A halál egy, a nyugalomért folytatott élő blitzkrieg lehet. Hozzátapasztom a fülem az ajtóhoz. A szomszéd lakásból nem hallok zajt. Ritkán van itthon, ha mégis, akkor alszik vagy kurvázik. Dolgozni és inni jár. Németország. A magány hazája. Úgy tűnik, nem csak nekem. Jólesik az egyedüllét. Ennek a garzonlakásnak az ablakából pont olyan az ősz, mint amilyen. Lecsontosodott fák. Avar csak ott, ahol szépen mutat. Kezdődik az élet, az ablakon túl. Erre gondolok, és feljebb húzom magamon a takarót. Nincs hideg. A fűtés optimális. Az étel optimális. Az ital optimális. A munka optimális. Ezért a kevesebbet vagy a többet keresem. Ekkor már tudom, hogy nem maradok sokáig. Amikor a szomszéd lakását takarítom, jólesik lenézni a temetőre. Az ő ablakából arra látni rá. Mégsem tanul belőle. Én igen. Elmozdíthatatlan, örökérvényű kőbe vésett idő. Megnyugtató, annyira, hogy belenyugszom. – A szépség segít. Egyre több sétát teszek a sírok közt és kevesebbet a városban. Bevásárlóközpontba, csak ha nagyon muszáj… Enni, inni kell. Élni kell-

ene. Ezért alszom, amennyit csak lehet. A rokonaimmal ritkán találkozom. Nyirkos őszi árnyéknak érzem magam közöttük. Életrevalóak, dolgosak és a saját anyanyelvükön csak belül sírnak. Már. Még. Bevándorlók, akik kivándoroltak önmagukból. Nem leszek képes rá. Nem leszek képes rá. Ezt mantrázom, majd eloltom a lámpát és bealszom. Mára elég a gondolkodásból, az luxus.

A reggel bőrénél hidegebb az ébredés. A fürdőszoba ablakból a temetőkápolna tornya látszik. Meleg van, mégis didergek. Bőröm alatti érintések, amelyeket jobb volna meg nem történtté tenni. A fák rozsdaszínei megkönnyítik a látást a ködön át. Buszba be, buszból ki. A robotról nem lehet írni. Nincs története. Önmagáért van. Ahogy a robotoló ember is. Vannak érzelmei, de nem érti, mert nem elemzi azokat. Hazafelé, buszból buszba. Leves a szoros gyomorba, hogy jusson valami melegség. Túl az optimálison, a forró vagy a jégízű hazatérés gondolata. Ízlelem.

Álmomban fekszem egy ismeretlen ágyon és az álombéli álmomban tudom, hogy előtte veled keféltem. Soha többé nem leszek önmagam. Már mindig ilyen eltorzult alakja lesz a homlokomnak. Ébredés utáni ráébredés: nem csak a szívem, a koponyám, az agyam is uralod. Vajon ha elutazom innen, megszabadulok a rémképedtől? Van menekülés a képzeletünk megvalósulása elől?

Másnap újrajátszás. És napokon át. Közhely vagy. Ez a félnémaság is. Kimondom, amit gondolok rólad, de nem neked. Neked nem lehet. Szánalmas, ahogyan időnként felhívsz, hogy elhallgattasd a lelkiismereted. Meg akarsz bizonyosodni róla, hogy ez a szánalmas nőszemély jól van. Ha az igazságra lennél kíváncsi, érdekelne az is, amit nem mondok ki. Büszkeségből vagy bánatomban hallgatom el, hogy szarul érzem magam a bőrömben, a bőröm alatt, hogy az érzelmi szar, amit lenyomtál a torkomon, az juttatott ide. Még ha ez nem is igaz, de jogom volna kimondani, ha volnál bátor meghallgatni. Szóval a szánalom kölcsönös. A bátorság hiányzik. Esetemben nem. Megfutamodás volt idejönni. Bátorságra vall, ha hazamegyek.

,,Nevető ember” lettem. Bohócképem végleges. Emberré a bizalom tesz, amellyel feléd fordulnak az emberek. Az is elég, ha csak elhitetik veled, de ami ritka, az a barát(h)arcú, önzetlen bizalom megtapasztalása. Ez hívott haza.

