Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot. Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! – Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.
Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent elárasztott, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.
Egy szarka tolla volt, azt mondják…

 (Illusztráció: Lori McNee)

Tizenhét éve és kétszáznegyvenkét napja pillantottam meg őket először. Azonnal tudtam, hogy dolgom lesz velük.
Kislány koromtól kezdve anyukának készültem. Babákat öltöztettem, altattam, énekeltem nekik. Amikor anyám meglátta, hogy még szoptatok is, elsírta magát, pedig szerintem teljesen jól felnőttem az emlői nélkül. Nem is tudom, honnan láttam, hogy úgy kell csinálni.
Amikor a volt férjemmel összeházasodtunk, tudatosan és elszántan készültünk a szülői szerepre. Senki sem szólt, hogy a fogantatáshoz kell némi szerencse is. Persze, igen nagy kedvvel álltunk neki a házaséletnek. Úgy értem, nagy kedvünk volt hozzá egészen addig, amíg el nem kezdtünk azon görcsölni, miért nem jön még a gyerek. Ez nagyjából két év házasság után vált szorongatóvá, addig nem is különösebben akartuk.
Persze, hogy szíven ütött, mikor a férjem azt kérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy minden rendben van nekem ott bent. Fel sem merült benne, hogy talán nála lehet a baj. Vagy felmerült, de nem mondta. Láttam rajta, mennyire kívánja, hogy gyorsan kiderüljön, van valami súlyos defektem, mondjuk hiányzik a petefészkem, vagy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nem voltam.
Szépen hazarámoltam anyámhoz, majd pár hónap múlva megvettem ezt napfényes kis lakást, és ideköltöztem. Levegőt akartam venni, időt nyerni, míg új irányt vehet az életem.

