Teljesen üres beton iskolaudvar. Egyetlen függőleges vonal, mintha képzelnéd, valahol a sarkában. Teljesen mindegy minek szánták, kettős szereppel, ünnepi zászlótartónak és tornaórai rúdnak, amire már rég nem mászik senki? Mert rozsda? Mert tél volt és most tavasz van és iskola alatt mindig valamelyik, vagy ősz – és hideg? Vagy mert senkinek sincs ereje legfeljebb N-nek aki olyan erős, aki hasbarúgta Gergelyt amiért levonták a magaviseletét és amitől Gergely kórházba került. A többiek behúzták nyakuk. Az egész nem is olyan szimpatikus, márint ez a darab vas. Van rajta oldalt két kampó felül. Ahogy elképzelem, látom beleakadni a lábam, beleakad a húsba – nem képzelem tovább.

Vagy huszadszorra mentünk ki az állomásra mert nem tudtuk mit csináljunk magunkkal. Ki kellett próbálni mindenfélét. A legextrémebbeket. Mást nem tudtunk, hát az állomás meg a cigarette voltak az extrém. Egy csapat suhanc, ott nyújtottuk a lábunk a padokon, szürkületkor és volt olyan hogy hajnalonta is. Ma korábban van órám, mondom, és megyek hatkor. Hatkor már az iskolaudvaron áll néhány sötét alak, szó szerint sötét alakok, ne ijedj meg, csak mi vagyunk. Nem tudjuk micsináljunk magunkkal. Ti megbolondultatok, mondják a lányok, akik hét előtt pár perccel érkeznek, de Melinda az ablakból már hatkor látott itt minket és persze elpletykálta. Vagy hat blokk egyenként százhúsz ablaka idenéz. Az udvaron meg nincsen semmi. Mi voltunk az egyetlenek. Sötétkékben még sötétebb mozgó tömegek. Parázslik néhány cigaretta. Ha jön valaki felnőtt, elmegyünk az utcákba és visszajövünk megint. Különben miről beszélünk? Semmiről. Ki kell ide jönni ahhoz hogy megtudd. Az állomáson vakartuk a vakolatot, hol a padról a meggypiros olajfestéket, hol a falakról a régi turistareklámok alól, amelyeket kékülő papírra nyomtattak és egy üveglap védett. A Duna-delta. Nádszálak, olvadó nap, két repülő pelikán. És közben mínusz tizenöt tél. Mi az ország északi részén vagyunk. Mínusz tizenöt még nem is hideg. Csak az állomáson ülni. Nekem mindig mocskos a kezem a ceruzától. Eleinte a körmömmel húzogattam vonalakat. Van amikor nagy a körmöm, megnövelem hogy csodálkozzak rajta. A koszt alája nem szeretem, ezért elég hamar levágom, most a lányokon csodálkozok akiknek van türelmük… ezek nem csinálnak semmit a kezükkel? Mi itt vakarózunk, hol a cipőnket, hol meg a lábszárunkat, a farmer végett, vegyék már észre, meg a térdünket, bámuljuk, hogy megnőtt és az enyémen már minden bog látszik. Pogányul sovány vagyok. Minden bordámat megszámolom este mikor majót cserélek. A többit nem látom mert ilyenkor, ha nem muszáj nem gyújtok villanyt. Van már egy ceruzám és minden füzetem összefirkálva. Én nem tudok beszélni. Nem tudom, hogy csinálják a többiek, nem tudok úgy ahogy ők. Ha olyan simán és folyékonyan próbálnék, akkor még meg is akadnék, dadognék. Ezért inkább nem is próbálkozom. Eleinte nagyon féltem. De aztán nem olyan rossz a hallgatás. Azt gondolják, tudok valamit és faggatnak. Én meg csak vonalakat húzok a füzetbe.

 

 

Már nem tudom hova tegyem őket mert nincs mindig laza óránk, laza füzetem. A többinek pedig a hátlapjai tele már és a hátsó belső és amit még lehet, margók. Elveszik, tapogatják, olyan bátran,  ahogyan a lányokkal szeretnék, legalábbis ahogy mondják, de magunk között tudjuk hogy ez nem őszinte, kíváncsian forgatják a lapokat, röhögnek a hibás egyenleteken és mert hallgatok, azt hiszik hogy akkor a vonalak tudnak valamit. Elkezdik megfejteni és én nem is gondoltam hogy ennyi minden van bennük. Egyszer megpróbáltam lerajzolni egy vonatot. A bonyolultabb részt, ott ahol a rugók vannak, és próbáltam elképzelni tovább a motort, aszerint ahogyan a kocsiknál láttam. Ott volt Mihai és Vlad és Péter, és még, fejük a vállamon meg a nyakamban, különben Mihai és Vlad is rajzolnak és néha fordítva van, én hajolok az ő füzetük fölé vagy guggolunk. Kegyetlenül vágott a pad, valakik leszedték a külső deszkát – nem mi voltunk!!! rajzoltam. Itt nyugodtan lehet rajzolni mert ide nem jönnek ki a lányok, most mégis megjelent egy, nem ismerem, a vonatról szállt le és szerettem volna jobban megnézni, de ezt a többiek előtt nem lehet. S most bosszús voltam mert ha nincs itt a nyakamban a fejük akkor ezt a füzetet becsapnám és szaladnék utána…

– Apus korán munkába ment. Tervező volt, maradhatott volna otthon is. Nekem ez elég sokáig természetesnek tűnt, azaz beleszülettem. Apus munkában, anyus egy kicsivel utána, Margittal se voltunk sokáig ketten otthon, majdnem egyszerre mentünk. Ő először.  Mit meséljek neked? Ez így ment tiznekilenc éven át. Míg leérettségiztem. Addigra túl sok volt és azt mondtam elég: csak magamban –      nem mert titkoltam volna, de nem volt kinek. Minek üljek otthon? ha más városban tanulok, ugyanez van. Már most is ez van, mintha más városban tanulnék. És ha itthonmaradok, akkor se lesz itthon. Ez véletlenül egybeesett azzal hogy a diákok különben is elmennek otthonról mire diákok, mire egyetem. Ezért nem tűnt fel snekinek. Ezért még egy ok hogy hiába mondtam volna. Akkor már a legjobbat, utaztam… Angliába. Ott tanulni nincs pénz, de innen lett pénz, egy nyári munkámból annyi, amennyivel az angol egyetemet – itt – fizetem. Business-management, ennél azért több vagyok. Több is érdekel.

A függönyön malackák, medvék, rókák, sportoló állatok. Micsoda függöny! Sötét. Zöld. Néha, este a film után van időm megnézni. Történetesen ilyen szobába kerültem. Trikót viselnek és rajta szám. A hatos malacka éppen rúdugrást végez és a hármas róka akadályt ugrani készül. Emma nem kapcsolja ki a gépet. Vele lakom. Ketten egy szobában.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ahogy a bátyám holmijai szerteszórva, rászóltam, tegye már rendbe, mert még valamit felrúgok, vagy eltörök. Már megtörtént. Nem mintha félnék ettől a szobában járni. Nem szeretem ha a lábam valaki más cuccában botlik. Ő is rajzol, a szüleink valahogy türelmesek, nem tudom hogy nem lett sok nekik ebből a sok rajzolásból, Mihai, Vlad, mindenki rajzol, még apám is művész, egyedül anyám hivatalnok és tölti ka a papírokat egy irodában és este meg a konzerveket télire. A konyhából belátni a nagyszobánkba ahol megy a tévé. Megtöltött három zakuszkát, már kész van, a zoknim is zakuszkaillatú, most a harmadiknál a híradó közepén elfogta az álom és elaludt a fotelben, kezeit ölébe téve. Psszt, suttogok  bátyámnak, csendben.  Én is lábujjhegyen járok. A cementet így még jobban érzem a talpaim alatt. Szerencsére a műanyag, a vinilin túl jól tapad és alatta nincs minek nyikorognia. Hideg. Felhúzom a lábam a székbe. Már megint rajzolok. Észre se vettem, csak most. Mióta csinálom?  Vászoly már a hatodik nyilazó embernél tart. Milyen izmai vannak – az embernek mármint! Neki nem, egyszer… túl nyúlánk. Nem merek sokat arra nézni mert akkor észreveszi hogy nézem. Én mit? A lányt a vonatból – milyen rég volt! neeem… lányokat eddig még csak titokban rajzoltam. Miért? ezt most először kérdezem magamtól. Mindent rajzoltam eddig. Füvet, macskát, nyulat, embert sokat, és hát a suliban eleget rajzolunk különben is aktokat, persze hogy tudok, pedig nem volt meztelen a modell: csak a portás, meg valaki akit fizetnek, édesanyáék befizettek s most a művészettörténelem tanárral utazom hétvégenként az egyetemre le, a városba, 150 km-t, mert hallották hogy oda felkészítő kell, pedig a legjobb vagyok az osztályban, legalábbis rajzból, ülünk a vonaton, hiányzom órákról, változik a világ. Szép volt az a lány és azóta lerajzolnám, úgy érzem még nem vagyok ott. Mint egy különlegesen delikát vonalat, félek elrontani. Majd csak akkor ha elég jól megy hozzá a kezem. Vajon hány év? Vajon az egyetemen? Előbb még végigülök tíz kurzust???? egy nagy fehér épület, központ, és hatszor, mit hatszor! tizenkétszer olyan forgalmas hely. Nem tudom miért, nyugtalan vagyok benne. Majd ülök az állványnál egész nap és csak a papírra nézek. Hátha akkor nem vesztődöm el. Félek?

Mindenki annyira akarja és én is annyira akarom. Mintha kidobnának innen. Ünneplés örve alatt. Jaj csak valahogy bejussál. Persze hogy bejutok. Ezt is tudják. Mindent megtesznek és micsoda megkönnyebbülés lesz, mikor sikerült! mekkorát fognak ünnepelni! és tulajdonképpen mit? azt hogy már nem leszek itt. A fiatok úton van a boldog jövő felé, mondják majd a rokonok. Én meg csak ülök itt a fehér pólómban a fekete farmerrel, egy tornacipőben, mint szokásosan, és rajzolok. Vászi befejezte a nyilazó embert. Még egy kicsit torz a törzs. Különben a karizmok nagyon jók. Meg a tömeg. Meg a súlypont, ez aztán áll a lábán! mondom neki is. Átnyújtja fejét a lapomra. Megbök a könyökével. Na?! te nem fejezed be? A fizikatanár.

A félhomály tele üvegekkel. Ahogy a fürdőkád széle. Halványzöld cetlis flakonok, különböző halvány-foszforeszkáló samponokkal és oldószerekkel, amelyekről ha levennéd a cetlit, sivár kémikumyűjtemény állna a szemed előtt. Sötétbíbor szőnyeg, vékony, hajszálvékony világos csíkokkal. Mintha gitárhúrokat vagy hárfát húztak volna ki. Ha van kedved nézni. A széle már elkopott. Ott csak a lábnyomaink látszanak. A polc majdnem leszakad a vett és nyomtatott könyveim alatt. Vagy 20 kg papír. Amit türelmes passzírozómunkával mind áttranszponáltam a fejembe. És még transzponálok. És mintha ez nem lenne elég, a másik, az alsó polc szintén tele van papírral, csak ez álmosabb, színesebb. Harminc kis idézetes könyv, tele a világ különböző bölcsességeivel. Egyiket Buddha mondta, másikat Lao-ce. A biznisszképletek és angol statisztikák után próbáld ebből is kihámozni  a lényeget és lássuk, mindezek után mi egyeztethető. Mindenesetre kiírtam, gyöngybetűkkel ezt is, akárcsak a többemeletes képletet, az üzleti jog paragrafusainak számait, és a millió szakkifejezést, amihez külön 2 kiló az angol kiadású szakmagyarázó szótár. Az ajtó mögött találod. Mintha nem is akarnám látni. Ha belépsz a szobánkba épp eltakarod vele. Épp nem veszed észre. Pedig innen az ágyból, az egyetlen szabad hely, én épp ezt és csak ezt látom akármikor csak itthon vagyok. Fura, nem? Azért gyakran nem vagyok itthon. Körmölök és magolok és vizsgázom, és mikor már nem bírom tovább, mert ezt csinálom reggeltől estig, akkor hétkor vagy nyolckor leteszem. Szünet. Két választási lehetőség van: vagy a rádióbulira megyek, vagy nincs hova menni, Emmának sem, és akkor elővesszünk valamilyen filmet. Ő rengeteget töltött le, a gépe tele van torrentekkel. Másfél órán át filmet nézünk aztán be az ágyba és nem tudunk semmiről. Csak arról hogy ki kell bírni. Hogy azért nem tudunk semmiről mert nem akarunk tudni mert ez még hosszú, ez még így megy egy éven keresztül és ki kell bírni. Nem szabad most sokmindenről tudni, nem szabad gondolkozni, hogy holnap is tudjunk felkelni és holnap is tudjak tizenhat órát estig a szervezeti felépítések hatodik legsikeresebb stratégiáján gondolkozni és erről hallgatni, és erről írni, megírni a dolgozatot a könyvtárban és nem kérni számon magamtól hogy erre, ERRE már megint elment egy nap az életemből. Mert nem akarom hogy anyám és apám legyek akik reggel elmennek és este hazajönnek, és nem akarom hogy minden nyáron angliába menjek hogy ebből a két hónapból éljek egész éven át, hanem valamit, rendesebbet, magamból, amivel megválaszthatom az időpontot, legalább egy-két óra eltolódást, ezért az egy-két óráért, hogy ne hét kor hanem kilenckor, és ne tizenegyig hanem ötig és nem minimált hanem olyant amiből utazni is lehet, és ne mástól függőt hanem olyat amiben én döntök, – ezért most pár éven át ugyanazt csinálom mint ők, reggel megyek és este jövök és spórlok spórlok, de ennek egyszer vége lesz és útban vagyok efelé. úgyhogy jóéjszakát – ezért holnap is felkelek.

Polcon a Jo Maloine. Bejárati ajtónál egy ragyogó vöröses-bőr térdig érő lábszárcsizma.

 

 

 

 

 

A cipőink egymás mellett sorakoznak, igyekszünk elférni egymástól a házban, amit béreltünk, ez van, ha együtt laksz valakivel akkor kénytelen vagy távolodni tőle, mert egyből túl közel kerültél, olyan sok közös pillanatba, amit nem is kértél. Velem könnyű. Reggel elmegyek és estig nem látnak. Leadom a pénzt a számlákra meg a bérre a tulajnak, néha rendezünk egy kajapartit közösen vagy kimegyünk valahová, egyébként a lakótársak mintha félévekre lennének  – most hogy már egyetem. Pedig Stanca szintén velem jár, csak divattervezői szakon. Az elméleti óráink közösek de hát az elméleti órákon 200 diák van. Én szinte csak 20 percet kell gyalogoljak a központi főépületig, neki a város alsó felébe kell járnia busszal. Ismét megállapítom magamban hogy mázlista vagyok. És nem tudom miért. Eddig már többször is meglepődtem ezen, nem várt szerencsék szakadnak rám, amiért pedig semmit nem tettem. Vászi még csak két év múlva jön fel. Most megint olyan mintha egy másik bolygón lennénk. Pedig eddig annyit veszekedtünk. Most megint nagyon szeretjük egymást, most hogy ilyen távol. A távolsággal csak a lényeg marad meg, mert mindig a közelségen vesztünk össze, a fiókomban hagyott  zoknijai és az el nem tett tustartói miatt. Hogy túl korán keltem vagy túl sokat maradt a szobában ő. Most ez nincs. Kicsit el is  távolodtunk. És marad csak az, amikor meglátom és megölelem: még megvagy! Mint egy láz.

Most már nem piszkálom azzal, milyen kemények a vonalai, a tér, a szék. Mindez, amiben ő más, kezd egyre érdekesebb lenni, miután itt minden más és mindneki más és az egész másról szól. Nincs olyan hogy „jó” vagy „ nem jó”, ez otthon maradt. Itt is a kapus a modell, de azért cserélik őket rendesen. Eddig volt vagy öt-hat modellünk és néha küldenek hivatásos szépségeket is. Mert grafika. A festők a molettebbeket kapják. Feleannyira se kell rajzoljanak mint mi. Nálunk egyik napról a másikra van egy tucat munka, mit tucat! néha még ez is kevés. Tucat féle! rajz, metszet, a kezem folyton ki van sebesedve az aquafortétól: minket megismersz messziről, nagyon ronda kezünk van. Ülünk vagy ketten egy kávéscsészényi szobában és osszuk hogy a feladott cuccokból még mi nincs meg. Miközben éppen valamelyiken jár a kezünk hogy az meglegyen. Szerencsés az akinek olyan elkenő stílusa van. Vannak akik csak úgy masszánként ráöntenek ezt-azt a papírra és már készen is vannak vele, én meg húzogatom a szalmaszálakat mindjárt két órája ehhez a boglyához. Lehet hogy van türelmem csak eddig nem tudtam? Miért ülök itt? Mert Klára velem ül. Mert az ismerősök közül akárki bejöhet és ő is ugyanazt fogja csinálni mint mi. Különben haton el se férünk ebben a szobában. Ez épp a linómetsző műhely. Legjobban a széles és nagyon magas rajzműtermet szeretem, ahol mindenkinek egyszerre van jelen az állványa, az állvány mindig jelen van és rajta a papír a rajzoddal, és ez mintha fontosabb lenne nálad is, mármint annál hogy te magad épp ott vagy-e vagy sem. Az számít hogy a rajzod ott van és az milyen. Vagy negyvenen egy helyen. Sokan nem is látnak a modellig. Állványerdő. Sajnos csak reggel áll, mindig reggel van rajz, pedig délután olyan szépen süt ide a nap, estig, a túlnani épület tetején nyugszik le, vörösek a fények, vörös és fehér alkonyati ég. Mindenkit hallasz a térről, a mocorgásokat és a zúgást, mintha egy folyó zúgna alattunk vasból. Ilyenkor rajzolnék. Sokan ilyenkor járunk be és dolgozunk emlékezetből. A modellre különben sem esik sok fény a természetes ablakiból. A neonok alatt áll. Néha tesznek spéci lámpát, többnyire nem. Ritkán, ha pont megköveteli a téma. Különben mi találjuk ki. Öt óra per nap és ez két évig. Gellért a designról kétségbe van esve mert jövő hétre kilencven tervrajzot kell leadnia. Ezek olyan könnyen ejtik ki a szájukon a számokat, mármint akik feladják. Két napja éjjelezik. Megvan negyven. Még van három napja – péntek szombat vasárnap. És még élni is kell.

