Címke: irodalom

Valahol Európában mégis forog a Föld

Prológus

 

Évekkel ezelőtt megérett már bennem az emigráció gondolata. Baráti körömből, illetve családom maradékából ilyenkor sokan felhördültek. Jellemző, hogy a megindulás előtt meg is álltam. Azt hiszem, ezt háromszor játszottam el. Kényszerpályaszerű életemből és nyughatatlan, lázadó természetemből a mostani alkalomra már nem maradt semmim, csak a sokat emlegetett „szellemi tőkém”. Óbudán éltem akkoriban egy volt gondnoki lakásban. Keményen dolgoztam és égtem a létben. Két éve nem volt kiszellőztetve. Együtt fürödtem a muslicákkal a patkányszagú konyhámban, majd elaludtam a 750 forintos, felfújható úszómatracomon, ami aztán kilyukadt. Olykor kemény hátú bogarak másztak ki a cipőmből reggelente. Más alkalommal elkéredzkedtem a munkahelyemről, az irodából, tudniillik, két napja nem ettem.

4,5 hónapig bírtam így. Ez a fantasztikus időszak egy idegösszeomlással zárult. Félreértés ne essék, nem volt ez romboló hatású. Inkább új emberként keltem ki saját roncsaimból. Belül viszont forrt a szívem a feleslegesnek tűnő szélmalomharcomtól. Aztán szétnéztem a szobában. Mi van itt? Hangszerek. Tehát a zene, meg én. A gondolatokkal. E nyugalmas időpontban született meg bennem az a hivatástudat, amely egyszerre emel fel az égbe, lök be röhögve a poklok kapuján, és tesz másoknak csodabogárrá, vagy javíthatatlan hülyévé. 3 hónappal ezelőtt kitaláltam, hogy külföldre viszem a tőkém. Szerda reggel átléptem a határt.

 

1.

Bécsi csók

 

I.

 

Szombaton indultam Enyingről, Pétfürdőre. Meglátogattam kedves régi jó földijeimet, és a nővéremet. Az igen aktív hétvége után kedden indultam útnak Szombathelyre. Hogy elüssem az időt, bementem a régi egyetemi idők kedvéért egy kávézóba. 1,5 órát tölthettem ott, mire a

pincér a már óidőkből is ismert „uramÖnmárkifizetteakávéjátamitmegisivottéselégrégótaittülmárahhozhogymostmárelhúzzon” arccal nézett rám, szóval nekiiramodtam a pályaudvarnak.

Sopronkövesden szálltam meg kedden este, egy nagyon kedves családnál, akiket a barátaimnak tudhatok.

Keveset aludtam az éjjel. Remegett a belem, és szerelmes álmaim voltak egy számomra kedves hölggyel. Pici szívem majd megszakadt érte. Reggel elment az orrom előtt a vonat. Így aztán az egyik vendéglátómhoz mentem az óvodába. Ott dolgozik. A bölcsődések sírtak. Vagy megijesztettem őket, vagy előre megsirattak. A középső csoportos Rákóczi Ferenc, úgy ötéves forma, fejedelmien köszönt az ajtó előtt, éretlen, csengő hangján: Jó napot!

Egy másik a csontvázam után érdeklődött.

A második vonattal már Sopronba értem. Mi legyen? Stopp vagy vonat? Az út messzire van! – mondják.

Összesen 20 euro jött ki a váltás után, a maradékot igazságosan szétosztottam a csövesek között. A jegy Bécsbe 15 euro. Az út 70 perc. Magyarul itt már nem beszél a vonat automatája. A magyar szót megette a külföld.

Bécs. Nem rossz hely, de hol vagyok? És mi, merre? 5 euróm van. 2,20 a kávé, és cserébe van wi-fim. Súlyom alatt nyög Bécs büszke vára. Bejárom a várost. Elcsesztem a szállást. Egy barátom a földijéhez küld, aki itt él és dolgozik. 3 óra séta után betévedek a munkahelyére. Az éterben értekezünk, de sajnos nem tud segíteni. Megértem. Vetek egy húgyot és az utolsó 2,20 eurómból földalatti jegyet veszek. Ez lényegében olyan, mint nálunk a HÉV, csak a „untergrund”. Ellenőr az nincs. Az ok igen egyszerű: Az osztrákok megbíznak egymásban.

A Hauptbahnhofnál (Főpályaudvar) újra elmélázok a Linz feliraton. Az úgyis a második a állomás! Autó nem vesz fel, és pénzem sincs. Végül is, Pál apostol is gyalogszerrel járta be Európát. 3-4 óra séta után elfogy a járda. Menni kéne, de milyen úton?

Előtte azért megcsodálom az osztrák szellem igazi esszenciáját, a két bútorbolt közé helyezett szex shopot. A külvárosban csak ez van. Útközben magamhoz vettem némi ételt, ha úgy tetszik, megvacsoráztam az út mellett.

Két másodgenerációs török lányka jön felém, két huskyval. A kutyák rárohannak a házi kolbászra és a margarinra.

–  ARCHTUS! NEIN! – kiált a gazda.

Reflexszerűen majdnem felordítok:

– Vidd má’ a francba azt a dögöt a rohadt életbe!

Racionális részem csendre int:

– De gazdám!

– Igen?

– Ezek nem tudnak magyarul.

– És valóban.

Rám esteledik. Kint állok a város szélén. Nem vesznek fel. Linz mára elúszott. Vissza nem gyalogolhatok. Beledögölnék. A sínek és töltések közül egy sátra csöves nő ki. Méreget, aztán magamra hagy. Azon a közúton tűnik el, amire én nem mertem rálépni, és úgy, ahogy jött: A semmiből a semmibe.

Keserűen veszem tudomásul, hogy úgy tűnik, egy városszéli buszmegálló fagyos kereszthuzatában töltöm az éjjelt. Utolsó rohamra indulok irányba mutató hüvelykemmel, mire egy busz áll be elém.

Mutatom is neki, hogy pénzem az nincs, csak az ujjam. Vállat von és int.

– Kommen sie!

Fel is ugrok egyből. Volendörfig sétáltam. A busz Mödlingbe ment.

– Merre mész? (német)

– Nem tudom, Berlinbe, csak ki a városból. (angol)

Erre barátságosan elneveti magát. Végre gurulok, és meleg is van.

– Amúgy Mödling, Ausztria keleti vagy nyugati részén van? (angol)

– Kelet. (német)

– Az nem jó. Onnan jövök. Visszafelé dolgozom. (angol)

– Jó, akkor elviszlek Bécsbe. (német-angol)

– Köszönöm. És van itt valami hely, ahol kihúzhatom az éjjelt? (angol)

– Ilyenkor mindent bezárnak. (német)

– Veled szerencsém van, de mi van, ha reggel nem visznek Bécsbe? (angol)

 

A terv az volt, hogy a mödlingi váróban maradok az éjjelre. Fél füllel rájövök, hogy az osztrák buszsofőr-mecénásom szállást akar intézni nekem, de győz az asszonyi akarás. A feleség nem enged. A kezembe nyom 5 eurót és egy tábla csokit.

 

– Egyél valamit a reggel! Hallottam, hogy elég rossz most nálatok a helyzet. Két magyar kollégám is ezért jött ide. Vigyázz magadra! Sok szerencsét barátom! (angol-német)

– Danke.

Tipp gyanánt kapom, hogy egy bizonyos Wien Mittében meghúzhatom magam. Ezt az üres, háromszintes plázát sosem zárják be. Most is itt ülök, és írok, miközben egy török faszi pörög körülöttem a takarítógépével. Nyugati életszínvonal! A WC tiszta vér. Remélem, nem alszom el.

