Kénytelen vagyok kerülőutat tenni. Le kell mennem a föld alá. Mintha az eső jóízűen ropogtatná az állomás ablakait, miközben öblöget, majd kiköpi a csatornákból a szennyet. A párás időtől, a zuhatagtól, vagy az egyre hűlő verejtéktől, nem tudom, még azon is elgondolkozom, hogy talán cukorbeteg vagyok, mindenesetre szédülten és csatakosan haladok a mozgólépcsők felé. Keveredik, összemosódik a levegő, betegnek érzem magam, mint ahogyan mások is. Egybegyűlünk, elmenekülünk a nehézkes, kedvtelen zivatartól és akárcsak a nyirkos rovarok, ízlelgetjük és tapogatjuk az előttünk lévő kiutat. Nyomorgunk. Ráérek elővenni a bérletem… Az ellenőrök túlságosan is felkészültek, számítanak a halomnyi utasra, az elázott combokra, a formás kis hátsókra. Most van kit mustrálni, végre tömérdek vér zúdulhat a farkukba.

            Romlott az idő, a gépek is alattunk. Gyönge minden, csak vonulunk lefelé, mozdulatlanul. Várom, mikor érünk le, és az unalmat mikor töri meg a képembe hajszolt huzat. A reklámok már csak a gyerekek figyelmét kötik le, amiket folyton megérintenek, megböknek, még le is köpnek néhányat.

            Nemrég értem le. De nem csap az arcomba a légáramlat. Megszáradtam, már nem szédülök mégis itt állok, mint akinek nincsen sok hátra ahhoz, hogy itt hagyja a fogát. Valaki lyukat fúr a tarkómba, szúr a tekintetével. Nem értem, és nem is akarom magamat nyugtatni, hogy miért nem fordulok hátra. Egyszerűen nem megy. Félek. Hagyom, hogy álljunk ott ketten, várom, hogy meg tudjam tenni az első lépést.

            A szerelvény üres, gondolom odafent elállt az eső. Senki se akar lejönni és innen utazni tovább. Az ablakokban tisztán látom magamat, és valaki szintén tisztán lát engem. Csakis előre nézek, behunyom a szememet és próbálom lerajzolni az arcomat, majd elképzelem őt is. Vajon hogy nézhet ki az, aki idáig követ engem, miért marja szét körülöttem azt a rohadt ürességet, amiről már nem lehetne mit lehántani. Mit akar tőlem, mit akar tudni, vajon akar-e egyáltalán valamit? De lehet, hogy csak gyáva vagyok, és a szörnyeteg valójában a „semmi” vagy valaki más, ami lát valami jót, bizalmat. Meg kéne kérdeznem tőle, hogy mit érez, miért engem választott, hiszen ha ismerne, mellém ülne és beszélgetnénk, megérintenénk egymást, de nem biztos, nem biztos… Azt hiszem újra szédülni kezdek, elájulok anélkül, hogy bárki is követne.

Lefékez a szerelvény, nem csikorgunk a sínek felett.

            A légkör szférái átnedvesednek, hámlanak előttem, míg felvágott sebként vérzik a város, ez a szép, „jó emberekkel” megtöltött város. Bent fekszel az ágyon, egyre lassul a légzésed. A libabőrös hasadat simogatod, olykor nagyokat ásítasz a hímzett párnába. Fénylesz, csillogsz, és körülötted minden törékeny. Kint állok a teraszon, figyelem ahogyan fokozatosan elernyednek az izmaid. Az ujjacskáid kivirágzanak, elengeded a napot. Ott bent, biztonságban vagy. Én meg nézem tovább a foszló időt, a bizonytalan horizontot. Nem először fordul elő, hogy kilépek ide és fürkészem a várost, az eget. Talán ez az utolsó estém, látom odafönt a változást, pedig soha nem érdekelt, hogy mit hordoznak magukkal a csillagok, a bolygók, a holdak. Már a fények sem a régiek, nem izgat, hogy mikből lettek és mik voltak. Inkább menekülnék, menekülni jó, csak tudnám miért…

            Alszol. Egyedül maradtam végleg, nem tudod, hogyan változik előttem ez a „megszokott kép”. Az égből, mint eltébolyodott pernyék hullnak az angyalok, nem beszélnek, nem mosolyognak, nem készültek fel az elmúlásra. Ezek lennének hát a csillagok? Az biztos, hogy minden bomlik felettem. Nem gondoltam volna, hogy minden és mindenki lehet halandó… Az ég csak folyamatosan mállik, kopik. Az atmoszféra elhasznált papírjai mögött, szüntelenül fakad a fájdalom, a vörös fényözön. Alattunk löszösödnek az emeletek. Ez még mindig a félelem. Bárcsak meg tudnám nevezni, bárcsak el tudnám engedni egy pillanatra.

            Túl sok itt a kihűlt hamu, ami észrevétlenül takarja be a cserepeket, a didergő fákat, a féknyomos úttesteket, a repedezett teraszokat. Elaludt bennem az égető érzés, kihűl szépen velem együtt a világ. Hallgatag, és kifacsart a mennybolt. Hajnalodhat. Nem tudom megszokni a csendet, az elfáradt perceket. Az öngyújtómat keresem, el akarom takarni magam elől a jelent, hogy rágyújthassak a múltra. Egy üveget ölelgetek, nyalom a hab erecskéit, aztán meghúzom, a maradékot járdára csorgatom. Látom őt, újra érzem a jelenlétét, ismét rágyújtanék, de van, amit már nem tudok többé eltakarni. Nekem integet, először csak az egyik kezével, majd mind a kettőt kinyújtja, és úgy kapálódzik, mintha a segítségemre szorulna. De feladja, némán nézünk egymásra. Az arca ismeretlen, a ruhája sötét. Az ittléte azonban nem több és nem kevesebb annál, amit nemrég sugallt az üres szerelvényben. Nem értem ezt a félelmet, ezt a viszolygást, undorodást, amit iránta érzek. Bárhova mennék, most már tudom, hogy követne, folyton engem figyelne. Ott lenne a nyomomban anélkül, hogy hozzám szólna.

            Becsukom az erkélyajtót, próbálok nem gondolni rá. Téged figyellek. Ébredezel, amint kinyitod a kicsinyke szemeidet, rám tekintesz, kissé el is mosolyodsz, bár kissé értetlenül fordulsz felém. Melléd fekszem, hogy most én érezhessem magamat biztonságban, én engedjem el a napot, az éjszakát. A bőröd fokozatosan kihűl, a szíved egyre lassabban ver. Megcsókolom a kihűlt válladat, betakarom a csupasz derekadat. Néha remegek, fázom. Az álom rövid, a tudatlanság pillanatnyi, mire magamhoz térnék, addigra már nem is vagy mellettem. Újra forróság önti el a testemet, ijedten dobom le magamról a takarót, kinézek a teraszra. Először csak az elmoshatatlan fényt látom, ami hamar széjjelfoszlik. Mozdulatlanul állok mögötted, figyelem a hajadat, ahogyan táncoltatja a csípős, reggeli szél. Érzed, hogy hátulról figyellek, a közeledbe férkőzöm, ezért még jobban megragadod a korlátot, mintha egy idegen lennék az ajtó küszöbén. Olykor felnevetsz, de nem rám, kezeidet emelgeted, határozottan, és megkönnyebbülve integetsz. Lenézek, és látom, amit nemrég láttam, és amitől féltem. Hát, ismeritek egymást, szeretitek egymást, vagy szerettétek… A kérdések mit sem számítanak, ha nem létezem, mert hiába érintelek, ha akadálytalanul nyúlok át rajtad, hiába szólok hozzád, ha őt hallod.

            Ott hagylak téged, észrevétlenül hagyom el a teraszt, az üres lakást, a nesztelen lépcsőházat. Újra feléd tekintenék, körbenézek, keresem, hogy merre lehet. A teraszod felé emelem a fejem, hátralépek hogy tisztábban lássalak… titeket. Igen, most már látom ki ő, világos arca van, fehér bőre, színes ruhája. Ölelitek, csókolgatjátok egymást, átölel benneteket a múlt. Kezdődhet valami új, valami jobb. Bárcsak ne féltem volna annyira.  Én lettem az ismeretlen, a senki, aki előtt hullik, szálldogál minden. Megfordulok, elindulok az aluljáró felé.

Egy árnyék sodródik az emberekkel zsúfolt állomáson. Nem lép át rajta senki, ő sem követ már többé senkit. Hangja nincsen, emlékei elkoptak. Elfojtott benne minden szó, érintés, fájdalom. Beborul az ég, megered az eső. Várja, hogy megérkezzen az első szerelvény, és csikoroghasson tovább a sínek felett.