A költözés körül olyan véletlenek történtek, amelyeknek muszáj volt jelentőséget tulajdonítani: a társasház előtt egyszerre két költöztető autó parkolt le. A férfiak kiszálltak, felhajtották a ponyvát. A platókról egymással szembe nézett két majdnem egyforma kanapé: az én pirosom és egy sötétkék. Mint egy tükörben. Letuszkolták őket, és elindultak a bejárat felé, mindkettővel egyenesen fel az elsőre. Ott, a két egymás mellett lévő lakásba kerültek a bútorok és a hozzájuk tartozó emberek: az egyikbe én, a másikba a négyéves Zita és a papája. Ők is folyamatosan pakolták felfelé a kisebb holmikat, akárcsak én. Jól figyeltem, vajon mikor kerül elő a hozzájuk tartozó feleség és anyuka, akit nagyon szépnek képzeltem.
Zita hosszú, barna haja két copfba volt összefonva, de egy kissé aszimmetrikusnak tűnt, és a három-három tincs is aránytalanul volt elosztva. Ebből arra következtettem, hogy a frizurát férfi csinálta.
De hol az anyuka? Nem volt könnyű feladat kideríteni, hiszen Károlytól (mint később megtudtam a nevét a névtáblájukról) nem kérdezhettem ilyesmit. Megközelíthetetlen volt, mint egy túl magas talapzatra állított szobor.
Amikor először utaztunk együtt a liftben, kicsit kínosan éreztem magam, mert én tegeződve köszöntem, és bemutatkoztam, de az apuka nem viszonozta ezt a hangnemet. Aztán rájöttem, hogy ez így van rendjén. Ehhez a típushoz valahogy nem is illik az a közvetlenkedés. Magas, vékony, de cseppet sem szikár ember, akiben soványsága ellenére van valami különös lágyság. A termetéhez képest kicsi kezét mindig megnéztem, ahogy puhán a kilincshez nyúlt. Világosbarna haja meg mindig ugyanolyan volt. Mintha nem is nőtt volna. Talán fodrászhoz sem kellett járnia, mégsem láttam soha rendezetlennek.
Arra gondoltam, bemutatkozásképp megmutathatnám a szomszédoknak, hogy sütök. Elég jó vagyok benne, de az utóbbi időben nem nagyon volt kinek.
Többfélét készítettem, és kiporcióztam öt lapostányérra – hat lakás van a lépcsőházunkban. Egy tányérom maradt, azzal kihúzom, gondoltam, míg visszakerül hozzám a többi.
Károlyékhoz mentem utoljára. Mondom, hoztam egy kis finomságot, olyan, mint a welcome drink, csak ez meg van sütve. Nevettem, pedig rögtön éreztem, hogy ennél szerencsétlenebbet nem nagyon mondhattam volna. Nem is nevetett velem, de még csak nem is mosolygott, csupán annyit mondott, hogy köszönjük. Aztán slussz. Elvette a tálat, és becsukta az ajtót.
Egy héten belül elkezdtek visszaszivárogni a tányérok. A következő hétvégére ötdarabos lett a készlet. Károlyék nem adták vissza. Amikor egy alkalommal velük és egy másik szomszéddal együtt mentünk felfelé, megemlítettem a felettünk lakónak, hogy igazán visszaadhatta volna üresen is a tálat, nem kellett volna viszonozni a meglepetést. Jó hangosan mondtam, hogy biztosan hallja mindenki. De épp a címzett nem értette. Arra gondoltam, talán afféle művész lehet, akinek mindig tele van a feje olyan gondolatokkal, amelyektől a földi dolgok nem is léteznek a számára. Mondjuk, ahhoz túl finom embernek látszott. Ránézésre inkább valami könyvelőszerű. Minden esetre a tálat sohasem kaptam vissza.
Zita a legszebb kislány volt, akit valaha láttam. Kedves és csacsogós. De soha nem találkoztam vele úgy, hogy kettesben lehettünk volna. Szinte bosszantott a megközelíthetetlenségük. Mondom a férfinak egyszer felfelé menet: ha el akarna menni vásárolni, vagy olyasmit intézni, amit jobb egyedül, nyugodtan átjöhet hozzám a kislány, szerintem elleszünk ketten. Erre ő, hogy köszönöm. Épp, mint a sütinél. Kicsit felment bennem a pumpa, és mondom, jó, de mikor? Mit mikor, kérdezte. Hát, a kislányt, hogy átengedné. De akkor épp odaértünk a lakásajtóhoz, és bementek anélkül, hogy válaszolt volna. Ott maradtam egy ideig a lépcsőházban, hátha hallok valamit abból, hogy mit mondanak egymásnak, ha magukra csukják az ajtót, de semmi nem szűrődött ki. Komolyan mondom, a tévé vagy a rádió hangját sem hallottam soha. Pedig nem vagyok süket.
Egyszer, mikor az apja nélkül volt a kislány, s én épp a piacról jöttem, a kosaramból odaadtam neki egy gyönyörű, piros almát. Mielőtt odanyújtottam, olyan fényesre töröltem a ruhámon, hogy csak úgy ragyogott. Örömmel nyúlt felé, aztán rám nézett, majd a gyümölcsöt hirtelen elejtve, elfutott. Mintha a gonosz mostoha vagy a jó ég tudja, micsoda lennék álruhában. Akkor elszakadt a cérna, és utána szóltam. Mondom neki, rendben van, Zitácska, semmi gond, de ha esetleg módodban állna, nem tudnál véletlenül utánanézni annak a tetves tányérnak, amit száz éve adtam oda nektek? Tudod, egy csomó süti volt rajta, mikor ideköltöztünk.
Isten bizony, nem tudom, honnan jutott eszembe az a rohadt tányér, egészen addig már egyáltalán nem gondoltam rá. Nem hiányzott. Soha nem volt egyszerre annyi vendégem, hogy gondot jelentett volna a kevés teríték.
És akkor, onnantól kezdve valahogy Zita is megváltozott velem szemben. Távolságtartóbb és hűvösebb lett. Évekig szinte szót sem váltottunk egymással.
Pedig én akartam változtatni, az egyik névnapjára még egy csinos kis kalapot is vettem, de valahogy nem bírtam odaadni.
A szemem láttára nőtt fel. Szép, fiatal nő lett. Sokszor elképzeltem, hogy egyszer szervezünk valami közös programot. Mondjuk, elmegyünk vásárolni, tanácsokat adunk egymásnak, meg a drogériában magunkra fújunk egy csomó parfümöt, aztán, ha hazamegyünk, alig bírjuk visszatartani a nevetést, pukkadozunk, mikor látjuk, hogyan szaglász az apja.
Károly viszont nem változott. Abban sem, hogy gyakran jöttek-mentek együtt. A vonásai talán kissé mélyültek, de a férfiaknak ez általában jól áll.
De gyorsan szaladtak el az évek addig az éjszakáig!
Ordítozásra, meg ajtócsapkodásra ébredtem. A frász tört ki, hogy mi lehet, azt hittem, ég a ház. Kiszaladtam az erkélyre, és akkor látom, hogy lent áll egy autó, járó motorral, egy fiatalember meg szedi össze a holmikat, amiket Zita dobál ki az erkélyen át. Az apja pedig próbálja megakadályozni ebben. A dulakodástól egészen eltorzult a hangjuk, nem lehetett érteni, miket mondtak egymásnak.
Gyorsan visszaléptem, nem akartam, hogy azt higgyék, leskelődöm utánuk. Aztán hallom, hogy csapódik a lakásajtó, és a nappali tükrös szekrényében, amiről az erkélyüket lehet látni, nézem, amint Károly is hajigál lefelé ezt-azt, de addigra a kocsi a két fiatallal, nagy sebességgel elhúzott.
Egész éjjel nem aludtam. Vajon mi lesz reggel? Reggel olyan csönd volt az emeletünkön, mint a sírban.
Szóval, van most itt egy eladó lakás épp mellettem, ha esetleg érdekel valakit. Kisgyerekkel ideális.

(Illusztráció: ap)