Címke: irodalom

Disznóölés

Judit utálta a disznóöléseket már kiskorában is: gyűlölt arra ébredni, hogy a disznó visítva vergődik, mert nagypapa túl részeg volt, és nem tudta elsőre megölni, gyűlölte a füstöt és a lármát, a sok részegen mulatozó embert. Már azt is ki nem állhatta, amikor előző nap este fokhagymát kellett pucolniuk a nagy asztalnál: viszolygott a szagtól, és nem szeretett a vadidegen, csak ilyenkor látott családtagok mellett ülni, és kényszeredetten beszélgetni.
De nem tehetett mást: minden télen már két nappal korábban megérkeztek a férjével, Viktorral, és a gyerekekkel Judit idős nagymamájához Sertésegyházára, ahol ilyenkor összegyűlt az egész család. A hatalmas családi ház ilyenkor legalább tizenöt-húsz embernek biztosított helyet: jöttek nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, ismerősök… Judit sosem tudta megjegyezni az arcukat. Viktor és a gyerekek ellenben jól érezték magukat. Viktor segített a pörkölésben, az abálásban és természetesen a kolbász- és hurkatöltésben, majd a füstölő felállításában is. Kisviktor és a húga, Katica pedig ide-oda rohangáltak a nagy udvarban, ha esett a hó, hóembert építettek, különben az egész napot azzal töltötték, hogy a kutyákat kergették. Sőt, néha-néha bekukkantottak a fészerbe, ahol a komoly munka folyt, és megpróbáltak segíteni is a felnőtteknek, ami persze leginkább abban merült ki, hogy rakniuk kellett a kis kályhában lobogó tűzre, meg beküldték őket a konyhába egy kupica pálinkáért.
Judit, ahogy a többi nőrokon is, a konyhában volt, és egy teljesen ismeretlen unokanővérével éppen a belet pucolta. Természetesen nem sok kedve volt hozzá: úgy érezte, menten elhányja magát a bűztől. Fáradt is volt: már jó ideje nem a disznó halálsikolyaira ébredt, hanem kora hajnalban kedves és segítőkész rokonai gondoskodtak róla, hogy ne tudjon visszaaludni, így fél hattól kezdve rizst főzött, hagymát szeletelt, illetve most az anyja elküldte belet pucolni, és nem ellenkezhetett: mindenki meg volt róla győződve, hogy ez az egész disznóölés milyen jó dolog; Judit jobban járt, ha nem tette közkinccsé a véleményét ezzel kapcsolatban.
Délre a helyzet még mindig kilátástalannak tűnt: sült a hús, kevergették a hagymás vért, volt, aki pogácsát sütött, más a férfiaknak vitt ki ezt-azt, és a tömeg is egyre nagyobb lett: megjelentek az apróságok, és az ebédet követelték. Kisviktor és Katica is ott kiabáltak, de Judit, nyakig a bélben, nem tudott odamenni hozzájuk, és úgy érezte, felrobban a feje a hangzavartól.
Ekkor érkezett meg Wanda is, egy távoli unokahúga, akit mindig is utált: ledér, ostoba libának tartotta, és legszívesebben az arcába gyalogolt volna egy magassarkú cipővel, annyira irritálta a lány jelenléte.
Wanda a legújabb divat szerint volt öltözve, idétlenül kuncogott és vihorászott, és természetesen az összes rokon köréje sereglett, ott hagyva Juditot egy halom pucolásra váró béllel. Igen, Wanda, aki egyetemre jár (szociológia szakos), és azóta w-vel írja a nevét, mert az trendi, ő maga tökély, és nagymama is büszkén mondja, hogy ő lesz az első diplomás a családban, mintha Judit, és az ő tanári diplomája mit se számítana. Bár ő csak főiskolára járt, és a szülei már akkor közölték vele: hogyan lehetsz ekkora marha édes lányom, hát miből fogsz te megélni? Hiába, azt szerették volna, ha jól kereső orvos lesz a lányuk, és sose heverték ki a csalódást, amelyet leányuk pályaválasztása okozott nekik. Jócskán nehezteltek rá még most is emiatt. Mindegy, a lényeg: ő, Judit nem számít, egy senki, a többiek se szeretik, mert nem lehet vele beszélgetni, mert furcsa könyveket olvas (ezek a marhák nem ismerik még Balzacot sem…), mert ő maga is olyan fura… De Wanda… Bezzeg a Wanda, ez a huszonkét éves taknyos, itt picsog, rebegteti a pilláit, és olyan lenézően pillant rá, hogy… Ó, és még ez kellett csak: most itt cicázik Viktorral… na, csodás, hogy nem sül le a bőr a képéről, aljas kis lotyó… És Viktor, hogy meri ezt tenni, nyilván ivott, persze, ilyenkor állandóan részeg, na, marhajó, hogy ezt látják a gyerekek… hú, majd holnap megmondom neki a magamét, hát nem igaz, hogy nem bírja kicsit tartani magát… Tisztára megőrült. A múltkor is hogy kiakadt, amikor a szórólapos lány lepapizta. Mi ez, valami kapuzárási pánik?
De úgy tűnt, Viktor semmit se vett észre neje megrovó pillantásából, és megfogta Wanda karját, hogy magával húzza a lányt az udvarra. Judit mérgesen a lavórba csapta a beleket, és nem érdekelte segítőtársnője felháborodott rikácsolása, az ablakhoz lépett, és azt nézte, mit csinálhatnak Viktorék. És mit látott? Most már Wanda vezette Viktort, méghozzá az egyik melléképület irányába. Ó, hogy ezek! Judit még látta, ahogy elcsattan az első csók, de nem tudott utánuk rohanni, ugyanis a nagymamája megragadta a kezét, és így szólt:
– Kedves kisunokám, látom, nehezen megy neked, így megmutatom, hogyan kell rendesen belet pucolni.
– De nagymama… – hebegte Judit, ám nagyanyja nem engedte el a kezét, míg a beles teknőhöz nem értek. – Viktor és Wanda…
– Jaj, kisunokám, ez természetes: ilyenek a férfiak. – mondta a nagymama és a fejét csóválta. – Azt hiszed, nagyapád különb volt? Hát nem…
A nap további részében nem is szabadult el a konyhából, és csak annyit tehetett, hogy amint egy kis ideje volt, leskelődött. Persze ettől csak még idegesebb lett: Wanda szüntelenül ott sündörgött a férfiak körül, és szégyentelenül enyelgett Viktorral. Mindenki csak röhögött, Wanda pedig ott vonaglott, és vihogott és kellette magát, Judit pedig arra gondolt, ha tehetné, beledöngölné a fejét az asztallapba. És remélem, alaposan felfázik ebben a vacak miniszoknyában!
Este későn vacsoráztak: Katica el is aludt közben, így Judit bevitte a hátsó szobába, és lefektette, majd Kisviktornak segített megfürdeni, és aludni küldte, aztán végre ő is ágyba került. Kint még a többiek lármáztak egy darabig, aztán elcsöndesedett a ház. Judit azon gondolkozott, vajon férje mikor jön majd aludni, amikor Wanda kacagását hallotta. Ettől rögtön elkomorodott, és befordult a fal felé.