(Illusztráció: musashinokami)

Margit azt hitte, hogy megvakult, mert amikor magához tért semmit sem látott. Mindene fájt, ahogy a kemény kőpadlón feküdt a fennvaló tudja mióta, csontjait átjárta a hideg. Feltápászkodott és tapogatózni kezdett. Ugyanazok a nyers kőfalak fogadták három oldalon, míg a negyediken egy faajtó törte meg az egyhangúságot. Semmi sem volt a kőzárkában, még nedvesség sem. Hideg, száraz börtön.
Igyekezett visszagondolni, mi történt vele. Már össze volt csomagolva és indulni készült, mikor… amikor minden elsötétült. Többre nem emlékezett. Felfogta, hogy valaki elrabolta, s tömlöcbe vetette, de arról fogalma sem volt, ki lehet az. Leült, magához ölelte a térdét és hátát a falnak vetve várt. Mást nem tehetett.
A csend és a magány a bolondját járatta vele. Folyamatosan hangokat vélt hallani, de mire odafigyelt volna, eltűntek. Fénycsóvák röpdöstek, melyek mintha egyenesen a fején suhantak volna át. Bogarakat érzett végigszaladni a bőrén, de ha odakapott, hogy leseperje nem talált semmit. Az éhség és szomjúság azonban valóságos volt, s időérzékét csakis ezeknek súlyosbodásához tudta kötni.
Nem tudta mire vélni a földrengést, azt hitte újabb érzéki csalódás szomorítja sötét létét. Egész addig így hitte, mígnem az ajtó alatt vöröses fénycsóvák nem kezdtek nyúlkálni feléje, mint megannyi lángtengeri szörnyeteg csápja.
Léptek nem hallatszottak, sem szuszogás, csak a fémkulcs kereső hegye a zár fémes lapján. Mennydörgésnek hatott a csattanás, ahogy elfordult a kilincs és kinyílt az ajtó, s Nap volt a három gyertyának mindenik lángja egyenként. Margit hunyorított és eltakarta szemét.
– Jöjjön, felséged, a vacsora tálalva.
Ahogy szeme hozzászokott kissé a fényhez, a férfira nézett. Elképedt. Azt hitte, egy táltost lát. Amikor leánygyermek volt, borzasztó betegség tizedelte a királyi ménest, s apjának kedvenc lovai is nyavalyások voltak már. Se az udvari orvos, se a lovászmester hasonlót sem látott, hát apja elküldött a messze földön híres táltos után. Érkezett is amaz, egy patracos lovon, egy nyűtt bőrátalvetővel, semmi többel. Ahogy a szem reápillantott, még akár tovább is siklódhatott volna, gondolva, csak egy egyszerű parasztember. De aki vette a fáradságot, hogy egy kicsit megpihentesse rajta szeme látását, elernyessze szemének felszínes, kereső természetét az meglátta, micsoda hatalmasság áll előtte. Pontosan úgy beszélt, járt, cselekedett, mint más, de ereje és világossága olyan volt, mint egy napfénnyel színültig megtöltött cseber, mely minden lépésénél kilöttyent és reáloccsant a körülötte állókra.
Egy megfoghatatlan többlet volt az az ember, kinek homlokának bőre alá be volt vésve az isteni küldetés, s aki megnézte, láthatta, hogy dudorodik alóla.
A táltos pedig, kinek neve Venczel volt, ahogy belépett tejet kért, egy fehér kanca tejét. Azt pedig neki megadták. Aztán, megmondta, mielőtt az apja mondhatta volna, hogy beteg a ménes, azt ő meg fogja gyógyítani, de annak ára lesz, mert a betegség démonát nem fogja tudni ott helyben megsemmisíteni. Emberbe kell szálljon előbb, hogy elpusztítsa.
Hát válasszon a szolgák közül, jött a válasz, de a táltos csak a fejét rázta. Reá mutatott, a lányára, mondván, a betegség ördöge őbele fog szállni, mert ártani akar, mennél nagyobbat. Margit nem sokat értett még akkor, karon ülő kislány volt, de emlékezett, hogy aznap éjjel irtózatos láz égette össze, s csontjait szuvak ették, s az a gyönyörű, istenadta ember napfénnyel teli csebrét az utolsó cseppig belé kellett öntse, hogy élete lángja ki ne oltódjék.
Olyan volt ez a hatalmas ember is, mint az a Venczel gyermekkorából. Izmai akár a bikáé, csontjai, mint a kőszikla, haja, bajusza, szakálla hollófekete, s szeme, mint a kökény. Arca is olyan erős, mintha eleven márványból faragta volna egy távoli földről érkezett mesebeli mester, kinek munkája angyalibb volt a Jóisten teremtményeinél. Durva vászonból szőtt inge, bőr gatyája, puhaszárú csizmája és arannyal kivert öve volt. De azon mi csuda lógott! Szablyája, bár küllemre egyszerűnek tűnt, táncolt hüvelyében, mint a zabolátlan mén, kit megülni ábránd. Kése nagy volt és gonosz, az a fajta, ki vágyik, hogy szívbe mártsák, s gyilkost csinál a gyengekezűből. Díszes veretekkel sújtott szíjak lógtak róla, majd egy tucat, mégis legfényesebben a csanak ragyogott. Tán csillagfényből volt, tudni nem lehetett, de semmi földi anyaghoz nem hasonlított.
Igencsak hasonlított Venczelre valóban, de az a cseber, ami a táltosban napfénnyel volt telve, az ebben a férfiban csupa ezüstösen csillogó holdfény volt, hideg és romboló, az a fajta, mi elseper mindent, hogy helyet csináljon a teremtésnek.
Margit, akár a gyermek, ki csodálatosan nagy méltóságot lát, elámult, s egy pillanatra meg is feledkezett, hogy milyen helyzetben van. Hamar összeszedte magát, s leggőgösebb arcát felöltve sziszegte:
– Elrabolsz, tömlöcbe vetsz és most vacsorázni hívsz?
– Bár rendeletemre hozták ide, ki ily méltatlanul bánt felségeddel már meglakolt bűneiért. Jöjjön, kegyelmességed.
Félreállt, hogy kiengedje a lányt. Amaz gyanakodva osont, hátat nem fordítva, szemét le nem véve az igéző tekintetről. A férfi elindult, mutatta az utat. Hasonló kamrák mellett mentek el, néma volt mind, s hosszú kőlépcsőn emelkedtek. Ahogy kinyitotta a kivezető utat, sötéthez és a gyertyalánghoz szokott szeme majd kiégett.
– Ne lépjen ki még, szokja a szeme. – intette a férfi.
Hosszú percekig hunyorított, míg bizonyossággal ki mert lépni a fényre, s bármennyire is türtőztette magát, felsikkantott. Egy fallal körülvett kastély udvarán állt, amely úgy csillogott, mint az arany. Csillogtak a falak, csillogott a kövek közt a habarcs, de még a por a földön is úgy ragyogott, mint egy hatalmas, napsütötte kincseskamra.
– Üdvözlöm az új otthonában, felség, az Aranypalota rendelkezésére áll.
Hagyta még, hogy a lányka gyönyörködjön a látványban, aztán elindult az égig érő tornyokban csúcsosodó épület fele. Vastag falai, lőrései, bástyái, öregtornya sokkal inkább egy erődítmény küllemét kölcsönözték neki, melyet a Napbaöltözött királyfi építtetett egykoron. Ahogy átvágtak az udvaron egy istálló mellett is elhaladtak. Margit nem bírta türtőztetni magát és belesett. A hosszú csarnokban két sorba voltak bekötve a jószágok egymásnak háttal. A jobb oldalon csupa arany-, ezüst-, s lángszín paripa ropogtatta a frissen izzított parazsat, s vályújukban friss harmat várta, hogy vele oltsák szomjuk. Nekik háttal, a bal oldalon szárnyas gyíkok, borzadalmasak álltak. Volt ott szőrös, csupasz, pikkelyes, csontos, tollas, s mindenik előtt tojásnyi jégből rakott kazal, s mellettük ónos esővel teli vályú.
A palota ajtóján belépve pompás tárnák várták, magasak, faragott oszlopokkal, szobrokkal, páncélokkal, faliszőnyegekkel és fegyverekkel ékesítettek, hosszúak és labirintusszerűen bonyolultak. Tán tíz percbe is beletelt, mire az ebédlőbe értek. Margit elég lakomán részt vett már életében, de ilyet még nem látott. A kígyószerűen tekergő, hosszú asztal roskadozott az ételektől. Hal, vad, mi jó falat, s mi szem-szájnak ingere mind ott várta őt és a férfit. Az asztalfő mellett egy vénséges, nyurga lakáj állt, s bár a kor elhaladt feledte, szeme akár a sólyomé, borostyános fénnyel izzó, lába pedig, mint a karvalyé.
A szolga kihúzta a széket Margitnak, s semmibe vette barátságtalan pillantásait. A férfi az asztal másik végére ült és áldást mondott:
– A Teremtő Isten rendelte étel és ital szolgáljon egészségünkre, hogy erőt merítve belőle, szolgálhassuk a Teremtő Istent. Jó étvágyat.
Nekilátott. Csanakjába bort töltött, húst pakolt tányérjába, s késével falatozni kezdett. Halkan evett, mértékletesen harapott és nem nézett fel közben. A lakáj készenlétben az asztal mellett állt. Margit csak nézett maga elé, s borzasztó dühös volt tudatlanságától.
– Elég legyen ebből! – ugrott fel, s lesepert egy tányér sültet az asztalról. – Ki vagy és mit akarsz? Hol vagyok? Miért raboltál el? Mi lesz a sorsom? Válaszolj, te haramia!
A mélységes csendben felindult lihegése betöltötte a termet. Kissé meg is szégyellte magát, hogy ennyire elvesztette hidegvérét, kimutatta indulatát, s ezáltal gyengeségét. A férfi nyugodtan lenyelte a falatot, leöblítette egy kis borral és a lány szemébe nézett. Amaz egyből elgyengült, lelke majdhogynem megjuhászodott a kökényfekete szemektől.
– Nevem Bogod, a Hétfejű, s a királyságomban vagyunk, az Aranyszűrön, annak is a közepében, az Aranypalotában. Azért raboltattam el, felséged, hogy egy szívességet kérjek, keveset az idejéből, egész pontosan három hónapot. Sorsa pedig töretlenül az Ön kezében van.
Margit nem talált szavakat. Nem tudta eldönteni, hogy ő bolondult meg, vagy ez a férfi. A hétfejű? Tán csak nem azt akarja mondani, hogy ő a rettenetes hétfejű sárkány, kivel a gyerekeket jesztegetik, ki megölt számtalan hőst, a borzalmas, a gyilkos? Meg mi ez a szívesség dolog? Hát nem fogoly?
Látva, hogy a lány semmit nem ért, magyarázni kezdett:
– Tudja, felséged, a legendák gyakran becsapósak. Nekünk, sárkányoknak sincs több fejünk, mint bárki másnak, ez csak a rang, a hatalmunk jelképe. Nálunk az uralkodó jog nem öröklött, hanem szerzett, az erősebb jogán. Aranyszűrnek pedig én vagyok az ura menten harminc esztendeje. Ami pedig elrablását illeti, felség, nem volt választásom, mert önnön akaratából nem jött volna. Arra kérem, töltsön el velem három hónapot, utána pedig busás ajándékokkal megrakodva hazaküldöm atyjához díszes kísérettel, egy békeszerződéssel és házasodási szándékommal.
Margit végighallgatta, de a végén leesett az álla. Megrökönyödve nevette el magát, s hahotázása szűnni nem akaró görccsé torzult. Hasát fogta, s vonaglott, de amint könnyes szemmel rápillantott a türelmesen várakozó Bogodra, s a rezzenéstelen lakájra, egyből elmúlt nevethetnéke.
– Komolyan beszélsz…
A sárkány bólintott, csanakjába ismét bort töltött, s a távolba révedőn, mintegy magának mondotta:
– Azt mondják, a Teremtő Isten mindenkinek ád egy feladatot, amit tennie kell. Nektek, embereknek, feladatotok, hogy építsetek, hogy gyarapítsátok az Öregisten javait a földön. Nekünk sárkányoknak a Jóságos Isten pusztító erőt ádott, ez tagadhatatlan. De népem eltévelyedett. Nem érti, hogy a pusztításnak helye és ideje van, szerepe, Istenadta jogosultsága. Mert pusztulással kezdődik és végződik a teremtés. Soká éltem hűen természetemhez, de… – itt megállt és egy pillanatig nagyon öregnek tűnt – elfáradtam. Belefáradtam, hogy én legyek, aki nem jó, a fellegajtó nyitogató, ki teszi a dolgát és mégis, csak a botvége és az ostor szíja a jutalma. Olyan ez, mint a színházban, ha te vagy a gonosztevő. Ha kedvére teszel szerepednek, mindenki gyűlölni fog, ha pedig nem, hát összeomlik az egész darab. Miért nekem kell rossznak lennem? Hogy ti jók lehessetek? Nem vagytok különbek nálunk, hát leszek én a jó, s lép majd más a helyemre.
Margit fehér volt, mint a fal, szája vonallá szűkült, s a sírógörcs kerülgette. Minden erejét össze kellett szedje, hogy türtőztesse magát, de így is csak egy fojtott sziszegést tudott kipréselni magából:
– Undorító fattyú, ami vagy… méreg minden mondatod. Egy szavad sem hiszem!
Bogod ismét csak bólintott. Megköszönte a táplálékot, felállt az asztaltól és ezzel zárta a beszélgetést:
– Későre jár már az induláshoz, felség. Háljon meg itt, s holnap reggel, ha továbbra is hajthatatlan, befogatok négy lovat és díszes kísérettel küldöm haza, egy véka gyöngy kárpótlással az okozott kellemetlenségért. Én visszavonulok kamrámba, kívánok kegyednek nyugodalmas jó éjszakát. Hamu elvezeti lakosztályába.
Minden további magyarázat nélkül megfordult és otthagyta a lányt.

