Címke: irodalom

A kutyán szerzett hercegség

A naplemente fényében még a sivatag is szépnek tűnt, a homok szinte izzott, a levegő remegett. Néhány pálmafa lengett a szélben, a várfalon kívülről pedig izgatott kiáltások hallatszottak: egy újabb karaván érkezett. Kereskedők. Most nyílik a várkapu, aztán bent is felbolydul majd minden.

Ralph de Domfront, az antiochiai pátriárka, rezidenciájának ablakából nézte a várost. Magas méltóságához képest (melyhez nem egészen tisztességes úton jutott hozzá) Ralph még viszonylag fiatal volt: a harmincas évei vége felé járt csupán. Magas volt, határozott arcvonásokkal és sötét hajjal. Akár jóképűnek is lehetett volna mondani, de még a legjóindulatúbb szemlélő sem tudott elsiklani egy jelentős szépséghibája felett: Ralph szemei a kelleténél közelebb álltak egymáshoz. Ellenségei többek közt ezért illették az „ocsmány kancsal bakkecske” névvel. Persze miután legtöbbjük egy fejjel rövidebben végezte, a túlvilágon volt alkalmuk elgondolkodni, vajon helyesen ítélték-e meg a pátriárka szemeinek távolságát.
Kopogtattak.
– Igen? – Ralph megfordult a hangra. Az ajtó kinyílt és belépett rajta legfőbb bizalmi embere, Eudes.
– Fontos híreim vannak számodra, uram. – lihegte. Egészen idáig futott, részben, hogy minél hamarabb elmondhassa halaszthatatlan közlendőjét, részben, mert egy csapat fegyveres üldözte. Eudes pedig gyáva volt és alattomos, pont ideális arra, hogy kémkedjen, így az ostoba hősi halál helyett inkább a menekülést választotta.

Ralph annak idején az életét mentette meg: Eudes egy francia kisnemesi család második fia volt, de nem osztotta szülei álmait az egyházi karrierről, így az első adandó alkalommal felkapott egy nagy csomó kegytárgyat és útnak indult a Szentföldre, hogy ereklyeárusként meggazdagodjon. A zarándokok úgy vették a hamisított ereklyéit, mint a cukrot. Mennyire ostobák! Drága pénzért ideutaznak, és az életveszélyt is vállalják azért, hogy pár órácskát a Golgotán tölthessenek imádságba merülve, aztán meg hazamenjenek. Ennyi volna a megváltás? Eudes egyik vevőjével sem beszélt ilyenekről, de sejtette, hogy mekkorát csalódtak: mindenfelé hangzavar, bazárosok, homok, forróság, gyilkos sivatagi szél, erős izzadtságszag, részeges barmok, akik kereszteseknek nevezik magukat, hangoskodó, kifestett szajhák, sivalkodó gyerekek, a szaracénok monoton mormogása, állandó harcok, életveszély, szegénység, szomjúság, halál. Hiába van a mennyország innen egy karnyújtásnyira, az emberek itt is úgy szenvednek, mint a kutya.

Eudes akkor bukott le, amikor rajtakapták, hogy a szegények temetőjéből lopott hajtincseket Szűz Mária, a Mi Asszonyunk fürtjeiként értékesíti. Persze feljelentőit inkább a kapzsiság mozgatta, nem a kegyelet: Eudes forgalma, elmés újításainak köszönhetően jelentősen megnőtt, lekörözve őket. Ezt nem nézhették tétlenül: Eudes csakhamar a pátriárka börtönében találta magát. Ralph itt bukkant rá és gyakorlatias ember lévén azonnal meglátta az ifjúban rejlő lehetőségeket.
– Tehát, mi újság? – tudakolta a pátriárka és az ujjait ropogtatta szórakozásképpen.
– Először is: egy csapat német szerzetes a fejébe vette, hogy ki kell űzni a szaracénokat a városból. Mert hogy ez nem fér össze a keresztes államok erkölcseivel és eszmei… – nem folytatta, mert a pátriárka leintette.
– Ó, a régi nóta, valahányszor egy kicsit békén hagyom őket, rögtön újra kezdik. Látszik, hogy nem tanultak a tavalyi eseményekből. – sóhajtott fel unottan. – Kötél!
– Értettem, uram. – mormogta Eudes. – Azonnal intézkedem is, de előbb a másik hír: a régensnő…
Ralph grimaszolt egyet, a vérnyomása pedig az egekbe szökött. Idegesen kaparászni kezdte az ablakpárkányt.
– Nos? – kérdezte, miután krákogott egyet. Ki nem állhatta Alice-t. Elvileg ugyan vele megosztva gyakorolta a hatalmat, de Ralph jobb szerette volna, ha a nő nem kontárkodik bele a politikába.
– Azt tervezi, hogy eladja a várost Bizáncnak. – mondta Eudes komoran.
– Nocsak, nocsak. – mondta immár abszolút közönyös hangon Ralph.

Majdnem hét évvel ezelőtt Alice a törökkel próbált egyezkedni. Akkoriban özvegyült meg, mindössze huszonkét évesen, és úgy gondolta, csekély fájdalomdíjként férje elvesztéséért, magához ragadja a hatalmat. Kislányát, a kétéves Konstanciát, aki elvileg a hercegség örököse volt, zsupsz, bedugta egy kolostorba, és teljes mellbedobással a politikai életbe vetette magát. Persze mások ezt egyáltalán nem tartották ilyen nagyszerű ötletnek, példának okáért Alice apja, a jeruzsálemi Balduin király sem. Amint tudomást szerzett leánya üzelmeiről, seregével megindult Antiochia ellen. Alice olyannyira nem törődött azzal a ténnyel, miszerint szégyenszemre a tulajdon apja indít háborút ellene, hogy laza csuklómozdulattal levelet írt a közelben állomásozó Zengi atabégnek, melyben elismerte a török szultán fennhatóságát, amennyiben meghagyja neki, Alice-nak a város irányítását. A levelet persze elfogták. Apja serege másnap bevonult a városba, a hercegné pedig minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül látványosan Balduin lába elé vetette magát, elmorzsolt pár könnycseppet, majd heves mű-zokogás kíséretében kijelentette:
– Ó, jó atyám, bocsáss meg gyarló leányodnak, aki vétkezett ellened és a kereszténység ellen! – a hatás kedvéért még szipogott párat jó hangosan. Körülbelül annyira vette komolyan a dolgot, mint amikor kislánykorában megszidták, amiért bebújt a trónszék alá.
– Kelj fel, leányom, megbocsátok. – mondta kenetteljes hangon Balduin király, és száműzte a komisz Alice-t, a régens szerepét pedig ő maga töltötte be unokája mellett, míg a következő évben meg nem halt. Alice ekkor úgy érezte, feltétlenül bele kell avatkoznia a trónutódlásba és gyorsan egy összeesküvést szőtt sógora, az újdonsült király ellen, persze eredménytelenül. De az új királyt ekkor a felesége, Mélisande vette kezelésbe, és hosszas házastársi csatározás után (melynek kirobbantója a királyné pajtása, a nyálas ficsúr Hugues lovag volt) békeajándékképpen többek közt azt kérte férjétől, húga hadd térjen vissza Antiochiába, hisz bizonyára hiányzik már neki a kislánya. A király a családi béke érdekében fejet hajtott, bajkeverő sógornője pedig visszatért korábbi aljasságainak színhelyére.

