A férfi pontban fél hétkor esett be a villamos alá. Éppen azon a helyen, ahol a villamos kiér az alagútból, így a vezető a hirtelen szemébe tűző világosságtól néhány pillanatig szinte nem is lát semmit. Nem mintha lenne ideje a fékezésre, egy ilyen villamos átlagos féktávja nyolc-tíz méter, nincs esélye annak, aki pont az alagút végénél esik alá. A vezető tehát ilyen helyzetben biztosan nem hibáztatható.
Mikor Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes a helyszínre ért, a holttest körül már összegyűlt egy kisebb embertömeg, mely főként a villamos utasaiból és egyéb járókelőkből állt, akiknek kora reggel nem akadt jobb dolguk. Rátkay éppen a reggeli bevásárlást intézte. Tizenöt éve szerelt le, illetve ment nyugdíjba, mindössze ötvenkét évesen. Bár régen nincs állományban, még mindig nem tudta megszokni, hogy fél hatnál tovább is alhat, így heti kétszer már hatkor elindult a közeli piacra. Ekkortájt még kevesen vannak a villamoson, az utcán is alig néhányan lézengenek. A piacon gyakran találkozik kollégákkal, akiket a fegyveres nyugdíjasok klubjából ismer. Ilyenkor katonás sorban állnak a zöldséges előtt és átbeszélik az újság bűnügyi rovatát.
A holttest groteszk látványt nyújtott. Egy holttest persze önmagában groteszk, de ezt a férfit a villamos kereke a csípője táján szelte ketté. A törzs nem vált teljesen szét, néhány véres idegrost még egyben tartotta. A férfi lábai ellentétes irányokban égnek álltak, mintha a halál pillanatában spárgázott volna. Az arc azonban nem roncsolódott, így a férfi kora könnyen megállapítható volt. Hatvanöt és hetven közötti, közepes fizikai állapotban lévő, középen kopaszodó állampolgár, ránézésre hajléktalan.
Az egyik szemtanú, egy középkorú nő elővette a mobilját és a rendőrséget meg a mentőket hívta. Rátkay, mikor meglátta, hogy telefonál, gyorsan odament hozzá, közelhajolt az épp beszélő nőhöz és azt mondta:
– Kérje a gyilkosságiakat, ne csak egy járőrt küldjenek! Önkezűség és véletlenszerűség kizárva, a bűnügy mélyebb vizsgálatot igényel.
A nő Rátkayra nézett, rögtön látta, hogy ezt az embert komolyan kell venni, nem a levegőbe beszél, kérte tehát a gyilkossági főosztályt is. Rátkay fontoskodva feltette vastag, sötétbarna keretes szemüvegét, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A szemüveg miatt a kollégái már húsz éve is gúnyolódtak a háta mögött és azóta sem jött divatba. De Rátkayt sosem érintette meg semmilyen divat szele. Szakember volt. Ha egy ügyre koncentrált, sosem mellőzhette a szemüveget. Részben a jóleső állandóság miatt, részben pedig azért, mert ténylegesen távollátó volt, ahogy azt már harminc éve, az első alkalmassági vizsgálaton megállapították nála.
Rögtön intézkedni kezdett. A holttest körül szabályos vizsgálati színhelyet alakított ki. Ő ugyan sosem csinált ilyesmit, annak idején más ügyekben működött közre, de a főiskoláról még emlékezett az elméletre. A bámészkodókat utasította, hogy álljanak arrébb. Rátkay határozott fellépését és erősen kopaszodó, de tekintélyt parancsoló arcát látva nem is ellenkeztek. Gondosan felmérte a tetthelyet és bevásárló listája hátára jegyzeteket készített. Empirikus megfigyeléseket végzett, a sínre ragadt kénport morzsolgatta az ujjai között, a járda nedvességét vizsgálta, a halott férfi kabátjának szakítószilárdságát becsülte meg. Semmi nem kerülte el a figyelmét.