Egy ideig még ettem a keserű levest, szívtam a hideg levegőt, amely az ottani emberekből áradt felém. Belülről hallgattam az otthoni hangokat és felböffentek ízek is.

– Micsoda különbözőségek – gondoltam. Ez akár (sz)ép is lehetne, ha egy ,,rendelt” időben és helyen történik. Értelmesen. A menekülésnek semmi köze az értelemhez. Az érzelmekhez van köze. A parthoz, amit elértünk. Sem előtte, sem utána nem merítkeztünk meg a vízben, amely körülvett minket. Ez a baj. Nem mártóztunk meg együtt, csak az örömben, de nem a bajban. Mi közünk van egymáshoz? Látszólag semmi. Már nem csak látszólag semmi. Ezt akkor még nem tudtam. Dolgoztam. Azon, hogy minden testi erőm feleméssze a bánat. Még vágytam rád, de már magamra is.

Tetten érni az idő múlását, abban a vonatkozásban, ahogy elfelejtünk valakit. Napról napra hagyja el az emléked a lelkem. Az apró jellemzőid. Ahogy mozdulsz, ahogy megnyilvánulsz. Ez a könnyekig meghat, de nem fáj már. Inkább csak megrémít, hogy így el lehet fogyni a másikból. Kétségbeesetten kutatni emlékek után, (k)épek után magunkban érte. Magunkért benne.

,,Éva, hol vagy?” Otthon vagyok, mondja a tékozló leány és hazaballag. Nem fegyverletétel, hanem fegyverfogás lett. Ezt akkor még nem tudtam. Kínlódtam a tudattalanságtól. A bizalom hiányától. És akkor hazaértem. Belül. El sem indult még az a busz, amire nem is én váltottam jegyet, de már tudtam, hogy mit nem akarok. Nem akarok elveszni. Hogy keresniük kelljen, mint valakit, akinek nincs otthona, meg háza tája. Haza-

mentem. Körém gyűltek a fák. Az emberek még nem. Ők tartottak tőlem. Ismeretlen szerzet a földi, aki megy-jön. Jöttment számba menő. Ha elég kitartó vagy, elkezdenek emlékezni rád. A tetteidre, a jelen-létedre és újra számolnak veled a jövőre nézve is. Tehát van jövőd. Szükség van rád, felismernek. Ez elismerés, de arra vágysz a legkevésbé, most, amikor újraépíted magadban a házat. Amely megvéd majd az illetéktelen behatolóktól. Jó önvédelem és közbiztonság. Szerelem és háború nélkül nincs. Amikor mindkettő véget ér, akkor jön el a szabadság. Mindig vonzottak az üres utcák. Régi fák, a rügyek terjedelme. Tavaszi könnyedség vagyok és csupa megbocsátás. A közömbösség jele, ahogy lefejtem az idő szövetéről az emléked. Őszbe fordulok, télbe érkezem. Felfűt az otthon heve, amellyel befogad, vissza. Alakoskodások nedves-kedves arcába fulladnék, ha nem lenne otthonom. Rám csukja az ajtót, elernyeszti az izmaim, beszél hozzám és (besz)éltet, anélkül, hogy félnék, hogy kibeszél engem. Az embernek több társa, barátja lehet, de csak egy otthona. Különben társ- és barátügyben is finnyás vagyok. Válogatós, aztán a választotthoz ijesztően ragaszkodó. A maguknak val(l)ók már csak ilyenek. Tudom jól, hogy végül nem marad más, csak valami csapadék, amely elmossa majd az értelmetlen harcot és megbékél a fénnyel.

,,A farkas védi a falkát. A falka védi a farkast.”

Gyerekkoromban volt egy papírbabám. Tetőtől talpig rózsaszínű meg rózsaszívű, legalábbis annak képzeltem. Beleszédültem a gyönyörűségbe, ahogy egy-egy ruhácskát rávontam a hajlékony papírtestre. Olykor egy-egy barna vagy krémszín   árnyalat furakodott a képbe. Teljes volt az egyedül- lét. Sosem voltam magányos.