Hamu némán és méltóságteljes lassúsággal vezette Margitot fel a toronyba, hol lakosztályát berendezték. Idegtépő lassúsággal. Kezdte úgy érezni, hogy itt minden úgy van kitalálva, hogy neki az idegeire menjen. A véget nem érő csigalépcső monotóniáját kénytelen volt megtörni.
– Te egy lüdérc vagy, ugye? Hogyhogy egy magadfajta szörnyeteg itt nyal segget, ahelyett, hogy asszonyokat nyomorgatna?
– Ez egy hosszú történet, felség, nem hiszem, hogy örömére szolgálna egy királykisasszonynak.
– Ez a végtelen lépcsősor sincs kedvemre. – morogta. – Beszélj, ha szólnak hozzád, szolga!
– Ahogy óhajtja, felség. – válaszolt rezzenéstelenül Hamu. – Ez az öreg lüdérc sem volt mindig vén. Ahogy kegyed fogalmazott, asszonyokat nyomorgattam, ahogy azt a magamfajtáknak kell. Mindezt addig, míg egy tisztes özvegyasszony képében megismertem a feleségem.
– Ne röhögtess. A fattyak és a szent házasság?
– Mint képzelheti, az egyház nem adta áldását. Nem is kértük. Én az elveszettnek hitt férje képében férkőztem közel hozzá, de Ilona egyből átlátott az álcámon. Ahelyett, hogy segítségért kiabált volna, csak annyit mondott: “A nyomorúság nem válogat. Kend is magányos. Jöjjön, melegedjék a tűz mellett.” S tüze megmelegítette a szívemet is. Két gyönyörű évet töltöttünk együtt. Én, a megkerült férj, visszatértem a faluba és tisztes életet éltem.
Margit hisszegett és elfordult, jelezve, hogy nem kíván többet hallani az ügyről, de Hamu folytatta.
– Gyerekünk is született. Egy gyönyörű leány, Ünő. De aztán egy napon előkerült az igazi férj. A falu rájött a csínyre. Elfogtak bennünket. Ilonát megégették, miután a helybenítélő bíróság boszorkánynak kiáltotta. A lányunkat megitatták. Engem kiheréltek és félholtra verve bedobtak egy gödörbe.
– Megérdemelted. – kiáltotta dühösen Margit. – Megrontottál egy szerencsétlen asszonyt és fattyat nemzettél neki!
– Én is ezt hittem, felség. Mai napig is hiszem. De Bogod úr megmentette az életem, felápolt és segítségem kérte. Én pedig neki ajánlottam, mi nyomorult életemből maradt. Megérkeztünk. A szobája, felség.
Margit félrelökte az öreg lüdércet, s mielőtt arcába csapta volna az ajtót még hozzávágta:
– Elegem van belőletek, hasított nyelvű, csúszómászó fattyakból és az álnok hazugságaitokból! Holnap hajnalban, ha kell az ablakon keresztül szököm meg!
A csukott ajtó mögül még hallotta:
– Nem lesz rá szükség, felség, a lovak várni fogják.

