Címke: irodalom

Stan Rice: A Sátános fiú

 

1.

 

Elmondom neked,

hol élt az Ördög.

Egy vas-sodronnyal

lelakatolt

fészerben,

ahol mindennek

rozsda színe volt,

amelyik az Ördög színe.

Azt mondták, maradjak távol tőle,

mert odabent

fekete ablakok, skorpiók és darazsak vannak.

Bár mindez igaz volt, de a valódi

ok, amiért nem mehettem

a fészerbe, hogy ez

az a hely, ahol az Ördög lógatta a fejét

megpihenve, mialatt a nappali Hold

tiszta gonoszsága tette dolgát.

 

2.

 

Ott volt a kavicsos sikátor mélyén

a sötétben, ahol

az overálos Ördög

csirkéket tartott. Egyszer az egyik kakasa

kiszökött a szűk helyre

a garázsunk és a kerítése közt, ahonnan nincs kiút

és az Ördög ötven centet ajánlott nekem

(Szerencse!) hogy bejussak és kihozzam a kakast,

mert látja, nem fér be.

Mondtam erre, hogy nekem biztosan sikerül, és bementem,

de mikor pár lépésre a kakastól utánakaptam,

az átment őrültbe, mint valami megfoghatatlan,

lángoló borotvapengék golyója,

erre azonnal visszavonultam, csakhogy lássam,

amint az Ördög overálban vigyorog rám

mondva, „Nos, fiam, így soha nem fogsz meggazdagodni,”

Erre azt feleltem neki jó hangosan:

„Még maga az Ördög

sem tudja elkapni azt a kakast,” ekkor az Ördög szeme

kifordult kissé, hogy láttam

alatta a fehéret és az overálját még

jobban kitöltve önmagával,

zsíros vontatottsággal csak ennyit mondott,

„Kijön, vagy éhen döglik,”

És én is tudtam, hogy

bár játszott az életemmel

az Ördögnek igaza volt.

 

 

Stan Rice: A Boy’s Satan*

1.

I will tell you
Where the Devil lived.
He lived in
The padlocked
Iron-wire toolshed
Where everything
Was the color of rust
Which is the color the Devil is.
I was told to Stay Out Of There,
Because it contained
Black widows, scorpions, and wasps.
Though this was true the real
Reason I was not allowed
Inside the shed was because
That’s where the Devil hung his head
To rest it while the pure evil
Of the Daylight Moon did his duties.

2.

At the end of the gravel alley
In the darkness was where
The Devil In Overalls
Kept chickens.  Once one of his roosters
Escaped down the narrow space between
Our garage and his fence, with no way out.
And the Devil offered me fifty cents
(A fortune!) to go in and bring out the rooster
Because, you see, ‘he couldn’t fit.’
I said I certainly would and went in
And when I got a few feet from the rooster
It went insane and as uncatchable
As a ball of flaming razorblades
And I backed out instantly to see
The Devil in his Overalls grinning at me,
Saying, “Well, son, youll never get rich like that,”
And I said, right out loud,
“Not the Devil himself
Could get that rooster,” and the Devil’s eyes
Rolled up slightly so I could see
The whites below and his Overalls
Filled up more with himself
And he said, in an oily drawl,
“It’ll come out or starve,”
And I knew that even
Though he had toyed with my life
The Devil was right.

_____________________________________________

Az angol verzió forrása: Stan Rice

Stan Rice biográfia

Stan Rice (1942–2002) nyolc verseskötet szerzője, köztük a Red to the Rind, Radiance of Pigs és a False Prophet (posztumusz kiadás, 2003). Sok éven át tanított a San Francisco State University-n, ahol angol professzor volt, valamint a Creative Writing Department elnöke.

1977-ben megkapta az Academy of American Poets Edgar Allen Poe- díját. Elnyerte ezenkívül a Joseph Henry Jackson- díjat, és a National Endowment for the Arts ösztöndíját.

Stan Rice festményei találhatóak meg Alfred A. Knopf, New York, 1997-ben publikált nagyszabású monográfiájában.

