Negyvenes férfi lép be a körúti üzlet ajtaján. Divatos szabású öltönyt és bőrcipőt visel. Fekete haja rövidre nyírva, a divatnak megfelelően. Az akváriumra emlékeztető, kicsi helyiségben egy fiatal nő ül, aki egy nagyobb méretű fóliát formára vág. Rámosolyog a belépő férfire.
    – Jó napot! Okosfóliát szeretnék vásárolni –  szólal meg a férfi.
    – Ismeri a terméket? – kérdezi a nő kedvesen.
    – Már hallottam róla.
    – Remélem csak jót! – nevet a nő. – Szeretne termékismertetőt?
    – Igen, kérek.
    A nő készségesen elkezdi sorolni az okosfólia legfontosabb képességeit.
    – Nem csak okos, intelligens is. Az adott környezethez maximálisan alkalmazkodik. Bárhova feltehető. Elrejt a külvilág elől. – Feláll, és a kirakathoz megy. – Jöjjön, mutatok valamit! – hívja a férfit. – Mi kilátunk, de az utcáról nem látnak be. Mutasson valamit a járókelőknek! Ott, valaki épp befelé néz. No, bátran! Nem látja magát – biztatja.
    A férfi bátortalanul grimaszokat kezd vágni, majd középső ujját felemelve mutogatni kezd. A nő mosolyog és folytatja.
    – Ha akarja, darabokra is vághatja az okosfóliát, aztán újra összerakhatja. Összeforr, akár a seb. Kommunikálni is lehet vele. Szövegeket és képeket képes megjeleníteni. Telefonon keresztül utasítások adhatók neki. Rendkívül tapintatos, a kényes pillanatban láthatatlanná válik.
    – Megveszem! Kérek tíz métert belőle – szakítja félbe a férfi, majd pár perccel később, bőrtáskájában az okosfóliával, távozik az üzletből.

    Egy hónap múlva a negyvenes férfi belép a körúti üzlet ajtaján. Láthatóan nagyon feldúlt és elszánt.
    – Emlékszik rám? – szegezi a kérdést az ott ülő fiatal nőnek. Tenyerével az asztalra támaszkodik, és a nő fölé hajol. – Mert én magára igen. Maga adta el nekem azt az átkozott okosfóliát egy hónappal ezelőtt.
    – Nincs vele megelégedve? – riad meg a nő. – Van rá garancia. Megjavíthatjuk, kicserélhetjük.
    – Eltűnt! – kiáltja a férfi.
    – Kicsoda?
    – A fólia! Eltűnt! Elnyelte a föld! Azt akarom, hogy térítsék meg a káromat! – üvölti a férfi.
    – Ha óhajtja, visszafizetjük az árát – ajánlja óvatosan a nő, közben kissé hátrébb tolja a székét. Mielőbb szabadulni akar a dühös férfitől. Az sem érdekli, hogyan tűnhetett el egy fólia.
    – Nem, hölgyem! Nekem nem a maguk rohadt fóliájának az ára kell, hanem annak a kárnak a megtérítését követelem, amit az okosfólia okozott!
    – Amit a fólia okozott? Hogy okozhatott volna kárt egy fólia? Attól tartok, nem értem a problémáját, uram – válaszolja a nő. Hangján érződik, hogy kezd ingerültté válni.
     – Maga csak ne értetlenkedjen! – ordítja a férfi. – Térítsék meg a káromat!
    A nő feláll, az ajtóhoz megy és kinyitja. Biztonságot ad számára a kinti forgalom.
    – Mondja el, mi történt – biztatja engedékenyebb hangon a férfit.
    A férfi kér egy pohár vizet. A nő hoz neki és magának is. A férfi egy hajtásra kiissza. A nő azonnal teletölti a poharat. A férfi hátradől a székben, vesz egy nagy levegőt, majd nyugodtabb hangon mesélni kezd.
    – Miután hazavittem azt az átkozott okosfóliát, pár napig minden rendben volt. Valóban okos, intelligens és alkalmazkodó volt. Észre sem lehetett venni a jelenlétét. Kérés nélkül is megvédett minket a kíváncsi és tolakodó tekintetek elől. Biztonságban éreztük magunkat mellette. Rendkívül figyelmes és szolgálatkész volt. Túlságosan is!
    A férfi iszik egy korty vizet, majd folytatja.
    – Két hét után észrevettem, hogy nekem nem engedelmeskedik. A telefonon adott utasításaimat nem hajtotta végre. A feleségemét bezzeg igen! Ha a feleségem nem volt otthon, láthatatlanná vált számomra. Velem egyáltalán nem kommunikált. A kérdéseimre nem adott választ, semmilyen szöveget vagy képet nem jelenített meg nekem. A feleségemnek azonban verseket is írt. Szonettet, ódát. A szépségét magasztalta és a világ legkívánatosabb nőjének nevezte. Nem hiszi? – néz gúnyosan az eladóra, aki semmit sem kíván jobban, mint, hogy minél hamarabb tűnjön el ez az elmebeteg, ezért türelmetlenül csak ennyit mond:
    – Folytassa!
    A férfi engedelmesen bólint.
    – Tegnap, amikor hazatértem a munkából, se az okosfólia, se a feleségem nem volt otthon. Azt hittem, vásárolni mentek vagy moziba, netán színházba. Gyakran eljártak együtt otthonról, mivel én késő estig szoktam dolgozni – teszi hozzá magyarázatként. – A hálószobába lépve, egy feliratot pillantottam meg az ablakon. Az okosfólia írása volt. Lelépett a feleségemmel meg a pénzemmel. A feleségemet bánja kánya! De a pénzem! A megtakarításaim, a befektetéseim! Csupán egyetlen hitelkártya maradt, de csak azért, mert velem volt. Ez az aljas szörnyfólia már el is adta a részvényeimet! Most meg, Isten tudja hol, költi a pénzem, és jól szórakozik a feleségemmel! – csap öklével az asztalra.
    Az eladónő nem tudja, hogy a mentőket vagy a rendőrséget hívja, netán mindkettőt. Sosem volt dolga őrülttel. Most is egyedül van az üzletben. Lassan feláll, hogy segítséget hívjon. A férfi elkapja a csuklóját.
    – Hova, hova? Addig sehova, amíg meg nem fizetik a káromat! – sziszegi a nő képébe. A nő kétségbeesetten tekint a nyitott ajtó felé. Az ablakon nem lehet belátni, okosfólia borítja.
    – Tudok várni –  dől vissza a férfi a székbe, majd a karórájára pillant –, mondjuk… egy órát.
    A nő kínban van.
    – Nézze, uram! Egy óra kevés. Talán, jöjjön vissza holnap.
    – Maga hülyének néz engem! Holnap? Épp elég időt vesztegettem! Óráról órára fogy a pénzem! – ugrik fel a férfi, majd visszaül. – Nos, ha nem hisz nekem, ám legyen! Szívem! – szólal meg a férfi kedvesen, és elnéz az eladó mellett. – Győzzük meg a hölgyet!
    A nő körbenéz, de senkit sem lát. Hirtelen nagy csattanás hallatszik, darabokra tört az üvegfal. A következő pillanatban üvegszerű árnyék fut végig a nő testén.
    – Mi volt ez? – kérdezi rémülten a nő. – Maga őrült! Hívom a rendőrséget! – kiáltja remegve.
    A férfi kitépi a kezéből a telefont.
     – A pénzemet akarom!
    – Honnan adjak pénzt? Én csak egy alkalmazott vagyok – védekezik sírva az eladó.
    – Az nem az én problémám. Oldja meg!
    A nő nem mozdul.
    – Úgy látszik, újabb meggyőzés szükséges – jegyzi meg a férfi a fejét csóválva. – Szívem!
    A felszólítást követően, levegőbe emelkedik a nő előtt lévő pohár, lassan megdől és a víz a padlóra folyik, majd az üres pohár a falhoz vágódik és összetörik.
    –  Elég! – ordítja a nő. – Rendben van. Megkapja a pénzét. Hadd, telefonáljak!
    Amíg várnak, a nő aggódva tekintget körbe.
    – Kit nevezett szívemnek?
    A férfi felnevet.
    – Nem csak maguk árulnak okosfóliát!