Ralph nem nézte jó szemmel az önjelölt régensnő ténykedését, de eddig nem tehetett mást, mint hogy várt. A nagy pillanat pedig úgy tűnt, most érkezett el.
– Elfogtunk egy levelet. –közölte Eudes, és át is nyújtotta a szóban forgó irományt. – Tessék, olvasd el.
Ralph felbontotta a levelet és rögtön erős illatszerek bűze tódult az orrába. Tipikus Alice, gondolta a bűzt legyezgetve, majd elkezdte olvasni a rózsaszín tintával írt szagos levelet. Alice rövid és lényegre törő volt:
„Kedves Jánosom! Arra gondoltam, mi lenne, ha a kisfiad, Mánuel elvenné feleségül az én kis Konstanciámat? Gondolj bele: megkapnátok Antiochiát, csak annyit kérek cserébe, hogy én kormányozzam. Na? Izgatottan várom válaszodat. Sok puszi: Alice.”
A nagyobb nyomaték kedvéért még egy szétkent rúzsfolt is ott díszelgett a levél alján: Alice nem fukarkodott női vonzerejének bevetésével sem. Ralph felsóhajtott: „Ostoba nőszemély”. Aztán gonoszul elvigyorodott.
– Azt hiszem, most megfogtuk. – jelentette ki. – Sejtettem, hogy nem bír sokáig megülni a fenekén.
– Tehát, mi a teendő, uram? – kérdezte Eudes.
– Írok egy rövid üzenetet, és a régensnő levelével együtt elviszed Jeruzsálembe, még ma este. – felelte Ralph, majd gyorsan meg is írta a levelet és átadta emberének. – Siess! És mondd meg a királynak, hogy sürgősen válaszoljon!
– Értettem, uram. – Eudes fekete köpenye lebbent egyet, és a fiatalember már el is tűnt a sötétben

*

A jeruzsálemi király, Fulko azonnal válaszolt is: ha már Alice a lánya kiházasításán gondolkodik, Jeruzsálemnek is van egy férjjelöltje, név szerint Raymond de Poitiers, a híres-hírhedt Aquitániai Vilmos legkisebb fia, aki ez idő tájt a harmincas éveit taposta. Engedelmes hűbérese lesz a koronának; csak Mélisande királyné meg ne tudja, mit terveznek, mert képes, és mindent elárul Alice-nak. Akkor pedig vége mindennek. Ralph kárörvendően felnevetett, egyrészt, mert Fulkót tehetségtelen papucsférjnek tartotta, másrészt, mert nem csak Alice-t, de annak nővérét sem kedvelte, így örült neki, hogy az ő orra alá is borsot törhet.
Raymond boldogan fogadta a felkérést, és nyomban elindult jövendőbeli hercegségébe. Persze gondosan arab kereskedőnek álcázta magát, mivel Ralph és Fulko legnagyobb óvatossága ellenére is kiszivárogtak a hírek az Alice és Bizánc ellen irányuló tervről, így János császár (akinek Alice azóta újra írt egy szagos levelet) bérgyilkosokat fogadott, hogy megszabaduljon kis Mánuelje vetélytársától, és azt fontolgatta, hogyan hozhatná előbbre a tervezett esküvőt. E célból írt is Alice-nak: intézkedjen, hogy Konstanciát Bizáncba küldjék, és így létrejöjjön a frigy. Mánuelnek veszélyes lenne Antiochiába menni.

A pátriárka kérésére Eudes a gróf elé ment, részben, hogy a biztonságáról gondoskodjon, részben, hogy kipuhatolja, kiféle-miféle ember a vőlegény. Eudes levelei megnyugtatták a pátriárkát: Raymond magas, jó külsejű, jó kedélyű ember, de buta, mint a szamár. Készséges báb lesz majd Ralph kezében.
A kilencéves Konstancia hercegnő, Antiochia trónjának örököse mindeközben a babáival játszott, és nem is sejtette, miféle politikai cselszövések középpontja lett a személye. Legfontosabb problémája abban merült ki, hogy anyjából kizsaroljon egy kiskutyát. Alice ugyanis sajnált a lányára költeni, és közölte: elégedjen meg azzal, hogy enni-inni kap, és naponta egyszer kimehet a kertbe sétálni egy órácskára.
A kislány ezen a reggelen is éppen anyja lakosztályába készült, a szokásos délelőtti puszira. Alice ugyanis fontosnak tartotta kimutatni mindenkori vendégei előtt, hogy mennyire jó anya, ezért minden délelőtt fél tizenegykor magához kérette leánykáját, hogy a hogyléte felől érdeklődjön, oda se figyeljen a válaszára, aztán egy nagy, színpadias csókot nyomjon a homlokára.
Így történt ez ma is.

– Ó, én egyetlen, drága, szépséges kislányom! – ugrott fel aranyozott ébenfa székéből Alice, és körbepillantott, hogy lássa a hatást, a személyzet pedig erre a szokásához híven elkezdett suttogni arról, Alice milyen jó anya és mennyire törődik a gyermekével, egyszóval mindazt elmondták, amit Alice hallani akart, hogy folytathassa a műsort. – Milyen volt az éjszakád? Remélem, az angyalkák vigyázták édes álmodat!
– Szeretnék egy kiskutyát, mama. – közölte a kislány, miután anyja nagy hévvel magához ölelte.
– Ó, örülök, hogy zavartalan volt a nyugalmad, kis csillagom. – mondta Alice a plafonra szegezve tekintetét. – Ugye, finom volt a reggeli és mindent megettél?
– Megint zabkását kaptam. Utálom. – mondta a lány. – És szeretnék egy kiskutyát.
– Milyen rendes kislány vagy. – rebegte Alice, de belül majdnem felrobbant a méregtől. Hogy ez a kis taknyos tönkre meri tenni a nagyjelenetét! És ekkor eszébe jutott János császár levele. Konstanciára esett a pillantása. Hm… éppen beleférne a ruhásládámba… Adok neki egy kis mákteát, bepakolom a ládába, és útnak indítom Bizáncba. Igen, ez tökéletes terv. Este intézkedem is, hogy…
– Mama, szeretnék egy kiskutyát. – ó, hogy nem tudja befogni a képét még most se! De sebaj, éjjel már úton lesz a ládában, és úgy fog félni, hogy bepisil. Alice előre örült, és fel sem merült benne, hogy nem éppen egy anyához illő viselkedés ez.

Mindenki elhallgatott, kínos csend állt be. Alice-ban forrt a méreg, hogy a kis pukkancs elrontott mindent, és úgy döntött, egy jól irányzott rúgással észhez téríti, Konstancia pedig azt fontolgatta, hogy hisztérikusan a földhöz vágja magát, hátha így jobb belátásra bírja majd az anyját. De mielőtt bármelyikük is a tettek mezejére léphetett volna, bejelentették a pátriárkát.
– Ó, vajon mit akarhat? – tűnődött Balduin leánya, és visszaült a székére. Szokatlan volt, hogy Ralph felkeresi, pláne ilyenkor. De hát nyilván titokban imád, döntötte el végül Alice elégedetten. Végül is nem csúnya férfi, csak ne lenne olyan kancsal. – Uram, minek köszönhetem a látogatását?
– Úrnőm, fontos ügyben kívánok beszélni Önnel. – mondta Ralph, és jelentőségteljesen bandzsított egyet. Alice megremegett. Miről lehet szó? Gyorsan intett, hogy a személyzet távozzon, Konstanciát pedig távolítsák el.
– Mégis, miről van szó? – kérdezte izgatottan, amikor négyszemközt maradtak. Ralph egész közel hajolt hozzá, és a fülébe suttogott.
– Hamarosan egy magas rangú úr érkezik a városba, név szerint Raymond de Poitiers…
– De hát ő az, aki… – emelkedett fel Alice szemöldöke.
– Ó, ugyan, ugyan. Csak nem hiszi el úrnőm a pletykákat! – mondta mosolyogva Ralph, jól álcázva a nő iránti megvetését. – A gróf azért jött, hogy megkérje úrnőm kezét! Szép férfi, igazi lovag, és epekedve várja, hogy úrnőm fogadja. Hónapokon át temérdek veszélynek tette ki magát, csakhogy az Ön színe elé járulhasson.
– Mikor? – kérdezte mohón Alice, és megállapította, hogy a pátriárka nyilván mentolos cukorkát szokott szopogatni, mert nagyon kellemes a lehelete. Ralph ekkorra már tudta, hogy győzött.
– Ma délután, háromkor. – súgta az asszony fülébe, mire az elpirult és önkéntelenül is bólintott.
– Mondja meg neki, hogy örömmel várom. – hebegte vörös arccal, és csak nézett maga elé, jóval azután is, hogy a pátriárka elvonult.

