Címke: irodalom

Charles Bukowski – mindenkivel egyedül

mindenkivel egyedül

a csontot a hús fedi be
és ebbe ők elmét
vagy néha egy
lelket helyeznek,
és a nők falhoz vágják
a vázákat, összetörnek
és a férfiak túl sokat
isznak
és senki sem találja az
igazit,
de keresi
és ezért
mászik ágyakba be
és ki.
a csontot
hús fedi be, és
a hús a húsnál
sokkal többet
keres.

más lehetőség
nincs:
egyazon végzet
csapdájába
estünk.

senki sem találhatja meg
az igazit.

a szeméttelep megtelik
a roncstelep megtelik
az őrültek háza megtelik
a kórház megtelik
a temető megtelik

más nem telik
meg.

 

Bukowskihoz

                   Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

Cikázva lehullottak a csillagok az égről…

 

Cikázva lehullottak a csillagok az égről. Nagy, fehér csigaházak simultak a földhöz, lábuknál keskeny fényszegély szűrődött ki. Sűrű sötétség paplanja borult a világra, a fehér dunyhás buckák egyike alatt kuporgott Rezső és Ingrid. Épp vacsoráztak az apró és meleg odúban, halkan beszélgetve, hogy a kint járkáló őslényeket és hüllőket ne csalják oda. Rezső csipkebogyós habkrémbe harapott éles párducfogaival. A fehér habot könnyen átszúrták a hegyes fogak, nyomukban vörös csipkebogyókrém folyt már-már le az állán. De épp időben nyalta le rózsaszín nyelvével. Érezte, hogy Ingrid követi a cseppet tekintetével, így a szemébe nézett és elmosolyodott. A vénuszi őzikelány kissé szégyenlősen viszonozta mosolyát. Zsenge mángoldot ropogtatott kis ferde fogaival.

– Én nagyon tisztelem a pantomimeseket. … – mondta elgondolkodva.

– Csak ők érzik át igazán, milyen fentragadni a széttördelt dimenziók éles hálóján.

– Talán még a világot szövő Pókanyót is ismerik. – mondta huncutul Rezső.

– Tapasztalt, tekintélyes, de mindenki által szeretett, melegszívű és bölcs lény. Mindezt persze csak akkor és addig tudta magáról, ha Ingrid ragyogó szemébe nézett. De neki ennyi elég is volt.

Kint nyávogott egyet egy morcos vasmacska. Ez azt jelentette, hogy egy újabb lény megvilágosodott. Olyan érzés volt ez a dögnek, mintha visszafelé simogatnák. És már el is viharzott egy szakadt, kék Ikarus, rajta a felirattal: Nirvana Expressz. Jéghegyszerű panelház élével szemben volt a megálló. Aki fel akart szállni odaállt, egyhegyűséggyakorlatot végezve az épület élére koncentrált és az egyre szélesedő él felé sétált. Közeledve kiszélesedett az él, kinyílt a fényes ajtó, a Nirvana Expressz fedélzetén állt. Ott ült a bodhiszattvákkal együtt a foltos, barbie-s rágóval összeragasztott ülésen…akár egy tanulmányi kirándulás. A jegyet pedig mosolyogva lekezelte Jézus, a kaller. Új reklámfelirat virított a busz oldalán: Gate kapuszervíz. Néha a csillagkaput is meg kell olajozni.

Eközben a párduc és az őzike összekucorodtak a meleg és otthonos szivkamrában. Csukott szemmel nézték a plafont. Szerették az absztrakt, örömteli szokásokat. Egyszerre voltak beleszövődve ebbe a dimenzióba és az álomtérbe. Minden pislogással váltották szemhártyájukat. Másik életükben földi férfi és nő voltak. Elég furcsa, ember nevű lények. Erről azt kell tudni, hogy saját korlátai határozzák meg, kötélként szorítják össze, építőkockaként felépíti magát a keretekből, egyre inkább megkeményedik a váz, mígnem saját meszes teste fogságába esik és képtelenné válik utazni, látni a lét hálói között. Szomorúságukban szegény lények elhiszik, hogy csak ez a létsík van. Így kevésbé fájnak a rabláncok.