(Illusztráció: sf)

1.

Az olajfúrótornyok acélszerkezete köré finom, remegő glóriát von a sarki fény. Innen egészen apróknak tűnnek, akár valamiféle, nagyobbacska gyerekeknek szánt, fémből készített építőjáték elemei. Összébb húzom magamat a kabátban, azonban még így is csontomig hatol a hideg. Lehet úgy mínusz húsz fok, ha jól becsülöm. Pillanatok alatt föl is adom a tervem, eszem ágában sincs már járni egyet, sebbel-lobbal visszafordulok a melegbe. Mielőtt becsukom magam után az ajtót, néhány pillantással átfogom az egész telepet. Kilenc nagy épület, a leszállópálya és a meteorológiai állomás. Az épületek között vastag, kőkeménnyé fagyott kötelek futnak, harminc centinként csomókba görcsösülnek – egyrészt az utakat jelzik, másrészt kapaszkodóul szolgálnak, amikor az erős sarki szélben kell eljutni egyik házból a másikba. A múlt télen egy operátor csupasz kézzel ért hozzá az egyik ilyen vezetőkötélhez, oda is fagyott a tenyere legott, s mivel éppen akkor csapott le ránk a szokásos vihar, senki nem hallotta az óbégatását. Másnap reggel a gondnokok lángszóróval olvasztották le a markát a kötélről, a talpát a talajtól, hogy be tudják hozni a tetemet. Pléhkoporsóba helyezték, amit íziben leforrasztottak, hogy amikor majd lehetséges lesz, hazaszállíttassák, s a hozzátartozói eltemethessék békében. Még most is enyhén fölfordul a gyomrom, ahogy magam elé idézem félig kiolvadt, kékes színű arcát, a melegben megpattanó szemeit. Miután hermetikusan lezárták a szarkofágot, olyanná változott az a fémdoboz, akár egy konzerv. Órákig azon járt az agyam, vajon megállt a bomlás abban a téglatestben vagy sem, s ha nem, mi történhet vele, mi folyhat (akár a szó szoros értelmében is) odabenn − egy hirtelen légáramlat apró, tűhegyes jégkristályokat szór az arcomba, így térít magamhoz a borzongató emlék szorításából. Legszívesebben fölkiáltanék. Végül minden erőmet megfeszítve, fogcsikorgatva hallgatok. Hangos kattanással zárom az ajtót. Mialatt kihámozom magam a bundámból, legalább hárman eresztenek felém gúnyos mosolyt: lám, milyen gyorsan megfutamodtam. Errefelé ritka a magamfajta. A legtöbben pénzt keresni jönnek ide (az olajfúrótornyok megdöbbentően jól fizetnek), mások kutatásokat folytatnak, s akadnak olyanok is, akik kalandvágyból, virtusból érkeznek a Föld eme távoli, mostoha pontjára, alig ezer kilométerre az Északi-sarktól. Valahányszor belegondolok, hol is vagyok pontosan, mindannyiszor megborzongok. Elképzelni sem tudom, hogy az Osztrák-Magyar Északsarki Expedíció tagjai hogy a csudába nem vesztek mind egy szálig oda, amikor erre a szigetcsoportra vetődtek, mintegy másfélszáz évvel ezelőtt. Emlékszem, gyerekkoromban láttam az expedíció hajójának, a Thegettoffnak a makettjét, mellette Julius Payernek, a felfedezők parancsnokának és Kepes Gyula hajóorvosnak, az egyetlen magyar résztvevőnek a portréfotóját, valamint egy festményt, amelyen jégtáblák közt botladozva, puskáikra támaszkodva küzdik magukat előre a (képaláírás tanúsága szerint) bátor hódítók. Talán iskolai kiránduláson, talán családi nyaraláson történt, mindenesetre máig tisztán fel tudom idézni a hajót és a férfiak arcképét, s érzem, ahogy a hideg futkos a hátamon, miközben elmerülök a naturalista műalkotásban. Talán azért vésődött belém ilyen mélyre az emlék, mert ott és akkor megmagyarázhatatlan módon megsejtettem, hogy magam is eljutok oda (tehát ide), ahová egykoron ők, a hajón utazó sarkkutatók, akik rátaláltak erre a 191 szigetből álló kietlen jégvilágra, jegesmedvék, rozmárok és rikácsoló madarak lakhelyére, ahol nyaranta csak néhány szigeten olvad el oly mértékben a jég és a hó, hogy előbukkanjon a barna sár, amit nagy jóindulattal lehet csak talajnak nevezni, anyaföldnek pedig semmiképpen. Mindazonáltal bármennyire mostoha vidék is ez, egyre inkább ez a territórium határozza meg a hazám gazdaságát. Egészen pontosan a mérhetetlen mennyiségű kőolaj a jeges föld és a borzongató víztömeg alatt. A Monarchia súlya az itt lapuló ásványi kincseknek köszönhetően nőttön-nő. Tegnapelőtt olvastam a videóhírmondón, hogy uralkodónk, III. Mátyás a napokban az Oszmán Birodalommal írt alá gazdasági és politikai megállapodást, ami által a két birodalom gyakorlatilag fölosztotta a Balkánt – kivéve, persze, a közvetlenül Berlinből irányított Román Királyságot. Egy ilyen paktum elképzelhetetlen lett volna a gyerekkoromban, mára azonban, mindenekelőtt a sarkvidéki kőolajnak köszönhetően, természetes.
Jómagam három éve élek itt, a Ferenc József-földön létesített tucatnyi telep egyikén. Reggelente fölkelek, s áldom a civilizációt, amiért képes megőrizni a napszakok váltakozásának illúzióját ezen a borzalmas helyen. Errefelé a kurta nyárban sosem nyugszik le a nap, a hosszú és szigorú tél idején viszont sosem kel föl. A napsugár hiányát a sarki fénnyel pótolni képtelenség. Persze, az elektromos áramból nyert világosság sem az igazi, mégis jobban érzem magam tőle, mint érezném akkor, ha hónapokig sötétben, netán kékes villódzásban kellene vegetálnom, akár egy zuzmónak.
