Címke: irodalom

H. P. Lovecraft: A templom

1917. augusztus 20-án én, Karl Heinrich, Altberg-Ehrenstein grófja, a Német Birodalmi Haditengerészet hadnagya és az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceánba bocsátom ezen feljegyzést az azt tartalmazó üvegben. Helyzetem számomra ismeretlen, de vélelmem szerint valahol az északi szélesség 20 fok és nyugati hosszúság 35 fok koordinátái közelében, ahol a hajóm mozgásképtelenül fekszik az óceán fenekén. Teszem ezt azért, mert bizonyos szokatlan tényeket a nyilvánosság elé kívánok tárni, azonban minden bizonyosság szerint nem érhetem meg, hogy ezt személyesen tegyem, minthogy helyzetem éppoly vészjósló, mint amennyire rendkívüli, és az események, melyek ezt előidézték, nem csupán az U-29 reménytelen megbénulásához vezettek, de német vasakaratom is katasztrofálisan cserbenhagyott.

Június 18-ának délutánján – amint azt drótnélküli távíróval jelentettük a Kiel felé tartó U-61-nek is – északi szélesség 45 fok, 16 percnél és nyugati hosszúság 28 fok, 34 percnél megtorpedóztuk a brit Victory szállítóhajót, mely New York-ból Liverpool-ba tartott. A legénységnek engedélyeztük a mentőcsónakokkal való távozást annak érdekében, hogy az admiralitás részére rögzített felvételünk kedvező fogadtatásban részesüljön. A hajó igen látványos módon süllyedt: előbb az orra bukott a víz alá, miközben a fara magasba emelkedett, majd a hajótest többi részével együtt merőlegesen a tengerfenék felé vette az irányt. Filmfelvevőnk semmit nem vétett el, jómagam pedig bánom, hogy egy ily remek filmtekercs soha nem juthat el Berlinbe. A felvétel befejeztét követően a mentőcsónakokat kézifegyvereinkkel süllyesztettük el, majd alámerültünk.

Amikor a felszínre emelkedtünk napnyugtakor, egy tengerész testét találtuk a fedélzeten, kezeivel a korlátot markolva, igen érdekes módon. A szerencsétlen legény fiatal volt, sötét bőrű és jó kiállású, nemzetiségét tekintve valószínűleg olasz, vagy görög és minden kétséget kizáróan a Victory legénységének tagja. Nyilvánvalóan azon a hajón keresett menedéket, mely az övét kényszerült elpusztítani – egy újabb ártatlan áldozata az angol disznók kegyetlen agressziója miatti háborúnak szülőföldünk ellen. Embereink átkutatták a ruházatát szuveníreket keresve és a kabátjában találtak egy babérral megkoronázott ifjú fejét ábrázoló elefántcsont-faragványt. Tiszttársam, Klenze hadnagy úgy vélte, hogy a faragvány jelentős régészeti és művészi értékkel bír, így elkobozta azt a maga részére. Hogy efféle érték hogyan kerülhetett egy közönséges tengerész birtokába, azt sem ő nem tudta elképzelni, sem jómagam.

Amikor a halott embert a vízbe dobták, két, a legénység körében nagy zavart keltő incidens történt: az ifjú szemeit becsukták, de a testének a hajón való rángatása közepette azok kinyíltak és többen egyetértettek azon hamis tévképzetben, hogy a nyitott szemek egyenesen gúnyosan Schmidt és Zimmer matrózokat bámulják, akik épp a holttest fölé hajoltak. Müller fedélzetmester – kinek idős ember lévén ezt jobban illett volna tudnia, ha nem lett volna egy babonás elzászi disznó – oly izgatott lett ennek hatására, hogy a vízbe dobott testet figyelte, majd nem szégyellte azt állítani, hogy az némi merülés után úszó testtartásba helyezkedett és déli irányba indult a víz alatt. Sem Klenze, sem jómagam nem kedveljük az efféle tudatlan paraszti babonákat, így súlyos dorgálásban részesítettük az embereket, különösen Müllert.

A következő napon meglehetősen bajos helyzet adódott a legénység egyes tagjainak gyengélkedése miatt. Bizonyosan a hosszú út okozta feszült idegállapot eredményeképp rémálmoktól szenvedtek, többen pedig eltompultak és kábák voltak. Megbizonyosodva arról, hogy nem színlelik az állapotukat, felmentettem őket a szolgálat alól. A meglehetősen zord időjárás miatt olyan mélységbe merültünk, ahol a hullámok kevésbé voltak problémásak. Az óceán itt viszonylag nyugodt volt, leszámítva egy némiképp fejtörést okozó déli irányú áramlatot, melyet nem tudtunk azonosítani az oceanográfiai feljegyzéseinkből sem. A betegek nyögése határozottan dühítő volt, de mivel nem demoralizálták a legénység többi tagját, nem kellett szélsőséges intézkedésekhez folyamodnunk. Azt terveztük, hogy maradunk, ahol voltunk és lecsapunk a Dacia óceánjáróra, melynek közeledéséről New York-i ügynökeink információiból tudtunk.

A kora esti órákban a felszínre emelkedtünk és nyugodtabbnak találtuk az óceánt. Az északi horizonton egy csatahajó füstje látszott, de köszönhetően a tőle való távolságunknak és a merülés lehetőségének, biztonságban voltunk. Ennél aggasztóbb körülmény volt Müller fedélzetmester, aki egyre vadabb dolgokat beszélt az éj leszálltával. Megvetendően gyermeki állapotban volt: a kémlelőnyílásokon látott tovaúszó holttestekről, kik mereven őt bámulták és akikben – deformáltságuk ellenére – felismerni vélte dicső győzelmeink áldozatait, és egyéb ostobaságokról beszélt. Azt is közölte, hogy az az ifjú volt e holtak vezére, kinek testét a fedélzeten megtalálva a vízbe hajítottuk. Az általa elmondottak abnormális és ugyancsak nyugtalanító természete miatt vasra verettük és kiadós ostorozásban részesült. A legénység nem örült a büntetés látványának, de a fegyelmet szükséges volt fenntartani. Ezen a napon szintén elutasítottuk egy Zimmer tengerész által vezetett “delegáció” azon kérését, hogy az elefántcsont-faragványt az óceánba vethessék.

Június 20-án Bohin és Schmidt tengerészeken – akik az előző napon is gyengélkedtek – erőszakkal társuló elmebaj lett úrrá. Bántam, hogy tisztjeink sorában nem szerepel orvos, mivel a német életek értékesek, ennek ellenére azonban az említett kettő folyamatos üvöltése egy rémes átokról szerfelett bomlasztólag hatott a fegyelemre, így drasztikus lépéseket kellett tennünk. A legénység többi tagja barátságtalanul fogadta az eseményt, azonban úgy tűnt, ezzel sikerült Müllert lecsendesíteni, aki ezt követően nem okozott problémát. Este elengedtük és csendesen tette a dolgát.

A következő héten az idegesség mindenkiben fokozódott, amint a Dacia-t vártuk. Tovább növelte a nyomást Müller és Zimmer eltűnése, akik kétségkívül öngyilkosságot követtek el félelmeik eredményeképp (bár nem látta senki, amint a vízbe ugrottak). Örömömre szolgált, hogy megszabadultunk Müllertől, mert még a szótlansága is kedvezőtlenül befolyásolta a legénység hangulatát. Ebben az időben mindenki szótlan volt ugyan, mintha valami titkos rettegés feszítené az embereket. Sokan betegek voltak, de egyikük sem keltett zavart. Klenze hadnagy rosszul viselte a terhelést és a legapróbb csekélységek is bosszantották – mint például az U-29 körül egyre növekvő számban gyülekező delfinraj, vagy a térképeinken nem szerepló déli áramlat erősödő sodrása.

Később nyilvánvalóvá vált, hogy a Dacia-t elvétettük. Hasonló hibák nem ritkák, mi pedig inkább örültünk, mintsem csalódottak lettünk volna, annál is inkább, mert visszatérésünk Wilhelmshaven-be időszerű volt. Június 28-án délben északkeleti irányba fordultunk és a hajót körülvevő delfinekkel való néhány – meglehetősen komikus – kisebb ütközés után úton voltunk.