Egy reggel hajnali köd volt, nyolckor kezdünk és decemberben ez még hatnak tűnik, a kapus álmosan csoszogott be. A lányok hamarabb jönnek, mert nem szeretnek verekedni és mert alacsonyabbak? és mert különben nem kapnak helyet és nem látnak semmit. Aki látni akar az hamarabb jön. Előreviszi az állványát és nekifog. Ők már félórával a kapus előtt ott voltak és már maszekoltak, nagy munkában, húzták-tolták a status quot, lapok kiefszítve, ingujjak feltűrve és kezek maszatosak a széntől. A kapus félénken vetkőzött közöttük. Az egyik csak úgy, magának, mert ez megy most a rádióban, énekelgette: Take off your clothes, baby… szegény kapus. Úgy elpirult. A hajnali félhomályban nem sok látszott belőle. De én közel voltam és láttam és a sztaniolpapírba bámultam, amely a szék melletti rongyokon van, erőpróbának – tudsz  sztaniolt rajzolni?

Legjobban a félév végi kiállításokat utálom. Tudod, ilyenkor a szövegek: … kié kerül fel? hová? kitől lesz több? kitől hány? mindegyik jön és fel akarja tenni az összes rajzát és akkor le kell menj és keményebben szólj, hogy de azért… persze jönnek a tanárok is és kiválasztják, ha látnád azt a szégyent amikor valakitől semmit sem választanak ki vagy csak egy kicsi lapocskát, és milyen könnyen! mosolyogva, a másik pedig süllyed el a földbe… utálom.

 

A házigazdám lánya festészetire jár. Feldobta az ötletet és ugyan nem vitt el, de legalább tudjuk, mikor van a kiállítás. Három hetet tart. Sajnos én már az első napokban hazamegyek és a vakáció végéig nem is jövök vissza – ezt a részt akkor nem kell fizetnem, de csütörtökön még itt leszek és úgy döntöttünk Emmával hogy megnézzük, nem csak a festészetet, hanem a másikat is amit ajánlott, a grafika eléggé a központban van. Emmának aztán a festészet után találkája volt hattól az egyik kávéházban úgyhogy a grafikára már egyedül mentem el.

Különös volt kinyitni az ajtót, kockamozaik padlóra léptem, mert ugyanolyanok jártak itt ki-be mint én, talán egy is lehetnék közülük, csak én nem voltam annyira extrémen öltözve, mint némelyek a lépcsőt koptatók közül. Egyébként ők se mind. Ha jól sejtem, a diákok még nem utaztak el, és itt is vannak akik egymás rajzait megnézik. Néhány szóból ilyen párbeszédfoszlányokat hallottam. Egyébként a gazdám lánya is említette hogy átjárnak egyik szak a másikhoz. Különben, ahogy ő is mondta, ki jönne nagy közönség? ki más mint akinek szóltak? mint akit értesítettek? ezek nincsenek olyan nagy dobra verve. Kár. Pedig láttam néhány szép rajzot. A nagy termekben a falakon egymás fölé. Némelyiken akaratlanul is megáll a szemed. Vannak nagyon agresszívek. Főleg itt. Meg ironikusak, még több is iróniánál. A tanárok mint állatok, – és ezt kiteszik. Persze ez nem a Tate Gallery és nem is az a pár kortárs, amibe kíváncsiságból bementem, de azt is tudom hogy ott ilyent hiába keresnék.

Egy nő, keresztbe tett lábakkal. Biztos a modell. Mindenki rajzán ugyanaz. A fény alulról világítja meg. Még nem tudok különbséget tenni a rajzok között. Szinte egyformák. Van amelyik ügyesebb, látod hogy tud, tudja hol vannak a térdek meg az izmok, de nem tudom, melyik mond nekem valamit. Csak úgy körbesétáltam.

 

Csütörtökön még itt voltam. Bementünk Vojkuval tőlünk, elvittem hogy lásson ő is valamit, egész félévben azt hallottam tőle hogy mennyire szeretné mgenézni, mit csinálunk mi reggeltől estig. Különben ezt évközben is megteheti, de inkább egy kiállításra hívtam meg. Műveket akar látni. Mit csinálnak az emberek? Mit tehetnének? Elmennek a rajzok előtt, annyi rajz és olyan rengeteg munka, öt percig nézik és azt mondják: érdekes. De te… te nem mondtad
– volt ott egy lány, láttam egy lányt, az alakja hasonlított arra akit egyszer az állomáson láttam amint kiszállt. Az egész egyszerre eszembe jutott. A mardosás amit akkor éreztem, úgy éreztem egy pillanatot szalasztottam el és az egész más lett volna ha akkor felállok onnan, utána megyek és megszólítom. Azóta is erre figyeltem magamban, ha még egyszer kiosztják nekem ezt a lapot, nem szalasztom el. Egy villanás volt csak, megint láttam ezt az alakot, hosszú, nyúlánk vonalak, nem tudom, mintha mindig ugyanazt keresnéd egy életen át és addig mész fejjel a falnak mindnehová amíg egyszer eltalálod hogy épp neki menjél. Keskeny száj, félprofil  – itt vagyok mióta, öt órát rajzolunk egy nap és még mindig nem merném megpróbálni. Leskelődtem, pedig nem szoktam. Valami vonzott, muszáj volt, nem éreztem tolakodásnak. Egy pillanatra megálltam az egyik ajtóív alatt és a tömegen át figyeltem őt, amint a falat bámulja. Éppen egy női aktot nézett. Nem ment tovább. Tényleg megnézte az aktot.

Bulik a rádiónál. Pénteken az utolsó, szombaton már otthon vagyok. „Otthon”. Tavaly óta lefogytam, részben spórlásból is, rájöttem hogy ez a kettő, a szükség meg a cél ezúttal nagyon jól egyeztethető. Szünetenként egy teát iszunk Emmával. Vett egy különlegesebb csomgolást, kivi, nagyon erős illata van, ízre viszont… maradjunk annyiban hogy ez egy illat-tea. A délután összepakoltam. Épp csak az úti cuccok. Este fürdés, a tarka retrós ruha – ez egy retrós buli – nyaklánc és bőrdzseki. Szeretek táncolni. István ott van, de akámennyire is próbálom, nem tudom jobban beengedni a mindennapjaimba, egyszerűen nincs hová. Reggeltől estig 16 óra szöveg – tanulás. Ez fix. Ha azt akarom hogy éljek. Ezen nem tudok és nem akarok változtatni, ez tehát kiesik. Mi marad? Ami marad. A toalett? Kit érdekel? Engem. Ami a szövegtanuláson és a toalettemen kívül vagyok – na és az alváson kívül, az mind Istváné. De hát ez kevés. És ezzel nem tudunk mit csinálni. Időnként nála, mert nálam nem lehet, ketten vagyunk, időnként ottalszom. Ugyanazzal a háttérszállal és háttérbiztosítással, hogy az egészbe csak annyira aludhatok bele hogy másnap fel kell kelnem és azt amit eddig, továbbcsinálnom. Végig. Időnként Buddha idézetei és az antik kínai jóskönyv segítenek, ha másban nem, anniyban, hogy azalatt nem őrlöm magam egyéb gondolatokkal. És hosszú távon ki tudja… az iskola legyen rendben, a papírok legyenek rendben, és én normális fejjel bírjam ki ezt az egészet. Ha lejár, akkor meglátjuk, mihez kezdhetünk. De már három napja nem hívott. Azért mégse vagyok fiók, amit akkor húz ki mikor akar. Ezt meg is mondtam neki. Kicsi helyen nincs hova tedd az érzelmeid. Én szinte bőgtem a telefonba, félig haragosan, Emma tanult a gépnél és a konyhában a házigazdám főzte az ebédet, a fiát várta haza, aki meg is jött és véletlenül a szobában felejtett valamit, vannak még itt a családnak is holmijai, bár nem sok és nem járnak be érte gyakran, akkor kopogtatott, és nem hagyhattam félbe a mondatot, én háttal voltam, Emma pedig csak a kopogást hallotta, automatikusan kinyitotta az ajtót. Minden egymásba folyik. Mindenki lába folyton belelóg az életembe. Ami szinte nincs is… de ilyenkor úgy tűnik hogy abba a kicsibe is, ami lenne, épp ilyenkor nyitnak be.

Mindegy. Ma este kitáncoltam magam. Csomagokkal az állomáson. A vonatban alszom. Három hét múlva újra itt.

 

Otthon. Anyám összevissza ölelt, a szemüvegét már előre letettem az arcáról, mert különben elfelejti és különben összetörik. Még nem is kérdezett semmit, először mindent kirakott az asztalra. Egyél. Én percre ilyenkor nem bírok és akkor azt hiszik valami bajom van, megártott nekem a városi levegő. Valami étvágyhozót kellene vegyenek vagy felpakoljanak, gondolkozik anyám, ne jöjjek mindig ilyen soványan. Én elterelem a szót azzal hogy mi megy most a tévében. És mit csinálnak ők. Megnézem Vászi rajzait. Az enyéimet már nem mutatom neki, csak az úti jegyzeteket, van egy noteszem, különben a végi-végi kiállításra ők is jönnek, de csak a végén. Addigra úgyis tudni fogják, min dolgozom. És mesélj! mondja anyám századszor is. Nem tudom, mit szeretnél hallani, mondom neki, inkább kérdezz te, erre aztán nem tudja, mit kérdezzen. Jó-e a ház ahol vagyok? és van fűtés? Nem fázom éjjel? Röhögök az asztal szélén. Fogom a falapot, hogy tudjam, még életben vagyok és ezen a világon. Ki van fizetve minden januárra. Februárra. Nincsenek elmaradt számláim. Nem volt sok. És lehet rendesen lakni. Van szigetelés. Melegvíz – ezt már megnézték az elején, mikor kivették. Mikor először meglátogattak. Minden a régi, mondom anyámnak, ugyanaz a ház mint akkor, nem változott semmi. De hát az arcomon ott van, napnál is fényesebben, még egy félév.

Mihai is ugyanezen az egyetemen van csak festészet szakon. Holnapután jön haza. Mit szólnál, kérdem, ha kimennénk a sulihoz? mikor megint találkozunk. Évek óta nem jártam erre: mióta eljöttem. Eszembe sem jutott idejönni. Nem tudom miért. Enyhe idő van és csöpög a fehér ég. Csöpögnek a betonpárkányok. Szeretem az esőt. Elázik a táskám. Nem baj. Mihai még nem érkezett meg, itt vagyok az iskolaudvaron. Pár percig senki, vakáció van. A betonszemcsék, gyűlnek és távolodnak, a félig beázott fal, amely így még komorabb, a nagy ablakokon a rácsok. Vörösesbarna vasrácsok, akárha rozsda enné őket, pedig most festették. Ujjamat végighúzom az egyik hajlaton. Az ablakpárkány koszos vize kihasználja az alkalmat és hozzátapad, lefele csorog, szinte be a könyökömig, ahogyan kezem lentről nyúl fel, a kabátujjam megtelik vele, pár csepp is elég, és a poros víz már itt van a pulóverem alatt. A futballkapuk még megvannak. Vasból. Akkor is éreztem a vas szagát, amikor futás után közel hajoltam, orromban az elindulni készülő vérrel; néhányszor el is indult, nem tudom miért, könnyen véreztem, amikor nem tudtam futni akkor beraktak kapusnak és a szünetekben laza percekben csimpaszkodtam a vascsőbe, aztán a kezemen éreztem a szagát, amely hasonló volt a véreméhez. Jól belerúgtam a labdába, teljes erőből, hogy minél messzebb repüljön, és míg a többiek futottak, mások pedig káromkodtak a pálya szélén, újból felcsimpaszkodtam és felhúztam magam a rúd fölé, többször is, aztán este, délután kíváncsian figyeltem, nőtt-e ettől valamit a bicepszem. Ha egyszer olyan bicepszem lesz mint a traktoristáknak, mint a mészgyár munkásainak akiket néha a sarki kocsmából láttam ki, kivetkőzve, majóban, téglavörösen, piros mellel és égetett izmokkal, – milyen lennék? nem kívántam, csak kíváncsi voltam. Ha lesz. De úgy látszik nem vagyok izmos alkat. Inkább csak még jobban lefogytam az ilyenektől anyám rémületére, aki nem tudta már, hogyan tápláljon fel. Pedig nem voltam gyenge. Mondom hogy ötpercre elrúgtam a labdát. És megint csodálkozom mert megszakadt a játék és még ezért se haragutak meg rám. Mintha végre ünnepelnék hogy el tudom rúgni. Milyen megnyugtató, talán mégsem múlok ki a világból?

 

 

… Vékony és annyira hogy a hátam közepén volt egy kis púp. A gerincem kiugrott. Én púposnak mondtam magam és azt hiszem én csúfoltam magam leginkább és persze halkan, nem vágytam a csúfolásra se és azt hittem, ettől nem is lehet rendes életem. Milyen ember az akinek a gerincén egy púp van? Quasimodo, mondtam magamnak minden éjjel. Mit akarsz te? Te antiszociális. Te állomásnyű. Le nem vettem volna a pólómat a világért.

Én még elutazásom után, sőt elutazásom elutazása után – mert közben innen is elutaztam – is zöld voltam, nem tudtam – azt. De az egyetemen valahogy nem is volt fontos. Azzal találkoztam hogy van más is, annyi minden más van, ami nagyon fontos, legalábbis nem kevésbé fontos – és hát honnan is tudhatnám, tényleg fontos-e ez, ha egyszer – nem tudom? Csak mert mondják? Minden annyira fontos amennyire mondják? Ezt nem hittem el. Majd ha magam is tudom, majd ha tudom akkor elhiszem, magamnak, amit éltem. Unokanővérem, a nagyobbik, a sok közül, rajzolt rám gyerekkoromban. Rajzoltunk a ceruzákkal és rajzoltunk ecsettel az olcsó hat-nyolcszínű akvarellek műanyag karikái közül és egyszercsak a lépcsőkön rajzolt rám is, a keze, a mellemen, nem gonoltam semmire, 6-10 évesek voltunk és évekig eszembe se jutott hogy ez egyszer több is lehet rajznál. De milyen különös az emlékezet! Amiről azt hitted, elfelejtetted, egyszercsak ott van. Vagy képzelem? Nem képzelem, hiszen az objektív tényre tényszerűen emlékszem. Ott ülünk a lépcsőkön, süt a nap és a keze szánkázik rajtam. Tulajdonképpen magának rajzolt, magának követelt, mert ezt csak azért csinálta hogy megmutassa, hogyan rajzoljak a hátára én. Pontosan így. És rajzoltam is. Napot. Meg füveket. Meg rétet. Aztán betűket. Ki kellett találja. Némán tűrte. Úgy kellett kérdezzem, minden szót harapófogóval, külön kérdéssel szedni ki belőle, különben magától nem mondta volna, meg se szólal. Pedig ezt nagyon untam.

A műhelyben ott van Klára. És ő – nagyon ő. Nem tudom megérinteni. Mégha tudnám mi az, megérinteni, azt hiszem akkor se tudnám. Lebénulok mikor ott van és mégis azt akarom hogy ott legyen. Ha nincs, akkor megkönnyebbülök mert normálisan tudok lélegezni. Nagyon sok szép lány van nálunk az egyetemen – hallod milyen iskolásan hangzik ez a mondat? Mit csináljak ha az ilyen nagyon igazi mondatok ilyen stupidnak hangzanak? Szépek. Megintcsak óriási mázlim van hogy a keskeny falak és árkádok között minden nap csak úgy, semmi ok nélkül, ez az egész az ölembe hull. Ott vannak előttem mögöttem, alattam a másik emeleten, csak kimegyek a folyosóra és felfele lefele mindenütt szépség. Meg történetek, butaság és humor. Jönnek mennek, én húzogatom a vonalakat és ezért még ünnepelnek is. És valahogy egyik sem érint annyira mint Klára, bár ez a jelenség nem normális: nem tudok tőle normálisan létezni amit pedig szeretnék, mert ezt az egészet amit akarok, valahogy sokáig nem bírom el. Meg kell szakítani a jelenlétet aztán várni vagy keresni megint hogy legyen.