 

II.

Éjjel egykor, két fogatlan török zavar meg írás közben.

– Zárunk! Hagyja el az épületet! (német)

–  I can’t speak german.

Készséges angolsággal kísérnek az ajtóig. Tanultam történelmet. Nem ütközöm meg a túlerőben lévő törökkel Bécsnél. Alszik a város. Csukott szem az egész. Egy utcával feljebb egy pubra bukkanok. Reggel négyig nyitva van, és mindenki cigizhet. Ez a csoda. Veszek egy kávét, hogy maradásom indokolt legyen. A két fogatlan szpáhi ellensúlyozásaképpen csinos török lányka segít tájékozódnom. Aztán négyig beszélgetek egy osztrákkal, aki következetesen Sir-nek hív, és beiszik rendesen. Becsülte a misszióm.

– Végre egy ember, aki megkerüli a pénz és a hivatalok világát, pusztán elvi okokból. (angol)

– That’s my private revolution.

Tőle tudom meg, hogy Hütteldorf a kilépés kapuja. Irány hát az U4 jelzésű osztrák hév, irány a Nyugat!

Körülbelül 50 percet alszom a föld alatt. Perces kómáim olyan mélyre szállítanak, hogy el is felejtem, voltaképp idegen földön bolyongok Európában, csövesként.

Hol 15 perc a várakozási idő, hol 10, majd 22. Úgy tűnik, oda-vissza alszom az időben.

Meditációm a szlovák gammák takarítóegysége zavarja meg. Melegszívű álmokat szövök egy fűtött váróteremből. Díjam a szertefoszlás. Dőlök és remegek. Hiába, nem fűt az Isten hidege. 26 órája vagyok ébren. Na, megyek stoppolni!

 

2.

Filc zu Linz

(Hütteldorf-Linz-Nürnberg közelében)

 

Most stoppolok először életemben. Karton és filc: TO LINZ. Nagyon szuggerálom az autókat. A helyiek nem ismerik a településüket.

– Melyik irányban van Linz?

– Az utca vagy a város?

– A város.

– Nem tudom.

A második alanyom, kár hogy nem az aranyom. Csinos, nyitott hölgy, hullámos fürtökkel, germánkék szemekkel. Ilyen fáradtan elfeküdnék a méhében 9 hónapra. Az első, aki megáll, amolyan olvasott vadásznak tűnik. Igazi terepjárós hegyi osztrák.

De nem visz el Linzbe, mert ő csak átmegy rajta, nem oda. A logikáját nem értem.

– Execuse me, I’m busy.

– Okay, then.

És azzal el is hajt.

Újabb 15 perc után egy óriási fehér kamion áll elém. Fekete kéz nyúl le értem.

– Come on!

– Thanks!

Román a kolléga. Életerőtől duzzadó embertünemény. Reggelire fagyival kínál. Miközben a magnumot szopogatjuk népzenét, műzenét és flamencot hallgatunk a jutúbon. Egyik kezével a kormányt fogja, a másikkal egy ordenáré méretű szájharmonikát, amin fúj egy dallamot, majd énekel. A faszi egy zseni. Végre boldog vagyok.

Linznél kitesz a pusztában, ő az olaszokhoz megy. Javasolja, járjak körbe a parkolóban. Az útról a nemzetközi egyujjas jelzést is a szemem közé kapom.

– A rossebbe. Inkább vetek egy sárga tócsát a benzinkúton. Véletlenül magyarokba botlom.

– Elvinnénk, de nem férsz be. – klasszikus mondat.

A másik oldalról egy almádi autómentő segédkezik. Nürnberg mellé megy.

– Elviszlek szívesen. Gyere!

– Fú! Hát nagyon köszönöm!

Jól esik a magyar szó. Horpasztok egy kicsit az autóban. Álmomban megfulladtam. Öklendezve ébredek szétmállott, Naptól megkapott arcomra.

– Ki ez az ember? – mérem fel magam a tükörben.

Úti célunk egy váró, azaz Rastplatz. Este érünk oda. Némi dohányt, ételt, és jókívánságot kapok útravalóul. Rám rohad a Nap a pusztában. Mégsem alhatok itt!

Bekönyörgöm magam kínos németséggel egy szlovák furgonba. Szegényem semmilyen nyelven sem beszél. Mikor megtudja, hogy magyar vagyok, majdnem leállítja a motort, de valami megszállja. Azt viszont nem értette, hogy mi magyarok, hogyhogy nem beszélünk szlovákul, mert aki magyarul tud, az szlovákul is. Ez volt a gondolatmenete.

Ő is kitett a pusztában 100 kilométerrel arrébb, de itt még WC sem volt. Egy osztrák vitt el a következőig. Bárcsak sose tudtam volna meg mi az a Rastplatz…

 

 

3.

Rastplatz vagy Rattplatz?

 

Azt tudni kell, hogy a Rastplatz pihenőhelyet jelent. A másik dolog, hogy a sötétség beálltával senki sem fog felvenni. Das ist sicher!

Az éjszakát tehát az erdő mellett töltöttem. A hideg elől a mozgássérült női budiba menekültem. Magamra zártam, és összekuporodtam. A kérdés jogos! Miért a nőibe? Először is a férfiba többen járnak. Másodszor az eldugult kagylóban már volt elfekvőben és úszóban egy tekintélyes méretű kuladarab, mely tehetetlenül bűzlött, és nem szerettem volna, ha összeolvadunk, mármint kipárolgás-ügyileg.

A maradék 6 órát önmagamba görnyedve töltöttem a szabad ég alatt a wc mellett.

A pólóm alá lihegtem, hogy ne remegjek. Reggelre a lábam, a gerincem, és a nyakam idősebb gyermekbénulássá lett. Sokan csövidinkának nézhettek, mert ahogy kiléptem a fák sötétjéből el is hajtottak.

Az egyiküket láttam, ahogy lábujjhegyen illan a kocsijához. Helyén félig elfogyasztott áldozati üdítő és füstölgő cigaretta maradt. A gondolattól, hogy áldozatot mutattak be, engem megnyugtatandó, egészen gonosz lettem. Nem a sötéttől és a hidegtől remegtem úgy, és vert ki a hideg veríték, hanem magamtól.

 

II.

 

Reggel igen undorító látvány lehettem, mert még egy busznyi, ordibálós, köpködős, igazi takonyszívó melós románhorda is végigmért. Mindegyikük.

 

 

 

4.

Mannheimet mutatok Grünstadt lesz belőle

 

Remegve repültem rá az első széthúzódó függönyre. A csehek nagyon segítőkész emberek, de mivel más nyelvekkel csehül állnak, simán nem azt csinálják, amit nagy nehezen megbeszél velük az ember.

– Beszélsz angolul? (angol)

– Nein.

– Hmm… Zu Mannheim?

– Abba az irányba. (német)

Térképen is kibulizzuk a dolgot. 70 kilométerrel arrébb egy csúcs Rastplatzon találom magam. Kút, Mekkdonálc, motel, fapadok, és rengeteg kamion, ami rengeteg lehetőség is.

Úgy 30 kamionon lehettem túl angol, német, és a nemzetközileg hivatalosan el nem ismert angol-német nyelveken mire rá kellett jönnöm, hogy zsákutcába kerültem, mivel erről az oldalról mindenki a másik irányba indul. Még egy öreg németet is megkörnyékezek, aki személyautóval mászkál a környéken. Egy románnal kaszinózik a kút mögött.