Vagy mindig az voltam a szemlélők számára. Számomra pedig a szemlélők azok. Ne nézzetek rám! Ne érjetek hozzám! Az ilyen alakokból lesz a falka legelhivatottabb védelmezője. Mert nem számításból, önzésből, a magánytól való félelmükben cselekednek, hanem valóban őszintén törődni, védeni és összetartani akarják maguk körül a világot. Nem csak maguknak. Nem csak magukért. Leírva mindez patetikusnak hathat, mint ahogy az őszinteség is lejárt fogalom. Magam sem mindig hiszem, hogy kivitelezhető, de ebben a kontextusban biztosan maradt még hitele. Érzem a bőrömön, a bőröm alatt. Több mint szerelem. Életösztön. Nem csak a sajátom, másoké is bennem.

Emelkedettségben hasonló ez ahhoz, amikor választhatsz, hogy lehajítanak a szikláról vagy magad ugrasz neki a mélységnek. Meg sem fordul a fejedben, hogy van választásod, ugrasz, önként és dalolva. Azután minden ugrás után újjászületsz, visszamászol és megint és megint. Hogy mit tesz az, akit senki sem hajigál és maga pedig bátortalan a nekirugaszkodáshoz? Hát tesz-vesz a szikla tövében. Múlatja az időt, míg bele nem pusztul a várakozásba. Egyfolytában arra vár, hogy történjen valami.

Állandóan türelmetlen vagyok és cselekszem. Kislány koromban apámmal szánkózom a friss havon. Összepisilem magam a gyönyörűségtől. Élénk kép, amelyért érdemes volt megszületni, érdemes képeket festeni vagy szóképeket alkotni. Az ilyenekből valóság marad. Felgörgetve mint hógolyót, lavinává. Nem engedem egészen közel, mert magával sodor. Megépítem és nézem az útját. Hosszabban tart(hat), mint az élet.

 

 

(Illusztráció: sa)

Malvin az első dében

 

 