 

 

 

 

 

Én elutaztam megint, még innen is elutaztam, mert ilyen is van, innen is mindeki elutazik és visszatér, mint a pingvines mesében, folyton mindenhonnan elmész aztán ha már egyszer elmentél, akkor az a hely ahova visszatérhetsz, már egy kicsit haza. így már a fél világ otthonom. De nem bírok egyhelyben ülni. Ott is zöld voltam és nem tudom hogyan, meg mertem mondani hogy zöld vagyok, hogy én még mindig nem… bár azt hiszem ez látszott is rajtam, habár én nem foglalkoztam vele, sem hogy elrejtsem sem hogy kimutassam. Nem akartam ezzel semmit. De titkolni sem. Foglalkozni sem. Csak ha már közel hajolt hozzám… egy lány… kiderült. Nem haragudott meg, nem tudom miért. Egy újabb megmagyarázhatatlan tény. Az elméletek szerint dühösnek kellett volna lennie. Én nem akarom – azt, egyből, nem akarom hogy egyből odáig eljussunk és menekülök a pillanatoktól, a lányoktól akik azt hiszik hogy csak azt akarom és minél előbb, vagy esetleg ők – még ne, én, még szeretek szerelmes lenni. Ugye hagytok?

Persze mindig félrebeszélek. És mert annyit hallgatok, azt hiszik hogy tudok valamit.
Ott ültünk a Ceruza nevű bisztróban, búcsúzás előtt, és az egészet nem bírtam már. Nem vagyok az a búcsúzós. Az érzelmes jeleneteket pedig mindig is utáltam. Kezd sűrű lenni a levegő. Mindenki tudja hogy ebből az elutazásból is éppen most elutazóban vagyok, ezúttal visszafele, megint kifele a képből, visszafele ide, és valahol potyognak a könnyek de ez engem már bosszant, mert én már utaznék el, a levegő pedig tele van lázzal és éjszakával. Velem szemben ül egy lány és nem tudom mit mondjak neki, mert egy kicsit őt is szeretem, mint annyi mindent a világon, de nem bírom elviselni hogy ezért meginogjon, hogy ezt kimutassa – inkább kimegyek, ha csak öt percre is, a bisztró elé, Dietrich-kel és visszatérve pornó vicceket mesélek, a társaság röhög, a lány félrenéz, ezt megint elszúrtam, hála az égnek, a jó hangulat oda, most már tényleg mehetek.

Hűvös, felhős iskoludvar. Esőcseppek sorakoznak a bárákon, mint drótokon a fecskék.
Untam az órákat. Néztem kifelé monotonul és csak az eső dobolása nyugtatott meg. A tanár nem tudta hogy ezt jobban hallottam mint őt.

Kint egy drótrészlethez tapadt a szemem. Két csepp, lassan ereszkedett a két felső végről, ahogy a drót hajlott alá középen, lágy ívben, és az ív közepén – futottak egymás felé hogy megsemmisüljenek.

Most itt ülök életem ki tudja hányadik megbeszélésén, egy fotelnek támasztom a hátam és lábaim keresztbeteszem, nyugodt arccal hallgatok végig mindenkit, be is kapcsolódom és az egész ugyanúgy nem érdekel. A háttérben ott van ez a részlet. Kérdezed, hogy tudok a város közepén, a millió kávéház közben olyan higgadt maradni – előttem a maszkokként változó megvilágított emberi arccal – és közben végig ott van egy háttérrészlet, ostinato, shruti, egyetlen hang,

Itt ezek a bárák és rajtuk a lezuhanni készülő áttetsző cseppek. Közel hajolok, belenézek egyikbe, keresem benne a miniatűr tükröződéseket, a világot, ahogyan lassan megnyúlik és mire saját képemet megpillantanám, már nincs is. Lehullt. Helyébe készül a másik. És Mihai még mindig nem jön és nem hívtam fel telefonon, mert nincs hozzá kedvem, inkább itt ezeket a cseppeket bámulom az üres iskolaudvar bárájánál.

 

Nyár. Margittal a házban festünk és átjött a szomszéd fiú. Kisebb mint én. Én növésre különben is hamar-magas vagyok. Van két befőttesüveg, tisztára súrolva, benne víz, eloldottuk a festékeket. Ultramarinkék és vörös, koszos színt ad, ha kevered. Nagyon ritkán jön ki tiszta lila. Húzzuk a kakasokat. Madarakat és megint madarakat. Ő szivárványt. Felhasznál az összes színből. Mi nézzük, mert ez még az amikor kevés színünk van és egyhamar nem is lesz megint, amíg a szüleink nem vesznek, füzetekre sem volt pénz mindig akkor mikor kértük, pedig az fontosabb, ő meg itt belemártja az ecseteket és fogynak a karikák, a fehér, a zöld, a sárga, a kék, ragyognak a lapján és ragyog ő is – már meg is haragudnánk, amikor az egészet hirtelen nekünkadja. Nálunkhagyja és elmegy. A befőttesüvegek a nagyszoba politúrozott asztalán nyomot hagytak, kifolyt belőlük a víz és jön a szomszéd felnőtt Tivadar bácsi, akire szüleink hagytak hogy vigyázzon ránk, fehér majóban és nagy hassal, ordít, hogy most aztán ki fogunk kapni, nem tudjuk hogy festeni a konyhában a viaszosvásznon kell, az abrosz fölé hajolva, én pedig mint a ház úrnője megsértve érzem magam, mert vendéget fogadtunk, nem? és azt édesanyáék is mindig a nagyszobában fogadják. én csakis a legjobbat adnám a vendégemnek. és szeretném nem látni Tivadar bácsinak ezt a nagy pocakját a majó alatt meg a téglavörösre barnított lágy, halott bicepszét, amiről utólag tudom, hogy bicpesznek hívják, akkor az egész helyett hirtelen egy másik kép jelenik meg, mást képzelek, ott van: egy másik alaknak kéne jönni, nem ilyen Tivadar bácsinak, egy olyannak aki örül a kakasainknak, aki esetleg szép szivárványt tud festeni és akinek a kékből meg pirosból kijön a lila. látok egy kezet, hosszú ujjakkal, amint a lapon húzza az ecsetet és a végén az egészet nekem adja. ezzel fekszem le amikor édesanyáék este hazajönnek és engem vesznek elő hogy nagy létemre nem voltam elég okos.

cssst. csak csendben. Emma alszik a túlsó ágyban, már hazajöttem. haza – azaz ide, a városba, ahol lakom. nem tudom hol van a haza. talán a fejemben. most a fejemben vagyok. és itt van egy alak, ezzel az ecsettel, amelyből folynak a színek a papírra. eszembe jutnak a grafikai kiállítás rajzai. akkor a lap előtt nem gondoltam semmire. de most megjelenik egy kérdés: ők igen? miközben rajzolták azt a nőt? vagy ez olyan nekik mint nekem amikor a közgazdasági képleteket körmölöm és oldom? kit kérdezhetnék meg? senki sincs? vagy esetleg, ha egyszer bemegyek miközben rajzolnak… nem tudná meg senki. házigazdám lánya szerint akármikor bemehetsz. na jó, persze szabályok szerint nincs bejárása csak a diákoknak. de ők is mindig visznek fel. ha csak mint látogató… csak egyszer látnám. de holnap fel kell kelni. és miben folytatódna ez az egész? nem az a háttérhang itt hogy ezt még egy darabig csinálni kell, hogy ezt ép fejjel túl kell élnem? csináljam magamnak a szenvedést? mikor engedhetek meg magamnak egy ilyen látogatást? mikor nem lesz ez rám veszélyes? ha befejeztem… idén nyáron. elmegyek.

 

 

 

 

 

szerencsére az én rajzaimból nem tettek ki sokat, az aktokból. mindig volt valami más. a nevet különben is csak úgy odabiggyesztjük a sarokba és ki nézi meg? de nem vettem volna szívesen ha bámulnak az ismerőseim. lehet hogy csak mi látjuk. nem csak én. az egész évfolyam. ha ezzel foglalkozol, egy papír olyan mint egy ordító felület. körülöttem mindenhol vonalak, diványon alvó lányok megfordult háttal, befele fordulva, ki tudja mit csinálnak? mesélt nekem egy regényt, vagy 20 szereplővel, és olyan drámaian mondta, ő volt mind a 20. elragadott, ahogy elragadott a balettelőadás amit addig esténként néztem, szeretem a táncosokat, és a kezeik, ahogyan a sötétben indáznak, vékonyak, törékenyek, nemlétezők a kék fényben, egy álom. túl álom. felkavart. ahogy felkavartak a szavai. már rég szerettem volna ha valami kimozdít magamból, ha ki tud valami húzni ebből a kék csendből, amelyben évek óta lebegek, ha van valami valóságosabb mint ez. mintha egy túlsó partról integetnének a fények. hátha megtanít. hátha körmönfontabb. koromsötét volt. ő a másik szobában aludt. tudtam hogy ott van, mert egy a lakótársak közül, a többiek még nem jöttek vissza, csak ketten vagyunk. gyáva vagy? felkeltem és teljesen meztelenül az ajtójáig mentem. ott megálltam a küszöbön. letettem a szemüvegem. a hátamból nem fog látszani semmi. nem aludt. megmozdult és megláttam az arcát. behunytam a szemem és azt mondtam: le akarok feküdni veled. pedig nem szerettem. épp ezért. nem féltettem, nem volt mit félteni: szerelem, hogy szétzúzom ha most elrontom, hogy elvesztem vagy összetörik. legfeljebb lesz valami köztünk, kapcsolat, ami eddig nem volt. de még most se jött össze. azt hittem, a szavak, vagy egyszerű mozdulatok képesek elragadni, azt hittem, ha megteszek mindent, amit előírnak, amit ilyenkor szokás, akkor a mozdulatokból, a bőrből, vagy az érintéséből, vagy valahonnan kijön az ami nekem kell. de semmit sem találtam. ehelyett meglepetésemre egy emberi lényt, aki szintén nem akarta különösebben, találtam valamit ami félelmetes, nem tudom, merek-e még egyszer ennyire közel hajolni a lélekhez. azt hiszem, ez alatt a lélek is ott van, ilyenkor nagyon közel vagy hozzá, valami a másik emberből ami túl van ezeken a mozdulatokon, de mély – és ettől félek. ez még túl sok nekem, ennyire nem akartam.

aztán egyszer, lélek és álmok nélkül összejött magától, éppen mert nem volt hozzá gondolat, itthon, valamelyik réten, nyári táborban, ő elragadtatott, annyira hogy nem is tudott magáról, és az egészhez nem volt semmi filozófiája, ő nem volt Klára aki bénított és fájt egyszerre, és nem volt felnőttebb se nálam, sőt, valami olyan egyszerű és természetes volt mint egy növény élete, mint bármi az életből és utólag csodálkoztam, ekörül kellett annyit keringenem? miért? szinte semmi utóízt nem hagyott, se kívánságot se undort, csak annyit amennyit egy könnyű evés után érzel, egy lehetletnyivel, egy nagyon leheletnyivel visszamarad benned valami, perc? idő? vagy anyag? kevésbé kell és kicsit közelebb vagy a halálhoz. nem beszéltünk semmit, nem is várt semmit, nem is ígértem semmit. másnap feljött a nap, ugyanúgy bőgtek a tehenek, ugyanúgy járkáltak az emberek és a változásból bennem senki nem vett észre semmit. még én is meglepődtem rajta, aki pontosan ugyanúgy állt egy piros majóban az asztaloknál és kente a szendvicseket, ugyanúgy közeledett és távolodott, furcsa volt hogy az asztallap fekete és tapintani tudom az olajozott fát, hogy teljesen józan vagyok és nem tévesztem össze a kenyeret a papírral, be tudom csomagolni szalvétába, az egészet feltettük a kocsira és mentünk tovább, az önkéntescsoporthoz, amit a tábor akkor fogadott.

 

 

ez ilyen könnyű és könnyen megy, mint a virágnyílás, és megint mázlista vagyok, hogy nem tudom miért, de keresnek érte, magukért persze, semmit nem tettem, semmit az égvilágon, csak éppen ami magától jött, és jól van mégis, sőt, sejtik, törleszkednek hozzám, vagy nekem nyílt ki a szemem a szavak nélküli meghívásokra? és mégse tudok többet kívánni, ahogy sohasem voltam nagyevő, azóta is megszámlálhatom a bordáimat és a soványságtól fogyok ki a világból, b – ebből se tudok többet mint amennyi összegyűl, ahogyan a vason az esőcseppek peregnek, peregnek, a tövisek a hegyi rétek vadrózsabokrain, mert most éppen ott megyünk és azt se bánom ha beázik a túrabakancsom. megint nyár lesz. itthon egy hétvégére, május egy. aztán pár hétig város, majd megint egy hosszú égető nap alatti időszakra a hegyekben. pedig már azt hittem van velem valami. hogy nem vagyok jó. fel voltam készülve rá, még meg is mutattam egyszer a púpomat, azaz a helyét, amely a sok táborozástól közben elmúlt, a hátam kiegyenesedett,mióta ennyit jártam ki, ennek már több éve. azért megmutattam a helyét a lánynak és még eggyel okosabb lettem: nem tudtam hogy ez lehet forrás is, ok, amitől babusgassanak. valami, amiért tisztelnek. ezért? pedig azt hittem ez megvetnivaló. ahogy az ember a betegségét szégyelli. hogy ebből előnyt csináljak… nem, azért undorodom ettől. és nincs is rá szükségem

június 20-án nyílik meg a kiállítás. ez hétfő. 18-ára, estére, már fent kell legyenek a rajzok. tulajdonképp hamarább, mert jönnek vendégeink, az egyetemnek, csütörtökön, akiknek meg akarják mutatni. tehát kedden és szerdán dolgozunk. szegek, méteres, ragasztószalag, cetlik. szerencsére nálunk elég egyszerű a feltevés. hétfőn gyakorlatilag már nem dolgozik senki. de még ott vannak az állványok. péntek az utolsó nap.

pénteken bejött valaki. 11-én. már nagyon türelmetlen voltam, a kezem mocskos a széntől, az utolsó vonásokat elkentem, a modell is őszintén unta, mindenki őszintén unta és hülyéskedett. a tanárok őszintén unták, be se jöttek csak a legelején. mi már beszélni is untuk. csak léteztünk. ott voltunk az állványok körül, egy csapott pólóban, egy csapat unatkozó alak, törölt arcokkal, megvilágítva a reflexfénytől, a modell roskadt és nemkülönben mi, roskadt az egész idő. és akkor benézett egy arc, mindjárt vissza is kapta a fejét, az a lány volt akit a kiállításon láttam. ezt nem felejtem el. azt hitte észrevétlen lehet! pont itt! huszonyvalahány unatkozó és éles szempár előtt! mert jócskán hiányoztunk már. bosszantott hogy huszonvalahányan nézik azt amit egyedül csak én akartam. de most nem vagytok a nyakamban, Mihai meg Vlad meg Tódorkák, felugrottam és leszaladtam a lépcsőn. mi közötök hozzá? s hátha a testvérem?
– látogatni jöttél?  – kérdeztem épp a lépcsőfordulónál beérve, a vállát értem el, ha nem nyújtom ki a kezem, elmegy és sose látom többé. kénytelen voltam megérinteni, mert olyan gyorsan sietett le a lépcsőn. pontosan olyan vékony, ahogyan láttam. baleriniben, hosszú és törékeny karja van. valószínűtlen az egész lány. babrál, a kezét egyből elhúzta, ijedten néz fel. nem akartam megijeszteni. valami baj van? a szemében azt látom, attól fél hogy rosszat tett, tilosat tett. gyorsan kapcsolok: hát persze, nem diák és nem is ismerőse senkinek – minden valószínűség szerint, különben már a nevét említette volna vagy az hozta volna őt ide. tehát egyedül van…
– gyere velem! – mondom neki és már intek is felfele a lépcsőkön.
háromnegyedes ujjú zakóját összehúzza elöl és vékony, könnyű hangon ennyit mond:
– elnézést, azt hittem látogatni lehet, nem akartam zavarni…
– és ha igen… ha lehet?! igen, lehet.
még mindig lent áll. zavar hogy fent vagyok.
– de bent ültetek mind és azt hiszem, most épp órátok van?!
– most fejeztük be. már senki sem dolgozik, különben öt perc múlva hivatalosan is szünet.

