A fogadó szobáiban évek óta alig volt élet. A közeli kastélyból időnként lejárt egy-egy udvaronc, hogy néhány erőtlen órára maga alá teperje a macskái közt élő örömlányt. A fogadósnő épp csak a lepedőket mosatta, sokszor még az ablakokat sem nyitották ki. A Kisasszony is csak azért szállt meg náluk, mert késő éjszaka érkezett. Hiába ellenkezett, a szakácsnő addig nem engedte lefeküdni, amíg meg nem evett egy tányérral a híres marharagujából.
– Olyan madárcsontú vagy, lányom, még összeesel – mondta, miközben elé lökte az ételt.
Többet aludt, mint szokott, hatottak a gyógyfüvek. A reggeli napfény bántotta, de nem volt függöny vagy spaletta, szinte menekült a sötét mosdóba, hogy rendbe szedje magát.
A maszatos tükrön át is látta, ahogy beledagadtak a szemébe a ki nem hullott könnyei. Egy ragacsos pohárba vizet köhögött a csap, azzal öblítette ki az álmok keserű ízét.
– A kastélyba igyekszel? – kérdezte reggel a fogadósnő, aki elegáns öltözetével nem illett a tájba. Az anyja lehetett volna, mégis inkább a nővérének tűnt. Ennek ellenére rosszul esett, hogy tegezte.
– Nem, a Fényképészt keresem – sütötte le a szemét a lány.
– A falu végében lakik, a legutolsó házban – mondta a fogadósnő leereszkedően. – Nem kell fizetned a szobáért – tette még hozzá, majd sarkon fordult és eltűnt. Valami mintha villant volna a szemében.
A vendég valójában örült, hogy nem faggatták tovább. Pontosan ezért jött ide, a hely híre miatt. Elunta, hogy odahaza folyton azt kérdezgették tőle, miért olyan szomorú? Talán szerelmi bánat? Hiszen mi más baja lehet egy ennyire fiatal, ennyire gyönyörű kisasszonynak? És ez a név is, amivel illették. Karcolta a bőrét a modorossága, az álságos illem. Ezért is jelentkezett be így a fogadóba, Kisasszony. Viselni fogja, mint egy talizmánt.
Könnyen megtalálta a Fényképész házát. Az egyetlen porta, ahol nem látott át a kerítésen.
Hosszan verte a dísztelen kopogtatót, mire kinyílt az ajtó. Erős levendulaillat csapta meg, ahogy belépett a tágas előszobába. Szinte elveszett benne az idős férfi.
Élére vasalt, durva szövetű öltönyt viselt, a teste ráncos volt, de egyenes, az orra alatt katonásan állt a szürke bajusz, korához képest dús haját rövidre nyírva hordta.
– Aki a faluba céllal érkezik, annak súlyos a bánata és keveset beszél – mondta az öreg, miközben végigmérte a lányt.
Alaposan megnézte, de nem úgy, mint egy fiatal nőt szokás, inkább ahogy a szabó méri fel az alanyát. Azon gondolkodott, milyen táj, milyen ruha, fények, beállítások illenek majd hozzá.
– Nézze el nekem, a korral jár a modorom, megmutatom a szobáját.
Az egész ház műteremként szolgált. A kiváló fekvésű, hatalmas terekbe fény áradt mindenhonnan, amit a sötétítőkkel azonnal meg lehetett szüntetni, amikor az alkotás úgy kívánta. A bútorok az összes szobában más-más stílusúak, egy-egy küszöbbel mintha évszázadokat léptek volna át. Maga volt a művészet szíve, ami akkor kezdett el lüktetni, amikor a lány megérkezett.
– Én leginkább a sötétkamrában szeretek lenni, maga oda megy, ahová akar. Lesz, amikor hívatom, és beállítom valahová, lesz, amikor úgy fogom lefotózni, hogy észre sem veszi – magyarázta türelmesen a férfi.
– Mi lesz a képekkel? Egyet sem látok kitéve.
– Mert zavarnak a munkában. Egy részét a kastélyba kell küldenem adó gyanánt, a másik részét maga is ismerheti divatlapokból, albumokból, kiállításokról. Állítólag híresek, én ezt már nem tudom. Feladom őket a postán, onnantól élik a saját életüket.
– De ebből él, nem igaz?
– Hát persze. A falubeliek inkább másnál készíttetik a családi fotóikat.
Az első sorozatot már délután elkezdték.
– Be kell állítanom magára a gépet. Ez most még tét nélkül megy, de azért vegye komolyan. Álljon ahhoz a fiatal fához, oda. Pont olyan gyönge, mint maga. – utasította az öreg, fel sem nézve az állvány mögül.
A pózt a Kisasszonyra bízta, aki egyik kezével könnyeden a vékony fatörzshöz simult, a másikat a combjára ejtette. Fehér inget viselt fekete hosszúszoknyával, a haját kontyba fogta, úgy festett, mint egy szűzlány, akinek akasztják a vőlegényét.
A Fényképész alig észrevehetően csóválta a fejét, miközben az ódivatú géppel bajlódott.
– Most nézzen a lencsébe, és gondoljon arra, hogy a világon mindennek ára van – mondta, majd hangosan kattant a szerkezet.
A következő napokban szinte megállás nélkül dolgoztak. A férfi nem csak az otthonát, az egész falut díszletként használta. Egy éjszaka beállította a lányt a vásártéren lévő kúthoz, aminek a közepén egy kőhal szájából ömlött a víz. A hold olyan szépen játszott a nyugodt víztükrön, hogy a Kisasszonynak szinte kedve lett volna elmerülni benne. Egyre jobban érezte a feladatát. Haza sem mentek, megvárták a hajnalt, és az ötszáz éves templomnál is megálltak. A pirkadat fényei olyan különlegesen világítottak, hogy úgy látszott, mintha az Ördög küldte volna fel valamelyik szolgáját.