Margit szemügyre sem vette a pompás lakosztályt, hanem egyenesen az ágyhoz rohant, hasra vágta magát, s a párnát az arcára szorítva üvöltött kínjában. Percekig váltakoztak a zokogórohamok és a fájdalmas kiáltások, míg sikerült lenyugodnia annyira, hogy gondolatai fonalát ismét kézbe vegye.
Eme néhány rövid perc alatt mindent átélt a kétségbeeséstől a keserűségen át a fortyogó dühig. Anyjának emlékét hívta segítségül, azt a szelíd árnyat, ami karonülő korából reámaradt. Átkozottul távolinak tűnt és valótlannak, mégis abban a helyzetben ez volt mindene.
Három éves sem volt, mikor egy szörnyeteg elragadta az anyját, s onnantól élete magány volt, ugar és túlélés a néhanapján koncul odavetett törődésfalatokon. Az udvari pompa mögött kevés szeretet lakozik.
Fogalma sem volt honnan tört rá az acélos elhatározás, de megragadta és nem engedte többet. Megteszi. Ha beleszakad is, ha meghasad a szíve, ha a pokol tüze is emészti el közben, de véghez viszi tervét. Ennyivel tartozik magának, az anyjának és a könyörtelen, igazságtalan világnak.

Másnap reggel valóban az udvaron várta az aranyhintó, benne négy tüzes, aranyszőrű paripa, tizenhét felnyergelt, páncélos garabonciás kíséretképpen. Mellettük ott állt Bogod, s Hamu, márványtekintetükkel várva a döntést. Margit összeszorította a száját és kimondta az elmúlt éjjel gyakorolt mondatot:
– Maradok, egyetlen feltétellel. Mikor elraboltatok, éppen utazni készültem. Szobámban maradt az utazóládám, benne személyes holmiimmal. Azt hozzátok el, s maradok.
– Felség, a Vörös király birodalma messze van, egy hét mire visszaér kegyed ládája.
Margittal pördült egyet a világ, de belekapaszkodott abba az acélos elhatározásba, mit tegnap zsákmányolt.
– Hát legyen.
Elrohant és bezárkózott a szobájába.

Se ebédre, se vacsorára nem mutatkozott, s ajtója elé lerakott tálcákat is érintetlenül hagyta. Csak feküdt ágyán és a plafont nézte, időnként sírt, elaludt egy órácskára, majd kezdte elölről. Úgy érezte, lassú mártírhalált hal éppen.
Tán így is maradt volna az idők végezetéig, ha egy mennydörgés halálra nem rémíti. De nem akármilyen mennydörgés volt az. A füle megsajdult, s meg volt győződve, hogy hallotta a palotát megrepedni a remegéstől. Az ablakhoz rohant és elfehéredett attól a gomolygó, a teljes látóhatárt befedő, majd a földig lógó fekete fellegóceántól, ami szökőárként közeledett. Sosem látott még ilyet, s azt hitte, a világ vége közeledik, az a fajta, ami után még nem akad két nap.
Hamu törte be ajtót, azzal az idegesítő, semmitmondó kőarcával.
– Engedelmét kérem, felség.
Azzal felkapta a lányt a karjaiba, s szélsebesen elindult vele lefele a lépcsőn. Amannak ellenkezni se jutott eszébe, csak kapaszkodott félelmében a cingár öregemberbe.
– Mi történik? – nyögte.
– Megtámadtak, felség. Bogod gazdám említette, ha jól emlékszem, hogy a sárkányok birodalmában az erősebb jogán osztják az uradalmat. Valaki úgy érezte, elég erős a feladathoz, hogy megdöntse a királyságot.
– S mi fog történni, ha sikerül?
– Akkor felség, a győztes átveszi a hatalmat, megöli a vesztes házanépét és beköltözteti a sajátját.
– Úristen! – jajdúlt fel Margit. – De Bogod erős, nem? Hétfejű sárkány.
– Így igaz, felség. De az ellen sem kutya. Som, az ifjú Tizenkétfejű.
– Szűzmária, segíts! Akkor mind meghalunk! – sopánkodott.
S akkor Margit olyat látott, ami lelkét nyugtalanító mértékben lecsendesítette és megbátorította. Hamu elmosolyodott.
– Ahhoz még a gazdámnak is lesz egy-két szava.
Kiértek az udvarra. Margit karján egyből felállt a szőr és a haja is az égnek meredezett. Egész teste bizsergett, s úgy érezte, mintha folyamatosan hangyák csipkednék. Faldöntő szél tombolt, s a benne szálló jégkristályok úgy metszették fel a bőrt, mint megannyi apró penge. Bogod már az udvaron állt, biztosan és erősen, mint egy bálvány, tekintetét mereven az égnek szegezte. Rájuk sem pillantott, s mennydörgő hangon beleordított a viharba:
– Hamu, vidd a hercegnőt a tömlöcbe, az van a legmélyebben, ott a legbiztosabb. Az életeddel felelsz érette!
Azzal lánggá változott, ezüstből való, süvítő lánggá és felröppent az egekbe. Margit még sosem látott olyan szépet. Lobogott a hideg fényű tűzzé vált Bogod, s mögötte csillagpernyéből való csóva. Odafent az égen már várta a tintakék orkán, tűzből való, nagyobb, vadabb és ijesztőbb őnála.
Az istállóban a lovak ijedten táncoltak, a szárnyasgyíkok üvöltöttek. A szél letépte az egyik ajtót és úgy csapta neki a palota falának, hogy tűzgyújtó is alig maradt belőle. Mindeközben az égen megkezdődött a csata. Birokra kelt a két erő, kergetőztek, összecsaptak, ölelkeztek, s nyomukban hasadt az ég, lobogott a mennydörgés és szikrákként pattantak a villámok.
Már majdnem elérték a tömlöcök bejáratát, amikor hullócsillagként a toronyba csapódott az ezüst láng. Az omló törmelék agyon is nyomta volna Margitot, ha Hamu nem löki félre, vissza az udvar fele. Őt magát egy kődarab fejbe verte, ki is szökkent a vére, de felugrott és a lány mellé állt, védelmezőn magához ölelve.
Bogod ott feküdt a törmelék között, a láng, mi testét borította már majdnem kialudt. Vér csorgott majd minden testrészéből, s görcsösen markolt szablyájának pengéjéből csak egy arasznyi csonk maradt. Szeme felakadva remegett, fejét forgatta, s motyogott valamit.
Mint, aki lidérces álomból ébred ugrott fel, s üvöltött bele a viharba.
– Erzsébet!
A szél úgy kapta fel a nevet, mint egy rongydarabot, s már messze járt vele, de Margitban meghűlt a vér. Az anyját hívták Erzsébetnek. Milyen asszony nevét ordíthatja ez a szörnyeteg?
Bogod körülnézett és ijedten látta, hogy beomlott a tömlöchöz vezető út. Fogát csikorgatva ugrott fel, eldobta kardjának csonkját és új tűzre kapva visszaugrott a csatába. Birokra kelt a két erő, s borzasztó próba kezdődött. Hol egyik, hol másik kerekedett felül, de összeroppantani nem tudta egyik sem a másikat. Margit fohászkodni kezdett, a szégyen ellenére, amiért az utált szörnyeteg győzedelmét kéri a Szűzmáriától.
Egyszercsak felcsattant Bogod hangja:
– Hamu, gyorsan változz madárrá, vizet merj a csőrödbe, s Som fejére cseppentsd! De nehogy az enyémre, mert menten összeroppant!
A szolga rögtön ugrott, s egy szempillantás alatt ölyv képében küzdött a szélviharral. Az istállóba szállt, a lovak itatójából vizet mert, minden tudományát latba vetve, lélekszakadtából csapdosva igyekezett megközelíteni a küzdelmet, hiába. Egy erős szél felkapta és úgy teremtette földhöz, hogy nem mozdult többet.
Margit már bizonyosra vette a vesztét, amikor az egyik aranyszőrű paripa eltépve kötelét, egy itatóvederrel a szájában felé vágtatott. Már futtában szólott:
– Királylány, vedd a vödröt a számból és kapj a hátamra, ha élni akarsz, s jót cselekedni a világgal.
Teste szinte magától cselekedett, mert gondolkodni nem volt képes. Felkapott a lóra, kezében az itatóvederrel, s kapaszkodott, ahogy csak bírt. Mennél fennebb vágtáztak, a szél annál erősebb lett, s az ostromló lökések többször majdnem letaszították. Az állat is küzdött, ömlött róla a verejték, s habot túrt, de sikerült föléjük kerekedni.
– Öntsd, leány, de óvatosan! Ha Som győz, mindnyájan meghalunk.
Margit pedig öntött, egyenesen Bogodra. Ott helyben született a döntés, egy elmehagyott pillanatban. Pusztuljon minden, de legfőképpen pusztuljon az a szörnyeteg, aki elrabolta, s csalfa színjátékokkal kínozza.
Épp levetni készült magát a paripáról, eltávozni a világból, mielőtt a következő istentelenség reá teszi a kezét, amikor egy erős széllökés Som fejére csapta a vizet. A sistergés, a visítás és Bogod csatakiáltása kavargott a szélben, ahogy az ezüst láng, egy utolsó, nagy lobbanással összeroppantotta a tintakék ellenségét.
A győztes úgy zuhant le, mint egy lapos kő, s többet nem moccant. A vihar egycsapásra alább hagyott, a szél megjuhászodott, a felhők széledni kezdtek. A paripa remegve a fáradságtól ereszkedett le a földre. Margit, amint talajt értek, leugrott a hátáról, s elfehéredve, vádlón reá mutatva rebegte:
– Remélem, boldog vagy, hogy immár én is pokolra jutok, amiért segítettem egy fattyúnak!
Megszédült és térdre esett. Remegett egész testében. Gyomra kavargott és izzott. Hányt és elájult.