A gépházban hajnali 2 órakor bekövetkezett robbanás mindenki számára váratlan volt: sem a gépezetekben hibának, sem az emberek részéről gondatlanságnak nem volt nyoma, mégis minden intő előjel nélkül a hajót elejétől a végéig kolosszális löket rázta meg. Klenze hadnagy a gépházba sietve az üzemanyagtartályt és a legtöbb mechanizmust szétszaggatva találta, Raabe és Schneider gépészek pedig azonnal szörnyethaltak. Helyzetünk gyorsan súlyossá vált: bár a vegyszeres légregenerátorok épségben maradtak és működőképesek voltak a hajó le- és felmerüléséhez szükséges, valamint a légzsilipeket nyitó szerkezetek (mindaddig, amíg sűrített levegőnk és villanytelepünk kitartott), lehetetlenné vált a tengeralattjáró irányítása és meghajtása. Menedéket keresni a mentőcsónakokban egyenértékű lett volna ellenségeink kezére adni magunkat, mely mindenképp hatalmas német nemzetünk ellen való cselekedet. Drótnélküli távírónk azonban a Victory elsüllyesztése óta képtelen volt kapcsolatot létesíteni bármilyen, a német haditengerészethez tartozó hajóval.

Balesetünk órájától július 2-áig sodródtunk szakadatlanul dél felé, szinte mindennemű terv és bármiféle hajóval való találkozás nélkül. A delfinek továbbra is az U-29 körül köröztek, mely – tekintettel a megtett távolságra – figyelmet érdemlő körülmény lett. Július 2-ának reggelén megpillantottunk egy hadihajót amerikai lobogó alatt, a legénység pedig nem engedett abbéli óhajából, hogy megadjuk magunkat. Végül Klenze hadnagy arra kényszerült, hogy lelője a Traube nevű tengerészt, ki különös erőszakossággal sürgette e némethez nem méltó tettet. Ez lecsendesítette a többieket is egy időre, mi pedig észrevétlenül merültünk alá.

A következő nap délutánján tengeri madarak egy sűrű raja jelent meg dél felől, az óceán pedig baljóslatúan kezdett viselkedni. Zsilipeinket bezárva vártuk a fejleményeket, míg rá nem jöttünk, hogy ha nem merülünk le, akkor hajónkat szétszaggatja a készülő hullámverés. Légnyomásunk és elektromos tartalékaink fogytán voltak, ezért igyekeztük kerülni csekély mechanikai erőforrásaink szükségtelen használatát, de ebben az esetben nem volt választásunk. Nem merültünk mélyre és néhány óra múlva, amikor az óceán csendesebb volt, megkíséreltünk a felszínre emelkedni, azonban ekkor újabb probléma adódott: a hajó nem emelkedett, hiába küzdöttek a mechanizmusok. Amint a legénység egyre inkább megrémült e víz alatti börtöntől, néhányan ismét Klenze hadnagy elefántcsont-faragványának átkáról kezdtek locsogni, ám az automata pisztoly látványa lecsendesítette őket. Igyekeztünk oly elfoglalttá tenni szegény ördögöket a gépezetekkel való babrálással, – még ha tudtuk is, hogy felesleges – amennyire csak lehetséges volt.

Klenze és én eltérő időben aludtunk és az én pihenőidőm alatt, hozzávetőleg július 4-én, hajnali 5 óra körül történt, hogy kitört az általános zendülés. Az a hat megmaradt tengerész-disznó – megsejtve, hogy végünk volt – átkozódva és rombolva elmeháborodott haragra gerjedt, amiért két nappal korábban nem adtuk meg magunkat a jenki csatahajónak. Állatokként randalíroztak – azok is voltak –, összetörve minden berendezést és műszert, ami a kezük ügyébe került, miközben olyasféle zagyvaságokat üvöltöttek, mint az elefántcsont-faragvány átka és hogy a sötét bőrű ifjú rájuk meredt, majd elúszott. Klenze hadnagy bénult volt és cselekvésre képtelen, ahogy az várható volt egy férfiatlan rheinlanditól. Mivel elkerülhetetlenül szükséges volt, lelőttem mind a hat lázadót, megbizonyosodva arról, hogy egy sem maradt életben.

Kivetettük a testeket a légzsilipen keresztül és magunkra maradtunk az U-29-en. Klenze nagyon idegesnek látszott és sokat ivott. Eldöntöttük, hogy túlélünk, amíg lehetséges, felhasználva a nagy mennyiségű ellátmányt és a légszűrők kapacitását – ezek egyike sem szenvedett kárt a disznó zendülők ámokfutásában. Tájolóink, mélység-érzékelőink és egyéb finom műszereink javíthatatlanok voltak, így ettől a ponttól kezdve a helyzetünkre vonatkozó adatok feltételezéseken alapulnak, amelyeket a naptárra, karóráinkra és a sodródásunk során a kémlelőablakon át és a megfigyelőtoronyból tovasuhanni látott tereptárgyakra alapozunk. Szerencsére a villanytelep még hosszú használhatóságot ígért mind a beltéri világítás, mind a keresőreflektor számára, mellyel gyakran kémleltünk körbe a hajó körül. Ilyenkor azonban csak a delfineket láttuk, amint tengeralattjárónkkal párhuzamos pályán úsznak. E delfinek tudományos érdeklődést keltettek bennem, amint egyik példányukat közel két órán át figyeltem, az viszont nem emelkedett a felszínre ezen idő alatt, holott a Delphinus delphis, azaz a közönséges delfin a cetfélék rendjébe való, tüdővel lélegző emlősállat, s mint ilyen, képtelen a víz alatt halak módjára életben maradni.

Az idő múlásával megállapítottuk, hogy míg továbbra is dél felé sodródunk, egyre mélyebbre merülünk. A kémlelőablakon látott flóráról és faunáról sokat olvastunk azon könyvekben, melyeket szabad perceimre magammal hoztam. Ezzel együtt nem mulasztottam el megfigyelni társam tudományos ismereteinek hiányát. Elméje nem egy poroszé volt, így inkább foglalkozott értéktelen képzelgéssel és spekulációval. Közeledő halálunk ténye meghatotta és gyakorta imádkozott megbánásában azokért a férfiakért, nőkért és gyermekekért, akiket hajóikkal együtt elsüllyesztettünk hadjáratunk során – elfelejtve, hogy minden tett nemes, amely a német birodalmat szolgálja. Idővel láthatóan kiegyensúlyozatlanná vált, órákon át nézve az elefántcsont-faragványát, miközben történeteket talált ki az óceán mélységeiben fekvő elveszett és elfelejtett dolgokról. Alkalmanként, afféle pszichológiai kísérletképp hagytam elkalandozni a gondolatait és hallgattam versidézeteinek és elsüllyedt hajókról szóló meséinek véget nem érő áradatát. Sajnáltam, mert nem kedvemre való látvány egy német szenvedése, azonban ő nem volt ideális társaság a halálhoz, mivel magam büszke voltam, hogy szülőföldünkön megőrzik majd az emlékemet és fiaimat hozzám hasonló férfivé nevelik.

Augusztus 9-én ismét az óceánfeneket kémleltük a keresőreflektor sugarával. Az egyenetlen mezőt javarészt hínár és más tengeri növényzet fedte. Itt-ott feltűntek kivehetetlen, de szokatlan körvonalú dolgok, melyeket szintén benőtt a hínár és az indák, s melyekről Klenze kijelentette, hogy rég elsüllyedt hajók maradványai lehettek, melyek mély sírjukban fekszenek. Egy dolog ébresztett csak tudományos kíváncsiságot benne: egy szilárd anyagból álló, kicsúcsosodó tárgy, melynek legmagasabb pontja négylábnyira magasodott az óceánfenék fölé, szélessége kétlábnyi lehetett és sima, lapos oldalai voltak, melyek a gúla tetejénél tompaszögben találkoztak. Magam egy kiálló sziklának neveztem a tárgyat, ám Klenze véseteket vélt látni rajta. Kisvártatva borzongás közepette fordult el a látványtól, mint aki megijedt, ám képtelen erre magyarázatot adni, leszámítva azt, hogy rácsodálkozott a végtelenségre, a sötétségre, a táj korára, mindentől távoli jellegére és az óceán mélységének misztikusságára. Elméje megviselt volt, de jómagam, ki minden időben német vagyok, gyorsan megfigyeltem két dolgot: egyrészt hogy az U-29 kitűnően állja a mélységbeli nyomást, másrészt pedig azt, hogy a különös delfinraj még mindig kíséri hajónkat; olyan mélységben, ahol a delfinhez hasonló magasabbrendű lények létezését a legtöbb természettudós lehetetlennek tartja. Hogy előzőleg túlbecsültem a mélységünket, az bizonyos volt, mégis elég mélyen voltunk ahhoz, hogy e két jelenség figyelemre méltó legyen. Emellett déli irányú sodródásunk sebessége változatlannak tűnt, melyet korábban a kisebb mélységben látott növények, most pedig az óceánfenék elsuhanásának gyorsasága alapján becsültem meg.