Az első nyáron elmentem fókavadászatra azzal a néhány fiatal kocsmatöltelékkel, akik szóba álltak velem. Ezek mind az olaj miatt érkeztek a Ferenc József-földre, aztán az első adandó alkalommal megfutamodtak, nem bírták a kemény munkát. Hazamenni röstellnek is, pénzük sincs az útra, hát a telepi csehókban lebzselnek, nyaranta kibérelnek egy-egy hajót, fókára, belugára vagy narválra vadásznak, ez jelenti egyetlen bevételüket, ebből vedelik át az egész, végtelenbe nyúló sarki telet. Csehek, lengyelek, magyarok és horvátok vegyesen alkottuk a csapatot, amivel útra keltem, igazi közép-európai vállalkozást hoztunk össze. Azon a torz, latin, szláv és magyar jövevényszavakkal kevert, a végletekig egyszerűsített német nyelven beszéltünk, amelynek segítségével a Monarchia különböző nemzetiségei érintkeznek egymással; szidtuk a sorsunk és a császárt, aki ráadásul még négyszeresen király is. Kivált, persze, a sarkvidéket átkoztuk. Régi, rossz dereglyén hajóztunk északnak, ameddig csak tehettük. A jégmező déli széle egy-kétszáz kilométer szélességben nyáron széttöredezik, kisebb-nagyobb táblák válnak le az összefüggő jégről, ilyenkor valamivel nagyobb teret hódít a nyílt tenger. Az egész, beláthatatlan fehérséget váltakozó szélességű csatornák hálózzák be, a levegőből szemlélve olyannak tűnhet a vidék, akár egy folyó deltatorkolata. Jegesmedvék százai járják ezt a fagyos világot, s rengeteg zsákmányt ejtenek, főként fókákat. Mi is többszáz fókát lőttünk utunk során, mi több, jegesmedvét sem egyet kaptunk puskavégre. A fóka húsát a magam részéről többre tartom a rozmárénál, utóbbi számomra túlságosan zsíros. A fókahúst, mióta megízleltem, nem tudom megunni. Talán ez az egyetlen pozitív tapasztalatom ezen a mostoha vidéken. Egy hónapig voltunk távol, térdig gázoltunk a vérben. A zsákmány egy részét a Spitzbergákon adtuk el, mogorva norvégoknak, a többit hazavittük a telepre. Az olajtársaság jó pénzt fizetett a húsért, míg a bőröket novaja zemljai orosz kereskedők vásárolták meg. Miután megkaptam a részem, gazdagnak éreztem magam. Talán újfent embernek is néhány órán keresztül. Most, a lekicsinylő pillantások kereszttüzében újra csak egy nyomorult, lesajnált számkivetett vagyok. Valójában ez az állapot számomra a legkevésbé sem különleges. Megszoktam, hogy lenéznek, kiközösítenek. Otthon, a Közép-Európai Monarchia Magyar Államegységének tisztviselőjeként sem kezeltek másként. Nem voltam egyéb, mint egy kirekesztett, megtűrt, fura figura, aki leginkább idegesítő, jobb esetben kellemetlen.
A bürokratikus gépezet, amelynek hosszú időn át egy, módfelett sok hibával üzemelő részeként éltem, a végletekig bonyolítva, egyszersmind rosszul működik évtizedek, talán évszázadok óta, mindazonáltal elégedett önmagával − s ha nem is teljes egészében az, a közvélemény mégis úgy tartja, hogy a rendszert a jelenleginél jobban képtelenség volna működtetni. Igaz, az utóbbi években divattá váltak az önkritikus megjegyzések, ezek azonban ne tévesszenek meg senkit, nem többek üres udvariassági szólamoknál, aktuális trendnél, társasági és társalgási elvárásnál.
A magam részéről kezdettől fogva képtelen voltam olyan kicsikére redukálni a figyelmemet, oly mértékben sablonossá változtatni a gondolkodásomat, amilyen kicsike figyelem és elenyésző kreativitás a tisztviselői karhoz tartozó személyeknek ajánlatos, illetőleg tőlük elvárt. Egyik konfliktusból keveredtem a másikba, úgy éreztem, az ésszerűtlenség, a merevség, az értelmetlen aktagyártás, az álszent hamisság, az aljas számítás, a gátlástalan, otromba és ostoba törtetés megőrjít, elszívja előlem a levegőt. Az egyik kulturális alosztályt vezettem az én szeretett városomban, innen úgy hatezer kilométerrel délre. Főként olyan programokat és eseményeket koordináltam, amelyek a város vezetésének hivatalos álláspontja szerint „a polgárok épülésére szolgálnak”, kisebb részben olyanokat, amelyekről eme polgárság egyes csoportjai vélekedtek úgy, hogy hasznukra válik; végül a legkisebb hányadban a saját és a kollégáim elképzeléseit igyekeztem valóra váltani. Ezen utóbbi két csoporthoz sorolható eseteket a főnökeim meglehetősen ferde szemmel vizslatták. Én viszont világéletemben abban hittem, hogy a még meglévő közösségekért mindent meg kell tennünk, sőt, lehetőségeinkhez képest újabbakat kell generálnunk, amennyiben ez egyáltalán lehetséges. A város vezetése és tulajdonképpen csaknem a világ valamennyi hatalma ezzel szemben a népboldogítást vallotta és vallja ma is, azaz az ősi elvet követi: panem et circenses. Eszerint az embereket az éppen aktuális divatoknak megfelelően népszerű szabadidős tevékenységekkel kell lekötni, semmiképpen sem a saját késztetéseiket támogatni, hiszen az az önálló gondolkodás kialakulásának, urambocsá, gyámolításának veszélyeit hordozza magában. Mióta a múlt század közepén csaknem az egész világon egyeduralomra jutott az úgynevezett alkotmányos polgári demokrácia, az államok és a kisebb területi egységek vezetői szüntelen és nagy erőkkel harcolnak az önálló gondolat ellen. A videóhírmondó, a játékfilmek, a nyomtatott és az elektronikus sajtó mind az uniformizálás eszköze, noha mindegyik ennek éppen az ellenkezőjét, az egyéniség primátusát, a kreativitás szentségét, a szabad gondolatokat hirdeti. Ez azonban olcsó hipokratizmus csupán.
Hanem ezúttal nem hagyom magam, rossz szokásomhoz híven, elkalandozni! Végtére is nem elméleti munkán dolgozom, csak fölös időmet ütöm el ezekkel a naplószerű följegyzésekkel.