Másnap hajnalban kakasszóra ébredt. Ó, hogy ez a hülye állat nem bír nyugton maradni legalább télen! Hogy nem fagy be a torka! Judit felült a matracon, amely a fekvőhelyéül szolgált, és körbenézett a félhomályban: a többiek már felkeltek, egyedül a gyerekek aludtak még. Judit gyorsan felöltözött, és kiment megmosakodni, aztán gyorsan letudta a reggelit is, és minden úgy ment, mint előző nap. Te jó ég, és ez még legalább két napig fog tartani, gondolta. Ugyanis a nagy családi disznóölésnek legalább hat disznó esett áldozatul: egy nap kettőt öltek le, és dolgoztak fel, másnap hajnalban pedig jött a következő kettő. Így biztosították, hogy minden családtag részesüljön a jóból. Az utolsó napra mindenki holtfáradt volt, de elégedetten méregették a majdnem egy tonnányi hurkát, kolbászt, szalonnát, sonkát, nem beszélve a finom sültekről, amiket munka közben már el is tüntettek. És ezért kell nekem szabadságot kivennem, sóhajtott fel Judit. És még Wanda is… Neeeeeeee! gondolta kétségbeesetten, majd nekiállt húst sütni. Belet már nem kellett pucolni, de ha esetleg mégsincs elég, akkor se ő a soros.
Közben felkelt Kisviktor és Katica, és kijöttek reggelizni. Judit elküldte őket játszani, hogy ne legyenek útban, így is elég ember volt a konyhában. Olyan nagy meleg volt, hogy délben, amikor kiugrott a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe, látta, hogy arca vörös, akár a főtt rák. Te jó ég, gondolta, de már futott is, hogy segítsen megteríteni az asztalt: a többiek már tódultak be a tágas étkezőbe, és nem tudtak várni. Hajnalban reggeliztek, azóta már majdnem hét óra telt el.
Félóra múlva már javában folyt az ebéd, ám Judit nem tudott enni, mert már undorodott a sok hústól. Rosszkedvűen kortyolta a fröccsöt, és a hangosan nevető társaságot szemlélte. Wanda ismét mesterkedett valamiben: ott illegette magát Viktor előtt, és csivitelve megkérdezte:
– Juj, muti a mobilodat! Küldök át neked egy tök jó csengőhangot!
Viktor persze vigyorogva átadta a telefonját, és szorosan ott állt Wanda mellett, aki egyre csak a gombokat nyomkodta.
– De hát neked nincs is blútúszod. – álmélkodott a lány, és Judit úgy érezte, hogy meg tudná fojtani a mobiltöltő zsinórjával. Úgyis be volt dugva, csak egy csavarintás és kész. – Hú, akkor megnézem, infrán sikerül-e… – Viktor keze lecsusszant Wanda fenekére. – Juj, de megijesztettél!
– Hahaha. – nevetett fel bután Viktor, mire Wanda is magas hangon kuncorászni kezdett. Judit ezt már nem bírta tovább: vörös arccal kirohant az étkezőből. Még hallotta, hogy a többiek halkan megjegyzéseket tesznek rá, de addigra szerencsére kiért a bejárati ajtóhoz. A friss levegőtől talán jobban leszek kicsit, nyitotta ki az ajtót, és meglepetten pillantott meg egy fiatalembert, aki szintén értetlenül bámult Juditra: most akart csengetni.
– Jó napot kívánok, Ákos vagyok, Wanda barátja. – mondta a fiú.
– Tepertő Judit. – kezet fogtak. – Jöjjön be, épp ebédelünk. Még időben jött.
Be is vezette a fiút, és leültette, majd ő maga is visszaült Katica és Kisviktor közé. Szerencsére Ákos érkezésével volt elfoglalva mindenki, és nem az ő viselkedésével. Különösképp Wanda nyalta-falta barátját látványosan, és úgy tűnt, Viktornak ez nem igazán tetszik. De Wanda nem foglalkozott vele: egyszerűen levegőnek nézte. Hát ennyi volt, gondolta Judit megkönnyebbülten. Legyen csak vége a disznóölésnek, majd elbeszélgetek vele!