Ezen a havas, téli éjszakán mindannyian gyermekként, önfeledten álmodtak. Szuszogó légzésükkel áramlott a mindent betöltő űr, egy ütemre: szívdobbanásukra. Folyékony lüktetésbe, ami mindenen átfolyt, békével megtöltve a lények üres szívének terét.

Egy hajléktalan mikulássapkában csikkezett a panelházak előtt, a remegve izzó utcalámpafény alatt.

Csendben mosolygott… mert ő Felébredett.

 

 

 

(Illusztráció: Michael Lang)

Allah mindenkit szeret

Allah mindenkit szeret.
De legjobban mégis a köveket és a szavakat szereti. A biztonságot, az állandóságot. Ezért aki Allahhal él, azt nem gyötrik  régi bánatok. A hitetlenek háromszor halnak meg, de egyszer sem tudnak a szeretteiktől elbúcsúzni. Egyáltalán vannak-e szeretteik? Vagy csak ide-oda hányódik a lelkük: amikor megpihennek, akkor futni szeretnének, ha esznek, akkor éhesek, ha alszanak, akkor pedig… Al-Jabi legyintett: vannak-nincsenek.  Az a félelmetes bennük, hogy nem hagyják az ember lelkét megnyugodni. Ha megölöd őket, akkor visszajönnek, tétován bámészkodnak, mintha kérdezni akarnának valamit. Mint a szagok, nem lehet tőlük megszabadulni. De vajon Allah nem könyörületes a szagokhoz, a kagylókhoz, a füvekhez, a madarakhoz, a szokásokhoz?
Al-Jabi, a lókereskedő nem szerette mások emlékeit. Egy elhagyott lápvidéken épített házat, mert nem nem akart mások múltjával megbarátkozni. Ha nem vigyáz az ember, akkor a saját szolgái úgyis telebeszélik-telelélegzik a rémtörténeteikkel a folyosóit. Hogyaszongya holdtöltekor mindennek vége lesz, jövőre már a tulajdon gyermekeink sem ismernek meg minket. Al-Jabi gyorsan megszabadult az ilyen kótyagos, teliholdat bámuló rabszolgáktól, és biztos, ami biztos: keletről megbízható szlávokat hozatott.