2002 december 9-én, hatvan éves korában hunyt el New Orleans-ban, ahol feleségével Anne Rice íróval és fiukkal, a szintén író Christopher Rice-szal élt.

Forrás: Stan Rice, http://www.stanrice.com/bio.html
Wikipedia, Stan Rice, https://hu.wikipedia.org/wiki/Stan_Rice

 

 

(Illusztráció: scrp)

Dallam

A kötődés szálait megerősítettem. Szorosra, elengedhetetlenre húztam. A szöget befeszítettem, a vitorlát felvontam.

Hosszú ujjú pólóm szárát lassan felhúzom. Az erek nem menekülhetnek. Egyesével nekivágok.

Sose növöm ki. Mindig idegen bőrökbe bújok. És folyton idegen testekbe bújnék. Levetett, hideg bőrökbe és átlátszó, illanó testekbe.

Egy tojáshéj köves hártyája húzódik a világ és én közém. Szilánkosan kiabálok. Könnyeim kavicsok.

És hideg a testem, űzi a meleget. Mégis didergek, évek óta. A testeket űzöm évek óta.

Mind elfutnak, megroggyannak, a sarkokban behajladoznak.

Kirakati bábu vagyok, a világ levetett ruháit próbálgatom. És némán dörömbölök a vitrinen. Húsz éve verem ablakom.

Állóhelyzetbe szilárdultam. Nem látok kifelé, rám minden visszahat. Nem látom a kiutat.

Csigásra tekeredett a keserű vér. Hosszan megnyalom. Még utoljára érzem fanyarú illatom.

Szemgolyóm befordul, szempillám fennakad. Rám derül a fagyos harmat. Bőrömre pamacsként kristályosodik.

Arcom kékül, kezem fázik. Szöszös, szakadt pólóm a vértől elázik.

(Illusztráció: Heo Jiseon: 거미줄되어)

MAG

 

Ha lehunyom a szemem: Meztelen testek ölelésében ring gondtalan emlékem. Karcsú sziluettek, vékony csuklók szorítanak magukhoz, míg enyhe rózsaillat terjeng a levegőben. Tövisként fúródnak éles fogak a vállamba, kezem szénaboglyába mar, és messzire taszítom. Fekete macska túrja arcát az ölembe, zöld szeme igézőn villan felém. Őszülő galamb suhan át a szobán, szele a hajamba kap, s vörös róka nevet rám a sarokból, ahogy fekete selyemkendőjébe burkolózik. Jácint nyelven beszélek hozzájuk, ők pedig tulipánként tárják szét előttem szirmaikat. Ismerem minden levelüket, hagymájukat az általam táplált föld rejti. Cseresznyéiket számba veszem, a magok a parkettára hullnak, hogy aztán rózsaszín virágokká váljanak a tavaszban. Orgonaszín játszik kezem alatt, bőr vászonra pingálom ajándékom. Nyakörv a vadnak, bokalánc a mohónak. Szőke fürtök alól nárciszt húzok elő, narancsos szeplőkbe fektetem a sárgás szirmokat. Fekete orchidea húz a padlóra, barna föld temet maga alá. Nem kapok levegőt, orrom eltömíti a liliom halálos mérge. Szédülten térek magamhoz,

kinyitom a szemem. Ezúttal én vagyok a liliom: Törékeny, csábító, végzetes. Üvegvázába zárva szemlélem a külvilágot, szomjazom a teljességet, de a víz csak a bokámig ér, és egyre fogy. Mire kinyílik egy virágom, egy másik hervadtan ér földet. Mire illatom belengené a teret, takarmányba dobnak, fekete zsákot húznak rám és szép lassan feledésbe merülök. Pedig még volt egy fiatal hajtás sorvadt száramon… Fogy az oxigén, és

beáll a néma üresség. Lila harmat remeg ajkamon, keserű íz a számban: Kopott rózsaszirmok táncolnak kihűlt torkomon. Vörös kiáltás hagyja el testem, ahogy fekete iszapba süppedek, hol zöld koszorú koronázza fakulásom. Fehér sziluettek vesznek körbe, fagyos szél söpör utánuk. Meleg áramlatok ringatnak feledésbe, állatok és virágok képe suhan át elmémen még egyszer, utoljára. Illatok, emlékek, érzések, érintések, és egy ének. Ismerős dallam emel a magasba, bukfencet vetnek gondolataim, és immár egy vagyok közülük. Fáradtan menetelek, mígnem magként hullok alá,

hogy rózsaszín virágként ébredjek a tavaszban.

