Címke: irodalom

Születés-triptichon

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
A felemelkedés iszonyú, mászni
létra nélkül, két térd között éget
a törzs bőrhorzsoló szorítása. Új ágak
V-je, sokszorozódó, fordított anyaöl, belőlük
fölfelé születni, hátha. Síkos moha,
csúszik a kéz, a zöld szeméremszőrzet
nyirkos penész, a gyanta magzatmáz, ragad.
Mászni ég felé, mintha lenne fölérni
bárminek koronája. Nem lehet gyümölcsöt
lopni, nincs virágzó lomb, elbújni
gally-sátor, nem nyílik fészek. Csak a zöld
villódzáson át a kék, inkább taszító
(mennyi kapaszkodó mozdulat marad őseim
karjában elfelejtve, mennyi kínzó izomemlék,
menekülni, élni, aludni, mászva),
csak a zöldön át a kék inkább taszító,
karcos hívása.
***
Fürdés után leengedem a fürdővizet.
A fürdőszobapadlón kicsit égeti a kő
a talpam. A kád fölé hajolok, derekam,
mint egy derékszögben letört gally,
terméketlenül fáj, az idegek elágazó
fájása mintha a csempék fugájában folytatódna.
A villámvonal a falon legalább kisimul,
derékszögű. Bal tenyeremben dörzsi van, zöld
smirglis felére fehér kádtisztító port
szórok, át kell venni a jobba, közben a vim
pereg, mint a krétaporzás vagy az az
emlék, amire görcsösen nem emlékezem.
A kád ellipszisén a koszcsík örvényes
spirál, jobb kezemmel körözök a fehér
felszínen. Mennyi surlófény szabdalja
össze az űrt, ahogy a bolygók oldják
és kötik a Napot kényszeresen. Mennyi
űrszemét áll össze élő vagy holt
anyagból. Kering a tenyerem.

***
Csak egy tyúkot figyelj meg egyszer.
Ahogy rárebben a kéjre, vagy szúrós,
fekáliaszagú szárnyait felrántja
repülésképtelen. A tojásrakás
nehézkedése, a gubbasztó elhelyezkedés,
ahogy a szárnyra hirtelen telepszik
öregség, a kloáka tágul, a fehér
csontos szorítás fordított kúp –
táguló, csöndre zárt világ, egyetlen tojás.
Mintha kőben kellene megszületnünk,
sziklából hasítva teret, fejünk nem
húsredők közül, táguló alagútból
keresne levegő-glóriát, hanem fal
feszülne életadó és élet között –
csak egy tyúkot figyelj, a szemét,
csak egyszer, s ha meglátod, ami
bent van, ami még egyszer
életre hív, befalazhatod.

 

A kérdező

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Hol van az ihlet mostanában?
Füvet nyír kockás klottgatyában?
Vagy koporsót kísér érintetlen
huszonhat éve meg-nem-írt versben?
Hol van az ihlet mostanában?
Olvasatlan könyvek porában?
A földre szegzett tekintetben?
De hát élhetne sokkal szebben!
Hol van az ihlet mostanában?
Százéves madárban: nagyanyámban?
Pohárban ázó fogsorában?
A reménytelenség-altatásban?
Hogy úgy várakozik: itt a vége?,
s körbe angyal-űr lengi égve?
Vagy abban, ahogy megöregszünk?,
s iszonyodva nézzük, mivé lettünk?
Hol van az ihlet mostanában?
Keresztanyám daganatában?
A beléből kivágott halálban?
Az idő-moccanatlanságban?
Hol van az ihlet mostanában?
Az omlani kész szülői házban?
Hogy kéményei elröpülnek?,
és romjaira csöndek ülnek?
– nézi a fiú, nézi és várja,
mély semmiből Kassák szamovárja
átlobogjon zúgva a múlt fölött,
de nem lát, csak virágzó lódögöt.
Hol van az ihlet mostanában?
Újrahullt nővérem hajában?
Vagy húgaim ahogy útra kelnek,
s hol egykor én, most ők énekelnek?
Hol van az ihlet mostanában?
Gerincem csigolyasorában?,
min nem találsz tiszta dallamot,
mert billentyűje elkopott?,
talán mert mindig rossz helyen álltam?:
ihletűzők szúrós magányában?,
oda ültem, hol nem ült senki,
pitypang bolyhaiként elperegni?,
oly sikerrel, hogy már nem is látszom?
– tanítani kéne elbukásom
a test téli hadjáratában.
Hol van az ihlet mostanában?
Vasamban?, magas koleszterinben?,
puffadt májban?, roncs idegeimben?,
virágokra vak szaglásomban?,
térdem csavarjában is ott van?
A tűzfal-szemű utcagyerekben?:
mint a régi szódásló, csak verten
engedelmes… dehogy az, csak hallgat,
s belül már szövi a forradalmat…
forradalmat?, dehogy, csak a káoszt,
mit deprimált kora unottan ráoszt,
és mikor hősnek képzeli magát,
bedobja egy költő ablakát…
Hol van az ihlet mostanában?
Hogy nem jártam 56 havában?
De Attilával illan vérem
a Nyár utcai fülkefényben?,
testébe fúrt töltényből virágzom
egy semmiből rakott barikádon?,
hogy a jegeces történelemben
csak sóvár magammal állok szemben?,
hogy árulók közt botladozom,
s ködükbe csupán verseim hozom?
Hol van az ihlet mostanában?
A robbantás öngyilkosában?
Vagy abban, aki fölgyújtja magát?
– kiitta volna a Niagarát,
de szomját nem oltotta senki
nyákos bűntudatunk elviselni…
pokolgép-tetemnél bomló anya,
akit gyermeke rángatna haza
nyüszítve, sírva, mit sem értve –
perzsel a kínjuk, s nem veszed észre!
Hol van az ihlet mostanában?
Megláttam egyszer egy barna lányban?
Akit azóta is elkísérek
mindenhová, bárhogy is éget?
Vagy ahogy látott felnőni hozzá,
míg távolodott ritkuló ponttá?,
hogy egy pont-csillag-robbanásban
újra szétossza magát másban?
Vagy ahogy engem szeret, szabadon?
Hiszen hűségét is tagadom!
Fölfalna inkább vacsorára:
ne a férje legyek, csak az álma.
Próbálom őt én is így szeretni:
hogy amíg fogyatkozom – teremni:
gyümölcsöt hullató könnyű ágként
gyönyörű szemében elkápráznék…,
majd lenni eső, arcát mosdató,
míg alá-ring hűsen mind a tó,
hogy életét falevél-csónakon
röptesse a szárnyas irgalom.
Hol van az ihlet mostanában?
Mesterem izzó Rómájában?
Vagy Gí ezer-lencséjű szemében,
szétszórva varázsát Velencében?:
hogy Zanipolo kútja tövében
lányom, Anna ül s olvas éppen,
tán az én verseim: s épp megérti,
amiért érdemes volt elégni?…
vagy az Önarcképben Muranóval?:
ajtó túl-felén anyám is ott van,
s mert kíváncsi rám, hát lefényképez,
mint jutok el lassan lényegéhez?
Ahogy vízre kitolt széken sziú
fényben ül, sír egy félhomály-fiú,
múltból sejlő, nyolcéves indián:
nem angyal már – de emberhiány?
Hol van az ihlet mostanában?
Miért nem ott még, ahol láttam?
Az aranyesők illatában?
Illatokba csomagolt anyámban?
Miért csak a nyirkos föld sarában?
A füvet nyíró klottgatyában?
A koporsó-árny nem-levésben?
Amit elhagysz, amit lekéstem?
Miért mindig a túlparti tűzben?,
melybe vonat-fény-szálat fűztem
annyiszor még gyerekkoromban…
angyal-szakadás: tolla lobban;
s te ott állsz két űr közt: a mostban,
az ihletig lemosakodottban,
az istenig kifésülködöttben…
a bedűlt Gőz utca 15-ben..
Hol van az ihlet mostanában?
A legyilkolt iskolatársban?
Hogy ráköszönök, mert még látom?,
„ki az, apa?” – kérdezi lányom?
Vagy barátom apja temetésén?,
min összegyűlt az osztály, mélyén
a soha-meg-nem-alkuvásnak…
ó, dehogy: mélyén a tántorgásnak,
hogy megmosolyog minket, ha lát:
szemünkben lerombolt Ararát;
könnyebb már, akit földbe eresztünk,
nézzük egymást, milyenek lettünk:
őszülő kamasz, s csak a szája jár,
holnap botra dőlő fogatlan betyár…,
s üres a délután, semmilyen;
mivégre jöttünk hát ennyien?,
csak a szél zúg bennünk s a szégyen…
komolykodunk halálra ítélten.
Hol van az ihlet mostanában?
Az elégetett percek havában?
Gyerekben sír?, részegben oldalog?
Hogy tudom, meghalsz, s tudod, meghalok?
Hol van az ihlet mostanában?
Szétizzott József Attilában?
Netán eklogába vésték Bornál?
Elillant A földvári mólónál?
Nagy Lászlóban biceg a Holdon?,
fát metszve az égi porondon?,
csikót táncoltat szívünk hegyéig,
de szárnyait sajnos el nem érik?
Hol van az ihlet mostanában?
Hallgat a yorick-koponyákban?
Vagy falat épít Gilgamesben
az élhetetlen Budapesten?
Vagy Noah-noah lett Gauguin-ben?
Vagy még mindig követ fejt Recsken?
Hol van az ihlet mostanában?
Lelőtt emlék csöndjébe zártan?
Vagy a szú-percegés-szóközökben?
Ahogy fordulsz, s ahogy visszajöttem?…
Harsonaszóig írom a versem:
hogy míg rá nem találok, keressem!
Hogy amíg ő nem leszek: kutassam!
Adja mind vissza, amit od’adtam!
Hisz kifogytam alóla, mint a part,
a lábnyomunkból kipergő homok.
De Ulysses szomja űz, láza hajt.
Szemem tatján Columbus ácsorog.

