Címke: irodalom

Hermelinda Forlan verseiből

 

 

Otthon

(Em casa) 

 

Engem keres az éjszaka. Lökdös a szél, nevet rajtam,

és én úgy vihogok, mint mikor először mentem végig

az utcán magassarkúban. De akkor még kislány voltam

– túl, alig, valamennyire –, és alig érintettem a földet.

Bár a szeleket már akkor is ismertem, hisz ők minden

este ott ténferegnek a kikötőben. Ma már csak a szívem

könnyű, a lábam fáradt. Talán a szelek is a katonát

látják bennem, a megbízható, jó, öreg bajtársat.

 

 

 

Santa Maria da Luz

 

 

Az üdvösség szigorú dolog. Keskeny lépcsők

vezetnek hozzá. És már a papok szíve is

megkeményedett a hisztérikusan zuhogó esőtől,

az örökös lépcsőktől. Megöregedett a világ:

ők tudják a legjobban, hisz a halhatatlan istent

szolgálják, de a halottak tárgyai között élnek, esténként

öregasszonyokkal néznek farkasszemet. Mint a fűben

meglapuló dió, olyan mindegyik. Öreg szavak szállnak

a mennybe, öregen, köhögősen. Hiszen a tengerek ura,

a szél nem beszél latinul, se galegóul, se spanyolul, fázni

kell, mi mindig magunk vagyunk. Néha egy-egy halott férj

segít a feleségének (megfogja az ernyőt, vagy az asszony helyett

néz bele a szürkülő esőbe), de a papot mindig százötven évvel

ezelőtti csend várja a sekrestyében. Alamuszi, tehetetlen csend.

 

Nem a december, nem az eső, csak a háború tanít

meghalni. De nálunk béke van, alamuszi, tehetetlen

béke. Magunk vagyunk – hazaérünk, lerázzuk a vizet,

meggyújtjuk a villanyt. Borostyánsárga függönyök

között alszik a Halál angyala, mint egy beteg kisgyermek.

 

 

Téli teázás egy földmélyi szobában

 

eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik

a szalmaágy a csillagteli égbolt

ha volnának képek igen ha volnának

                         ugyanaz – forgatom

a színe s a visszája

                        zakatolnak a kettétört faágak

                        valami zúg egy távoli erdő

                        egy távoli erdő reszketeg fényei

                        aprócska ég és a felületi súrlódások

hagyjatok magamra nem bírok felébredni

                         mi más lenne ez is mint erőszak

                         ha lehetne is még mondani valamit

                         kitalálni hogy szíve van az éjnek

                         az szólít szaggatni szívét a homálynak

                                   ugyanaz forgatom

                                   saját szívemet

aprócska erőszak csak kép vagyok és képek nincsenek

aprócska erőszak az is hogy mások képzelnek ilyennek

                                   ugyanaz forgatom

                                   jel vagyunk – ugyanaz

                                   értelem nélkül – nincsenek jelek

                                  testek vannak ­– fénynélküliek

                   s volt-e vajon bármilyen akarat?

                   lehetnék angyal persze

                   hámozni le magamról az időt

(eltakarja az időt a hús – mindenem kilátszik)

                   ó bár tettek volna lóvá

                   kutyává zöld fűvé

                   hisz most mivé legyek

                   félúton két lehetetlenség közt

hát ragaszkodnom kell hozzád szerelmem

bár tested egyre inkább mint egy lámpás

felgyújtom leoltom benne a világot

s mi hát az ősz is az áttetsző levelek

a körtefák hegyén a jövendő szédeleg

               a szalmaágy az elnyugtató homály

               ha leoltom a villanyt vagy becsukom a szemem

                                  ugyanaz forgatom

                                  az emlék ez ugyanaz

                                 nem kép csak hordalék

                                 s idő mint a tenger

                                  jaj tengernyi hordalék

               alakját veszti a szoba és nem hajol

               arcom fölé senki ismert arca

               csak lehunyom a szemem és ott vagyok

               velük kik meghaltak s arcuk elenyészett

               igen a szalmaágy s a csillagteli égbolt

               már nincsen semmi és kérdezem milyen lesz

               nevetni fogunk vagy ülünk csak bambán

               (felgyújtom leoltom bennem a világot)

               egy karosszékben a holdra könyökölve

                                           abba kellene hagyni ezt végre

                                           fölgyújtani a mécsest az asztaloknál

                                           vendégek jönnek

                                           zsivajgó szájak töltik be a szobát

                                           elfoglalják helyük az asztalok körül

                                           intek a zenészeknek az ajtóból elmenőben

                                           kezdődjön a tánc

                                           ugyanaz – forgatom

                                           s indulnék én is

                                                       kinézek: tél van

                                                                    jó hideg tél és

vércsék vijjogása

 