Egy férfi, aki az ő kezéért jött messze földről… Alice szíve hevesen vert, olyannyira, hogy kénytelen volt odatenni a kezét, nehogy kiugorjon a helyéről. Aztán a keze lejjebb tévedt teste más tájaira, mire kellemes bizsergés járta át egész lényét és eszébe jutott, hogy immár hét éve él szerelem nélkül. Hét éve… mióta a férjét, a szép, szőke Boemundot lemészárolta a török, Alice pedig csak egy fej nélküli tetem mellett zokoghatott, hiszen Boemund szőke fejét addigra egy bödön mézben már rég elküldték a szultánnak. És mit nyert ezzel a házassággal? Némi szerelmet, a terhességgel pár pluszkilót, amit alig tudott leadni, és azokat a ronda terhességi csíkokat… De most végre egy új, izgalmas férjjelöltre van kilátás! Alice elmosolyodott, és miután megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van, magára zárta az ajtót és ledobta ruháit. Egy ezüsttükröt vett elő, és szemügyre vette magát. Elégedett volt a látvánnyal, amit a tükör mutatott, egyedül azt sajnálta, hogy mellei kicsit már meglöttyedtek. És mivel abban az időben még nem létezett push-up melltartó, egy szalagot vett igénybe, hogy kellőképpen felpolcolja kebleit. Egészen természetes hatást kelt, és ez a visszafogott smink… gondolta piros ajkaival a tükörbe csücsörítve, és a ruháit nézegette. Újra húszévesnek nézek ki. Hozatott egy tál szamócát, és eltervezte, hogy mikor vendége megérkezik, visszafogott erotikával abból fog majd falatozni (szabadidejében már jól begyakorolta, hogyan kell bárgyú arccal és biggyesztett szájjal elemi erejű szexualitást sugározni ). Garantáltan el fogja csavarni Raymond fejét. Most már csak várni kell… És Alice várt.

*

Konstancia unottan sétálgatott a csöppnyi kertben, ahol nem volt más, csak két pálmafa és egy kiszáradt bokor. A nap forrón tűzött a fejére, de még nem mehetett vissza a szobájába: nem telt le az egy óra, amit szigorúan a sétára kellett fordítania.
– Hercegnő, miért vagy ilyen bosszús? – a pátriárka állt mellette, és Konstanciára bandzsított.
– Egy kiskutyát szeretnék. – méltatlankodott a kislány. – De Mama nem engedi, hiába kérem.
– Valóban olyan fontos neked az a kutyus? – kérdezte barátságos mosollyal Ralph. – Mert ha igen, segíthetek neked. Gyere velem a katedrálisba, és megkapod!
– Tényleg? – ámult el a kislány, és választ sem várva Ralph-nak nyújtotta a karját. Remek cukros bácsi lehetne belőlem, gondolta a pátriárka gonoszul, de sajnos nem vonzanak a gyerekek.

A katedrális kihalt volt, és kellemesen hűvös. A pátriárka az oltárhoz vezette az ámuló hercegnőt, és ekkor az árnyékból előlépett egy magas, jóképű férfi. Konstancia boldogan felkiáltott, amikor a férfi kezében egy kölyökkutyát pillantott meg. Odalépett a titokzatos idegenhez, és rángatni kezdte a ruháját.
– A kiskutyám! Add ide! – mondta ellentmondást nem tűrően. A férfi csak mosolygott.
– Csak akkor, hercegnő, ha hozzám jössz feleségül. – mondta, és magasba emelte a kutyát, hogy a lányka ne érje el. – Poitiers-i Raymond vagyok, azért jöttem, hogy megkérjem a kezedet.
– Bánom is én, csak a kutyust add ide. – mondta a kislány, mire Raymond elnevette magát, és átadta leendő feleségének az állatkát.
– Ez a helyes beszéd. – mondta, majd intett Ralph-nak.

Pár perc múlva Poitiers-i Raymond és Antiochiai Konstancia immár a házasság szent kötelékébe lépett. A kislány nagy, cuppanós puszit nyomott újdonsült férje arcára, aztán felkapta a kiskutyát.
– Buksinak fogom nevezni! –jelentette ki és elszaladt. Léptei viszont még sokáig visszhangoztak az üres teremben.

*

Alice szégyenében még aznap elbujdosott, Ralph pedig elégedetten vigyorgott, és Eudes-val megüzente Raymondnak, hogy a megállapodás rá eső részét már teljesítette, most a herceg következik: adja át neki a hatalmat, elég lesz, ha csupán a dekorációs feladatokat látja el a hercegség élén. Végre egy szép szál buta lovag, akit megénekelhetnek a költők.

Ralph öröme azonban nem tartott sokáig. Egyik este meglepetéscsomagot kapott Raymond hercegtől. Rosszat sejtve bontogatta a nagy piros masnit, és görcsbe rándult a gyomra, amikor a dobozt kinyitva Eudes levágott feje nézett vele farkasszemet, szájában egy levélkével. Ezen mindössze ennyi állt Raymond kézírásával: „Na, ki a szamár?”

Faluregény remetével

FALUREGÉNY REMETÉVEL

Elképzelni Remetét
a lápi folyó bal parti magaslatán,
750 méterrel a tengerszint felett.
Elképzelni Nyugaton a Görgényt:
Kereszthegy, Kecskekő, Öreghegy (Batrina),
neogén-kori vulkáni maradványok.
Érezni a terméketlen földek transzcendentális letargiáját.
Errefelé az állat is szomorú,
kuvasz és tehén hajtott nyakkal baktat.
Elképzelni: valaha itt a macskát is megették.
Látni a remetét, amint a vadalmát majszolja,
s barlangot váj a Temető-oldalba,
amelynek szádán szelek orgonálnak.

Elgondolni: ma ismét nagy dögvész jár arra,
hogy pusztul a java, pusztul a férgese,
válogatatlanul.
Hogy ki kell a temetőket,
ki kell teríteni.

Elgondolni.
Kitalálni egy mesét, mely ott játszódna,
véletlenül valós esetből indulni ki,
mely tényleg megtörtént, de már elfeledték.


 

A LOGOSZ EREJE REMETÉN
A fű nem nő, a Kőkút kiszárad.
Megárad. A Hőskert felé tolja,
bár Dél-Kelet irányból ritkán jön el eső.
Ha mégis, akkor veri három napig,
esik a fa, a disznó, a szederinda,
a mart, az eget nyitogató csuda.
A kincsesi földek igen termékenyek,
s hullámosak lesznek, mint a viharfelhők.
Igaz, kő is akad azért bőven,
           meg száraz eperlapi könyvbe lapjelzőnek.


REPÜLŐTERERET GYERGYÓREMETÉRE
A part menti ösvényt elmossa a vízár
Ártér és mocsár lesz az agrárterület
Kipusztulnak a Nagyrétben a békák
Sáskajárás rontja a kincsesi birtokot
Túlamarosnak már nagyrésze víz alatt
Megmaradt részein lángra kap a tőzeg
Ebháton kutyák tépnek szét gyermeket
A malmok Eszenyőben emberhúst darálnak
A bakói úton az útmenti öregpad
Kivégzőhely lesz az újgazdag elitnek
Csutakon meglásd gépek lázadnak föl
Bernádban asszonyok szöknek rendre kútba
Víz alá kerül a templomtéri Hőskert
Ideje lenne már végre gondolkodni
Repülőteret Gyergyóremetére
Repülőteret Gyergyóremetére
Gyökerezzen meg a turista-szellem
Tömjétek be a dögkútat Fenektetőn
Nyaralók épüljenek legelőiteken
A Szászok Veszibe építsetek gyárat
Kicsibükkben ha a kápolna még megvan
Zarándokhelyet létesítsetek
Hadd omoljanak a népek minden tájról
A nosztalgiahívők és nosztalgiaturisták
Hisz övék a jövő nyár
Kik szárnyra emelkednek
Repülőteret Gyergyóremetére
Ez legyen a jelszó Polgármesteretek
Járja ki a Tanácsnál az útját
Hisz annyi pénzt hoztak a nagyapák erdei
Repülőteret Gyergyóremetére
S ha majd mindenki egyként merít vagyont
A híven megőrzött hagyomány tavából
Fessétek nevem a gépek oldalára
Hogy híretek vigyem a nagyvilágba szerte
S emléktábla őrizze halálom
A Kerektói Első Terminálon