Delíriumos álmában hányingere volt. Egy örvényben kavargott, folyamatosan és megállíthatatlanul, mintha Szélanyó vihara kapta volna fel egy véget nem érő keringőre. Borzasztó érzés volt, ahogy egyre erősebb rosszullét kerülgette, de megszabadulni nem tudott sem kellemetlenségtől, sem gyomrának tartalmától, csak az émelygés és a szédülés maradt. Az örvényben Hamu járt ördögi táncot hatalmas, meredező aranymadarával, s biztos volt benne, hogy mikor a szélvihar félrefordította, be is erőszakolta az ő aranyfészkébe. Bogod is ott volt, rettenetes szablyájával és harci üvöltésével, s vagdalkozott egy láthatatlan ellenféllel, s közben minduntalan az anyja nevét kiáltozta. Rosszabbul esett ezt a szent nevet abból az átkozott szájból hallani, mintha minden egyes csapás őreá érkezett volna.
Az anyja is ott volt, fel-felsejlett halovány árnya, de a szokásosnál is hidegebb és távolibb volt, s nem fordította felé arcát, csak a hátát mutatta neki. Ő pedig kiáltotta, sírt, mint csecsemő az emlő után, s minden egyes jajveszékelése távolabb lökte az amúgy is halovány képet.
Mennél jobban küzdött, a fattyak ábrázatai közeledtek, s anyja arca, az egyetlen mibe kapaszkodhatott volna, távolodott.

Víz csorgott a homlokáról az arcára, s valaki egy szomorú dalt dúdolt, olyat, amire kinyílnak a rózsák és illatot bontanak a daloló vigasztalására. Szerette volna azt hinni, hogy az anyja, de még ebben a féléber állapotban is tudta, hogy nem lehet ő. Az anyja neki sosem énekelt.
Ahogy kinyitotta a szemét egy százszorszép asszonyt látott, fiatalt és szelídet, hosszú, galambősz hajjal, lenge fehér ruhában. Homlokán hegszerű vésetek futottak szerte, akár egy virágkoszorú.
– Nyugalom, hercegnő, biztonságban van.
– Ki vagy? – kérdezte gyanakodva Margit.
– Ilona a nevem, felséged. – suttogta selymes hangján, s a vizes keszkenőt a kis tálban nedvesítette.
– Nem érted. – morogta Margit. – Mi vagy?
– Tündér vagyok, felség. – válaszolta szelíd, szomorú mosollyal.
– Tündér, vagy szépasszony? – kérdezte szemöldökét felhúzva.
– Nincs különbség, felség. Mindössze tündérnek nevez minket, ki szeret és szépasszonynak, ki gyűlöl. Olykor ugyanazt a személyt közülünk.
– Elég legyen. – sóhajtott fáradtan Margit. – Amiért kellemesek vagytok a szemnek, még fattyak vagytok mindahányan. Takarodj.
A nő szelíden elmosolyodott, felállt, meghajolt és légies léptekkel távozott. A lány egyedül maradt a maga lelki ürességében. Úgy érezte, a lázálmos örvény kisepert belőle mindent, a kétségbeesést, a szomorúságot, a keserűséget és csak a csupasz magány maradt, az üresség, a nemlétezés nyomora.
Hatalmasat kondult a gyomra, mint a nagyharang a katedrálisban. Abban az ürességben pedig vállat vont, s elindult, hogy megkeresse a konyhát. Üres gyomorral még meghalni sem jó.
Lebaktatott a hosszú lépcsőn, s elindult a labirintusszerű folyosók és termek rendszerén keresztül, hogy találjon egy szolgát, de az egész palota olyan elhagyatott volt, mint egy temető. Már épp felháborodottan kiáltani akart, amikor csoszogó lépteket és hörgést hallott közeledni.
Nem tudta mire vélni, ezért gyorsan elbújt az egyik díszként odaállított páncél mögé. A hang erősödött, s amikor kikukkantott meglátta Bogodot, félholtra verve, inge alól kikandikáló véres kötésekkel, ahogy dülöngélve ment valamerre. Erősen lihegett, olykor megtántorodott, a falba támaszkodott, s mikor erejét kissé visszanyerte tovább haladt.
Margit nem tudta elképzelni, hova mehet ilyen állapotban, s a kíváncsiság győzött az óvatosság rovására. Utánalopakodott. A sárkány félig önkívületi állapotban volt, nem vette észre az őt követő lányt, s csak dülöngélt tovább célja fele.
Bogod motyogott valamit, de annyira halkan és erőtlenül, hogy nem lehetett kivenni a beszédet. Ahogy a folyosó végére ért, két vaskos tölgyfaajtó várta. Nekiveselkedett, hogy belökje, de megtántorodott és beesett a kis helyiségbe. Köhögött, krákogott, nem tudott felállni, de minden erejét összeszedve négykézláb bemászott a terembe. Margit, ahogy utánaleselkedett egy kis kápolnát látott, amiben nem volt oltár, sem padok, csak egy kőkoporsó, amiből egy márványból faragott gyönyörű nőalak emelkedett ki. Büszke volt, de jóságos, olyan, mint az úrnak egy angyala. Bogod térden állt előtte és halk imába kezdett. A szavakat nem lehetett érteni, csak a könyörgő szeretetet, amivel ejtette őket.
Margit már majdnem otthagyta őket, amikor megakadt a szeme egy nyakláncon, ami a szobor nyakába volt akasztva. Elütött tőle, mert vörös volt, virított a fehér márványon. Hunyorított, ahogy megpróbálta kivenni a címert, ami bele volt vésve, s szíve megállt a dobbanásban, mikor felismerte. Valaki megragadta a csuklóját. Hamu volt az. Nem szólt, csak intett, hogy kövesse, s anélkül, hogy elengedte volna, gyors léptekben elrángatta az ajtótól. Sikítani akart, de a szívét markoló kérdések összeszorították a torkát.
Amint visszaértek az egyik főcsarnokba, Hamu megszólalt:
– Megérkezett a ládája, felség. Felvitettem a szo…
– Válaszokat követelek! – rebegte Margit, de hangja elcsuklott. – Mit keres… anyám szobra és… nyaklánca a…
Nem tudta folytatni. Hangosan lihegni kezdett, levegőért kapkodott, s szeme világa kimenekült az ajtókon.
– Jöjjön, felség, töltök egy pohár bort, s ha tudni akarja, hát elmondom, uram akarata ellen is.
Margit nem egyezett bele, de nem tudott ellenkezni. Menni sem tudott, az inas kellett eltámogassa az étkezőasztalig. A tüzes bor kissé helyrehozta, eléggé, hogy felrója az alávaló szolgának, hogy magának is tölt egy pohárral, s úgy ül le melléje, mint egy kapás paraszthoz a kocsmaasztalnál. Bármennyire is sértette az önérzetét, összeszorította a fogát és megfogadta, hogy végighallgatja a lüdérc mondanivalóját. Válaszokat kell kapnia.
– Úgy sejtem, mostanra már kitalálta a történet velejét, de hadd mondjam el az apró, de annál fontosabb részleteket is. Bogod úr nem volt mindig ilyen. Nem hadakozott sorsa ellen, tette, amit vére diktált neki. Így esett, hogy tizenhárom esztendeje betört a Vörös Király palotájába és elrabolta a királynét, kegyed anyját, Erzsébetet.
Margit hallotta, hogyan pattan el az egyik foga, olyan erősen szorította össze állkapcsát. Fájdalom nyilallt a fejébe, látása vörös fátyolt borított, de összeszedte minden akaratát és hallgatott. Hamu, figyelte a leányt, bólintott, s folytatta:
– Arra számítottunk, hogy nehéz lesz megtörni, hogy menekülni fog, hogy őrizni kell. Elvégre kegyednek sem volt túl jó véleménye rólunk. De a pillanatban, ahogy a királyné magához tért és megtudakolta, hol van, elmosolyodott és csak annyit mondott: “Köszönöm.”
Hazugság, hazugság, álnok, szemenszedett hazugság, üvöltötte a fájdalom a szívében, de Margit úgy tűrte a mondatok ostorcsapásait, ahogy egykoron Jézus Urunk a kereszthalált.
– Bogod uram életében először tapasztalt egyebet, mint gyűlöletet és megvetést. Szerelmes lett kegyed anyjába, őfelsége pedig értékelte azt az életet, amit az uramtól kapott. Feltételezem, nem kell elmesélnem, milyen ura volt neki a Vörös Király.
Margit úgy érezte, leolvad az elméje, kifolyik a fülén és az orrán, s ott hagyja romba döntött testét a tébolynak. Minden erejével ellenkezett, úgy köpte ki a bevett szavakat, akár a kígyómérget, de ismerte apját. Bármennyire is kerülte színét, bármennyire is menekült az udvaroncok sekély, tettetett törődésébe, nem menekülhetett apja szeretőinek, fattyainak, tisztességtelen ügyleteinek tudása elől. Látta, hogyan bánik a nőivel és alattvalóival. Látott véresre vert prostituáltakat és megcsonkított szolgákat, kapott ő is tőle tenyérből, jogarból, vasalt csizmából. Ha nem jelent meg fertályóra múltán hívására, alabárdosaival a kutyák óljába vettette, s ott is töltötte volna az éjszakát, ha az egyik lovászfiú nem csempészte volna be hajnalig a meleg istállóba saját fejét kockáztatva.
Mindezek ellenére, nem hitte, nem hihette, hogy anyja otthagyta a királyt, hogy otthagyta őt azzal a vadállat apjával egy ördögfajzatért.
– Erzsébet királyné megváltoztatta Bogod uram, jót csinált vele. Királyságát, udvarát úgy igazgatta, hogy soha nem látott virágzásba kezdett. Boldogok voltak és őszinték. Minden titkuk felajánlották egymásnak. De egyszer minden véget ér, s az utolsó titok is előbukkan. Erzsébet királynénak volt egy lánya, kit otthagyott a Vörös Király karmai közt, kiről egyetlen szót sem szólt uramnak, míg halálos ágyán meg nem szólalt lelkiismerete. Azt kérte Bogod úrtól, hogy mentse meg lányát a Vörös király karmai közül. Hát ennyi, felség. Ez a teljes igazság.
Margit nem szólt, csak mint a holdkóros felállt, rongyként lógó kezeivel leverte a boroskupát, s tántorgó léptekkel a szobája fele indult. Hamu nem ment utána, hogy támogassa. Nem volt szíve.