Marokháza

Még mindig Gy-nek, még mindig mindenért
Néhány hete döntöttem el, hogy mostantól nekem is Marokháza, úgy nevezem, ahogy az idősebb falubeliek. Addig, amíg a térképen sem volt rajta Márkháza volt, ki tudja miért, de most Marok (és marok, sőt, marok).
Amikor a története kezdődik Rákosszentmihályon lakunk, panelsorházban (ma lakóparknak hívnák), ahol a legmagasabb torony a negyedik emeletig terjeszkedett, hetente három alkalommal járok be a munkahelyemre (Móra könyvkiadó, Kozmosz szerkesztősége), két nap szabad, csaknem húszezer forintunk van az OTP-ben, két egészen pici lányunk után várjuk, akkor még nem tudjuk, a fiút.
Van egy Zastavánk, akkor a legdrágább, nyugatinak számító gépjármű, amire hivatalosan itthon is feliratkozhattál, és két év várakozás után  már bele is ülhettél. Feleségem apja, az apósom, miután rettegni kezd attól, hogy előbb-utóbb papírdobozban (Trabant) hordjuk majd az unokáit óvodába-iskolába, lemond a javunkra. Fele áron kapunk – úristen! még nyeretlen kishitűként – egy luxusautót. A benzin hét forint ötven. Mit is vezetek vajon?!
Ha nem abban, vagy az azt követő évben születik a fiam, azt sem tudnám, mikor vettünk, vehettünk a házat. De arra emlékeznék, hogy ő ott tanult kikönyökölni a műanyagfonalas állókából, felállni, járni, azon a gidres-gödrös emelkedőn, ami a drótháló kerítette baromfiudvar, a disznóól és a ház között hullámzott még jó ideig. Amikor elment a kerítés előtt valaki, egy falutárs ki-(be)szólt, így: aö! aö! Vagy így: öőőö! Öőöő. Ma már tudjuk, akkor, a faluban még mindenki értette őt, hiszen megálltak hozzá.
Ezerkilencszáznyolcvanhét, vagy –nyolcvannyolc. Megnézhetném, nincs kedvem hozzá (adásvételi szerződés). Van úgy, hogy az a legjobb, ha egy történetről semmi pontosat nem tudunk. Ez is az a történet lesz.
Még nem úgy van, ahogy később, amikor Gy. elindul a három gyerekkel vásárolni, piacra vagy a patikába. Ekkor még egy gyerek gyerekkocsiban, másik kézen fogva, harmadik pociban. Csak később lesz egy gyerek, a fiú, a kocsiban, másik gyerek kézen fogva, harmadik meg a gyerekkocsit húzza hol jobbra, hol balra, és nem tetszik neki ez a szórakoztató foglalatosság. Ekkor még nem az van, hogy az egyik a kenguruban, az anyja hasán, mellén érzi az anyai szívet (lüktet, macskaként dorombol, nem szőrős, nem csupasz). A másik a gyerekkocsiban van gépesítve. A harmadik előre vagy hátra csavarog „nehogy lelépj a járdáról, az anyád istenit, mert agyon ütlek” pozícióban.
Mit tudtam én? Vajon mit tudtam? Kétlaki vagyok. Kétlelkű voltam (vagyok), tehát kétlakivá kell válnom. Kétlaki leszek, gondoltam, mert az voltam, vagyok, leszek, vagy nem leszek.
Kéttestű vagyok-e? Elválik majd.
Letettük Magyarország térképét a konyhaasztalra – nagyasztalunk akkor még nem volt –, húztunk körzővel száz kilométer átmérőjű kört a főváros köré. Levágtuk belőle a Dunántúlt, mert mi – mi ketten, önállósodásom után (Nagyvárad – róla, róla is írni itt – után – kimondom – Sáska Géza és családja adott otthont Budán) mindig Pesten laktunk (Csillaghegy, Békásmegyer kizárva, Varga József lakótelep, Rákosszentmihály). És mindig – Sárgarózsa, Futórózsa – Rózsa utcában).
Kis színes karikával jelöltük ki a zsákfalukat. Kedden és csütörtökön reggel kocsiba ültem, keresgéltem. Nem néztem hirdetéseket, de láttam hirdetett házakat is. Megálltam a bolt és kocsma, vagy a templom előtt. Ez az a két-három hely, ahol mindig találtam valakit, akitől, érdeklődhettem. Van-e, van-e eladó ház a faluban. Olyan falu nincs, ahol ne lenne, akkor se volt. Jászság és Kunság, paprika-, paradicsom- és hagymatermelők nadrágszíjtelkein, harminc négyzetméteres, felfelé még nem terjeszkedő, szerszámos kamráknak álcázott apró házak előtt ültek elfáradt vénemberek, elhasznált asszonyok sok-sok elhasznált unokával. Tenyérnyi nyaralókon hangosan szól a drótkerítésre aggatott Szokolrádióban (emlékszel még? te még igen, te már nem) a Kossuth, a Petőfi meg a Bartók. Folyik a saját – homoki – fröccs, a szomszéd, ha éppen nincs harag, meg is kóstolja, és vicaverza. Méteres szódavizes palack a tőke mellett. Amint haladsz a homok úton, úgy értesülsz a politika álló, a zenevilág változó híreiről, hallgatod a Szabó családot, a Játék és muzsika tízpercben-t az Astoriából, meg az Öt órai teát. Honnan is? Azt –akkor még nem tudod: virtuálisan – mindenhonnan.
Néhány hét után már tudtad, hogy tudom: az a jó ház, amit, amikor megláttam, belé is szerettem. Több ilyen volt. Sok(ház)ba szerettem belé. (Nőbe sem, de egy, egyetlen asszonyba már akkor, amikor még csak nő volt, és nem asszonyod). Tóparton, homok dűnén, mesterséges félszigeten. Találkoztam egy mézeskalácsházzal is, ellopott tóparton, nagy fák alatt, apró parasztház, rendezett kiskert (tavasz indult éppen, áprilisi, változásra készülődő). Nincs ilyen már, nincs tavasz, nincs nyár, nincs ősz, nincs tél sem.
Könnyező, özvegy parasztasszony, még nincs egy éves a gyász, türelmetlen, gimnazista fiú világmegváltó hangulatban, most már (fél), de inkább egészen árván. Néhány tízezer forinton múlott, nem tudtunk megegyezni, na meg azon, hogy én szívesebben fizettem volna valutában, német márkában (egy márka 59 forint a feketepiacon, az államnál huszonvalahány, orvos barátok minden mennyiségben megveszik, és jobban szeretik, mint a dollárt). Az egy havi amerikai ösztöndíjamat Bécsben, ráfizetéssel, sikerült dollárról márkára konvergálnom. A gyerek későn ír, hogy mégis adná, amikor én már – nem sajnos, első pillanattól nem – megvettem Marokházát, akkor még Márkházát.
Mi hiányzott ezekből az utakból? Rájöttem. A domb (ami itt már hegy) meg a víz. Ezek együtt. Vagy-vagy volt minden megszeretett ház környezete. Fordítottam a térképen. Ki Pest-megyéből, ki Hevesből – Nógrád felé.
Kisbárkányt, Bedepusztát néztem ki magamnak, de Nagybárkány után Markháza – ma már Marokháza – következett egy meredek lejtő után (a Csihaj) alatt. (Itt indul el öt év múlva Gazsival új, féknélküli biciklije, hepehupán, gödrökön át, le a meredeken, cikk-cakkban, ami a laposon tovább cikkcakkosodik. Mi, akkor még Gy., (ma legkedvesebb ribanca mindennapjaimnak) meg én (a kurvára pecér és pinavadász), a tetőn megálltunk. Lássuk, belehal-e. Belehal, ha autó jön szemből, belehal, ha elvágódik oldalt (szakadék). Belehal nagyon, ha megússza. Nem vágódott el, nem jött autó szemből, bevette a kanyart. Ledobta a biciklijét, guggolt és zokogott. Így találtuk. Mibe halt bele vajon Gazsi akkor ott? Mert bele, valamibe, biztosan. Ez volt, ez, azóta is ez, a belehalásos Marokháza, ami a Csihaj-tetőn kezdődik, a vége pedig a templom és temető utáni Ortvány eleje, mögötte a kicsiny (luc)fenyőerdő.
Itt kell majd sírbeszédet tartanom, ha túlélem a szenvedőt, megígértem.
Eltévedtem. A térképemen a falu – Márkháza – nem szerepelt. Még sokáig nem fog szerepelni egyiken-másikon. Ha vendég jött, eltévedt. Ma is, bemegy Nagybárkányba és tovább,  magyarázni kell. Akkor még nem volt mobiltelefon, hétköznap megkeresett a postán, szombat-vasárnap útkereszteződésben várakozott.
Végiggurulok a falun. Nincs benne senki. Ember nincs benne, csak baromfi, egyetlen tehén, sok kutya. (Egyszer majd lesz benne egy kos, sétáltatják, lovat én hozok, a „hülye pesti”, aki valszin zsidó, állandóan akar valamit, még a pénztárcáját is kinyitja, amikor nála van.)
Különös küllemű, hajóék alakú, bádogkeresztes fatemplom lépcsőjét mossa egy öregasszony. Mégiscsak ember. Eligazít. Egyetlen eladó parasztház (ő azt mondja: hagyományos) van a faluban, azt is három éve hirdetik, kulcs az alsó szomszédnál. Megnézzük.
