagyni a tömeget.

Kora délután már halálos áldozata is volt a zavargásoknak.

És jött a fekete autó…

Miután szabadultam, novícius lettem.