Bogod borzasztó sebeitől kínozva az ágyán feküdt. Nem csinált semmit, csak bámulta a plafont, olykor nyögött egyet, ha a bordái erősebben kezdtek szúrni. Ajtaján kopogtattak.
– Igen. – nyögte erőtlenül.
Amint meglátta a belépő Margitot felugrott ágyából, de fájdalmában menten vissza is hullott.
– Ne erőltesd magad, uram. – mondta mosolyogva a lány. – Pihenj.
Bogod meglepetten figyelte a lányt, ahogy félreáll a ládáját hozó szolgák elől, s elveszi Hamu kezéből a boroskancsót.
– Mire véljem ezt, hercegnő? – kérdezte Bogod.
– Úgy érzem beszélnivalónk van. Olyan dolgokról, ami csak a kettőnkre tartozik. Örvendenék, ha szolgáidat elküldenéd reggelig a palotából, hogy csak magunk lehessünk.
A sárkány bólintott, s kiadta a parancsot. Másnap reggelig egyetlen szolga se tegye be a lábát a palotába. Hamu maradt a legtovább a szobában, s mindvégig mereven Bogod szemébe nézett, amaz pedig vissza rá. Nem szóltak egymáshoz, az inas pedig behúzta maga mögött az ajtót.
Margit még várt, hogy a léptek elhalkuljanak, aztán a kancsóhoz lépett. Egy kehelybe bort töltött, s lassú léptekkel, ujjai közé fogva a poharat a sárkány fele lépkedett.
– Bocsánatodért esedezem, jóuram. Nem láttam, ki vagy és mit tettél. Hamu elmondott mindent.
Bogod felnyögött.
– Az az alávaló haramia! Feleskettem, hogy ne tegye. Meg akartam kímélni felséged a fájdalomtól.
– Ne bánkódj. Jobb így. Most már elmém tiszta. Igyál.
Átnyújtotta a sárkánynak a bort, amaz pedig ősi szokás szerint kiürítette. Felfogni sem volt ideje mi történik, a látása megkettőződött, s elméje úgy tűnt el a sötétségben, mint egy halálos víznyelő örvényében. Még visszhangoztak Margit szavai: “Aludj, csak aludj. Mert elmém már tiszta.”

Mikor megébredt gyenge volt, de nem a bódítószertől. Erős kötővarázs fogta csuklóit és bokáit, így meg sem próbált mozdulni. Margit ládájában kutakodott, s dúdolt, mintha csak a konyhájában forgolódó friss menyecske lenne.
– Hétesztendős varangy bőréből varrt bilincs fog. Nem szabadulhatsz belőle. S ördöngűző főzet. Halálos a fattyakra, de rád persze, a nagy hétfejű szukafattyára nem elegendő. Készültem ám. Mikor elraboltál, épp útra indultam, hogy megkeressem a fattyat, ki elrabolta anyámat. De hát… te találtál meg engem! Hát nem csodás? A palota firkászai nem írhattak volna ennél szebb deus ex machinát!
Megpördült sarka körül és egyenesen Bogod szemébe nézett. Amaz megijedt a látványtól. Margit szemei vörösek voltak a sírástól, s könnyei kis csermelyként csorogtak le arcán, s állán ismét egyesülve csöpögtek a padlóra. Erek lüktettek homlokán, orrlyukai rebegtek, mintha rettegtek volna az alattuk veszett vicsorba csorbuló mosolytól. Kezében egy fehér agyart szorongatott, olyat, mint a kígyó foga, odvasat.
– Ennyire felemésztette a fajtám iránti gyűlölet? Hát mondja, mi tetszetősebb az Istennek? Jónak születni és szentként élni, vagy legyőzni pusztító természeted keserű verejték árán?
Margit felugrott az ágyra és ráült Bogod hasára. A sárkány szeme szikrázott a fájdalomtól, törött bordái tőrként döfködték belülről. A lány két marokra fogta az agyart, s gondosan a férfi torkára helyezte, az ádámcsutka alá, a kis gödörbe.
– Hát nem érted? Nem érdekel ki vagy, mi vagy. Immár lehetnél az Úr angyala, az sem érdekelne. Elcsaltad tőlem anyám, téged választott, téged, s engem odavetett annak a veszett kutyának, koncul.
– Felség…
– Csitt. Csend van. Nem vagyok felség. Nemesség írmagja sem maradt már ebben az átokverte históriában. Csak egy kurva van, ki elhagyta családját egy ördögfajzatért, egy sárkány, kit az ujja köré csavart, s a szörnyeteg, akit gyermeki oktalanságotokban szültetek. Találkozunk a pokol tüzeiben. Hallod? Már fenik villájukat a királyi pecsenyére és a latorból lett jótevőre.
Kétmarokra fogva az agyart, remegve a beteljesüléstől, a sárkányra borult.

1.