Ha be kell menni hát be kell. Malvin belépett az osztályterem ajtaján és megrémült gyerekszemekbe ütközött, amiket nem értett. Tele voltak kétségbeeséssel, kérdésekkel, és az anyjuk hiányától átáztatott könnyekkel. Leült hátra, az ablak felőli padsorba, a padnak az ablakhoz közeli oldalára. A jövőre gondolt – arra, hogyha itt fog ülni talán látni fogja innen is a padokat, amik az iskola udvarán vannak és talán így, hogy a harmadik emeletről nézi, megláthatja azokat, akik rajtuk ülnek.
Malvinka anyukája nem sietett. Pedig Malvin mindig úgy képzelte el az első tanítási nap reggelét, hogy csupa sietős mozdulat sorozata lesz. Odaég a pirítós, kifut a tej, beletörik a kulcs a zárba, a lépcsőn lefelé kitöri a nyakát és soha, de soha nem fog eljutni az első débe. Csalódott volt – bár pontosan nem tudta, hogy ezt az érzést nevezik így. Nem azért, mert nem tört ki a nyaka. Csak számított az anyukája részéről valami különleges viselkedésre, vagy eltérőre a mindennapitól. De nem így történ és végül is elindultak az iskola felé. Malvin bár azt mondta az anyukájának, hogy nem kell, de ő mégis elkísérte egészen a bejáratig. Csendben lépkedtek egymás mellett körülbelül olyan 500 métert, mert ilyen távolságon belül helyezkedett el az iskola. Malvin mindig is ide szeretett volna járni. Az évek alatt sok mindent látott a délutáni sétája idején. Például látta, a két portást, akik mindig 15:34-kor váltották egymást. Az egyik portás egy sovány, beesett képű férfi volt, aki mindig kék anorákot húzott, ha elkezdődött a műszakja. A másik portás is hasonló alkatú férfi, azzal a különbséggel, hogy kicsit oválisabb az arca és az mindig piros volt. Malvin azt hitte eleinte – télen -, hogy hideg miatt. De nyáron is ilyen volt és tavasszal meg ősszel is. Az ősz kevésbé volt számára gyanús, mint a nyár. És a nyarat nem csak ez tette furcsává a portásokkal kapcsolatban. Azt se tartotta Malvin helyénvalónak, hogy a portások nyáron bejárnak az iskolába és dolgoznak, ügyelnek az ajtóra. Ugyan ki mehetne rajta ki vagy éppen be?
Szóval Malvin ismerte már a portásokat. Tudta azt is, hogy milyen tanárok járnak be az iskolába. De ezek közül csak egyet jegyzett meg magának, aki az osztályfőnöke lett. Egy férfi volt. Malvint mindig is izgalommal töltötte el egy férfi jelenléte. Nem sokszor jutott ki neki ebből, de most arra gondolt, hogy micsoda izgalommal teli évei lesznek az iskolában. Az osztályfőnöke igazi vezéralkat volt – gondolta. Kellőképp magas volt ahhoz, hogy felnézzen rá az ember, de csak annyira, hogy érezze, mennyire irgalmas, amikor lehajolt hozzá.
Becsengettek.
Malvin mellé még az utolsó pillanatban bepattant egy kisfiú. Semmi különöset nem látott benne. Se a könnycseppeket a szemében, se a hiányt a válaszok után. Nem volt benne miért, és mert sem. Nem volt benne semmi. Majd a csengő után csend lett, pedig egy tanár sem volt még bent a teremben. Valahogy zsigerből érzi ilyenkor már a gyermek is, hogy igazodni kell, fegyelemnek kell lennie, be kell olvadni a rendszerbe és ezt úgy tudod csak elérni, ha alkalmazkodsz az általuk (kik által?) felállított, lefektetett szabályokhoz.
Malvin padtársa elkezdett csuklani. Ez érdekes volt számára ugyanis ő még soha senkit sem hallott és nem is látott csuklani. A kisfiún feszült a garbója és Malvin pontosan látta, ahogy a mellkasánál minden egyes csukláskor a kisfiúnak besüllyed a teste. Meg is ijedt, mikor már harmadjára is ez történt. Nem tudta azt, hogy ez ilyen hosszú folyamat, vagy ennyiszer megismétlődhet. Szerette volna megkérdezni, hogy nem fáj-e vagy, hogy miért engedi? Nem tudta, hogy milyen érzés lehetett, ezért alig bírta visszafogni magát. De legfőképp az izgatta, hogy hogyan lehet ezt csinálni. Malvin nem bírta tovább.
– Nem fáj?
– Mi?
– Hát az a mozgás a mellkasodon. – nem tudta, hogy csuklásnak hívják.
– Nem. Miért fájna?
– Mert mozog a tested felülete, ráadásul még ugrálsz is és hangot adsz ki a szádon. Ha nekem valami fájt, mert például elestem séta közben, akkor egyből felugrottam és a számon adtam ki hangot.
– Ez érdekes. De nem, nem fáj. Te hogy hogy nem tudod, hogy ez milyen?
– Mi milyen?
– Hát a csuklás.
– Csuklás?
– Csuklás, amiről kérdezel. Ezt így hívják.
Malvin teljesen ledöbbent. Hogy nevezhetnek valamit csuklásnak? Honnan jöhet ez a név… Egyetlen dolog, amit Malvin ismert, és bármi köze is volt a csukláshoz, az a csukló volt. De… csuklós busz, csukló… semmi más nem volt számára csukló, csuklós, vagy csuklás.
– Nem is helyes így!
– Micsoda? – kérdezte a kisfiú értetlenül.
– Hát hogy csuklás. Úgy lenne jó, hogy csuklós.
– Nem értem.
És Malvin se értette. Így ültek egymás mellett az első nap az iskolában.
Többet aznap Malvin nem beszélt. Hazafelé, mikor sétált teljesen meg volt döbbenve azon, hogy már első nap mennyi minden új dolgot tanult, tudott meg az iskolában. Mi lesz holnap? Vagy holnapután? – Tudom. Szerda… – gondolta. De azon kívül? Malvin attól tartott, hogy nem fér majd a fejébe bele minden, amit meg kell tanulnia. Furcsa érzés kezdte el őt hatalmába keríteni. Szorongatta a torkát, a mellkasát, és mintha a kezei is nehezebben nyúltak volna a kilincsre.
Haza ért, de nem várta senki. Édesanyja a cipőfűzőgyárban volt, dolgozott.
Malvin úgy érezte hirtelen, hogy felnőtt. Minden megszűnt, ami eddig volt. Gondolkozott magában: Hova lettek a csúcsidőben történő fürdések? A délutáni séták? Vajon ma kik ültek a padok tetején? Lehet, hogy ma fellépett egy kiskutya a talpával az aszfaltra? Lehet, hogy lekésett erről? Meg mindenről? És mit szól mindehhez az alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre van?
Malvin nagyon elkeseredett. Ezért elhatározta, hogy amennyire csak lehet, megpróbálja az egyáltalán nem unalmas életének elemeit becsempészni az iskola falai közé. Arra gondolt, hogy talán az a Csuklás Fiú segíthet is neki ebben. Tetszett neki ez a fiú. Sokat nézte az iskolában. Szépnek tartotta a garbóját, ami olyan feszes volt rajta és tetszett neki, hogy csak a kisujján van lerágva a körme. Kicsit irigykedett a szép tolltartójára is; cipzáros volt. Malvinnak egy fából készült kis dobozka szolgált tolltartóként, aminek a tetejét le lehetett húzni, mint amikor kihúzza a ruhás fiókját.
Érdekesnek találta azért az iskolát. Tulajdonképpen úgy érzete, hogy szinte otthon van. Mert a szünetekben, amikor azt mondta a tanár, hogy ki lehet menni, Malvin kiment, és megkereste a kerítésnél azt a pontot, ahol látja az ablakát. Ez megnyugtatta őt. Órán pedig – mivel gondolt a jövőre – tudta nézni a padokat. De sajnos nem látta innen sem, hogy kik ülnek rajta. Szerette volna megosztani a Csuklás Fiúval, azonban úgy érezte, hogy eleget beszél már aznap.
Csendben volt. Édesanyja csak későn ért haza és ekkor Malvin inkább már alvást színlelt. Nem azért, mert mesélnie kellett volna aznapjáról, hanem mert ő szerette volna elmondani, hogy milyen volt neki az első dében, de tudta, hogy az édesanyja csak betenne egy mosást a gépbe és őt ott hagyná a sötétben. Ezért Malvin inkább a hátára feküdt és nézte a felette pörgő cipőfűzőket. Aztán eszébe jutott az osztályfőnöke.