A Trogger házaspár szerencséje

Frank Trogger világhírű zongoraművész. Nem túl korán és nem könnyen lett az, mert a megszokottnál később kezdte a leckéket. De ma New Yorkban, az Upper East Side-on saját tulajdonú luxuslakásban él, mely akkora, hogy – amint ő maga szokta mondani – kulaccsal kell közlekedni benne, mert mire az ember a konyhából visszaér a zongorához, újra megszomjazik. A huszonnégy emeletes házban a legfelső emelet az övé és családjáé. Feleségével, Sharon Maimitivel és négy gyermekükkel, két lánnyal és két fiúval élnek ott. Bejárónőjük, szobalányuk, komornyikjuk és szakácsnőjük is van. Pedig ha éppen nem a város egyik legjobb éttermében étkeznek, akkor többnyire ezek egyikéből hozatják az ételt. A szakácsnő jóformán csak a személyzetre főz, igaz, a reggelit is ő készíti. Lent a kapunál a márványlapos pult mögött kifogástalan modorú portás ül, aranygombos egyenruhában, fején tányérsapkával.

   – Örömömre szolgál, uram, hogy újra itthon láthatom. Mi újság Japánban? – szokta például kérdezni finom eleganciával, cseppet sem tolakodó, mégis bizalmas hangon, amikor Frank Trogger hosszabb távollét után betoppan a kapun.

Ebbe a mondatba már szinte a világ összes országát és kontinensét volt alkalma belefoglalni, kivéve az olyan barbár helyeket, ahol az egész államban nem akad zongora, vagy ha mégis, úgy azt a legutóbbi felkelés, polgárháború, faji zavargás vagy vallásháború alkalmával elpusztították. Hivatásos világutazó létére ilyen eseményeket Frank Trogger kizárólag a tévéhíradóban láthat, mert menedzsere és annak kiterjedt stábja jótékonyan megvédi az ehhez hasonló kalandoktól. Illetve látott ilyesmit egyetlenegyszer, tízéves korában, kilencszázötvenhatban, amikor az apja szívét a mellére szorított hegedűvel együtt átfúrta egy orosz géppuska lövedéke. Szisszenni sem maradt ideje.

   Frank Trogger felesége, Sharon a Hawaii szigetekről származó félvér szépség. Tahitiról elszármazó anyjától a Maimiti, míg a holland származású, Pearl Harborban állomásozó Jonathan Hendrix törzsőrmestertől a Sharon nevet kapta. Így lett a lányból Sharon Maimiti Hendrix. Öt nyelven beszél, az angolon kívül franciát, japánt, a polinéz őslakosok nyelvét, és egy kevéssé hollandul is ért. Csak a hollandot kellett tanulnia. Egyszer lett Hawaii, egyszer New York állam szépe. Nem sokkal azelőtt, hogy feleségül ment Troggerhoz, egy segélyszervezetnél helyezkedett el, ami felkelésekben, polgárháborúkban, faji zavargásokban és vallásháborúkban szüleiket vesztett gyermekek mentésével, rehabilitációjával és adoptálásával bíbelődött fáradhatatlanul. Négy gyermekükből kettő ilyen eseményekből kimentett árva. Egyikük egy afrikai srác. Az anyja fejét ötéves korában egy ellenséges törzs vérgőzös agyú felnőtt harcosa egyetlen nagyszerű mozdulattal csapta le. Macsétával, a kölyök szeme láttára. A harcos fel sem szisszent. A srác apja nem tartózkodott otthon, mert a törzs többi harcosával egyetemben éppen látogatást tett egy szomszédos törzsnél. Kapákat és macsétákat vittek magukkal.

   A másik egy fehér kislány, az ő szülei orosz katonáknak szánt csecsen taposóaknára léptek, miközben sebesült kisfiúkkal, a lány öccsével karjukban szaladtak hazafelé a parkon át. Az akna a robbanás előtt halk, fémes hangot hallatott. Mintegy felszisszent.