Augusztus 12-én, 3:15-kor történt, hogy szegény Klenze elméje végképp megháborodott. A keresőreflektort használta a megfigyelőtoronyban, majd átrohant a társalgókabinba, ahol jómagam épp olvastam, s már az ábrázatából láttam, hogy elhagyta az esze. Szó szerint írom le ismét az általa elmondottakat: “HÍV MINKET! HÍV MINKET! Hallom Őt! Mennünk kell!” Míg ezt mondta, felkapta az elefántcsont-faragványát az asztalról, zsebre tette és karomat megragadva vonszolni kezdett a kabinlépcsőn fel a parancsnoki fedélzet felé. E pillanatban kétségtelenné vált számomra, hogy ki szándékozik nyitni a zsilipeket, kivetve magát és engem a vízbe, elmebajának e gyilkos és öngyilkos megnyilvánulására pedig kevéssé voltam felkészülve. Azonban attól, ahogy rángatásának ellenállva igyekeztem észre téríteni, még erőszakosabbá vált, s a következőket mondta: “Jöjj most – ne várj tovább; jobb megbánni bűneinket és bocsánatot nyerni, mint ellenszegülve elítéltetni.” Ekkor taktikát váltottam és megnyugtatására tett kísérleteimmel felhagyva közöltem vele, hogy megőrült – szánni valóan megtébolyodott. Így sem sikerült meghatnom; ezt üvöltötte: “Ha őrült vagyok, az áldás. Az istenek könyörüljenek azon, aki érzéketlenségében képes józan eszénél maradni, míg el nem éri a förtelmes vég! Gyere és légy őrült velem együtt. Gyere, amíg kegyelemmel szól hozzánk!”

Ezen kirohanása úgy tűnt, enyhítette elméjében a nyomást, mert a továbbiakban enyhébb hangnemben folytatta, arra kérve engem, hogy hagyjam egyedül eltávozni, ha magam nem vagyok hajlandó vele tartani. Világossá vált, hogy mit kell tennem: német volt ugyan, de csak egy rheinlandi és csupán a köznépből való, ezzel együtt pedig immár egy potenciálisan veszélyes őrültnek számított. Eleget téve öngyilkos kérésének, azonnal megszabadíthattam magam valakitől, ki már nem társ, hanem veszélyforrás volt. Arra kértem, hogy adja nekem az elefántcsont-faragványt, mielőtt távozik, de ettől oly őrült kacajban tört ki, hogy nem ismételtem meg a kérést. Ekkor azt tudakoltam tőle, hogy kíván-e valami emléket, esetleg egy levágott hajtincset hátrahagyni Németországban maradt családja részére arra az esetre, ha engem megtalálnának, de ismét kinevetett; így amint felmászott a létrán, én a zsilipeket működtető karokat a megfelelő szünetekkel használva teljesítettem kívánságát. Az üres zsilipkamra láttán körülkémleltem a keresőreflektorral azért, hogy megbizonyosodjam azon elméletről, miszerint a víznyomás összelapítja az emberi testet ilyen mélységben, vagy a teste változatlan marad, mint a hajót kísérő, különös delfineké, azonban nem sikerült megtalálnom néhai társamat, mivel az említett delfineken kívül más nem látszott.

Azon az estén megbántam, egy gyanútlan pillanatban nem emeltem el szerencsétlen Klenze elefántcsont-faragványát, mert annak emléke ugyancsak foglalkoztatott: nem tudtam elfelejteni a fiatal főt a babérkoronával, holott nem vagyok művészi természetű. Szintén sajnáltam, hogy nem volt már kivel beszélgetnem: bár Klenze távolról sem bírt az enyémmel egyenrangú értelemmel, a semminél sokkal jobb volt. Nehezen aludtam el azon az éjszakán, azon tűnődve, hogy pontosan mikor érhet utol a vég. Megtalálásomnak és megmentésemnek már csak matematikai esélye volt.

A következő napon folytattam a megfigyelőtoronybeli keresőreflektoros felderítést. Észak felé a vízalatti táj nem sokat változott abban az elmúlt négy napban, amióta megpillantottuk az óceán fenekét, a talaj elsuhanása alapján azonban megállapítottam, hogy az U-29 sodródása kevésbé volt sebes. Dél felé irányítva a fénysugarat, azt figyeltem meg, hogy az óceánfenék pusztaságát felváltotta valamiféle kövezet, mely egyes helyeken különösen olyan benyomást keltett, mintha a kövek valamiféle minta szerint lettek volna lerakva. A tengeralattjáró süllyedése nem követte a talajét, így rövidesen át kellett állítanom a reflektort, hogy kevésbé szóródjon a fénysugár. Eközben egy vezeték csatlakozása levált és a javítás többpercnyi késlekedést okozott, de végül a fény újra áramlott, megvilágítva az alant elterülő vízalatti völgyet.

Bár jómagam igyekszem mentes lenni bármiféle érzelmi megnyilvánulástól, azonban az elektromos fény által felfedett látványt, mely elém tárult, igazán lélegzetelállítónak találtam. Pedig – mint olyasvalakinek, akit a legfőbb porosz kultúra szerint neveltek – nem kellett volna csodálkoznom, hiszen mind a hagyomány, mind a geológia tudománya rengeteg történettel bír nagyszerű építészeti vívmányokról, óceáni és kontinentális területeken egyaránt. A fényben aprólékosan kidolgozott, kiterjedt épülettömbök – jobb-rosszabb állapotban megmaradt – romjait láttam, mind fenséges látvány volt, bár az általuk tükrözött építészeti stílus ismeretlen. Az épületek legtöbbje márványból készülhetett, ezek fehéren csillogtak a reflektor fényében, elrendezésük és számuk pedig egy nagyobb városra emlékeztetett, mely végigterült a keskeny völgyben; számos külön templom és villa is helyet kapott a meredek lejtőkre építve, és bár az épületek tetői beomlottak, tartóoszlopaik kidőltek, még így sem veszítették el időtlen, antik pompájukat.

Szembekerülve Atlantisszal, melyet korábban nagyban mítosznak gondoltam, a leglelkesebb felfedezővé lettem. A völgyet valaha egy folyó vághatta ketté, mert amint közelebbről is megvizsgáltam a látképet, kő- és márványhidakat, védőgátakat, lelátókat és mólókat fedeztem fel. Lelkesedésemben oly ostoba és érzelgős lettem, mint szegény néhai Klenze, mivel késlekedve észleltem, hogy a tengeralattjárót eddig sodró, déli irányú áramlat végre megszűnt, az U-29 pedig úgy szállt le az elsüllyedt városra, amint egy repülőgép leereszkedik a levegőből a felszín feletti világban. Szintén késedelemmel fogtam fel azt is, hogy a szokatlan delfinrajnak nyoma veszett.