forditotthoz-403x372

Lovak, igék, fűszerek, selymek – álmok egy magabiztos, fényes valóságból. De a vérbeli kalmár nemcsak lovakkal, és fűszerekkel, hanem ígéretekkel is kereskedik. A normann és frank előkelők, ha beleszeretnek egy pompás kancába, várakkal is hajlandók fizetni érte. És nemcsak várakkal, hanem információkkal is. A feleségeik pedig talizmánként hordják a kalifák aranypénzeit. Babonák, mosolygott Al-Jabi, egy elöregedett világ gyanús téveszméi. Hogy lehet egy aranypénzt egy keleti piac fényáradatával összehasonlítani? Aki beszippantja egy ilyen kavarodás illatát, az talizmánok nélkül is képes oroszlánokat nemzeni.
Oroszlánokat? Al-Jabi kilenc fiút nemzett – ami tiszteletreméltó –, de a fiúk erejét elsorvasztotta, hogy nem Allah ege alatt születtek. Persze minden ég Allahé, a bánatosan szürkés is, de a Mindenható nevének ragyogását könnyebb egy  napfényes országban átélni. A kilenc közül csak Al-Jabi harmadik és hetedik fia élte meg a felnőttkort. Elmegyünk, mondták, ha már te sem hiszel , akkor mi mért ragaszkodjunk a napi ötszöri imához?
De hát milyen fiúk az ilyenek?
Néhány paripán meglátszik, hogy korán fog meghalni.
Ám csak a hit tartotta vissza Al-Jabit, hogy ne eredjen a fiai nyomába. Igen, a hit… mert megszedte ugyan magát a paripákon, de őt nem szegfűszeget, lovakat árulni küldték Andalúziából. Ezért sem költözött be egy római kövekből összetákolt szellemvárosba, hanem sólymok, keselyűk közt teremtett otthont. Nem pletykált, nem közösködött, nem szomszédolt: katona volt, igazi harcos. A saját várában fogadta a kalifa megbízottait, itt számolt be a fűszerzacskókkal jövő-menő katonatiszteknek, hogy hány folyó van Dániában, milyen hajókkal lehetne a fjordokba behajózni.
Mert nincs irgalom – a képzeleten túli világ is megérett Allah szeretetére. Al Jabi már csak az áradásra várt, amely áttör a Pireneusokon, megmenti ezt a kiszikkadt, valószerűtlenségében is vonzó világot.  De hát áradásra várt ebben a kiszikkadt világban mindenki! Az asszonyok a konyhában, a kísértetek, a csavargók az utakon és minden rendű-rangú földönfutó.
A szolgáknak persze az a dolguk, hogy féljenek. A rettegés a legolcsóbb izgatószer. Nem fáj, nem piszkol, talán meg sem rövidíti az életet. De hát nem is a csavargók vagy a rabszolgák voltak a legrosszabbak, hanem a hozzá vendégségbe járó, arab ménekről diskuráló harcosok. Al-Jabi hízelegve kísérgette őket: hogy van a kedves feleséged, barátom, hol építkezel… és közben hallgatta láthatatlan hadseregekről, levágott fejekről szóló meséket. És észre sem vette, hogy a hite közben olyan puha lesz, mint az omlós tészta, amit a szolgáló tálcán körbekínál a vendégeknek.
Haragudna-e Allah, ha néhány napot kihagyna?
Egyáltalán észrevenné-e?
A felderítőknek persze könnyű: megköszönik a vendéglátást, összegöngyölítik a térképeiket, és ahogy pirkad, mennek is tovább. Ő meg ittmarad a szláv rabszolgáival, a kilenc fiú emlékével (hét meghalt, kettő használhatatlan), a zavaros félhomályban sopánkodó, a világvégére váró szomszédokkal. Majd jövőre, mondogatták a hírszerzők, mhiszen tudod, hogy mi Hispániát is egyetlen karcsapással… Ilyenkor Al-Jabi reménykedett és próbálta száműzni a gondolatot, hogy ez az örökös készenlét mégiscsak mennyire beleillik az általános romlásba…
Aki szereti a Szunnámat, az szeret engem, és aki szeret engem, az velem lesz
De a szent szavakból áradó nyugalom vibrálóvá lett Sárország ablakaiból kitekintve. Mert hinni mindenki hitt: ki az őseiben, ki a tündérekben, ki a holnapi világvégében. Al-Jabi legszívesebben a gyomrát is kitisztogatta volna, ha egy normann jött hozzá vendégségbe.
Vilmos herceg unokatestvére, Henrik is az ilyen furcsán-hívők közé tartozott. Hitt abban, hogy a hercegséget neki kell megkaparintania, hogy Allah, Jézus, a germán istenek és a tündérek az ő pártján állnak, hogy Vilmos herceg, a mostani uralkodó az ő közbenjárásuk miatt magtalan.  Al-Jabi hallgatta, ahogy ez a száraz férfiú a kalifa haderejéről, harci kedvéről érdeklődik. Hogy te milyen éleseszű vagy, kedves testvérem! A-Jabi hümmögetett, felelgetett, és közben töprengett: vajon Allah is az árulókat szereti-e?
Ki tudhatná? De így kell elképzelni a bevonulást? A dicsőséges honfoglalást?
De az itteni nyughatatlanok közül a legrosszabbak mégis a nők voltak. Az egész áradat: öreg nők, a fiatalok, a kislányok, a szoptatósok, a szépek, a csúnyák, a sánták, a nyurgák, a kövérek, az erős körtefához vagy az összetöpörödött falevélhez hasonlók. Igazhitű férfinak nem tévelyeg a képzelete, de Al-Jabié bizony tévelygett, ha a szomszédok feleségeire, a fehér, fekete, szőke, barna, vörös, elomló, kemény, friss, kiszáradt nők seregére gondolt. Épp az akármilyenségük izgatta: a szőkeségük, a barnaságuk, a vörösségük, a frissességük, a fonnyadtságuk, ami akkor is ott lebegett, ha a nők már kimentek a szobából, vagy eltemették őket.
Az esős napokon, mikor a kilovaglást is a szolgáira hagyta, Al-Jabi nőkről álmodozott. Nőkről, aranykincsekről, pompás aranyhalakról. Vadász módjára ott kuporgott a toronyszoba ablakában, és ábrándozás közben előfoglalta Allahnak Normandiát. Képzeletben végigsétált a termeken, palotákon, valóságos és kitalált tereken, és foglyul ejtett annyi nőt, ahányat csak bírt az áradatból.
Halak, halacskák, kékek, pirosak, zöldek, sárgák…
Allah, meggyógyítja a zavaros szíveket .
De a magányosság díszletei már összezárultak körülötte.
Mindig fáradt volt, de nem tudta kialudni magát. Minden reggel izgatott szoknyasuhogásra ébredt. De talán ma! Ahogy kibámult a szemközti bagolyvár udvarára, furcsa hercehurcára lett figyelmes.