elmentünk egy kávézóba. először felvitt, de nem a terembe. az tele volt azzal a huszonvalahány diákkal akit először megpillantottam és akik tekintetétől úgy éreztem, összeégek. mégis van valami abban hogy itt olyanok ülnek egy helyen akik órákon át csak embereket néznek. mint valami préda, úgy éreztem magam. igyekeztem eliszkolni. jó hogy nem előbb jöttem ide. most már nagyjából letéve minden. különben összekeverném. nem szeretek keverni. egy fehérpólós srác futott le utánam, még meg is érintett, emlékszem, annyira sietett, azt hittem gúnyolni küldték hogy ugrassanak. ezek unják magukat és nincs mit csináljanak, én megyek mint a hülye, bedugom az orrom és akkor nem akarják elszalasztani a jó prédát. még előtte se tudtam rendesen megállni, pedig egyedül volt. én elegánsan, ő pedig egy laza pólóban, mégis úgy éreztem, itt, ezen a helyen az én eleganciám csak olyan kirakat amit az ilyen pólósok bámulnak, hogy nekik anyag legyen. összehúztam magamon a zakót. ezt azt hiszem észrevette. talán női jelnek értelmezte? nem tudom. de nem is akartam gondolkozni tovább. őszintén, nem érdekelt mit mondott. hogy öt perc múlva szünetük van, valami ilyesmit. intett és meghívott, végül lejött elém és szinte feltuszkolt az emeletre, az egészet annyira vehemensen csinálta hogy képtelen voltam komolyan venni:  ezek itt most szórakoznak rajtam. de nem a nagyterembe mentünk – talán észrevette hogy nem szívesen mennék be megint oda? huszonvalahány ember közé? és főleg hogy a modell még mindig ott állt, meztelenül egy ötvenes éveiben járó ember. az oldalfolyosón mentünk azzal hogy megmutatja nekem a műhelyeket.

itt rengeteg van. linó, réz, fa, aqauatinta és forte, mindenféle kamrácskák, ahol emberek hajlongtak, épp dolgoztak valamin, egy látogatóval vagyok, nyitott be mindenhová, nem mondott rólam semmit, a többiek bólintottak, épp csak pár másodperc és fordultak vissza a műveik felé, nem tudtam, mit keresünk és mivégre, mert nem engedett megállni sehol, aztán leértünk az összes emeleten át a folyosó végére, mire én már a kezét figyeltem, nem tudom miért, és mire a kezét észrevettem volna, az utolsó kép amire emlékszem, ahogy elveszi a vasrácsról, a kéz a hátamon volt, aztán egy villanás az arca és fel se ébredtem; mire megkérdeztem volna magamtól mi ez, megcsókolt. vagy öt perccel utána, úgy tűnik nekem, ekkor ébredtem rá. és estig eszembe se jutott hogy mi ez? hogy történhetett ez? a felelős és felelősségre vonó gondolatok, mi van és mi lesz tovább akkor? estig mindez nem is létezett. kiléptem magamból? valami nincs rendben? nem tudom. utána lementünk az udvarba a másik műhelybe és még egyszer vissza fel, körbeszaladgáltuk az épületet, többször nem ért hozzám de az egész olyan volt mintha ugyanaz történne továbbra is: csak annyi hogy vele vagyok. eszembe se jutott megkérdezni, mi hol van – minden magától ott volt ahova mindig is képzeltem. az otthon.

mire visszaértünk a nagyterembe, üreen fogadott. senki. az unatkozó társaság láthatólag szétoszlott, a táskák se voltak ott, a modell se, a rongyok helyén az üres redők lógtak, egy enyhén, éles szögben beszűrődő koradélutáni fény, és a rengeteg állványból mintha csak most szabadult volna fel a hosszú-hosszú üldögélések és súrlások nehézsége, valamilyen szag formájában, mert most éreztem a szén és a száraz lécek illatát, a pódiumokét és az állványokét, ő pedig ott állt velem szemben és egyszercsak láttam amint néz, ahogy én a rajzokat és a képeket nézem – ő engem néz, nem tudja levenni a szemét rólam, és reszket. én nem… kezdtem el mondani, mi lett volna a folytatás? hogy nem vagyok az akitől félni kell? de nem vagyok az se akit elképzelni lehet, ő csak hátrált, mint aki könyörög, hogy kövessem mégis, egy fogócska, ezúttal én csókoltam meg. estig ültünk kávéházban, teljesen közömbös arcot vágva  a világ előtt.

most pedig hazamegyek és pár hét múlva fel, hozzá.

 

ideges vagyok. itt járkálok az udvaron, ezúttal őt várom, és félek, mert nem akarom hogy visszajöjjön az az idő amikor azt hittem elszúrhatok valamit – ha ő nincs jelen akkor attól félek, elszúrhatom azt hogy találkozzunk. ha itt van akkor már minden rendben. éhezem! csak most jövök rá hogy mióta? nem is tudom, öt- tíz-tizenöt? van még régebb is? évek óta éhezem, mindenhol ezt a formát kerestem, minden könyvben modellből, üldögélésből ezt emeltem ki. hány részletet kellett összeszednem, míg ez összejött? és most végre megvan, egyetlen emberben, valami, ami annyira… kell. szükséglet. életbenmaradási szükséglet. ha nem lenne, megint grammonként kéne összekaparjam. Istenem, de éhes vagyok rád! félek hogy szétmegy kezeim között, hogy nekiszököm és felfalom, szétmorzsolom, félek megérinteni, de félek nem hozzáérni is.

 

 

ezeken a bárákon mindig lógnak és gyakorlatoznak. mint a táncosok. x, y, z alakú nyújtások és formák. miért pont ide? itt van és nem tudok gondolkozni. csak a szemem nyugtázza amit lát. csuklóján az inakat, vékonyak és finom ívűek, megint esett az eső és a vas alján megint cseppek zuhannak le a betonra. nyújtózik. miközben szembenéz. nem is vagyok itt. ki néz? x, y, z egy baleriniben. én is: x, y, z egy tornacipőben. nagykabát, esőkabát, posztókabát. ez egy csepp, mondom neki, tudom hogy hülyeségeket beszélek, de most nem érdekel. egy csepp, nézd csak, közel hajolok, mert tudom hogy akkor ő is közel hajol. már rég meg akartam mutatni neked. ha közelről nézed, egész sokmindent láthatsz benne, például fent az eget és a háttérben a fákat, az egész világ itt van fordítottan és mi is. nézi. elmélyülve belebámul.
– mindig itt voltál ezen az udvaron – mondom a háta mögött alig hallhatóan. végre most látható alakban is itt vagy.
– a szivárvány – mondja ő, előrehajolva.

 

 

(Képek: szerzői illusztráció)

A csikorgó fékezés után a gőzmozdony füstje szétterült az alföldi rónaságon. A vagonok ablakaiban kíváncsi fejek jelentek meg, előre-hátra nézelődtek, egymást kérdezgették a szomszédos fülkékben utazók. A legelső kocsiról nehézkesen leugrott a pohos kalauz, billegve előreszaladt a mozdonyhoz, ahonnan sűrű káromkodások hallatszottak. Abban a pillanatban, amikor odaért, az utolsó vagonra föllépett egy nagy, pödrött bajszú, daliás férfiú kis, köpcös kísérőjével. Talán csak a puszta fölött köröző rétihéja a megmondhatója, honnan kerültek elő hirtelen. Mindenesetre besurrantak az egyik fülkébe, s az ablakban lógó, hivatalnok külsejű utas háta mögött lehuppantak a bársonnyal bevont ülésre. A pohos kalauz megtudta a mozdonyvezetőktől, hogy évszázados fa dőlt a sínekre, ami annál különösebb, mert ezen a vidéken évszázados fákat nemigen találni, meg aztán vihar sem dúlt az elmúlt napokban. A tetterős masiniszták azonban nem vesztek el az okok kutatásának labirintusában, hanem a fűtőkkel vállvetve lerángatták a fatörzset a sínekről.
Az új utasok közben pipát tömtek, rágyújtottak. Útitársukat a bodorodó füst vonzotta a helyére.
– Adjon Isten! – köszönt a pipázókra.
– Fogadj Isten! – mosolyodott el a pödrött bajszú, daliás férfiú.
– Hát kendtek?
– Eleddig előrébb üldögéltünk, de a fékezés visszavetett bennünket – magyarázta az alacsonyabb.
– Hová tartanak?
– Csak ide, Szegedre.
– De hisz ez a vonat onnan indult!
– No, hát akkor oda is tér majd vissza! – dörmögte nyugodtan a daliás, s a maga részéről lezártnak tekintette a kérdést.
A hivatalnok gyanakodva méregette a jövevényeket. Parasztos gúnyát viseltek, de úgy hordták, mintha nemesi ancúg volna.
– Lókupecek tán kendtek? – érdeklődött.
– Lát talán lovakat az úr? – kérdezett vissza a köpcös kis emberke.
A tisztviselő elvörösödött, s el is némult. A vonat rántott egyet, majd sóhajtva, füttyentve nekilódult. A hivatalnokféle fölvette az ablak alatti kicsiny asztalkáról a napilapját, kihajtogatta, belétemetkezett. Lapozgatta, olvasgatta, hümmögött hozzá. Egyszer csak megdermedt, akárha sóbálvánnyá vált volna, aztán fölpattant, mint akinek darázs csípte meg a farát.
– Engedelmükkel – motyogta, s kioldalgott a fülkéből.
– Hová siethet ez ennyire, kedvelt uraságom? – vetette föl a kérdést a zömök alak.
– Megy a dolgára, gondolom. Beszélik, hogy ezeken a járgányokon azt is el lehet végezni.
– No, ennek magam járok utána – emelkedett föl a mokány fickó, pipájába belefojtotta a szuszt, azzal nekivágott a vonat folyosójának.
Társa megsimogatta gondosan kifent, méhviasszal kenegetett bajuszát, s megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, micsoda bolondság, de azért nem orrolna miatta. Azután elterpeszkedett a kényelmes ülőalkalmatosságon, s érdeklődve nézte a tovatűnő alföldi tájat, a bokrokat, ligeteket, magányos tanyákat. A zötyögéstől és a szelíd tájéktól csakhamar elandalodott. Álmodozásából a pisztoly kakasának baljós zaja térítette magához.
– Emeld föl a kezed, betyár! – hallott egy recsegő hangot, s mikor maga fölé sandított, kockás zakós, pörge kalapos úriembert pillantott meg. Nagyvárosi rendőrkopónak vélte volna bárki, aki járatos a nagyvárosok életében. Utasunk nem egészen értette, ki áll vele szemben és mi a gondja; a betyár szó minősít vagy foglalkozást jelöl.
– Emeljem, úgy szeretné? – kérdezte jámboran, s mikor a pörge kalap a bólintás jeleként megbillent, váratlanul és villámgyorsan a magasba lökte kezét, s ugyanazzal a mozdulattal le is fegyverezte a nagyvárosi kopót, aki csodálkozásában mukkanni is elfelejtett. A pödrött bajszú pedig pillanatok alatt levarázsolta róla a nyakkendőt, azzal kötötte össze a kezeit, végezetül önnön pisztolyát szegezte a halántékának.
Alighogy mindez megesett, a tömzsi tűnt föl a fülke ajtajában, kezében gyűrött újság.
– Az a haloványképű macskajancsi bepanaszolt bennünket – mesélte. – Nyilván azért jött a nyakunkra ez a pandúrszerű atyafi – bökött a magába roskadt rendőrkopó felé.
– És mit tettél az áruló latorral?
– Kihajítottam a vonatból.
A rendőrkopó foga erre vacogni kezdett.
– Ebben a lapban benne van a nyomtatott képünk – mutatta a köpcös. – Azt írják a firkászok, hogy körözik a Rózsasándort meg a segédjét, a Panzasándort. Azaz téged, kedvelt uraságom, meg engem, hehehe.
– Pandúrsándor bérence vagy? – szegezte a kérdést a megkötözött embernek a nagy, pödrött bajszú Rózsasándor.
– Nem én – hebegte a kérdezett. – Nem is ismerem őt, csak a hírét hallottam. Én a józsefvárosi kapitányságon szolgálok, Pesten. A napokban a fivéremnél voltam látogatóban Szegeden.
– És minek ártod bele magad a más dolgába? – rivallt rá Panzasándor.
– A körözés a rendvédelmi szervek valamennyi tagjára nézve kötelező érvényű parancs… Ha a körözött személyek a látókörünkbe kerülnek, föl kell fednünk esetleges inkognitónkat, s ha netán szolgálaton kívül lennénk, haladéktalanul szolgálatba kell helyezni magunkat, és intézkedést kell foganatosítanunk.
Panzasándor és Rózsasándor együttérző pillantást váltottak.
– Elmeháborodott – jegyezték meg halkan.
– Úgy hiszem, jobb távoznunk, Panzasándor, egykomám – döntött Rózsasándor. – Majd más alkalommal utazgatunk ezen a böhöm gépezeten.
Szavait, mint mindig, ezúttal is tett követte, s a legközelebbi szakaszon, ahol a szerelvény lassított kicsit, a két potyautas leugrott a puszta kies földjére.
– Hozta Isten Önöket! – hallották, miközben föltápászkodtak és a port veregették le a ruhájukról. Fölemelve a fejüket, kifogástalan, ám meglehetősen szokatlan öltözetű, hórihorgas férfit pillantottak meg.
– Álmodom talán? – képedt el Panzasándor. – Vagy meghaltunk?
– Jó napot! – mordult Rózsasándor, akinek arra a napra kissé elege volt az idegenekből. – Neked meg mi bajod? – fordult a cimborája felé.
– Ezzel a figurával szoktam álmodni – magyarázta Panzasándor. – Csetlik, botlik, rozzant gebén száguldozik, petrencés rúddal hadonászik és szélmalmokat rohamoz idétlen kurjantásokat hallatva.
– Isten hozta Önöket! – szólt újra az ismeretlen. – Ha megengedik, a nevem Tegnapi Rézmán. Kiket tisztelhetek az urakban?
Rózsasándor összevonta a szemöldökét.
– Az én nevem Ferkó, a barátomé meg Miklós – mondta végül.
– Kövessenek!
A különös nevű égimeszelő nyomában először átvágtak egy mezőn, majd egy apró, fiatal ligeten. Panzasándor kutyagolás közben arra jutott, ez az ember nem az álmaiból lépett eléjük, csupán hasonlít ahhoz. Madarak csiviteltek, tűzött a nap a tarkójukra, az ég kékjén felhőfoszlányok ténferegtek erre-arra, akár nyájtól elkóborolt birkák. Végül két ember magasságú falhoz érkeztek, s apró, vasalt kapun keresztül keltek át. A falon belül patak csordogált, gyümölcsös és konyhakert terült el, kellős közepén, istállótól, csűrtől és pajtától övezve, kicsike kastély állott. A falak mentén magas, furcsa növényzet nőtt sűrűn és buján.
– Kerüljenek beljebb! – tárta ki vendégei előtt a kastély ajtaját Tegnapi Rézmán.
Az épület mindössze két helyiségből állt, egy meglehetős teremből és egy kis konyhából. Utóbbiban vénségesen vén, kövér asszonyság tüsténkedett, az érkezőkre ügyet sem vetve szöszmötölt a tűzhelyen. A vendéglátó hellyel kínálta Rózsasándort és Panzasándort. Tegnapi Rézmán bort hozott meg metszett poharakat, s miután kitöltötte az italt, maga is leült.
– Nem kell, hogy féljenek – kortyolt nagyot, ádámcsutkája csak úgy ugrált a torkán. – Én sosem árulom el a jó betyárokat.
Rózsasándor keze ökölbe szorult, teste azonban mozdulatlan maradt.
– Szóval tudja, kik vagyunk – horgasztotta le a fejét Panzasándor.
– Tudom. Csakhogy én kivonultam a világból, tőlem nem kell tartaniuk. Néhány béressel, az intézőmmel és egy szakácsnővel élek itt, régi nevemet és régi életemet hátrahagytam. Azért küzdök, amiért maguk.
– És mi miért? – vonta föl a szemöldökét Rózsasándor.
– A szabadságért. Az osztrák iga és elnyomás ellenében.
– Részben – emelte föl a mutatóujját Panzasándor.
– És hogyan harcol kend? – firtatta Rózsasándor.
– Azt majd megtudják, ha elérkezik az ideje. Előtte egyenek, igyanak!
– Ha akarnánk, sem tudnánk elmenni, ugye? – szólt Rózsasándor.
– Ha akarnának, elmehetnének. Csakhogy nem akarnak. Olyan ízletes ételt, amilyet mindjárt tálaltatok, nem ettek még soha!
Így is lett: a töltött kacsacombok, tűzdelt dagadók, pácolt oldalasok, vadpecsenyék és halak mellé különlegesebbnél különlegesebb köreteket kaptak. A főétkek hosszú sorát követően pedig jöttek a desszertek! Degeszre ették magukat mind a ketten.
– Nos, így lehet élni minálunk – vigyorgott Tegnapi Rézmán. – Most pedig pihenjenek le kicsit, megterhelt gyomruk amúgy sem engedne egyebet.
Ezekkel a szavakkal újra a szabadba invitálta vendégeit, és a pajta felé kormányozta őket. Alig léptek be az épületbe, újabb ámulatba estek: amiről ők azt gondolták, pajta, valójában pazar szállás volt. Az építmény közepén keskeny folyosó futott végig, erről nyíltak jobbra és balra a minden kényelmet kielégítő szobák. A helyiségben, amelyet Tegnapi Rézmán Rózsasándornak és kenyeres pajtásának szánt, két ágy, két karosszék, két mosdótál, kellemes tájképpel díszített paravánnal elkerített dézsa, tömör tölgyfaasztal és öblös ruhásszekrény fogadta a leendő lakókat.
– Pontosan tizenkét ilyen szobánk van. Mind ugyanígy berendezve.
– S kik lakják a többi tizenegyet? – kérdezte gyanakodva Panzasándor.
– Nem mindet foglalták még. Viszont amelyiket igen, abban egytől egyig kitűnő emberek élnek, majd meglátják, kitűnőek! Most azonban pihenjenek – köszönt el a langaléta, azzal rájuk csukta az ajtót.
Rózsasándor egy hosszú lépéssel nyomban ott termett, óvatosan lenyomta a kilincset. Mikor az könnyedén engedett, s az ajtó résnyire megnyílt, mélyről jövő sóhaj szakadt föl belőle. Visszacsukta az ajtót, majd körbejárta a helyiséget. Az ablakon sem kilincset, sem kallantyút nem lelt, az üvegtábla szokatlanul vastag volt, úgy tűnt, nem lehet egyszerűen és különösen csöndesen kitörni.
– Erre nincs menekülés – dörmögte maga elé Rózsasándor, és a bejárathoz közelebb eső karosszékbe telepedett gondolkodni. Panzasándor addigra elnyúlt az egyik ágyon. Álmában ismét látta a hórihorgas alakot, ahogy rozzant gebéjén lovagol a naplementébe, vaskos petrencés rúdját maga után vonva. S ahogy nézte ezt a festő ecsetjére kívánkozó képet, egészen elkeseredett, amiért álmainak szereplője hasonlít furcsa nevű vendéglátójukhoz. Az álomalak kitűnő ember, hasonmása viszont megmagyarázhatatlan viszolygást keltett benne…
Amikor fölébredtek, a szoba közepén kerekeken guruló asztalka állt, roskadásig rakva ínycsiklandó eledellel.
– A csukával kezdjék – javasolta Tegnapi Rézmán, mintegy a semmiből teremve a szobában. – Aztán jöjjön a ponty, a keszeg, a kárász, a fogas, a viza, a kecsege, a tokhal, a csík, a garda, a küllő, a cselle, a csabak, a bodorka, a compó, a pér, a koncér, a lápi póc, a sügér, a pisztráng, a menyhal és a naphal. A reményhal meg utoljára. Azzal tegyék föl a koronát eme folyami vacsorára!