Nagyjából két óra múlva az U-29 egy kikövezett téren feküdt, közel a völgy sziklás falához. Az egyik oldalról láthattam az egész várost köves tértől a régi folyópartig, a másik oldalon pedig – riasztó közelségben – egy hatalmas, a sziklákba vájt épület – bizonyosan egy templom – gazdagon díszített és tökéletes állapotban megmaradt homlokzata tárult elém. A titáni épületet oly szakértelemmel dolgozták ki, melyről csak sejtéseim lehettek: a homlokzatot egy folytonos sziklamélyedésbe süllyesztették, majd ebből vájták ki az épület számos ablakát. Középen egy óriási, nyitott ajtó ásított sötéten, melyet egy lenyűgöző lépcsősoron lehetett megközelíteni, és rendkívüli faragványok vették körül, mind, akár a Bacchanáliák könnyed alakjai. Belül halványan látszottak a hatalmas oszlopok és szegélydíszek, melyeket kifejezhetetlen szépségű vésetek díszítettek. Mintha a faragványokon látott alakok papok és papnők körmenetét ábrázolták volna, kik különös eszközöket tartva tiszteltek egy föléjük magasodó, sugárzó, ragyogó istenséget. A tökéletesen kivitelezett művészi ábrázolás nagyban hellenisztikus jelleget mutatott, mégsem volt azzal teljesen azonosítható: rettentő régiséget sejtet, mintha a görög művészet legrégebbi, nem pedig a legközelebbi elődje volna. Kétségtelen az is, hogy e műalkotásnak minden részlete a völgyfal szikláiból készült, bár azt nem tudtam megítélni, hogy a templom beltere mily monumentális: talán egy barlang, vagy barlangrendszer lehetett valaha az alapja. Sem az idő, sem a víz nem csorbította e szentély hajdani pompáját – merthogy kétségtelenül szentély volt – és évezredek múltán is sértetlenül és régi fényében tündökölve áll itt, egy óceáni szakadék végtelen éjszakájában és csendjében.

Száma sincs az óráknak, melyeket azzal töltöttem, hogy tanulmányozzam az elsüllyedt város építményeit, szobrait, boltíveit, hídjait és természetesen e kolosszális templomot és annak misztikus szépségét. Tudtam ugyan, hogy közel a halál, de kíváncsiságom felemésztett és mohó lelkesedéssel irányítottam a reflektor fénysugarát. A fénynyaláb pedig lehetővé tette, hogy számos apróbb részletet megismerjek, azonban nem hatolt a sziklába vájt templom belsejébe, így idővel kikapcsoltam az áramot, tudván, hogy az elektromos tartalékaim takarékosságot igényelnek. A fénysugarak most láthatóan haloványabbak voltak, mint hajóm sodródásának hetei alatt. S mintha érzékeim élesebbé váltak volna a fény hiányától, egyre nőtt azon vágyam, hogy megismerjem a titkokat, melyeket e hullámsírba temetett város rejtett. Egyébiránt így helyénvaló: nekem, egy németnek kell először e korszakok óta elfeledett város útjaira lépnem!

Elővettem és alaposan átvizsgáltam egy fémillesztékes mélytengeri búváröltözéket, valamint kísérleteztem a hordozható villanylámpával és légregenerátorral. Bár várakozásomnak megfelelően nehézséget jelentett a zsilipkamra zárása és nyitása egyedül, tudományos ismereteim által sikerült elhárítanom az akadályokat, hogy valóban személyesen járhassak a halott városban.

Augusztus 16-án végrehajtottam kilépésemet az U-29-ből és fáradságos utat tettem meg a romos és iszaplepte utcákon át az egykori folyóhoz. Felfedezőutam során nem leltem csontvázakat, sem másfajta emberi maradványokat, ellenben kiterjedt régészeti ismereteket szereztem a talált pénzérmék és vésetek által. Erről most felesleges lenne részletesen tudósítanom, leszámítva azt, hogy félelemmel vegyes bámulattal töltött el, amint arra gondoltam, miféle is lehetett ez a kultúra dicsőségének csúcspontján, amikor Európában még csak barlanglakó ősemberek éltek és a Nílus menti civilizációk még meg sem jelentek. Akik egyszer megtalálják e kéziratot – ha valaha is megtaláltatik – ki kell, hogy bontsák azon titkokat e helyen, amelyekről nekem csak sejtéseim vannak. Mivel hordozható telepeim már kimerülőben voltak, visszatértem a tengeralattjáróba azzal az elhatározással, hogy a következő napon felderítem a sziklatemplomot.

17-én a templom titkainak felkutatására való vágyam tovább nőtt, azonban óriási csalódás ért, amint felfedeztem, hogy a hordozható villanylámpa áramforrásának felújításához szükséges anyagok odavesztek, amikor júliusban a disznó legénység fellázadt és összetört mindent, amit ért. Haragom leírhatatlan volt, de némethez méltó tudatosságom megakadályozott abban, hogy felkészületlenül lépjek abba a teljes sötétségbe, mely akár valami ismeretlen tengeri szörnyeteg fészke is lehetett, vagy akár folyosók labirintusszerű szövevénye, ahonnan fény nélkül soha nem jutnék ki. A legtöbb, amit tehettem, hogy a templom bejáratára fordítottam az U-29 egyre gyengébb fényű reflektorát, s ennek segítségével indultam a templom felé, de végül csak a bejáratot körülvevő kővéseteket tanulmányozhattam, mert a kapukon lentről fölfelé beeső fénysugár még a tetőt sem tette láthatóvá. Tettem ugyan egy-két lépést befelé, miután egy bottal ellenőriztem a padló stabilitását, azonban ennél beljebb nem merészkedtem. Megjegyezném, hogy ez volt az első alkalom, amikor megtapasztaltam a rémület érzését, és kezdtem megérteni, hogy szegény néhai Klenze miként merülhetett az őrületbe, amint bár a templom egyre jobban és jobban vonzott engem, mégis rémülettel töltött el a kapun túl terjeszkedő sötét mélysége. Visszatérvén a tengeralattjáróra kikapcsoltam az áramot és a sötétben ülve gondolkodtam. Az elektromosságot most már vészhelyzetekre kell tartogatni.

A 18-i szombati napot teljes sötétségben töltöttem, kínozva gondolatok és emlékek hadától, melyek azzal fenyegettek, hogy felülkerekednek megdönthetetlennek hitt német akaraterőmön. Klenze megőrült és elveszejtette magát, mielőtt megláthatta volna a múltnak e felfoghatatlanul távoli és ősi maradványát. Azt tanácsolta, hogy tartsak vele a halálba. De vajon a végzet volt-e, mely miatt annyival tovább őrizhettem meg ép eszemet, hogy oly véget érjek, mely rémisztőbb és elgondolhatatlanabb, mint amiről bárki is álmodni merne? Egyértelmű, hogy az idegeim egyre nehezebben vették a megterhelést, de le kellett ráznom magamról a gyengék e tulajdonságait.

Aznap éjjel nem tudtam aludni és a jövőre való tekintet nélkül bekapcsoltam a világítást. Nyomasztott, hogy az ellátmány és a tiszta levegő tovább kitart, mint az elektromos áram… Feléledtek létem önkezű bevégzésének gondolatai, s megvizsgáltam az automata pisztolyomat. Reggeltájt elaludhattam, bekapcsolva hagyva a világítást, mert tegnap teljes sötétségben ébredtem, s a telepeket kimerülve találtam. Elégettem néhány gyufát, miközben megbántam azt a könnyelműséget, mellyel korábban felhasználtuk azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk.

Ahogy kialudt az utolsó gyufa, melyet eltékozolni merészeltem, csendesen ültem a sötétben. Amint az elkerülhetetlen végről gondolkoztam, felelevenítettem az ide vezető eseményeket, melyek egy gyengébb és babonásabb embert bizonyára összetörtek volna, ahogy tették Müllerrel és Klenzével is. A templomkapu körüli véseten ábrázolt sugárzó istenség feje azonos azzal, amit a halott tengerésztől elvett, majd szerencsétlen Klenze által a vízbe vitt elefántcsont-faragvány ábrázol.