Grósz Vadák – szövegparódiák

– válogatás az „Öszödi beszéd”, az MTV-ostrom, a különféle tüntetések, az „ország kiárusítása”, hajótörése stb. ihlette szerelmi és agitatív költészet köréből a közelgő évforduló alkalmából. (A mellékelt kép azt szimbolizálja azaz jelképezi, hogy az ártatlan polgárokat megtámadta – természetesen jelképesen, szimbolikusan – egy nagy polip.) – Dsemshyd al Shabír 
I.
Margarin-halvarin, margarin-halvarin, margarin-halvarin – ezt kiabálta a szónok,valaki közberöhögött, de a kardvirágoktól semmit nem lehetett látni. A felszólalást hangos helyeslés és taps követte. A szónok most már megbátrodva kezdte el a beszédet:
Testvéreim a felsőbesmetyegben! Engedjétek meg, hogy szerényen köhintsek a nevetekben. [a szónok köhint ] A felsőbesmetyeg meghallgatta ím bannyogásunkat, binári poklok balmadára kárhoztatta a bősz buritánt és társait. Grósz vadákat élünk, grószakat, mely mián kötelességünk a burga balvederség ellen nyilatkoztatni, hogy hejába főtt, rüppögött Cseszen a csusza buritán, hejába mutatta föl hatalmas bránerét és verke minket el odva banyja albujába, mink nem szöszhetünk heveny hevedernek hamvedrében toszva. [Harsány kiáltások a tömegből: ballib kutyák, ballib kutyák]
Magam is föllelkesültem e zseniálisan megmunkált rímes prózán, és ordibálni kezdtem a következő jelszavakat: pityk és paszománt, pityk és paszománt.
A szónok folytatta: Felsőbesmetyegben bunnyadt társaim. Én nem vagyok senkinek se fiaborja, egyáltalán. De Cseszen a csusza buritán gyékát-bíkot mondott, amiben gyaszta, hogy őgyintetett nem is kicsit, de sokat, nem is csak fuszli, hanem detren, hevenyen meg lugyonán. Azt is mondta, és most figyeljetek, hogy farcsokán jön már ki a velő, tele a foszulykája a jittel, addig őgyintett. De méges bízzunk két erős baljában, méges bízzunk benne. Én megmondom akkor a véleményemet. Én már nem bízom ennek sem farcsokájában, sem foszulykájában, sem két erős baljában, mert ez már, társaival együtt, széthordta a zoholmányt, csahogot, eladta az összes betyeruszkát és elárulta ez saját enkaláját. Pfuj. [A szónok kiköp, a tömeg egyetértőleg zúgolódik]
A felsőbesmetyeg legyen velünk e grósz vadákban, csigalom, nyugavér. Igen, testvérem, grósz vadák, sőt meggrasszált, pockista, pickos fikák fiai ezek, kiknek semmi sem gurgula. Mert mit mondott Pocki? Hadd idézzem ezt a rüsmeteg picsulát: „Csihányok népekárjai, agyvelőgjetek!” Kell-e ez nekünk? Kell-e csihányok népekárja, agyvelőg? Hát mik vagyunk mi, bomlott kéve, mit sergő csapot, szám foga org a tőre? Testvéreim, menjenek ők a morgába, ők, a buritánok, a bránermutogatók, eszenyei jeszenyők, kik martonkában dornikat vágtak. Minknek van ősveli iramatunk, melyben foglalva van szlittya szlájdunk fittyes ereménye. Hujj a cínyes cihelőkre lető há. Hajrá Csalaország, hajrá csalivér. [ováció, taps, zászlólengetés]



II.
 
ÉNEK GRÓSZ VADÁK HADÁRÓL
„Kigyúl a kő a /
tüntetők felett.”
Kiáltjuk lentről
A por s a hamu alól
Tele van már egészen a fakkunk
S nyakig is vagyunk
S lassan megnyuvadunk
Köszörüljük már a
Nyakunkat veletek
Ha kegyelmeztek
Megkegyelmezünk
Másként Grósz Vadák
Leszen víg véletek
Burga balvederség
Lesz itten maholnap
Takony meg trutyi gyúl
Torkotokra folynak
Véreszájú szeszmék
Donkihót ki nem hóttjai
S nyakatekert
Mondatitok hossza
Lesz a lasszó
De nem kegy nem Canossa
Ha tovább tosztok
Tovább tekeregtek
Egyébként másképpen
Más lesz a fényképen
Kő kövön nem marad
S ha kedvünk hozza éppen
Levagdossuk a vadákotokat
Nyakatokra kötjük
A telefonfülkét
Másképpen magunkkal
Kezdjük az önkivégzést
A bélkigyúrást
A hamari bosszút
A haránt hasfelmetszést
S ha 150 év alatt
Nem lettünk törökké
Most iszlámi terrorban
Halunk ki s leszünk
Az égben mi egyek
Mindörökké
Ha már nem lesz akit
Kormányozzatok
S portestünk issza fel
Az országról a fost
Gondoljatok bár az
Unokáitokra
Nem születtetek
Tengni mint az állat
Lámpavas méri majd
Hány rőf is seggetek
Vessünk egymásnak
Most minden férfivállat
S nyaljuk le egymásról
A szart mit ránk kentetek



III.
A BANKÁR HALÁLA
A szív karátja gyémánt-fénnyel árnyalt
Királyi fajták képessége ez
Mind mi fény s mit három tengerár nyalt
E kétarcú érme képe fémjelez
S glóbusz minden tűnő könnyű érme
Mit pergő idő perselyébe ránt
Mint napszilánkot nyirkos árok éje
Ha fölsír a sár és zizeg a szilánk
Drótkötélből a kufár glóriája
Pénzt mos majd a dagály szemeiből
S a rőt hulla majd telhetetlen állja
Hogy párnává nő s a holdkorongba dől
Mind mi fény s mit három tengerár nyalt
A kétarcú érme képe fémjelez
A szív karátja gyémánt-fénnyel árnyalt
Királyi fajták képessége ez



IV.
A VIRÁG FORRADALMI ÉNEKE
Nevem beteg. Széljárta kehely,
húsevő, én, kronoszi száj;
táguló űr, csóknyi hópehely;
Örök Ház, sivatag, szeráj.
Virág vagyok. Az én unalmam
a Szóig soha nem jutott.
Virág vagyok; de álma voltam
egy alvónak, ki itt hagyott.
Míg élt az Alvó, beszéltem is,
de sosem lettem szó rabja:
álomban szól, kit halni nem visz
a Sors, mert ő a Sors hangja.
Nevem beteg, s mióta Lét van,
minden virággal egy vagyok:
egy Virág van, mely halhatatlan,
s a Magány az, miben ragyog.
Nézd a Semmit! –, mint éj nézi
sötétje mögött a hiányt!
Perzsia sem több, mint kéj ízű
sár: sakál gyomra mit kihányt.
Jöjj! Napjaid bennem ülnek mind,
s nem múlt még el egy óra sem.
Sok és Egy, Múlt s Vak Jövő megint
szól hozzád. Költő, jöjj velem!



V.
GRÓSZ VADÁK ÉNEKE NAPSZÁLLTAKOR
Nézd, hogy körbefonja
széttáncolt közterünk
az utolsó aranyszál.
Lassan kihúnynak
a pásztázó reflektorok.
Az utolsó fénysáv:
mint átvágott torok.
S csendben alszik most
a lelkiismeret.
A bogár is alszik,
meg a madár,
a Föld és a miniszterek.
Ma saját ágyában hál az
elnök is otthonában.
Úgy tűnik, nincsen is magánál.
Csak te vagy ébren ó,
te pogány szatíra
groteszk és szép
vad, furcsa kevercse.
Figyeled, hogy a hold
a Szentkoronára ül,
s ahogyan árnyékod
figyel a hold mögül.



VI.
A TÜNTETŐK VEZÉRÉNEK ELHÍVÁSA AZ ÉGIEK ÁLTAL
HASZTALAN HINNI HOGY VISSZATÉREK
így ébredtem egyszer abban a városban ahová isten tudja miféle sors vetett
megtudtam életem nem több mint egy ízeltlábú élete
s hogy lent a mélyben hol már nem magunk vagyunk
hűvös sötét vesz körül
az elemek háborgó-lassú lappangó csendje
a város melyet soha nem ismertem s ő sem ismert el engem
rám nézett és szólt hozzám:
A SZÉL A VÍZ A TŰZ A NAP AZ ÁLMOK ÉS AZ EMBEREK
SEMMIVEL SEM KECSEGTETNEK TÉGED DSEMSHYD AL SHABÍR
MERT MINDEN ÖNMAGÁBAN ÉL S BÁR TE TÖBB VAGY MINT AMI VAGY
ÁM AMI BENNED TÖBB NÁLAD AZ MÁR NEM TE VAGY
ÍGY SOHA NEM TUDHATOD MEG KI IS VAGY
hidakon keltem át bejártam minden kerületet
hogy megkeressem a városban a várost
minden út a rakpartra vezetett ahol hajók találkoztak
egy kőre ülve a víz titkát kutattam próbáltam béka lenni próbáltam hal sirály
de minden élő menekült előlem
most szólt hozzám a víz:
DSEMSHYD AL SHABÍR TE VAGY A NAGY METAFIZIKAI HOROG
ESS BELÉM ÉS KIRÁNTANAK RÁNTSANAK KI ÉS BELÉM VETNEK
TE VAGY A TŰZ A VÍZBEN
TE VAGY A BÁRÁNYBAN A LÓ
A TÁVOLSÁG VAGY MI ÖNMAGADTÓL VÁLASZT EL
hazatértem otthonomba de álmomban megint láttam a várost
római cohorsok meneteltek rajta mindenkit megöltek
voltak akik a hegyek felé menekültek alán lovasok íjjazták agyon
a többit egyszerűen eltaposta a nehézgyalogság
az óváros mint egy kiégett kondenzátor
mindez álom volt kísérlet arra hogy más korba visszatérjek
de újra jött a reggel:
A SZÉL A VÍZ A TŰZ A NAP…
szédültem és mérgezett borokat ittam
hogyhogy nem térhetek vissza kérdeztem
akkor elhatároztam maradok akármilyen alakban
A SZÉL A VÍZ A TŰZ A NAP
LESZEK AZ ÚJ GREGOR S A RETTEGETT IVÁN KARAMAZOV
A NYUGATI NAP A DÉLIBÁB
ÉS MINDIG TERMELEK ELÉG ANTITOXINT
FOGASD BE LOVAID KIRÁLYNŐ
S TE RŐT URAM HÍVD EL INNEN MADARAIDAT
NE LEGYENEK VELEM HA ORSZÁGOM ELJŐ