Ettől függetlenül azért rajta tartotta a szemét Viktoron és Wandán. A lány ugyanis még mindig sűrűn kijárt a fészerbe, de nyilván azért, mert Ákos is kivette a részét a munkából. Viktor azonban mintha ideges lett volna. Judit mosogatás közben kilesett az udvarra, és látta, hogy férje megállítja a fészerbe igyekvő Wandát, és igencsak ingerült arccal beszél vele. Wanda üres arccal nézett Viktorra, és bólintott, aztán ment tovább: nem érdekelték Viktor problémái.
Ezt benézted, kedvesem, gondolta elégedetten Judit, miközben a férjét nézte. Úgy kellett neked!
A továbbiakban már lényegesen jobb volt a kedve, sőt, majdnem, hogy élvezte főzést és a takarítást, még a többiek beszélgetésébe is bekapcsolódott.
Vacsoránál szóba került, hogy holnap lesz az utolsó nap, és persze ezt is meg kellett ünnepelni: hamarosan a legtöbben alaposan berúgtak, hiszen már csak egy disznót ölnek, ráérnek kicsit később kelni. Van még egy kevés hús, de az nem romlik meg ilyen hidegben, ráérnek majd holnap betölteni.
Judit kilenckor már ágyban volt, és az italozás zaja sem zavarta: hamarosan elaludt.
Hajnali kettő körül riadt fel arra, hogy nagy a csend. Viktor nem volt sehol! Judit felkapta a köntösét és kiosont az előszobába, ahol belebújt a csizmájába. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és már kint is volt az udvaron. Halkan lépkedett, mert a fészer felől hangfoszlányokat sodort feléje a szél, és a lámpa is égett bent. Na ne! gondolta Judit, és elbújt az ablak alatt, az sem érdekelte, hogy milyen hideg van: hallgatózott. És igen, Wanda és Viktor voltak bent.
– Ezt nem teheted velem. – hallotta Judit a férje hangját.
– Ugyan, hiszen mondtam, hogy van barátom. – mondta Wanda sértődötten. – Neked meg feleséged van!
– Elválok Judittól! – mondta Viktor idegesen.
– Jaaj. – mondta kényeskedve Wanda. – Viktor!
– Tehát csak szórakoztál velem? – üvöltötte Viktor.
– Ugyan… Jaj, olyan hideg van. – mondta Wanda gyerekesen, és a miniruháját húzogatta lefelé, persze kevés eredménnyel. – Be kéne már menni, még felfázom…
– Azt már nem! –mondta fenyegetően Viktor, majd Judit egy sikkantást és utána egy puffanást hallott. Ettől kicsit megijedt, és benyitott a fészerbe.
Viktor állt vele szemben, kezében egy nagy késsel, előtte pedig Wanda, a rózsaszín miniruhájában (amelyen ironikus módon kicsi, kövér, nevető malackák kergetőztek), egy kis vértócsa közepén. Na ne, gondolta ismét Judit, és felmerült előtte a sivár jövő: férje börtönben, ő meg a nevetséges kis fizetéséből tartson el két gyereket és saját magát… Mondjuk Wanda megérdemelte…
– Viktor! – kiáltott rá a férjére. Viktor bambán meredt rá: még mindig nem volt teljesen józan.
– Csak szórakozott velem. – mondta üveges tekintettel. – Érted, Judit?
– Persze. De végül is mit vártál tőle?
– Megöltem. – pillantott le Viktor a késére. – Most mi lesz?
– Valamit ki kell találnunk, különben lecsuknak, és akkor mi is eláshatjuk magunkat. – közölte Judit lassan, nyugodtan, hogy férje is magához térjen ebből a letargiából.
– De mit? – kérdezte Viktor, és úgy tűnt, egészen magánál van már. – Hogyan szabadulunk meg ettől? – lábával Wanda holtteste felé bökött. Judit elgondolkodott, majd megakadt a szeme a nagy fateknőn, amiben a kolbásznak való hús maradéka piroslott.
– Azt hiszem, van egy ötletem…