 

 

(Illusztráció: bt)

Sem fák, sem madarak, tárgyak vagy emberek nem sérültek meg a következőkben.

 

 

 

A szemüvege, ami – ahogy annak apámnál lennie kell – állandó esésben volt, nem bírt az orrán megmaradni; fülei sem tartották, bármikor otthagyhatta az arcát. Vártam, mikor késik el az ujja végre – az a bevett mozdulat –, amivel mintha mindig az égre is mutatna, miközben az orra hegyéről a szeme elé tessékeli néhány másodpercre a vastag, sötét keretet.

   Anyám türelmes volt, évekig elnézte, ahogy megszámlálhatatlanul tologatja. Hiába kérlelte egy-egy hajmeresztő helyzet után, hogy cseréljék már ki, vagy legalább egy zsinórt kössenek rá – apám hallani sem akart róla: ő ezt a szemüveget megszerette, neki semmilyen csúszkálás soha fel sem tűnt.

   Mint akit most mégis rajtakaptak, úgy hanyatlott keze az asztalra, megadón, ahol már anyám tenyere várta.

   Velem volt a baj. Nem az esedékes.

   Egész vacsora alatt csak turkáltam az ételt, egy falat sem ment le. Anyám elkapkodta a tányérokat, apám a hirdetések után nézett, de én még mindig nem mozdultam az asztaltól. Nem volt nehéz rájönni, valami megint van. Magamtól mégsem kezdtem bele; azt akartam, hogy húzza ki belőlem. Apám jó volt ebben is. Kávét kért, félretolta a lapot; nem siettette. Szinte láttam a mellényén azt a láthatatlan maradékot, amire ilyenkor mindig rátalált, és addig-addig ügyeskedett, amíg le nem kaparta, hogy aztán a hamutartóban tűntesse el, újra.

   A kérdései egyre kitartottak. Mintha a kérdések kérdés voltától is minden egyes alkalommal megriadna, az amúgy mély hangja a mondat végére fiúsan elvékonyodott – ez kérdés lenne? –, hangsúlyozta, amitől nemcsak én, de a benne bujkáló, saját magát megrendítő kétkedés is eldöntendő ügy lett. Olyan volt, akár egy ismétlődő dallam. Unalmas, komikus, patetikus. Jó eséllyel azonnal szégyelltem magam.