További fejezetek: II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

,,– Nézze ezt a vak fiút – mondta. – Nem gondolja, hogy nagyon hasonlít hozzám? Alatta az ingó tenger, feje fölött a vakság sötétsége, s ő a két végtelenség közt rongyosan, hitetlenül dalol… Milyen szép…”

Ahogy sétáltam a városban semmi más nem érdekelt, csak az, hogy amit ott érzek, mélyen magamba temessem. Nem akartam elfelejteni. Attól tartottam – ha ez bekövetkezne – üresség és őrület töltene be. Végig néztem mindent, amit ő is láthat; igyekeztem megjegyezni a házakat, azoknak alakját, színeit, hogy milyen szabálytalanul és mégis megrendíthetetlen mérnöki munkával kiszámolva épülnek egymásra. Mintha önmaguk foltjai lettek volna. De mégse így képzeltem azt, amikor ,,megtalálja a zsák a foltját”. Ez az egész úgy volt erőszakosan egybeépítve, hogy mégis feloldotta a gyönyör, amit képes volt kiváltani. A falak mögé húzódva: fájdalom, vágyak és őrület. Önmagukat őrlő gondolatok, amik végül teljesen elfojtva sodródnak a vízzel, majd az bemossa őket – vissza a házakhoz, de már a falakba. Ezért az egész város összemosott képe tükrözi a halált és a félelmet. Korán reggel és késő este szerettem ott sétálni. Pontosan azért, mert látni akartam, hogy így is képes-e élni a város? Emberek nélkül. Az úgynevezett helyi lakosok nélkül. Nem tudom mit vártam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban; azt, hogy halott legyen és csak házakat, vizet lássak vagy igazából arra vágytam, hogy elevenebb legyen emberek nélkül, mint bármikor. Amikor kiléptem a ház ajtaján, megcsapott az illat – bár én sokszor nem szerettem – és mintha halottak kezei rántottak volna tovább a sikátorban; testemet előre tolva vonszoltam és a lábam alig érte utol az előre döntött törzsemet. Mondhatni a fejem után mentem. Ugyanakkor mégis húzott valami szűkebbnél szűkebb utcákba, aztán széles utakra, ahol – mint a többi helyen – egy ember sem volt. Mégis félelem fogott el. Általában az emberektől tartok és azoknak a jelenléte idézi elő bennem ezt az érzést. De most nem voltak emberek. Csak én voltam és a város, a falak, az utcák. Nem voltam nyugodt, ahogy megragadtam az ajtókon lévő kilincseket – nem tudom miért – mintha fejembe szállt volna, minden, ami ott bent, az ajtókon túl történhetett ma, tegnap és évszázadokon át. Az volt a legkényelmesebb, amikor a falhoz dőltem és úgy húztam testemet támasztva. Más emberek gondolatai töltötték ki a fejemet, veszekedések vérmérséklete szaladt végig rajtam és az összeroppanás előtti pillanat, ami hirtelen mindent felszabadít, ha benne marad az ember és azt választja. Az összeroppanás előtti gyönyör, ami felszabadít, mert még és nem már, és az összeroppanás előtti még, ami úgy szabadít fel, hogy közben a félelem őrületté változik. Folyamatosan lebegni próbáltam én is, hogy így őrizzem meg magamban a várost, annak könnyedségét, de miután megjáratta velem magát, haza vitt és ledobott az ajtó elé, a könnyedség tonnákká alakult, amit megtanultam kezelni: az összeroppanás előtti pillanat.