A Kisasszonynak közben hihetetlen étvágya lett. Reggelire szalonnát, kolbászt, sült tojást evett friss kenyérrel, ebédre nehéz, fűszeres húsokat, éjszakára forró lepényeket, szinte semmi zöldséget, és olyan zavartalan, álmatlan alvásokba zuhant, hogy reggelente úgy érezte, végre megtelik élettel.
– Bármikor elmehet – vetette oda neki a Fényképész, miközben a nő lágy tojást kanalazott a fehér porcelánból.
– Csak még egy napot – nevetett vidáman a lány, és nagyot harapott a langyos zsemléből. – Hiszen még nem is készített rólam képet így, ilyen gyönyörűen! Láttam odahaza, mit tud kihozni a nőkből, és a szekrényben milyen ruhákat, a fiókokban milyen rúzsokat rejteget! Ne tagadja meg tőlem! Látja, még az étvágyam is visszatért!
– A teste éhezni kezdett, mert érzi, hogy valamit elveszített.
– Maga mindig olyan, mint egy mogorva vénember! Pedig a képein láttam az igazi arcát! – kacagott a férfira, aki szótlanul összekulcsolta a kezét az asztal alatt, és tovább nézte, ahogyan a lány megeszi a maradék reggelijét.
Aznap délelőtt a Fényképész nem hívta sehová, úgy tűnt, elment otthonról, mert hiába szólította, nem felelt. A Kisasszony úgy döntött, kihasználja az alkalmat. Kinyitotta a ruhásszekrényeket, és válogatni kezdett. Próbált zöldet, sárgát, fodrosat, csipkéset, végül egy vöröset választott, ami a testéhez simult. Érezte a ruhán, hogy már viselte valaki. Benne hagyta a szenvedélyét, egy vad éjszaka emlékét. A fiókokból rúzst, pirosítót, szemfestéket kent magára.
Végigdőlt az egyik szoba kerevetén, és azt képzelte, ő is a kastélyban lakik, ahol a herceg a jegyese.
A vaku ébresztette fel a kábulatából, amiben már együtt is táncoltak, könnyedén suhantak az üres parketten, miközben mindenki őket bámulta.
– Észre sem vettem, hogy bejött – ült fel sűrűn pislogva.
– Igen, talán ez a legjobb kép, amit készítettünk. Címlapra kerül valahol, bizonyára.
A férfi több fotót nem is készített, visszavonult a sötétkamrába. Éjszakára sem került elő, egy boríték várta a lányt az ágyán. Egy erős madzag volt benne egy kártyával, amin az állt, kösse az egyik végét a bokájára, a másikat az ágy végén lévő rácsra. Először megrökönyödött, miféle beteges játékot űz vele az öreg, de a kíváncsisága arra ösztökélte, engedelmeskedjen.
A Fényképész azonban egész éjjel nem jött ki a kamrából. Lázasan dolgozott az elmúlt hetek képeivel, legutoljára hagyva a legfrissebbet.
Közben a Kisasszony álmodott.
Egy létra állt előtte. Mászni kezdett rajta, de mintha ólomsúlyok fognák vissza, nehezen indult el. Azonban minden fokkal mintha egyszerűbb lett volna, érezte, ahogyan a teste könnyűvé válik, a végén szinte már repült fölfelé. Amikor felért a legutolsó fokra, rájött, hogy a létra nem volt nekitámasztva semminek, és ettől a tudástól megremegett a lába, és a létra dőlni kezdett, ő pedig zuhant a mélybe. Sötétség vette körül, a szája sikolyra nyílt, de a hangját is az űr nyelte el, nem látott semmit, nem érezte, csak a zuhanást.
A fájdalom ébresztette fel, a madzag a bőrébe vájódott, ahogy vonaglott a teste. Az izzadtsága úgy vette körül, mint újszülöttet a vér.
Gépiesen a mosdóba ment, fekete szemeit a tükörre vetette. Nem látott semmi különöset, csak egy hófehér, püffedt arcú nőt. Felvette a durva ruhát, amit a széken hagytak neki, és a konyhába ment. Az ízét sem érezve az ételnek evett néhány szelet üres kenyeret, majd különösebb elképzelés nélkül a széken ülve maradt.
Amikor a Fényképész bejött, nem is szólt hozzá, épp csak ránézett. A férfi képeket tett elé.
– Ezeket gondoltam elküldeni. A többit elégettem.
A nő csak bámult rá némán.
– Igen, tudom, hogy nem érdekli. Abban sem vagyok biztos, hogy saját magáról tudja-e, kicsoda. Mindig ez történik. Szerencsére a kastélyban bármikor szívesen vesznek egy újabb igénytelen, de szófogadó cselédet. Ezt a borítékot adja át a herceg postamesterének, megfizetem az adómat. Maga van a képen, de soha senki nem fogja észrevenni, nem is hasonlít rá. Most menjen, összekészítettem az új holmiját, a kocsi a kapu előtt várja – fejezte be, majd elkezdte leszedni az asztalt.
A cselédlány előremeredt tekintettel felvette a csomagját és a borítékot, majd a kapu felé indult, ahol már várták. A lovak idegesen kaparták a földet, amikor megérezték a jöttét.
(Illusztráció: tbb)
