Negyedik fejezet

 

Rynek. Szürkepolisz főterén egy hatalmas templomtorony magasodott. Mária Magdolna nevét viselte. Régi volt. Vörös téglái közül előbukkant a megszürkült mész és malter. Vásár közeledett.

A kofák a termékeiket rendezgették a tér közepén felállított sátraikban. Leginkább sajtok, gombák és erdei gyümölcsök voltak a pultokon. Nagy szemű áfonyák pihentek a kisebb kosarakban. A vargánya gombákat üvegbúra alatt tartották. Az ízletes vargánya barna kalapja olyan étvágygerjesztő látvány volt, hogy elzárták a járókelők orra elől, ugyanis a helyiek egyik különleges eledele. Ünnepnapokon az asztal közepére helyezték. A közeli szelídgesztenyésből és a tölgyerdő mélyéről hozták.

Az árusok mellett egy körkápolna feküdt. A székek a fal mellett voltak elhelyezve. Kupolája színes üvegekből volt kirakva, amin átsütött a nap. Minden szín – a vöröstől egészen a liláig – helyet kapott rajta. A kápolna közepén egy magas oltárkő állt, amit délben a fehérfény világított meg. Csodálatos látvány fogadta azt, aki betért elmerengeni. A további órákban más-más szín világította be az egész kápolnát. Ez jelezte a helyieknek, hogy ki és mikor mehet be a csend-misére, ugyanis Szürkepolisz lakóinak házát más-más üvegablak díszítette. Habár a kápolna nem volt túl nagy, a nap végére mindenkinek jutott idő elmélkedni, elvonulni, imádkozni. Ezért a helyieknek eltérő időrendjük volt; volt, aki éjjel tevékenykedett, és volt, aki nappal hajtotta a szekerét.

A főtér egy középkori várost idézte. Svéd szürke márvány járólapokat raktak le. A maradék kődarabok felhalmozva álltak a városkapu mögött. Olyanok voltak a portól, mint a porcukorral borított lokum.

 – Ami egy török édesség – súgta meg halkan Timothy.

Egy valami viszont szemet szúrt: a helyi lakosok vagy kisebb testű rágcsálók, vagy pedig madarak voltak. Néhány kérődzőt vagy páratlanujjú patást is lehetett látni elvétve a vásár idején.

*

A kápolnával szemben, a főtér másik oldalán egy kisebb épület áll. Fehér mind a négy fala. Egy egyszerű ajtó nyílik a tér közepe felé: a katakombákhoz vezető lépcsők bejárata. Innen rohantak ki a gyerekek.

– Timothy, képzeld, újabb dolgokat tanultunk meg az üvegekről a földalatti iskolában! – mondta lelkendezve az egyik.

– Timothy, Timothy! Valaki betörte az ütődött Matisse ablakát. – mondta egy másik.

– Matisse bácsi nem ütődött! – mordult fel egy kislány.  – Nagyon szereti a vöröset. Ahogyan anyukám is.

– Anyukád is ütődött. – válaszolta az előbbi fiú.

Néhányan kacarásztak az ajtó mellett. Voltak, akik mérgesen néztek a fiúra. Aztán Timothy elköhintette magát és mindenki elnémult.

– Szóval, Matisse üvegét valaki betörte. A vének erről miért nem tájékoztattak engemet vagy a tanács tagjait?

– Ma történt Timothy. Nem tudtunk még téged értesíteni. Elmentél a tükrön túlra. – mondta az egyik tanár, aki éppen most lépett ki az ajtón.

– És… és Timothy. Ki ez a fiú veled? – kérdezte izgatottan egy kisebb leányka.

– Sam, kedvesem, ő itt Erik, a tükrön túlról. – válaszolta Timothy.

– Szervusz Erik. – üdvözölte megszeppenve Sam.

– Szervusztok. – mondta Erik. Nem sejtette reggel a tükör előtt, hogy ennyi apró arcot fog látni, amiből mindegyik rá figyel.

– Timothy, Erik tudna neked segíteni ebben az ügyben.

– Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte Erik. – Ez csak egy ablak, bármikor lehet új üveget betenni a helyére.

– Jaj. Ezeket az ablakokat nem lehet! – kántálta mindenki egyszerre.

– Miért? – csodálkozott Erik.

– Nem tudod? Timothy, semmit se meséltél neki Szürkepoliszról?

– Sajnos nem volt időm még erre kitérni. Szerettem volna, ha Erik megismer minket és a mi világunkat. Nézzetek rá. Alig tudja elképzelni, mi történik vele.

– Nem igaz. – vágott közbe Erik. – Látom, hogy kik vagytok.