Végre megérkeztek a nyomozók. Két férfi, egyik sem lehetett több negyvennél. „Ifjú titánok” gondolta Rátkay. A tapasztalt öreg kolléga enyhe lenézésével tekintett rájuk, de kicsit irigyelte is őket. Mindig is szeretett volna a gyilkosságiaknál dolgozni, de akárhányszor kérte, sosem helyezték át és végül harminc évet húzott le a zsebtolvajlási osztályon. „Rád ott van szükség Géza” mondták neki. „Nélküled mit kezdenének ezek? El lennének veszve!”. Titkon azért szerette volna ő is bőrkabátban járni a várost saját szolgálati autójával, termoszból kávét inni, jóban lenni az alvilági besúgókkal és mindig nyomozni, gondolkodni, sikereket elérni. De nem, számára maradt a kék formaruha és a jelentéktelen lopási ügyek.
Mikor a nyomozók odaértek, rögtön látták, hogy Rátkay ura a helyzetnek, itt vele van beszélnivalójuk.
– Tehát ön is kolléga. – nézett rá barátságosan a magasabb nyomozó. – Szabad a nevét uram?
– Rátkay Géza nyugalmazott rendőr alezredes, kérem tisztelettel. Van néhány észrevételem az esettel kapcsolatban.
– Természetesen uram. Megkérdezhetem, hogy milyen osztályon teljesített szolgálatot?
– A lopási osztály zsebtolvajlási alosztályának vezetője voltam a II. kerületi rendőrkapitányságon, csaknem harminc éven keresztül.
A két nyomozó lopva egymásra nézett, az alacsonyabb alig észrevehető mosolyra húzta a száját.
– Szép életpálya uram. Manapság sajnos egyre több a zsebtolvajlás, szükségünk van az éber szemekre. – a két nyomozó összenevetett.
Rátkay feszes, precíz mondatokban adta elő nekik megfigyeléseit. Megint az őrszobán érezte magát. Logikusan, jegyzőkönyvszerűen magyarázott. A lényeget mondta és ahogy régen sem, most sem veszett el az apró részletekben. Lényeglátásáért mindig dicsérték, annak idején bármilyen hülye fogalmazó nyomdakész jegyzőkönyvet tudott írni a tényállásból, amit felvázolt. A férfi tehát nem beesett a sínek közé, hanem egyértelműen lökték. Akcidencia kizárva. Az alkoholos befolyásoltság mértéke a bűncselekmény hiányát nem támasztja alá. A járda egyenletes, száraz felületű, a síkosság mértéke elenyésző. Az elkövető valószínűsíthetően hátulról támadt és erőteljes lökéssel taszította a sértettet a villamos alá. Indítéka alaposabb vizsgálatot igényel. Rátkay a nyereségvágyat első körben kizárná, ennél valószínűbb az aljas indok. Mikor mondandója végére ért, a jegyzeteit tartalmazó bevásárló listát átadta a nyomozóknak és azt tanácsolta nekik, hogy készítsenek róla biztonsági másolatot a kapitányságon. A nyomozók mosolyogtak Rátkayn és illedelmességből elvették a jegyzeteket, az egyik zsebre rakta, a másik fáradtan hümmögött.
– Nézze, Rátkay úr. Mi igazán értékeljük az ön által tanúsított ügybuzgalmat. De ez itt egy teljesen hétköznapi eset. Itt járkál a szatyraival ez a csöves, nyilván seggrészeg. Összevissza támolyog, a zacskókat nem bírja el. Megszédül, elesik, begurul a vonat alá. Ennyi történt, semmi több. Aztán órákon keresztül jegyzőkönyvezhetünk a csóri csöves miatt.
Rátkay azonban nem tágított. Nem értette, hogy a két nyomozó előtt miért nem nyilvánvaló, ami számára az. A csapatmunkának ezt a részét sosem szerette. Sok nyomozót már annak idején is korlátoltnak tartott, akik nem látják a fától az erdőt. Aztán eszébe jutott egy másik körülmény, amiről eddig nem beszélt.
– Ha jobban megnézik a férfi orrnyergét. Kétoldalt ki van pirosodva. Ez arról tanúskodik, hogy szemüveget hord, ráadásul valószínűleg egy masszívabb, ódivatú darabot. A szemüveg tehát nem volt rajta, így azt sem láthatta, hogy valaki közelít felé. Éppen ezért védekezni sem próbált, mikor belökték, minden egy pillanat alatt történt.