Három éve nem járt az udvarán senki. „Néha összeszedtem a szilvát, kaszáltam a nyulaknak, ott né.” Józsi bácsi hetvenévesnek mondja magát „a diófa éppen az idén száz, gyerekkoromban még nem termett.” Napsütés pirít, almafa virágzik, zsongnak a méhek. A diófa alatt, ahol majd egy év múlva, s aztán több-kevesebb rendszerességgel nyolcvan-száz embernek ökröt sütök, bográcsban, üstben birkát főzök, derék fölé ér a fű. Le szoktam kaszálni, de má nincs nyulam, a tyúk megelégszik a sajátommal. Szilva? Hét vagy nyolc, a fene tudja. Pálinkának.
Bútor egy szál se (de majd lesz), víz, ásott kútban a ház előtt, kívül az udvaron, hat-négy méter mély. „A többiből siet, a tiedben marad meg legtovább a víz”.
Egyszer majd kiszippantjuk belőle a vizet, belé ereszkedek bányász vödörben. Kitakarítjuk. Karórát, pénzt, kotont, küldök fel ez utóbbit hallgatom. Villany is van, villanyáram, hol igen, hol nem, most éppen nem. Padlásra nem megyek (pedig azelőtt hányszor voltál azokban a házakban, amelyek már első látszatra sem kellettek. Kinézel az ablakon. Buda-hegy, mondja. Még ez is, gondolom. Pestről, vagy honnan jövök, nem Budáról. Kezembe nyomja Józsi bácsi a papirost, rajta a tulajdonos neve, címe. Futballista volt, mondja, oszt ezt adták neki, amikor a legjobbak vótak. Mit tudom én.
A ház tulajdonosa, pesti szomszéd, lakásával szemben az óvoda, ahova reggelente a gyerekeket, még csak a két lányt visszük, viszem. Buda-hegy üzenetével keresem meg a tulajdonost, a szomszédot Pesten, sőt Rákosszentmihályon. B. F. – Qukorelly máig számon tartott balbekkje . Nem is hagyom ki, dicsérem a tavaszi zsongást, a telkét, meg a házát, amit meg akarok tőle venni – éppen annyi pénzért, amennyi van nekem. Nem érti, azt hiszi gúnyolódok, s amikor észreveszem, hogy hülyeséget beszélek, le kéne húzni, hiszen szar, de még mennyire, se víz, se villany, se ép gerenda, ő is észreveszi és komolyan vesz. Annyiért nem adja, de a duplájáért, azért igen, ismeri a piaci viszonyokat, s ha lehet annál is többet kérne. Három éve nem járt benne, nem emlékszik, inkább ne meséljek róla. Ennyi! Benyit a feleség. Ugye Mucuskám, mondja neki Mucus, három alatt nem adjuk? Három? Nekem reggel még kettőhuszat mondtál, mondja és a szájára csap. Miután a tálcát a két kávéval az asztalra teszi. Kétszázezer. Amikor a faluban még fél év múlva is ötvenezerért vettek házat, igaz, lapos telekkel.
Másnap, vagy harmadnap elviszem Gy.-t hadd lássa, és örüljön, lesz
házunk, s nekem kettős lelkem mellé kettős, mindvégig csak kettős szellemi életem falun.
Tart még a tavasz, április van, ha nem emlékeznénk, a méhek, mintha
haza se mentek volna az éjjel, hangosabban zümmögnek, mint az elmúlt húsz évben valaha. Átjön Józsi bácsi a kulccsal. Csak most, hogy a kezembe vehetem, látom, hogy a bejárati kulcs hossza több, mint egy arasz, a súlya sem semmi. Meg van ma is (2009 augusztus). A dús növényzet, Gy-nek gaz, a három éve meszelt falak ápolatlanok. „Meg vannak repedve.” Nem járt ebben azóta senki, mondja Józsi bácsi (aki egyszer majd, hetvenévesen, el akarja őt csábítani). Nem ápolatlan, hanem senki se ápolta, mer nem volt, miért ápolhassák.
Felmegyünk a padlásra, átmegyünk a ház mögé, megnézzük a háznak a hátát. Te jártál erre? – kérdi. Nem, mondom, miért? Púpos! Ez a gerenda el fog mozdulni innen, hasas az épület háta. Nem vetted észre, na gyere, nézzük meg. Egyre rosszabb a kedvünk, illetve csak az övé, mert én jobban szeretem, de már erőlködök. Föl megy a padlásra (létra), hááát!, mondja háttal lefelé jövet, itt se jártál. Nem. A diófa alatt kis mosoly, itt nem kell félnie, hogy megcsípik a méhek, akár csapkodhatna is. Kimegyünk a hátsó kapun, az orgonasövény mögé. Megáll, körülnéz, forog, megforgatja magát, bő szoknyában van, banálisan szép. Szeme fölé emeli a kezét, banálisan okos. Az a major, mondom, a gödörben, látom, tetszik neki. Az erdő széle is, és az árok előtte, a széles nádas – most éppen, hála istennek, nem majd gyakran égni fog. Patak. Mi a neve? Kis Zagyva, mondom lelkesen, szép neve van, nem?! Az nem lehet, nem lehet minden patak itt Zagyva. Kis Zagyva, mondom. A Zagyva Hatvan alatt van, és még attól is tovább, ráadásul, így nem csoboghat. Buda-hegy, mondom. Abba az irányba csalogatom a tekintetét. Azt ott, Buda-hegynek mondják. Hallom, mondja, miért gondolod, hogy nem hallom? A szokásosnál, is jobban kiegyenesedik, már-már felemelkedik, tenyerét napellenzősen a homlokához viszi, megint a szemöldöke és a tincsek közé, majd kimondja: „Vettél nekem egy panorámát!” Elhangzott, el, hogy mit, meg hogy én neki. Mennyiért? Kölcsönkérünk, mondom. Ennyit? Amennyit kell.
Május elsején sütött a nap, ez még a (valódi) munkásosztály ünnepe volt. Azt hittük.  Plédet hoztunk magunkkal meg két kicsi lányt, Sárát és Ágnest. A pléddel lenyomtuk a másfél méteres gazt gazba, és belebámultunk a panorámába. Akkor már Gy. hasában ott volt Gazsi, későbbi (indián) nevén Lassú Villám. Egyikőnk sem tudta, hogy majd ő lesz-e az, aki lett. (Mert két lány is, ugye, elröpül, a férfi megmarad, annak, aki lett).
A nyolcvanas évek végén, Magyarországon egy család maximum egy ingatlannal és – kizárólag – üdülő övezetben plusz egy nyaralóval rendelkezhetett. Marokházát, (akkor még nekem is Márkháza) a kedvünkért sem kívánták üdülő övezetté nyilvánítani, így aztán elfogadtuk, hogy, amennyiben a törvény nem változik a kettő közül az egyik lakóépületet – a rákosszentmihályit, vagy a marokházit – egy éven belül elidegenítjük. Vagy válunk, de nem engedünk. Sejtettük, vagy tudtuk, hogy lesz változás, hiszen minden – minden! – éppen akkor kezdett változóban lenni. (Így!) Az amerikai ösztöndíj összegét is addig küldözgettem vissza a banknak (Általános Értékforgalmi), amíg végül valutában fel nem vehettem. Hogy honnan (a csudából) értettem ezekhez, máig sem tudom. Ma biztosan nem értenék hozzá. Nincs is valutám, csak árfolyamom van. Emelgetem, emelgetem, lám ezúttal is.
A cigányasszony, aki már nem él (nagydarab teste volt, baszhatós), megállt a kapunk előtt, mert már a mienk a kapu is, és elátkozott. A fia elől vettem meg a házat, felverem az árakat, hogy fognak ők ezután ötvenezerért.
A következő, vagy az azt követő tavaszon kidőlt a kisebbik szoba felső szomszéd felöli fala. Kőház volt, alap nélkül. Visszahúzattuk a falat, de a két egymástól távolodó gerendát nem sikerült egymáshoz visszaácskapcsozni. Ezzel egyidőben elindult az épület lefelé a dombról, évi egy-két centimétert tett meg (ha igaz) a közút felé. Másfél colos acél sodronnyal körbeabroncsoztuk, majd alapot raktunk az utcafront felöli házrész alá és nyolcvan centi mélyen háromszor megpapucsoztuk. Már nem csúszkált, de ősszel és tavasszal állt a víz pincében meg a tehénistállóban, ha patakokban jött, kihordta a falból a sarat. Kőház volt, lassan már nem sárbarakva. Cementtel, malterral pótoltuk.
Bontani kezdtük, előkerült a pince boltíves bejárata. Gy. vette észre. Hol pince van, boltívnek is lennie kell, mondta, vagy mondhatta volna. Kölcsönből, hitelből hátulról előre haladva újra építtettük. Kezemhez homok, téglapor, cementsár nem tapadhatott, dolgoztam. Nehogy elfelejtsem, Gy. is dolgozott, ő a házon is. És tervezett a tervezővel. Mindig abban a házrészben laktunk (nyaraltunk), amelyik éppen lakhatóbb volt, mint a másik, ami egyáltalán nem. Kétszintes lett, kétszintes parasztház. Tizenhat év alatt. Egyszer leálltunk évekig. A leállás legelején a lányoknak megígértem, hogy mire tizennégy évesek lesznek, lesz külön szobájuk a felső szinten. Ki is választották annak a kettőnek a vázát, amelyekből legkorábban szoba lehet. Nem tizennégy, tizenhat, tizennyolc évesek lettek.