– Gegen sie Mannheim?

Délután jövök rá, hogy voltaképp azt kérdeztem tőle:

– Nem vonul véletlenül Mannheim ellen?

Ezután mindig gehent mondok.

Elmúlt dél, elmúlt egy, és kettő is. Az nem lehet, hogy itt ragadok, és megint átremegek egy éjszakát. Napközben rájövök, hogy az ajándék staroprament azért kaptam, mert cseh cimborám rájött, hogy javíthatatlanul téves helyen tett ki.

Az egyik padnál tűnődöm. Cigarettázom. Minden slukkom filozofikus sóhaj. A lányra gondolok az álmomból. Bekapcsolom a telefonom, ott legalább a képe megvan. Hirtelen összeáll bennem minden. Haza kell mennem, ott a helyem. A dolgom a sorsom, a sorsom a dolgom. Tagadom, hogy ez a nyomor megidealizálásnak fantáziarekonstrukciója lenne.

A német nem ad telefont nemzetközi hívásra. Sokba kerül. A német következetesen „geld”-nek, azaz aranynak hívja a pénzt. Most már értem miért.

A benzinkúton kértem telefonos segítséget, de ott kinevettek. Tudtam, hogy rólam beszélnek, és azt is, hogy mit.

– Mit akar ez az ember?

– Nem tudom. Reggel óta itt bolyong.

Felém se néztek többet.

Aztán egy nyelvi analfabétával, foglalkozására nézve kurvával tárgyaltam, aki igen vagy nem helyett beszélgetésünk közben arrébb ült, és ugyanolyan sután meredt a pusztára, mint ahogy rám is.

Utolsó próbálkozásképp a Mekkdonálcba vetettem a hitem. Délelőtt kaptam volna wi-fit, ha a kis „hándim” kezelte volna. Készülékem böszmeségének köszönhetően elzáródtak a kommunikációs csatornáim is. Tipikus élethelyzeteim újabb jeleneteként kértem tehát őket, hadd telefonáljak haza.

A mannheimi szállástervező akcióm mindenkin kívül álló okok miatt megbukott. Fújtam egyet. Megpróbáltam összekaparni agyam maradékát. A thai kisfőnök kaját küldött, kávét, és azt mondta, ha bármi kell, szóljak. Még egy 40 eurós hotelben is megpróbált elszállásolni. Az a nő egy tündér volt. Közben kiderül, hogy dolgozik itt egy magyar lány, a Lilla. Lilla készségesen fordít, telefonál, továbbá átadja a dolgozók által számomra összedobott 12 eurót, amit további 5 gelddel egészít ki a thai nép jóakarata.

Azt tanácsolják, egyedül ne menjek Mannheimbe, különben megesznek a törökök, cigányok, és négerek.

– Van ott minden! Kés, pisztoly, sokkoló, akármi. Simán meg is ölnek, ha meglátják nálad a gitárt.

Elszállásolni maguknál nem tudtak, mivel családosan élnek, és szűk helyeken.

A másik kisfőnököt, egy német csókát viszont folyamatosan ostromolnak, hogy tegyen le a saját lakóhelyén.

Folyamatosan érvelt, hogy nála is kicsi a lakás. Angolul pedig azt mondta, hogy segít bármiben, de ebben nem, mert nem ismer. Egyenes beszéd.

– Hol van ilyenkor az emberi jóság és a segítőkészség? (német) – kérdezte a kis thai tündér.

Végül szereznek nekem egy sátrat, az étterem mögött felállítandó, ha itt éjszakáznék. Nem engedik, hogy a padoknál csövezzek. Aggódnak értem. Akkor már 72 órája nem aludtam normálisan. Emésztésem gyakorlatilag most sincs. Mindent elégetek. Táncoló kézzel iszom a 3 deci feketét.

Igazi türhő német fiatalok jönnek be és hallom, tanakodnak:

– Oder ungarischn, oder englisch.

Ez a bizonyítéka annak, hogy zavarba ejtően széles skálájú antropológiai és stílusjegyekkel rendelkezem.

Telefonon át Lilla üzen, hogy most nézzek szét a parkolóban. Kirohanok, és látom, itt egy török. Gondoltam, rajtunk keresztül mennek ezek haza úgyis.

– Bist du gehen zu Ungarn?

– Ungarn? Ja. Madzsar?

– Igen, magyar.

30 perc múlva gurulunk, akár az álom. Gyorsan, mint a gondolat. Akkor még nem tudtam, hogy életem leggroteszkebb szexuális élményében lesz részem.

 

5.

Halten sie bitte! Nekem Mohács nem kell! – avagy a Közvetlen népek szeretete

 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy szó szerint testközelből ismerik a közel-keleti kultúrát. A kamion belül kárpitozott. Cipőnek és zokninak itt helye nincs. Sajnos a végnapja felé közeledő janicsár nem tudott angolul, én pedig nem tudtam németül. Sokszor értettem mit mond, de közöltem is vele, hogy IK FÁSTÉHÁNZÍ, But I can’t answer. Szóval tiszta kárpit az egész. Mindenhol családi képek, miközben a háttérben bömböl a negyedhangos, kilenc nyolcados török zene. Hát mi ez, ha nem a néplélek egy guruló dobozba zárva?

Azt ígéri, Nürbergben fújunk egyet, és reggel jöhet a jó kis Ungarn. Szétárad a testemben az öröm, pedig mocskos vagyok, fáradt, és elcsigázott. Mindezek ellenére sem alszik ki belőlem a rám jellemző forradalmi láng. Nürnbergben a hiper-technokrata pihenő helyett az út szélén állunk meg.

Viszkivel kínál a Janicsár. Nálam volt még két sör, gondoltam bedobom a közösbe. A jóságos muszlim, félhold alakú vákuumként szlopálta magába a nedvet. Jókat böfögött, majd jelezte, hogy mehetünk aludni. Jó értelemben meglepődtem, mikor szólt, hogy megosztja velem az ágyát.

– Közvetlen népek! – vélem én.

Előtte még megveregette a vállam, megölelt, és kicsit meg is masszírozta a vállam. Bevallom ez jól esett, de kezdtem úgy érezni, húsként tekint rám.

Levetkőzött egy szál fecskére, és megértette velem, hogy tőlem is ezt várja. Úgy el akartam neki mondani, hogy idegen helyen sosem veszem le a gatyám, de nem lehetett. Közénk állt a nyelv. Nem a szájunkbéli.

– Nincs rajtad alsó? (német)

Megmutattam neki, hogy de, azért az van.

Nosza, akkor aludjunk. Mélyeket szippantott több napos testpácom sűrűjéből, én meg magamba szívhattam a jellegzetes török kísérőillat-felhőt.

A komponensek a következők:

– Kávé

– Cigi

– Testszag

– Továbbá furcsa szagú folyékony illatszerek

Aztán kéjeseket nyögött, majd átdobta a kezét a mellemen.

– Kein problem?

– Keine. – hiszen így kényelmesebb, meg mint tudjuk, ezek közvetlen népek.

Következő lépésként a lábát a tökömre tette, mint a félénk kiscsajok alkalmi szexkor. Levakartam magamról kényelmi okokból. Már éppen bealudtam, mikor a hasamra csapott:

– Nem vagy éhes? Van pénzed? (német)

– Ma már ettem köszönöm, és van még egy kicsi. (német)

Erre elkezd simogatni. Elhárítottam a dolgot. Sértődötten megfordult és majdnem lelökött alkalmi nászágyunkról, mint a durcás háziasszonyok, akik ma megint nem kaptak az arcukba egy kis kéjt. Naivan azt hittem, ezzel vége, de mint tapasztaltuk, a kangörcs nem irányítható. Átölel újra, ugyanúgy még egyszer (ákosi utalás), és megfogja a kezem. Kövéreket nyög, és elkezd csöcsörészni. Végül az ingem alá nyúl.