– Linke Arzenál vahhe: ejn unteroficir, ejn gefrejte, cén infanterisz, ejn pilman!* – hallja álmában is, ahogy az őrség osztásakor elszavalják. A következő pillanatban már a kompanie-kommendáns, főhadnagy úr Gruber nyalka termete takarja ki előle a vakítóan kék mediterrán égboltot, mielőtt azonban megszólalna, fölébred. Körülötte szuszogás, nyögdécselés, horkantás, kapcabűz. Recseg-ropog az ágy valaki alatt, ahogy nyöszörögve forgolódik. Az Öreg némán mered a sötétségbe. Homlokát mély barázda szeli ketté (innen kapta a gúnynevét is, valójában alig múlt húsz esztendős), a barázdában légy billegeti a szárnyát. Nem kergeti el, szinte jólesik a rovarlábak motozása. Egyszerre megérzi, amint egy halk sóhajjal belopózik a hálóterembe a hajnal. Elmosolyodik, behunyja a szemét, várja az ébresztő dallamait. Előre élvezi a friss hideg vizet, amiben megmossa majd az arcát. Szinte hallja, ahogy a napokban érkezett újoncok sutyorognak:
– A vizön vannak a házak… mennyi ablak… A csónyakok járnak a vizön. Van egy nagy templom… – ilyenféleképpen pusmogtak ők is, mikor bevonultak a venécziai kaszárnyába, lassan fél évnek előtte. Az Öregnek széles jó kedve kerekedik. Ha már katonának viszik az embert, gondolja, legalább ilyen helyre kerüljön, ilyen hihetetlen vízivilágba, mint ez a város itt. Hiszen otthon is mindenütt ott a Tisza, a főágból kiszakadó erek, patakok keresztülszőnek mindent, de mindent, mégsem olyan az, mint ez a Venéczia, ez a mesebeli település. Ha elmesélem otthon, kinevetnek, gondolja.
Megszólal az ébresztő, a bakák egymás után serkennek föl, öltöznek, borotválkoznak, a priccsüket vetik be gondosan, belebújnak az egyenruháikba, sorakoznak a früstökhöz. Kedvetlenek és mosdatlan szájúak, reggelente mindig fásultak mindahányan, az álmok foszlányai még ott lebegnek a fejükben, a szívükben sajog a honvágy.
Az Öreg kilép a kaszárnya udvarára, megcsapja az Adria szele, a canalettók vizének illata, szeme előtt szikrázik a déli város ege, tengere. Elég egy pillanatra lehunyni a szemét, s máris látja a laktanya falai mögött emelkedő ódon kőházakat. Közben mindegyre azon tűnődik, vajon otthon, Alsóvároson, elhiszik-e majd, mi minden tárult a szeme elé, mialatt a szegedi ezred ebben a mesevárosban feküdt? Elképzeli, ahogy meséli a gyerekeinek, miként járt az apjuk abban a feszes katonaruhában, a frakkforma fehér kabátban e mohos kőpillérek között, s hogyan állt posztot az Arzenál kapujában fényesre pucolt fegyverével. A gyerekek – szerette azt gondolni, lesz köztük egy huncut tekintetű kisleány is – szájtátva figyelik majd és büszkeség tölti el a szívüket, s még jobban fogják becsülni világlátott atyjukat, akit amúgy is oly nagyra tartanak…
Az Öreg sóhajt egyet. Bárcsak ott tartana már, gondolja, otthon, szerető család − milyen messze jár még attól! Még csak egy lány sincs, aki várná, hacsak néhány korcsmai riherongy nem.
A következő minutában ismét a vállába hasít a fájdalom. Szinte meg is feledkezett róla, de a seb időről időre bejelentkezik. Az ezredorvoshoz mégsem fog elmenni, bármennyire sajog is a vágás. Ha elmenne, meg sem állna a hadbíróságig.
− Fáj, Öreg? – kérdi valaki a háta mögül. Nem ismeri föl a hangot, csak amikor megfordul, látja, ki az.
− Kibírom – morogja. – Nem levedzik mán, mög a környéke së piros. Túlélöm.
A kérdező (magas, jó svádájú férfi, az egyik szeme zöld, a másik kék) bólint, azzal odébbáll. Kicsit húzza a jobb lábát. Ott, ahol az Öreg megszorongatta.

2.

Hét nappal korábban az Öreg priccsszomszédja levelet kapott hazulról, a menyasszonyától. Miközben kínnal-keservvel silabizálta a tartalmát, a felemás szemű odaugrott hozzá, kikapta a kezéből a papirost meg a borítékot, megnézte a föladót, aztán nagy nevetések közepette fölolvasott a levélből egy-egy passzust. A vőlegény hiába kapdosott a jó illatú papír után, esélye sem volt arra, hogy visszaszerezze. Így ment ez perceken keresztül. Végül a koperta, a levéllel együtt a földre hullott. A címzett nyomban magához ragadta mindkettőt és sietve a sarokba vonult.
− Ösmeröm én ezt a lányt, aki neköd írogat – vetette utána foghegyről a felemás szemű.
– Sokan ösmerik űtet – tette hozzá jelentőségteljesen.
− Ezt hogy értöd? – lépett elő a terem homályos végéből az Öreg.
− Úgy – kacsintott rá amaz.
A vőlegény erre nagyot kiáltva rohant elő a hálóterem homályba burkolózó végéből, vinnyogva ugrott neki a felemás szeműnek, ám rögvest le is pattant róla, akár keményre gyúrt nemezgolyó a házfalról. Hanyatt esett, s a másik nem késlekedett, nagy szakértelemmel megtaposta. Az Öreg igyekezett közbelépni, de a felemás szemű barátai lefogták. A jelenetnek a betoppanó Gruber főhadnagy vetett véget. Németül szidta a katonák szüléjét, fröcsögött a nyála. Akit a földön heverni látott − a boldogtalan vőlegényt −, azt záratta áristomba, igaz, egyetlen éjszakára csupán.
− Mögkeserülöd – szűrte a fogai között az Öreg a felemás szemű felé.
Két nap múlva érkezett el a keserülés ideje. Venéczia valószerűtlenül kék ege alatt akaszkodtak össze. A kaszárnya eldugott zugában estek egymásnak, zuhogtak az ütések, rúgások, lihegtek a verekedők, a köréjük gyűlt közönség lélegzetvisszafojtva követte az eseményeket. Senki nem szólt, a küzdő felek sem nyikkantak, nehogy lebukjanak a zajongással. A megcsúfolt vőlegény kicsivel odébb állt, szánni valóan elanyátlanodva; vigasztalan pillantásokat vetett a verekedőkre, körmeit a tenyerébe mélyesztette és úgy imbolygott, akár a részegek. Legalább hat-hét percig zajlott a csata, végül a felemás szemű kezében bicska villant. A penge megmártózott az Öreg vállában. Azonban az Öreg sem volt rest, legott megragadta támadója kést szorongató kezét, gyors mozdulattal kicsavarta, a gyilkos szerszám a földre hullott. Az Öreg a következő pillanatban kirúgta ellenfele lábát, boszorkányos ügyességgel elkerülte, hogy az elzuhanó test magával rántsa, végül megragadta a felemás szemű bal lábát és vadul tekerni kezdte.
− Elég! – nyögte a földön fekvő katona. – Elég már…
Az Öreg elengedte, a felemás szemű nyögdécselve tápászkodott föl. A közönség azonnal szétszéledt, csak a vőlegény maradt ott, ahol volt, ajkai hangtalan mozogtak. Indult volna az Öreghez, mégse moccant, csak szótalan figyelte, ahogy a küzdő felek elvonulnak a sebeiket nyalogatni.

3.

Az Öreg hosszan bámul a sántikáló felemás szemű után.
− Neköm köllött vóna e’röndözni – lép mellé a priccsszomszédja, a megcsúfolt vőlegény.
– Kötelességöm lött vóna… – teszi hozzá halkan. Régóta gyűjti a bátorságot, hogy megszólítsa az Öreget, eligazítsa a kettejük dolgát. Hát, csak mostanra gyűlt ki a megfelelő adag.
− Hagyd mán – legyint az Öreg. – Butaság vót így is, butaság lött vóna úgy is.
Megveregeti a társa vállát, mielőtt magára hagyja.
− Neköm köllött vóna… Neköm… – hajtogatja tovább a legény, az arca úgy lángol, hogy az Öreg a hátában érzi a tüzét. Legszívesebben sarkon fordulna, hogy erre a szerencsétlenre kiáltson − hagyd abba, ne ríjjá’, lögyél férfi! −, mégse szól, csak elsomfordál. Neköd is löhetött vóna, gondolja közben, de kölleni neköm köllött, mer’ magam is ösmertem azt a lányt, hogy a nyavalya törne ki mind a kettőnket…

*A kurzívval szedett részek Tömörkény István A tengeri város című novellájából kölcsönzött idézetek

(Illusztráció: wr)

Volt egy harmonikája meg egy kutyája, a Piti. Azonkívül semmije: ház, munka, feleség, semmi. Leszámítva a bolhákat. Régebben a nagytemplom előtt harmonikázott, de onnan elűzték. Zavarta a hívőket meg a kilátást. De talán a baptisták eltűrik. Eltűrték. Igaz, az imaház körül gyérebb volt a forgalom, ezzel szemben sokkal ritkábban kötöttek belé a rendőrök.
Nem élt fényesen, azért elégedett volt, még ha ezt nem is tudta magáról. Később erre is ráeszmélt, amikor egy őszi délután magas, sovány koldus telepedett pár méterre melléje.
– Hé, ez az én placcom!
– Kibérelted? Muti a bérleti szerződést! – helyezkedett el komótosan a nagyra nőtt…
Koldus, muzsikus vagy olyan, mint ő koldus-muzsikus? Mindjárt kiderül! Aha, már készíti is a transzparenst. Nézzük, mi van ráírva!