A legtöbb gyerek meg se szeppent. Tudták, hogy Erik nem csupán sejti, hanem azt is, hogy tudja, hogy hol van.

– A tükör másik oldalán. Nagyon sok könyvet olvastam el az állatokról és megfigyelésükről. Ti nem vagytok a képzeletem szüleményei. Legalább is remélem. – mondta Erik.

– Így van. Azonban nem ismersz minket tükörbelieket. – mondta Hawking. – A tükörben hiszünk.

– Én eddig bele se néztem a tükörbe.

– Hát az, hogy lehet?

– Ez lehetetlen!

– Miért nem néztél bele eddig? Nem szereted önmagadat? – kérdezte Sam, ártatlanul.

– Nem. – válaszolta Erik.

– Nem értem. Én kedvellek téged, pedig most találkoztunk. – szipogott Sam.

– Sam, biztosan meg van rá a válasz, Erik miért érez így. – mondta Timothy Samhez lehajolva, kezét vállára téve.

– Az egyik barátom macskája se szeret a tükörbe nézni. Mindig hátat fordít neki. – Erik mondta elgondolkozva.

Sam felkuncogott:

– Hehe. Biztos nem látott benne se madarat az ágon, sem pedig egeret valamelyik messzi lyukban.

Erre mindenki elkezdett nevetni. Erik is nevetett. Kicsit butának érezte magát, de nem érdekelte annyira, hogy ne folytassa a nevetést.

 

 

Korábbi fejezetek az Üveghegyen olvashatóak.

(Illusztráció: kaleid)

Tizenegyezer márka volt a zsebünkben. Gyuszi azt mondta, ötezer kell a vonatra, és megkapjuk a menekült státuszt, könyörögtem édesanyámnak, hogy menjünk.
Mindez azután történt, hogy visszajöttem a katonaságból, és munkát kellett vállaljak. Anyám egész életében a műanyaggyárban dolgozott, így protekcióval bekerültem, majd másfél év után szarkoidózist kaptam. Utáltam az egészet. Haragudtam anyámra. Magamra. Megkértem egy lány kezét, de akkor még orvosi vizsgálat kellett a papírokhoz. Az orvos pedig egy-két hónapot adott, nem bírtam mozogni, fájt feküdni, fájt ülni, köhögtem, izzadtam, azt hittem meghalok. Aztán változatlanul eltelt egy félév.
Ott álltunk a piacon, két hónappal ezelőtt mi árultunk egyedül földgömböt, most a háromezer árusból kétezer, mellé kávét, üveggolyót, teás és kávéskészletet. Szóval azt, amit mi. Itt álltunk, mellettünk a milliónyi földgömb.
– Figyelj Sanyi, ez az utolsó vonat, utána lezárják a határt, ha most megyünk, lesz menekültjogunk, egy lágerben elszállásolnak, azt mondják, olyan, mint egy hotel, megtanítanak németül, és munkát is adnak. De 10-kor indul az utolsó vonat. – mondta Gyuszi, könnyeden. Magas, vékony srác volt, barna, tüskés hajjal, igazi jóképű gyerek. A nők bolondultak érte, egy kopott farmer és egy fehér póló volt rajta. Nem volt senkije, az egyik reggel elment dolgozni, és délután mikor hazaért, a halott anyját a nappali közepén a kanapéjukon ülve találta meg. Én az ünneplőmben jöttem.
Megpörgettem az egyik földgömböt és Gyuszi szemébe néztem:
– Ott találkozunk. Rábeszélem anyám, de ha hamarabb odaérnél, mint mi, foglalj két helyet, tudod, az ablak mellett szeretem. – mondtam, és közben rákacsintottam, tudtam, hogy ő is. A piacra reggel még bőbeszédűen érkeztünk, amiről két barát beszélgethet, mi megtettük, most viszont félelmet és izgalmat éreztem. Milyen lesz az új helyen? Meg fogok tanulni németül? Hiányozni fog, amit itt hagyok?, számtalan kérdés merült fel bennem kimondatlanul.
Aztán kezet fogott velem, végig a szemembe nézett, és azt mondta, jól van.
Tovább pörgettem a földgömböt, értelmetlen lett volna maradni. Bejelentettem anyámnak, hogy megyünk. Pakoljon. Adja el félárban a szomszédnak a földgömböket, én viszem a többit. Mindegy mennyiért adja, csak adja oda nekik. Ne maradjon egy se. Két óra múlva találkozzunk.
Miközben elpocsékoltam az árut, azon merengtem, hogy milyen jó lesz majd, házat veszünk, meggazdagszunk. Anyámnak többé nem lesz gondja. Majd felszállunk a tömött vonatra, az úton majd kártyázunk Gyuszival. Cigarettázunk, tervezzük a jövőt, leszállunk és minden jó lesz.
Eltelt a két óra, anyám kicsit késve visszajött egy földgömbbel a kezében. Bambán néztem rá, a tüdőm fájt, elkezdtem köhögni, azt mondta, ideje hazamenni. Elöntött a düh. Nem teheti ezt velünk. Legszívesebben ráköptem volna a tüdőm, mert ő nem akar velem jönni. Kilenc huszonnyolc volt. Még fél óra és indul a vonat. Édesanyám. Megpörgette a földgömböt.