(Illusztráció: empt)

(Bamburgban, a varjú napján, április nonája után)

Néhol gyorsabban telik az idő, máshol lassabban – királya válogatja.
Vagy az idő válogatja a királyokat. Eldöntve, hogy tohonya, izgága, bágyadtan fáradt vagy mindenhol ellenségek után kajtató ember kerüljön a trónra.
De Northumbria új ura, a kikötőben várakozó ifjú Ethelred nem hasonlított azokra a fejedelmekre, akikkel Riolda találkozott gyerekkorában. Langaléta volt, és mégis mulatságosan gyermeteg.
A csípős hajnali szélben is teljes díszben állt kíséretével a kikötőben, és úgy izgett-mozgott, mintha a következő héten már búcsút akarna venni a világtól. Vajon mindig ilyen izgatott?, töprengett Riolda. Vagy ez a szerencsétlen is elkapta a világvége-várás nevű betegséget, és azt képzeli, hogy, már csak órái vannak hátra?
Ahogy számba vette a kikötőben nyüzsgő küldöttséget, Rioldán átsuhant, hogy ez a langaléta király talán összetéveszti valakivel. Azt képzeli esetleg, hogy eme szerény hajócskán Bizánc császárnője érkezett, és ennek a mesebeli fenségnek szól a pazar fogadtatás, a koránkeléstől sápadt szolgák sorfala, a nyihogó lovak, melyek nélkül egyetlen valamire való király nem is érezheti magát istentől felkent uralkodónak.
Ethelred még csak meg sem nézte magának alaposan. Lelkesen meghajolt előtte, igaz és bátor barátnőjének titulálta, és már a szitáló esőben elárasztotta a terveivel.
– Ugye, azért él az ember, hogy dicsőséget szerezzen? – kérdezte.
A bátor barátnő, Riolda rögvest biztosította, hogy igen.
A bágyadt testőrök odakormányozták a pompásan felszerszámozott lovakhoz.
Riolda, aki majd tizenkét évet töltött el egy aprócska szigeten, majd belekábult az óriási lármába, jövés-menésbe, kiabálásba. Itt, Northumbriában talán a tenger is más volt, elevenebb és vidámabb,
Ám szégyellte bevallani, hogy az ő szigetén csak birkák élnek, nemhogy lovak, de tehenek sincsenek, és ő bizony elszokott a lovaglástól.
De hát mit tehet egy „bátor barátnő” egy hajnali kikötőben? Nagy levegőt vett, és az egyik lovászra támaszkodva, összeszorított fogakkal a nyeregbe emelkedett. Ahogy megtalálta az egyensúlyát, a sürgő-forgó sokaság is rendezettebbnek tűnt. Ethelred körül a testőrök, mögötte a papok, aztán a szokásos, szedett-vedett köpenyekbe bújt, udvari léhűtők.
A lován is izgatottan tekergőző, fiatal király oldalán ott mosolygott, izgult, tekergőzött egy gömbölyded, tizenöt-tizenhat éves gyereklány, a felesége. Edmundának nem volt elég a mosolygó arcocskája, a hasában növekvő gyereke, a nyakában lógó nagy gyémántkereszt, a testőrök hódolata. Ő volt – mint azt Riolda Ethelredtől azonnal megtudta –, Egyházunk Patrónája és Védelmezője, Northumbria Csillaga.
Ám Riolda szerény partraszállása, ha a lelkes királyi párnak nem is, de Ethelred tanácsadóinak láthatóan csalódást okozott.
Ők talán Riolda neve miatt azt remélték, hogy költői, lovagjai, alabárdosai, táncosnői, beszélő madarai kíséretében maga az ír királynő érkezik, hogy kincseivel elbűvölje Northumbriát, és megerősítse régi szövetségüket.
Riolda viszont megtanulta a normann udvarban, hogy soha ne magyarázkodjék.
Úgyhogy derűs arccal megcsókolta az ifjú Patronát, a szeplős, könnyen piruló Edmundát, és a mosolygó Ethelred felé fordulva szívből köszönte a meghívást.
És minél előbb megpróbált rájönni, milyen szövetségről beszél itt mindenki.

A vár felé vezető úton mégiscsak kénytelen-kelletlen eltöprengett: hogy akarnak itt bárkik szervezkedni, ha még az országukat körülvevő szigeteket sem ismerik?
A várkapuban nyüzsgő sokaságban azért egyre több részletre fény derült.
Az ifjú Ethelred – alattvalói szerint – méltó szeretne lenni a régi idők nagy királyaihoz és a számtalan szenthez is, akikről az elmúlt években hallott, ezért úgy döntött, szembeszáll a hitetlenekkel. Hát nem aratott-e Poitiers-nél a Merovingok helytartója fényes győzelmet? .Ha pedig erre egy közrendű harcos képes, akkor mért ne arathatna diadalt a mórokon a szent királyok leszármazottja, Ethelred?
Az ifjú király – aki persze idejében leszámolt apja-nagyapja „puhány” és túlontúl óvatos tanácsadóival – szövetségbe szólította a Kereszt fejedelmeit, miközben nem volt tisztában vele, melyek is a valóságos és melyek a költők által kitalált országok. A mórokat legyőző, frank helytartót, Pipint ugyanúgy Bamburgba hívta, mint a Holtak Országában uralkodó Brán királyfit és a kereszténység legnagyobb védnökét, János papot.
Isten segítségével talán ő is ideér húsvétig.
Ezt már Riolda sem hagyhatta szó nélkül.
– És hogy talált el a küldönc Indiába? – faggatta óvatosan Ethelred egyik titkárát, egy szeplős szerzetest.

– A hit fontosabb, mint a tapasztalat. Akinek küldetése van, az nem tévedhet el – jelentette ki a titkár fensőbbségesen.
A pogány bálványok közt tévelygő Riolda óvatosan körülnézett.
Az előcsarnokban is mindenütt keresztek, a diadalmas, új idők jelei.
A szeleburdi Ethelred a nagy szövetkezésben bizony elfelejtett arról tudakozódni, hogy a várva várt „bátor barátnő” Jézusban, Odinban, a halottak szellemeiben vagy a tündérekben hisz-e.

