Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csiperke nevű gomba. Egy szép tavaszi napon megszületett, egy fenyőfa tövében.
Fonyód, a fenyőfa köszöntötte új barátját. Úgy gondolta, neki feladata elkezdeni barátságuk építését. Be is mutatkozott neki.
– Szia! Fonyód vagyok, a fenyőfa.
– Szia! Én Csiperke vagyok, a gomba – s ezzel el is szundikált.
A fenyőfa úgy gondolta, fiatal barátjának szüksége van még a sok pihenésre, így hát nem zavarta. Megint új napra virradt az erdő. A kis Csiperke újból felébredt. Fonyód folytatta volna a tegnapi beszélgetésüket, ami alig volt több egy rövid bemutatkozásnál, de a gyerek-növény csak zavartan ácsorgott.
– Miért mesélsz nekem az erdőről, mikor még azt sem tudom ki vagy?
– De hiszen tegnap mutatkoztam be neked! Fonyód vagyok. Nem emlékszel? Te is bemutatkoztál nekem. Te Csiperke vagy.
– Nem, én kérlek Galagonya vagyok, nem is értem honnan vetted ezt a nevet, biztosan összetévesztettél valakivel.
A  gomba ismét elaludt, most már mint Galagonya. A fenyőfa nem igazán értette, mért hiszi a gomba ismerőse azt, hogy még sosem látták egymást. Pedig kettejüknek életük hátralévő részét egy igen szoros szimbiózisba kellene leélniük.
Újabb éjjel következett. Mikor pirkadni kezdett, Fonyód úgy döntött, most nem ébreszti fel kis szomszédját, hanem úgy tesz mintha aludna, s várja hogy majd ő kérdezzen.
– Ki vagy te itt mellettem, és micsoda óriás vagy!– szólt a gomba.
– Én Fonyód vagyok! Remélem megismerhetlek, s barátok lehetünk. Nem szeretnélek megbántani, de nem érzed úgy, hogy már találkoztál volna velem?
– Nem, nem. A világért sem. Miért, ismernem kellene téged?
– Óh, nem, nem igazán. De megmondanád a nevedet, ha már én is bemutatkoztam neked?
– Persze, én Pereszke vagyok. Ez az első napom a Földön.
Szegény Fonyód tétlenül állt Pereszke mellett. Nagyon kíváncsi volt, de nem tudta eldönteni, hogyan is deríthetné ki, mi zajlik éppen.
Ne haragudj, hogy megkérdem, de hogy hívták az anyukádat, Pereszke?
– Nem haragszom. Az anyukám Galagonya volt, a nagymamám pedig Csiperke.
– Ebben egészen biztos vagy?
– Egészen biztos vagyok– felelte a gomba.
Nem értette a fenyőfa, hogy minek is a szemtanúja, mi folyik körülötte.
A gombák ilyen rövid életűek? Vagy ő aludt olyan sokat, hogy egy egész gombaéletnyit szundikált át? Vagy ki aludt, mennyit és hogyan?

Ez maradjon titok!

 

 

(Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből)

−A magam részéről egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a polgári demokrácia volt az egyedül üdvözítő és emberhez méltó társadalmi berendezkedés – mondtam Tibinek valamikor 2031 novemberében. – Ugyanakkor abban még kevésbé hiszek, hogy az Új Közösségnek nevezett Valéria-rendszer a legbelső körön kívül bárkinek is hasznos lesz hosszú távon. És ne mondd, hogy leszarod!

− Jó, nem mondom – hagyta rám. A birtok szélén üldögéltünk fázósan, egy-egy pokrócba csavarva, Tibi kutyája körülöttünk sertepertélt.

− Miattad kicsit nagyobb a mozgásterem – folytattam. – Habár érted se rajonganak, az szembeötlő. Rám kimondottan ferde szemmel néznek. Ez a Jónás gyerek, hogy mást ne említsek, egyenesen gyűlölettel… Amúgy szerintem szellemi fogyatékos. Naphosszat a kését dobálja. Módfelett ügyesen, azt meg kell hagyni…

− Évek óta egyebet sem tesznek, csak gyakorolnak.