Egyik hétvégén ülünk a régi konyha asztalánál, még csak a hátsó fertály újult meg, és azon töprengünk, hogyan oldjuk meg majd a feljárást a gyermekek szobáihoz, a felső szintre úgy, hogy a majdani „amerikai” konyhából a lehető legkevesebbet vegye el a lépcső. Számolgattunk, méricskéltünk, sehogyan sem volt jó. Vagy kevés hely maradt a konyhának, vagy rondára sikeredett az elképzelés, amikor megszólalt Sára – mondjuk – tizenhatévesen. „Miért nem toljátok ezt ki? Legyen lépcsőház, üvegfalakkal.” Az lett. Most olyan, mint egy kis, három oldalról üvegfallal borított – túlzás – arborétum, a ház egyik leglátványosabb, egyben leghasznosabb tere. Látni rajta keresztül a nagybárkányi templomot a dombokon túl, aminek a látványához Gy. mindig is ragaszkodott.
Víz, telefon, gáz. Ebben a sorrendben jöttek. Eltüntettük a budit az udvarról, a disznóól helyén, ahogy itt mondják „száraz alja”, nyári-lak van. A birkaistálló helyén fészer, benne ping-pong asztal, a tehénistálló az én dolgozószobám. Ami nincs Pesten, és sohasem volt, van – három, vagy négy éve – Marokházán.
Úgy emlékszem, és jól emlékszem, hogy egyetlen szeget nem tettem benne arrébb. Csak ragaszkodtam ahhoz, hogy Gy. mellett én is kitalálhassam, kitalálója lehessek. És egy idő után nem én találtam ki, hanem ő, Gyöngyi. Gy., aki azt mondta a dombtetőn, a valóban száz éves diófa alatt, 1988-ban, amikor még nem tudta, hogy szeret ő majd még idejárni, hogy „Vettél nekem egy panorámát.” És, amíg budi az udvaron, víz a ház előtti kerekes kútban (nem habzik, a kávé íze sem jó), nem járt ki szívesen, pedig. És hiába csábítottam, a padláson, szénában, nem akart szeretni.
          Honnan tudhatnánk, hány éves a szalma?
          Széna vagy szalma?
Röhögtünk.
Vagy nem.
Rendszeresen járnak vendégek hozzánk, jártak akkor is, amikor nem volt hová fektetni őket. 20-30-80-100 fős bulikat rendeztem. Oka van, hogy szüneteltetem, ritkítom, mondjuk, évi egyre-kettőre. 2005 óta Eörsi lángot gyújtok minden október 13-ához egyik legközelebbi szombaton. Egyre többen vagyunk rajta, babgulyás bográcsban.
Évekkel ez előtt, egy több napos sütés-főzés végén, amikor gyerekből is csaknem harmincat számoltam, az akkor öt-hat-hét éves Gazsim felfelé jövet, a diófa előtt, de még az emelkedőn, amikor műanyag zsákban éppen a csontokat, a maradékot cipeltem, húztam magam után lefelé, hogy majd dögkútban végezze, megállított.
– Mikor sütjük meg az ökröt?
A három nap alatt nem sikerült találkoznunk, talán nem is evett, ökröt, karót, nyársat, tüzet, bográcsot se látott.
            Ezekben a napokban, már mind együtt voltunk, telefonon hívott Szigeti Laci. Itt mennek el mellettünk, jönnek át Csehszlovákiából (1989?) Mészöly Miklóssal, benézhetnek-e? Hát? Van boldogság? Van. És volt még hozzá negyven fok a százéves diófa alatt.
            Ült Miklós a széken, mellette, körülötte és a háta megett negyvenen punnyadtak a fűben. Megragadta a karom.
          Hozz nekem olyan pálinkát, amit ebből a szilvából főztek.
          De Miklós, ahol ülsz éppen negyven fokos hőség van, te is pihegsz.
          Ne törődj vele, hozzad.
Átmentem a szomszédba, Józsi bácsihoz, nem szilvát, vegyes gyümölcsöt
hoztam, féllitert. Tálcán stampedlis poharakkal, meg az üveggel megálltam Miklós széke előtt (trónolt, fotó is készült, félmeztelen), töltöttem, majd a poharakkal és a már hiányos tartalmú palackkal mentem volna, kínálni, a többiekhez (akik, telehassal, nyílván azt gondolták őrült vagyok, őrültek, de legalábbis öngyilkos jelöltek vagyunk, nyári öngyilkosjelöltek – orvos is volt köztünk – hőguta áldozatai leszünk, vagy már vagyunk is.
            Miklós ismét megragadta a karom, azt, amelyikben a palackot tartottam.
          Hagyd nálam! –Kivette a kezemből, maga mellé tette a földre, a szék
lábának támasztva. A tekintetében láthattam: azoknak?, hát megvetik, nem látod? Most már látom, megvetették.
Jártam gombászni is. Főleg egyedül, de kétfős társaságot még elviseltem. Öt-nyolc-tíz-tizenöt kilométeres erdőket jártunk be, míg nem egyszercsak lovazni kezdtünk.
Amikor a „srácok” – a lányok is srácok még, hogy miért, a fene se tudja – már pénzhez juthattak (9-10 évesen rendszeresen), ha nagyobb igényük volt, elvártuk, hogy a költségek egy részét ők fedezzék. Így lett profi bicikli, később számítógép és kétszer ló. Gazsi volt akkoriban a legtakarékosabb, aztán vagy vele együtt Sára is. Gazsi akkor még nem lovagolt, esze ágában sem volt megtakarított pénzét beleadni a „lányok szórakozásába”. Évekkel később tudtuk meg, hogy Csillag (első kancánk) vételárának a fele (40 ezer forint) egy kemény éjszakán jött össze. Győzködték a mindig, a mai napig is különleges tiszteletnek örvendő férfiembert, de az nem állt kötélnek, hát pokróc alá került. A lányok kikínozták belőle a hiányzó összeget, lett hát lovunk, azaz csillagunk.
Tapasztalat? Volt több lovunk, kutyánk és macskánk. Mások lettünk általuk, általuk lehettünk mások. Nem az embertől tanul az ember. Életvitelt eldöntő tapasztalat ritkán jön az embertől. Keménység, határozottság, napi gondoskodás, fegyelem, kitartás. Nekem van ő kiszolgáltatva. Ő van nekem kiszolgáltatva. Van valaki, aki rádborul, mert boldog, ha lát. Linda szeme – hat éves, elhanyagolt, poros-koszos kanca, mielőtt hozzánk kerül – a harmadik látogatáskor bepárásodik, tudja, hogy nem csak répát, almát kap, le is lesz csutakolva. Hogyne vettük volna magunkhoz.
Egy ló, két ló, három ló, a társaságnak összesen tíz-tizenkettő, nekünk másfél, ma már csak egy, az is tartozásban, nem bírjuk. Istállót építettünk négy családnak. Aprócska földeket vettem, némelyik a mai napig nincs a nevünkre íratva, egy részét az eredeti tulajdonos eladta másoknak is. Lovastúrák. Lovik Károlyról elnevezve. Talán a tizediknél tartunk, tartottunk, naplóm szerint kilenc biztosan megvolt. Három-négy-öt-hat naposak nyolc-kilenc éven át. Ma már nem értem, hogy volt mersz belekezdeni, majd tíz fővel elindulni járatlan utakon, dög melegben, apró gyermekekkel. (A többit lásd az Alibi 2. , vagy 3. számában)
Jöttünk hazafelé zokogó esőben huszonöt-harminc kilométeren át. Októberben a két lány, a lovász meg én. Erdőben, legelőn. A legelő jobb, ott folyton esik, megszokod. Erdőben, ha hozzáérsz fejeddel az ághoz, medencényi vize ömlik a nyakadba. Megállsz, megkeresed, kezedbe veszed, pisilsz. A lányok is. („Apa, van nálad zsebkendő?”) Most érzed a különbséget közted és nő között, nő és nő között. Bakancsodból, csizmájukból liternyi víz.
            Este, amikor hazaértünk (Marokháza), pálinka mindenkinek, forró fürdő. Másnap suli Pesten.
Ma már a lovak felé sem megyek, de még élvezem a trágyájuk szagát este, naplemente után. Romantika. Hajnali három órakor, csípős hidegben, csillagos, fedetlen ég alatt. Aki nem tud kikelni ágyból ezért az élvezetért egy, legalább egy éjszaka, az nem tudja. Nem tudja meg soha, miért. De él. Falun. Élem a falumat Pesten, a falumat a test(em)en.
A gombát ma már megveszem a falubeli cigányoktól. Vesszőkosarat is velük fonatok minden évben egyet-kettőt. Fontos, hogy időben szóljak – nem dolgoznak feleslegesen – mert ha megvastagszik az ág, nehéz lesz a kosár.
Csudabogár voltam, aki akkor hoztam lovat a faluba, amikor a legnagyobb négylábú az ólban hizlalt sertés. Emberszámba vettem a cigányokat, például munkát kaptak az építkezésen, megszóltak érte. Szólt a szomszéd, a felső, hogy miért nem inkább őt hívom, ha munkáskézre van szükségem. Azért öregem, mondtam neki, mert te nem vagy cigány. Mert tót vagyok, azér? Nem, mert nem vagy cigány! Csudabogár lettem, és lehet, hogy ez tetszik nekem. A kocsmában, ahova már nem járok, nekik is.
Egy alkalommal lefelé menet (kocsma lent) megállít egy asszony, vagy én állítom őt meg. Erről, arról udvariasan beszélgetünk, majd el. Hallom a hátam mögött, néhány méter után, egy másik asszonnyal:
          Mit akart tőled az a zsidó?
          Semmit, kvaterkáztunk.
Így lett néhány órára zsidaja a kocsmában is a falunak, nem tiltakoztam.
