Nehezen várta a május másodikát. Márciusban kapta az időpontot. Először május huszonnégyre.
– Nem lesz túl késő? – kérdezte halkan az orvosától.
Az felé fordult, és erősen szemügyre vette a szemüvege mögül.
– Nem hinném. Nem úgy néz ki.
De tovább figyelte monitort.
– Jó, akkor legyen május kettő. Tízkor. Ez az egy hely van előtte.
D. lassan sétált ki az épületből. A lejtőn már gyorsabban vitte a lába.
Ahhoz képest, hogy a háziorvos szerint sürgős, május még elég messze van.
Nehezen vánszorgott az idő. D. mindent kitalált, hogy elfoglalja magát. Mindenbe beleszólt, mindenhez hozzászólt.
Mindent meglájkolt.
– Vesztedet érzed − mondta az elvált férje−, nem szoktál ennyit szövegelni.
Egy kisebb táskába pakolt.
Elméletileg egy napra. Egyetlen napra.
A nővér vezette a szobáig. A hármas ágyra telepedjen. Ott a sarokban, a fal mellett. Többen vannak maga előtt. Addig nyugodtan pihenjen. Ne féljen, nem érez majd semmit. Utána kicsit kellemetlen, de alszik egy nagyot.
A szobában nagy volt a csönd.
D. átöltözött és végighevert az ágyon. A mennyezeten egy darabon levált a vakolat. Mintha két afrikai harcos lándzsákkal táncolna.
Május másodika volt. Hétfőre esett.
Egy idő után felállt, és kiment a folyosóra. Észrevette, hogy a másik beteg, az ablak felőli ágyról, épp felkászálódik nehézkesen. Ijesztően sovány volt. Nagy igyekezettel bújtatta magát egy zebramintás köntösbe.
D. a folyosó végén az ablakhoz lépett.
– Feküdjön vissza! Kapcsolja ki magát! Még bőven van idő − kiabált utána a nővér.
Kilátás is van, örült meg D., és szokása szerint gondolatban már domborzati térképen látta a tájat.
Eltűnt a város, majd visszaszivárgott.
Haladt hátrafelé az időben, először ötven, majd százévenként. Nagy csetepaté lehetett itt időnként, gondolta D. A vár nem látszik ide, de a Vérmező egészen közel van.
Végül ezernégyszáz évet lépegetett visszafelé. Mi történt Pannóniában 600 körül?, töprengett, de először nem jutott eszébe semmi.
A rómaiak már elmentek, a frankok nem jöttek egészen idáig, megálltak valahol Zalában. A hunok eltűntek. Biztosan a jazigok és a roxolánok viaskodtak egymással. Nem, az korábban volt. Talán itt voltak a szlávok, és már az avarok is megjelentek?
Ettől kicsit megnyugodott.
– Lejön dohányozni? Szokott?
A zebramintás a háta mögött állt.
– Nem, de nem is zavar− felelte D. – Megyek.
Beszálltak a liftbe.
– Mindig csúszásban vannak. Nem gyújt rá mégis?
– Nem, csak kell egy kis kinti levegő.
– Abból itt nincs sok.
D. tekintete csak ekkor vetődött a köntösére.
De hiszen ez nem is zebra. Fehér csíkok húzódnak fekete alapon. Épp a bordák ívét követik.
Óvatosan fordult a szobatárs arca felé.
Csak a bőr feszül a csontokra.
Nagy, kidülledt szemek figyelték hosszan, mosolyogva.
Kiléptek az épületből, a bejárat közelében álltak meg.
– Mikor egy hónapja bejöttem, még nyolcvanöt kiló voltam.
– Elég gyorsan lement.
D. köhögött néhányat.
– Áttétes a tüdőre?
D. megrökönyödve kapta fel a fejét, pedig nem szívesen nézett rá.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Majd megtudja, milyen könnyen összejön.
– Mégis felmegyek a szobába, fázom itt.
Lassan került elő a lift. D. örült, hogy egyedül lehet. Gyorsan lefeküdt az ágyára, és a fal felé fordult.
Ebből az egyetlen napból – a vizsgálat eredményétől függően – akár egy hónap is lehet, ha műteni kell. És ne is gondoljunk bele, mi lesz, ha szövődményt találnak.
– Van kockázat− mondta reggel az orvos.
D. elképzelte az egy hónapot. Csonttá és bőrré fogyva itt fekszik az ágyon.
Kik állnak itt körülötte?
Miért jött ide a család? És miért néznek rá ilyen sötéten?
Valaki felemelte a poharat a szekrényéről, és odatartotta a szájához. D. megrázta a fejét.
Elég terhelő minden mozdulat.
Koncentrálni kell.
Ez nem maradhat így. A fia magába roskadva gubbaszt, a lánya kisírt szemekkel jár fel-alá.
Azt már nem! Nekem még rengeteg tennivalóm van! És a gyerekeimet sem hagyhatom. Összeszedem az erőmet és mindent megcáfolok.
Fölkeléshez készülődött. Sokkal nehezebb volt, mint amire számított, mégis pár perc múlva az ágy szélén üldögélt.
– Az isten szerelmére, mit csinál?!− rohant be a nővér.
– Fölállok− válaszolta D. – Sétálni akarok a folyosón.
A fia és a lánya segített.
– Engedjetek egyedül járni!
A főnővér a gyerekeihez lépett, és D. hallotta, miről beszélnek.
– A vége előtt ez előfordul. Hirtelen új erőre kapnak − magyarázott a nővér.
D érezte, hogy elgyengül. Visszavitték az ágyba. Feküdt sokáig. Körülötte többen szipogtak.
– Hányadika van ma?− kérdezte.
– Május huszonhét − jött a válasz.
– És hány óra van?
– Öt perc múlva három.
Az nem lehet, gondolkodott D.
– Ma kell vizsgáznom. Négyre még odaérek. Engedjetek gyorsan!
– De anya, így nem mehetsz.
– Dehogynem! Kinn jó idő van, tudom.
Megpróbálják visszatartani, de nem lehet. Siet, már kinn jár az udvaron. – Álljon meg! – , kiabálnak utána, de ő rohan előre. Most a műtős ered a nyomába. D. rúg egyet magán, és már fönn van a levegőben.
– Nézzétek, mint régen, a visszatérő álmaimban − kiabál a gyerekeinek.
A papucsa leesik, a műtős felkapja a földről, és hadonászik vele. Ugrál is felé, hogy elkapja a lábát. D. még egyet rúg, és már a lombok közelébe ér. Visszapillant, és látja, hogy a fák alatt ott nyüzsög az egész kórterem és az orvosok.
– Próbáljátok ki, jó nagyon! − nevet feléjük, és még egyet lök magán.
Érzi, hogy a haja derekáig ér, és körbetekeri a testén a szél.
Még jó, hogy ebben a szép fehér hálóingben vagyok, amit anyám varrt a lányom születésekor. De hogyan jön rám újra? És a hajam! Hiszen eddig soha nem nőtt meg! Ha vállig elér, feltöredezik.
Feljut a fák tetejéig. Letép egyet a levelekből.
Lám csak, hiszen ez akácfalevél, csak az ilyen szép szabályosan szárnyalt.
De régen játszottam: szeret −nem szeret− szeret.
És szórja a faleveleket.
– Jöjjön le azonnal! − üvölt a főorvos.
Dehogy megyek. Végre tudom, milyen érzés, ha hosszú a hajam.
(Illusztráció: Gabriel Pacheco)