− A Tigrisek?

− Azok, Hunor, ne játszd a hülyét.

– Azok, naná – vontam meg a vállam. – Az a fantáziátlan nevű, ostoba banda…

Tibi a kutyája füle tövét vakargatva kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Úgy vizslattam a vonásait, mintha először látnám. Újfent megállapítottam magamban, milyen fáradt, megtört emberré vált. Szívesen megszorítottam volna a kezét, jelezve, hogy vele vagyok. De nem mozdultam. Némán ültünk, moccanatlan.

– Évekig az összeomlásra és a hatalomátvételre készültek párhuzamosan – szólt nagy sokára Tibi. – Az előbbi összejött.

− Az utóbbi is, csak kicsiben – morogtam. – Itt, a te tulajdonodon. Valószínűleg azért rühellnek, mert eredetileg itt minden a tiéd.

− A tulajdon immár mit sem számít – legyintett Tibi. – Egy gatya, egy bicska igen, de egy birtok…

− Igen, ez evidens – vágtam a szavába.

Felém fordította a fejét, hosszan a szemembe nézett. Talán először a temetői találkozásunk óta.

− Mit szeretnél, Hunor?

− Nyugalmat, leginkább.

− Itt végső soron az van.

− Ideig-óráig. Valéria valamiféle rendi társadalmat próbál kiépíteni, csakhogy az így nem megy. A szakralitás és a ráció egyaránt hiányzik a rendszerből. A vezetők nem Isten rendeléséből vezetik a közösséget, viszont azt sem állíthatjuk, hogy racionális megegyezés volna a hatalmuk alapja. Honnan tudhatjuk, hogy ők a legrátermettebbek? A vitaesteken derült ki? De hát azt azok elemezték, akik a hierarchia csúcsán állnak, míg őket soha nem elemezte közülünk, a közösség tagjai közül senki. Voltaképpen mire épül a hatalmuk?

– A nyugalomra. Arra, hogy nem kell menekülni, rettegni a nap huszonnégy órájában. Az itt élő emberek elsődleges motivációja a kintihez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonság. Mindenki legfőképpen a biztonságra törekszik. Ez tartja össze az Új Közösséget és erre alapozza a hatalmát Valéria.

Be kellett látnom, hogy ebben igaza van.

– Valameddig elvegetálunk így, azt nem vitatom – mondtam. – Előbb-utóbb azonban történni fog valami, amitől kártyavárként omlik össze az Új Közösség. Számos tényező folytán dőlhet össze a rendszer. Vegyük mindjárt a biztonságot! Tigrisek ide vagy oda, a vak is látja, mennyire nem vagyunk erősek. Ha őszinték akarunk lenni, azt kell mondanunk, gyöngék vagyunk. Ez a hely nem könnyen védhető. Sőt. Nehezen. Jónás ennek ellenére szilárdan hiszi, hogy bárkit elijeszt innen, ha erre téved.

− Bárkit el is ijeszt, Hunor.

− Jó, értem – bólintottam. – De mi történik, ha nem bárki, hanem egy valaki támad ránk? És el fog érkezni az idő, amikor ez megtörténik.

− Falat akarnak építeni.

− Ahhoz végképp gyengék vagyunk – ráztam a fejem. – A fal hivalkodó, fölhívja a figyelmet a birtokra. Sokkal több esélyünk lenne, ha továbbra is láthatatlan embereket játszanánk.

− Tény, hogy napról napra óvatlanabbak vagyunk – jelentette ki Tibi. – Tegnapelőtt valaki puskával vadászott.

− Erről beszélek! Nem zárható ki, hogy a Tigrisek keményen küzdöttek, míg ideértek. Ugyanakkor azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy ellenállás nélkül jutottak idáig. Azok a nagymacskák pedig, akikről azt állítják, elestek a harcokban, igazából azért nem érkeztek meg hozzánk, mert egyszerűen megléptek, vagy más, jobb helyekre akadtak az út során. Esetleg Jónás nyíratta ki őket…

− Értenek a harchoz, láttam őket gyakorolni – csóválta a fejét Tibi. – Különben sem mi, vén szarok fogjuk a helyzetet megoldani.