– Halten sie!

– Kein problem – kéjes dohányos hang.

– Halten sie, bitte!

– Kein problem!

– Ich liebe only freaulines!

Aztán felültem. Akkorra már rájöttem, hogy ez nem szőranyának nézett, hanem be akarta nekem itt zavarni a korpásba. Út széle? Viszki? Masszírozás? Kaja? Pénz? Szőranya? Melegszex!

Jó hír viszont, hogy nem erőszakosak. Folyamatosan a bocsánatomért esdekelt. 15 perc alatt megnyugtattam, hogy semmi gond, csak ez nem én vagyok. Erre azt mondja: Du bist so süss!

Az est további részét az anyósülésen ülve vészeltem át. Egyik szememmel aludtam, a másikkal figyeltem, nehogy a képembe nyomja az étert. Lehet, hogy rólam beszélt a telefonban, mikor egy mondatban szerepeltek a következő kifejezések: Ungarn, Budapest, kurtizanischen?

Ha igen, úgy náluk a punk attitűd még mindig a homoszexualitást juttatatja az emberek eszébe. Segglyuk nélkül = Keine Ungarn, kleine ungarsichen hat grosses problem!

 

 

II.

 

Egy Laller művésznéven futó magyar kamionos ma elhozott Csehországon át Szlovákiába. A határ állítólag 80 kilométer.

 

III.

 

Csehország olyan, mint egy szocialista Ausztria.

 

IV.

 

Kútyban döglök. Kamionstop van vasárnap éjjelig. Következésképp a határon ülök. Falu, vagy városkép az itt nincs. Szlovákia sárga földje viszont olcsó.

3 euró egy üdítő-cigi kombó.

Jelenleg a váróban ülök. Ott írtam meg ezt az egészet. 4 napja nem aludtam. Ma nem is ettem. Nem hiányzik. Ami fontosabb, hogy találkoztam egy Sanyi nevű kamionossal, és elvitt volna haza, ha nem lenne a törvényesített megállás. Holnap megkörnyékezem. Székelyföldi kollégájával várnak majd a parkolóban. Sanyi, még nem ismerlek igazán, de hiszem, hogy te vagy a kulcs az otthonom kapujában. Álmodj szépeket!

 

6.

 

Sanyi volt a kulcs a hazajutásomban. Ez az ember és egy székelyföldi kollegája Laci, a hónuk alá vettek és két napig patronáltak a határon. Egészen megszoktam már ezt az életet. Olyan volt a pihenőhely, mint egy nemzetközi lakótelep. Itt laknak a bolgárok, itt a szerbek, amott a románok. Az etnikai negyedek szépen elkülönültek. Reggelente úgy éreztem magam, mintha én volnék ennek az internacionális lakóövezetnek a házmestere és közös képviselője.

Este még söröztünk is kicsit. Ebédre pácolt húst kaptam, egyenesen a platóról, hiszen ott sütöttük meg egy kis rezsón. A sligovica édesen marta végig a gigám.

No, már csak 10 óra, és elindulunk haza.

–  Jó lesz neked ülve, Tibi?

–  Tökéletes lesz Sanyi, nagyon köszönöm. A lényeg, hogy meleg van, és csend.

–  Mondanám, hogy feküdj ide, de hát nem vagyok török, tudod.

 

II.

 

Komárom-Esztergom megyében vagyok. Déjvidoff barátom a falujában vár rám. Táton a lábam alatt tudhatom újra, ezt a langymeleg, koszos kis ólat. Épphogy nem csókolom a zöldellő fűcsomókat. Majd összezuhanok fáradtságomban, de a lelkem örül. Itthon vagyok, ahol lennem kell.

 

Záradék

 

Kísérleti exodusom kész anyagi, és testi csőd, nem beszélve az ember kevéske felszínes méltóságán esett csorbáról. Ugyanakkor nem csak technikai szempontból volt tanulságos.

Egy biztos, kevesebb nem lettem. A másik, a bizonyság. Megszűnt bennem a HA. Ugyanakkor most már tudom mi a szabadság, és kibírtam ezt a felelősségteljes brutális terhet. Otthon ne játszatok vele. Önveszélyes állapot. Megtaláltam azt is, amit kerestem.

Aki emiatt hülyének tart, csak egyet tudok tanácsolni:

Lépjen ki a fotelének bársonyos karfái közül, és megroppanás nélkül csinálja utánam.

Így pedig a kritikát elhárítom. Nem beszélve arról a tényről, hogy nem voltam másokra kárral. Egyedül én sebezhettem meg magamat. A szabadságnak pedig az is része, hogy nincs mit veszítened. Kivéve egy dolgot, önmagadat. Így teljesül ki ez, a Hiányból.

 

————————————————————————————

 

Zarándokutam végén sok dolgot értettem meg, továbbá megjelent bennem a szkepszis. Megfigyeltem, hogy a nyugat-európai ember élete alapvetően a kényelemre épül. Ezért cserébe teljesen beáldozták magukat. Az euroeső, a hatalmas autók, a parfüm, az iphone4 és a többi, olyan, mint nálunk a háromhatvanas kenyér volt egykoron. Nem keres feszültséget, mivel az életében nincs is. Nem tudja, milyen az, amikor üres a hűtő, amikor szédelegsz a flaszteron éhezve, lelkedben összetörve, saját szégyenedben égve. Ez a kényelem üressé teszi az életét, amely csak úgy eltelik. Az ő hétvégi cuháréik csak az alkohol- és drogmámoros kiütésre építkeznek, nem a hétköznapi csatákat koronázzák meg fényes nyomorban. A nyugat-európai ember zárkózott. Mikrokozmoszát féltve őrzi, és oda nem enged be senkit. Mint az a figura, aki nyíltan megmondta, hogy bár szívesen segítene, de nála nem alhatok, mert nem ismer, de szívesen kitesz az erdő szélén egy mozgássérült női wc-ben, ahol egy egész estét töltöttem.

Süt rólunk, hogy keletről jöttünk. Az osztrák fiatalember is megmondta. „So eastern”, hogy idézzem. Leszakadtunk mi arról a világról.

A kelet-európai ember több, mint száz éve köpköd a másikra. Szőrős talpú román, büdös tót, rohadt magyar, és még sorolhatnám. Nálunk jó ideje sajnos hagyománya van ennek. Az igazi kárpát-medencei szellemiség, tehát az egymás mellett élés békés útja, ahol a cél voltaképp ennek a földrajzi egységnek az egységben tartása, és nem a káros nacionalista, önző elvekben szaporított érdekérvényesítés, nyugaton jelenik meg. Nyugaton testvérként bújunk össze a bajban. Nem nézünk nyelvet, arcot, bőrszínt vagy vallást, mert ez a közös tő köt minket össze. Eggyé olvaszt ebben a szomorú sorsban. A keleti éleslátás, sajátos belső viszonyainkból és a nyomorból hajt ki, ami végső soron az ittlévő problémákat óhajtja megoldani, több-kevesebb sikerrel. Ezért volt tehát, hogy a szlovák furgonista mégsem állította le az autót, és ezért történhetett úgy, hogy nyugati emberrel gyakorlatilag nem is utaztam.