E felismerés némiképp megrendített, de nem okozott rémületet: csupán az alsóbbrendű elme hajlamos a szokatlan, összetett dolgok magyarázatát a természetfelettire való következtetéssel rövidre zárni. Az egybeesés különös volt ugyan, de túl ésszerű gondolkodó vagyok ahhoz, hogy logikai kapcsolatot nélkülöző körülményeket kössek össze, vagy hogy a Victory-affér óta bekövetkezett katasztrofális és furcsa események sorát mostani helyzetemhez kössem. Érezvén a pihenés szükségességét, bevettem egy nyugtatót és hozzásegítettem magam némi alváshoz. Idegállapotomat álmaim is tükrözték, mert vízbefúlók kiáltásait hallottam, és halottak arcát láttam a kémlelőablakokon át. A halott arcok között pedig ott volt az elefántcsont-faragványt ismét birtokló fiatal tengerész élő, gúnyos kifejezésű arca is.

A továbbiakban óvatosnak kell lennem a feljegyzéseimmel, mert minden kétséget kizáróan sok hallucináció keveredik a tényekkel. Pszichológiai szempontból meglehetősen érdekes az esetem és bánom, hogy nincs jelen oly kompetens német szaktekintély, aki tudományos megfigyelést végezhetne. Amint kinyitottam a szemem, az első érzésem a sziklatemplom felfedezése iránti, mindent felülmúló vágy volt, ami pillanatról pillanatra nőtt. Ezt azonban ellensúlyozta a félelem érzése, mely az ellenkező irányba vitte gondolataimat. Ezt követően – a kimerült telepek ellenére – fényt véltem látni a vízben azon a kémlelőablakon át, mely a templomra nézett. Ez felkeltette az érdeklődésemet, mert legjobb tudásom szerint ebben a mélységben nem élhet olyan lény, ami efféle módon foszforeszkálna.

Mielőtt azonban ezt megvizsgálhattam volna, megjelent egy harmadik, hanghallucinációt idéző tévképzet, mely – annak ésszerűtlensége által – arra kényszerített, hogy kétségbe vonjam minden érzékszervi tapasztalásom tényszerűségét: ritmikus, melódiaszerű hangot véltem hallani, mintha valamiféle vad, de mégis szép kántálás, vagy kórusdal lett volna, mely kívülről szüremlett be, az U-29 tökéletesen hangszigetelt burkolatán át. Bizonyos lévén lelki és idegi állapotom abnormális jellegében, néhány gyufa meggyújtásával fényt biztosítva öntöttem magamnak egy jó adag szódium-bromid oldatot, mely legalább részben megnyugtatott, elmosva a hangok illúzióját, a látni vélt foszforeszkálás azonban továbbra is megmaradt, s nehézséggel kerekedtem csak felül azon gyermeki hajlamon, hogy a kémlélőablakhoz menjek a fény forrása után kutatni. Az izzás ijesztően valószerű volt, mert általa meg tudtam különböztetni magam körül az ismerős tárgyakat, mint az üres szódium-bromidos üveget, melyet korábban nem láttam jelen helyzetében. Ezen körülmény meggyőzött, hogy egy próbát tegyek: áthaladtam a helyiségen és megérintettem az üveget. Az pontosan ott volt, ahol látni véltem. Ettől nyilvánvalóvá vált, hogy a fény vagy valódi volt, vagy oly mértékben részévé vált egy összefüggő hallucinációnak, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Ezen gondolat arra késztetett, hogy – feladva minden ellenállásomat – felelmelkedjem a megfigyelőtoronyba és a fény forrását keressem. Miért ne lehetne egy másik tengeralattjáró, mely a megmenekülés lehetőségét jelenti?

Az olvasó helyesen teszi, ha az itt leírtakból semmit sem fogad el tényszerű igazságként, mert mivel a leírt események túlmutatnak a természet törvényein, azok szükségszerűen túlterhelt elmém szubjektív és valótlan szüleményei. A megfigyelőtoronyban ügyködve az óceánt sokkal kevésbé találtam fényesnek a vártnál. Sem állati, sem növényi foszforeszenciának nem volt nyoma: az egykori folyó mentén elterülő város láthatatlan sötétségbe burkolózott. Amit azonban láttam, nem volt különleges, sem groteszk, vagy rémisztő, mégis elvette öntudatomba vetett bizalmam utolsó maradványait, mert a sziklás hegybe vájt templom kapu és ablakai mögött élénken villózó, fényes izzás látszott, mintha a templom mélyében lévő oltáron égett volna valami.

A későbbi incidensek kaotikusak. A furcsamód fénylő kapukat és ablakokat nézve magukkal ragadtak a legkülönösebb látomások – oly különösek, hogy elbeszélni sem lehet őket. Alakok, vagy tárgyak körvonalait véltem észlelni a templom belsejében, egy részük mozogni látszott, a többi egy helyben állt; és hallani véltem ismét azon valótlan kántálást, melyet ébredésemkor is tapasztaltam. Mindezeken túl pedig megrohantak olyan gondolatok és félelmek, melyek középpontjában a fiatal, halott tengerész és az elefántcsont-faragvány állt, melynek faragott másai most a templom homlokzatán és oszlopain tárultak elém. Szegény Klenze emléke is felrémlett bennem, s azon kezdtem tűnődni, vajon hol nyugodhat most a teste az elefántcsont-faragvánnyal, melyet magával vitt. Figyelmeztetni akart valamire, én pedig nem hallgattam rá – de hiszen csak egy együgyű rheinlandi volt, akit megtébolyítanak oly bajok, melyeket egy porosz könnyűszerrel visel.

A folytatás nagyon egyszerű: a templomba való bejutás iránti megmagyarázhatatlan vágyam oly erős, mindent felülmúló késztetés lett, amit képtelen voltam megtagadni. Némethez méltó akaraterőm többé nem uralta a tetteimet, s az ésszerű cselekvés ettől kezdve csak kicsiny jelentőségű dolgok tárgyában lehetséges. Ugyanezen őrület okozta Klenze halálát, arra késztetve őt, hogy felszerelés nélkül, védtelenül távozzék az óceánba; jómagam azonban poroszként ésszerű ember vagyok, s azon kicsin józan akaratomat, amivel még rendelkezem, használom is: amidőn megértettem, hogy mennem kell, előkészítettem a búváröltözetemet sisakkal, légregenerátorral, s azonnal belekezdtem e krónika sietős papírra vetésébe annak reményében, hogy egy napon eljut a világhoz. Elzárom hát e kéziratot egy üvegben és az óceánba bocsátom, amint örökre elhagyom az U-29-et.

Nincs bennem félelem, még az őrült Klenze próféciái sem rémítenek meg. Mert amit láttam, nem lehet valós, s tudom, hogy őrületem a legnagyobb valószínűséggel fulladáshoz vezet majd, amint elfogy a tiszta levegőm. A fény a templomban pusztán képzelgés, én pedig némethez méltó módon, nyugodtan halok meg e fekete és elfeledett mélységben. Azon démoni kacaj, melyet e sorok írása közben hallok, csupán gyengélkedő agyam származéka. Ezért aztán óvatosan magamra erősítem a búváröltözetet és vakmerően sétálok fel a lépcsőkön az ősi szentélybe, a kifürkészetlen vizeknek és megszámlálatlan éveknek csendes titkába.

Fordította: Csóti Tamás

A novella eredeti nyelven itt olvasható.

 

 

 

(Illusztráció: S. Hickman)

Haza, haza (Fordított idő II.)