 

 

 

(Illusztráció: Sandrine PelissierIn Osaka)

Húzd ki magad! (Fordított idő III.)

Jóvá lehet-e tenni, ami elmúlt?
Vagy a bűnbánat csak híg, savanykás lőre, amit aztán émelygés, kábulat, önsajnálattól bűzlő kiábrándulás követ?
No de mit volt mit tenni: a fiatalsággal Riolda visszakapta a lelkifurdalást is.
Ki volt az anyja? Ki volt az apja egyáltalán? Az az ösztövér katona, Fargein, aki elvitte Normandiába, és úgy vigyázott rá, mint a gyerekére, tényleg az édesapja volt? No de hogy volt szíve magára hagyni? És mi  történhetett Vilmos herceggel, mikor ő az irháját féltve megszökött az udvarból? És mi történt a hercegi gyermekekkel? Hogy engedhette, hogy abban az átkozott Almériában Hanna hogy meghaljon helyette?
És miért nem tudott soha boldog lenni a saját férje és  a gyerekei mellett?
Akkor vagy öreg, ha már megbocsátottál magadnak.
De most a  bizsergő hasfájással együtt a régi lelkifurdalás is visszafészkelte magát a testébe.
A bizonyosság, hogy…. De miféle bizonyosság? Hogy azért lett uralkodó, mert nyelveket tanult, de még sincs saját anyanyelve, hogy az együttérzésről prédikál, de nem szeret senkit sem. Ezért sem várja, hogy hazatérjen az övéihez.
Mint a szél vagy a tengeri hullám, csak indulni szeret.
Elenyészni, aztán indulni a végtelen felé.
– Bolond vagy – mondta a férje.
Sjön egy kortyot sem ivott a vízből. Méregnek, gyanús kotyvaléknak tartotta, a feketeségét meg arra tekintette bizonyságnak, hogy a holtak szájából bugyborog elő. Büdös víz, átkozott víz, rossz víz, tele borzalmas betegségekkel.
De akármilyen is volt ez a víz, az ő búskomorságát mintha elfújták volna. Úgy őrködött Rioldán és a szigetlakókon, mint egy rakás, szakadék szélén ugráló gyereken. Persze melyik ember tudná a hatalomvágyat és az örökös aggódást szétválasztani? Ne menj oda, ne csináld, ne rohanj!  Sjön megállás nélkül aggódott és prédikált. Talán mert nem ez a ki tudja honnan fakadó víz, hanem a légkör, az itteni sziklákon egymásnak csapódó szelek zavarják össze az emberi nedveket. És nem imák, nem csodavizek, hanem ezek a dübörgő széllökések ébresztik fel az életerőt. Ezt a maguk módján Szent Reginaldus papjai is elismerték: a Norvégiából alázúduló szelek először ezen a szigeten pihennek meg, hogy térdet hajtsanak a nagy szent, Burgundia térítője, a csodálatos, mindenkit megfiatalító Szent Reginaldus előtt.