– Rátkay úr, ezek tényleg nagyon jó meglátások. De meg kell mondjam, jelen helyzetben nem igazán vesszük hasznát. Másrészt a pasas szemüveget is hordott, nézze csak. Ez is összeroncsolódott az eséskor.
Ezt mondta a nyomozó és lábával finoman megemelte a halott férfi vállát és egy vastag, sötétbarna keretes szemüveget vett föl a sínről, aminek a szárai visszakunkorodtak, félkör alakban, egészen a fül alá. A bal lencséje teljesen összetört, a jobb pedig megrepedt. A szemüveg szára is kettétört, a vége ernyedten lógott, az apró műanyaforrasztás szinte teljesen elengedett. Rátkay zavartan megtapogatta zsebében a szemüvegét. Nem találta sehol, a zsebben csak az üres tok volt.
– Szóval maguk szerint teljesen átlagos eset? Semmi különös? – kérdezte Rátkay immár teljesen összezavarodva.
– Így van, teljesen hétköznapi – mondta a rendőr és szomorúan elmosolyodott. – Sőt. Tulajdonképpen elég unalmas.

(Illusztráció: crmnts)

Ó,

Kekék Márta az. Mire? Aligha férne bele több csont. Még nem biztos, nem dől el az sem, miként rekednek, hogy maradhatnak kint, az arcán is, arca szomorúságának fedezetet nyújtó: árnyak. Gödrökbe duzzadva foglalják össze, homályba, ami itt is, ott is tartandó lenne Kekék Mártából, közelebbről az ő arcáért, hogy az, annak aprólékos föltárásában legalábbis ne vesszen oda. Ugyanakkor semmi sem lehet eléggé biztonságos: plaszticitását figyelmen kívül hagyják, elé tolakszanak, avagy egyszerűen szétszabdalják.
Nem! Eláraszt mindent a fény. Újabb kocka az ezüstpapírból. Még rúzsos lesz a csoki. Amint véletlenül érinti, mellbimbója egy pillanat alatt megkeményedik az üvegen. Szabad kezével belekapar a levegőbe; innentől megjegyezni, hol.
Kidobta az ágy. Ideköltözése óta kidobja, nem tud sokat, eleget aludni, képtelen fekve maradni, lustálkodva. Kezdem megszokni, hogy itt van. Lehet, hogy ő még nem. Előkotorhatnám az éjjeli szekrény kupacából a tömböt, a szén is valahol ott, arra, a nyuszis dobozban; használható vázlatok lennének egy testhez. Az övéhez, persze, nem tudom nem őt és úgy látni, ahogy, egyelőre. Ez még meglátszik. Nincs távolságom. Baj ez egyáltalán? Egyáltalán nem. Nem tudom. Efelől, adandó alkalommal, nekem lesz muszáj döntenem. Előttem járkál, követem. Pontosabban a szemem, azt a kezem, az követi – nem így szoktam, nem is fordítva, össze-vissza. Hol ez azt, hol az ezt. Ez a testezés új, nem akartam testet, testről. A meztelen nő. Milyen eredeti. Testes-korszakom. Egy baromság. Úgysem úgy lesz. Akkor hogy? Kora van.
Felhúzza végre teljesen a redőnyt; nem sokáig tettethetem az alvást, az ébredés eltúlzott hangjait és mozdulatait viszont igen. Kekék Márta, Kekék Márta! Jó reggelt!
Nincs kimondott rend, vagyis van, csak máshogy, gondosan, rétegekben, egymáson: színes albumok, újságok, könyvek, tányérok, súlyzótárcsák, lemezek, kekszek, alátétek tartanak fölfelé a parkettáról, a mosogatóból, egy törölközőről, puffról, az asztalról; lefelé tartva más lenne. Milyen albumok is vannak alul? Éjszaka eldőltek a határozók. Növények, gombák, rovarok, fosszíliák. A műszaki rajzok veszélyesen kilógnak a mappájukból, majd visszarendezem, szépen, ideiglenesen.
Kekék Márta szerint ez nem rend. Láthatóan zavarja, folyton kerülgetnie kell. Könnyen borulnak, és borulnak is, és akkor oda a rendszer. Jön a morgás, kaffogás a részemről: így mondja. Elpakolok, ígértem.