Első „bevándorlók” voltunk, „idegent” itt, Marokházán (akkor még Márkháza), csak a televízióban láttak. Azóta tíz-tizenkét „pesti” család „lakja”, többségük kocsmába nem jár, a boltban nem vásárol, panaszkodik a boltos kocsmáros, aki többnyire a Tescóba nem járó cigányokból él, hitel.
Az általunk becsábított családok újabbakat telepítettek le a faluban, mi egy amerikai házaspárt is. Most már ők a csudabogarak. Szempont volt, hogy a „telepeseknek” a mieinkkel hasonló korú gyermekeik legyenek. Ez nem mindig sikerült, de most hogy már mindenki felnőtt, nem is érdekes. A boltos nem örül nekünk, mert a „pestiek” nem viszik, hanem hozzák az árút. Ha nem lennének a cigányok, felőletek be is csukhatnám a boltot, mondja. A kocsmát nem csukhatná be, mert azt a pénzt, amit nem a boltban hagyunk, a kocsmába visszük, és ő a kocsmáros is. Vadász, két hete panzió tulajdonos.
Az új házat, mert új még, Gy. építtette, ő tervezte is, legfeljebb bele szóltam, most én lakom. Rajta tartottam a szemem, érvényesültem. Legyen szélesebb a nappali, meg amerikai a konyha. A lépcsőházat, írtam és mondtam, Sára találta ki, ma a ház egyik legizgalmasabb szeglete. Nem értjük, miért nem bontottuk le már másnap a házzal szemben lévő, előttünk már több éven át nem használt disznóólat, miért csak tizenöt év elmúltával. Szabad tér, a bejárattal szemben.
A főzdében pálinkát főzettem, egy alkalommal 51 litert. A hat éves Ágnes gyűjtötte, hordta össze fémhordóba a cefrének valót a szilvafák alól. Ez a történet is megér másfél oldalt, különösen a szállítsa. Mert Pestre vittem. Gy. ajtót nyitott, s amikor mondtam, hogy ötvenegy lett, nem engedett be. „Ennyi pálinkával meg veled nem tudok egy fedél alatt élni”. Kritikus helyzetekben mindig választékosan fogalmaz. Ezért válunk. Igaza lett. Nem is értem, mit akartam kezdeni ennyi pálinkával Pesten, a hatodik kerületben.
Sára öt-hatévesen itt (akkor még Márkháza) dobta kukákba a takiját. Azt a rongyot, amit mindenhova magával vitt, és ha „depresszióba”esett, ahogy mi egyszerűen fogalmaztunk, bárhol – porban, lakásban és füvön -, játszótéren, padlószőnyegen és járdán, hanyattfeküdt, szájába dugta a hüvelykujját, arcához szorította a büdös rongyot, és bámult a semmibe, vagy elaludt. Ha Gy. éjjel megszabadította tőle és kimosta, két napig cirkuszolt. „Hogy tehettél ilyet?!”Márkházán egyszer csak kidobta a konténeres kukába. Később tudtuk meg: megígérte a nagyapjának, hogy, mire legközelebb találkoznak, nem lesz taki. És nem lett.
Cigányoznak a kocsmában. Persze. Mindig cigányoznak. Nem dolgozik, ingyenélő, bezzeg ő, megszakad. Mondom, hagyjátok már, hát van köztük is dolgos ember, a magyar között meg léha. Egyet mutass. A mi lovász fiúnk. Tizenkét éve dolgozik nekünk, alkalmazásban. Feri? Az nem cigány, hát munkahelye van.
Évtizedes szokása a cigányoknak, húsvétkor összegyűlnek a férfiak, végig járják a családokat, fentről, a templomtól jönnek lefelé. Harmincan, negyvenen színes, zöld sárga és piros, zakóban, öltönyösen, férfigyerekkel. Állunk a kocsma előtt, azt hiszem a többiek is csodálják őket, mire az egyik „fehérember”:
            – A sörétes puskámat megint otthon feledtem, pedig most szolgálatos is lehetne.
Kezdetben vasalt fehér ingben járt ki a lovakhoz a cigány lovász, Feri, különösen öltözködött, ha vendégre is számíthatott. Ma már sehogy sem jár ki, ellustult, elkényelmesedett, ha egyáltalán. Putri lett, putriszerű az istálló meg a környéke is, mondják a falubeliek. Tapasztalom, de nem ezért nem járok oda már évek óta.
 Pénzt, sok pénzt is, akármennyit, ma is rá lehet bízni Ferire. Meg a betakarítást.
Marokházán az van, ami a férfinek kell, s amitől retteg a nő, magány. Férfimagány. Alkotómagány. Asszony utáni, asszony előtti magány. A magány a férfiaké. Ez is megkülönböztet az állattól, ha állati tapasztalat, akkor is. Akarsz és tudsz. Igényled. Tudunk magányosak lenni, nem csak tudunk, hanem akarunk is. Akarunk nélkületek is élni. Lejárok Marokházára magánykodni. Élek Marokházán magánykodva. Kedvesebben mondva: dolgozni járok le, dolgozni élek itt. Még kedvesebben. Magánykodom és dolgozom itt.
Mitől félsz? Nem a magánytól félsz. Kitől? Nem tőle. De, tőle, a marokházi magánykodásaidtól félek. Mondja.
’89 június 16-án menekültünk a fővárosból. Bevallom. Féltem és féltettem (az enyémeket) a (véres) forradalomtól.
(Marokházán a tanítónő férje, az egyszer volt téeszelnök és párttitkár, az önkéntes rendőr – minden férfi önkéntes rendőr, munkásőr volt, a volt nagygazda, meg a nincstelen bányászparaszt is – 89-ben hetekig nem jött a kocsmába le. Azelőtt kocsmatöltelék.) 
Június 16-án, útközben (96 kilométer) hallgattuk a névsorolvasást. Megérkeztünk a ház elé és nem szálltunk ki a kocsiból. Nem is akkor, csak jóval az után kezdtem szégyellni magam: nekünk volt (van) hova menekülni. Ki is használtuk, menekültünk, de már nem a véres, hanem a vértelen forradalom elől. A mai napig.
Rádiónk már van, de nem hallgatjuk, televíziónk, azóta sincs. A Gorbacsov elleni puccsról Pesten értesültünk, otthon, vagy itthon, amikor vasárnap este valamelyik hírműsorban (A hét) láttuk, hogy Gorbacsov és az elhíresült pléddel betakart Raisza kiszáll a repülőgépből. Puccs is volt: nem vettük észre. (Azóta tény: a politikát Marokházán nincs, aki észrevenné).  Ha visszafelé fordul akkor a világ kereke, de ha csak más irányba, Marokházán (akkor Márkháza), észre sem vesszük. Azóta sejtem, hogy nincs semmi, nem történhet semmi fontos a világban. DVD-lejtászón nézem a filmeket.
Sok évig nem hoztam munkát magammal, legfeljebb olvasnivalót. Akkor is felpakolva olvastam, de nem nyúltam minden kihozott darabhoz hozzá. Most már ezt nem tehetem. Márkházáról is Marokházán írom ezt, és mindent, csaknem mindent Marokházán írok. Marokházán gondolkozom. Most, például, gondolok egy kovászos uborkát. Miközben ezt írom, már a kövön van, két öblös üvegben, forr a napon, cigányasszonytól vettem (a szőlőt is tőle), csak azért is.
(Kisgyerek korában Ágnes ragaszkodott ahhoz, hogy virágot, zöldséget piacon (utcasarkon), csak öregnénitől vegyünk, ha koldussal találkozott, azonnal nyúlt a saját, vagy az anyja zsebébe fillérekért, forintokért. Egyszer egy asszony, karján kisgyerekkel azzal kezdte, hogy erdélyi menekült, Gy. kikerülte, tovább ment dühösen. Ágnes elé állt: Miért?. Csak!, mondta az anyja. Értették – később, mondjuk egy óra múlva már – mind a ketten)
Kovászos uborka. Fokhagyma van benne, babérlevél, bors, kapor, száraz kenyérhéj, a sarka, meg só. A bográcsban most nem fő semmi, de Pünkösdkor, vasárnap, minden évben szokott. Szokott még máskor is.
Ha nincs Marokháza (akkor még Márkháza), biztosan nem élek már. (Nem élnék akkor sem már, ha nincs Gy., három kicsi sóhajtás, akik kicsik maradnak és sóhajtások). Mégsem mondanám, hogy Marokháza tart életben. Nem. És már Gy. sem. Gy. semmiképp. De a kétlakiságom, és az, hogy élni tudok vele, hogy élni tudok a kétlakiságommal, az biztosan életben tart.
(A cigaretta is megölt volna, ha nem hagyom időben, huszonnégy húsz éve, egyik percről a másikra, egyik pillanatról a másikra abba. Az alkohol inkább éltet, mint nyomorba dönt.)
Nem élnék már, ha nem úgy élnék, ahogy élek. Most már Marokházán.
Ahol él az ember – és az ember mindenütt él – ott a lelkekben kupleráj van. A saját lelkében is, ha saját lelkében él az ember.
Marokházán nincs kupleráj a lelkemben. Ebből következne, hogy Marokházán nem az ember él? Nem az ember lelke él ott. A lelkem nem, a testem kétlaki? Az én saját lelkemnek nem lehet kétlakisága? Nem értem. Ebből következhet-e az, következik-e, hogy nem az vagyok ott, aki itt vagyok. És itt nem az, aki ott.
 Marokházán nem ugyanaz az ember él bennem, mint Budapesten? Kérdezem. Nem állítom, kérdem. Nem.