Anyám nem akart menni.
De anya!
De nem.

 

Gyuszi kilenc negyvennyolcig a peronon várt minket, majd felszállt a vonatra. Ötvenötkor még az ablakból bámult ki. A két helyet, amit nekünk foglalt a vonat indulása után félórával adta át csak másnak.

 

 

 

(Illusztráció: bstrct)

Hónapok teltek el, amióta nem látta a férfit, de még mindig nem tudta elfelejteni. Amíg együtt voltak, boldogsággal töltötte el a tudat, hogy végre talált valakit, aki megfelelt az elvárásainak. Tetszett neki a műveltsége, az intelligenciája, a mély lelke, a szentimentalizmusa, és a külseje.
Soha nem kereste a szép férfiak társaságát, mert meg volt győződve róla, hogy önzők és kegyetlenek, mint az apja, aki fiatalon úgy nézett ki, mint egy modell, és akivel csak lehetett, megcsalta az anyját. Aztán elhagyta a családot és eltűnt az életükből, örökre.
Amikor, már negyvenes nőként, de még mindig csinosan megismerte a férfit, egy kicsit meg is ijedt tőle. Soha életében nem látott ennyire szabályos külsejű embert. Magas volt, az alakja atletikus, a haja dús, erős szálú, az arca és az orra hosszúkás. Hatalmas, dióbarna szemeibe bele lehetett szédülni. Csak a keskeny szája utalt arra, hogy lehet némi alapja a nő félelmének.
Ám ő próbálta elhessegetni magától a rossz gondolatokat és előtérbe helyezni a másik belső tulajdonságait.
Hinni akarta, hogy ez most végre sikerülni fog és nem is vágyott elérhetetlen dolgokra, csak meghittségre, szeretetre, tartalmas közös programokra. Érezte, hogy a férfi narcisztikus személyiség, aki valahol saját magába szerelmes, nem véletlenül volt hosszú évek óta egyedül. De nem törődött vele, azt gondolta, mellette majd megnyugszik a lelke és fejlődik a jelleme.
Gyakran mondta neki, hogy érzi a köztük lévő harmóniát. Amikor nem találkoztak, akkor is minden nap felhívta.
Idővel azonban, talán, mert sok lett neki ez a rajongás, a férfi kezdett kihátrálni a kapcsolatból. Nem vette fel a telefont és nem is kereste a nőt, aki egyre inkább úgy érezte, hogy becsapták, elárulták.
Szeretett volna magyarázatot kapni, de nem kapott. Szerette volna tisztázni a helyzetet, ám a másik erre sem volt hajlandó. Amikor már semmilyen más lehetősége nem maradt, hívatlanul elment a férfihoz.
Egy hétköznap délelőttöt választott ki erre az alkalomra. Felöltözött csinosan, szolid sminket készített magának és elindult. Ahogy odaért a házhoz, arra készült, hogy felérve a lépcsőn majd megnyomja a kaputelefont, amikor hirtelen kivágódott a kapu, és a férfi lépett ki rajta, hosszú, fekete ballonkabátban, cigarettával a kezében, idegesen. Még így is milyen szép…, gondolta a nő és oda akart menni hozzá, de a másik, abban a pillanatban, ahogy észrevette, elhúzta a száját és nagy ívben kikerülte.
A nő úgy érezte, hogy ez már sok. Utánament és megállította.
– Van egy perced? – A férfi ingerülten ránézett, eldobta a kezében égő cigarettát, és szenvtelenül a nő arcába fújta a füstöt.
– Nem érek rá – mondta azon a mély, búgó hangján, amit a nő annyira szeretett. Csak nem azzal a sterilen lekezelő tartalommal, amit most hallott. – Minek jöttél ide?
– Szeretném tudni, mi az oka annak, hogy még annyira sem méltattál, hogy közöld velem, vége.
– Ilyen vagyok – vágta oda a férfi.
– Ez nem elég. Értelmes magyarázatot várok. Úgy gondolom, ez a legkevesebb azok után, ami köztünk volt.
A férfi most rá sem nézett a nőre. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érinti a dolog és a legszívesebben szabadulna ebből a nyomasztó helyzetből.
– Nem megy ez nekem. Meguntalak. Az a rengeteg telefon, a levelek, minden, amit csinálsz, fárasztó és unalmas.
