……………………A mű inkább csak jelzés,
.……………..festett ákombákom korhadó fatörzsön.
Buddha játszott így
…..(úszóhártya ujjai között,

…..szájában kékeszöld eleven iszap)
……………………….a nádszálon fénylő
………..hamvas pókfonállal. A művész az elvárttal
saját, öntörvényű jelrendszerét szembesíti.
…..Utánzatai groteszk, fancsali korcsok,

mert bosszantó bohóc is tud lenni…
…..Aki alkot, legendát teremt,
………..ahonnét bármikor hús-vér alakban megidézhető.
…..Művei lényegtelen

melléktermék-halmazok. Mögöttük lapul, túl a megismerhetőn,
…..s figyeli éberen a látszat apró rezdüléseit.

(Illusztráció: Steve Duffy: Dubbing Out; linocut)

„Szép a rút és rút a szép, Sicc, mocsokba, ködbe szét.”

………Nem vagyok jó. A jóság gyakran álszent.
Fejéről farkára, helyet cserélt fent és lent.
………Minden igaz,
és semmi sem az.
………Taszít a szép, az egész, és a befejezett,
………a való mindig torz, hiányos, elfajult,
az egyensúly élettelen,
s hazug illúziókkal sújt.

………Látom a hús-vér-csont mögöttest,
………Grál-üst habzó levében a vicsorító koponyát,
………………korhad-rothad-mállik a kézzelfogható; kocsonyás,
………mézízű nedvekből nyal a sír mohó nyelve,

közben a pecér földet lapátol a megboldogultra. Az őszinteség
mindig  rombol, tagad, s van, akit csak a téboly tesz szerethetővé.

(Illusztráció: Paul Bailey: Arbor)