Nem volt barátságos sziget. Hétágra sütött a nap, de Riolda reszketett a hevesen öklelő szélben. Lement az öblöcskébe, letelepedett a kúthoz, aztán beóvakodott a barlangba, de még ott is éles kések és karmok tépkedték: könyörtelenebbek a bűntudatnál is.
No de ez a nyomorult szent hogy bírja? Hogy képes ennyi ideje nyugton maradni, és egy selyemmel borított ágyon, egy huzatos barlang mélyén fogadni a látogatóit?
Vagy nem is a víz, nem is a ragadozók módjára lecsapó szelek, hanem ez a kiterített csontváz az áradó életerő forrása? És mit szólnának Szent Reginaldus őrizői, a tejfölösképű papok, ha elárulná, hogy ő Velencében egy olyan ereklyekereskedő házában élt, aki még a birkacsontot is eladta az északi barbároknak? Aki a saját körmét, a saját szempilláját is eladta, mint Keresztelő Szent János erekyéjét? Aki ír szerzeteseknek tarisznya- vagy vödörszám kínálta az aprószenteket? Riolda őszintén reménykedett benne, hogy az óriási, kiterített csontváz nem Benjamin műhelyének valamelyik mesterműve.
A szélben vacogva, a kendőjét szorosan magára burkolva újra körüljárta az évszázadok óta pihenő öregembert.
Hosszú-hosszú karok, boltozatos homlok, és akkora combcsont, hogy egy vadszamarat agyon lehetne vele csapni.
Vajon Benjamin vesződött volna egy ilyen irdatlan nagy csontvázzal? Egy akkorával, ami így, kiterítve el sem fért volna a velencei ház fogadótermében?
De hogy jutott ez a halott egy olyan szigetre, ahol nem élnek állatok, és nem lakik senki emberfia? Ki vette a fáradtságot, hogy idehurcolja? Ki volt az, aki lefektette erre a selyemkerevetre?
Csontokat látott már Velencében (kupac fogakat, kupac lábszárcsontokat, kupac koponyákat, kupac mindenféléket), de ilyen szép, zöld selyemtakarót, amin a csontváz nyugodott, talán még az aranytól ragyogó velencei templomokban sem. Ki adott ezért a szép darab takaróért annyi aranyat, amin egy hadigályát is felszerelhet?
És hogy lehet, hogy a foszladozó selyem még nem rohadt szét a nedves tengeri szélben?
A selyem mint a tenger, a legrejtelmesebb, legkülönösebb dolog. Jel egy másik, földöntúli gyönyörökkel teli valóságból. Szégyen, nem szégyen Riolda letérdelt, hogy az ujjbegyein érezze a selyemszálak virágszirmokhoz hasonló bársonyát. Minden vászon hűvös és fénytelen, de a selyem mintha belülről izzana. A szentek vagy az angyalok – ha vannak – nyilván nem lepedőkkel, ingekkel, törölközőkkel vesződnek a mennyben, hanem csillogó selyemleplekkel.
De ki terítette ki ide ezt az embert?
Lehet, hogy a kereszténység mégiscsak az újjászületés, a szépség és az ifjúság forrása? Aki elmormol néhány latin mondatot, az soha nem hal meg? Ha pedig mégis meghalna, akkor ilyen szép, virághímzéses, zöld takarókon viszik a mennybe?
– Bolond vagy – mormolta Sjön, aki ott állt fölötte. – Elment az eszed, ha azért keresztelkedsz meg, mert nem tudod elképzelni, hogy ez a katona hogy került ide.
– Milyen katona? – kérdezte Riolda. – Honnan veszed?
– Nézd csak meg a combját, valaki eltörte. Nézd meg a koponyáját! Itt, a halántékcsontját! Hát ezt biztos, hogy nem a barátok zúzták össze. Egy vérbeli harcos teste ez, nem a jó öreg Gervasiusé. Ekkora buzogánycsapásokat, ilyen kardvágásokat senki sem szerez imádkozás közben.
– Ha ez így van, Sjön, ha ez csak egy harcias királyfi, Tjór fia Dag, vagy Dag fia Tjór, vagy valami efféle, akkor a fegyvereivel temették volna el. Az nem lehet, hogy a kard a kezében elrohadt, a dárdáját megették a férgek, de a takarója épségben marad meg. Valaki biztosan ruha és fegyverek nélkül fektette ide. Anyaszült meztelenül ajándékozta az enyészetnek.
Sjön megvonta a vállát. Selyemtakarón heverő óriásoknál jobban szerette a saját gyerekeit. – Menjünk haza, Riolda! Ne tébláboljunk itt tovább! Ne szédelegjünk, ne csatangoljunk! Talán már megszületett a negyedik unokánk is. Ez az óriás tőlem itt heverhet az idők végezetéig.
Riolda megrémült, mit is feleljen.
De szerencsére mozgolódás támadt a barlang szájánál.