Első közlés:

RÓZSASÁNDOR ÉS A PUSZTÁK URA

       Makkai Sándor emlékére és tiszteletére

 

 

A hetek óta folyó pörlekedés és mellveregetés ellenére a tábor nyugtalan volt és az irdatlan néptömeg italozással, kockázással, kártyázással próbálja nyugtatni az elmúlt idők zűrzavarában megtépázott idegeit. A hold olyan erővel ontotta fényét, hogy a táborban eloltották a gyertyavilágot, mert csak a szemet zavarta. A Sajó zúgása, mely most a tavaszi olvadás mián igencsak megduzzadt, egykedvű, monoton alaphangot adott a vértesek türelmetlenkedő zörgésének és távoli táborból kiszűrődő nevetgélésnek, ordibálásnak. Mert hiába jár közöttük a király, a katona is csak ember, nem állhat talpig vasban pirkadattól pitymallatig, nedvesítenie kell kiszáradt torkát, megmozgatnia elgémberedett tagjait és egy kis szórakozással elűznie az álmosságot és unalmat.
Csak a király sátra környékén volt csend, ahol a legrátermettebb csirkefogó is befogta a száját, s ha netán nem, a fekete páncélos, válogatott legényekből összeállított királyi dandár egy testként, némán gondoskodott az ügyben. Mindössze három ember volt bejáratos a sátorba, s eme három közül már mindegyik megtárgyalta ügyeit a királlyal. Türje nembeli Dénes, a királyi testőrség parancsnoka igazi, vérbeli katonához méltón állt őrt egységével, körbefogva a sátrat, mint egy élő vasemberekből álló sövény. Mindegyik legény arca olyan volt, mint a márványszobor, hideg, kemény, isteni. Még harci macskáik is fegyelmezetten ültek, könnyű páncélban, fülüket figyelmesen minden apró nesz irányába fordítva. Pók nembeli Móric az elmúlt években elsajátított és második természetévé vált óvatos, macskaszerű léptekkel járt-kelt a táborban, dolgai után nézve, melyeket Tomaj nembeli Dénes parancsa és a király iránti szeretete által megkövetelt acélos elszántsággal hajtott végre. Ha bekövetkezik az elképzelhetetlen… ha Isten elhagyja Magyarországot… apró vadmacskája árnyékként követte, s bár sokan kinevették miatta, ő nem törődött vele. Ez a kis jószág, kinek nevet sem adott, többször mentette meg az életét, mint ahányszor kellett volna és a királynak is nagyobb szolgálatot tett, mint sok kevély nemes. Tomaj nembeli Dénes a saját sátrában ült és azt a kardot tisztogatta, amit nemrégiben adományozott neki a király. Magas, szikár termetű, lovas ember lévén ékes harci szablyát kapott hűséges szolgálatáért, melyet még András, Béla apja hozott a Szent Földről, fiának. Ott, a legjobb mesteremberek kovácsolták a létező legkiválóbb anyagokból, végül pedig a birodalom nagyhatalmú mágusai verték bele a rúnákat. Igazán értékes fegyver volt, hisz forgatója nem kellett mágus legyen, hogy használni tudja borzasztó, alattomos, tolvajló erejét. Tomaj már elbúcsúzott fiától. Jól nevelte, derék, értelmes ifjú vált belőle, aki igaz férfi és az is marad holta napjáig.
Az uralkodó sátrában halk zümmögés táncolta körül a céklaszínű derengést, melyet a király előtti diagrammák és rúnák árasztottak. Bár egy pergamenen helyezkedtek el, mégis lebegőnek és túlviláginak ítélhette a szemlélődő, ha lett volna. De nem volt ott senki, csak Acél, a mándruc, kivel Béla az erdélyi tartózkodása során fonódott össze, véletlenül, miközben megpróbálta megölni. A király tudta, mi a dolga. Ő csak Istennél felel, de ott aztán egész népéért. Régen rájött, mi ez a hatodik új, már amikor hírét vette ennek a veszedelmes Sárga Lovasnak, már akkor tudta, hogy eljő ez a nap. S íme, itt ül, meditál eme ócska farkasbőr pergamen előtt, előkészíti az Utolsó Varázst. Sosem volt valami jó bűbájos, de ez, az Árpádok hagyatéka nem is a precíz technikából, varázsigékből, feneketlen mágikus tartalékokból, hanem a tiszta szívből és acélakaratból táplálkozik. Béla király töretlen lelki nyugalommal és gyötört gyönyörrel készült a halálra, a népéért és a jövőért.
Mindeközben Csák nembeli Ugron érsek és Kálmán herceg válogatott vitézeikkel strázsáltak a Sajó mentén, erőiket a környék egyetlen hídjánál összpontosítva. Gyönyörű had volt az övék. Kálmán herceg válogatott vitézeiből hozott háromezret, mindegyik talpig vasban, tüzes méneken, törhetetlen kopjákkal és ruganyos pallosokkal felszerelve. Ugron érsek saját keresztes vitézei és a templomosok élén állott, kik összesen kétezres erőt számláltak. De még milyen erőt! Ezek a legények nem akármilyen vasakba öltöztek! Kivétel nélkül, mindegyik egyházi címereket viselt a pajzsán és ruháján, sisakdísze szikrázva verte vissza a holdfényt és úgy fegyverzetükről, mint páncéljukról rúnák halvány derengése ragyogta túl a csillagokat. Egyeseknek még a lovuk is mágikus pecsétekkel volt besütve.
Ugron érseket sokan Magyarország legerősebb boszorkánymestereként tartották számon. Az efféle tudatlan kijelentésektől mindig felbőszült, s mennydörgő hangján szitkozódott, amiért őt, az Isten szolgáját, őt, Ugron érseket az ördöggel kötik össze. Valóban kevés istenszolgája rendelkezik mágikus erővel, és aki birtokol is effélét, inkább látó, gyógyító, vajákos, esetleg bűbájos. De ő, Ugron, az Úrtól pusztító hatalmat kapott. Nem is tétovázott egy percig sem, a pogány ellen fordította, mikor András királlyal megjárta a Szent Földet, s most is eme gyalázatos, bálványimádó szenny ellen fogja fordítani Isten haragját. Mert ő a pöröly, ő a Mindenható pusztító kardja, ő Mihály arkangyal földi megbízottja! Olyan volt ő is, mint oroszlánja, Mennykő. Büszke, harcias, kifeszített, pattanni vágyó íjhúr. Ezt a gyönyörű, sebhelyekkel tarkított hatalmas hímoroszlánt is a Szent Földről hozta magával, miután valami szégyentelen haramiák ketrecéből kiszabadítva összefonódott vele. Azóta is elválaszthatatlanok.
Zsörtölődött a király óvatossága és borúlátása miatt. Nem bízik a magyarban, nem bízik a saját erejében, inkább rábízta volna az országa sorsát azokra az ördögimádó kunokra? Azt már nem! A megáradt Sajón nem lehet átkelni! A hídfőnél pedig ő áll, lángoszlopként.
Nem is kellett tovább várnia, hogy pezsgő vére még jobban felforrjon. Mennykő érzékeny fülein keresztül ő is hallotta a dobogást, amelyet a kutyafejűek lovai csaptak. Ugron érsek akkorát ordított, hogy beleremegett a híd is és a folyó is csendesebben csordogált tovább. Rúnáktól izzó kardját az égnek tartva sipító lángcsóvát küldött az égbe, jelezve az ellenség közeledését. A híd keskeny volt, nyolc lovas képes legfeljebb begyúrakodni, ha kengyel kengyelt ért, egy sovány csikóval sem több. Az első sort rögtön elfoglalta Ugron érsek, Kálmán herceg, Izsép mester, a herceg pohárnoka, a fia, János, Mátyás esztergomi érsek, Gergely, a győri és Jakab, a nyitrai püspök és Miklós, a szebeni prépost. Ezek az egyházi méltóságok, Isten méltó szolgái voltak mind egy szálig, kik hűséggel borultak véniába, gyóntatták a parasztokat, szolgálták Jézus urunk és a Szent anyát, de tűzbe borultak és gondolkodás nélkül vetették magukat a csata poklába, az Istenért, a királyért és a hazáért.
Mögöttük töretlen, fegyelmezett csatarendben sorakoztak a lovagok és templomosok, mindegyik türelmetlenül várva a maga sorát.
Amint a fehéren csillogó úton megjelentek a némán vágtató, fekete bőrpáncéllal borított ördögök, Ugron nem bírta tovább.
– Álld a sarat, egy tapodtat se hátrálj! – rikoltotta olyan parázsló életkedvvel, hogy minden vitézének borsódzott a háta.
Úgy ugratta vágtába a lovát, mintha szakadna mögötte a föld. És valóban, lova rúnákkal televésett patkói alatt megreccsentek a deszkák. Szállt szélnél is sebesebben, katonáinak buzdító ordítozása másodpercek alatt elhalt, csak Mennykő puha tappancsai és lova, Csipke patái kísérték. Már közeledett a tatár hordához. Megidézte Tűznek és Légnek erejét, s imát mondott a kárhozottak lelkéért. A vele szembe vágtázó sereg minden fegyelme és bátorsága ellenére megtorpant és ijedten fordította a lovait, elgáncsolva a hátulról bele rohanókat. Minden másodperccel égőbb világossággal szemlélhették a rémületet egymás arcán, ahogy az istállónyi tűzgolyó lassan, de elkerülhetetlenül közéjük csapódott, szénné égetve több száz lépésnyi távolságban lovat és lovast egyaránt. Ugron, vért köhögött fel és harákolt, de édes volt ez a kortynyi vér, mert tengernyit kapott cserébe az ellenségtől. Fáradtan ráhanyatlott a lovára és visszafordította a híd irányába. Nem hagyta, hogy elfoglalják helyét, visszaállt az első sorba és kardot rántva lelkesítő szónoklatokat harsogott, míg éles szemeivel az általa gyújtott tüzek fényében közeledő ellenséget figyelte, mint macska várja az egér felbukkanását.
Ahogy összecsaptak, a világ is hármat fordult. A híd erős szerkezet volt, mégis remegett a lovak patáinak dübörgésétől és a hulló testek döngésétől. Ez nem volt csatatér, ez egy húsdaráló volt, melybe kétoldalt öntötték az élő masszát, hogy középen belecsorogjon a folyóba vér és hulla formájában. Így utazott le a vörös habokon Izsép mester. Ha még azt elmondhatta volna, amit üveges szemei odalent láttak… de nem mondhatta.
Míg Ugron érsek és Kálmán herceg csapataikkal hősiesen állták a sarat, szúrva, vágva, csapva az ellenséget, megérkezett a magyar sereg több hátrábbszorult egysége is. A híd mentén, két oldalt, óvatosan kerülgetve az ingoványokat felálltak a számszeríjászok, íjászok és néhány szerény hatalmú, de jelen esetben igen hatásos mágus, kik tüzes nyilakat szórtak, nagy nyomású levegőt tuszkolva le az ellenség tüdején, vagy épp meglágyítva talpuk alatt a földet elnyelették az amúgy is ingoványos talajjal.
Mire a pitymallat első jelei mutatkoztak, a magyarok már ünnepélyesen vonultak vissza a táborba, néhány pihent, a csatában ellenfélhez nem jutott csapatot hagyva védelemül.
– Mi az, hogy nem láthatjuk a királyt?! Épp most nyertük meg a csatát az ő dicsőségére! – veszekedett Ugron az őrt álló Türje Dénessel, ki tartotta magát az esti parancshoz.
– Hagyd, Dénes, itt vagyok. – lépett ki Béla király hullafáradt arccal, kísérteties, halál-lila derengéssel köntöse alatt.
– Uram, Király! Az ellenség úgy tört meg a magyar vitézeken, mint víz a sziklafalon!
– Ugron, nem lehetsz ekkora ökör, hogy azt hidd, ennyivel elintézted őket! – szólal meg az oldalból Tomaj. – Szerinted hogyan igáztak le eddig minden népet, akivel szembe álltak?
– Tomaj, mit tudsz te, ha ott sem voltál a hídnál? Csak én magam odapörköltem vagy száznak! – hördült fel sértődötten az érsek.
– De te sem voltál ott Oroszkapunál, nem láttad a veszedelmet, ami rászakadt az országra. – sziszegett vissza a nádor, akit feldühített, hogy kevélykedéssel töltik az időt, ahelyett, hogy készülnének a veszedelemre.
– Elég legyen. – szólt a király csendesen, de határozottan. – Ugron, meséld el részletesen, mi történt, a jelen levő uraknak, aztán Türjével, Tomajjal és Móriccal lovagoljátok körbe a tábort és tartsátok csatarendben az embereket, bár holnap délig, míg felderítők bizonyost nem mondanak az ellenségről.
Ugron arca undorba rándult eme sértés hallatán, de a király parancsa abszolút. Így hát amennyire bőbeszédűsége engedte, rövidre fogta a mesélést, melyet a király is érdekelődve hallgatott. Mire indult volna a katonáknak vinni a szégyenteljes parancsot, a két Dénes már rég nem volt sehol.
Emezek végigvágtáztak a táboron és szörnyülködve látták, hogy elkéstek. A legtöbb helyen már a földön hevertek a páncélok, s a katonák a tisztekkel együtt, fegyverkabátban ittak, ünnepelték a győzelmet.
– Hadrendbe emberek! Ez parancs!
De csak röhögtek, egyesek már igencsak részegen és invitálták Türjét és Tomajt egy kupára. Mindössze északon, Gutkeled és Rátót Domokos dandárját sikerül újra hadba szedni, őket is csak ímmel-ámmal, fenyegetéssel. Se délen, se keleten nem volt ember fegyverben, de még józanul sem.
Ebben az állapotban kapta a futár a magyar hadsereget, aki magából kikelve ordítozott, hogy ismét támad az ellenség, sokszoros számmal, s ha nem érkezik menten erősítés, ott roppan össze a keleti front.
Eleinte viccnek fogták fel a dolgot, de hamar nagy riadalom támadt, s ebben az összevisszaságban ismét Ugron érsek és Kálmán herceg járt elől az alaposan kiképzett válogatott vitézeikkel. Mennykő megelőzte gazdáját és egy hatalmas ugrással leütött egy mongol katonát a lováról a torkánál fogva. Egyetlen biztos rándítással vége volt a szerencsétlennek, még mielőtt észrevehette volna, hogy mi történik. A lovagok elképedve kóstálták, hogy az ellenség áttört a hídon és már jócskán visszaszorította a védőket a táborba. Hogy is ne, ezek a szilaj lovasok, ahogy földet éreztek a talpuk alatt, megsokszorozták erejüket. De nemcsak az… Ugron egy nojont vett észre a tömegben. Halványkék derengés vette körül őt és minden egyes katonát a jó kétszáz lépésnyi körzetében. A fene is megette, ez valami bűbájjal erősíti a katonáit! Parancsot adott vitézeinek, hogy Kálmán herceg vezetése alatt, hosszan elnyúlva rohamozzák a haramiákat, kerítsék be őket és szorítsák vissza a hídra, a Tüzes Ítélettel. Amikor oroszlánjával tökéletes szinkronban célba vette a mongol hadvezért, tudta, hogy a háta mögött készülő roham őt is összeroppantja, ha nem tűnik el onnan idejében, de ez egy olyan kockázat volt, amit vállalnia kellett.
Ismét megidézte Tűznek erejét, mély lélegzetet vett és lova feje felett precíz célzással köpte a kénköves esőt, utat nyitva maga előtt. Közben az ellenség mellett megjelent a társa is, egy hatalmas bengáli tigris. Miközben így rohantak, ahogy izmaik bírták, a két harcostárs, ember és macska köszönetet váltott. Mindkettejüket elárasztotta ama mély, férfias szeretettel átitatott tisztelet, amelyet egymás iránt éreztek, pecsétes jeleként annak, hogy igazak egymáshoz. A két hatalmas macskatest úgy csattant egymásnak, mint akik tudják, hogy csak egy maradhat életben, az, aki a legrövidebb idő alatt a legnagyobb roncsolást végzi a másikon. Dolgoztak a karmok miközben mindkét állkapocs a másik torkát kereste. Ugron és a nojon kardjai összecsaptak és el is törtek. Olyan fémes csattanással repültek el a pengeszilánkok, mint egy gránát, s körülöttük több katonát el is találtak a sebes lövedékek. Mindketten nagy mesterei voltak erejük mágia segítségével történő növelésében. Az érsek leugrott a lóról, mert nem akarta a szegény párát megölni. Az ellenfele is leugrott, s lova farára csapva elkergette a jószágot. Úgy csattant egymásnak a két mellvért, ahogy birokra keltek, mintha két sziklafal ütközött volna. Ugron bőre parázslott, orrlyukából füst, szája sarkából vér szivárgott, de nem hagyta magát. A nojonról úgy csurgott a víz, mintha a szakadó esőben állna. Ahogy a két megszelídített őselem találkozott a megfeszült, Tűznek és Víznek erejével megacélozott izmaik mentén, gőz csapott fel az egekbe hangos szisszenéssel. Ki tudja meddig húzódott volna ez a tusa, az Erő tartalékok párviadala, hisz akinek hamarabb fogy el a varázslata, az menten összeroppan. De nem került erre sor. Mennykő ugrott neki a mongol nyakának és rágta, mint felbőszült rab az acélrácsot. Természetesen fogai nem fogtak a Víz erejével megedzett testen, de épp eléggé elterelték a figyelmét a vezérnek, hogy Ugron bőszülten Jézust kiáltva és minden erejét összeszedve kitörje a vaskos, kurta nyakat. Vért köhögve nézett hálával és büszkeséggel társára, ki több sebből vérzett, s néhány helyen a felszakadt bőr úgy fityegett róla, mint a málladozó kárpit. Nem kellett ide szó, katonák voltak mindketten.
Mindeközben a lovagok az eddig hősiesen küzdő, otthagyott őrség véráldozatát kihasználva tökéletes gyűrűbe fejlődtek a híd nyugati oldalán. Mindegyik nyakában ott fityegett az az apró kis ajándék, amit az érsek dandárjába tartozó összes lovag megkapott, egy apró, háromszögű kőbe vésett rúna, egy durva madzagra felerősítve. A jel azt jelentette „Összetartás Istenben” és mindegyiket maga az érsek készítette. Ő is világosított fel mindenkit a használatáról. A több ezer katona Kálmán ügyetlen, de sikeresen égbe küldött fényjelére egyszerre roppantotta szét ujjával az amulettet és szabadította fel a benne rejlő erőt. A Tűz jegye égett rá páncéljukra és átmelegedtek belülről. Mindegyik páncél csomópont volt, egy-egy láncszem abban a hosszú, élő sövényben, ami most először lassan, aztán egyre gyorsabban összezáruló lángoló tűzlánccá fejlődött. Megindult a hömpölygő lovas bilincs. Akit az égő összekötő szál két lovag között elért, az tűzbe borult és szénné égett, a maradékot eltiporták a lovak. Itt lelte halálát minden mongol, ki nem menekült elég gyorsan, s az a maroknyi védő, aki még életben volt abból a kétezerből, kik eddig feltartóztatták a második hullámot. Ugron érsek, amikor látta a Tüzes Ítélet közeledtét, a varázslatét melyet ő talált ki és ő készített, büszkén kászálódott fel a lovára és oroszlánjával arra vágtatott, ahol volt esélye a túlélésre: előre, a híd irányába.