Bár Ehelred is néhány éve keresztelkedett meg, el sem tudta képzelni, hogy él a földön olyan épkézláb fiatal, aki ne venne részt a legnagyobb örömmel abban egy olyan fantasztikus társasjátékban, aminek a neve: a szentség megszerzése. Már az úton olyan magától értetődő odaadással beszélt a kínhalálról, az élve eltemetésről, a felnégyelésről, az akasztásról, mintha a legdivatosabb körtánc vagy vadászat gyönyörűségeit taglalná.
Vértanúság, örökkévalóság, mártíromság.
Riolda zavartan hallgatott, ahogy zavartan hallgattak az udvaroncok is. De senki sem vette a bátorságot, hogy közbeszóljon.
Egyre több vendég gyűlt a várudvarba, aztán a nagyterembe. Pirospozsgás szászok, szikár skótok, és egy félszemű dán, aki emlékeztetett egy hadvezérre, akivel Riolda Normandiából menekülve találkozott.
A vendégek megkönnyebbülésére a szolgák elkezdték körbehordani a reggelit.
Élve elégetés, kerékbe törés, karóba húzás.
– De a máglyahalál a legfelemelőbb – fejtegette Ethelred király két jó étvággyal lakmározó, skót nagyúrnak. – A bűnös testet, a húst és a zsigereket megszentelik a lobogó lángok.
Riolda szégyenlősen a gesztenyével töltött kenyér felé nyúlt.
Az ő szigetén senki sem sütött ilyen finomságot.
Ethelred, a nagylelkű vendéglátó elmorzsolt egy falatnyi kenyeret, ivott egy korty bort, és rátért a leglenyűgözőbb szentekre.
Szent Kunigunda tizenkét napig bírta. Szent Bartalemus mégis túltett rajta is.
Edmunda, „Northumbria Patrónája” hasán összefűzött kézzel, ragyogó pillantásokkal hallgatta.
Egy szolga alázatos mosollyal hideg szarvassültet és vörösborban áztatott aszalt szilvát hordott körbe.
A „kereszt fejedelmeinek” kitűnő étvágyuk volt: Elégedetten faltak, miközben megmosolyogták a két jóravalóan mulatságos fiatal, Ethelred és Edmunda hóbortjait.
Szegről-végről nyilván mind rokonok voltak. És ha olykor meg is fojtották volna egymást egy kanál vízben, Ethelred és Edmunda még túl éretlen és ártalmatlan volt, hogy bármelyikük is  meggyűlölje.
A pazar villásreggeli végén Ethelred bevallotta: az a legnagyobb bánata, hogy tizennyolc évesen, szemmel láthatóan makkegészségesen, bármiféle öröklött betegség nélkül, ennyi megértő és jóravaló szövetséges és alattvaló körében nehéz kínhalált halni.
Ám ha csapatokat gyűjt, és még ebben az évben megtámadja a keresztény hit ellenségeit?
Riolda, aki már látott háborúban felégetett országot, rabszíjra fűzött embereket, aki tizennégy évesen a mórok elől menekülve hagyta el Normandiát, és csak számtalan kaland után jutott haza a szigetére, eldöntötte: hálásan köszöni, hogy ilyen illendően fogadták a Bamburg kikötőjében, és természetesen nagyon sok sikert kíván a további szervezkedéshez, de ami azt illeti, az angolszászok tényleg jobban járnának az ír királynővel.
Devalami megmagyarázhatatlan boldogság itt marasztotta. Az esztelen zsivalygás közepén minden benyomás ezer csengő-bongó darabkára hullott, lehetetlenség volt az összeset számba venni. Riolda még bele sem kortyolt a borba, de már megrészegítette a nyelvek, nevek és a tervek sokasága. A rengeteg új arc és a rengeteg történet.
Hát miért siettetné a búcsút? Miért indulna rögtön haza, mikor még be sem járta Bamburg várának termeit? Mikor egy percig sem csevegett Ethelred krónikásaival, és azt sem tudja, hogy hányan és kicsodák vesznek részt ebben az értelmetlen szövetkezésben.
Úgyhogy a boroskupát megemelve Ethelredre emelte violaszín pupillájú szemét.
– Isten erősítse meg még több bátorsággal a szívedet!
Rettenthetetlen Edmund unokája, Bölcs Ethelred egyetlen fia, a tizennyolc éves király – akire Nagy-Britannia krónikásai még nem találtak kifejező melléknevet – elragadtatottan biccentett.
– Ha nem teszünk semmit, akkor Isten a legmélyebb sötétségbe száműz bennünket. Nem késlekedhetünk tovább, itt a nyakunkon a világvége. Fel kell vennünk a harcot a keresztény hit ellenségeivel.
Egy kenti nagyúr csalódottan felvakkantott. Ő Ethelred levele alapján úgy hitte, többnapos vadászat vagy lakodalom kezdődik, nem holmi keresztes háború.