A papok, ahogy ígérték, nekikezdtek az ünnepélyes keresztelőnek.
– Húzd ki magad! Áll egyenesen! Nézz a szemembe!
Riolda alattvalói nyílegyenes sorba rendeződtek.
–Elfogadod a szentháromságot? Hiszel Jézus Krisztus feltámadásában? Hiszel a szeretet erejében?
A fiúk vigyorogva bólogattak. És mért ne bólogattak volna, a vidám katonásdi, a sorbaállás és a fröcskölés még az eddigieknél is izgalmasabb játék volt.
Riolda a szenvedélyre gondolt. Valahol valaki annyira szerette ezt az óriási katonát, hogy idehozta,  becipelte ebbe a huzatos barlangba, ráterítette egy vagyont érő, zöld selyemtakaróra, és hitt benne, hogy akik megtalálják, azok szeretni fogják. Egy barátságtalan, szeles sziget nem az a fajta sírbolt, amit a rokonok hetente látogathatnak, és az ismétlődő rituálék révén megőrzik a halott nevét az emlékezetükben. Aki a katonát idehozta, másféle örökkévalóságban reménykedett. Mégcsak a kedvese nevét sem karcolta a barlang falára, mert enélkül is bízott benne, hogy az óriásnak új, csodás élete lesz. Rábízta a halottat az időre, mert hitt benne, hogy mások is szeretni fogják.
– Igen, jobb ember szeretnék lenni – felelte Riolda a pap kérdésére.
– Ominimezunduszmundusz, ominimezundusz  – mormolta a szerzetes, akinek nyilván nem volt erőssége a latin nyelv. – Isten nemcsak fiatallá tesz, hanem meg is gyógyítja a szíveket.
Sjön szakállára is jutott a szentelt vízből pár ezüstösen csillogó csepp.
– No, ezzel megvolnánk – nevetett rájuk a legfiatalabb szerzetes, maga is gyerek.
– Most már ünnepelhetünk. Bár nincs valami sok hely ezen a szigeten, azért rendezhetnénk egy jó futóversenyt. Játszhatnánk kidobóst is annak örömére, hogy felvettétek a keresztet.
Ahogy elhalt a helyeslő hujjogatás, rivalgás, Riolda lépett a kör közepére lépett.
– Ez sehogysem lesz jó így, testvéreim. Csak kevés ennivalót hoztunk magunkkal. És olyan viharos itt a szél, hogy az sem biztos, tudunk-e halat fogni. Ráadásul nem látok ezen a szigeten egyetlen gyümölcsfát vagy birkát sem. Tovább kell mennünk, ennivalót kell találnunk, mielőtt éhségünkben egymás torkának esünk. Öt nap alatt értünk ide, de nekünk már nincs ötnapnyi élelmünk. Mi nem vagyunk szentek, mi nem lakunk jól tiszta vízzel. Ha egy kicsit nyugatabbra hajózunk, elérjük Northumbriát. Majd ott fogunk megpihenni, ahol ennivalót találunk.
– És hogy képzeled? Hogy akarsz ennivalót találni? – morgott Sjön. – Fegyverrel rontasz halászfalvakra? Kitekered a parasztok nyakát, ha nem kínálnak kenyérrel vagy nem fognak halat? – kérdezte Sjön. – Nem lenni jobb nyugton maradni és várni?
– Mire várni? – kérdezte Riolda. – És amúgy én nem vagyok az a kitekerős fajta. Dehogy támadunk, dehogy követelőzünk, rendes, jóravaló kereskedők leszünk. Eladunk ebből a csodavízből pár palackkal.
A legmagasabb pap felpattant, Még mit nem! Szent Gervasius meg fog sértődni! A botrány híre eljut a pápáig! Minden szent riadót fúj Rómában! A forrás vize elapad felháborodásában!
Rioldát elmondták számító, mocsok némbernek, az alattvalóit lusta szorgoknak, alvilági rémeknek, vérfertőző csavargóknak, a tenger söpredékének, tolvaj eretnekeknek.
De tiltakozhattak, ugrálhattak, kiáltozhattak. Ők tizenöten voltak, a szerzetesek meg csak hárman.
Úgyhogy Riolda megtöltette a palackokat.