BETEG A KISFIAM. MEG KELLENE MŰTENI.
KÉREM, SEGÍTSENEK
ITT ÉS MOST, KÜLÖNBEN MEGHAL A KÁLMIKA.

Szegény gyerek, vajon milyen betegségben szenvedhet? – enyhült meg az utcai muzsikus, és a férfi sityakjába pottyantotta egész napi gázsiját.
– A műtétre.
– Kösz. Isten fizesse meg a jóságod.
– Nincs mit, de… jól vigyázz! Ha most átvertél, kiverem a fogadat!
– Hát azt nehezen, mert hogy azt már kiverték – nevetett a langaléta, akinek a szájában valóban nem sok fog fehérlett.
A szakállas, sötét szemüveges kolléga visszabattyogott a placcára. Hopp, egy nénike! Nosza, játsszunk neki valamit!

De szomorú ember lettem, minden álmot eltemettem.
Csak a neved, azt a rosszat, mondogatom órák hosszat.
Jaj, a napok egyre múlnak, elfeledni mégsem tudlak.
Szívemnek csak egy a vágya, véssék neved a fejfámra.

Az idős asszony gyönyörködve hallgatta, majd nagylelkűen kicsípett a retiküljéből ötszáz forintot.
– Köszönöm. Maga igazi nagy művész – törölte meg a szemét meghatottan.
– Piti! Szolgálj, pajtás, a szép hölgynek!
– Jaj, de édes kiskutya! Nem hamis? – simogatta meg kedvesen.
Ekkor vette észre a táblás kéregetőt. Elolvasta a feliratot, és gyorsan kicserélte az ötszázast egy százasra.
– Elnézést, a Kálmika… Inkább neki adom az ötszázast. Ugye, megérti?
A harmonikás bólintott. Természetesen megérti. Nem olyan kérges szívű ő, hogy ezért bárkire is morogjon. Csak amikor a járókelők továbbra is a kollegát részesítették előnybe, szökött ráncba a homloka. Nem jól van ez így, a szentségit. Hiszen ez az ürge mindenkit elhappol előle, más szóval, ha sürgősen nem áll odébb egyikük, csakhamar szögre akaszthatja a hangszerét, utána akár magát is melléje.
– Figyu, Frici, vagy hogy hívnak. Nem keresnél egy másik placcot magadnak?
– Á, nem. Nagyon jól megvagyok én itt, mért kérded? – vigyorgott rá a fiatalember.
– Na hallod, mióta itt tarhálsz, alig keresek valamit. Én megértem, hogy szarban vagy, de azért valahogy nekem is meg kell élnem, Fricikém.
– Akkor alászolgája! Elég nagy ez a város ahhoz, hogy máshol is produkáld magadat.
– Miért én? Ne felejtsd, ki jött ide hamarabb, különben sem szeretek én már összevissza császkálni.
– Sajnálom, én sem. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta a harmonikás felé a tenyerét.
A férfi ránézett, és szó nélkül otthagyta. Utána elkezdett pakolni. Utóvégre valóban akad még máshol is hely ebben a barátságos városban.
– Gyere, Piti, költözünk!
Aztán mégsem költözött, különösen, amikor megtudta, hogy az égimeszelő csúnyán átrázta. Dehogyis gyűjt az műtétre, hiszen még csak kölyke sincs a taknyosnak. Hirtelen elöntötte szívét a melegség. Eszébe jutott az a fekete ruhás, szomorú tekintetű úrinő, aki újabban erre sétáltatja a kutyáját, leül egy padra, és onnan tapsol neki időnként. Egek, hogy ez milyen kecses, finom hölgy! De miért nem jön közelebb? – töprengett a muzsikus, és elhatározta, hogy azért is közelebb csábítja. Egyszóval marad, legfeljebb szerez ő is egy táblácskát, és ráírja… Mi a francos francot is? Megvan: ugyanazt a szöveget, mint ez az imposztor! Csak ő nem a kisfia, hanem, hehehe, édesanyja műtétjére fog gyűjteni.
A fiatalember ugyancsak pislogott, amikor másnap szemébe ötlött a felirat. Hát még, amikor a bevételt is megolvasta esténként.
– Nem lesz ez így jól, Harmonikás. Azt hittem, elpucolsz, erre fel még a klienseimet is elhappolod előlem.
– Sajnálom, meggondoltam magamat. De hogy lásd, ki vagyok, nem bánom, átengedem a placcomat öt, nem, tízezer forintért – nyújtotta feléje tenyerét ezúttal a szakállas.
– Pfuj, micsoda szőrős szívű muzsikás! – köpött a tenyerébe a hosszúra nyúlt kéregető. – Elhúzod a csíkot, vagy kitaposom a beledet – karolta át a férfi derekát.
– Vagy én a tiédet – rántotta földre a muzsikus, aki ugyan idősebb volt a fiúnál, ezzel szemben izmosabb.
Egy ideig némán, Piti ugatása közben henteregtek egymáson, aztán kiengedvén a gőzüket el kezdtek fáradni.
– Ne hagyd magad, csináld ki a kintornást!
– Ennek annyi, húzz be neki egy utolsót! – biztatták őket a köréjük gyűlt emberek.
– Feladod? – lihegte a szakállas tudván tudva, hogy ha nem kerekedik fölül azonnal, olyan szépen, kimerül, hogy magától is padlót fog.
– Majd, ha piros eső esik, apukám.
Még egyszer utoljára nekigyürkőzött. Hiába, mintha megbénultak volna az izmai.
– Oké, meggyőztél. Ezer forint elég lesz?
– Ötezer.
– De az istenit az anyádnak, miért ragaszkodsz ehhez a helyhez ennyire? – tévedt tekintete a fekete ruhás asszonyra.
Ni csak, közelebb jött! De vajon kinek a kedvéért? – nézett a nőről Fricire, majd megint az asszonyra. Tehát így állunk – kapott észbe komoran, azzal minden erejét összeszedve egy K.O.-val padlóra küldte a krapekot.
– Mára ennyi, de ha holnap is itt látlak, esküszöm, lepedőben visznek a híd alá.
Ezzel csatát nyert, mert ilyen az élet, ugyebár: harc, csata, háború, és mindig az győz, aki erősebb.
Ja, de még nem nyerte meg a háborút, ugyanis a srác helyett csakhamar felbukkant egy másik… muzsikus kezében a következő feliratú táblával.

Szegény menekült szír vagyok. Adakozzanak a migráns szíreknek!

Ekkor ébredt rá először, milyen boldog volt, amikor még egyedül kukorékolt a szemétdomb tetején. Hát igen, ez is benne van a pakliban – sóhajtotta nagy búsan. Itt már csak a jóisten segíthet. Csakhogy melyik Istenhez fohászkodjék: Jáhvéhoz vagy Allahhoz? Nézzük talán az utóbbit!
– Fenséges Allah, Mindenható Teremtő, kérlek, ne engedd, hogy rajtam kívül más kakas is kukorékoljon a portámon! – imádkozott este, amint lefeküdt, és alig hitt a szemének, amikor másnap egyetlen ember sem bukkant fel az imaház környékén.
Teltek az órák. Senki. Még a smaragdzöld szemű hölgy sem sétáltatta arra a kutyáját. A fenébe is, mi történt? Csak nem terroristát szimatolnak ebben a nyiszlett muszlimban! Mindegy, bármi történt is, annyi haszna lesz a dologból, hogy érdeklődés híján ez a kakas is lelécel.
Tévedett, méghozzá óriásit, mert amikor másnap ismét kioldalgott a placcára, már húsz afrikai menekült toporgott a hirtelen eleredő esőben. Lám-lám, milyen galibát okozhat egy imádság. Vagy inkább rossz időben, rossz helyen könyörgött?
Ki tudja, végtére az sincs kizárva, hogy a muszlimok Istene nem is ért magyarul.

(szerzői illusztráció)