Ez a düledező palota egy frank előkelőé volt, aki hitt abban, hogy a fürdője mozaikdíszei, a kopott római madárkák rémálmokat hoznak rá. Miután a frank belehalt a képzelt rémálmokba, kóborló gyerekek foglalták el a várat: kibontották a vízvezetéket, elmocsarasították a kertet, és éjjel-nappal a romok közt hujjogattak. Al-Jabit zavarta az örökös hujjogatás, de az volt a kalifa parancsa, hogy éljen hangya módjára, kerüljön minden békétlenséget. A csavargó gyerekek helyét aztán csavargó felnőttek foglalták el – hogy rokonok vagy ellenségek, azt nehéz eldönteni a hitetleneknél. Ők nem hujjogattak, az egyikük vörös szegélyes köpenyt hordott, és Normandia császárának nevezte magát.
Akik most jöttek, nem látszottak bolondoknak. A toronyszoba ablakából pattogó vezényszavakat hallott, aztán vezényszavakra felelő, fegyelmezett dörmögést. De az a rejtélyes, az az incselkedő szoknyasuhogás… Al-Jabi felmászott a tetőre, ám a várudvaron sem látott szoknyákat, csak széles, lapos katonaarcokat. Szláv rabszolgatestőrök, gondolta.  Aztán az engedelmes dörmögésbe belehasított egy csecsemő hangja.
Hát nemhiába várt! Ahogy a köd feltisztult, átszaladt az udvaron egy kislány, ámde a fekete haja, a sápadt bőre senkire nem emlékeztette. Ír földönfutók költöztek volna a palotába? A kislány olyan törékeny, mintha bánattal etették volna csecsemőkorában. Hat-éves lehet, de a normannok nem vetnek meg ennél éretlenebb gyümölcsöket sem. Beszalad, kiszalad, kosarakat, ládákat cipel – nem lehet rokongyerek, csak egy kiscseléd. Néhány perc múlva feltűnt egy karvalyarcú öregasszony. Arannyal dúsan szegett, vastag selyemköpenyt viselt, ami udvarhölgyhöz illett, nem egy romos palotában bujkáló földönfutóhoz.
Mikor érzi meg az ember, hogy kicsinyes események után egyszercsak a világtörténelem sűrűjébe csöppen? Ezeknek az idegeneknek túl sok volt a ládája, túl sok volt a testőre, de Al-Jabi igazából akkor döbbent meg, mikor a birtok határán kitekert tagokkal, átvágott torokkal megtalálta „Normandia császárát”, a vörös szegélyes köpenyt viselő aggot. Csak nagyon magabiztos emberek engedhetnek meg maguknak ilyesmit.
Gyereksírás, dörmögés… gyereksírás, dörmögés…
Az udvaron megint átszalad a kislány, és végre valahára tényleg megjelent egy magas, szőke, várandós fiatalasszony, az a csendes fajta, akit a normannak az asztalfőre ültetnek.
Al-Jabi, aki hajnal óta várt erre a szoknyasuhogásra, most belereszketett.
A serleg, amit csordultig töltöttek…
De Al-Jabi nem mert tovább gyönyörködni benne, mert csak egy sehonnani nem ismerte volna föl ebben a szőkében Vilmos herceg feleségét. Gyorsan a háza felé fordult, mert megint eszébe jutott szegény „császár” dicstelen halála. De hát mi történt? Mért menekül egy ilyen hercegi szőke egymagában? Hol vannak az udvarhölgyek és hol van maga a herceg?
A holnap a holnap… De még hány nap van holnapig?
Ez a holnapok szokása, éltetik a vak reményt, de most mintha tényleg megmoccant volna az idő ebben a ködös sárfészekben. Pártütés, járvány, gyilkosság, trónviszály?
Al-Jabi olyan izgatott lett, mintha egy éjjel kifogott ranyhalat tartana a kezében.
Kár volt semmibe venni azt a Henriket!
Úgy látszik, ő nélkülem is belekezdett.
A hitetlenek minden zűrzavara közelebb hozza a megtisztulást. Vége a sok unalmas délutánnak! Talán még ez a borzalmas tavaszi sár is felszárad!
És ha beindul az áradat, akkor ezeknek a nőknek védelemre lesz szüksége. Allah mindig irgalmas az asszonyokkal.