Talán el is értek volna a hídig, ha nem zavarja meg őket az északról felharsanó kürtszimfónia. Egy hatalmas mongol sereg rohant a tábor fele, fekete bőrpáncélban mindegyik, maguk előtt íjzáport kergetve. Rátót Domokos és Gutkeled bán rohantak velük szembe, ahogy a becsület megkívánta, de innen messziről tisztán látszott, hogy a túlerő elsöprő. Ahogy a lovagok harci kedve és a győzelembe vetett hite mellé beférkőzött a meglepetés, a félelem és az aggodalom, a tűzlánc repedezve hullott a földre. A tatárok felbuzdulva ezen a pillanatnyi gyengeségen új támadásba kezdtek és biztos araszolgatással szorítottak egyre nagyobb helyet maguknak a híd nyugati oldalán. Ugron érsek hitetlenkedve hadonászott, szórta egyre gyengülő tűzgolyóit, nem hitte, ami épp történik itt. Az egyházi méltóságok és nemesek képezte mag körül egyre fogytak a lovagok és a templomosok, drágán adva életüket, de csak odaadva végül. Nem lesz temetésük, csak összeszabdalt, megtiport húscafatok, melyeket a fehér csontig letisztogatnak majd a hollók.
Néhány önfeláldozó vitéznek köszönhetően, ki élete árán arcvonalat ékelt a nyomuló ellenség és a maradék lovag között, megkezdődött a visszavonulás. Ahogy Ugron menekülésre fordította a lovát, tekintete utoljára találkozott Mennykőével, ki túlbömbölve a csata zaját, búcsút vett társától, mielőtt bevetette volna magát a feléjük nyomuló tatár fergetegbe, küzdve utolsó csepp véréig. A hatalmas, erős szívű érsek zokogva fohászkodott az Úrhoz bocsánatért, amiért kárhozza a nevét jobbik fele halála miatt. Megtörölve nedves szemét számba vette barátait és nem akart hinni a szemének. Az egyházi méltóságokból és vezéreiből csak Jakab püspök, Miklós prépost és Mátyás érsek vágtáztak mellette borzasztó állapotban. Kálmán herceg is ott volt, néhány hűséges emberével. De már érezték a halál lihegését a tarkójukon. A vékony gát, mely feltartoztatta ezt a gyilkos tajtékzó áradatot átszakadt és üldözőik azt tették, amiben a legjobbak. A kantárokat a ló nyakára dobták, elővették íjaikat és biztos kézzel osztották a halált. Jakab püspök némán fordult le a nyeregből, s ahogy lába beakadt a kengyelbe, lova az arcára lépve megbotlott és elesett. Miklós prépost lova a farába kapott vesszőtől megbokrosodott, s a hullafáradt lovasa egy óvatlan pillanatban leesett. Mire felkászálódhatott volna a földről egy kegyelmes nyíl csapódott a kulcscsontja mellé, akadálytalanul téve meg az utat a szívéig. Kálmán herceg bal vállában nyílvesszővel, ráfeküdve a lova nyakára, eszméletlen volt, s ott is hal meg, ha két hűséges vitéze nem fogja közre lovát és vonszolja el a táborig. Ugron maga három vesszőt kapott a hátába, s egyet a bal combjába.
Tán egy tucatnyi ember bukott be a táborba, ahol a király várta őket halálra vált arccal, Tomaj és Türje, meg az ifjú lovagok társaságában, kik bár kivették részüket a harcból, még idejében visszahúzódtak a király védelmére.
– Menekülj… királyom… – ennyi bukott ki Ugron érsek sápadt ajkain.
Fekete vérerekkel telehálózott arcán, mely az Erő felelőtlenül pazarló használatának a halálos következménye, rémült vicsor fagyott. Már nem lehetett tudni, hogy ettől, vagy a hátába fúródó nyílvesszőktől, de kilehelte lelkét.
– Nyugodj békében, Isten derék katonája. – morogta a király rekedten, homlokon csókolta az érseket és lecsukta semmibe meredő szemeit. Méltóságteljesen állt fel. – A sátorba! Türje, menj, rendezd a királyi dandárt. Készüljenek fel vitézeid a dicső halálra. Olyat mutatok ezeknek a tartaroszi ördögöknek, hogy rettegjenek, ha Magyarországra gondolnak! Tomaj, kerítsd elő Móricot, hozza a díszruhát, a koronás sisakot és a címeres láncot! Most!
A tábor egy bolygó méhkas volt. Nem volt már egység, nem voltak dandárok, csakis az életükért küzdő, rohangáló emberek, a bátrabbja a pajzsfalak és szekérvár védelmében, a gyávábbja, pedig menekülőben, vagy meghúzódva valamelyik sátor árnyékában. Batu kán és a Mangudáj félelmet nem ismerő különleges egysége már átkelt a folyón. Sejbán csapatai északról, az ő íjászai keletről tartották sakkban a magyarokat. A kán alá tartozó ostromgépek robbanó cserépbombákkal szórták a tábort, így szempillantás alatt a védők égő sátortáborban, jajveszékelve hullottak a rájuk záporozó nyilaktól. Lett volna még esélyük, ha összeverődnek és emberéletet nem sajnálva kitörnek. De nem volt már vezető közöttük, de katona se, csak a mészáros késére váró, bőgő bárány. Ahogy a kán mondotta a csata elején: „Sokan vannak, de rosszul vezetik őket. Mint a birkák, bezárták magukat az akolba. Mi fog történni? Nem tudjuk. Az Isten tudja csak!”
Pedig Batu kán többször megfontolta a visszavonulást. Nem tetszett neki, hogy hídon megesett darálóba kellett küldenie az embereit, nem tetszett neki, amikor másodjára kellett megtegye.  De hadvezérei, főleg Szubutáj erősködött. Ő is szerette volna igájába hajtani ezt a kevély országot, megmutatni, hogy a Kánnal szembeni engedetlenség halálos bűn. De túl nagy árat fizetett. Hiába érkezett idejében Sejbán, rengeteg embert veszített. A magyaroknak még mindig lenne esélyük. Ekkor tűnt fel délről Szubutáj serege által vert porfelhő és a satu, mely szétzúzza a magyar ellenállást ezennel bezárult. Az öreg tigris hidat vert lennebb a megáradt Sajón és átkelt seregestől. Mellette ügetett karcsú, izmos, vénséges leopárdja, mindkettejük testén ezüstös villámok cikáztak. A leghatalmasabb harci mágus volt a mongol seregben, nem hiába szolgált már suhancként a Nagy Kán mellett.
Reggel nyolc óra körül a halálos karok már három oldalról körbe fogták a magyar tábort és ritkították fáradhatatlanul. De nyugat fele nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy megfogyott erejük következtében volt egy kapu. Ezen át menekítette Ifjú Tomaj Dénes, a nádor fia és Vilmos, a király unokaöccse a sérült Kálmán herceget. Itt menekítette a néhány megmaradt lovag Ugron érsek lóra kötözött holttestét, hogy bár tisztességes temetést kaphasson. S futott még száz meg száz szerencsétlen, mindenét elhajigálva, lóval, gyalog, vagy sérült lábát húzva, négykézláb.
A király a sátrában volt Türje, Móric és Tomaj társaságában. Épp a díszes vérteket készültek ráadni, amikor Dénes előrántotta Bélától kapott, bűbájos szablyáját. Pók nembeli Móric és Türje Dénes lovászmester megfogták uruk két karját és a háta mögé feszítették, teljesen lefogva a vergődő, meglepetésében ordító királyt:
– Mit műveltek?! Mire véljem ezt?! Eresszetek!
Acél, az amúgy nyugodt természetű hiúz rugóként pattant fel és fogait Móric lábszárába mélyesztette. A derék szolga felszisszent, de nem eresztett szorításából, hanem tisztességgel tűrte, mint ellenszegülésének méltó büntetését.
Tomaj egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig nézett talán egyetlen igaz barátja szemébe. Egy szempillantás alatt ezer meg ezer választ, rövid kis beszédet fogalmazott meg magában és törölt el, akár egy apró kis mandalát. Igaz férfi volt és szíve nem ingott meg könnyen, most azonban elhomályosult látása, ahogy remegő hangján búcsút vett urától:
– A királynak élnie kell, Magyarországért, a jövőért. Éljen a király!
A szablya fehéren izzani kezdett, s amikor elérte a kellő állapotot, Tomaj átdöfte vele Bélát. A gyomorszáján hatolt be és a jobb tüdején jött ki az izzó fehér penge, amit vér nem szennyezett. A lila derengés fénylobbanássá erősödött és a sátor majdnem beomlott a vákuumtól, majd a hangrobbanástól. A király eszméletlenül feküdt a földön, halálsápadt arccal. Tomaj szédült, meg is tántorodott. Ahogy társaira nézett, azok megijedtek tőle. Nem kellett mondják, érezte. Arca fekete erekkel volt telehálózva, a halálán van. Az ő egyszerű teste nem bírja el egy királyi mágus hatalmát. De nem is kell, csak egy kicsit. A bűbáj, amit Béla előkészített most már az ő testét ölelte körül töretlenül.
Acél morogva szorította egyre jobban Móric lábszárát. Amint Tomaj letérdelt és a király melléhez nyúlt, egy ugrással az ő alkarjába mélyesztette fogait és nem engedte hozzányúlni urához.
– Ne félj, Acél, nézd. – mondta szelíd hangon és kibontotta a király köntösét. Nem volt se vér, se seb a mellkasán. A hiúz zavartan nézett a nádorra, de nem engedte el alkarját. – Elloptam a király erejét egy kis időre. Béla urunk meghalni készült, de ezt nem engedhetem. Én fogok meghalni helyette. Te légy továbbra is hű szolgája, mert szüksége lesz egy igaz barátra az elkövetkező nehéz időkben.
Acél bizalmatlanul engedte el alkarját. Gazdája mellé telepedett és aggódva kezdte el nyalogatni sápadt arcát érdes nyelvével. A nádor felállt, tudta, hogy nincs veszteni való ideje.
– Móric, a királyi díszeket, gyorsan! Aztán fogjátok a fiatal vitézeket, kiket a jövőnek neveltünk, tíz vitézt a testőrségből és rohanjatok északnak a királlyal! Rajtatok áll, vagy bukik az ország jövője!
A mongolok halálos ölelésüket ellazították. Abbahagyták a nyilazást, a támadást, mindössze élő falként ölelték körbe a tábort az egyetlen menekülési útvonalként nyugatot hagyva a szerencsétlen magyaroknak. Futott is, aki csak bírt, nem tudva még, hogy halálos ítéletükbe rohannak. A kutyafejűek jól tudták, hogy az egyszerű parasztokat bármikor levadásszák a lovasok. Nekik a király kellett és tisztában voltak, hogy sem őfelsége, sem a királyi dandár nem tört még ki a tábor magjából. Dzsingisz és Mangudájokból álló serege a hídfőnél várták, Ónod mellett, az események kibontakozását, míg Szubutáj a déli szárny keleti oldalán, Nagycsécsnél.
– Meddig bujkál ez a gyáva király? – zsörtölődött és köpött.
Válasz sem érkezhetett a csak úgy feltett kérdésére, mert csengő kürtők hátborzongató hangja harsant a tábor közepéből. Az öreg hadvezér, leopárdjával és egységével nem bírt tovább várni, előrenyargalt, hogy lássa, mi történik. Jól tette, mert előtte jó ezer lépésre vágtázott a királyi dandár, elől a fényes díszben, kardját lengető királlyal és egyenesen a Nagyúrnak rohantak. Szubutáj érezte az Erőt a király körül és rosszat sejtett, de nem volt ideje gondolkodni. Belevágta sarkát a lova véknyába, még néhány ősi igét is suttogott a fülébe, hogy szárnyaljon, ahogy csak bír. Egysége bár gyors volt, mint a szél, lemaradt.
Ördögi lóverseny kezdődött a páncélos, de természetellenesen gyors, bűvölt királyi dandár és Szubutáj között. Már kétezer lépés sem lehetett köztük és a Kán között, kit a Mangudáj és testőrsége mindenre elszántan védelmezni készült. Messze többen voltak, mint a királyi dandár, de a Nagyúr életét nem szabad kockáztatni. Az öreg hadvezér talán ezerlépésnyire a hídtól beérte üldözöttjeit. Arca torz vigyorba rándult, ahogy mély kortyokkal itta közel feneketlen Ereje tavát. Ez a varázslat emelte azokba a magaslatokba, ahol most van, ez nyert neki csatát, ahol nem volt esélye. Tengri Haragja.
Viharfelhők gyülekeztek a semmiből és az emberek hátán felállt a szőr a félelemtől és a levegőben nyüzsgő töltéstől. Az egyik királyi testőr hátra nézett, s torkán akadt a szó. Feléje egy ezüstös kék, hatalmas mongol szellemlovas vágtázott, kinek testén villámok cikáztak, behálózva a rétegelt bőrvértet. A jelenés háromszorosa volt, mint megidézője, alatta rejtőzött Szubutáj lovastól. Mielőtt a szerencsétlen testőr ordíthatott volna, villám csapott beléjük, egy az égből, egy pedig az őket üldöző kísértet kopjájából.
Repülve buktak le lovukról a válogatott vitézek, miután a felforrósodott páncél vagy a hatalmas feszültség és áramerősség halálra sütötte őket, hacsak nem állt meg a szívük hamarább tőle. Tomaj tudta, hogy nincs már sok ideje, így még gyorsabb ügetésre sarkallta lovát. Ha a Kán a királyt akarja, megkapja, de az életébe fog kerülni.
– Vitézim! Öljétek meg a vén tigrist! Enyém a Kán! – üvöltötte.
A királyi dandár egyetlen emberként fordult ki jobbra, vette be a szűk kanyart és vérezetlen, rúnákkal kivert kopjáikat a szellemlovasnak szegezték, Jézust, Istent és Éljen a királyt kiáltva, mosollyal üdvözölve a halált, mint egy régi barátot, ahogy apáik tanították, és ahogy fiaiknak hagyják most örökül. Hősként haltak, hullócsillagként, úgy röppenve szét, ahogy a szikrák az izzó kardról, miután rávág a pöröly.
Ez a néhány másodperc melyet a kiváló daliák az életükkel vásároltak pontosan elég volt ahhoz, hogy Tomaj elérje a célját, a Nagyurat őrző, kopját feszítő Mangudájt és mögötte leselkedő testőrséget. Már megkötötte békéjét, úgyhogy gondolkodás nélkül tépte le a rúnabéklyót testéről, felszabadítva az Utolsó Varázst, a Kerecsen Szárnyát.
Tomaj nembeli Dénes szabaddá lett. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szája, ahogy a töménytelen Őserő, mely nem az egy, hanem a sok hatalmára támaszkodik kibontotta szárnyait és éles, méltóságteljes hangon vijjogott. Vállain egy hatalmas, lila tűzben égő kerecsensólyom ült, parázs szemekkel, melyet kölcsönadott solymászának is. Tomaj alig szisszent fel, ahogy a fenséges madár belemélyesztette borotvaéles karmait a vállába, úgy préselve össze a páncélt, mint egy papírzacskót. Minden fájdalma ellenére előkapta kardját és villámgyors piruettekbe fogva kaszabolta a legjobb mongol katonákat. Emezek nyilai, dzsidái, kardjai úgy pattantak le a sólyom oltalmazó szárnyairól, mintha sziklára csaptak volna.
– Alakh! Alakh! – üvöltötték a katonák, de hiába.
Dénes kardja úgy csépelte őket, hogy hullottak a fejek, mint a búzaszemek. Ütemesen haladt előre, ruganyos ugrásokkal. Bár egyetlen katona se hátrált meg előle, látta a szemükben a félelmet, mert tudták, hogy egy való közülük: aki nem fél a haláltól, sőt, már a halál birodalmában vetette meg egyik lábát, s épp kíséretet gyűjt túlvilági útjára. Talán el is jutott volna egész a Kán torkáig, ha nem érkezik meg Szubutáj, üvöltve ugorva rá lováról a Nagyurat veszélyeztető bolondra. A Sólyom ereje fogyott és áldozatot követelt. Tomaj felajánlotta bal karját és a madár elfogadta. Csőrébe fogta a végtagot és egyetlen rántással kitépte, majd három, négy falatból elnyelte. Tomaj üvöltött és szájából véres, fájdalmas cafatok záporoztak az őt támadó jelenésre. Legendás tusa kezdődött, melyről megemlékezett a jövendő, mint Ég és Föld, Sólyom és Tigris harcára. A katonák félreálltak és mély tisztelettel meghajoltak, de nem vezérük, hanem a Puha és a Kemény, Yin és Yang ősi, istentől való legendája előtt, mely előttük bontakozott ki, teljes valójában. Még Batu Kán is nézte a küzdelmet, anélkül, hogy beleavatkozzon. Tudta, hogy az szentségtörés volna, még ha vezére élete is múlik rajta. Háta mögött összekulcsolta a kezét és mély tisztelettel nézett a két hős végzetébe.
Tomaj arca már olyan volt, mint a márványszobor. Tán nem is élt már igazán, csak a nyers akarata, királya és hazája iránt érzett szeretete fűzte lelkét vékony selyemszállal a megtört testhez. Már Szubutáj nyakán is kúsztak felfele a fekete erek. Tudta, hogyha egyetlen csipetnyit is ereszt a varázslat erejéből, összeroppantja az Égi Madár. A villámból való test ontotta a mennykövet, agyoncsapva egyet-egyet a némán ácsorgó mongolok közül.
A madár újabb áldozatot követelt és az isteni megnyilvánulás porhüvelye felajánlotta a jobb lábát. A varázslat új erőre kapott, s bár gazdája talán nem is élt már, elrugaszkodva az összeroppantott vállakról, karmaival és csőrével a villámból való mongol harcosnak esett. Tépte az Őserőből való testet, cafatonként fosztva meg a vezért védelmező burkától. Tomaj úgy állt ott, mint egy akasztott, vadak által szétszaggatott hulla, élettelenül fityegett a nyers akaraton. Nem volt elég. Az égi jelenést a megszaggatott szellemharcos szárnyát törve dobta vissza megidézője fele. Szubutáj legalább olyan falfehéren és fekete vérerekkel hálózva, mint ellenfele, lihegett és ordított hirdetve győzelmét. Idejekorán. A nádorban volt még egy utolsó morzsányi abból a vasakaratból, mely fájdalmat és áldozatot nem sajnálva tologatta a halál bűzös torka fele. Nem tudni honnan, de Batu megesküdött volna, hogy a fellegek közül szelíd, mégis acélos csengésű hang szólalt meg:
– A királyért és… Magyarországért.
A Kerecsen fülsiketítőt vijjogott. Éles csőrét Tomaj mellébe vágta és kitépte a még dobogó szívét átszakítva a szegycsontot, mintha gyönge ágacska volna.
– Futás! – üvöltötte a halálra vált Szubutáj és villámgyorsan átugorva ellenfelét a Kán elé állt élő pajzsként.
Megérzése helyesnek bizonyult. Éles, rekedt vijjogás közepette, két hatalmas szárny sepert végig a harcmezőn, borotvaéles tollaival feldarabolva mindenkit, aki százlépésnyi távolságra volt az összeeső Tomajtól. A Kán sem látta volna a lemenő napot egyetlen darabban, ha a vén tigris, Szubutáj varázslata, Tengri Haragja nem markolja meg, két hatalmas kezével a gyilkos szárnyat és nekifeszülve minden erejével nem állítja meg. De megtette.
Miután a jelenés elvégezte, mire fizetségét megkapta egy utolsót vijjogva felröppent a magasba otthagyva a megcsonkított Tomaj holttestét, fehér arcával, fekete ereivel és büszke mosolyával. A Kán és Szubutáj egyedül állt egy hullákkal borított, véráztatta kör közepén, ahol legjobb vitézeik százai hullottak el egyetlen pillanat alatt. A hadvezér vért hányva esett térdre, abban a pillanatban, ahogy szétbomlott körülötte a szellemharcos. Belső szerveinek darabkái vegyültek a hányadékába. Mielőtt arccal leborult volna bajtársai mellé, hogy együtt köszönthessék teremtőjüket, még eljutott elszálló szelleméig a Kán búcsúja.
– Derék katonám voltál mindhalálig. De hiba volt idejönnünk, hiba volt hallgatnom rád. A tömérdek lekaszabolt vitézemért te felelsz Tengri színe előtt.