Bekapcsolja a tévét. Érdeklik a hírek. Le kellett venni a színt, mert valaki teherautóval a lovak közé hajtott a felvételen. A riporter a megfelelő szavakat keresi a látványra. Kikapcsolja. Rádió lesz, zene. Elmegy zuhanyozni. Felkelek, visszakapcsolom, lenémítom, de csak egy képet látok, rögtön mást mutatnak; kikapcsolom én is. Teát kavargatok, amikor visszajön. Egy ruhaoszlopból mazsoláz. Hagy időt magának a falitükörbe lesni, ha szokatlan szögből sejti magát, vagy meglepőnek szánt, ugyanakkor kiszámított mozdulatot gyanít. Mosolyog, ilyenkor. Valójában nekem szól, engem néz közben. Ilyen mozdulatok nincsenek is. Használhatatlanok, nem lehet velük semmire menni. Úgy értem: nem alapanyag. Másrészről, szinte minden az; izgató; csinálhat bármit.
Lehet-e az asztal asztal, a parketta parketta, újra? Leülök egy székre, beleülök egy jelenetbe, amiben ugyanott ülök, ő az ölemben, vagy Kekék Márta támaszkodik rá, vagy térdel rajta, tolja ki a fenekét, vár.
Miért van az, hogy ilyenkor nem érdekel a rendem? – ilyesmivel viccel Kekék Márta, amikor már letaroltuk a nappalit, és nyomja a lapockámat vagy a kulcscsontomat egy anatómiai atlasz.

Az

Motozása. Megmotozni a reggelt. Reggelbe nyúló reggeli. Máris reggel, ha Kekék Márta. Perceg tőle a parkett. Nem egy szú. Szúette szúette, szúette szú. Amit lead; nem ad le semmit. Súlya – nyomja az alátámasztást vagy húzza a felfüggesztést. Ki tudom mondani magamban. Ha álmomból riasztanak, akkor is, se. Azért mondom, mert húsz éve mondták, hogy majd ki fogom tudni mondani, sőt ki kell tudnom mondani húsz év múlva. Is. Felvernek: mi a súly? Mindig erre akarok riadni. Valami jó kis definícióra. Ólomsúly, ólomfehér, tök mindegy. Könnyűsúly. Kötött. Pehely. A súly: súly. Nyikorog: ezt keresem. Nyikorog a lakás, mert Kekék Márta már megint benne bolyong. A mozgásvektor rajzként olyan, mint a fekete nyílvessző; világító, famentes papír, feliratmező is lesz.
Az ablak felé tart, nemcsak tart, de odatalál. A redőny elakad a tokban. Toknak hívják? Annak. Mert úgy néz ki? A palást lécekből áll. A palástban hajlandó vagyok a palástot meglátni, gondolom. Záróléc fejezi be: a palást szegélye. Lábujjhegyre áll, próbálja kiszabadítani, nem, továbbhúzni. Ünnepélyesen rángatni. Kirajzolódó vádli, bordák párhuzamos ívei. Oldalról kezdett a műveletnek. Bakfistest.
Hogy tud korán reggel csokit enni? Egy kocka: két harapás. Nem illene hozzá, ha csak úgy bekapná. Tudná, de így csajos. Szerintem szerinte. Alig valami egy ilyen kocka, az a valami, hogy két harapás szükséges. A második harapás nem igazi harapás, végül is nem valamiből roppantja; csak kitátja, a nyelvére teszi. Ezt a felét ráadásul tartogatja, mert rengeteg időbe telik megrágni, lenyelni az elsőt. Lehet, hogy nem is rág, hagyja elolvadni: addig-addig forgatja a szájában. Pöccint a másikon, mintha cigaretta lenne – hamuzna. Csokimorzsál. Az ujjait, amik érintették, egyesével mindhármat, egymás után, csak akkor veszi a szájába, ha már a második fél kockát is megette. Addig, a holtidőben feltartja őket, de nem azért, hogy ne maszatoljon, hanem, hogy a csoki a begyekről ne vesszen kárba. Cuppant hozzájuk, mintha cuppantva finomabb volna, vagy egyszerűen azért cuppant, mert. Cuppantani így is, úgy is jó.
Nyújtózkodom, sóhajtozom. Ropognak az ízületeim. Nem úgy, mint a csoki. Annak tömörebb, tompább a hangja. Zörög mellé a papír. Ezer közül megismerem, legyen az tábla vagy szelet. Inkább tábla.