VII.
AZ AMERIKAI ELNÖKÖK
Ha Amerikából megjönnek
majd az amerikai elnökök
keresni valakit aki élt itt
katonát költőt csuklyás püspököt
európai szájízzel hangsúllyal
szavalják majd nekem
sorban az amerikai elnökök
keresünk valakit aki élt itt
vagy mind kihaltak már önök
mondom majd nekik ha kérdezik
urak hát kit tetszenek keresni
már nem mintha tudnám urak
elnök urak nem lennék idevalósi
de ha őket keresik vagy bár egyet
azok közül aki élt itt
s netalántán mégis fennmaradt
s nem számít a név hit
urak mutatok egyet maguknak
ha az amerikai elnökök
arca most e szóra felvirrad
megkérdezem még tőluk
kilesve jó pillanatukat
egy szóra csak ó Hatalmas Elnök Urak
de miért keresik azokat kik meghaltak
ó uram az amerikaiak
– feleli majd kedvesen az egyik –
okos bölcs és jó nép
nem számít a név hit
egy embert kérnek innét
olyant aki élt itt
ha amerikából megjönnek
majd az amerikai elnökök
azt mondom én vagyok
az utolsó ki élt itt
azt mondom én vagyok
és hozzájuk elköltözök
s az amerikai nép
szól hozzám majd ekképp
köszönjük hogy eljött
örülnénénk ha mostantól
ön lenne az Elnök
s az amerikai elnökök boldogok lesznek
hogy az utolsó ki élt itt odaát Elnök lett

Morris Methales szerelme

 

Rajt volt már a halál szaga. És én hogy utálom ezt a szagot. Baloldalról egy kamasz karolt belé és vezette át a zebrán a kabrió Mercedesek és zümmögő olasz robogók cirkuszában. De vidám ma mindenki! Szaporán veszi a levegőt, száz méter már megvan, még nyolcvannyolc, azaz pont annyi méter van hátra, ahány év mögötte. Megszületett Szegeden császármetszéssel, óvódában megharapta a Lacika pöcsét, vérzett neki, sírt, szülei ágyában vesztette el a szüzességét, ahol fogant, összevérezte, mint amikor fogant. A második világháborúban nem engedett be egy zsidó fiút az Andrássy utcai lakásába, a zsidót agyonlőtték, ő ezt nem tudta, de egy zsidónak szült egy kislányt. Cserébe? Helyette? Nem. Nem. Negyvennyolc évesen elvált, ötvanhat évesen volt utoljára férfival, lányával a rendszerváltás óta nem beszélt és most itt van, egy kamasz vezeti át a zebrán, kezében szatyor, abban virág: rózsa és krizantém, ez egy ilyen történet, 2009-ben, Komáromban. A kamasz átkíséri a sikátoron is, ahol csak egy nyikkanás – na mi van mama!? – tizenhárom méterre a hentestől. Péntek tizenhárom van, reggel fél nyolc. A sikátorból csak a kamasz jön ki, rózsával a kalapján. Az utcán divatos diáklányok mászkálnak, csinosak, telefonálnak. Nekem az a fekete kékszemű kéne, az a miniszoknyás. De lennék a dzsekszonja! A kamasz neve Józsi, egy tizenhat éves rák, ki lehet számolni, apja elhagyta őt, nőt akar. Horoszkópja szerint ez ma meg is lesz. Munkahelyen, – úgy értsd Józsi, hogy iskolában – viszont szerencsétlen lesz ez a péntek, de ez kit érdekel, ki a faszt 2009 márciusában? Amikor az öreg megkérte, hogy segítse át, akkor megijedt. Ez lenne az?!?! Olyan nincs, az nem lehet!!! A matek karó után viszont már olyan magabiztosan ment oda Fannihoz, ahogy csak Schumacher ment a szpá frankosam(p)-i ringen fénykorában. Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Na? És Fanni belement. De miért? Azért mert Fanni tizenhat és kos. Ránézésre, mint egy Nyeste-hős. A horoszkóp ma először igért neki fiút, mióta Mikit elvitte a gyivi. Azóta dolgoznia kell. Keményen. Ő nem Mikit várta azóta, hanem a megfelelő időpontot, amióta elvitték azt, azóta minden padban Józsi könyököl számára. És pont ma elé áll: Délután gyere velem sétálni, talán át is ugorhatnánk szlovákba. Pont amikor a horoszkóp is. És hiába háromszáz az Euró. Amikor a napi kajára alig telt. Mennek át a hídon, át Komárnóba, Fanni vadító, Józsit meg ismerjük. Fanni belekarol (Fiatalember, kérem!), Józsi megijed, de hagyja. Ma meglesz végre! Amióta nem jár pszichológushoz, azóta csak erre gondol: nő kell! Csillámló házfalak, fénytörés az országhatáron. Ki itt Zsolt volt, ott Slota. És ível a híd, ahogy a nap hullik át felvidékre, majd megáll pozsony felett, ahol délután háromkor – Krisztus halála perce ez – iszom a kávémat, cukor nélkül, sárga Camellel. Még egy tárgyalás, a köcsög szlovákokkel még megetetem a tervem, aztán enyém a világ, meg a Gyulának meglehet az fehéringes rihe. Pszichológus, hja! Na még egy cigi, mert tényleg aggódom a hazámért. Slukkolok, a Józsi, meg letér a hídról, balra ahol kis park, aztán sétálóutca, majd egyre kisebb utcák, azon is átmennek, ahol az az aljas lángosozó van, ahova Menz meg Fürth se mertek bemenni pár éve, oda most ők se, és csak jönnek az egyre szűkebb utcák, ahogy karol belé Fanni, a Miklósé, aki most is dolgozik. Az utcák úgy szűkölnek, mint valami kibaszott Kafka-regényben. És Józsi elcseszi!!! Eszébe jut a lány reggelről, a fekete kék szemű, akit én néztem ki magamnak. Fanni már majdnem egy bogár az oldalán, nem is Medúza – ez megcsókol, bassza meg – gondolja, majd ököllel arconüti. És újra bogár! Mellédobja a kokárdát és itthagyja ezt a kafkai szart. Aztán egyre csak nyílnak az utcák, már majd nem mennyország, és jön a fekete kék szemű – ezt képzeli a köcsög, csak a teste kell neki. A nyaka vonala, amit én néztem ki magamnak, hajlik, becsavar, mint egy húsdaráló, és csak szerelem marad meg valami nem-lét, pedig épp hogy átment melletted az utcán és azt mondta a telefonba, édes vagy. Én meg fáradt vagyok, nyomom a gázt a Mustangban. Van egyénisége a verdának, ezt be kell törni, mint egy lovat, kurva fáradt vagyok mondom még egyszer, annyira, hogy már a kocsi visz engem a fasz tudja, hova haza. Szeretném, ha a kékszemű mellettem ülne, de nem bírom ideképzelni úgy, hogy az a köcsög Józsi is rá gondol. Meg kellett volna basznia Fannit, de elkúrta. Egy peronon majd bevárom.

 

Éjjel bárányfelhők haladnak el a Kárpát-medence fölött.