Pók Móric az eszméletlen királyt gyorsan kopott katonaköpenybe öltöztette és Türje Dénes segítségével lóra ültették. Nem tudta tartani magát, így lábait bedugták a kengyelbe és lovát közrefogták, ők, tíz vitéz a testőrségből és a fiatal lovagok, nemesek derék sarjai, kik a királyi udvarban nőttek fel, a jövőnek nevelve erényben, hitbe, hűségben.
A megbomlott, összezsúfolt táborban lassan haladtak, s az ideges ügetéstől, amit két paripa között összepréselt lova produkált a király is magához tért. Ereje nem volt, s elméjét is tejszerű köd árnyékolta, de megismerte az embereket, a hangokat. Balján Móric, jobbján Türje ügetett, s körülöttük védelmezőn az izgatott, küldetéstudattól kipirult ifjak. Mahalfia Detre, Ákos Ernye, a Forgács fivérek, a Rugacsfiak, a Humpázmánok, Balogh Miklós, s bizonyára az összes többi ifjú, kik nem félnek a pokol szájáig sem követni urukat.
Bármennyire is jól fegyverzett, derék kíséret övezte a királyt, lassú, fátyolos gondolatai nem távolodtak el elkerülhetetlen sorsának képétől. Neki meg kell halni, ez a sorsa! Felajánlotta magát Istennek, magát és az átkozott hatodik ujját, ami pogány kisistenek hatalmának csatornája, amely szentségtelen, ördögtől való romlás forrása csak! Az a bolond Tomaj pedig ilyen felelőtlenül odavetette életét egy halott emberért, kinek kötelessége feláldoznia magát és hatodik ujját az országáért, ezért a végzetes sebet kapott maroknyi földért!
A menekülők irama gyorsult. Acél, a mándruc egy ruganyos ugrással a nyereg hátsó részén kialakított öblös kosárban termett, feszesen ülve, készen az ugrásra ura védelmében. Összenézett Móric nyeregtáskájában üldögélő vadmacskával, s váltottak néhány gondolatot, amiket csak ők érthettek.
Közeledtek a gyilkosan ölelő karok fele. A testőrség tagjai parancs nélkül is tudták a dolguk, s a társaság előtt éket formáltak. Remek, rúnákkal kivert lándzsájuk csak úgy feszült, harci macskáik baljós, csattogó hörgés közepette kapaszkodtak fel vállaikra, hogy a megfelelő pillanatban az ellenség torkának vethessék magukat. Mindazok, kiknek jobbik felük nagytermetű jószág volt előre vágtáztak, hogy a lehető legnagyobb rést törjék a király, s kísérete számára.
– Most, Uram! – suttogta Móric áhítatos hangon. – Kapaszkodj a ló nyakába, szorítsd az oldalát, s ne tekints, ne tétovázz, csak előre, Uram, előre!
A bátor hősök nyílhegyként csapódtak a mongol falba, s ha sebet is kaptak veszett farkasként kapaszkodtak lovukba, hogy minél tovább élő pajzsként szolgálhassanak a királynak. Az ék kettévált és úgy feszítette szét az elvékonyodott lovassövényt, ahogy Sámson kezei tolták el a roppant oszlopokat.
De még ez sem volt elég. A tatár harcosok sem tétováztak, pillanatok alatt újak léptek a lekaszaboltak helyére és egyik kopját hajított a király lovának. Mahalfia Detre sarkantyúját tőrként döfte lova oldalába, amaz pedig rémült ugrással vetette előre magát. A hegy úgy hasította keresztül a ló nyakát, mintha szalmazsák lett volna, s a derék pára szinte azonnal összeesett. A bátor legény őrült hadonászásba kezdett kopjájával és pallosával egyaránt, s olyan hévvel harcolt, hogy tíz lovas kellett körbeállja, hogy apránként sebezve a hátát hol egy ütéssel, hol egy nyílvesszővel leterítsék. Gondatlanok voltak, s nem fejezték be a munkát. A menekülők után akarták vetni maguk, ahogy térdre kényszerítették az ifjút, de amaz még két lovast is elakasztott hosszú kopjájával ördögként ordítva, mire egy pontos nyíl végleg el nem csendesítette.
A király szeme előtt kard villant, s bár Móric hősiesen eléje vetette magát a penge továbbra is felé tartott. Fegyvertelen bal kezét lökte ellen. Fájdalmat érzett, s forró zsibbadást, s látta, hogy a piros vércseppek apró szilánkokként robbannak támadója arcába és szemébe. A vérvonal védi hordozóját, ősei vigyáznak reá. Móric kihasználva a figyelemelterelést pallosát a kutyaképű koponyájába vágta olyan erővel, hogy kiszedni se tudta, ahogy tovább nyargaltak.
A király fényárban úszott és nem értette mi történt vele. Meglepetten, isteni jelt látva kapta magához megcsonkított balját és kendőjébe tekerte. S ha ez nem lett volna elég, Móric véres, de áhítatos arccal, imát rikoltva mosolygott rá, s szeme reménnyel izzott. Kijutottak!
– Ne hagyd magad, Uram, szorítsd jobban a lovat, s hajolj előre. – Magyarázta neki, miközben ínjuk szakadtából vágtáztak. – Lovagolj könnyebben, ne nehezedj reá!
Mindenki éljenezve, hálát rebegve az Istennek vágtázott, de minduntalan fékezniük kellett lovaikat. A király erőtlenül lötyögött a nyeregbe, hol a nyakára borulva kapaszkodott, hol felült, de nem kapta el lova ritmusát. Türje Dénes és Pók Móric szorosan mellette vágtáztak, figyelőn rajta tartva a szemüket, ha netán oldalra esne, elkaphassák. De a lova nem bírta. Hiába bájolta mindenféle igével, aki csak értett ehhez, a szegény pára remegve térdre rogyott, s habzó szájjal az utolsókat rúgta.
Mielőtt bárki is leugorhatott volna, hogy felsegítse a királyt, vagy lovat adjon alá, Ákos Ernye ott termett és leszállva a nyeregből egy erőteljes rántással felsegítette urát a lóra. Béla egy szelíd, fáradt mosollyal jutalmazta az ifjú önfeláldozását és már tovább is nyargaltak, otthagyva őt a dőlt ló mellett.
Az üldözők pillanatok alatt ott teremtek. Látták, hogy egyetlen ember áll az úton, fegyvertelenül. Még csak nem is lassítottak, át akartak zúgni felette, mint a fergeteg. Az ifjú lovag azonban egyike volt annak a titkos szövetségnek, akik a csatába vonulás előtt felesküdtek Jézusnak a kereszten, hogy egy életük, egy haláluk, a királyt megvédelmezik. Ugron érsek meghallotta ezt a nagylelkű felajánlást és átadott neki egy ajándékot. „Ne használd, ha szemernyi esélyed is van a menekülésre. De ha felülkerekednek a pokolfajzatok és hamarosan megtérsz Krisztus urunk ölébe, akkor hát, fiam, vígy magaddal annyit, amennyit csak bírsz.” Ezek voltak a szavai, egész pontosan. Így, a halál torkában tisztán csengettek.
Bevárta, míg a lovascsapat egész közel ért hozzá, amíg megfeszültek a húrok és csapásra emelkedtek a szablyák, fiatal mellének szegeződtek a kopják. Oroszlánhoz illő üvöltéssel vert a vértjén csüngő apró vörös kőből készült amulettre. Suhogó ostorként csapódtak ki a tüzes indák és legalább húsz tatár lovas nyakát kapták el, rátekeredve és szorítva, fojtva őket, keresztény dühvel. Azok, kik elkerülték a perzselő halálhurkot visszafordultak, hogy társaik segítségére siessenek. Leugrottak a lovakról és kerülgetve a feszes szálakat egész közelről kopjáikra öklelték a fiút.
Ernye nem tudott védekezni. Kezeivel a kebléből kiinduló szálakat húzta, ahogy fiatal testének utolsó ereje engedte, nem lazítva szorításán még akkor sem, ahogy egyik lándzsa a másik után nyársalta fel, mígnem már lába se érte a földet. Érezte, hogy a vashegyek lassan csúsznak egyre bennebb testének súlyától és közelednek a szívéhez. Bármennyire fájt, csak vigyorgott, mert érezte, hogy mi fog következni.
Amint a mocskos fémpengék átlyukasztották vergődő szívét és egy utolsó, erőtlen nyögéssel kilehelte lelkét, mindenik mongol lovas, kinek nyakát szorongatta egy fájdalmas rikoltással szolgájának szegült a túlvilágon.
Az életben maradottak szörnyülködve a magyaroknak eme ördögtől való találékonyságán, ha a gyilkolásra alkalmas mágiára került a szó, továbbmentek, otthagyva a kopjákkal kitámasztott Ernye holttestét, körülötte vitézséginek számtalan meredt szemű tanújával együtt.
Eme hősies áldozatnak köszönhetően a királyt menekítők szép előnyre tettek szert, de az erőtlen, félájult Béla borzasztóan lassította őket. Az amúgy is fáradtan alá került ló nem bírta a holtsúlyt az erőltetett vágtába és összerogyott. A Forgácsok voltak most a leggyorsabbak. Tamás ajánlotta fel a lovát és testvérével, Andrással rohantak is szembe az ellenséggel.
Az idősebbik Forgács páratlanul tüzes csődörén úgy csapódott a szembejövők hullámába, akár a nyílvessző és roppant pallosával kaszabolt. Vértje és szerencséje kitartott, átjutott a teljes csapaton, már épp fordult volna utánuk, hogy vaddá tegye a vadászt, amikor egy kegyetlenül pontos vessző a tarkójába fúródott. A gyanútlan lova még sokáig vágtázott, nem sejtve, hogy nyakára hanyatló lovasa halott. Tamás gyalogosan inkább bevárta az ördögfattyakat és két kopját is nekik feszített. Még alkalma sem volt bevérezni őket, a nyílzápor még azelőtt végzett vele, hogy büszkén kiálthatott volna.
Az alkonyat és a sűrűsödő erdő, amin éppen keresztülvágtak reménnyel kecsegtetett, s bár derekas távolság választotta el az üldözőt és üldözöttet, a lovak fáradtak voltak és a király alól kidőlt a harmadik hátas is. Rugacsfia Dón ad paripát a királynak, akit immár két derék szolgája támogat két oldalról, hogy ne forduljon le a lóról.
A királyt védők továbbügetnek a sűrűben, a két fivér pedig felkészül a védekezésre. Barnabás bűbájt csiholt és lovára csalárd látomást ültetett. A derék hátasnak fülébe suttogta akaratát és a két vitéz a bozótosba bújva várta az ellenséget.
A fáradt és megfogyatkozott üldözők láttára a csalinak szánt ló vágtázni kezdett, de a tatárok nem követték. Tanácskoztak. Dón kirontani készült, de Barnabás visszafogja. Érezte, hogy készülnek valamire. Az egyik tatár rongyból egy levágott ujjat vett elő, míg egy másik egy fehér lovat hurcolt a vezérhez. Bonyolult rítus kezdődött, s amikor a fehér ló vérét vették a fivérek támadásba lendültek. Bár meglepték a tatár hordát, hamar magukhoz tértek és minden erejükkel védték az éppen idéző boszorkánymestert.
Mindkét derék ifjú vérbe hanyatlott, mire a poklok fenekéről előmászott a Farkas. Perzselt bundájából borzasztó bűz áradt, s ló méretű roppant teste kíntól vonaglott. Többször vad őrjöngésbe kezdett, de a mágus minden erejét összeszedve megszelídítette és az uralma alá hajtotta. Rettegve saját teremtménye kiszámíthatatlanságától az orrá alá dugott egy levágott ujjat. A pokolkutya megszimatolta, vonított és a sűrűbe vetette magát, kisebb fákat döntve ki az útjából.