Miért ne szúrjuk ki a mókusok szemét?

 

Mindenkinek lehet rossz napja, vagy akár a tudatalatti bugyraiból előtörő furcsa késztetések is megteremthetik a váratlan helyzetet: egyszer csak kiszúrjuk egy mókus szemét.

A bűntudat, amit érzünk, egészséges reakció, mivel egy ilyen mérhetetlenül bájos, ártatlan élőlény megvakításánál nagyobb gaztettet el se képzelhetnénk. Abban az esetben, ha az állat szemének roncsolása önt jó érzéssel töltötte el, nagyobb a baj, ne is olvassa tovább, inkább haladéktalanul keresse fel pszichiáterét – Ne vakítsa meg! –, és vágjanak bele az évek szívós munkáját jelentő terápiába. Ha a démonaival az orvosi segítség ellenére sem bírna, hagyja szegény mókusokat, válassza inkább az orvosi vagy a politikai pályát. A maradók, kérem, olvassanak tovább, elmagyarázom, egy mókus megvakítása miért kiiratkozás az egyetemes emberi értékekre épülő civilizációból, sőt alighanem magából az embernek levésből is. Vegyük most sorra a szövetségeseinket a „Miért ne szúrjuk ki a mókusok szemét?” kérdés helyes megválaszolásáért vívott harcban.

Mert a törvény ezt nem teszi lehetővé. Nem is a fenyegetés oldaláról közelíteném meg, hogy ezért hány év börtönt lehet kapni, a börtönben milyen botrányos körülmények között, mennyire rosszkedvű smasszerekkel és durva lelkű fegyencekkel kell az időt eltölteni. Hogy ezek a – mondjuk ki nyíltan: nem kedves – cellatársak mit ki nem találnak, ha végre egy önmaguknál is hitványabb gazemberrel hozza őket össze a szerencse. Ráadásul a börtönkoszt közmondásosan silány, de nem riogatom, inkább a szívére próbálok hatni. Ön nyilvánvalóan egy jámbor, törvénytisztelő polgár. Ölt már meg villamosvezetőt, mert odazárta a táskáját? Fejelt már bele a főnöke arcába? Törte már le a hajnalban az ablaka alá bömbölő rádióval leparkoló autó tükrét? Na látja, ön egy kedves, szelíd, jogkövető polgár. Talán megbotlik egyszer-egyszer, de az ön alapműködése mégis csak a civilizált, szemkiszúrást nélkülöző, békés létezés – higgye el, minden ki nem szúrt mókusszem később százszorosan térül meg.

Mert megszegjük vele a „Ne vakítsd meg!” bibliai parancsot. „Nem-nem – kiált fel a figyelmes olvasó –, épp ellenkezőleg, a Szentírásban a szemmel és a foggal kapcsolatban konkrét ajánlások szerepelnek.” Emlékeztetnem kell önöket, a második kötetben a szemet szemért elve a kenyérrel hajigálásra szelídül, de azt is csak szimbolikusan értve, magyarra fordítva: Szemet kiszúrni nem ildomos, punktum! A Szentírás, mi mással, szent dolgokkal foglalkozik, célja: megkönnyíteni a még nem szent emberek tájékozódását, nehogy tudatlanságból, vagy akár jó szándéktól vezérelve keresztbe tegyenek Neki. Nyomatékkal figyelmeztetem önöket, az istennel történő kötözködés súlyos következményekkel jár. Ráadásul elszomorítjuk Őt, hiszen ahelyett, hogy a mennypálmák alatt konyakot kortyolgatva szivarra gyújthatna, a vak mókusok istápolásával és a mi fenyítésünkkel van elfoglalva – amiért természetesen még külön büntetés is jár.