Lázár szerelme

1936 augusztusának utolsó szombatján este nyolc óra után néhány perccel kopogtatott be Edina Gonzalez Alejandro atya paplakjának vaskos ajtaján. Három finom koppintás volt, amit Alejandro – ezentúl így hívom, ő is mindig így szerette volna, csak szemérmesek voltak vele az emberek, visszautasíthatatlan tiszteletből mindig neve végére biggyesztették, hogy atyám – szóval három finom koppintás volt, amit Alejandro megneszelt a sípoló szamovár utolsó füttye után, pont, amikor keresztbe tette a tollat a másnapi prédikációja szövegére.
Edina Gonzalez két hatalmas barna bőrönddel állt az ajtó előtt a bőrig ázott utazók minden bájával, ahogy Alejandro ajtót nyitott. Edina Gonzalez megérezvén a kávé illatát, akaratlanul lehúnyta a szemét és beleszippantott a kiszökő illatcsíkba – ilyen sedre volt, majd, mint rajtakapott tolvaj, sütötte le szemét és kezdte mesélni váratlan érkezésének történetét. „Edina Gonzalez a nevem – kezdte, és rápillantott Alejandróra zavara felhőjéből – igaz, nem a becsületes, az sokkal hosszabb volt. Kislánykoromban, amikor megtanultam, egész nap azt énekeltem, mert olyan szép csengése volt, hogy azt csak úgy mondani nem is lehetett, mert maguktól táncra kaptak a szavak. Édesanyámat – Isten nyugosztalja – először nagyon megörvendeztettem vele, de egy idő után elunta, hogy egyfolytában a szoknyája körül lábatlankodok dalolva és kiküldött az udvarra. Odakinn, lám, a mezítlábas José tekerte rozoga kölcsön-biciklijét, rá is köszöntem nyomban: Holá, José! Tudod, mi a nevem? – Hát, Edina! –felelte ő – De a teljes? Ekkor elkezdtem mondani neki, közben José, már elhaladt a kapunk előtt, de tekintetével tovább kísérte a nevem, ahogy mondom és – Jaj!, vigyázz, mezítlábas José – beletekert az árokba.
Szegénynek eltörött mindkettő lába. Utána anyám istenesen lehordott miatta, de az igazi büntetést reggel másnap reggel kaptam. Hogy, hogy nem, mikor felkeltem, sehogyan se jutott eszembe a nevem, a dallam meg volt még – és azóta is, – de csak nem tudtam szavakat illeszteni rá, csak az Edinára és a Gonzalezre emlékeztem. Szaladtam is ki rögtön anyámhoz, hogy mondja el újra a nevem. Látod lányom, ez a te büntetésed – okított anyám kérlelhetetlen hangon – amiért szegény mezítlábas Josét minap úgy megtréfáltad, hogy beletelik abba a nyár, sőt még az ősz is, mire újra járni tud. Addig, amíg férjhez nem adunk, nem mondom meg a teljes neved, nehogy még egyszer bajt hozzál vele valakire – fogyott ki a szusszból Edina Gonzalez, akinek viszont engesztelésképpen a teljes maradék nevét használom. Alejandro kihasználta a rövidke pauzát és betessékelte a lányt.
Már odabent, az asztalnál folytatta Edina Gonzalez, meséje közben végig két kézzel fogta a túlcukrozott kávéját. Mivel, Alejandro cukor nélkül itta az övét, ezért Edina Gonzalez úgy érezte, a négy kanál cukor – amit egy porciónak vélt – őt duplán illeti meg. Hát, az úgy volt – kezdte Edina Gonzalez a folytatást, miután Alejandro odaadta neki a bögre italt a nyolc kanál cukorral.
Elmesélte, hogy nőtt fel öt nővére és egy bátyja mellett, hogy nem tudott megszokni az iskolában, hogy szerette apja meséit – Isten nyugosztalja – és azt, hogy állt a küszöbön, amikor odahaza benyitva vérfoltokat látott a szobában és csak nagy nehezen tudta magát rávenni, hogy bemenjen, és bent nem talált senkit, csak vérfoltokat – biztos Franco emberei voltak, gondolta akkor, de most mégsem mondta.
– A városháza melletti hirdetőtáblán olvastam, hogy szolgálót keres, Alejandro atya, azaz Alejandro. Ezért jöttem ide – fejezte be Edina Gonzalez és egy levegővétellel itta ki bögréjéből a már langyossá lett kávét.
Edina Gonzalez a konyhából balra nyíló szobát kapta. A szobában egy nem túl nagy ágy volt és három hatalmas szekrény. Alejandro csodálkozva nézte, ahogy a két barna bőröndből Edina Gonzalez mindhárom szekrényt telepakolta ruhával. – Minden fontosat elhoztam otthonról – magyarázkodott Edina Gonzalez – az egyik bőröndben a saját ruháim voltak, a másikba anyáméit pakoltam. Úgy gondoltam, ez lesz az örökségem – és becsukta a harmadik szekrényt.
Fekete göndör haja volt és két szeme. Mintha egyik népéhez, másik a tengerhez kötné – erre gondolt Alehandro, amikor Edina Gonzalez beköltözése után tanácstalanul állt a szoba közepén a villanykörte alatt. – Hoppá, van még valami! – elővett egy papírdarabot bőröndje egyik zsebéből Edina Gonzalez, és az ágya fölé tűzte. A képen egy lenőtt hajú, amúgy meg kell hagyni jóképű siheder volt, alatta az alábbi felirat: Torma Lázár, 5000 Peseta.
Torma Lázár Magyarországról származó bakonyi betyár volt, aki kalandvágyból vágott neki Európának. Végigjárta a Földközi-tenger partvidékét Rijekától Valenciáig. A legtöbb helyen bár nem tervezte maradását sokáig, több ízben azért kellett idő előtt továbbállnia, mert a helyi hatóságok „hasonló fecniket aggattak ki rólam ide-oda minden városban” – ahogy Lázár mesélte legutóbbi gazdájának. A déli országokban hallani különféle anekdotákat Lázárról, amiket mindenki a maga szájíze szerint ferdített legendává. Az biztos, leszámítva a néhány károsultat, szerették az emberek. Ahogy hallgatták – persze vadul kiszínezett történeteit – szívesen képzelték magukat a kalandos kópé helyébe, aki most épp Alejandro szomszédjában szolgált a polgármesternél.
Ő Lázár – mutatott Edina Gonzalez az ágya melletti falra tűzött képre. Még otthon találkoztam vele egyik reggel, amikor a tengerpartra mentem ki iskola helyett kagylót gyűjteni, hogy nővéremnek nyakláncot csináljak a mennyasszonyi ruhájához. Ott ismertem meg. Olyan kedves volt, azt mondta, olyan a szemem, mint a tenger színe a délelőtti napsütésben!
Sajnos, hamar mennie kellett, de megbeszéltük, éjfélkor találkozunk ugyanott. Én ki is lopóztam otthonról, és odamentem, de nem jött. Szemét, szemét! – kiabáltam is bánatomban.
Aztán amikor el kellett hagyni szülőfalumat, a város széli helységnévtáblán találtam ezt a hirdetményt és mindjárt világossá vált, hogy miért nem jött el. Letéptem és magammal hoztam.
Három nappal később, amikor Edina Gonzalez a frissen mosott lepedőket teregette, az eresz és a kerítés közé feszített drótokra, pont akkor szaladt ki a szomszéd házból Torma Lázár. Állj csak meg! – kiabált rá a lány, és megjátszott dühvel dobta a földre a lepedőt – vártam rád éjfélkor, de te átvertél – hallgatta el női rafinériával a maga kis háttér-információját.
Torma Lázár talpraesett gyerek volt és olyan ügyesen kivágta magát, hogy ha Edina Gonzalez nem tudott volna a körözéséről, még tisztességesnek is tűnt volna. – Edina, ma éjfélkor találkozzunk a tengerparton lent, a polgármester megbízásából ezt a levelet sürgősen el kell vinnem erre a címre – és lobogtatott bizonyítékként egy kis fecnit – ma ígérem, ott leszek!
Alejandro, Alejandro!, ugye segítesz ma este ruhát választani – rohant be a házba Edina Gonzalez – nagyon szépnek kell ma lennem, éjfélkor találkozok Torma Lázárral a parton. Upsz – állt meg egy pillanatra Edina Gonzalez – ugye, nem baj? …