Ákos Ernye szíve már elütötte az utolsót, s örök álmába készült merülni, egyre gyorsabban távolodva az utolsó fénysugártól. Úgy halt meg, hogy azt hitte megkötötte békéjét, de minél lennebb süllyedt annál rémesebb képek gyötörték, jövőképek, amelyeket hajszál választott el a jelentől. Eszeveszett kapálózásba kezdett, a fény felé úszott, de csak nem került közelebb. Az Istent és Jézust hívta segítségül, de egyik sem válaszolt, s lassan felemésztette a sötétség.
– Kölyök. – szólt hozzá egy dörmögő, reszelős hang.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang irányát sem tudta meg, úgy kongott a tér körülötte, mint egy hordó.
– Gyűlölöd-e ellenséged? – kérdezte ugyanaz a hang.
– Igen. – válaszolta őszintén, ha maga az ördög is kérdezi.
– Lekaszabolnád őket mind egy szálig? Az utolsó gyermekig?
Ernye tudta, hogy nem keresztény emberhez való a válasz, ami kibuggyant a torkán, s hogy a gyermekek Isten választott népe. De látta a temérdek vért, amit kiontottak, guruló gyerekfejek és meggyalázott asszonytestek kupacát és bosszút akart állni ezen az pokolnembéli nemzeten, ki akarta irtani az írmagjukat is.
– Igen. – válaszolta felhasított szíve mélyéből.
– Öleld át haragod és akaszd a nyakadba, fesd az arcodra és hagyd, hogy uraljon. Mert én megáldalak hatalommal, hogy ráereszthesd dühöd ellenségeidre.
Egy villanás erejéig látni vélt valamit, ami előtt amaz ráugrott, felhasította mellkasát és beette magát a szívébe. Meg mert volna rá esküdni, hogy egy hatalmas rőtszőrű torkosborz szólott hozzá.
Egy dobbanás és felüvöltött a kíntól, ahogy a hideg vashegyek a szívében megmozdultak a rándulásra. Kinyitotta a szemét, lyuggadt tüdejébe levegőt szívott és égő gyűlöletében rángatózott a kopjákon, amikre feltűzték. Érezte a fájdalmat teljes egészében, ahogy a hegy megakadt vállcsontjában, a másik pedig minden dobbanásra belehasít a szívébe. Üvöltött, mint a sakál, rángott, vergődött, s úgy hitte, Jézus sem szenvedett így a kereszten. Addig rúgkapált, míg csizmájával szét nem tört, két nyelet, s ő a maradékkal előrebukott. Beleordította fájdalmát a porba, s fogaival kimart a földből, ahogy kezével kitépte a dárdákat.
Egy pillanatra a hátára feküdt, hogy fellélegezzen, de nem tudott. Kínja nem szűnt, szíve nyilallt, tüdeje szúrt, minden belsősége hasogatott. S dühös volt, fortyogott a méregtől és meg akarta büntetni azokat, akik ezt tették vele, de ennél is jobban meg akarta menteni a királyát. A halál árnyékában megérezte, hogy veszedelem közeledik felé, hogy sorsára hamarosan ráverik a pecsétet. Felugrott és lovat keresett. Talált is a megölt mongolok paripái közül. Nyeregbe vetette magát és tűrve a szenvedést, mely ára annak, hogy megtörve a halál szentségét, megszegve az isteni törvényt tiltott mágiához fordult, a cél érdekében, mely számára szentebb: királya és hazája jövője. S a ló, mely megérezte lovasának akaratát szintén beengedte testébe a Haragot, s vágtázott, hasadt szívvel, nyerítve a kíntól, alázatosan cipelve lovasát akár a pokol kapujába is.

A király és kísérete kiért az erdőből és Ákos Ernye diósgyőri udvara fele tartottak. Immár csak lépésben, mert se ember, se állat nem bírta az iramot. Pók Móric remélve, hogy elhagyták az üldözőket. A király delíriumban volt, vonaglott és forrón tüzelt a láztól. Nyomban eldőlt volna, ha két hű szolgálja, a fáradhatatlan katona és a megtért pohárnokmester nem tartották volna sajgó karjaikkal a nyeregben.
Némán baktattak, mert senkinek sem volt ereje megszólalni. A fáradság ködén keresztül is felderengett a veszteség monumentális alakja. Még nem is tudatosult bennük igazán, hogy mi veszett Muhinál. Ötvenezer ember vonult diadalittasan, még mielőtt az első kardcsapás megesett volna, s most az egész lemészárolt barom módjára fekszik ott, a vértengerben, amit a föld maga sem volt képes meginni.
Még Pók Móric, az ember, ki kikémlelte az ellenséget ezer veszélyen át, kinek szeme akár a sasé, füle, mint a rókáé, ki egyszer elhitette egy mongol asszonnyal, hogy ő a férje, még ő sem vette észre a közeledő fenevadat. Macskája azonban, kinek még nevet sem adott mérgesen a hátába körmölt, s hangos sziszegéssel jelezte a baj közeledtét. A lovas felkapta a fejét fáradt bódultságából és figyelni kezdett. Hangosan szitkozódott, majd parancsokat osztogatott.
– Kinek van még szufla a lovában, három ember fogja a királyt és vigye jól védett falak mögé. Bár ha mi, akik itt maradunk nem járunk sikerrel, úgyis hiába. Menjetek! Meneküljetek, ha kell a világ végéig!
Hát itt következik a vége, gondolta Móric méregetve maradék erejét és a megfogyatkozott védők sorát. Próbált tervet kieszelni, de semmi sem jutott eszébe. Mindenki félholt a sebektől és a fáradságtól. Ő az egyetlen mágus és ezen a szörnyetegen acél aligha fog. De hát a Jóisten megengedte neki, hogy kitartson a legvégsőkig és hogy védelmezze a király őfelségét, kit elárult. Szolgált ő sok évet azóta, megtett ezer jót és elszenvedett ezer rosszat, de azt az egy bűnét le nem moshatja, még vérrel sem, ahogy Júdás sem tehette. Felkészült a teremtő ítéletére, még a mondandója is körvonalazódott a fejében. Mindössze megköszöni a végtelen kegyelmét, hogy halálos bűne után esélyt adott ennek jóvátételére.
Így elmélkedett, amikor az első farkasvonítás felhangzott. A strázsát álló katonák megrettentek, s Móric sem mondhatott semmit. Ő is félt. Egy perc sem telt el, a bozótosból egy megtermett bika méretű farkas rohant elő csattogó fogakkal. Többen térdre ereszkedtek és kopját feszítettek, eléjük álltak a pajzsvivők, kardforgatók.
Türje valami dicsőt akart mondani, bátorításképpen katonáinak, de a fenevad egy hatalmas ugrással a hátuk mögött termett és az egyik lovagot páncélostól összeroppantotta a szájával. Nem állt meg, csak egy rántással messze vetette és máris kereste a következő áldozatát. Erdőtűzben pusztult ordasra emlékeztető kinézete, bűzös lehelete és bundája, borzasztó méretei a földbe döngölték a védők harci kedvét.
Móric látva, hogy ennek fele sem tréfa, lovastól előre ugratott. Jobb karjában egy jégfokost forgatott, mely az imént keletkezett inas tenyerében. Már meg is tervezte fejében az ütközetet. Volt egy bűbája, ami elzárja ezt a bestiát, s az ára csak az élete, de ahhoz, hogy működjön előbb vérét kell vennie a teremtménynek. Ezt viszont nem tudta, hogyan érheti el, s bármennyire szorította az idő, még ha emberei a vérükkel fizetnek minden egyes másodpercért, amit gondolkodással tölt, nem forgott az agya. A fáradság túl erősen szorította. Meg is tört. Megsarkantyúzta a lovát és fokosát lengetve a farkasnak ugratott, azzal a tiszta szándékkal, hogy életét adja a királyért. Nem érdekelte, hogy hasznosan, vagy hiába veti oda, csak legyen vége, pihenhessen meg végre.
A farkas kiszemelte a felé vágtázó boszorkánymestert és feléje indult. Fegyverek csapták az oldalát, szemét, lábát, de nem fogott rajta az acél, bűbáj védte. Móric ezt látta és nem is reménykedett sikerében, ennek ellenére meglengette fokosát, hogy a csákány felével a fenevad szeme közé csapjon, amikor közel ért. Szelíd lökést érzett a vállán, ahogy közeledett a folyamatosan növekvő fenevad, mely immár a lovas fölé magasodott. Először nem tudta, mit érzett, aztán meglátta apró vadmacskáját, ahogy ruganyosan repül a hatalmas tátongó állkapcsok közé. A derék ember szíve azonnal görcsbe rándult és fohászkodott a mindenható Istenhez, hogy bármekkora is a bűne, vegyen el tőle mindent, de ne a jobbik felét.
A macska egyenesen a hosszúkás nyelven landolt és körmeivel néhány mozdulattal cafatokra tépte. A Farkas vad őrjöngésbe kezdett, jobbra-balra csapkodta a fejét, s csattogó állkapoccsal igyekezett összeroppantani, kiköpni, vagy lenyelni a macskát, sikertelenül. A szenvtelen apró teremtés úgy kapaszkodott az indázó koncba, mint a sudár a csapószíjba.
Móricra záporozott a bestia vére, jutott az arcára, a kezére, a fegyverére. Tudta, miért tette ezt társa, de nem tudott cselekedni. Ha elkezdi a varázst, s elzárja a bestiát, a kis vadmacska, egyetlen igaz barátja is a jégbörtönbe ragad az idők végezetéig, s ha igazak a tekercsen írottak, nem hal meg, hanem elméjének rabja lesz, míg a téboly megkönnyíti, vagy éppen még elviselhetetlenebbé teszi a múlni nem akaró életét. A varázs, melyet azoknak tartogatják, kik nem érdemlik a halált.
Túl sokáig habozott. A macska elveszítette a fogását és hangos nyávogással lecsúszott a gégecsövön. Móric felüvöltött dühében és nekirontott a farkasnak, megpörgetve feje fölött a jégfokost és az ördögfattya szeme közé vágta. Szilánkosra törött, s a hatalmas állkapocs már zárult is vészesen közeledve felé. Ösztönösen vetette oda bal karját, s a fenevad, mint egy ágat roppantotta el a ló fejével együtt.
A pórul járt hátas összerogyott, mint egy colostok, s a lovas, küzdve a megmaradásért legurult róla. Hosszú évek viszontagságai megedzették az embert és mégha esze el is ment, a lelke küzdött. Jobb kezével megfagyasztotta a csonkot, ami karjából maradt. Bár elállította a vérzést, szédült és a fájdalomtól még a szeme világa is elment. Négykézláb mászott a földön, míg a megmaradt lovagok minden erejükkel püfölték az immár echós szekér méretű pokolkutyát, hiába.
Móric még sosem látott ilyen hatalmú őrdögöt, ha a teremtény éppen nem felfalni készült volna őket, el lett volna ragadtatva az idéző mágus tudásával. De így nem volt, átkozta a bestiát, az idézőjét és egész népét, mert tudta, nincs esélye ellene sem neki, sem a királynak, se az országban bárkinek. Nem is tudta igazán, de valami eltörött benne, a szál közte és Isten között. Egész életében hitt az isteni igazságban, de nem tudta, most mit higgyen. Bűnös az ország, ez az egykoron gyönyörű anyaföld, de kiérdemelte ezt? Kiérdemelte, hogy elpusztuljon az utolsó gyermekig?
Nem is vette volna észre a közeledőt a halálba készülődő monológja közepette, ha a farkas abba nem hagyja a morgást és nem hegyezi fülét az erdő fele. Ez a fékezhetetlen fenevad még levegőt sem vett, csak nézett és figyelt, ügyet sem vetve a kardokra, lándzsákra, amikkel böködték. Mielőtt bárki is megszólalhatott volna, egy magányos lovas vágtázott elő az erdő sűrűjéből fájdalommal teliüvöltve, szitkozódva, átkozva a tatárt és a poklokat.
– Ernye! – kiáltott az életben maradt Humpázmány. – Jézus urunk segíts, ez Ákos Ernye!
Kivont karddal érkezett, s egyenesen a fenevadnak rontott, tiporva az előtte fekvő halottakat önkívületében prüszkölő lovával. A Farkas szembefordult vele és csattogón felüvöltött, mintha régi számlát készülne egyenlíteni, de a félelem visszatartja.
Ernye elvágtázott mellette és szablyáját a fenevadba vágta. A fegyver pengve törött szilánkosra a hatalmas erő, s a sebezhetetlen bűbáj találkozásakor. Már fordította lovát, s rontott neki újra, elvakultan a dühtől.
Móric nem értette, mi történik. A fiú arca olyan volt, mint a haldoklóé, ki azért könyörög a Jóistenhez, hogy megszabadítsa kínjaitól, lova pedig kifordult szemmel rángatja fejét, mintha egy bábmester irányítaná. Halál és lila gőz áramlott belőlük, ocsmány pusztítani vágyás, valami nem evilági hatalmasság lehelete.
A Farkas és a fiatal lovas egymásnak rohantak, mint két kos. A hatalmas állkapocs kinyílt és összecsapódott, eltüntetve a lovast és lovának felét. Móric elsírta magát, felzokogott, a hiú ábránd szülte remény elillanása úgy szíven ütötte. Épp átkozni kezdte a csapást, mely sújtotta őket, amikor felfigyelt a Farkas különös viselkedésére. Rázta magát, földhöz csapta irdatlan testét, mint egy kólikás ló, s vonított fájdalmában. Vér csorgott a szájából, s hangja bugyborékoló hörgésbe csapott át. A holdfény ezüstösen megcsillant a bestia oldalán előbukkanó kardcsonkon, s egy erőteljes rántással méretes lyuk hasadt a kerek bendőn.
Hullák sokasága hullott ki, ahogy a fenevad nagyot döngve elterült a földön. Móric nyögve odakúszott, rettegve, amit ott fog találni. Szemével kereste az apró testet, s nem törődve semmivel gördítette odébb a végtagokat, fél testeket. Utólag lelkiismeretfurdalással emlékezett arra, ahogy félrelökte a fájdalmában ordító Ernyét, jobbik felének keresése közben. Megtalálta. Az apró jószág egyben volt, de nem lélegzett. Nem is gondolkodott a következő lépésen. Igéket mormogott és saját vérébe mártott ujjával jelet rótt a nedvektől csimbókos bundára. Tejfehér ködöt lehelt, ujjai között szálat sodort belőle és a rovásra kötötte. Nem törődve mértékkel öntötte át saját életének világát az apróságba, ügyet sem vetve a nyakán felfutó fekete erekre.
Felkacagott, amikor jobbik fele prüszkölt és halk dorombolásba kezdett. Elharapta a szálat és hálát adott Istennek és Ernyének. Ernye! Magához szorítva az erőtlen macskát a fiú testéhez kúszott. Már nem ordított, csak meredt a semmibe üveges tekintettel, a felismerhetetlenségig megcsonkítva. Móric zokogott szégyenében, örömében, kínjában, hálájában, dühében, megkönnyebbülésében és a jövő súlyától terhesen. Mindez egyszerre öntötte el és imában keresett menedéket, s az ígéretében, hogy míg a Pók nem él, addig minden vasárnap égni fog egy gyertya az Ákos nemért és Ernyéjért.

 

 

 

(Illusztráció: ruiam)