Centrál; A vándorlegény és a vadkan

CENTRÁL
Az idő se törődik egy folyócska
Hullámzásaival, ha szép a forrás,
Hát engem se zavar, ha rossz leventék
Tartják törzshelyemet szelíd fakarddal
S divatok puha pástja lesz a Centrál.
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.

 

Itt mérődik a tiszta jog s kamatláb,
Mielőtt kikerül s dühöng az utcán;
Itt vesz mély szövetébe tűt az eszme,
Innen indul erőtlenül, beszegve,
S addig látszik erénye és a szándék,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nem rossz játszani mint a hely bohóca
Sztárok s érdemesült nagyok közt,
Festetten vigyorogni, mintha csak csodálnám
Jobb- s baltollnokok életunt keresztjét;
Kávét máshogy ihatnak itt, s ez éltet,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Centrál! Mennyi erőm veszett szerelmünk
Hullámvölgyeiben, s a zöld alapszín
Mennyi távlatot állított a falhoz!
Az egész fiatalkoromat lefogtad;
Ez a fátum: egyéb utat ne lássak,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
Merthogy mennyi divat kínált magával
Szorzódó anyagot, s kiket neveltek
(Az én orrom előtt!) ezen a pénzen!
És hogy’ híznak az én halott jövőmből,
S látszik: isteni könnyű most a rossznak,
Amíg én ülök itt, a jó sarokban.
Nézd, mindaz, mivel egykoron becsaltál,
Hogy’ porlik darabokra, épp előttünk!
S bár nem kel porainkon új legenda,
Hét év testi szerelme ezt kibírja.
Már nem lesz tüzesebb – de tart az őrláng,
Amíg itt ülök én, a jó sarokban.
A VÁNDORLEGÉNY ÉS A VADKAN
 
Hazatévedt vándorlegény
vert sátrat a hon peremén
papírból, hogy irkafirka
vándorútját versbe írja.
A sátrától messze nem ment,
de egyedül lenni sem mert,
s hívására ködalakban
megjelent a hegyi vadkan.
1.
   VÁNDORLEGÉNY
Adjonisten, híres állat,
mégse vittem többre nálad,
én is csak köd vagyok, s talán
nem ülök meg a hegy fokán,
lecsúszhatok felerészben,
s a csatári völgyben végzem
a hajnali harmatokban,
mert idegen vizet hoztam.
   VADKAN 
Fogadjisten, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
két hon között horgonya van,
s aki horgonyt dob, hontalan,
földi, mégis addig bátor,
amíg áll a papírsátor
a csatári hegyközségben –
ezért hívtál, hogy azt védjem?
  VÁNDORLEGÉNY        
Hívtalak, hogy elmeséljem
vándorútnyi tévedésem,
s hol szorítja a rá mért öv,
oldozd fel a hazatérőt.
Hívtalak, hogy védd a váram,
mert te többre vitted nálam:
azért, ami neked megvan,
én tíz évet vándoroltam.
2.
   VADKAN 
Nem leszel több, vándorlegény,
aki köd a hegy peremén,
attól, ha most eljátszhatod
idegenből hozott dalod.
Nem kaptam én arra hallást,
tőlem nem nyersz feloldozást.
A sátradban, ott keressed,
amíg még áll, írd a versed.
   VÁNDORLEGÉNY
A versemhez béke kell és
hátország és déli fekvés,
bonthatatlan köd a tájra,
melyben vadkan áll, a strázsa,
hosszú erdők réme, őröm,
csillag alatt fészkelődjön,
s legyen dühös, ha toll gyanánt
ködbe mártom az agyarát.
3.
   VADKAN 
Nagyot tévedsz, vándorlegény,
csak téma kell neked, nem én;
a természet termékenyít?
Hogy az neked való, ne hidd:
a természet öntudatlan,
s te nem vagy az ködalakban,
álmaidon dicstelenül
idegenek hóbortja ül.
   VÁNDORLEGÉNY        
A természet mégis neszez
versemben, s jó otthona lesz!
Még neked is lesz ott helyed,
morgásoddal jelölheted,
s ami végre megszületik,
száz bajomnál is igazibb,
otthoni táj és természet
együtt ad ki csodaszépet.
   VADKAN 
Nem kell ahhoz hazajönni,
írd az elsőt, s jön a többi,
hiába szól hidegebben,
megáll úgy is idegenben,
utad előtt sosem írtál,
ha baj ért, csak félresírtál,
más vidéken tanultad ki
a bajodat eldalolni.
4.
   VÁNDORLEGÉNY        
Ha költőként nem térhetek
haza, fogadj el, mint gyerek,
itt nőttem föl, ismer Csatár,
tava mellett még házam áll,
honnan tudtam volna, vadkan,
hogy hívhatlak ködalakban?
Adom magam, csak találj rám,
hazajött egy tarka bárány.
   VADKAN             
Bárány voltál, birka lettél,
tarkaságod bőrre sem fér,
bizalmatlan a jó gazda,
más portába folyt a haszna,
aztán – nem a bölcsőd szava:
tehetséged hozott haza,
az meg, mivel máshol termett,
itt csak papírágyba rendelt.
5.
   VÁNDORLEGÉNY        
Egyet kérek, híres állat,
egy-vigaszom itt van, nálad:
mellkasomat feléd tartom,
hagyj jöttmentként itt meghalnom,
szórd szét merész papírsátram,
köd előttem, köd utánam,
s leljem végső nyugalmamat
a hazai csillag alatt.
   VADKAN             
Testedre, te nyughatatlan,
hosszú éltet mér a vadkan,
mindig más és más hatalom
jelzáloga ül házadon,
álmos ködben legelőket
láss, de tudd, hogy másnak nőnek,
körülötted nőjön honod,
sírodon se találj gyomot.
 