(A Nyugati szél szigete felé, áprilisban)

 

Az első tavaszi szellővel az írek is megérkeztek Velencébe.
De napokig nem találkozhattak velük, mert miképp Benjamin nevetve mesélte: az ír apátot a tengeren lebegő paloták, a valószerűtlen fények közt kibírhatatlan veszedelmes szédülés fogta el. És nemcsak a vénséges vén apátot! Ahogy az első reggel a szerzetesek kipillantottak az ablakon, nem bírtak a tengeri betegséggel. Azóta  az orvosok egymásnak adják a szállásukon a kilincset.
Riolda nem nevetett, még udvariasságból sem: Benjaminnal ellentétben nagyon is valószínűnek tartotta, hogy a barátokat zavarba hozta a piac lármája, a napfényben imbolygó hidak valószerűtlensége, a szinte túlvilági fények és színek.
Ez a csodálatos város könnyen megsebzi azokat, akiket el akar akar bűvölni. Egy északi utazó könnyen láthatja a halál túldíszített kapujának is.
– De hát mit vártak? – álmélkodott Benjamin. – Nem tudták, hogy karnevál van?
A reggelek még békésen teltek, de délutánra a csatornák megteltek furcsábbnál furcsább, összefogódzkodva táncoló, hangosan viháncoló maskarákkal.
Az ünneplők láttán először Riolda is azt hitte, a halottak lármáznak, és őrjöngve követelik, hogy az élők visszafogadják őket. Ő maga mit nem adott volna, ha ebben a titokzatos városban újra találkozhatna az édesapjával, vagy ha megint az idő természetével megint beszélgethetne Illighaennel. És mit nem adott volna, ha bocsánatot kérhetne Vilmos hercegtől, ha megint hallhatná a morogva méltatlankodó, jó öreg Hildit…. De ezek az őrjöngve táncoló, prüszkölő, fintorgó, sóhajtozó, tombolva nevető maskarák nem elrejtették, hanem csak megszégyenítették a halottait.
A rettegő Shiobian napok óta a kamrácskájában zokogott, és még arra sem volt hajlandó, hogy kipillantson az ablakon. – Babonás északiak vagytok – nevetett Benjamin – mikor rájött, hogy a cselédjei ki sem mernek lépni a házból. – Nincs érzéketek a tréfához, az élet édességéhez, a könnyű mulatságokhoz.
Moses apó jámbor unokaöccse, Velence közkedvelt Guidója bezzeg önfeledten vetette bele magát a szórakozásba: táncolt, felvonult, lelkendezett, lakomázott, udvarolt, és közben mindenkinek elmesélte, hogy „drága, jó szakácsnője”, az édes, kicsi Ermenguilde  mennyit rémüldözik és sopánkodik.
Ő, Benjamin bezzeg nem félt a halottaitól. Riolda úgy gondolta, talán már nem is emlékszik rájuk. A maszkok, a holtak pompázatos felvonulása olyan volt, amilyennek ő látja az embereket – ő, Benjamin, aki remekül boldogul a számokkal, a hágókkal, a hegyekkel, az ereklyékkel, de az érzelmek változásait nem tudja az arcokról leolvasni. A maszkok érthetőbbek:: az egyik vigyorog, a másik teli torokból hahotázik, a harmadik oroszlánkönnyeket hullajt, kidugja a nyelvét, vagy mulatságosan rémült pofát vág. Sehol semmi változás, átmenet vagy ellentmondás, csak barátok és ellenségek, nyertesek és vesztesek.

images

Aztán egyszercsak vége lett példátlan hejehujának, és egy nyugodt reggel a hét ír szerzetes ünnepélyesen felsorakozott a Romerini-palota nagytermében.
A piacról hazatérő Riolda már így pillantotta meg őket: a nagyterem mozaikpadlóján térdepelnek, miközben áhítatos imákat mormolva átvették Szent Brúnó nyersselyembe göngyölt koponyacsontját. A szerzetesek még csak ki sem merték bontani a drága selyemtekercset, a karjukban dédelgették, mintha beteg csecsemő lenne.
A megilletődött csendet Benjamin krákogása szakította félbe. Gyorsan biztosította az apátot az ereklye „kiváló minőségéről”, majd  – miután a vendégek elutasították az ünnepélyesen felkínált reggelit –, rögtön a a megérdemelt fizetésére, a tarisznya ezüstre terelte a szót.
Shiobian és Riolda csendesen hallgatott.
Miután Benjamin végzett a pénz átszámolásával, mulatságosan elérzékenyült arccal az apáthoz fordult:– Még egy jámbor szerzetesekhez méltó szívességet szeretnék kérni tőletek, derék testvérek. Ezt a házamhoz tartozó két kitűnő keresztényt, ezt a kitűnő asszonyt és ezt a kitűnő fiúcskát vigyétek vissza a szülőföldjükre, mert majd elepednek az övéikért. Az asszony a három gyerekéért, ez a szegény kisfiú a halott szüleiért. A szakácsnőm férje, egy derék és keresztény király, nem tudom, Hányadik Ez-meg-ez, de nagyon hatalmas, majd illő jutalomban fog benneteket részesíteni.
Shiobian a kellő nyomaték kedvéért sírva fakadt, bár talán nem is volt szükség kellő nyomatékra, a szerzetesek olyan hálát éreztek Szent Brúnó koponyacsontjáért, hogy akár egy marhacsorda vagy a velencei dóm elszállítására is örömmel vállalkoztak volna.
A legidősebb szerzetes rámosolygott Rioldára:
– Légy hálás, asszony, hogy Szent Brúnó társaságában utazhatsz.