   Frank Troggernak a bal lába Nasa fejlesztésű speciális titánötvözetből készült, és jobb szeme sem valódi, üvegből van. Amikor akár interjúkban, akár magánbeszélgetésekben felmerül ez, és ostoba emberek csapásként, balsorsként beszélnek róla, Frank nem fakad ki, nem dorongolja le az illetőket. Mindig szakít rá időt, hogy türelmesen közölje velük,

   – Ez nem csapás, ez áldás! – és tréfásan azt is hozzáteszi: – Ha fél szemmel a feleségem szépségének csak a felét látom, akkor a teljes szépsége egészen megvakítana.

   Nos, Sharon Maimiti a férje muzsikájába szeretett bele. Túl fiatalon lett szépségkirálynő, mint ahogy minden szépségkirálynő túl fiatalon lesz az. Ez bizony nemigen lehet másképp. Sharon okos nő volt, de mégiscsak túl fiatal, naiv és tudatlan. A szívét jóképű, gazdag, kéjsóvár férfiak törték össze, akik nem teljesítették ígéreteiket. Akkor már New Yorkban lakott, egy koszos kis lukat bérelt nyolcadmagával a Queensben, csupa szomorú, csalódott, egykori megyei szépségkirálynővel. Már csak egy hajszál választotta el attól, hogy pincérnő legyen egy ócska lebujban, ahonnan aztán – azt mondják – nincs többé visszaút. Állt a kricsmi nagy üvegkirakata előtt, elmorzsolt még néhány könnycseppet, aztán rendbe tette az arcát, s belépett. Kora délelőtt volt, az ivó néptelen és büdös. Az üres kocsma bűze nem olyan, mint a teli kocsmáé. Nem meleg, nem barátságos, nem otthonos, nem hívogató bűz. Éppen ellenkezőleg, hideg, ellenséges, idegen, s mintha azt akarná világgá kürtölni, tűnj el innen, menekülj, míg nem késő! De Sharon egyelőre maradt. A pulthoz lépett, megszólította a csapost, aki egyben a tulajdonos is volt.

   – Három hónap próbaidő, heti nyolcvanöt dollár.

Sharon nem volt rutinos munkavállaló, nem tudta, hogy a hasonlóképpen kifosztott, kiábrándult, elkeseredett lányok gondolkodás nélkül, fásultan, lehajtott fejjel kell, hogy elfogadják az ilyen és ehhez hasonló ajánlatokat, vagyis a sorsukat. A tulaj rosszalló szemöldökráncolása közepette gondolkodni, számolni kezdett. Gondolatai közé egy zongora szívszaggató futamai furakodtak, s képtelenné tették a matekozásra. Felemelte a fejét, fülelt. A muzsikából a saját fájdalma, elhagyatottsága tükröződött vissza. De nem úgy, amilyennek Sharon látta, sárba taposott, ócska, mocskos holmiként, hanem fennkölt, tiszteletre méltó, szépséges érzelemként. Azt gondolta, aki így játszik, az már rengeteg kínt elszenvedhetett életében, s alighanem most sem boldog. Megfeledkezett a csaposról, annak kocsmájáról, a felkínált állásról, önmagáról, és a zongora hangját követve kiment az utcára. Néhány lépést kellett csak tennie, hogy elérje a nyitott, emeleti ablakot, ahonnan a zene szólt. Megállt alatta és lehajtott fejjel, elmerülten, sokáig hallgatta. A szíve zsibongott, a könnyei potyogtak. Amikor a zongora elhallgatott, felemelte a fejét. Egy kis iroda előtt állt, melynek üvegkirakatában néhány embert látott, férfiakat felgyűrt ingujjban, nőket egyszerű blúzban, szoknyában. A kezükben kávésbögrét tartottak, őt figyelték. Fáradt, nyúzott arcukon gúny nélküli, kedves mosollyal. Visszamosolygott rájuk, letörölte a könnyeit, s akkor egy papírra firkált felhívást pillantott meg belülről az üvegtáblára ragasztva. „Idegen nyelvet beszélő munkatársat felveszünk”.

 

 

Oroszlánkeringő (5/4)

Két évre rá, az alattunk lévő gimnáziumi évfolyamban felfigyeltünk egy lányra, akit Bazinagynak neveztünk magunk között, toledói mellszerkezete után. A nevet a Roxanne című Steve Martinfilmből vettük, amely a nagyorrú Cyrano de Bergerac történetét dolgozta fel. Bazi nagy kerek arcú, hatalmas kék szemű, barna hajú lány volt, és egy nyálas, hosszú hajú gyerekkel járt, aki folyton csuklópántot viselt, és tele volt a könyvtár a könnyeivel. Ha megláttuk Bazi nagyot, általában eljátszottuk a párbeszédet a filmből: „Megbabonáz, igaz?” „Ez óriási, ez bazi nagy! Mondták ugyan, hogy nagy, de nem gondoltam volna, hogy ekkora!”, és jót röhögtünk egymás között, de hamarosan elment a kedvem az egésztől, mert egy fagyos kora tavaszi reggelen megláttam Bazinagyot a nyaka köré tekert selyemkendőjében, éppen a sulihoz vezető sétány mellett szállt le a buszról, és beleszerettem.