Személyes részről, azt kell mondjam, hogy ez a sajátos belső viszony az Anyám, és ez a föld az Apám. Ebből fejlődtem ki, ez tutujgatott, alázott meg, és emelt fel. Nevel engem, és gyilkos módon nyomja üresedő emlőit a fogatlan számba. Az Ugar nem ereszt, és nem is akar.

Nem a magam fajta ideje van. Dokumentaristák vagyunk, akik a jelenről jelentenek, és a jövőnek írnak. Sok mindent nem hagyott rám. Romokon élek, mint a patkányok, és imádkozom egy szebb holnapért. Rohadt idők járnak.

A szkepszisem alapja a meg nem értés. Ezek után nyilvánvalóak a kérdések: Ki vagyok én? Hová tartok? Mi az értelmem? Mi a célja az életemnek? És egyáltalán, minek létezem? Bizonyos pillanatokban mindent feleslegesnek látok. A tagadás szelleme fel akarja zabálni a lelkem. Kocsonyás szemű alkoholisták acélos keménységű lemondása és túlfejlett közönye vesz körül. Holtlelkek, egy holt vidék, perifériára csúszott munkástelepén. A szkepszis természetesen arra való, hogy meg- és feloldjam. Nehéz most. Haragszom a világra, és olykor a teremtőjére is. Igyekszem békében lenni. Sokan mégis igyekeznek, hogy megszűnjön a kiszolgáltatottságom végre, ami erőszakosan próbál a fejemre nőni, mint egy ótvaros szemölcs. Ezért hálás vagyok nekik.

Legnagyobb hibám az volt, hogy filozófiai köntösbe bújtattam a siker utáni vágyam. A fejemet tettem volna erre az egészre, és elvehette volna az életemet is, ha úgy akarja. Mégsem tette. Ez törvény, ha tetszik, ha nem. Hiába utazok több ezer kilométert ott is csak ebbe fogok botlani. Nem hiába megy nyugaton annyira a rock and roll, ami a sörről, cigiről, és punciról szól. Elemi ösztönökről, hedonizmusról, céltalan részrehajlás nélkül. A belső igényeinket lecseréltük. Nincs többé tartalom, csak forma.  Elfogadtam, hogy ebben a korszakban a generációm albérletekben fogja tölteni a napjait, váltott munkahelyeken, szűk lakásokban, egymás nyakába lihegve, tét nélkül, egyetlen céllal; a napi megmaradással. A legfontosabb viszont, hogy e mérhetetlen különbségek miatt miért is érdekelné ezt az elkényelmesedett óriás csecsemő világot a mi kis kelet-európai szenvedéstörténetünk? Ez az olykor cinikus, de a legmesszemenőbbekig életigenlő őserő? Ezek a csavargó bolondok? Vándorfilozófusok, és átkozott próféták?

Hivatásom és hivatásunk karitatív jellegű, de fontosságából mit sem veszített. Don Kióték vagyunk, Don Kióte vagyok, egy modernkori Twist Olivér. Egyedül nem lehet meghágni a világot. Régen az egyének csinálták a forradalmakat a tömeg segítségével, ma a hullámzó tömeg brutális egyformasága elnyel és bedarál. Arctalan húskupacot akar csinálni belőled, belőlem, és belőlünk. A hőssé válás romantikus képzet csupán. Nincsenek ma hősök. Be van tömve a pofánk kenyérrel, vagy közönnyel. Feladni természetesen nem fogom, és nem fogjuk. Van-e lehetőség úgy gyomlálni ezt a rohadó kertet, hogy az ember egyenes hátú kertész maradhasson? Ha igen, mi az ára? Szabadság vagy lavírozó megalkuvás? Veszélyeztethetjük-e akár a testi és lelki épségünket érte? Morális válságban szenved az egész környezetünk, és néha úgy látom, itt csak a mindenható krízis segíthet majd.

Aztán eszembe jutnak Sanyi bácsi szavai: – Nem veled van a baj, hanem a világgal.

Nézem a koncerten, ahogy játszik, és iszonyatosan élvezi. Árad a teremtő erő a színpadról. Békéje és öröme van az egészben. Nem tört meg a létezés súlya alatt, mégis alázatosan és olthatatlan lánggal végzi a rábízott munkát.

– KisBencze! Belehalni azért nem szabad. – és milyen igaza van.

 

 

 

 

 

(Illusztráció: Debussy Cello Sonata, painting: Trampert)

 

Fagott trolival és mérnöki erudícióval

Érkezik szentjánosbogár
Pókháló-hárfán és pitypang-hegedűn
Játszik a fuvallattal mint cérnával a fű
A Baross téren gospel folydogál
Ruth karjai között egy fonott kosár
Mandula, banán és olíva
S ahogy a trolibusz fölmegy a hídra
A szundikáló zenebohóc fagottja
Rádől a szemben ülő dobosra
Aki a tokjából rögtön kibontja
Nagy megrökönyödésre megfújja
S táncra perdül néhány illatos díva

Jön egy kis kék ég lila ágak fagy s szár
A mérnök már a fogantyút harapná
Nem evett semmit manapság –
Ő csupán egy adattrezort szeretne
Zavarja az improvizálás, mint eszme
Az esti lefekvésen még tán merengne
Nem számít a neje: hű-e, szent-e?
Esküszik a csepegő ereszre
A fagott is azt dünnyögi: Fejezd Be!
Magányát a bankba. letétbe tette
Az Este, mint egy tervrajz. Szeresse?

A telefonszámla (II/I)

 

Az eset a kilencvenes években, a szabad-a-vásár korszakában történt. Kissné egy tömbház nyolcadik emeletén lakott szépreményű, erősen kamaszodó fiával. Igen, tudom, Kissnék és ígéretes süldők mindenütt élnek, és mindennapjaik vajmi kevéssel térnek el egymáséitól, de a mi Kissnénk nem mindennapi lélekjelenlétről adott tanúbizonyságot, ezért megérdemli, hogy példaként álljon más szülők előtt.

A Kissnék, különösen az egyedülállóak, valamilyen (genetikai?) oknál fogva rendkívül szívósak. Első látásra ez persze nem állapítható meg (másodikra se). Teherbírásuk, akár az öszvéré, fürgék, mint a nyúl. A pletykarovat mély pátosszal kezeli őket, az ember azt gondolná, bizonyára valamelyik áldozati szent egyenes ágú leszármazottjai. Fejlettebb egyedeiknél megfigyelhető az időszakos átalakulás képessége. Ez megnyilvánulhat a koránőszülő tincseikkel szembeni harcban: ilyenkor általában rapszodikus kísérletet tesznek arra, hogy Nőként is mutatkozzanak, vagy akár, mint a nyolcadik emeleti Kissné esetében, csatavonalak nem várt felzárkóztatásában. De ne fussunk a dolgok elébe!

A tömbházban, ahol laktak, az egykori tanácsi lakásokat a lakók felvásárolták, renoválták, és kialakult egy belső szokásrend, mely biztonságot nyújtott mindenkinek, függetlenül a családok háttérétől. Félévente lakógyűlést tartottak, s mindig akadt valaki, aki az öregecskéktől megkérdezte, nem szenvednek-e szükségben, és ha eldugult egy lefolyó, nem biztos, hogy rögtön vízvezeték-szerelőt kellett kiáltani. Vasárnap reggelente a folyosók gránitköve felmosószer illatát árasztotta. Két szempillantás közt még kaputelefon is került a főbejáratra. Egyes híresztelések szerint pont az ott lakó rosszfiú kezdeményezésére, aki így akarta távol tartani az őt bosszantani akarókat. Bizton mondhatom, a Szilikon-völgybe észrevétlen besétálni egyszerűbb volt, mint bejutni a nyolcemeletes őrtoronyba.