Mert a vak mókus lever vagy megrongál valamit. Képzelje maga elé, eloldja a világtalan mókust a vakítópadról, „Fuss, pici mókuska, sok szerencsét!”, aki egész addigi élete során a helyváltoztatásban a látására hagyatkozott. A régi reflexei még működnek, sőt igazság szerint csak azok működnek, és hopp, már le is verte a Ming korabeli vázát. De ha csak a függönyt tépi le, az is épp elég bosszantó, összevérezi a jegesmedveszőnyeget és a hermelinbundát, belepottyan a vaníliasodóba, felborítja az antikszoborállványt, kitöri az ablakot, sőt a nagyfeszültségű távvezetéken még zárlatot is okoz – egyszóval egy ketyegő időzített bomba. Mindez miért? „A semmiért?” Látom, pedzi már – nem is értem, mit keres itt.

Mert nem tudhatjuk, hogy végérvényesen tönkre tesszük-e ezzel az életét. Szinte semmit nem tudunk a mókusok szociális hálójáról, a látássérült programjukról konkrétan dunsztunk sincs. Látott-e már mókust fehér bottal vagy vakvezető pelével? Soha? Írható-e ez a véletlen számlájára? Képes-e egy csökkent munkaképességű mókus a gyerekei ellátására? Amíg ezekre a kérdésekre megnyugtató választ nem kapunk, a vakítás csak egy felelőtlen orosz rulett, melyet az állat bőrére játszunk.

Mert megharap minket. Gondoljon bele, mit tenne ön, ha a helyében lenne? Valami nyomorék debil kedvességet mímelve egy mogyoróval tőrbe csalja önt, a vakítópadra kötözi, és egy steril kötőtűvel kiszúrja a szemét. Miután végzett a művelettel, eloldja önt, „Fuss, pici emberke, sok szerencsét!”, azaz még ott áll ön mellett. Kísérletet tenne-e az illető megölésére? „Mindenképp.” Erről beszélek, a mókus ugyanezt fogja tenni. Ugyan a testi ereje az elpusztításunkra nem teszi alkalmassá, de a rágcsálásban borotvaélesre csiszolt, hatalmas fogaival mély sebeket fog ejteni, az arcunkon a soha el nem tűnő hegek majd különösen rosszul mutatnak, ennyi erővel a homlokunkra is írhatnánk: beteg állat vagyok, mókusokat bántok. Hagyja őket a fenébe, higgye el, nem éri meg!

Mert ez egy kitűnő alkalom, hogy bizonyítsuk, nem vagyunk állatok. Ha a szerencse ránk kacsint, és a kezünk közé kaparintunk egy még megvakítatlan mókust, ne puskázzuk el a lehetőségét, hogy látványos módon demonstráljuk a legnemesebb értelemben vett emberségünket, az állatok iránti tiszteletünket, szeretetünket. Kötözzük a remegő rágcsálót a vakítópadra, gyújtsuk meg a forrasztólámpát, tartsuk közel az arcához, ettől még jobban betojik, mert azt hiszi, a vakítás előtti kínzáshoz készülünk. A kötőtűt fertőtlenítsük a szúrólángban, nézzünk mélyen a szemébe, hosszan, hidegen. Aztán nevessük el magunkat: „Nem szúrom ki a szemed, meg se kínozlak, te együgyű jószág, hisz nagylelkű, kedves ember vagyok, nem valami állat!” Oldozzuk el, veregessük hátba, nevessünk együtt – és hagyjuk, ahogy jött, látva távozni.

Mert semmi olyat nem tett, ami ezt indokolná. Természetesen lehetnek helyzetek, mikor a vakítás elkerülhetetlen, de ezek az esetek csak elhanyagolható töredékét képezik a mókusos találkozásoknak. Előfordulhat, hogy megdob minket egy makkal, de leginkább csak megeszi, a mókus igen falánk és zsugori állat. A fejünkre ürít, legtöbbször nem is szándékosan. Megeszi az uzsonnánkat, e mellett nyilván nem lehet szó nélkül elmenni, mert a mókus mohó, telhetetlen jószág, legközelebb már az ebédünkre is igényt tart majd. Biciklizés közben ránk ijeszt, ami rendkívül veszélyes, mert el is eshetünk, és a kormányt elrántó kamionos tömegszerencsétlenség okozója lehet. Hangsúlyozom, ezek nagyon ritkán bekövetkező esetek, tehát, nézzünk bele a vakítópadon remegő mókus még meglévő szemébe, és ne a falánk, zsugori tömeggyilkost, hanem a roppant mód bájos, elbűvölően szép, mókás kis légtornászt lássuk benne, aki annyi örömöt okoz, és – ha van szeme – még fog is okozni nekünk és a gyerekeinknek.