Módfelett megörültem annak, hogy jó ideje nem láttam már együtt a lézengő ritterével, akit amúgy is méltatlan ellenfélnek tartottam. Nemes Andreát, mert addigra megtudtam a becsületes nevét, heteken át nézegettem. Egyszer a magyartanárnőnk megkérdezte egy szünetben, hogy volna-e kedvünk Kasza Zsolttal, osztálytársammal színházba menni, alapvetően gimnazistákat hívott, többek között Nemes Andreát is… – nem tudja, ismerem-e.

– Hogyne volna! Ööö, nem, nem ismerem – feleltem, és a tanárnő szeme ravaszul villant, amiből megérezhettem volna, hogy éppen most sétáltam bele egy fedeztetési „kelepcébe”. Én azonban nem éreztem meg semmit, csak ugrálni kezdtem a folyosón, miután a tanárnő elment, és nem hittem el, hogy micsoda lehetőség pottyant az ölembe.

Találkozásunk a színházban jobban sikerült, mint reméltem. Kaszával csak úgy ontottuk magunkból a villámtréfákat az előadás szüneteiben, és Nemes Andrea a barátnőjével, akit Vogelmantelnek hívtunk (ez szó szerint Madárkabátot jelent), oly elismeréssel nevetett a poénjainkon, amiről addig álmodni sem mertem. Andrea füle erősen fázott hazafelé, amikor a villamosra vártunk, ezért ráadtam a bojtban végződő csíkos sapkámat, amit anyám kötött még gyerekkoromban. Ez legalább okot adott arra, hogy ismét találkozzunk, és csakugyan, két napra rá Nemes Andrea az egyik szünetben elém toppant az illatos sapkámmal, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem lemenni az udvarra. Összerándult a gyomrom, de igent mondtam, és megindultam mellette a folyosón. A többiek leesett állal néztek bennünket, és én csak annyit suttogtam feléjük elhalón:

– Vávávú.

Mások számára is feltűnt, hogy Andrea mellett lépcsőzök le az udvarra, és ettől sztárnak éreztem magam, akit lopott és döbbent, így mégis észrevehető pillantások kísértek, ez pedig úgy esett, mintha hájjal kenegetnének, mert a vonulásunkban volt valami bosszantó, ami örömmel töltött el. Odalent Vogelmantel várt bennünket a kapuban, erre nem számítottam, és még inkább erőt vett rajtam a szorongás, mert most már nem volt menekvés, beszélgetni kellett, én pedig úgy gondoltam, hogy ők ketten túlerőben vannak. Kénytelen voltam az egyik gesztenyefa tövében ácsorgó Kaszának észrevétlen jelezni, hogy haladéktalanul siessen a segítségemre, mert hurok szorult a nyakamra, sőt egyenesen vergődöm. Zsolt hamarosan meg is érkezett, és a szünet percei érezhetően oldottabb hangulatban teltek.

Néhány négyesben eltöltött szünet után Zsolt megjegyezte, hogy álljak már a sarkamra, mert egyre nagyobb nyűg számára velünk töltenie az idejét, hiszen napnál világosabb, hogy ezek a találkozások csak Andreáról és rólam szólnak, és az ismeretségünk egyre inkább négyszemközti susmusokat igényelne. Emellett megjegyezte, hogy azért is kényelmetlen neki ez az egész, mert ő nem akar semmit Vogelmanteltől, Mezei Peti viszont szerelmes belé, és nem szeretné fájdítani a szívét. Nyirkos tenyérrel hallgattam végig Kaszát, és bármennyire megijedtem az újabb, immár komolynak ígérkező lovagmunkámtól, igazat kellett neki adnom. Ezért legközelebb, amikor idejét éreztem egy újabb csevelynek, az egyik szünetben felkerekedtem. Andreáékat az osztálytermük előtt találtam, a fal tövében ültek Vogelmantellel, valami tankönyvvel az ölükben. Megálltam Andrea fölött, amikor is semmi tapintatos nem jutott az eszembe, viszont nem állhattam ott időtlen időkig, így a legegyszerűbb megoldásnál maradtam.