Kissné könnyed, nem túl tolakodóan emberi, ám maximálisan megbízható személyisége oszlopos pillére volt a kis közösségnek. A hétvége közeledtével mindig becsöngetett az alatta lakó mamihoz, aki necces táskát és egy rövid bevásárlási listát nyomott a kezébe, sűrű hálálkodás közepette. Sosem sietett, ha gyerekekről volt szó. Azok rajongtak is érte. Vasárnap reggelente rendre megszólalt a csengő, alatta Töpörtyűvel, aki, anyja szavaival élve, kávéra invitálta az ötödik emeletre.

Az életük tehát szokványos kisvárosi lét volt, a maga unalmas csapdáival, és fedő alatt tartott érzelmeivel. Kissné ebbe született bele, itt nőtt fel, számára a hétköznapok a biztonságos kimenetelű apró csatákat jelentették, melyekből általában győztesen került ki, vagy legalábbis nem túlságosan megtépázva. Nem kínozta magát az élet filozofikus kérdéseivel sem. Hogy rövidre fogjuk, kiszámítható volt, és bár igaz, ez által valamelyest unalmas a férfitársadalom számára, igen közkedvelt a középkorú nők körében. Ahogy azonban mindenkinek, Kissnének is volt egy gyönge pontja. Úgy hívták, hogy Kiss Fiam. A fiú ingerlően jóképű, szőke és kékszemű suhanccá serdült, olyanná, akiből egy kis torna hatására akár Brad Pitt is lehetne, de ne essünk az álmodozás csapdájába, az, mint tudjuk, az élet megrontója. Ott, ahol a mi történetünk játszódott, talán még a klónozás se segített volna a fiatalokon, nemhogy egy tornatermi bérlet. De hát a remény hal meg utoljára, különösen az anyák esetében, akik valamilyen oknál fogva úgy hiszik, hogy a szülés aktusa minden más csodára felkészítette őket. Fiam tehát minden anya álma volt, (különösen a lányosaké), ne is keressünk itt fonákot kérem, és Kissné úgy nevelte őt, hogy Amerikában akár top-listás könyv is születhetett volna sikeres nevelési módszereiről. Ez a gyerek adta élete értelmét, jogosultságát arra, hogy levegőt szívhasson, és ebben a hat láb magas suhancban látta jövőjének minden zálogát. Neki élt, még akkor is, amikor háttérbe húzódva figyelte kamaszodását.

Annyi szent, a fiú remekműnek sikeredett! Külön ébresztőórája volt, és pontban hét tizenötkor, felöltözve ott ült az asztalnál, és vele reggelizett. (Mi ebben a kunszt? Részletekért forduljanak az anyákhoz, kiknek gyerekeit úgy kell kiimádkozni az ágyból!) A gyermek napközben megbocsáthatatlanul jó tanulóként jeleskedett. A lányok csüngtek rajta, mint méh a porzón, és fiúbarátai is rendre felcsengették, ha eljött a hétvégi csavargás ideje. Délutánonként, mire Kissné hazaért, a zöldség megpucolva várta, hogy vacsora készüljön belőle, mi több, az is megtörtént, hogy a tészta vize is épp forrásba lendült, mire az asszony megmosta a kezét. Húst ritkán ettek, és egyéb luxusra is csak hetente egyszer vagy kétszer jutott, mert a lakáskölcsön törlesztésének havi összege felemésztette Kissné fizetésének a felét. Pedig jó állásban dolgozott. Titkárnő volt egy nagyvállalatnál, a vezér személyi asszisztense. Egy ilyen pozíció betöltése manapság már nem nagy kunszt, de az egyenrangúság korában, sőt, még egy szusszanásnyival utána is, tiszteletreméltó teljesítmény volt. A főnök jobb keze ugyanis mindenről tudhatott, amiről meg nem, azt kikövetkeztette. Az információ pedig érték. Más kérdés, hogy Kissné, bugyuta módon, sosem próbálkozott a franchise-zal.

Kiss családunk élt hát a maga kis világában. (Hogy mi történt az apukával? Kit érdekel? A jó tulajdonságokat minden gyerek az anyjától örökli). Kissné nem álmodozott. Tudta, igen, biztos volt abban, hogy az ő fia többre viszi majd, mint bárki a családban, aggodalomra tehát semmi oka. Illetve, mégis! Ezt pedig úgy hívták, hogy zöldhasú. Kissné még kimondani is csak lehunyt szemmel merte, azt is csak magában. A szóval kapcsolatban őt is megfertőzte az értelmetlen szégyenérzet, mintha már maga a pénz jelentése is bűnös lenne. Vessen magára! Csak szaglászta, mint virágot, de eszébe sem jutott letépni, hazavinni és vízbe rakni. Persze javára irható, hogy már a mezopotámiaiak is sikertelenül próbálkoztak az önbeporzással, igaz, annak van már pár ezer éve. Lűdiai királyok sem teremnek minden sarkon, hogy a nőkre jellemző álnok cselszövéshez lehessen folyamodni. Kissné különben sem számított fifikásnak „olyan” tekintetben, emlékezzünk. Volt tehát hét hónapja ahhoz, hogy előkerítse azt az összeget, amely, szerinte, fia továbbtanulási költségeit, legalábbis az első évét fedezné. Kiss Fiam ugyanis negyedikes gimnazista volt. Az, hogy hónapról hónapra bukdácsoljanak, szóba sem jöhetett, túlságosan rizikósnak ítélte meg. Miután végképp elhaltak az est zajai, leült szolgálati számítógépéhez, és belekezdett a kalkulációba: mit, miből, mikor lehet, kell és fog félretenni. A vérleadás is megfordult fejében.

És ekkor kezdődött az egész kálvária. Egy hajas baba sétált be az életükbe, hosszú lábaival, puha léptekkel, elegánsan és öntudatosan, mint egy párduc. Az anya eleinte nem is szentelt különösebb figyelmet felbukkanásának. Hogyan is sejthette volna, hogy fia pupillái mindig gombméretűvé tágulnak, amikor a lányra szegezi tekintetét, és éjszakánként olyan képek ringatják álomba, mint a kulcscsonton feszülő alabástrombőr, táncban edzett vádlik íve, ébenfekete pillák legyezőszerű remegése, vagy húsos sziromajkak, melyeknek érintésénél bűnösebbet elgondolni még lehunyt szemmel sem mert.

Szóval Cicánk besétált a jelenbe, olyannyira, hogy Kissné azon vette észre magát, gyakrabban csúsztat tepsit a sütőbe, tanácsokat osztogat menstruációs panaszok esetén, és inkább udvariasságból, mint az izgalomtól, kéjesen feljajdul, amikor beleszagoltatják az ezeregy éjszaka parfümös üvegcséibe. Ahogy mondom, olyan gyorsan berendezkedtek a majdnem közös életre. A hétköznapok eleinte a régi mederben zajlottak (ki-ki a saját otthonában), ám péntek este egyre gyakrabban jelent meg a lány, maradt ott náluk, a nyolcadik emeleti, kétszobás lakásban, egészen vasárnap estig. Kissné felvilágosult nő volt, és fiát még korakamasz korában kioktatta bizonyos lépésekről, melyeket egy férfiúnak megtennie ajánlatos, már ha nem akarja, hogy földrengéskor magvai a szélrózsa minden irányába szétszóródjanak. Így, mikor a gyerekszoba zárt ajtaja mögül Kissné kifinomult hallása dorombolást regisztrált, nyugodtan húzhatta be a konyha vagy a nappali ajtaját, s folytathatta a dolgát ott, ahol épp megzavarták.