− Viszont valakinek egyszer majd meg kell oldania. Valahogy! Mert a hamis biztonságérzet, amibe a pincelakók, helyesebben immár az Új Közösség ringatja magát, veszélyes! És ez csak az egyik gondunk… Bár neked mindegy, ugyebár.

− Nekem tökéletesen, Hunor!

− Nekem viszont családom van.

− Világéletedben szerencsés fickó voltál – emelkedett föl Tibi. – Én egy élőhalott feleséget és egy kutyát tudok fölmutatni. Ez nem vesztenivaló.

− Nem azt mondtad, Valéria megmentette Hannát?

Tibi gúnyosan elvigyorodott.

− Mindenre emlékszel? Mindig jó volt a memóriád…

Lehajolt, a pokrócot a vállára terítette, s ölbe vette az ebet. Szokásává vált babusgatni azt a jószágot. Többen kinevették a háta mögött.

− Igen, megmentette az életét. Csakhogy ez az élet attól még nem élet a lányunk nélkül. Nincs vesztenivalónk, Hunor, ezt próbáld megérteni.

Értem én, testvérem, gondoltam magamban, értem én. Kétségbeesetten néztem Tibi után. Jóllehet fogalmam sincs, pontosan mit vártam az efféle lopott beszélgetésektől, erősen megviselt a próbálkozásaim kudarca. Nehezen dolgoztam föl a tényt, hogy a gyerekkori jóbarát elveszett számomra. S én is elvesztem számára.

Úgy kullogtam vissza a pincébe, ahogy a tékozló fiú sunnyoghatott haza az atyai házba. Csak engem senki nem várt örömmel és ovációval. Kíra rezignált volt és fáradt. Eleonóra és Dávid arcára az együgyű boldogság rajzolt karikatúra-álarcot. A legtöbb ember nem akar küzdeni, gondoltam. Elfogad akármilyen sovány reménységet, akármilyen harsogó hazugságot, bármiféle megaláztatást, ha elkerülheti a küzdelmet.

– Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét? – fordultam Kírához.

– Nem vagyok Lucifer, Hunor, engem hiába kérdezel, nem fogom összetörni az illúzióidat.

– A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga – folytattam.

– Különösen, ha a válaszod is megvan.

– Legalábbis Ádám válasza.

– Amiben élünk, az is az ember tragédiája. Szóval Ádám válaszai megteszik nekünk is.

 

 

(Illusztráció: Omar Delawer)

18

A bakelit színű végtelenített szalagon,  hegymenetben bámulhatta a hosszú, nagyon hosszú kirakatot, az alagút mélyéből emelkedett, a kezek egymásutánja sorban, laza, de nem túl nagy térközökkel követik egymást, a mozgólépcső kapaszkodósávja kimerevíti a csuklók világos, karóra-feledő csíkját, a tartós kék erezetet az ujjtövek bütykeinél, az arannyal eljegyzett gyűrűsujjakat, a hamis köveket a foglalatokban, az ó-ezüst félszeg ívét a kisujjon, a rózsaszín hajnalba mártott műkarmokat, a gyerekkori vágást a mutatóujjon, a tériszonytól enyhén kifehéredő körömágyat, miközben szállunk a pályaudvar várócsarnoka felé, a  kézfejek fonákjai , a tenyerek titoktartóak, nem árulkodnak  sem sorsról, sem küzdelmes mesterségekről. Tetovált kézfejeket ragad magával a kora esti, tétován kivilágított pillanat, s ahogy a felszínhez közeledik eleven tárlatunk, úgy árnyékolódik a kinti gyér neonlámpáktól a természetes a természetiessel alkotva valami urbánus keveréket, a mellső végtagok, kezek, ujjak, alkarok, könyökök, csuklók, bütykök sora és távolodik egy alig észlelhető előcsarnoki és vágányok közötti félhomályba.  Bezár a végtelenített bazár, amely nem csupán a vegyes fénytől, hanem az erősbödő lárma, a peronon üzemelő pecsenye- és kolbászsütők és pattogatottkukorica-árudák és zugpoharazók lármájának, illatának világvárosi keveréke.