– Nem jössz le az udvarra egy kicsit? Hétágra süt a nap – lódítottam, mert március ide vagy oda, még mindig nagy fagyok jártak. Nem mertem Vogelmantelre nézni.

Andrea elmosolyodott, összecsukta a könyvét, amit mélyen a táskájába csúsztatott.

– Mehetünk – felelte, de nem sikerült feltápászkodnia, amin Vogelmantel homlokát fogva, szégyenlősen nevetett. – Emelj már fel!

Ekkor fogtam meg először Andrea kezét, bakancsom orrát az övéhez szorítva találtam támasztékot, és nehézkesen felsegítettem, így most már hárman kacarásztunk, amennyire a lihegésünk engedte. Nem tudtam szabadulni Andrea illatától, a nagy hurcolkodásban ugyanis arcomba csapódott a haja, s hogy ne lássa zavaromat, azonnal hátat fordítottam, és határozott léptekkel vágtam utat a tömött folyosón. Rövid szabadulásunk alatt a lépcső felé semmi másra nem tudtam figyelni, csak a hevesen kalimpáló szívemre, mert még mindig fogtam Andrea kezét, hogy szorosan a nyomomban maradhasson. Ez nagyon tetszhetett neki, mert a lépcsőhöz érve összetalálkozott a tekintetünk, és vigyorogva, mint a vadalmák, elengedtük egymás kezét, majd megindultunk az udvar felé.

 

A mozdulatlanság töredékei – IX. stáció

(Részlet Az amerikai fiú című regényből)

Péntek

 

– Csomó idő eltelt már, mióta rockerek lettetek, faszikáim, hétfőn frankón eljön az első igazi feleltetés ideje! – préseli ki összeszorított fogai közül fenyegető szavait, miközben Sanya nővérének az ágyán, szívecskés párnák meg öregmackók között hempereg, mi meg kiterülve fekszünk a szőnyegen a sok parancsba adott fekvőtámasz meg felülés után.

– Tökre olyan képe van, mint a tapéta alatt lakó törpének a Macskaszemben! – súgom némán Sanyának, szerencsére a röhögés határának még az innenső oldaláról. Bár igazából, ha az ember belegondol, ez azért frankón nem is annyira vicces, mert nem valami bíztató, ha egyszer csak felbukkan egy sokkal nagyobb példány abból a falban lakó rusnya kis krapekból, aki alvás közben a  mellkasodra ül, aztán néhány perc alatt totál kiszívja a lelkedet, miközben az arcán olyan elégedett mosoly ül, mintha a világ legfinomabb zacskós kakaóját szürcsölné. Te meg csak alszol-alszol, lehet, hogy tökre baróságokat, hogy páncélos lovag vagy, esetleg letetted már az utolsó rockervizsgádat is, nem is sejtve, hogy többet talán már fel sem ébredsz.

– Sugdolózunk, bunkókáim? Velem akartok szarakodni? A mesteretekkel? Mert ha igen, annak rohadtul csúnya vége lesz! – köpi felénk, miközben vigyorogva leszakítja az egyik mackó fejét, az arcán meg ott ül az a kakaószürcsölős mosoly, amitől kiráz a hideg, a rohadt életbe, tutira meghallotta a törpés szövegemet.

Bámul rám, még mindig vigyorogva, aztán megszólal megint, szinte kedvesen:

− Okés, Sanya, akkor most vágd hasba a nagypofájú haverodat háromszor! Nem úgy, cseszd meg, erősebben!

 

Hétfő

 

– Hasmenés! Disznóetetés! Te holnap csak ebéd után, te meg már reggel szólsz! Te nem indulsz rögtön haza, mert félsz, mert tutira nem bírnád ki az utat; értve vagyok, fostoskám? Te meg rögtön rohansz, mert sírnak a kocák, éhségükben pedig szörnyen begerjedhetnek, de te nem szeretnéd, ha valakit megtámadnának az ólból kitörő szörnydisznóitok. Vágod? Elő ne forduljon még egyszer, hogy nem vagytok itt, amikor megérkezem! Nem érdekel a napközi, nem kellenek állandóan a rohadt kifogásaitok! Világos? Tuti világos? Felkészültél? Felkészültetek? Újoncok, hát ki a büdös francnak pofázok? A kurva életbe! – sziszegi Tóth Karcsi, ami most már, ennyi nap után, sokkal rosszabb még annál is, mint amikor tornaóra után bedugják az embert a tornaszőnyegek alá a nyolcadikasok, hogy a bordásfalról leugrálva rárepüljenek.