Nem figyelt a jelekre, dorgálta magát a későbbiekben! Már akkor kellett volna lépnie, amikor kiderült, hogy a Vadmacska az ő főnökének a lánya! Szinte belesápadt, mikor megtudta. Mintha távolról kis harangok csilingeltek volna homloküregében! Mélyeket lélegzett, majd kispadra ültette a sikertelen próbálkozásoktól magába roskadó őrangyalát. Hogy is tehetett volna másképp! Gyermeke ott állt előtte, arcát a büszkeségtől kiverte a pír, és anyjának eufórikus megnyilatkozására várt, mint startjelre a futó. Mit meg nem tesz magzatjáért egy szülő! Azok az állhatatosan csillogó kék szemek! Szőkesége boldogságtól úszott azon a májusi napon.

Kissné lelkesedése azonban gyorsan lohadni kezdett. Ébrenléte arra ösztökélte, hogy észrevegyen olyan apróságokat, mint hogy a fia takarítja a szobát, vasalja a lány ruháit, kívánságra főz, és tálcán tálalja a vacsorát ennek a tündérnek, akiről, már ha korábban születik, a lorettói szüzet is megfesthették volna. Hetérát csak azért nem, mert keresztény kultúrán pallérozott elménk már rég elfeledte a görögöket, pedig azok, életpraktikák tekintetében hasznos információval szolgálhatnának.

Az anyának, mert az anyáknak sasszemük van, egy idő után az is feltűnt, hogy ez az oktondi gyereke a Bestiára költi minden keservesen megszerzett zsebpénzét, amíg ő az érettségijére kapott BMW-jén közlekedik a városban, ami átlósan se hosszabb, mint három és fél kilométer. Mérge lassan bugyogni kezdett, hiába próbálta magát csillapítani elkeseredésében és pusztán beruházásként felfogni az egészet. Elvégre, ha a fiatalok összeházasodnak (hiszen dúlt a szerelem, Egek, de mennyire!), akkor megnyílik az út egyenesen a boldogok vagy akár a szentek színe elé. Csakhogy Kissné józan életű, földön járó nő volt, aki különben is tériszonyban szenvedett. Tudta ő, amit tudott! Nem lesz itt hét országra szóló lakodalom és csinnadratta, könnyek viszont annál több. Márpedig rég tudjuk, a könnyes szem nem látja a betűket, és könnycseppből gyémánt is csak a mesékben fakad, röviden, nincs lacafaca, ettől az elkényeztetett Dögtől meg kell szabadulni! Szerelem? Micsoda marhaság! Itten és mostan a jövőre kell összpontosítani! A jövőt pedig pénzzel lehet csak kiváltani. Igen, pénzzel, ne húzogassuk orrunkat már megint, a trubadúrok kora rég lejárt! Ha nem így lenne, már leszoktunk volna a bankók nyomtatásáról. Ezt a gyereket meg kell fékezni! Csakhogy, hogyan lehet rávenni a vakul szerelmes embert, hogy tovább lásson az orránál?

Poszeidón is belepirult volna, úgy zajlott Kissnében az indulatok apálya és dagálya. Éjszakánként a plafont bámulta, és azon gondolkodott, miként laktassa jól a kecskét úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. A télen rárakódott kilók varázsütésre hullani kezdtek. Reggelente a tükör előtt annyiszor elmélázott, hogy teljesen kizökkenve rutinjából, még ki is festette magát, csakhogy elrejtse sápadtságát. Talán ennek a hatásnak köszönhetően, mintha új egyénisége kezdett volna kibontakozni.

Egy újabb gondterhes reggelen sietősen lépett ki lakásából. Nőolvasóknak ajánlatos leülni, mert bejelentenivalóm van: léteznek bizonyos szintű empátiával rendelkező hímek az arénában! Vannak bizony, még ha síkos sarka is vagyon a szerencsének, rájuk lehet bukkanni! Mondjuk, egy liftben. A Férfi és Kissné szomszédok voltak, ugyanazon az emeleten laktak. Reggelente két kicsi gyerekével, kigyúrt vállaival sokszor préselte be magát a felvonóba Kissné mellé. Nem állíthatom, hogy snájdig ember volt, de rendesen tisztálkodott, vagy legalábbis jó illata volt, és tornacipőjét nem a kínai piacon vette. Néha még az ajtó elé kitett szemeteskukáját is levitte Kissnének. Gavallér volt a javából, az arany karkötő és nyaklánc, meg a mindig frissen borotvált feje is erre utalt.

– Minden rendben? – kérdezte a Férfi, búcsúszó helyett, és furcsállotta, hogy elmaradnak a reggeli közhelyek az időjárásról és politikáról, és az asszony, műmosollyal, elbámul mellette.

– Persze, persze! – vágta rá gyorsan a rúzsos ajak, bájosan lesütve szemét, lábujjaira összpontosítva, melyek körmeit hirtelen fellángolásból előző este pirosra festette, és most elszörnyedve tudatosította, hogy elfelejtette nylonharisnyába bújtatni azokat. Szép lábujjak voltak. A Férfi is észrevette. Olyannyira, hogy mikor Kissné kilibbent előtte a liftből, tekintetével követte bokáit. Nemcsak a lábujjak, a sarka is ennivaló, lepődött meg. Hogy lehet egy harmincnyolc éves nőnek sima sarka ennyi mászkálástól, dobbant meg a szíve. Ő aztán tudta, miről beszél, hiszen hivatalból ismert pár repedtsarkút.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, annyi szent! A csinos bokák is emberben végződnek, és megértésre vágynak. Hogy mi? Szerelem? Viszony? Micsoda közönséges felvetés! Szó sincs itt testiségről! Tény, hogy a világ menetét az igazgatja, de nem, nem történt bűn és ármány. A férfi, eleven beszélőkéjének köszönhetően, egyre gyakrabban bírta szóra Kissnét, aki, túl frusztrációja klimaxán, készen volt arra, hogy lelki tusáit megossza bárkivel. A reggeli liftezés röpke percei a felvonót gyóntatófülkévé avanzsálták. Menedéke lett ez neki, és ha valamilyen oknál fogva elmaradt a találkozás, Kissné kissé csalódottan indult neki a napnak.

 

Mintha leszakadt volna az ég, úgy ömlött a váratlanul jött eső. Az emberek ott álltak az élelmiszerbolt torkában, tanácstalanul. A két szomszéd mosolyogva ismert egymásra.

– Üljünk be egy kávéra, míg eláll. – indítványozta habozás nélkül a fickó, és szaporán futva az eresz alatt, beültek a szomszédos cukrászdába. A pára szinte megcsapta őket. Kissné szinte kamaszos izgalommal fogadta el a meghívást. Évek óta nem járt ilyen helyen.

– Süteményt? – kérdezte a férfi, mikor leültek.

– Nem, köszönöm, nem megy le a torkomon semmi – futott ki a nő száján, minden hátsó szándék nélkül. Még mindig az újrafelfedezés örömének hatása alatt állt.

– Azt bizony a vak is látja! Mégis, mi történik? – A szomszéd ekkor mintha csak virágvasárnapi, megszentelt fűzfabarkává magasztosult volna. A nő rázúdította hát minden keservét, persze minden remény nélkül, hogy e beszélgetés elriaszthatja a vihart, vagy megállíthatja a készülődő jégesőt, mely az ő zsenge hajtását sárba tiporni készült.