   Hallottam, ahogy lassan, akadozva, remegő hangon elmondtam, ami csak tőlem telt. Közben nem is igen pislogtam. Bámulhattam volna tovább a tányér helyén, a terítőn a négyzetrácsot, addig úgysem szólal meg az apám, amíg rá nem nézek.

   Tudod, mi a dolgod? – kérdezte.

   Anyám biccentett mellőle, hogy mindkettőnkön segítsen.

 

 

Néhány hónapra divatba jöttek. Egyik percről a másikra a vízálló, világító, négy, öt vagy húsz gombosak hasonlóan népszerűvé váltak, mint ahogy korábban a mechanikusak sem érdekeltek senkit. A lányok a minél színesebb és tépőzárasokat gyűjtötték. Pánthoz, csathoz, szemhez egyformán igazították. Ha éppen több vadállat tekerőzött rajtuk aznap, annál jobb volt.

   A bolydult váróvá vált osztályteremben egymás óráját lestük. Meddig késlekedik az a következő szünet, amelyikben majd az övé kapja a főszerepet? Amitől végső soron: ő. Egy-egy ritkaságszámba menő darab a tulajdonosát legalább olyan fontos személynek mutatta, mintha korábban járt volna külföldön.

   Nála fordítva: az órája csak a kifogásom volt. A parizeres zsömléjét falta, amikor hozzá léptem és nagyon lazán, nyugodtan összeestem. Megszokta vagy észre sem vette.

   Ninónak egy csöpp napóra volt a csuklóján. De igazság szerint Ninó nem itt kezdődött el.

   Megint szerelmes voltam. Más-más hónapban, évben, napszakban, de sokunknak ő jelentette az elsőt. Mi, fiúk már nem beszéltünk róla, mert azonnal tudtuk, ki került ki közülünk éppen sorosként. Karikás szemek; a sóhajtozás mint a légzés paródiája; füzettel takart, feszülő ágyék a közelében; makogás. Testünk elárult egymás között.

   Amikor az érzés váratlanul elmúlt az illetőben, az soha nem értette – hogy is volt az egyáltalán lehetséges: mit láthatott ő Ninóban? Erről mindannyiunk megkönnyebbülten nyilatkozott. Az érzés megléte volt valószerűtlen, az eltűnése természetes. Amikor a szerencsétlenebbjénél visszatért: kezdődött elölről.

   Nem hiszem, hogy Ninó sejtette; a gödröcskék az arcán bárki előtt megjelentek; végig kedves és távolságtartó maradt mindenkivel. Még a legközelebbi barátnőin keresztül sem férkőzhettünk hozzá, akik egyszer sem tudtak olyan választ adni a kérdéseinkre, amire már ezerszer ne gondoltunk volna. Nem volt jegye a személyiségének, ami akár a félreérthetőség gyanúját eltűrte. Az volt, aminek láttuk: megközelíthetetlen. Csak fokozta a szakadékot, hogy szerelmeink alatt a szépsége bénítóan hatott, nemcsak magához vonzott, de el is némított. Kettesben gyávák voltunk neki bármit megvallani.

   Órák óta róla ábrándoztam. A korábbiakból ugyan már sejtettem, hogy mi lesz: semmi; a szomorúság és az idétlen sóvárgás keveredik még inkább össze, aztán egy reggelre úgyis feloldódik, nyoma sem marad. Ninó újra egy jelentéktelen osztálytárs lesz.

   Nem akartam elismételni. Úgy döntöttem, elmondok neki mindent.

 

 

Apám az apjától örökölte; vasárnaponként hordta. Nem volt különösebb története, egyszerűen ez volt a nagypapa órája, amit körülbelül ötven éve kellett naponta felhúzni ahhoz, hogy az esetig megállás nélkül ketyegjen. Apám ezt lefekvés előtt végezte. Kiemelte a vitrinből, finoman csavart rajta, belehallgatott, elégedetten sóhajtott. Ha ott ültem, és még leckét is írtam, ráadásul jó kedve volt, mindig azt mondta: eljön az idő, amikor a tiéd lesz.