– Frankón! – kiáltja Sanya riadtan.

– Totál frankón! – kiáltom kissé talán remegős hangon, ami nem jó, nagyon nem, mert ilyenkor mindig csúfolódni kezd, aztán meg addig mondogatja a hülyeségeit, amíg csak el nem bőgöm magam. Vagy ha nem sikerül neki szöveggel, akkor egy kis kínzással helyre tesz.

– Frankón? Totál frankón? A jó büdös francokat! Mit válaszolsz, ha rákérdez az a hülye osztályfőnökötök, hogy hányszor voltál vécén a mai nap? – förmed rám, miközben kihúzza magát és kidülleszti a mellkasát, amitől pontosan úgy néz ki, mint azok a vicces földikutyák a Süniben, ahogy figyelik a mindenféle dolgokat a magas fűben üldögélve, de ő egyáltalán nem olyan kedves, sőt, rohadtul nem. Inkább tökre mocsok, de azt mondja, hogy ezt így kell, meg, hogy csak értünk csinálja, ha pedig ugye nem végezné jól a dolgát, akkor az ördög már rég kirúgta volna. De nem rúgta, szóval ez van. Mindenki végezze a maga dolgát, egyedül abból nem lehet baj. Becsszó, hogy igyekezni fogok, de attól még a Karcsi elmehet a jó büdös francba.

– Mit mondasz, ha arra kíváncsi, hogy mivel és hányszor etetik nem túlzottan távoli rokonaitokat? Szóval miből keveritek a moslékot, te barom? Milyen hangon sivalkodnak, ha valaki nyúzott hörcsögöt ad nekik? Imádják vagy gyűlölik? Sanyikám, megkukultál vagy megint pofon kell?

Karcsi röhögni kezd, azt hiszi a rohadék, hogy jó poén, ha engem üt meg helyette.

 

Kedd

 

Rendben, akkor hallgatunk tovább, ő meg csak ordítson nyugodtan, úgyis ezt csinálja. A nyakán az erek már tisztára olyanok, mintha paradicsomos makaróni lenne a bőre alatt, színre, vastagságra, tökre. Minden délelőtt rettegek, minden délután ez megy, ráadásul éjszakánként meg ott vannak az álmaimban azok a lángoló babák, a zuhanó Moszkvicsok és a körülöttem ácsorgó rockerek. Nincs egyetlen nyüves perce se az életemnek, amikor ne kellene attól rettegnem, hogy mi történik majd, ha találkozunk suli után Karcsival, hogy milyen új feladatot talál majd ki nekünk, mert előbb-utóbb tutira akad olyan, aminek börtön vagy kinyuvadás lesz a vége. Addig még jó volt, amíg egymást kellett pofoznunk büntetésből, de annak már vége, egy ideje már az ő keze csattan a képünkön, ha nem tetszik neki a rendszer. Sanya azt mondja, biztosan ez most a legnehezebb része, innentől már minden csak jobb lesz. Csak egy kicsit kell még várni, aztán tutira vége. Persze neki könnyű, mert ő sokkal ügyesebb, tízből kilencszer beleállította ma is három méterről a kést az anyja gyúródeszkájára rajzolt szörnyeteg fejébe. Én meg kb egyszer sem. Mondta is a Karcsi, hogy nem csak gyépés vagyok, de még olyan béna is, hogy azt mutogatni kéne. Az lehet a baj, hogy nem bízom eléggé az ördögben, meg, hogy hagyom a diszkódémonnak, hogy ilyen lázadozós dolgokat súgjon a fülembe, azt hiszem, Sanyának ebben frankón igaza lehet.

 

Horog

kilép a hajós a fényre

éber alkonyat

idegen elemben folyik

klónozott tavasz

 

ezüst paplan a folyó

hol élni érdemes

azt mondja gyilkolt s hogy újra

gyilkol majd lehet

 

hogy mindez így történik

hihetetlen s igaz

belépsz az alkonyi fénybe

kipreparál a tavasz

 

felhőszamurájok jönnek

szíved foltos kis kő

erdőtűz van vagy egy város

alkony s a fakó tetők

 

semmire nincsen szükség

a gyökérkút ragyog

s mintha szél lenne libeg

egy intenzív horog