A szomszéd közben úgy tanulmányozta Kissnét, mintha akkor látta volna először. Nem tudta, hogy hús-vér ember így képes szenvedni. „És milyen selymes tincsei vannak!” Suhant át az agyán.

– Szamárság! Elmúlik a szerelem, és minden rendben lesz. Mindig elmúlik! – nyugtatta meg, miután kitárta előtte az ajtót az eső elmúltával.

– Bár igazad lenne! Olyan elkeseredett vagyok! A minap kínomban, ahogy az erkélyről lebámultam, arra gondoltam, legszívesebben kiverném a kocsija fényszóróit.

– Igazán kár lenne azért a csinos BMW-ért! – csitította a szomszéd szélesre húzott szájjal. Mintha a Kissnében tomboló vihar is elült volna a sok szócsépléstől.

Eljött a hétvége, és – ahogy oly gyakran máskor is – az asszony leült a számítógép elé, hogy behozza lemaradását munkájában. A lakásban síri csönd uralkodott. Csak ő verte a billentyűzetet. A lány úgy járt a lakásban, mint az árny, hol itt, hol ott jelent meg. Egyszer a vécére ment. Cigarettát kért Kissnétől, és az erkélyen füstölt. Máskor egy szelet süteményt vágott. Piros orrú sejtelem, zsebkendőt szorongató szellem, meztelen talpával cuppogva a kövezeten.

– Most mije fáj? – kérdezte Kissné fiától, mikor végre kettesben maradtak.

– Szerdán a BMW ripityára törött. – súgta a fiú.

– Úristen! Elgázolt valakit? Meghalt valaki? – sikoltott fel halkan Kissné, őszinte aggodalommal.

– Á, nem, szerencsére, nem! De az autó totálkáros, és az apja úgy üvöltött, hogy beleremegtek a falak – húzta el a száját a fiú.

Kissné megcsóválta a fejét. Az apák mindig dörögnek. Néha olyanok, mint a tavaszi jégzajlás. Majd lecsillapszik. Ismerte főnökének hirtelen természetét. Az anyagi veszteséget meg túléli, van neki vagy két tucat cégben érdekeltsége, csak megtalálja a módját. A lány lelki horzsolásai is begyógyulnak, hamarabb, mint azt sejtené, gondolta Kissné, és egykedvűen, bár kissé bosszúsan, amiért az élet kiszámítható és elkerülhető gondjaival megzavarják, gyorsan napirendre tért a híren.

Négy és fél perccel később haldokló hattyúhoz hasonló pózban megjelent a konyhaajtóban a lány:

– Kiss néni, beszélhetnénk?

Tekintete megenyhült, ahogy az ott állt, frissen mosott, fejére tapadó, kifésült hajjal, nyuszis kezeslábasban, kifestetlenül, macinak álcázott melegvizes-palackot ölelgetve. Vak is láthatta, ártatlan!

– Hát persze, gyere, ülj le! – és nyomban arrébb nyomta a gépet. Közben megjelent a fia is, és Kissné agyán átsuhant a végzetes gyanú, hogy az autóbaleset csak előjáték volt egy nagyobb tragédiához, és ő nagyanya lesz.

 

Folytatása következik…

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)

Bernard De Ventadorn: Szép nézni erdőre-bokorra


Bel me’s can eu vei la brolha 

Szép nézni erdőre-bokorra,
kizöldül újra fa s bokor,
a lombos ág alatt dalolva
a madár szerelmet dalol,
és abból kél a fájdalom,
és öröm fut a fájdalomba,
szerelmem, ha akaratomra
vágyik, ahogy én akarom. 

Akarom, ám gőgje hatalma
lesújt, s bennem ily hatalom
feléje nincs. Bár úgy fogadna,
ahogy én őt elfogadom!
A többi asszonyt elhagyom
érte; Isten vesztem ne hagyja!
Tegye, hogy szívében foganva
szerelmét magamba fogom. 

Fogom magamba, s tart bezárva;
a börtönömön ő a zár;
igaztalanul ér a vádja,
őt inkább illetné a vád:
ő a hibás, de megbocsát
a szívem, s újra megbocsátja;
mert szép és jó minden hibája,
tudom, jók benne a hibák. 

Hibái jók — ez adományra
könyörgök még egy adományt:
a szám minden böjtje hiába,
csókja gyógyítná a hiányt.
De ily nagy díjat ő nem ád,
bár nagylelkű a díjadásra.
S belévág az ember szavába,
kiforgatja minden szavát. 

Szavát forgatja felcserélve,
de nem fordul el, s nem cserél
a szívem vágya mást fölébe:
hűségesen vágyom felé,
de nem sóhajt szerelmemért,
s hiába sóhajtozom érte:
hatalmas szépségére nézve
tudom, szemem halálba néz. 

Nézem halálom, s a remény
elhagy, s el az öröm reménye,
de jó vagyok a szenvedésre;
tűrök, s megtart a szenvedély. 

Horváth Viktor fordítása

Aspiration

A cuppogós, nyúlós, fogdosós
férfiak csak megbántanak. És a világot
sajnálod, hogy a lélegzetvételét hozzájuk
igazítja. De az igazi szörnyek másfélék.
Helyettük gondolkodsz és helyettük lélegzel.
Álmodban is egy nem létező szív dobbanásához
igazítod a szívverésedet. Neki mosolyogsz
és neki nevetsz. Igazgató úr már megérkezett?
Jaj, csak elég jó és friss legyek! Amióta a világ
a világ, igazgatom a hajam és remegek.
Mert a bennem lévő üresség és félelem
nála, az Örök Igazgatónál is erősebb.

 

(Hendrik Goltzius  metszett grafikái)

 

 

SAGAWA CHIKA KÖLTEMÉNYEI II.

A halál szakálla

A szakács megragadja az eget. Négy ujjlenyomatot hagy
—– lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön.
A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
A börtönben az álmokat az életnél is tovább őrzik.
Hogy megérintsem a kinti világot, mint a hímzés másik oldalát, egyetlen molylepkévé válok és átsuhanok az ablakon.
Ha a halál hosszan tekergő szakálla egy napra nem fojtogatna, végre rászállhatnék valami csodára.

Levetem kagylóhéjamat.

 

Egy ház illúziója

A szakács megragadja az eget.  Négy ujjlenyomatot hagy, lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön. A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
Üres, fehér ház, ahol senki sem lakik.
Emberek hosszú álmai vették körül a házat, réteget rétegre festve, majd elfoszlottak, akár a virágok szirmai.
A halál lassan megszorítja a kezem. Rétegről rétegre,
az éj leveti kagylóhéját.
Ez az a ház, ahonnan egy távoli világ távoli emlékeihez
gyönyörű szép út indul.

Pillér Emília Réka fordításai

 

SAGAWA CHIKA KÖLTEMÉNYEI II.

 

Sagawa Chika 1911-ben született, és fiatalon, nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt halt meg gyomorrákban. Rövid, de termékeny élete során a modernista és avant-garde japán költészet
egyik prominens alakjává vált. Japánban ekkor kevés női költőt ismert a közélet, és közöttük is a tradicionális formák, a tankaés a haiku, voltak népszerűek. Sagawa Chika újszerű kísérletezése szokatlan formákat és képeket társít, néhol prózába hajló szövegei szürreálisak és misztikusak. Különleges, forradalmi stílusát a nagy hírnévnek örvendő kortársak, Hagiwara Sakutaro, Nishiwaki Junzaburo, Ema Shoko és Momota Soji is méltatták.