És Shiobiannak és Rioldának tényleg nem mindennapi utazásban lehetett része.
Az áldott koponyatető oltalma alatt se vihar, se betegség, se más csapás nem érte utol őket. Igaz, az Írország felé tartó Szent Brúnó több törődést igényelt, mint egy megállás nélkül betegeskedő kisgyerek. Éjszaka valakinek mindig virrasztani kellett mellette, és csak kézben vagy mellre kötözve volt szabad szállítani, nehogy megsérüljön vagy a méltatlan bánásmód miatt megorroljon valamelyikükre.
Átkelve egy felégetett falvakkal teli, girbegurba tölgyekkel benőtt vidéken, a szent Brunót dajkálgató Riolda elgondolkodott. Hát nem azt jövendölte hajdani tanítója, a normann udvar régi krónikása, Illighaen, hogy hogy előbb-utóbb Jézus Krisztus is Jupiter és Odin sorsára jut? Hogy pár év, és már csak vaksi és babonás öregasszonyok emlékeznek a keresztényekre? Most pedig itt száguldoznak egy szent koponyatető oltalma alatt a Duna völgyében, és éjjel-nappal keresztény himnuszokat énekelnek.
Az út elején többnyire elhagyott római városokban és laktanyákban éjszakáztak. És miközben Szent Brúnót dédelgették, azért imádkoztak mind a kilencen, hogy a romok közt kóborló szellemek és farkasok észre ne vegyék őket. Mert a csodálatos szentnek – aki mégiscsak egy ártatlan kisgyerek – nem szabad megijednie. Nem szabad megbotránkoznia. És persze soha, semmilyen körülmények között nem eshet bántódása. És még megsérteni sem szabad azzal, hogy a jelenlétében halálról beszélnek.
Riolda azért megpróbálta kifaggatni a szerzeteseket.
– Honnan jöttetek? Melyik ír királyt szolgáljátok? Hallottatok-e már N. hercegről? Tudjátok, merre van Og földje?
– Keresztény asszony ennyit nem kíváncsiskodik – intette Rioldát a legidősebb szerzetes.
Ám az kiderült, hogy Og földje – amit keletről jött barbárok dúltak fel – a messzi Skóciában fekszik, és az apát azt is elárulta, hogy Írországban  most hat királyi család uralkodik.
De ezek a szigorú szerzetesek nem az ír szigetről érkeztek, hanem az ír partoktól „kilencvenkilenc éjszakára” található földnyelvről, amely olyannyira északra található, és olyan messze van minden emberi kikötőtől, hogy az arra tévedő vándorok nem is napokban, hanem éjszakákban mérik az időt.
Riolda először azt gondolta, , hogy ezek a földrajzban tájékozott, a maguk módján gyakorlatias, Európában magabiztosan nyargalászó szerzetesek csak tréfálkoznak vele. Egy földnyelv… kilencvenkilenc éjszakára! Ki hallott ilyet? Ám mikor megtudta, hogy a monostoruk a Madarak szigete utáni harmadik örvényen túl van, és háromszor kell meghalni annak, aki el akar jutni hozzájuk, elbizonytalanodott.
A nagyon távoli északon már csak szellemek és kísértetek élnek.
De akárhonnan is jöttek a szerzetesek, fáradtságot vagy gyengeséget nem ismertek.
Igaz, mire Burgundiáig eljutottak, már csak öten maradtak Az egyik szerzetes még az út elején, Vindobona romjainál tűnt el, a másik beleveszett a Rajnába, mikor egy nagy vihar felfordította a tutajukat. – Dicsőséges halál – mondta egykedvűen a legöregebb szerzetes, és még arra sem vette a fáradtságot, hogy utasítsa a többieket, hogy keressék meg a holttestet.
Sehol sem kértek szállást, és arra sem vették a fáradtságot, hogy fogadóban étkezzenek.  A lovakért, a kenyérért, az iható vízért is ezüsttel és imával fizettek.
A fékevesztett iramnak hála, már április elején elérték a breton tengerpartot.
Az út elején Riolda még bízott benne, hogy valamit megtud az új normann herceg személyéről, hogy együtt majd ellátogatnak Réniens-be, és utána kényelmesen jóllaknak – annyi eszeveszett rohanás és lemondás után – egy normann kastélyban.  De a szerzetesek más rendszerben számolták az időt, mint Riolda, és egy nap pihenőt is megbocsáthatatlannak tartottak.
– Háború van – mondták. – Ha nem ma, akkor holnap.
Míg a parton megfelelő hajóra vártak, Riolda eldöntötte, hogy lesz, ami lesz, kifaggatja őket Northumbriáról, talán Halix király leszármazottainak a sorsáról, és majd nagyon alázatosan Szent Brúnónak is köszönetet mond . De mikor Shiobiannal felébredtek egy tengerparti kunyhóban, hűlt helyét találták a harmadik örvény mögött élő szerzeteseknek, az öt ír barátnak.
Az Og földjére vágyakozó Shiobian dühösen sírva fakadt. Zokogva elátkozta a „kilencvenkilenc éjszakára” található monostort, a fehér breton sziklákat, és könnyektől maszatosan közt az anyjához, az apjához, a nővéréhez könyörgött, hogy ne kínozzák, jöjjenek érte.
Az eső eleredt, a láthatáron nyoma sem volt hajónak, révésznek, emberi településnek. Az írek – és ezt Riolda végképp nem értette – az összes lovat elvitték magukkal.
Talán akkora hajó jött értük, amin kényelmesen elfért hét paripa? De mi szükség van az örökös hó országaiban hátaslovakra?
Riolda nem tudott lecsillapodni, a haját tépve , elátkozta a szent koponyatetőt, a Madarak szigetét, az éjszakákban mért időt.
De üres gyomorral nem lehet sokáig toporzékolni. Szerencsére nem volt háború, a parton nem pusztított éhínség, úgyhogy elcsigázva és éhesen, két napi járóföldre találtak egy alkalmas kikötőt és egy alkalmas hajót.
– A szerelmedért vagy azért a nyakadban lógó, szép selyemsálért átviszlek Angliába – rikkantott utána egy hajós.
Fokhagymaszag, sör, dévaj nóták, gyerekkorból ismerős dallamok. Riolda szigorú képet vágott, és leoldotta az Almeríából való kék selyemsálat a nyakáról.
A cornwalli hajósok sokkal többet tudtak Northumbriáról, mint az ír szerzetesek – vagy ha nem is tudtak többet, készségesebben meséltek.
Beszámoltak az Észak-Angliában dúló nyári viharokról, amelyek lábon verték el északon az árpát és a búzát, meséltek a viharokat követő járványról, aminek csak az elsőszülött fiúk estek áldozatul, végül a nép dühéről, mikor az év első vasárnapján a királyi párra gyújtották a palotát. Az ifjú Ethelred és Edmunda is odaveszett.
– És mi lett a csecsemőjükkel? – kérdezte riadtan Riolda.
A cornwalliak emlékezete nem tartott számon holmi újszülötteket.
Riolda nem tudta kiverni a fejéből a trónteremben ácsorgó, fehér ruhás, szülés előtt álló Edmundát.
– Nem kell sajnálni őket – mondták vigasztalóan a cornwalliak –, ez a két féleszű rá akarta venni a parasztjait, hogy engesztelésül gyalog induljanak háborúzni. Valahova délre, a feketék országába,  Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán ellen.
– Tizenkilencedik Ahmeridzsasztán? – kérdezett vissza Riolda. – Ilyesmi csak a mesékben van.
Vagy valami rettenetes rémálomban, tette hozzá magában. De a két eszeveszett, fiatal szent halálában nem kételkedett.
Dobogó szívvel elmondott egy imát, amit az ír szerzetesektől tanult lovaglás közben.
Lombos zöld ágakat sodort feléjük az áramlat, mintha ez a kiszámíthatatlan, északi víz meg akarná koszorúzni a halottakat.
– Talán bizony te is hallottál róluk? Vagy ismerted őket régebben? – kérdezte a cornwalli hajó kormányosa.
Riolda könnyedén legyintett, mintha Etelred és Edmunda csak nagyon távoli ismerőse lett volna.
Közben az áramlat megváltozott. Egyre tajtékosabbak, egyre kiszámíthatatlanabbak lettek a hullámok.
– A Nyugati szél szigetét ismeritek-e? – kérdezte szívdobogva a hajósoktól.
A tengerészek bólogattak, és megkérdezték Rioldát, hallott-e a szigeten élő szorgokról. És hallott-e a királynőjükről, Rioldáról, aki vándorútra indult, és már időtlen idők óta bolyong a tengeren. Három gyereke van, két fia és egy lánya, őket keresi sok-sok esztendeje.
Riolda nem is válaszolt, szinte a szívével lökte előre az ismerős, szennyeskék vízen haladó hajót.
– Holnap lesz a Feketerigó napja – magyarázta csendben az ámuló Shiobiannak. – Megígértem a férjemnek, hogy pontosan hazaérek.
– És azt honnan tudod, hogy hány nap telt el?
Riolda nem felelt.
A ködön túl már látni vélte a saját kikötőjüket.

12063324_896521587089800_1558124030879836853_n

A textus felfeslik

Sylvia és Virginia

Mintha forrássá válna a csigalépcső.
S ömlene a múlt, mint palackból kiszökött eszme.
S a tenger a szobába egy tündért ereszt be.
Mint a mese ajtaján a piperkőc kérő.

Mintha az egész lakás egy hajóvá alakulna át.
A pereme, mint a poharak ajka.
S gyógyszerekkel matat egy álmatag dajka.
Most nemcsak szöveg a gondolkodás.

Könyvespolcok reccsennek meg, nyílik az ágy.
Virginia Woolf és Sylvia Plath egyszerre kiált.
„A Hullámok a Megérzések partjait mossák.”

A vasaló a fregoli alól épp kiesni kész.
A szekrényből szagok: a naftalin, a mész.
Most e két mű egyetlen kabin.

Évek csukódnak egybe. Az emlékező szellem int.

Napvak

 

Geomungo Factory: Jirirariru (Seoul, 2012) és
Geomungo & Tango (2012)

Apa, mikor játszunk végre? Amikor befejeztem, amit csinálok. És mikor fejezed be, amit csinálsz? Amikor kész leszek és megtaláljuk a Napot.

De apa, én látom a Napot.

Mit beszélsz? És akkor az apa abbahagyta azt, amit csinált, hogy végre a gyerekére nézzen, aki nem játszott akkor. Hogy érted ezt. Hát hogy, apa, látom a Napot, pont ott van, ahol eddig volt, fönt az égen, megy az útján, ahol szokott, reggel fel, este le, vagy valami ehhez hasonló. Az apa felállt az asztaltól, körbejárta a gyerekét, a háta mögé állt, végignézte onnan az eget az ablakban, sehol semmi, ahogy sejtettem, nézte a gyerek arcát, a szemét, hátha abban maradt még egy kis nap és akkor azt látja, de semmi. Üres.

Nincs ott semmi, nézd csak meg jól.

És mutatta a Napot, legalábbis a kisfiú azt látta ott, ahová az apa mutatott. Apja nem szólt semmit, leült, telefonált, mi van ilyenkor. A pszichológus kedves, fiatal hölgy volt, a kisfiúnak csak szép néni. Mosolygott, amikor a gyerek nem akart leülni és végül az apa ült le, a gyerek meg addig futkározott kicsit.

Szóval látja a Napot, nem egyedi eset. Többen behozták már a gyereküket hasonlóval. Az apa erre kicsit megnyugodott, akkor nem egyedi eset, akkor nem ő a legszerencsétlenebb apa. Akkor nincs megőrülve? Nem kell semmi véglegeset vele?

Ugyan már, csak félrevezeti a szíve, gyerekekkel megesik, tudja.