Fekete, fehér

A látóhatár peremén már tisztul, de nem szabadulhatok a közelemben lévő látványtól; az útfélen fázósan gubbasztó varjak az elhagyott mezőkön, elhízott sirályok a sötétvizű tavakon. Mint az olvasmányélményekből kibomló táj, olyan a vidék. Az élet az egyik oldalon olvasmányélményeket hív elő, a másikon a fennmaradó energiáját a valóság átalakítására fordítja. Megkopott színek, zavarba ejtően meztelen határ a busz ablaküvegén túl; néha árnyék suhan el a földeken; távozó felhődarabok a pléhlavór-formájú égen. Kicsivel később, színdarabba-illően, mintha dézsából öntenék, zuhogni kezd. Eszembe jut Lakner Zoli szemérmes üzenete: “Akinek ennyi dalmatája vár megírásra, az nem lehet öreg és görnyedt, legalábbis nem engedheti meg magának. Ezt vedd biztatásnak! Csak nem vagy szomorú valamiért?” Vajon miért tudom emlékezetből visszaidézni a szavait, még csak arra sincs szükség, hogy utánanézzek az e-mailjeim közt; valószínűleg az agyongyötört táj szomorúsága miatt.
Dalmata Kutyánk negyven napos nehéz agónia után, majdnem tizenhat éves korában halt meg, 2002. augusztus 9-én, péntek délelőtt kilenc óra harmincnégy perckor. Hosszú élete kivételesnek számít a környezet és a világ változásaira túlságosan is fogékony fajtánál. Hogy a Mi Kutyánk halálának ideje rövidesen elérkezik, azt a nyár elejétől sejtettük; a féltő gondoskodás, a gyógyszerek és lelki törődés sem változtathatott azon, hogy az elöregedett szervezet a betegségekkel szemben alulmarad. ”Már csak a szeretetük tartja itt”, mondták elgondolkodva és együtt érzően az ismerősök, a közeli és távoli barátok.
Amikor májusban aztán – kicsivel korábban, mint máskor szoktuk — kiköltöztünk a kertbe, az új, harsány környezetben mind szembeötlőbbé a vált a téli, tavaszi hónapok erős fogyása. A zöld fulladással küszködő kerttel foglalatoskodtunk és a házat igyekeztünk lakhatóvá tenni a nyárra. Ez a művelet jelenti minden évben az első komoly fizikai próbatételt, mivel azokat a hasznos eszközöket, mindennapi tárgyakat, amelyeket a pismányi hegyen töltendő életünkhöz nélkülözhetetlennek tartunk és amelyeket a nedves ősz és a hideg tél viszontagságai elől az előző évad végén a házba menekítettünk, most kicsomagolunk és visszahelyezünk eredeti helyére. Mert az összecsukható kerti szék mégiscsak a fenyők kupolája alatt nyújtja a legtöbb örömet a négy fal közül kiszabaduló, nagyvárosi szplíntől elgyötört testnek és léleknek. Szemünk sarkából azonban minden pillanatban a Kutyát lestük. Dalmatánk csont és bőr volt, az izületi lobok és fájdalmak miatt nehézkesen mozgott; a hátsó lábai alig-alig tették képessé a biztonságos járásra; egyszóval, majd a szívünk hasadt meg, de minden nap közelebbről éreztük, hogy ez a nyár eldönti a sorsát, és vele együtt valahogy a miénket is.
Vajon akkor a tekintetemből ki, mire következtetett a környezetemben? Nem gondolom, hogy feszült állapotom minden racionalizmust nélkülözött volna. De ha valaki azt látja, hogy a saját halálommal küzdök izgatottan és reménytelenül, közel jár a valósághoz. Negyven nappal és negyven éjszaka július elsejétől augusztus kilencedikéig: azoknak a nappaloknak és éjszakáknak az igénybevétele semmelyik korábbi erőfeszítésemre nem emlékeztetett. Mint aki a saját halálát játsza végig.
A tuják alá temettük el; a sziklás föld csikorgott talpunk alatt a pismányi kertben, ahogy a hantokat szórtuk a hosszan tartó kánikulai napoktól átforrósodott hegyen. Ahogy a sötétbe és a csöndbe borult kertben ültem roskatagon másnap, harmadnap, mintha kivülről láttam volna magam: azt a benyomást nem felejtem el sokáig, amit egy érzéseivel magára maradt ember hagyhat a külső szemlélőben. Az éjszakai kert egyszerre nyugtatott meg és egyszerre korbácsolta föl az idegrendszeremet, a kert jelentette a csillagokkal, a növények illatával, a föld szagával az akkori helyzetben a megmásíthatatlant. „A nélküle-utáni helyzetben“,már a gondolat is lesújtott: az eszeveszett pillanatokban, amikor a fájdalom és a veszteség úgy látszott, hogy véglegesen összetöri az ellenállásomat, egy belső hang kezdett beszélni hozzám: kiért teszed? magadért, az összes halottadér?
 
