Címke: irodalom

Nekrológ Botár Attilának

mezítláb alszunk minden tisztulási ének
évgyűrűkre kérdező ruhánk
és emanálhatatlan tervei megadják illatát
hogy élsz
a létezés egy sorsfüggő ikon
a fénytörések emberi szavak
és józan halasztással bevár
ami még
de csend és vérpiros hamu
az emberélet tinktúrád feleletül
mert elvált önmagától az aki
int
az arc a jelenlét megőrzött
álma ez
és versbe szépült lehetséges
út
immár előtted nincsenek
történetek
ám visszakérni sincs mit
és miért
az áldozódó nagy szavak
kiváltanak
szavaid királysága az idő

Illusztráció: Részlet a Sztalker c. filmből (Tarkovszkij)

a függöny mögött; alig értettem

a függöny mögött

Thomas Bernhard nyomán

miért nem azt gondolod
amit gondolni kellene?
húzd össze a függönyt
húzd szét megint
és aztán megint össze-szét

megszégyenülni jó
és jó nem látni az okokat
a sok-sok okozattól
nem látni ki a függöny mögül
nem látni be a függöny mögé

engedelmeskedni kellemes
itt szétnyílik minden engedelmesen
minden engedelmesen összecsukódik
felboncolnak és összevarrnak
a függöny mögött

 

alig értettem

Thonas Bernhard nyomán

„a vihar olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt”*

a hang olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a nyugalom azt mondta
micsoda apám uralkodik itt

apám olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a hang azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor a vihar azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan viharos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom hangzik itt

az uralkodást alig értettem
olyan hangos volt apám
mikor azt mondta
micsoda vihar nyugszik itt

a vihar azt mondta
hogy alig értettem
micsoda nyugalom a hang
amikor apám uralkodik itt

* Thomas Bernhard: Viszontlátás, fordította Adamik Lajos

 

(Illusztráció: Hannu Viitanen: Red stage curtains reveal golden frame and old wooden floor)

Absztrakt kontraszt

 

A költőietlenség lírai alakzatai

A magány kihunyása. Ahogy odateszed a kezem
egy bársonyos felületre. Ami a bőröd.
S a tenyeremmel érzem a lüktetést.
A szíved dobogását. A pulzusod.

Érzékelem az apró pihéket. Ujjbegyek
találkoznak szőke szőrszálakkal.
Megborzong az elme. A hátamon szaladgál
egy metafora. A leglágyabb lélek vagy.

Akivel valaha találkoztam. Szempilla-személy.
Akinek fontosabb az autentikus lelassulás.
Mint az instant erotika. Meg a forróság.

Éjszakára leveszed a gyűrűd. Cseng-bong a műgond.
Ahogy a fémkarika az üvegtálban megperdül.
Felkavarodik egy ujjnyi térfélen az élő por.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: The Fool)

Ha Feri bácsi részeg

Tegnap Feri bácsinak még migrénje volt. Ma már ismét ír. Visszajött az egészsége s az alkotókedve. Már egyszerre több kéziraton is dolgozik. Feri bácsi így Feri bácsi. Amúgy beteg bácsi. Felesége nagyon örült neki. Visszakapta az ő Feri bácsiját. Rengeteg témája volt. Aznap megírt két novellát. Megígérték, hogy az egyiket közlik is. Feri bácsi hogy örült! Úgy határozott, hogy péntek este jól felönt a garatra, elvégre művész ember ő!
Magdi utálta, ha az ura ivott. Olyankor feltört benne az állati vér és  az ösztön! Ilyenkor azt hitte Feri bácsi, hogy neki mindent, az égadta világon szabad! S vajon hogy volt ezzel a másik ember? Vagy akár csak a saját felesége, Magdi? Utálták. Mert errefelé eleve utálták a részeg embert. S Feri bácsi ha részeg volt, olyanná változott, mint egy vérengző fenevad. Mi több, tudat alatt valóságos Napóleonnak képzelte magát.
Tehát berúgott a sikerre Feri bácsi. Sok mindent össze-ivott. A kocsmában is meg otthon is. Magdi nem volt éppen otthon. Amikor hazaérkezett, csak egyetlen fia, János volt otthon.
–Miért vagy ilyen ittas? – kérdezte az.
Feri hallgatott.
–Hiszen ismert író vagyok! – mondta aztán mégis.
Jánost nem érdekelte az irodalom, csak tizenhét éves volt, harmadikos gimnazista. Még maga sem tudta, mi akar lenni. Feri bácsi aztán a szatyrából elővette a kis konyakos meg likőrös üveget is s jól, alaposan meghúzta. Már illuminált állapotban volt.
Aztán elővette a lapját. Hangosan mondani kezdte.
–Apa, nem érdekel ez senkit! – mondta a fia.
–Törődj a magad dolgával! – kiáltott rá.
Majd sértődötten a szobájába vonult. Amikor a konyakkal és a likőrökkel is végzett, már nagyon álmos volt, muszáj volt lefeküdnie.
Hamarosan megjött Magdi. Ekkor már Feri bácsi aludt. Magdi beszólt Jancsinak:
–Itthon is ivott az apád?
–Igen. És hangosan mondta a novelláját!
Magdikának elege lett. Fogta az új újságot s széttépte.
–Mit fog ehhez szólni apu? – kérdezte János.
–Nem érdekel! – ordította Magdi.