Azért kérdezzük meg a gyereket is. A kisfiú odament a szép nénihez, amikor az magához intette. Hol látod a Napot? Hát hol, ugyanott, ahol mindig is volt, néni. Ott, ahol van. És ő igazán nem érti, miért keresik a felnőttek, amikor megvan. Mióta látod? Mindig is láttam. Köszönöm, mehetsz, és a kisfiú futkározott tovább, mert a szoba tele volt naplepkékkel, alig tudta utolérni őket, hogy közelebbről láthassa szirmaik lobogását.

A fiatal hölgy valamit lapozgatott, aztán felírt valamit valahová magának, mintha csak számolná, na még egy „Napos.” Ha nem javulna, be kell hozni. Mutatta, innen épp látni lehetett, a falakon virágok meg állatkák, egy nagy sárga Nap középen, így volt kifestve a folyosó fala, ahová a gyerekeket kell behozni, hogy akkor kikezelik belőlük a napot. Az apa nem szerette volna, de elfogadta, mit csináljon.

A váróban most kicsit megállt, mert látta, a fia megint nem jól viselkedik, pedig a kisfiú épp napszirmokat kergetett, megszagolja szárnyaikat. Egy negyven körüli nő lépett a férfihoz, az ő gyereke is „Napos”, hozzá jött látogatóba. Be kellett hozni, mert nem javult semmit, folyton a Napot mondta, hogy anya, nézd, és ő meg hiába nézte, tényleg, érti. Annyira fél, hogy a kislánya örökre itt marad, olyan beteg, nem is mehet ki többé az emberek közé. Apa sajnálkozóan kezet rázott vele, vagy mi, vannak néha ilyen értelmetlen érzelemkicsobbanások, még apánál is, aki pedig nem látja a napot. De aztán visszakozóan mondta, sietnie kell, meg kell találni a Napot, addig nem pihenhet, szóval dolgoznia kell tovább, tudja. Az anya sajnálkozott, a Napon is meg a fiún is, aki rosszat csinál, mert beteg.

Az asztalnál ülve készítette a terveket, minden este majdnem rájött a megoldásra, aztán reggel ránézett a tervekre és látta, elhibázta, valahol még az elején, és kezdheti elölről. Amióta nem volt meg a Nap, mindenkinek a keresésével kellett foglalkoznia, hogy meglegyen, és akkor a fényénél lehessen újra dolgozni azt, amit addig dolgoztak. De nem lett meg a Nap, pedig már nagyon régóta keresték mindenhol az összes emberek, hiába.
he_napA falakon virágok meg állatkák, egy nagy sárga Nap középen, nézte a gyerek a folyosó falát, nagyon szép folyosó ez, mondta a szép néninek, amikor az kézen fogva bevezette oda, aztán kiment és bezárta az üvegajtót. Nézte az üvegajtót, innen épp látni lehetett a szobát, ahol tegnap apával beszélgettek róla a szép nénivel, aki most nem mondott egy szót se.

Odajött hozzá egy másik néni, akit még sohasem látott, a nevét se mondta meg, vagy hogy mit csinál, mit akar tőle, csak úgy odajött és kérte, jöjjön utána, hát utánament, mást nagyon úgysem lehetett itt, mint előre menni. Valamilyen szobába vitte, nem volt ablak, gyerekek ültek a lámpafénynél és nézték a falat, aztán színes krétákkal Napokat rajzolgattak rá parancsra.

Néni, mi fog itt történni? Rajzoljuk a Napot, tessék, kréta. De miért nincs ablak?

Leült két gyerek közé, ahol szabad falat talált, rajzolni a Napot, emlékezetből, de a lámpafény mindig összezavarta. Meglátott egy napfolyócskát a sarokban zúgni, de amikor fel szeretett volna állni, megmossa benne a kezét kicsit, az a néni ránézett a szemével, hogy ne.

Az apa leült a szép nénivel szemben, javult a fiam? A pszichológus lapozgatott. Látja még a napot? Nézte a nőt, aki még mindig nem nézett fel a papírból. Mikor látogathatom meg végre? Meglátogatni? Itt van, nem? De mikor láthatom? Amint véget ért a kezelés és hazaengedik. Az meddig tart? Ameddig meg nem javul, gondolhatja.

A váróban a negyven körüli nő. Nem is mondta, hogy itt így kell látogatni, kezdte a férfi. Nem kérdezte. Valóban. De hát mindig a Napot mondta, hogy nézd, mit tehetett volna? Azt meg neki sem mondta meg senki, hogy nem is láthatja a gyerekét, ha ide behozza. Nem kérdezte. Valóban. És mi van, ha sohasem jöhet ki a kislánya, mit csinál akkor? Elveszik tőle örökre, és akkor már ezt a kicsi napját se láthatja soha. A férfi a nő vállára tette a kezét, vagy hogy, megint ez, de aztán, hogy mennie kell, hátha megtalálja a Napot, és akkor kiengedik a gyerekeket is biztos. Az anya sajnálkozott, nő nem keresheti a Napot, érti, nekem meg férjem sincs, meghalt, tudja, nőnek meg nem engedik, hogy keresse a Napot.
he_napEste a gyerekeket megvizsgálta az orvos. Sorban oda kellett menniük valami sötét szemű bácsihoz, aki jól belenézett a szemükbe. Bácsi, mit keres? Na, vajon mit. Csak nyisd már ki nagyra a szemed. Bácsi, miért nincsenek itt ablakok? De a bácsi nem mondott semmit, látta, üres a szeme, még neki is.

Lámpafénynél kellett aludni, pedig éjjel a Nap is lemegy, nem értette a kisfiú, mi ez. Egymás mellett sorban kicsi ágyak. Ebben a szobában már nem talált napporcicát se, még az árnyékát sem, semmit. Azért nincsenek ablakok, mert így próbálnak vigyázni arra, nehogy kimenjen a szemünkből a Nap, mondta neki a kislány, aki tőle balra feküdt. Hátha össze lehetne rakni abból a Napot, és akkor látnák ők is, és nem kellene keresni.

De hát ott van a Nap, a helyén, nem? Hát de, de ők azt nem tudják, tudod.

Apa az asztalánál, készítette a terveket, már majdnem megvolt a megoldás, tényleg, de ilyen sötétben? Az összes emberek is épp így, ültek az asztalaiknál, otthon, egyedül. Mikor játszunk végre? Végignézte az ablakban a Napot az éggel, de üres, üres az ég, a kisfia pedig nincs itt és nem kérdezi a játékot.

2015. 09. 13. 11: 15: 16–2016. 09. 13. 6: 42: 14

 

 

(Illusztráció: Jerry Gerard Di FalcoCATHEDRAL: Beyond the rays of the moon and sun awaits the queen of heaven)

Dissonance, Mozart

Harmincvalahány betű elég az összes átokra,
az összes jókívánságra. Fekete karmok, ívek
és pontocskák. Rögzíthetjük velük a vihar
pontos útját a tengeren, apánk halálát, a reggelek
kíméletlen körforgását, vagy ahogy egy bosszúálló
nyárdélután rátelepszik holtakra és élőkre.
Mire lenne jó egy dal?  Hiszen leírni annyi,
mint számba venni. Összeadni, szorozni, birtokolni,
tollhegyre tűzni. Mindig kívül maradni. De aki énekel,
az velünk marad. Nemcsak szól hozzánk, hanem felajánlkozik.

 

 

 

EJ Koh: Hegyhalom

Megőrizi a csendet. Teszi ezt magába roskadtan a széken.
Ebbe kapaszkodik, kitartóan, szakadatlanul. 

Egyre nagyobbá, kisebbé válik. Kimerült a fáradságtól
—távolról is, áthatol a sötétségen. 

Kényelmes számára a semmittevés.
Kiábrándul jelentőségének teljéből. Inkább hisz a védtelenben, 

mint a megvilágosodásban. A szíve mélyén, a halálra vár.
Már csak az idő vonszolja, kiérdemli hát a pihenést. 

Senki se tudja, miért oly csillogóan könnyezik, akár az emlékezet.
Amikor kérdeztem, annyit mondott, a halálnak kell elsőnek érkeznie.

 

Nagypál István fordítása