Tamerlán egy nagy hősről kapta nevét, ki rengeteg háborút megnyert, miután pedig újra csak győzedelmeskedett, és nyert és győzött örökké, ha végül meg is halt valamikor, az már elvesztette jelentőségét. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a vereséget nem is mindig szükséges, mint vereséget felfogni. Mert néha bizony jó tagadni: amikor nem egy igazságtól fosztjuk meg vele magunkat, hanem megszerezzük általa ugyanannak az igaznak egy szebbik oldalát.

*

Tamerlán hitt Istenben. Vagy pontosabban: hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy mások szerint az az Isten. Ez a valami nagyobb volt nála, ám ő nem gondolta, hogy ki lenne néki szolgáltatva. Lehet, hogy alá vagyok vetve az akaratának, gondolta, de ha ő teremtett engem, akkor én is a része kell, hogy legyek. És akkor Ő, legalábbis egy része, bizony bennem is meg kell, hogy legyen.

Ez azonban nagyjából azt is jelentette, hogy Tamerlán soha nem tudhat hazudni Istennek. Még ha saját magának próbálna is meg, az is olyan lenne, mintha az Isten szemébe mondaná. Ki van ez találva.

Volt olyan is, hogy csak feküdt az ágyán, és semmire sem gondolt. Ellazította testét lábfejétől a feje búbjáig és csak várt, befelé figyelve, a semmire. Aztán ennek a várásnak vége lett, kinyitotta a szemét és egész arcával elmosolyodott. Valamit elvégzett, amiről nem tudta, micsoda.

Egyszer megmondta a gyóntató papnak, hogy ő most már nagyon szeretne a mennybe menni. Mondta neki a pap, hogy ezzel várjon még. Előbb arra törekedjen, hogy a földön teremtse meg azt a bizonyos mennyországot. Mennyországot, kérdezte Tamerlán, a földön? Azt meg hogyan? Hát a pokol keretei között, gyermekem, mondta a pap és behúzta a függönyt.

*

Történt egyszer s másszor, hogy Tamerlán herceg istentiszteleten tette tiszteletét szülővárosa apátságában. Az áhitat végén az apát feléje nyújtotta Krisztus vérét bor képében, mire Tamerlán: rozé nem volt? Majd fenékig.

Utána rendesen az erdőbe vonult kíséretével, hogy tehetős eszképista módjára vadászatba ölje búját. Ezúttal sem tett másként, még ellenségei esetleges ármányodásaitól sem félve, melyek vadászbaleset képében oly gyakran és közhelyszerűen ejtették áldozatul a királyi arisztokrácia becses tagjait. Az ő bátorsága azonban inkább a gondviselésbe vetett hit, meg a hercegi létből fakadó hedonizmus keveréke volt csupán, mely vakmerőség színeiben játszhatott.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal vette körbe elméjét, miközben menete élén baktatott lován az erdő legjében, amikor pedig hirtelen: sárkány.

Meneküljünk, felség, még nem vett minket észre, suttogta valamelyik hű szolgáló, ki lovával legközelebb állt hozzá. Nem, jelentette ki amaz. Leszállt a lóról, közelebb ment a döghöz, és kivonta kardját. Hol a királylány, kérdezte a herceg, csak úgy rutinból. Erre a sárkány éktelenül elbőgte magát, majd fejét égnek vetve borzalmas lángot okádott. Ebből meg lehetett tudni, hogy nem beszél emberül. Tamerlán hátrafordulva látta, ahogy menekülnek a kísérői, ő meg egyedül marad. A sárkány farkasszemet nézett vele. Most akkor nekimegyek, mondta, és nekiment. Az azonban nagy levegőt vett, és egyetlen hatalmas tűzcsóvával páncéljába olvasztotta a herceget. Zu viel Licht, ejtette ki még ajkai között, majd jobb híján, meghalt.

*

A semmi után a mindent birtokolni, az sok volt neki így egyszerre. És nem úgy sok, hogy hát ez bizony, hanem, hogy túlságosan.

Hogyan lehet a semmit birtokolni, ebbe nem is kell most belemenni, hanem elég az, hogy néha csak azt szabad. Vagy arra van lehetőség. És hogy ezt felválthassa a minden, ahhoz aprólékosnak kell lenni: téglánként bontani le azt, ami téglánként emeltetett. Hiszen a rombolás mást nem is hozna, mint bánatot.

Tamerlán ezt nem annyira tudta, mint inkább érezte, illetve tudta ezt annyira, amennyire megérzése tudni engedte. Érzés és tudás, jutott néha eszébe: talán nem is különb egymástól. Hallgatni egy megérzésre az annyi, mint hinni benne, tudni valamit meg annyi, mint valaminek a tudásában hinni.

Hinni vagy nem hinni, dobta föl a labdát, ha ez a két lehetőség adott, akkor jobb hinni, még ha csak a tudásban is. Persze az ideális az volna, ha ugyanekkora erővel a hitben is lehetne, az egyensúlyt megtalálva, hinni tudni. Akkor lenne nagyon jó.

*

Az ég nagyon kék volt, és a föld nagyon sárga. Tamerlán tíz évig a sivatagban. Vagy harminc? Hosszú hadjárat, mely végül megmaradt a hosszútávú eredménytelenségben, ugyanakkor a résztvevők személyes fejlődése, akár számukra látható, vagy éppen rejtett voltában, nagy utat járt be. Így a hercegé is, ahogy fáradtságtól remegő kezében tartotta kardját, mikor eszébe jutott valami, mégpedig hogy neki ezzel biztosan van még dolga. Már a kardozással. Ez így csak halvány sejtelem volt, bölcsesség szilárdsága meg nem keményíté. Tamerlánt ugyanis kezdetben a bölcsességhez csupán plátói szerelem fűzte, ami miatt élete jó részében bűnözött is ezt-azt. Olykor meglehetős komoly dolgok is száradtak lelkén, melyek épp e hiányosság miatt sokáig nem is nyomasztották különösebben, ám nyugodtan állítható az is, hogy voltak jó pillanatai. Például mi más is juthatott volna eszébe erről a kardról, küzdelmei jelképéről, mint az, hogy ő, a Tamerlán, változásra született?

(Illusztráció: drgtl)