   Elkapta a szemüvegét, az asztalra tette; az egész orrát megmasszírozta; jó éjt kívánt, aztán bebotorkált anyám után a hálóba, aki addigra már legalább másodszorra hívta.

   Az óra most kellett.

   Ninónak akartam megmutatni a repedezett szíjat, az opálos üveglapot, körben a hátán a gravírozást, ami az óra viselőjének szól, amit máskülönben elrejt a bőr. Odaadni és mégsem. Azt akartam, Ninó ennyiből értsen: az időt kínálom fel. Akkor ezt így nem mondhattam. Most meg: már nem.

   Korán keltem, mielőbb el akartam tűnni otthonról. Cetlit írtam, hogy nulladik órám lesz, ne idegeskedjenek. Tejet azért még ittam. A bögrének támasztottam a gyöngybetűs levelet, aztán még mindig zokniban, lábujjhegyen osontam ki.

   Ninó gyönyörű volt.

   Matematikán kibomlott a haja. Kerek fél percig ringott, mire megtalálta a gumit a pad alatt. Fölrajzból a tektonikus mozgásból felelt, négyest kapott, ami igazságtalanság volt. Irodalom órán elkalandozott a figyelme: vagy a csuszkát nézte a törzsön, vagy az elhúzódó virágokat az ágakon, vagy olyasmit, ami nem látszódhatott az ablakból.

   Apám órájának kellemes volt a súlya. A hideg fém szinte azonnal felmelegedett tőlem. Gondosan ügyeltem, hogy a pulóverem alatt tartsam. Még akkor is, amikor a szünetben Ninóhoz léptem, hogy találkát kérjek tőle az utolsó óra után. Amiből semmi nem lett, mert elestem, és mert nyomorult vagyok. Zavaromban csak azt kértem, hadd nézzem, ahogy a napórája – tovább is, mint az szükséges – egy háromszögű árnyékot vet.

   Mosolygott. A parizeres zsemlét továbbra is falta.

   Elsomfordáltam, eloldalogtam, elkullogtam, elsunnyogtam mindenféle módon, ahogy csak tudtam.

   Ennyi. Vége. Reménytelen.

   Más talán hagyja – de nem én.

   Honnan is tudtam volna, hogy még délután el fogom hagyni az órát.

 

 

Még senki nem őrizte az épületeket, hogy aztán lebontsák őket. Ami mozdítható volt, elvitték, leejtették, összetörték, szétvágták. A függőben maradt szabályzatok és a díszlépés menetét részletező, életnagyságú ábráknak köszönhető, hogy egyáltalán határőr laktanya lehetett.

   Nem emlékszem, melyikünk fedezte fel. Az is lehet, hogy mind itt voltunk. Egy időben sokat jártunk ide bújócskázni, focizni; legalább egy nyáron át. Aztán, ahogy az lenni szokott, eluntuk, találtunk egy másik, egy jobb helyet, ami az előzőeknél is több izgalmat ígért, vagy egyszerűen ősz lett.

   Arra mentem, amerre szoktam. Igaz, a fenyőfák ma is megkarcoltak, de nem kellett falat mászni, mert az őrbódé és a kerítés között könnyen bepréseltem magam. Nem találhattak rá embert, mert a fű lassan már térdig ért. Nem siettem, az előző napi csapámban lestem, hátha felvillan az óra.

    A tűző napsütés nem zavarta a legyeket.

   Az épületben hűvös volt. Az emeleten sem változott semmi. A falon még mindig firka figyelmeztetett a falra: ide ne írj!

   Most is üres volt a folyosó. A szívem gyorsabban vert, kapkodtam a levegőt.

   Nem akartam elhinni, de ott volt az ajtó sarkában. Nem esett baja. Ketyegett. Gyorsan felhúztam. Nem is kellett a terembe néznem.

   Azonnal futhattam volna hazáig. Anyám főzne, apám felolvasna, hogy közben szórakoztassa. A rádióból is valami szólna. Amit lekapcsolnának, mikor belépek. Arcuk felragyogna. Elmondanám, hogy ott volt az óra, ahol hagytam, az öltözőben.

   Késő estig kóvályogtam a városban, amíg az éhségtől már nem bírtam tovább.

   Mire hazaértem, már feküdtek.