Abban a megváltozott életben, amely a Kutyánk halála utáni első napokban mások előtt zajlott, maradandó elvonási tünetekkel járt. “Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk…’– ezt az Arany János-verssort morzsolgatom, miközben téblábolok ide-oda, helyiségről helyiségre járok a kiürült házban, föl-le az egyszemélyes lépcsőn, az apró, közlekedőn keresztül az erkélyig, majd onnan folytatom visszaúttal a verandára nyíló hályogos szárnyú üvegajtóig. Kilépek a mozdulatlanságba: előttem a kert elülső része a párás völgy fölött a pismányi hegyoldalban. Jön az ősz, magába oldja vízfestékként lábamnál a tájat. Pára és messzeség. A drótkerítes mögött ázott csomókban fű, feslő virágágyás, a fenyők tűlevélszőnyegébe süppedő betonjárólap — mind emocionális tömörítés ittmaradt életemhez. Innen a kerti kaput nem lehet látni, de tudom, hogy ott áll, ahol a betonút szegélye a ragacsos agyaghoz ér, és ránehezedik a nyirkos bokrokra, rózsatövekre. Vajon visszanézett-e utoljára Dalmatánk az útra, amikor az esti sétánk véget ért, és hátat fordított a világnak? A hosszúra nyúlt agónia reménytelenségbe fulladt éjszakáin gázolok újra és újra keresztül a válaszért.
Ötven fölött mi teszi azt velem, hogy észrevétlenül mindent ahhoz mérek, hogy egy nap már nem leszek többet. Tegnap még azt írtam volna, hogy „igazítok“. Az utóbbi ige használatát fölöslegesen kimódoltnak érzem ebben a pillanatban. Lehet, hogy holnapra ismét változik a véleményem. Mér és igazít; a fogalmazásba becsúszik egy hiba, és kész. A mondandód súlytalanná válik. Ebben az esetben nem azért, mert mindenki elmondhatná magáról, ki így vagy úgy a Föld porához tart, hogy érzéseit, gondolatait előbb vagy utóbb a halálhoz kapcsolja. Méri, igazítja. Hanem azért mert az öregségre készülődve, elhárító tudatunk tompul, és a halál is lassan mintha vágyaink kiélésének egyik formájává válna.
Vajon mit piszkál ki belőlem még az idő, amiről eddig sejtésem se volt? Mit gyújt meg bennem? Hogyan élem föl maradék életemet? Lehet, hogy tartogat még a számomra egy kertet valahol a hegyvidéken. Esetleg a képzeletemben, hogy legyen még valamit elérnem, amit szeretnék. Megeshet, hogy sikerül. A szerelem kertje lesz. Ajándék. A halál kertje lesz. Az Ég halvány lenyomata. Nem tudom.
Három holttesttel találkoztam eddig az életemben.
Kisgyerekkoromban Öregapám abban a szobában halt meg, ahol hat évvel azelőtt megszülettem. Az ő tömzsi teste melengetett, amikor fáztam, kalapja karimája vetett árnyat rám a tűző napon. Ő volt a gyermekkorom. Vele szívtrombózis végzett egy májusi vasárnap reggel. Már nyíltak az orgonák, illatuk beborította a kertet. Öregapám fölkelt az ágyból, kiment az udvarra, vágott néhány ágat és az asztali vázába tette. Már az ágyában voltam; amikor fölébredtem, bemásztam oda a paplan alá. Öregapám az asztal mellett elszédült, az orgonákra azonban még maradt ideje. A házban csak a test tompa zuhanása hallatszott. Egy kimerevített pillanat az időből. Mire kiért a zöldkeresztes orvos, beállt a halál.
Nincs mit keresni az emlékeimben: saját magamnak nem tudom felidézni, hogy mi történt akkor; nincs előttem Öregapám holtteste, a halottas ház nyüszítő csöndje; szüleim mondták, onnan vitték temetni másnap egy kifestett szárnyas ajtajú halottaskocsin, melynek megmagasított oldalai ezüstös üveglapok voltak. Ez azonban nem biztos, hogy így ment végbe a valóságban is; de erre a történetre emlékezem máig, azt azonban nem tudhatom, meddig marad végleges ez a változat nekem. Többször kaptam rajta magamat azon, hogy elkezdtem kitalálni Öregapám halálát; mintha gyermekkorom különálló történése lenne, ezért akarok közelebbi kapcsolatba kerülni vele; kiadós májusi esők jutnak az eszembe öt-hatéves koromból; harsány olajzöld a kert színe, már megfestette a május. Látom Öregapám erőfeszítését, ahogy lépked, nehezére esik a járás, küszködik minden mozdulattal. Aztán egy hirtelen fölvillanó képben látni vélem, ahogyan a nedvességtől laza talajon bevésődött keréknyomok a sötétbarna koporsót ide-odabillegtetik. Hallom, hogy fojtott, süppedős nesz kíséri a menetet a temetőkapuig, ahonnan tovább abroncsok csattogó zaját viszi a szél a Hidegházhoz téglával és bazaltkockákkal kikövezett mohos útról. Több temetést láttam azóta, lépkedtem soha el nem múló lassúsággal halottas menetben, de ezt az elsőt mégsem tudom részletesen elképzelni, mert valahol mindig elakadok benne. De nem tettem le róla, hogy egyszer a végére érjek; egy álmomra viszont olyan élesen emlékszem, mint az első szúrós levegővételre az iskolai futások után. Félelmeimben mindig beleütközöm ebbe a korai álomba. Először láttam magamat kívülről akkor; a Halál ott ül a gyerekkori kertben a diófán. Hálót font, és arra készült, hogy a nyakamba dobja. Fölriadtam.
Ha a gyermekkorból ezt az epizódot elmesélem valakinek, hozzáfűzöm még, hogy „azóta nem alszom”. Nem tudom megítélni, mindez hogyan hangzik másnak. Ha kissé színpadias is, az elmúlás képzete hozzátapad, és megkerülhetetlenné teszi a gyermekkori kertet.
A második halottat meglett férfiként láttam: a feleségem édesapja volt. Holtteste egy budapesti kórház belgyógyászati osztályán lepedőbe csavarva feküdt, még a kórteremben, fél órával azután, hogy megállt a szíve. Nyolcvankilenc évet élt; arcán a várakozástól nehéz levegőben nem látszott az életben maradásért vívott erőfeszítés. Nyugodt halott volt, de ez lehet, hogy hidegen és kimérten hangzik. Emlékszem, a kórházi fényben az egymás melletti ágyakon a paplanok alatt élő testek körvonalait éreztem, de pillantásokat, figyelő szempárokat nem. Abban reménykedtem, hogy még sincs senki rajtunk kívül a halottas szobában, és hogy a halállal még ott a kórházban is minden megváltoztathat.
A harmadik holttest Dalmatánké. Őt láttam meghalni is. Az élet bizonytalan körvonalait a végső
pillanat körülrajzolja. A meghalásé. A halál helyett nem jön más. A halálnál nincs reménytelenebb. A megrendülés héja alatt a továbbélőnek a reménytelenség marad. A szomorúság. A másik mozdulatlan görcsben alszik, amíg az idő tart. És ő is szomorú, mondja Weöres Sándor.
Oldalra kell pillantanom: az ablakpárkány fölött elúszik a tekintetem, csorog a víz az esőcsatornán, lüktet a halántékom, verdesi a szemközti elhanyagolt tűzfalat a diófa súlyos ága. Balról a déli vasút vágányai felöl – még a Mészáros utca házsora sem jelent akadályt — betódul a hűvös levegő, a csuromvizes fák alatt pedig ott vesztegel koszos felhőgomolyokkal az Égbolt: „Odakünn az eső megered s kopog, mint majd ítéletnapján a dobok s mindent valami nagy magába zár szennyesen és puhán a sár, a sár”. Az ürességbe hajló, alig pislákoló délutánon Babits-kötetet lapozgatok a Krisztinavárosban, a Naphegy alatt. Másfél évtized óta az első Dalmatánk nélküli késő ősz; szobám kelletlen zúg, gubbasztok a szürke lepedékben ülő kert fölött.
Nemrég jöttem meg, az Árpád-hídon buszoztam keresztül: furcsa érzés volt a víz fölött, az alacsonyan szálló felhők között ezen az undok napon az élet. Az eget mintha tonnányi rongycsomóból bálázták volna föl; csöpögött a híd vasszerkezetére az eső, október elejéhez képest a levegő egészen hideg volt. Amikor megérkeztem, a lépcsőházban a huzat bevágta a régimódi üvegajtót; féltem, hogy kiesnek az ablakszemek, szétesik a keret, és pótolhatatlan veszteséget okozok; ez a belső ajtó finoman bontja meg az utcai kapu és lépcsőház közötti teret; építészeti arányosságával máskor mindig megragad, most dörejszerű hangja a kellemetlen félhomályban ijedtséggel töltött el.
Mielőtt átszeltük volna a folyót, a víz fölött az Északon az elkeskenyedő látóhatárt lestem izgatottan, és ügyetlenül. A pismányi sírt kémleltem, ahogy minden busz-úton a hídakon.
Papa, hová tűnt innen az a nagy kutya?” Belehasít a ritkás téli vasárnap délutánba a vékony gyerekhang. Visszafojtom a lélegzetemet. A sírnál állok, a megszikkadt föld még tavalyi lábnyomaimat őrzi, olyan mint a szőnyegen szétterülő sáros cipőtalp. A tuják zöldje eltakar, a kíváncsi szemek nem látnak meg. Óvatoson lesek ki az utcára, a drótfonatú kerítés ereszkedő végénél kék anorákcsík mozog; lassan eltűnik a szemem elől, de a kérdés ott kattog még hazafelé is a fülemben, araszolgatva kátyuk között a huzatos országúton.
Ezerhatszázkilencvenkét napja üldözöm árnyaimat. Ezerhatszázkilencvenkét síron túli nap és éjszaka izgatottsága tölt el – ez más érzés, magamra húzott ismeretlen árnyakkal. Miféle be nem vallott lelkiismeretfurdalás vonszol tovább, éjszakától éjszakáig? A láthatatlan út végére? Türelmetlenül várom az elfeketülő estet, amikor üres, hideg, és mozdulatlan az Égbolt szuroksötétje, csak a szívem kalapál. Az első reggeli fényben ép eszem maradékával mégis — talán a kelleténél is jobban — hajlok a józanságra: amikor szemem befogja a nyirkos kert horizontját – a gözölgő kávé fölött – pillantásom a menekülést jelentő part hirtelen előbukkanó szirtjeit megpillantó hajótörötté, aki járatos lett a sors viszontagságaiban. 
Valahol olvasom, hogy a halál órája éleslátást kölcsönöz a távozónak. Ez szíven üt. A távozónak. Vajon mit jelent, hogy valaki tudja, néhány nap múlva leeresztik a sírgödörbe?
Egy régről ottfelejtett, napsárgította újságkivágásra lettem figyelmes a Mészáros utca egyik kirakatánál a krisztinavárosi templommal átellenes oldalon, ahonnan már láthatóvá válik az alagút nyilása. Az évszak sötét és kellemetlen felében jártunk, a hideg légáramlatok szúrosan készülődtek felénk, a tél szaga rátelepedett az utcákra, alulról fölfázik az ember, ha vékonytalpú lábbeliben indul el hazulról. Azon kaptam magam, hogy óvatosságból még kikerülöm a celofánosodó pocsolyákat, néhol a szegélyükön egyensúlyozok, hogy bele ne lépjen ő. Megállapítom, hogy a dalmatalábnak hideg, szikár és kemény a föld, Kutyánknak nem tetszene: nem szívesen időzött kint a vegacilinízű, elmaszatosodott, akváriumi időben.
Amikor az utca hajlatából fölsejlik az alagút, még néhány lépésem van a kirakatig. A megbarnult újságkivágáson kép látható, hosszan megbámulom: egy középkorú férfi szálkásszörű tacskóval szemez. A férfiarc profilból valószinűtlenül keskeny, hizelgő és mulatságos, a kutya arcéle is keskeny és vidám.
Egymáshoz nyomják orraikat, hogy tekintetük egymásba érjen.