 

Hol vagy, Messiás?

 

A földre vetette magát, nem törődött a nedves fűvel. Úgy érezte, mintha találomra elszórt jégkockákon feküdne, noha a föld mindenhol egyformán harmatos volt. A fiú kis teste mégsem emiatt lúdbőrözött, hanem a közeli fák között futó cigány fiú hirtelen elvetődése miatt. Egyáltalán nem tűnt egy véletlen megbotlás következményének. Mert a futása úgy ért véget, hogy az egész mellkasát előre feszítette, mintha a teste vitorla volna, amibe hátulról belekapott a szél; látott már ilyen viharban hánykolódó hajót egy festményen, az azonban az édesapjáé volt. Ráadásul a fiú földre esése után óriási zajt halott, vagy talán az esés előtt, mindenesetre a hang olyan volt, mintha valakinek módjában állna a világ legnagyobb ajtaját a világ legnagyobb erejével bevágni. Nem is tévedett nagyot.

Percekig szuszogott a fű között. A fejét is csak úgy emelte fel, hogy az állát beleszúrta a nyirkos földbe. A saját légzését hallgatta, azt használta órának, amivel kiszámítja, mennyit várjon, mielőtt a földön elterülő fiúhoz kúszik. Ám egy fiatal lány, aki némán sírt,  és ezért a könnyei is átlátszóak voltak, rendkívül gyorsan közelítette meg a fekvő cigány fiút, ebből tudta a kisgyerek, most már ő is nyugodtan odamehet. Meg is tette, ott állt a holttestre hanyatló és azt átölelő lány felett. Aki a könnyező arcát a kisgyermek tekintete felé fordította, felnézett rá, esdeklő remegéssel a testében. Mintha a fiú bírája lehetne a halottnak.

A lány addig ismételte maga elé azt az egy szót, meghalt, mígnem a kisfiúnak már szinte természetessé vált, és igen kellett gondolkoznia azon, miképpen is viselkedett a fiú, amíg élt. Úgy tűnt számára a cigányfiú mindig is halott volt.

Mostanra már egyre több rokon és ismerős gyűlt a holttest köré, a kisfiú zavarban is volt, mégis ennek a rengeteg embernek a látványa jutatta eszébe hova is indult el.

Hirtelen rohanni kezdett, olyan határozottsággal tartotta önmagát egy irányba, mintha ténylegesen is egy úton futna. Nem feszítette le a kezeit maga mellé, hanem hagyta, hogy a diktált iram dobálja a karjait, mintha rohanás közben szeretne levetkőzni.

Elérte a földutat, több szekér kullogott rajta egymás után szép libasorban. Mint az óvodában, gondolta, de csak azért, mert most látott ilyen messziről, ennyi szekeret. Ahogy közelebb ért, teljesen átalakult ez a látvány, mindinkább súlyos köveknek tűntek számára a szekerek, amiket az út szélén állók próbálnak tovább taszítani. A szekereken ülők mind hallgattak. A körülöttük állok mind beszéltek. Vagy ordítottak. „Mit ártottak azok nektek?” „Te is tőlük vásároltál!” „Hányszor kaptál sonkát hitelbe?” Eredetileg mindhárom mondat egy a szekereket kísérő lovas katonának szólt. Csakhogy ő hallgatott. Persze a hangosan kiáltó nő sem nevezte meg kinek szánja mondatait, így könnyen közmegegyezés tárgya lehetett, bárkinek szólt, aki válaszolni akar. Csupán pár ácsorgóban maradt az a néma, naiv gondolat, elég, ha több évtized után nagyapa hősiességét firtató boldog gyermeki kérdésre; becsúszik majd egy ingerült válasz.

            A kisfiú pillanatnyi időre torpant meg az emberek között, jó pár lehajtott fejjel kellett szembe néznie. A fiút azonban ez mind nem érdekelte, mert nem őket kereste, hanem az apukát és az anyukát. Őket, kettőjüket. A többiek csak ezt a két számára fontos embert értelmezték.

Az egyenes hajára izzadt kéz ragadt, simogatni próbálta a fejét, de inkább kócolta, nem illett ez a tökéletlen mozdulat a kézhez tartozó nő meg-megbicsakló hangjához. „Menj innen kis szívem.” „Nem kellene látnod ezt.” De nem tett semmit a nő. Így volt ez mostanában, a szavakat csak szavak követték, a tetteket csak tettek. Nem voltak képesek keveredni egymással, ezért a tettek önmagukból alakítottak ki szavakat. Csakhogy mindenki elfelejtett pátoszt tenni hozzá, ezért ugyanolyan némák maradtak, mintha meg sem történtek volna.

A kisfiú gyufafejnyi ujjpercei a szekér oldalába csimpaszkodtak. A teste most kezdett csak dideregni a föld nedvességét magába szívó ruhája miatt, amibe befészkelte magát a hideg. Az apa a szekérnek történetesen pontosan azon a szélén ült, ahová a gyermek a fejét dugta. Az apa ráemelte a fiúra a tekintetét. Mintha kivette volna szemgolyóit, és a markaiban összeszorítaná őket, hogy kézfején a hús mindenhol eltakarta a szemének a színét. A szemgödreiben a fekete árnyék a szekér zötykölődése miatt se mozdult el, nem változott meg.

„Mit csinál itt édesapa?” „Tessék velem hazajönni!” A gyermek számon kérte a mai napot, hogy reggel idegen családnál ébredt, hogy az a ház, ahol közösen éltek, be van deszkázva, hogy nem várta őt az édesanyja, hogy csak az idegen emberek tudták bebizonyítani, hogy ők nem is idegenek, hanem régóta ismerik őt…

Az apa megpróbálta lerugdosni az érzéseit önmagáról, akár egy kisgyerek a takarót, aki csak a lábaival vagdalkozik, így aztán a takaró teljesen összecsavarodik, és úgy még erőteljesebben izzasztja a testét, még nehezebbnek érzi.

De ebből lett elege az apának. Ezért szánt szándékkal kinyújtotta kezeit, és ezekkel megfogta a fiát, nem zavarta, hogy a szemgolyói elgurultak.

Tekintetével satuba fogta a gyermek riadt arcát. Megkeményedtek az izületek az apa arcán, kitüremkedtek az erek, és hirtelen az előbb még nyugodt, sima arcbőr göröngyös talajjá vált, amin ha futni próbálna a kisgyerek, könnyen kifordíthatná a bokáját.

A gyermek bordáinak ívszerű hajlatait összefogta az apa, „Jól jegyezd meg, ha bármi baj van, csak ezt mond magad elé, én Uram én, te vagy te. Ne tegyél semmi rosszat, hanem ahogy megmondtam már neked, várd a Messiást. Mert jönni fog. Most pedig menj, eredj, várd a Messiást.”

Megemelkedett a gyerekkel együtt, és letette a kis testet állva a földre. Visszaült és hallgatott. A katona észrevette az incidenst, a lovának a pofáját az apa arca elé rántotta. A ló fekete szemei ugyanolyan színárnyalatúak voltak, mint az apa szemüregeiben az árnyékok. Csakhogy a ló szemei tágra nyíltak voltak, akár egy kimerült futóé, az apa szemei szűkek, mint egy rajthoz feszülő futóé. Kettejük között ott volt a pálya.

„Ki magának ez a gyerek? Mit keres itt? Válaszoljon a kurva mindenit!” „Nem ismerem, talán a szomszéd faluból küldte valaki.” „Biztos nem a maga fia? Nem zsidó?” Az apa segítségkérő pillantásért nem nézett sehova, továbbra is a befogadott fián tartotta a tekintetét. „Nem az én fiam.”

A kisfiú mellkasát felülről egy nő átfogta, tenyereit rászorították a kis testre. A nő némította el a gyermeket, aki egyre fáradtabb pislogással követte, hogy dobálja apja testét a szekér, nézte, milyen módon szorítja, feszíti meg karjait az idős ember, hogy egyenesen tudjon ülni, ám a szekér mégis kénye kedve szerint dobálta az apát, akár a tajtékos hullám.

A fiú kitépte magát a bámészkodók közül, és rohanni kezdett. Futott hátra az erdőbe. A mellkasát egyre jobban előre feszítette, könnyebben tudott így ordítani.

„Hol vagy Messiás?” – üvöltötte. Minden erejét felemésztette ez az egy mondat, hiszen senki se tud ordítás közben lélegezni. Majd több száz méter után egyre szaggatottabbá vált ez a mondat. Egyre kiszolgáltatottabbá a földnek, amin a mellső lábak után a hátsók már egy felkavart nedves homokba mélyedtek bele. A ló mégsem törődött vele, de a rajta lovagló öreg arab vezér a kezeivel majd minden percben érezte a lószőr ragacsos nedvességét. Mögötte vagy száz lovas szintén prüszkölt félelmében, vajon meddig bírják még a lovak, és mégis hol a legközelebbi vízlelőhely?