 

 

Iskola után beszélek Ninóval.

   Ha nemet mond, akkor is itt lesz a hétvége, hogy kiheverjem. Vagy soha többet nem megyek iskolába.

   Olyan nincs, hogy nem vesz észre; átnéz rajtam. És mi van a többiekkel? Mi látjuk őt – ha nem is állandóan –, de azért látjuk. Miért?

   Ő meg semmit és senkit.

   Mi van, ha igent mond, mi lesz?

   Mi fog történni?

   Ugyanígy marad minden? Én, bennem az érzéssel?

   Kicsöngettek; mintha kötelező lenne, többen is felvihogtak; elpakoltuk a füzeteket, tornatáskákat.

   Ninó távolodó hátizsákját néztem; menthetetlennek éreztem magam.

   Követtem.

   Az első meglepetés az volt, amikor nem a házuk felé kanyarodott.

   A következő pedig, amikor már a jól ismert ösvényen lépkedtem, biztonságos távolságra tőle. Ninó hátra sem nézett, átvágott a területen, bement az épületbe.

   Elbújtam az őrbódéban; vártam, nem tudom, mire vagy kire. Arra gondoltam, ez az a hely, ahol mindenkinek várnia kellett. Várták, hogy leteljen a szolgálat. Mozdulatlanul álltak. Ha jött valaki, csak akkor hagyhatták el.

   Nem jött senki; akkor is ragyogott a nap.

   Levettem az órát. Szorongattam, amire beértem.

   Talán mert régen az emeleten játszottunk – nem tudom –, de mintha hívtak volna, egyenesen felmentem. Hétfőn elmarad az első óra: hirtelen ez jutott eszembe. Aztán meghallottam a zajt.

   A másik táskát akkor nem ismertem meg.

   Ninó egy asztalon ült. Majdnem szemben az ajtóval. Nem is ült, inkább félig feküdt; a könyökére támaszkodott. A lábai a fiú derekát kulcsolták vörösre. A mellei nevetségesen ugráltak mindenfelé. Szeretkeztek. Nem. Azt nem így képzeltem.

   Dugtak. Basztak.

   Haja alól a szemfehérje látszott.

   És akkor jönni kezdett belőle az a borzalmas hang.

   Elrohantam.

 

 

Az órát a szemüveg mellé tettem.

   Nem melegítettem meg a vacsorát, hidegen, kanállal ettem. Utána vizet ittam. A tányéromat a mosogatóba raktam, engedtem rá vizet, hogy ne száradjon rá a szaft.

   Elmentem vécére, kezet, arcot és fogat is mostam, megtörölköztem.

   Bementem a szobámba, felkapcsoltam a villanyt. Betettem az ajtót. Felhúztam a redőnyt, kinyitottam az ablakot. Hagytam, hogy a kellemesen hűvös levegő felcserélje a benti meleget.

A tankönyveket és füzeteket az íróasztal jobb oldaláról a bal oldalára pakoltam. A polcról választottam egy könyvet, amit az ágyra dobtam.

   Alsónadrágra és trikóra vetkőztem. Felkapcsoltam az olvasólámpát az ágy mellett, lekapcsoltam a másikat.

   Felhajtottam a takarót, lefeküdtem. Sokáig nem takaróztam be. A megszokott pontot néztem a falon.

   Amikor végeztem, olvasni kezdtem, de hamar elálmosodtam, mert fáradt voltam. A könyv sem nagyon tetszett. Lekapcsoltam a lámpát.

   Hamar elaludtam, nem tudom, álmodtam-e, és ha igen, akkor mit.

   Nagyon korán keltem, még sötét volt. Csak kislámpát kapcsoltam.

   A szoba alaposan kihűlt. Fáztam. Betettem az ablakot.

   Elmentem vécére, aztán zuhanyoztam, fogat mostam.

   Gyorsan öltöztem; fehérneműt, nadrágot, zoknit, pólót és pulóvert húztam.

   Apámék szobájának az ajtaja még zárva volt.

   Nem reggeliztem, az előző esti poharamból ittam vizet.

   Lekapcsoltam a konyhában a villanyt, már világosodott kint.

   Készülődtem. Azon a reggel a szemüvegét loptam el.

 

 

(Illusztráció: wsc)