A zajra felébredt Feri bácsi.
–Mi történik itt? – kérdezte.
S amikor a lapra nézett – ahogy az darabokban van – majdnem elájult.
–Mit műveltél a folyóiratommal? – kérdezte üvöltve Feri.
–Elegem van a novelláidból! Azt hiszed, mert írsz pár oldalnyi ostobaságot, akkor már hullarészegre ihatod magad?
–Megtiltod hogy igyak? Tudtommal felnőtt ember vagyok. Méghozzá olyannyira, hogy nemsokára meghalok. És te uralkodni mersz rajtam? Amiért megküzdöttem, iszok rá s ez nem tetszik neked, nagyságos asszony?
–Nem vitázok veled! – s magára hagyta.

Feri meg ezért a jelenetért megint a kocsmába akart menni.
–Nem mégy sehova!
–Félre az utamból! – mondta hangosan Feri.
–Majd rajtam keresztül! – mondta Magdi.
Feri félrerántotta az asszonyt, úgy hogy az beverte a fejét. Majd kisétált az ajtón. De Magdi még magánál volt,  s urára kiáltott:
–Többet nem jössz haza! Nem engedlek be!

Feri figyelembe se vette. Talán meg se hallotta. Azonban már olyan késő volt, hogy a kocsma is épp bezárt.
–Meddig aludtam én? – kérdezte magában.

Odafordult az egyik részeghez:
–Bezárt a kocsma?
–Igen, be. Menni kell haza. Az asszony vár.
Feri erre a kijelentésre most egy kicsit szégyellte magát. Mit kap ő majd az asszonytól, hogy félrelökte?
Egy öt perc múlva már az ajtóban állt. Magdi dühös volt ugyan, de nem értette a dolgot.
–Miért nem iszol? – kérdezte feldúltan Magdi.
–Bezárt a kocsma.
–Ja, persze. Oda a boldogságod.

Feri bácsi ezután ágynak dőlt. Csak úgy betöltötte a szobát az alkohol szag. János odament hozzá, s megsimogatta az arcát. Az újság szétszaggatottan hevert a földön. A fiú még elgondolkodott azon, hogy az apjának miért olyan fontos az a darab papír. Amikor gyerek volt, annak idején az ő játékát is elvette néha az anyja, s hogy tudott ő sírni amiatt. János haragot érzett a nő iránt.

Illusztráció: (JIM SHAW –  Stocks Painting /részlet/)

Beszélgetés a levágott lábbal

 

A levágott láb leül szépen
velem szemben, és tüzet kér.
Renyhén húzott vörös rúzsfolt
csordogál még a tetején.
Egy szó, mint száz, ócska kurvás.
Olcsó ringyó, kit nem kúrt még más,
csak az az egy, kitől az mindent megkapott.

–Remélem, hogy átalhatott
minden percet, míg kihűltél.
–Steril fűrész jóbarátom,
egyszerűbb az egyszerűbbnél
minden ilyesfajta válás.
Ne dacolj, és fényes lámpás
leszek, ha a műtét véget ér.

Fény csillan meg hajlatán,
a sok szőrszál most titkot rezeg.
Már biztosan úgyis viszketeg–
elhallgat tán e sarlatán.
–A halállal csonkolózunk,
részeinknek kéjlakán.
Kölykeidet takargatod,
de a textil alatt mind már molyette.
Hintáztatod szerelmedet,
de véres csonkot karmolsz helyette.
És amikor számon kérik,
össze miből hajigáltak,
homok arcú katonáid
barakkjából csak üresség árad.
Csak épp nem volt még, mi ily direkt
mutatná, hogy lásd, mégis mi lett
ugyanannak hitt életedből.

Ezzel feláll a levágott láb,
kisétál, mint egy kecses díva.
Lenézek a számlapapírra,
ő fizette kettőnk italát.

(És barátom, te már tudod
az élet tőled mit vett el.
Járni tanulni, kettőnk közül,
mégis már csak nekem kell.)

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Pure Nature)