– Aha… – a nő szeméből kifolyt egy könnycsepp és végiggördült az arcán, aztán megállt, valahol a nyaka és a mellkasa között. – És ezt így kell megtudnom. Miért nem mondtad el? Vagy, ha nem volt bátorságod elmondani, miért nem írtad meg legalább?
– Nem akartam cirkuszt. Gondoltam, idővel majd megnyugszol és elfogadod, hogy így alakult.
A járda szélén álltak, amikor mindez elhangzott és a férfi készült átmenni a túloldalra, csak arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. A nő akkor megfogta a karját.
– Ne fogdoss engem! – kiabálta a férfi és elrántotta a kezét. Aztán elviharzott, a fekete kabátjában olyan volt, mint egy nagy, gonosz varjú. A nő még állt ott egy darabig, leforrázva, és agyonnyomva a másik kegyetlensége miatti fájdalomtól.
Életemben nem aláztak még meg így…, motyogta halkan, miközben a földet bámulta. Látta, hogy itt már semmit nem tehet, és elindult hazafelé.
Ahogy beért a lakásába és levette a kabátját, a táskáját a földre hajította és keservesen sírni kezdett. Majdnem egy teljes órán keresztül sírt, de még akkor sem könnyebbült meg. Úgy érezte, hogy ez a férfi semmibe vette mindazt, ami köztük volt és elvette tőle az utolsó reményt is arra, hogy egyszer az életben még boldog legyen. Próbálta megérteni, mit miért tett a másik és miért ilyen aljas, sunyi módon, de nem talált értelmes magyarázatot a viselkedésére. Nem értette, miért baj az, ha gyakran hívja azt, akit szeret és ha ír neki, ha törődik vele.
Nem segített az idő sem. Azt gondolta, talán, ahogy peregnek a napok, a hetek, a hónapok, szép lassan elfelejti a férfit, de nem így lett. A fájdalom még mindig benne volt, beleette magát a húsába, csontig hatolt benne, tanyát vert ott és nem is akart eltűnni.
Egy este a tükör előtt állt, nézte a még mindig finom vonású arcát, csak a kialvatlanságtól karikás szemei törték meg a látszólagos harmóniát.
És akkor hirtelen szöget ütött a fejében egy gondolat. Kirohant a fürdőszobából, be a nappaliba, és az íróasztalán lévő üres papírhalmazból kivett egyet. Fogott egy tollat és írni kezdett.
“Minden nappal egyre csúnyább és taszítóbb legyél!” – véste a papírra, és odaírta a férfi nevét is.
Ettől kezdve hosszú heteken át, minden este meggyújtott egy szál gyertyát és amíg az el nem égett, mantrázta a papírra írott szöveget.
Megszállottság volt ez? Vagy már őrültség? Nem gondolkodott rajta.
Hitt abban, hogy hathat ez a varázslat?
Ezzel sem foglalkozott. Csak az érdekelte, hogy a szertartás, ami időközben az élete részévé vált, soha el ne maradjon. És nem is maradt el soha.
Egy esős, őszi napon elhatározta, hogy a végére jár a dolognak és megnézi, lett-e eredménye a varázslatnak.
Tudta, hogy a férfi minden este nagyjából ugyanabban az időben megy cigarettáért a lakásával szemközti trafikba. Gondolta, ez jó alkalom lesz a leskelődésre és talán nem is kell sokat várnia. Megállt a ház oldalánál, úgy, hogy a másik ne lássa meg azonnal.
Kis idő múlva kinyílt a kapu és egy hajlott hátú öregember lépett ki rajta. Nagyon lassan mozgott, szinte vonszolta le magát a lépcsőkön. Ez biztos az egyik szomszédja, morfondírozott a nő.

Ám ahogy közeledett az az alak, halványan felismerte benne a férfi vonásait.
A dús haja kihullott, a vonásai megcsúnyultak, az arca ráncos volt és fehér, mint a fal.
A nő dermedten állt, amikor a férfi észrevette és odacsoszogott hozzá. Mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. A nő látta, hogy foga sincs már. Csak a szemei és a fekete ballonkabát emlékeztették arra, akit valaha annyira szeretett.
A férfi ott állt előtte, némán tátogva, fogatlanul, öregen. A nő akkor belenyúlt a zsebébe és elővette a papírt, rajta a szöveggel: “Minden nappal egyre csúnyább és taszítóbb legyél!”.
Odaadta a férfinak.
Aztán megfordult és elment…

 

 

(Illusztráció: Diego Cassini)