Nézzük egymást. Kekék Márta és én. Aztán nem. Bekapcsolja a tévét, utána ki. Jöhet a rádió. Dúdol, dúdolódik. Feldúdolja magát. Az ablakban valamin megakad a tekintete. Megakad, hogy min. Ne mozdulj, mondom, papír után kapok. Mintha erre várna, nevetve kifut a szobából.
Ló-torzó. Mintha maga a szó is az volna. Citromsárga, széles nyakkendő, barna zakó, bajusz, fehér ing a hírolvasón. Úgy tesz, mintha nem olvasna. Jegyzet is van előtte, abból láthatóan olvas. Ha óvatlanul olvas, máskor is látszik, mert mozog a szeme.
Elmegyek vizelni. Utána bekukkantok a fürdőbe, beosonok. Párás kabin, sziluett. Elhúzom az ajtót. Vizes lesz a fejem. Megpróbál berántani.
Teafüvek. Nem szeretem a teát. A dobozt, amiben tartom, azt igen. Régi, kopott. Ceylon. Erről nem jut eszembe semmi, nincs is vele semmi. Nem ülök le. Theremin csendül.
Vizes. Válogatja a ruháit. Fel-felnéz. Bohóckodik.
A tükörből látja, ahogy nézegetem.
Átlépem, megkerülöm a kupacokat, rastog alattam a padló.
A tarkójától kezdem, végighúzom az ujjam.

3H

Szomorú, mégis miért akarom szomorúnak látni, ha egyszer nem is az. Az esti smink maradéka teheti. Amikor pislog, villog két érme. Biztosan összekente az ágyneműt; ez a legkevesebb. Vacakol az ablakban.
Nyújtózkodom, mert így kell, ha álmában fut és elfárad az ember, és ásítozni meg motyogni is, mert nem jut még elég oxigénhez.
Egy parkban, egyedül. Ősz volt, és az avarban. Nem is. Az ágakról sorban billegtek. Nem. Széldzseki, ökörnyál. Nem. Elfelejtettem. Elfelejtem, most vesznek el a képek, ahogy kimondanám.
Elalváskor jobbakat felejtek el. Hogy honnan tudnám, milyenek? Az attól függ, mit akartam elfelejteni.
Sajnálja. Nekem biztos olyan izgalmas álmaim lennének, ha egyszer rendesen elmesélném őket, de ő, sajnos vagy szerencsére, nem szokott álmodni. Mondaná, hogy rólam és velem igen, ha ettől jobban érezném magam.
Hiányoznak a romantikus porzók belőlem.
Reggelre van egy pillanata, most veszem észre, amiből nehéz Kekék Mártának kikecmeregnie. Nekem is, az enyém is ugyanaz, de eddig az övén, hogy van, és a kettőnké ugyanaz, elsiklottam. Amikor egymást nézzük. Hogy ő is tud úgy nézni, ahogy én. Nem vettem figyelembe. Mielőtt bekapcsolná a tévét. Hogy akkor most mi van. Reggelre reggel lett, megint, és te még mindig itt vagy.
Elneveti, elnevetem.
Így már nem is lesznek érdekesek a lovak.
Első és utolsó alkalommal az egyetem alatt rajzoltam őket. Nem követelmény, ajánlott. De ha komolyan szeretné valaki csinálni, a lovat nem lehet megkerülni; a ló nehéz műfaj. Szerencse, hogy elnevettük.
Most fog kinézni az ablakon, most akarom gyorsan lerajzolni, most fut nevetve zuhanyozni.
Mióta kell ahhoz itt laknia, hogy mielőtt meggyőződhetnék róla, már ne képzeljem el zuhanyzás közben? Minek kell ahhoz történnie? Nem akarom tudni, ha tudnék is ilyet.
Már megint kevergetem a teát. Bámulok ki az ablakon. Próbálok rájönni, mi lehetett az, amit meglátott.
Házak vannak, emberek sétálnak. Mozdulatlan fák.
Megjön Kekék Márta, testén a vízcseppekkel.
Fogja a ruháit, elkezdi őket sorban berakni a szekrénybe.