A hosszúra nyúlt villásreggeli után Riolda szabadon ődöngött a vár termeiben, és próbálta kicsit Northumbria viszonyait kicsit jobban kiismerni, szóba elegyedni pappal, rokonnal, apróddal, cseléddel.
Szép lassan kiderült, hogy az ifjú király még legfőbb tanácsadói, a papok körében sem örvend osztatlan népszerűségnek.
Ethelred és Edmunda kamaszkorukban találkoztak a kereszténységgel, így aztán nem szoktak hozzá, hogy mindenféle, Írországból szalajtott, a messzi Rómára mutogató, csuhás ismeretlenek oktassák ki őket. Mert míg a papok csak hümmögnek, osztanak-szoroznak, csóválják a fejüket, a Bibliából idézgetnek, ők ketten már megalkuvás nélkül a végidőkre készülnek.
Mért ne tennék? Hát nem egyformán drága minden perc?
És nem minden óra, minden pillanat Istené?
Edmunda udvarhölgyei mesélték, hogy a szépséges, ifjú királyné még az ágyába is magával viszi a fésűjét, a tükröcskéjét, mert hátha éjnek évadján ragadja el a végítélet… És hetek óta készült összeírni a jövendő angyalkákat, az angol kisbabákat, mert a világvége előtt saját karján akarja felvinni őket a Mennyek Országába. És közben a jó Ethelred sem tétlenkedik: ereklyék gyűjtögetésével, szövetségesek toborzásával, szent háborúra felszólító levelekkel készül a bekövetkező végítéletre.
Riolda úgy vélte, egy előrehaladott terhesnek nem túlvilági ábrándokkal, hajnali kilovaglásokkal, mennybéli angyalkák toborzásával kéne készülnie… De Edmunda szerencsére nemcsak derűsnek és magabiztosnak, hanem egészségesnek is látszott, vidám arcocskája alatt boldogan gömbölyödött a magzata, megidézvén a másik valóságot, a remény birodalmát, amit saját szemünkkel még nem láthatunk.
No de pontosan kicsodák is pontosan ennek a kamaszosan szertelen, mindemellett roppant szerencsés királyi párnak az ellenségei?
Az udvaroncokkal beszélgetve Riolda úgy találta, Northumbriában papok sem vezetnek évkönyveket, úgyhogy Ethelred képzelete a többi uralkodónál is szabadabban szárnyalhat. Az ő világában nincs múlt, nincs jövő: az összes nép, akikről a mesemondók megemlékeznek, egymás mellett él, és már alig várja, hogy Ethelred felszabadítsa vagy valami eszeveszett hőstettel megváltsa őket.
Northumbria nem volt különösebben gazdag ország, a kopottas fogadótermek, a színehagyott függönyök, a hunyorgó gyerekszemekhez hasonló, aprócska ablakok nem is emlékeztettek Riolda gyerekkorának színhelyére, a dúsgazdag normann hercegségre. Hét terem, tizenegy ablaktalan, füstös kamrácska – fél óra is elég, hogy bárki bejárja. Ennek a szegény Ethelrednek még könyvtára sincs, gondolta szánakozva.
Northumbria nyilván képtelen egymaga felszerelni egy jelentős hadsereget.
A királyi pár hálószobáját, egy rendetlen, már-már túlvilági álmoktól fülledt kamrácskát egy fehér csuklyás pap őrizte. Kezét tördelő, aggodalmas fajta, aki a fontoskodó képpel bóklászó Rioldáról azt hitte, hogy egy eltévedt sógornő vagy nagynéni. Ő nem nem a keresztény hit ellenségei, nem János pap vagy Brán királyfi, hanem a Ethelred és Edmunda miatt aggódott.
Kiderült, ő a királyi pár gyóntatója.
És talán úgy döntött, hogy eme jeles napon, (ha már világ életében ő vallatott másokat), valakinek kiönti a szívét.
– A szeretet Ethelred igazi keresztje – kesergett csendesen –, és ez okozza majd a végzetét. Ez az átkozott jóindulat és a népszerűség. Hiszen melyik nép ne szeretne egy fiatal királyt, aki úton-útfélen a túlvilág bőségéről beszél?
Melyik nép ne akarna kiválasztott lenni?
És még az a szerencse, fejtegette tovább, hogy Ethelred a saját parasztjait nem tudta rábeszélni, hogy hagyjanak mindent parlagon, és be se szántsák a földjeiket. Ahogy a mesterembereket sem, hogy zárják be a műhelyeiket, és haladéktalanul csatlakozzanak a Szent Sereghez. De mindegy, mekkora ostobaságokra próbál Ethelred bárkit is rávenni, ő és Edmunda az alattvalóik szemében mesehősök, imádni valóan szép gyermekek. Még azt is elnézik, hogy Ethelred maga szolgáltatja ki a szentségeket, és Edmunda kézrátétellel gyógyítja a gyerekeket.
Riolda, akinek persze fogalma sem volt, hogy kinek és minek kell kiszolgáltatni a szentségeket, megértően szörnyülködött.
De a szörnyülködésébe tisztelet vegyült. A gyóntató és maga az érvelés az okfejtés nem volt volt minden józan ész híján.
A rajongásnál semmi sem tehet kiszolgáltatottabbá.
A szerzetes persze nem akart egy fejedelmi családtag szemében neveletlennek látszani.
– És felséged?– kérdezett vissza udvariasan. – Honnan jött? Hogy érzi magát?
Riolda mosolyogva visszautasította a titulust. És gyorsan sietett leszögezni, hogy semmiféle néven nevezhető rokonságban nincs Ethelreddel.
Elmesélte, hogy csak kis túlzással nevezheti magát királynőnek: hiszen egy kopár földdarab, a Nyugati szél szigetének kilencvenöt alattvalóján uralkodik. Gyerekkorát a normann udvarban töltötte, felügyelt Vilmos herceg és Hildi hercegnő gyerekeire, és csak az arab betörés után tért vissza a szigetére. Megtiszteltetés, hogy személyesen megismerkedhet Ethelreddel, de három gyerek anyjaként, egy kopár sziget úrnőjeként csak imáival járulhat hozzá a szent vállalkozás sikeréhez…
A mindeddig visszafogottan aggodalmas szerzetes ekkor görcsös ujjakkal megragadta Riolda köpenyét:
– Szívesebben élnék egy unalmas, kopár szigeten, mint Northumbriában, örökös életveszélyben…
Riolda meghökkent. Northumbria meglehetősen tudatlan, sőt unalmas ország volt, de egy cseppet sem látszott életveszélyesnek.
Lágy tavaszi napfény sütötte a mezőket, válogatott finomságoktól roskadozott a királyi vár fogadóterme. Ráadásul eleven mór katonát a földnek ezen a pontján nem látott senki emberfia, úgyhogy az egész ország örömmel készülhet a szép és lelkes királyi párral a világvégére.
De egy vállrándítás kevés volt, hogy elűzze a gyóntató aggodalmait.
– Én úgy látom, itt szép tavasz vár mindenkire – mondta Riolda, és könnyedén az ablak alatt hullámzó gabonatáblákra mutatott. – A jó Edmunda majd megszüli a gyermekét, Ethelred pedig, akit szerencséjére nem a felesége, csak az idősebbek nevetnek ki, leszokik erről a szörnyűséges izgékonyságról, és nem fog többé a karóba húzás örömeiért lelkesedni. Mivel Northumbriában úgyis csak a képzelet szörnyeivel lehet viaskodni, nem tehetnek mást, mint hogy megkomolyodnak.
– De ha nem lesz idejük rá? – vetette ellen a szerzetes. – Ha kitör egy járvány, ha elveri a termést egy hatalmas égszakadás? Nem a mórok fenyegetik Ethelred uralmát, hanem a mindent elvakító lelkesedés és szeretet. Akit mindenki kedvel, az nem tanul meg vigyázni a saját érdekeire. Észre sem veszi, ha céltáblája lesz mások gyűlöletének.
Ezzel bizony nehéz lett volna vitába szállni.
Ámde más tanulsága is volt a beszélgetésnek. A gyóntató még egy jégeső miatt is mennyit aggodalmaskodott – ám még egy jégesőnél is valószerűtlenebbnek tartott egy Ethelred szervezte, egész világot lángba borító keresztes háborút.
Ráadásul Ethelreddel nemcsak saját parasztjai és tanácsadói voltak ennyire türelmesek, hanem – csodák csodájára – az estére szép számban összegyűlő koronás nagyurak és nemzetségfők is, akik kiélvezendő a northumbriai konyha ínyencségeit, eljöttek megtekinteni, hogy milyen fegyverekkel lehet a kereszténység esküdt ellenségeit megállítani.