Mert megvakítás nélkül is el tudjuk venni a mogyoróját. A mogyoró finom. Ők is tudják, mi is tudjuk. Az erőforrások végesek, mindenki tudja. Az élet harc. Vannak helyzetek, mikor ketten vagyunk, de mogyoró csak egy van, ergo, valaki mogyoró nélkül fog távozni. Fogjuk le, a kezét csavarjuk hátra, vegyük el tőle a mogyorót, rúgjuk farba, és engedjük útjára. Felesleges és haszontalan időpocsékolás a megvakítása, már csak azért is, hátha megint talál egy mogyorót, és kivagyi módon nekünk mutogatja.

Mert megterheli a nőkhöz fűződő viszonyunkat. A mókusvakítás a férfiak sportja, a nők, mint általában mindenben, ebben is különböznek tőlünk. Igazság szerint még eggyel sem találkoztam, akinek eszébe jutott volna egy mókus szemeinek szétroncsolása. Ha vakításra kerül a sor, nem számíthatunk rájuk, sőt szinte bizonyosan a rágcsáló oldalára állnak. Talán még nem viszik el a nyílt szakításig, de a lelkük mélyén már megvetnek minket, és ha a pénzünk elfogy, „Te állat!”-ot sziszegve, nehezen gyógyuló, mély lelki sebeket hagyva maguk után odébbállnak. Ugye, ön szerint sem akkora áldozat egy ki nem szúrt szem egy csodálatos párkapcsolat oltárán?

Mert a többi, vakításra váró mókus bosszút áll. A mókusok a vendetta törvényén, bandaszellemben nevelkedett lények. A megvakítást különösen rühellik, ráadásul kapva kapnak rajta, mert így (szerintük) igazságosan kiélhetik a vérengző, bosszúálló ösztöneiket. Szeretné ön, ha egy éjszaka, miközben alszik, vérszomjas mókusok özönlenék el a házát, levernék a virágokat, a képeket, szétrágnák a könyveket, kiennék a hűtőt, kinyitnák a gázt, és ne adj isten, még meg is vakítanák? Na látja, hagyja a fenébe ezeket a szőrös kis pszichopatákat!

Remélem, mostanra egyetértünk abban, kevés annál haszontalanabb és barbárabb cselekedet van, mint egy bájos kis mókus megvakítása. Szeretne ön egy műkincsekkel berendezett, gyönyörű házban, biztonságban, egy kiválóan működő párkapcsolatban, egy majdnem szent életet élni? Egyszerűbb, mint gondolná: ne vakítsa meg a mókusokat! Azok számára pedig, akiknek az orvosi vagy politikusi pályát nem veszi be a gyomra, javaslom, használjanak inkább koalát vagy vombatot, azok bambák és veszélytelenek.

 

Forrás: Tízmedve

VADVIRÁG

 

Messzeterülő Vadvirág visszahat – – –
Mint Föld és az Ember párja – – – –
( Mert a Föld az Ég párja ! )
Járásának nincs nyoma Az Ember a l h a t
/ Miniszterelnöknek tekint egy tuskót
Vagy Mount Everest (!)
( Mert nem aprítja ) Hát naggyá teszi – Jót
ékesítést ítéletet kritikát elereszt – – – /
( példa ) – De egy m é l y vers megértése
még kiásottabb értetlenség – – –
Minden talány talányba nyílik be
Főleg ha lány-idegenség
Mert selyemleheletét ú g y lélegzeni
csak az újszülött tudja – – – és ’VALAKI !’ – – –
És az Ég-adta kapuk őrzés-fénye
csak a nőstények erénye – – –

 

(Illusztráció: Rachel Newling: Satin Bowerbird (linocut))