Nincsenek grimaszok, idétlen mozdulatok, néha a tükörből rám néz. Nagy igyekezetemben feldöntök egy kupac könyvet.
Van az a pontja, a kedvencem. Nem is igazán pont, nem lehet annak hívni, sokkal inkább terület. Nélkülöz minden ismertetőjelet: nincs rajta anyajegy, szemölcs, heg, redő: nincs faktúrája. Talán kicsit homorú. Egy darabka a feneke fölött, a gerincoszlopa mellett nem sokkal, jobbra. Ahhoz van kitalálva a szám, pont odafér a puszim.

(Illusztráció: bck)

A Réniens-be készülő normann hercegnőnek, Hildinek esze ágában sem volt betartani a Northumbriában tett ígéreteit.
Még mit nem! Hogy ő drága hajókat, vámokat, adóbérleteket, vagy csak ügyes kémeket, képzett katonákat bízzon holdkórosok kezébe! Akárhogy osztott-szorzott, mindig oda jutott, hogy az ő korában öngyilkosság egy darab fáról vagy akár egy vasszegről is lemondani. Merthogy ablakon kidobott pénz lenne a szövetségeseket támogatni. A mórok gazdagabbak, erősebbek, ügyesebbek, többen vannak, szervezettebbek, nekik itt, északon nincs más dolguk, mint kivárni, amíg a támadókedvük csillapodik – hiszen a fák sem nőnek az égig. Hol van ma már Trója? Vagy hol van a Római birodalom?
De akinek nincs türelme, az csak háborúzzon.
Mit bánja ő? Ha nincs jobb dolguk, marakodjanak a fiatalok.

Ennek ellenére a Brit-szigetekkel sem akart minden kapcsolatot megszakítani. Hiszen Normandiában túl gazdag, túl kövér a föld, a búzaszemek, a körték, az almák túl gyorsan nőnek  – és túl sok ostoba mesemondó járja a vidéket, hogy a fiatalok fejét a hősi nagyság rettentő vágyképeivel telebeszélje. Ezek a fiatalok túl nagyra nőnek, a végén túl sok mindenről képzelegnek, és magától értetődően elvárnák, hogy Normandia hercege ötévente izgalmas, új kalandokat, meghódítandó új országot keressen nekik. Persze Hildiről senki sem gondolta, hogy kalandvágyból  egy hadsereg élére áll, de ötévente szokása volt, hogy a hódítósdira vágyó mihasznákból hadsereget szervezzen, és rázúdítsa valamelyik ártatlan szomszédjára.
Tanult második férje, a nagy Vilmos herceg bukásából. Előrelátó uralkodó nem megszelídíteni akarja a bajkeverőket, hanem az országától biztonságos távolságra tudni őket. Gyengécske királyság, tündérek őrizte sziget, agyalágyult vagy rajongásig megszállott uralkodó? Tulajdonképpen egyre megy. A kényelmes távolságra fekvő, egy hóbortos király vezette Northumbria is megfelelő hely volt egy épp esedékes, lovagi csetepatéra.
Igy aztán a zűrzavart gyűlölő Hildi mégiscsak kénytelen volt a nagyvilág dolgairól rendszeres időközönként tájékozódni. Mivel félt a katonáitól, és megvetette saját papjait, csak a Normandiába érkező kereskedőkre számíthatott. Rouenben minden posztókereskedő jól tudta, hogy az öreg hercegnő szeret egy pohár bor mellett a nagyvilág dolgairól tájékozódni.
És Hildi, a normann hercegnő Riolda miatt is kíváncsi volt Northumbria sorsára. Ha jól látta, az angolszászok Riolda elátkozott, kopár, kis szigetét amolyan távoli hűbérüknek tekintették, ezt Riolda ugyanolyan udvariasan elviselte, mint ahogyan Northumbria urai az angolszászok az ő királynői titulusát. Túl távol voltak ahhoz, hogy bántsák egymást, és túl közel, hogy ne vegyenek a másikról tudomást. Ráadásul – Hildi meglepetésére – Riolda megmosolyogta ugyan, de szívből kedvelte Szent Ethelredet és főleg a csitrilány-feleséget, a mindig elégedetten vigyorgó Szent Edmundát.