Bergson szonáta

 

A mnemotechnika szárnyaiba ragadt egy bogáncs.
Majd azt mondjuk, hogy múlt. Ami lehullt.
Hiába történt meg, nincs nyoma.
Tényként aposztrofált gondolat.
A képzelet, akár a reggelek.
Az asztalon mákgubó fejek.
Mit kezdjünk hát azzal, amit megbántunk?
Talán az idő is egy könyvborító. Amit kigyártunk.
Visszajár a köldöknézés. Nem a szülei életét akarja élni.
Majd amikor belép a Másik, a sorsát magának kinézi.
A különbözés felöltözi az időt, mint életet.
Mint létet, ami fáj. Hazudhatná azt is, hogy képletes.
Ah! Tradíció-dúsítás. Részben érdekes.
Itt az idejéből kiforgatott tér. Semmivé lett beszéd.
Ígérted? Letagadod. Elég.[1] A lángja tiszta kék.

 

[1] Kimegy a nagyotmondók mondatainak kemény éle a megmerevedett szóbuckákon. Harde edge. A kizárólagosan szubjektív effektus (aspektus) kiég. Az álom néma marad. Bár durva a felülete a hallgatásnak éjjel, mégis opera-szerű, hosszú dramaturgiája van. A nézés egy tű. (A Te tekinteted valóban lemeztelenít.)

(Illusztráció: Rob Gonsalves: Flower Eclipse)

utószó a rózsa nevéhez; Válima; Csak fázni és csodálkozni

utószó a rózsa nevéhez

(előszó a Válimához)

egyetlen homályos gondolat hajtott:
Kényszert éreztem, hogy megmérgezzek
egy szerzetest. Úgy hiszem,
a regények mindig ilyen ötlet magvakból keletkeznek,
a többi ehhez növekszik hozzá, mint a gyümölcshús.
(Umberto Eco)

talán most kellene magadtól elrettenned
hogy rájössz az indíték maga a tett:
s a nyomozás nem rekonstruálja
hanem elköveti

folytatólagosan akarod elkövetni
hogy ne érjen véget. a tett
maga az áldozat. bizonyíték hiányában a lapok
közé préselt virág
kinyílott. a rózsa neve
liliom

félbefagyva mosolyogsz
a Szent beszél boldoggá lefokozva:
éva kaphatta volna csak a magot
melyből nem sziszegve épül folytatólagosan
a hús hogy ne véget érjen

 

Válima

Vörös a parton

Az első kijött, vöröses volt,
egészen olyan,
mint valami vörös ruha.
Ézsaunak nevezték.
(1Móz. 25, 25)

Egyidős
velem Könyörül
rajtam Két centit nyúlt
az évek folyamán Dene-
vérpadon túl-
éléstechnika párna
-derítéssel Vöröses-
halvány emléke beszéd
tárgya Szó az egy-
hetes sávban Még nem
tudom mit fogok Vele
csinálni Egyelőre fázom
és csodálkozom Halaszt-
hatatlan szombat Könnyező
hiteles másolat
Jákób

(Válima: Versmontázs Váli Dezső blogbejegyzéseiből)

 

Csak fázni és csodálkozni

(utószó a Válimához)

Mindent borító
kép lemondani
a színekről

hogy lássam semmi
sem fekete-
fehér Színt hittel vallani

Ézsauban kerengő Jákób
-identikus vértől egyelőre csak fázni
és csodálkozni

 

(Illusztráció: Váli Dezső: Régi zsidó temető – Abaújszántó – A/1986/18)