*

 Át kellett evickélniük a Dávid-földi meddőhányón, hogy kijussanak a falusi országútra. Barátnőjéhez igyekeztek. Átvette Nemistől a vállszíjas táskát mielőtt kapaszkodni kezdtek volna a kénbűzös hegyen. A szövetkezet krumpliföldjei mellett a lány elkérte a sportszatyrukat, amiben az ő női varázsszerei, vicikvacakjai is lapultak. Valamit keresgélt benne. Kiértek a virágokkal elborított domboldalra. – Gyönyörű – mondta. A fiú felemelte a fejét. Az út másik oldalán, a távolban kapáltak. A giccsek örökös tartozéka az alkonyat, az égi szellem-ösvény a lemenő napba szálló hattyúkkal, hogy a kapáló téeszparasztról el ne feledkezzünk. Mindezt közölte is a lánnyal, aki duzzogni kezdett ezen.
– Én is ide tartozom, ebbe a giccsbe – vágott vissza Nemis.
– Jó, jó. Nehogy megharagudj. Kimondtam, amit gondoltam – csillapította  Nemist.
– Én is kimondhatom? – De nem mondott semmit a lány, csak leszakított egy szál perjét és azt kezdte rágcsálni. Letelepedtek a fűre, a katángok közé.
– Teljesen akarlak – mondta kis idő múlva a lánynak, aki hosszú haját bontogatta. Csókolóztak. Az esti szél birkózott a nehéz, barna fürtökkel; kapkodva szedték a levegőt. Hagyta, előre engedte a lányt ölelkezésük csúcsáig. Rebbent egy madár, amikor felkiáltott, felsírt a lány az örömtől. A lányarc összerándult, vonásai szétestek, torkából sikollyal kevert hörgés tört elő. Piusz erre a pillanatra várt. Milyen ez a másik pólusa Nemisnek, mennyire újdonatúj kaotikus, csupasz és változékony. És váratlan. Mert váratlanul simult hozzá. A fiú a szürke szemekből szivárgó könnyeket nyaldosta.  A nőkből minden csepp nedvesség konyhasóval távozik, gondolta ízlelgetve a lány szeme alját. Meztelenek voltak, ruháik szanaszét a füvön.
– Ez az – sóhajtozott felülre kerülve a lány –, ezt nem lehet abbahagyni… Nem öltöztek még föl, mintha feledték volna, hová is indultak. Az idő mintha helyet cserélt volna a bárányfelhőkkel. Aztán cigarettát gyújtottak. Esztendők múlva az ország igazságszolgáltatásával került kapcsolatba fekvőhelyük. Miért pontosan ide épült a börtön, az a város fordulatos, ember által kivédhetetlen sorsával függ össze? Bányára már kevesen emlékeztek. Már valamelyik múzeum őrizte a naponta háromszor, mementóul valaha megszólaltatott gőzdudát. A fiú nem vette el a kezét társa szeméremdombjáról. Légzésük egyenletessé vált, a szürkület első fényei megjelentek az égen, a szűk völgy horizontján és a lány szemében.                                                                             Szedelőzködtek. Nemis a fiúra támaszkodva ment, valami döbbent érzéketlenséggel, ami mégis az érzékei teljességét uralta. Miközben kapkodták a lábukat a falu felé, szürke gyalogszederrel etették egymást. Születendő gyerekeikről beszéltek. Mit tudta utóduk, honnan tudhatta, hogy majdan, másik faluba tévedve e délutáni történés nem az érzékein, hanem az eszén is uralkodni fog. Még nem tudta, s ha tudta volna is, közönyösen fogadja a régi históriát. „Ugyan, a felmenők! A felmenők és dugásaik… Hagyjuk!” Éppen egy börtön alaprajzát képzelte és tervezte arra a helyre. Az elsőszülött lányuk.