Hildi bizony nem szerette a terhes nőket. Szeretni Rioldát sem szerette, de ő volt az egyetlen használható ember a múltból: emlékezett a gyerekeire, és megígérte, segít megtalálni őket. Ráadásul Riolda – talán valami ostoba tündér útmutatása miatt – hitt abban, hogy a jótettei előbb-utóbb viszonzásra lelnek…
Ezen hildi csak mosolygott. De a szeme, a tenyere miatt nem azt rebesgették Rioldáról gyerekkorában, hogy nem teljes értékű ember?
Csak tündér- vagy emberféle…
Némi jószomszédi szívesség ellen persze Hildinek sem volt soha kifogása. De jótettek? Az emberek mindig túl korán halnak meg, hogy viszonozzák ezeket, úgyhogy ő a maga részéről nem kötelezte el magát efféléknek. Most is csak azért hallgatta ezt a Brit szigetekről visszatért, elég gyámoltalannak látszó kereskedőt, kereskedőt, hogy Rioldának hírekkel szolgáljon – merő udvariasságból.
Igen, igen, ilyen pompás termésre soha nem volt még kilátás. A dánok elkerülték a szigetet…, mi több, egyetlen britet sem faltak fel elevenen a mórok… Sehol sem fenyeget éhínség vagy járvány, ráadásul Ethelred és Edmunda kisbabájának az angolszászok egy emberként örülnek … És már a tündérek és a törpék is csatlakoztak a Szent és Nagy Szövetséghez.
Halleluja…! Csupa-csupa boldogság…
De a fríz kereskedő a fejét csóválta
Csak Kentig jutott el, magyarázta. Nyomorúságos ország az, minden erdőben rablók lesnek a becsületes polgárra, elrabolták a testvérét, elrabolták .a szolgáit, és az áruját is csak azért tudta megmenteni, mert Isten kegyelme határtalan.
Hildi megpróbált magára jóságos mosolyt erőltetni.
– De Northumbriáról csak hallottál? – kérdezte türelmetlenül.
– Ilyen ország nincs – vágta rá a kereskedő. – A rómaiak idejében talán még virágzott, de azóta rablóbandák keresztül-kasul feldúlták. Akinek keze-lába van, az délre menekült.
Hildi felszisszent. Elment az esze? De a kereskedő túl bambának és korlátoltnak tűnt, hogy körmönfont hazugsággal lehessen vádolni.
– És mit hallottál Edmunda királynéről?
A kereskedő bocsánatkérően elmosolyodott: — Angliában nincs Edmunda királyné, felséges hercegnő. Ugyebár ott van Cornwall kiálynéja, akit úgy hívnak, hogy… és ott van a kenti királyné… – és boldog mosollyal az ujjain számolta, hány királyról-királynőről hallott jártában-keltében.
Hildibe azonmód belehasított a rettegés.
Ha ebből bármi pünkösd előtt Riolda fülébe jut, akkor ő csapot-papot itthagy, és azonnal visszahajózik Angliába, mert félti a nyomorult szigetét, és félti a nyomorúságos gyerekeit…
Szentséges szent ég! Még hány nap van pünkösdig?
Nem szabad, hogy ezek a szörnyűséges hírek eljussanak Rioldáig.
Hildi igyekezet a keze remegésén uralkodni, és nyugodt mosollyal tovább beszélgetni.
A fríz kereskedőt még udvariasan megtraktálta kaláccsal és mézes borral. Dicsérte az áruját, vásárolt is ezt-azt, és miután az időjárásról is kellemesen eltársalgott vele,  jó utat kívánt a szülőföldjéig.

Hildi testőrei csak a város határában érték utol. A keresztútnál lerángatták a lováról, megrugdosták, a porban vonszolták, leköpködték, és apját-anyját gyalázva addig turkáltak az árui között, míg találtak két, a hercegi palotából eltulajdonított ezüstkanalat.
– Te aljas, utolsó fattyú, ezért évekig rohadsz a börtönben – jövendölte  Wildiger lovag, Hildi  testőrkapitánya.
A szerencsétlen flótásnak, aki kezdetben még nehezményezte, hogy megszakítják az útját, durván kifordult az állkapcsa. De erről talán mégsem egészen Hildi lovagjai tehettek.
Manapság nyimnyám, erélytelen balekok állnak kereskedőnek.