A nagyterembe visszatérő Riolda már nem is volt képes a Nagy Összeesküvést egy kiadós, vidéki vendégeskedéstől megkülönböztetni.
De hamarosan végére értek a szentek és halálnemk felsorolásának, a különféle, kitűnően elkészített, gombával és áfonyával töltött csemegéknek, a mártásoknak, a szalonnával tűzdelt énekesmadaraknak, a mézes lepénykéknek, a mazsolás-mandulás finomságoknak.
Eljött a nagy pillanat, hogy libasorban, imádkozva bevonuljanak a trónterembe, és ünnepélyesen megszemléljék a csodafegyvereket.

A csodatevő tárgyakat gondos kezek félkörívben elhelyezték a trón előtt, egy aranyszállal átszőtt vörös szőnyegen.
Ethelred egy magasra emelt fáklyával a kezében, borzongva megállt előttük, és úgy tett, mintha égi szövetségeseinek készülne bemutatni a szakállas nagyurakat, a földi fejedelmeket.
A northumbriai udvar legféltettebb kincsei pedig, mint azt a palota kulcsárártól szép lassan mindannyian megtudták, a következők voltak:

– Szent Galvinus Asturiában talált járomcsontjának darabkája
– kódexlap a poklokat is megjárt Vergilius kézírásával
– a Szűzanya szőke hajfürtje egy törött normann kard markolatában
– a világverő Attila párrímekbe szedett intelmei fiának
– egy viharos éjszakán Essexben talált római faltörő kos darabkája
– egy bizonyos, Poitou-ban elhunyt nagy hadvezér, N. herceg költeményei 

Riolda ámult-bámult.
Bármilyen szánalmasak is voltak a trónus elé, a szőnyegre kirakosgatott, lobogó fáklyákkal megvilágított, hercegi ritkasággyűjteményre emlékeztető tárgyak, ahogy közelebb hajolt hozzájuk, ő is érezte a delejes kisugárzásukat.
Vagy nem is a tárgyak varázserejét érzi? Hanem a pár perce még még trágár dalocskákat éneklő, áfonyás nyúlhúst falatozó szövetségesek őszinte megrendülését? Akik a döbbenettől reszketve a szemüket sem merték felemelni.
A kába és megzavarodott férfiak gyűrűjében a fehérruhás Edmunda úgy ragyogott, mint egy eleven gyöngyszem. Az ő varázsereje a szíve alatt növekvő gyerekből áradt, nem holmi pergamenlapokból vagy kiszáradt csontocskákból. Riolda odalépett melléje.
– Isten mindannyiunkat szeret – suttogta Ethelred.
A vendégszeretetét élvező skót, cornwalli, walesi nagyurak megrettenve hátrébb húzódtak. Mintha a trónszékre helyezett csont- és fémdarabkák alvó vadállatok volnának.
Ellenállhatnak-e ennyi varázserőnek a Dél urai?
A most is izgő-mozgó Ethelred a felhalmozott drágaságok rőtes fényében majdhogynem csenevésznek tűnt.
Mert talán nem is drágaságok ezek, hanem eleven érzékszervek, gondolta Riolda. Fegyverek, amiket tudatlanságunkban még nem tudunk megfelelően használni.
De bármennyire is hatalmába kerítette a férfiak megrendülése, a hétköznapi kíváncsiságán nem tudott uralkodni.
Közelebb lépett, hogy a kezébe vegye a „nagy hadvezér”, N. herceg verseit. Pókhálószerű, furcsa krikszkrakszok egy koszos kéziratlapon. Talán valami titkosírás, amit eddig egyetlen halandó sem próbált megfejteni.
Riolda szívesen szánt volna rá néhány évet az életéből. És már éppen meg akarta kérdezni, hogy a többiek mit tudnak a „nagy költőről”, mikor Ethelred felemelkedett, hogy újabb felkavaró bejelentést tegyen.
– És nemcsak ennyi szív kész a mindent eldöntő, nagy ütközetre! Nemcsak mi, Jézus alázatos szolgái, a Brit szigetek urai áhítozunk mártíromságra! Ha igaz a hír, holnap egy nagy hadsereg élén megérkezik, Hildi, a normannok hercegnője, mert csatlakozni óhajt a mi szövetségünkhöz.
A söröktől és ereklyéktől kótyagos nagyurak rögtön éljenezni kezdtek.
Hildi?, töprengett Riolda.
Hildi, az én ravasz, számító, hajdani asszonyom? A mártíromság koszorújára áhítozna? Aki egész életében csak nevetett a hagymázas fantáziákon?
Riolda megpördült, és úgy döntött, lesz, ami lesz, még pár napig.
– Hiszen csak most kezdődnek az érdekes dolgok – dünnyögte magának.