Az öreg arab vezér remélte, hogy helyettese, Gebel Al-Tarik már átkelt a tengerszoroson. Mert mielőbb vissza kívánt ő is térni hozzá, hogy az új területre a behatolást megkezdjék. Egyre inkább félt attól a lehetőségtől, hogy egy lakatlan sivatag belsejébe vágtatnak, ahonnan már nem fognak tudni visszajönni, mert feldarálja minden erejüket a vízlelőhelyek és falvak keresése. Hiába mentek előre, hiába vezetett több száz lovast maga mögött, egyre inkább elhatalmasodott rajta a képzet, hogy igazából hátrálnak bele a végtelenbe. Az egyetlen segítsége az volt, hogy bízott a Messiásban.

A mögötte haladó lovasok szája már régóta tátva volt, izzadsággal keveredő nyáluk több irányban folyt le az arcukon, képtelenek voltak tiszta fejjel gondolkodni vagy beszélni, mert minden erejüket a légzés foglalta le. Azonban tisztában voltak vele, az a feladatuk, hogy a legnyugatibb pontig eljussanak, és kiterjesszék birodalmukat a világ legeslegszéléig. Ha ezt nem tennék meg, halál várna rájuk, erről még indulás előtt megbizonyosodtak a vallási vezetők szavaiból.

Már jó ideje mindennap levakarták a hámréteget az alkarjaikról, mert az izzadt bőrükön mindig még aznap ki is csapódott a só, és marta az egész testüket, egész a szemeik belsejéig.

Az arab vezér lekicsinyelte a szeme világát. Megtanulta a Messiásra hagyni az előtte lévők felismerését. Most mégis rá került a sor.

Ott messze, vele szemben úgy tűnt valamit rákentek a földre, szép egyenletesen osztották el, mindenhova jutott, egyre közelebb érve jól látszott, baloldalról is feltűnik mindaz a sűrű olajféleség, ami egyre inkább élt érzékelhetően önálló életet a homokon. Égtek a szemgolyóinak a hátsó fedelei, és görcsös fájdalmat sugároztak az agyába. Csak nagy nehezen engedélyezték a szem elülső felének az agyba továbbítható érzékelését. A szeme órák óta erőteljes orkánnak voltak kitéve, olyannyira hogy jó ideje úgy érezte a szél, inkább ki akarja szívni a szemgolyóit a szemgödreiből. A pislogáshoz elengedhetetlen szemfolyadék erőteljesen próbált a szemgolyók felszínén maradni, míg a homokon fekvő olaj egyre könnyedebbé vált, egyre határozottabban vált el a földtől, mindketten mindent megtettek a láthatóságért. Így vált definiálhatóvá a tenger.

Miután már tudta mit várhat, az volt kegyetlenül hosszú, míg ennek a változásnak a gondolati közelségébe jutott. Mit kellene tenni?

A lovasainak általános hangulatát az egyik bizalmasa továbbította. Nem hitték. Hogy áthatolhatatlan a tenger. Egyszerűen nem így képzelték a világ végét. Ők meg voltak győződve arról, hogy mindezeken túl van még valami.

A parton álltak, a lovak belelihegtek a sós tenger szagába, pofájukat oldalra fordították, és belehunyorítottak a Napba. Mintha mindezt azért tették volna, mert nem lenne kedvük válaszolni. Noha a kérdés nem nekik szólt. Igazából nem is volt kérdés.

„Vissza kell fordulnunk, nincs más lehetőségünk, elértük a világ végét, nincs más, amit a birtokunkba vehetnénk, megismertük a világ határát, vissza kell mennünk, hogy biztosítsuk a hátsó alakulatokat, van idejük a telepítésre és hódításra, nincs félelemre okot adó veszély.”

Az arab vezér a lenyelt homoktól karistolt mély hangon kiadott beszéde nem nyugtatott meg senkit, különösen a vége, az elbizonytalanította a legbizalmasabb embereit is.

A pillanatnyi kétség bevárt legalább harminc hullámverést. Egyre kilátástalanabbá vált a homokpartra kifutó hullámok megváltozása. Minden maradt pontosan ugyanúgy, mint mikor megérkeztek.

A lovasok szemeinek mozgása biztossá tette az alvezér számára, sokak nevében beszél, mikor a hullámverést némává tette szavaival, és elérte, hogy azok ott kongjanak a vezér fejében. „… meg kell bizonyosodni a továbbhaladás lehetetlenségéről, mitől olyan biztos, hogy a vízen átgázolva bármilyen irányba is, nem haladhatunk tovább. A legfontosabb mindannyiunk számára, hogy meg kell bizonyosodni a továbbhaladás…”

Az arab vezér a maga módján hitt a Messiásban, soha nem társított hozzá semmilyen csodás jelenséget, az emberek tetteiben képtelen volt felfedezni a Messiás közeledtét. Számára sokkal inkább volt gyötrelmes küldetés eljutni a világ végére, mintsem vallásos hitének igazoló eseménye. Nem remélt semmilyen misztikus helyet, nem képzelte sehogy a megérkezést, de mégis a most megvalósuló állapotot tudná a legközelebbinek tartani, ha az előzetes feltevéseiről kérdeznénk. Amibe számára sajnos az is beletartozik, hogy rajta kívül mindenki más, valamilyen csodálatos esemény megélésére vágyik. Valamire, ami talán megoldja a kérdéseiket, ami segít a mindennapi nyugalmukban. Öreg katona volt, tudta ezeket az álmokat neki kell megszolgálnia. Kötelezettséget kell magára vállalnia, a semmi bizonyításának az érdekében. Furcsának tűnhet a nyugalma, neki mégis természetes volt, az ő feladata világ életében megvalósíthatatlan vágyak, célok, eszmék biztosítása volt, magas rangú vezetők esztelen akaratának a létező világba terelése. Mintha a fájdalmat, a pőre valóságot és a veszteséget elviselni képtelen emberi szellem megzabolázhatatlan lovát kellett volna nap-nap után betörnie. Már akkor embereket ölt, mikor itt a jelenlévő katonáinak többsége még meg sem született.

Nem akadékoskodott, nem is gondolt semmire. Felesleges kockázati tényezők minimalizálása mindig előny, gondolta.

Nyugodt tartással, kapkodás nélkül lovagolt bele a tengerbe. Haladt egyre beljebb, nem nézett hátra. Nagyon jól tudta, ahol most gázol a vízben, ott még nem hihető a víz áthatolhatatlansága. Tíz méterrel később is messzire tűnt még neki. Lassan érezte csak meg magán, ugyanaz a teher van rajta, mint amikor még a homokon kutatta az előtte elterülő világot. A lábszárait már többször elborította a víz, mégis tudta, nincs ott, ahol társainak a világvégébe való belenyugvása már látható.

A hideg víz megnyugtatta, nagyobb erővel de lassabban lüktetett a vére, nem nézett hátra, elviselhető volt számára, ahogy a víz egyre jobban magához bilincseli, és fogja, szorítja, míg ő csak lovagolt már ott, ahol nem volt talaj. A lova engedelmesen megfulladt, gazdájával együtt.

Miután végleg elmerült az ajtót csapkodó hullámok között, csak még több kételyt ébresztett az ott maradókban.

(a szerző az MFB ösztöndíjasa)

Nuno Fernandez Torneol: Vigo-i tenger habja

Nuno Fernandes Torneol: Cantares d’amigo

Dal egy barátnak

Hajók jönnek, anyám
Ott hozza a dagály:
Megöl a szerelem

Anyám, láttam őket,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a bárkám,
Mit hozott a dagály:
Megöl a szerelem

Végigjártam mindet,
A nagy kikötőket:
Megöl a szerelem

Megnéztem a flottám
Őt  vitte a dagály:
Megölt a szerelem

Hegedüs Márta fordítása



Meendinho: Sedia-m’ eu na ermidade San Simion…

Üldögélek Szent Simon kolostorában…

Üldögélek Szent Simon kolostorában  
Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Ülök az oltár előtt a kolostorban         
Körülöttem óriásiak a hullámok           
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem tornyosulnak a hullámok   
Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Körülöttem óriási hullámok     
Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen csónakom, már nincsen megmentőm
Reményem itt múlik el most a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Már nincsen megmentőm, s már csónakom sincsen
S a reményem is elmúlik a dagállyal
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!
Jöjj gyorsan és ments meg, kedvesem!

Hegedüs Márta fordítása



Vigo-i tenger habja…                                                         

Vigo-i tenger habja,                                                   
A barátom ki látta?
Istenem, ki láthatta?

Habzó tenger hulláma,
A barátom, ki látta?
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
A szívem őt siratta.
Istenem, ki láthatta?

A barátom, ki látta?
Bánatom nagy miatta.
Istenem, ki láthatta?

Hegedüs Márta fordítása