Ünnep

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Vendégszobákban kóborolni tétlen,
mint húsban a lélek. A lámpafénynél
mélyebb a lámpatest árnyéka, téli
eső. Egyenlősít az este. Ködben
élek, a dús ködöt észlelem – nemde
ez a világosság? Ezernyi apró
mozgás és ingázás. Amplitúdója
mennyi volt a nyárnak? Tested vázához
mi hasonlít inkább? Minden lélegzet-
tel fogy a szoba oxigéntartalma.
Otthon vagyunk mi minden vendégházban,
beköltözöttek, kilakoltatottak,
mint húsban a lélek. Mi az, mi mozgat
ágat és felleget, szelet és lassú,
nyugodt lélegzetvételt és álmokat
sző a szürke hétköznapba? Mozgatja
az időt, mint Ige a történelmet.
Miért az ünnep, fénye hogyha gyenge?
Átaludni vészterhes végidőnket,
ébredni, mint holtak a kegyelemben,
nézni rád, mint a vadőr a legszebbik
szarvasára. Miért adtál az éjnek,
arcot és szemet, homlokot és ajkat?
Miért esteledik? – Erdő mindenhol.
Miért gyullad lángra a szavak szövét-
nekje, hogyha utána megkövül, mint
a pompeji pergamen. Miért ünnep
e naptalan szak, fénye hogyha gyenge?
Ha mégis átüt kifosztottságunkon?

Marcus Valerius Martialis verseiből

Epigrammai tömörség

„Túl hosszú!” – Velox, epigrammám így kritizálod.
Míg te nem írsz semmit, persze, hogy az rövidebb.

 

 

A sikerről

Verseimet Rómám énekli, dicséri, imádja,
közkézen forog és zsebbe lapul kötetem.
Ez pirul, az sápad, meghökken, utálkozik, ásít –
ezt akarom: dalaim már magam is szeretem.

Quintus, aki ingyenkönyvet akar

Könyvemből, Quintus, példányt követelsz, de nekem nincs.
Menj Tryphon árushoz, megkapod ott, neki van.
Erre te ezzel jössz: „Pénzt adjak ilyen hülyeségért?
Egy csepp józan eszem még van azért.”– Nekem is.

Könyvet soha ne adjunk kölcsön

Mindig, hogyha találkozunk, Lupercus,
szoktad mondani, hogy fiút szalajtasz
hozzám, hogy vele küldjem el legújabb
könyvem: végire érve visszaküldöd.
Hagyd békébe, Lupercus, azt a szolgát.
Elfárad, ha a Körtefáig eljön,
s fönn a harmadikon lakom, tudod jól.
Megkapod közelebb is azt, amit kérsz.
Szoktál járni az Argilétumon: van
átellenben a Caesar fórumával
egy üzlet, mely előtt találsz kitűzve
egy listát, azon ott az összes író.
Jobb, ha ott keresel. De meg se kérdezd
Atrectust (a tulajdonost): az első
polcról fogja levenni, s adja rögtön,
bíborban, finoman csiszolt papíron,
öt dénáriusért a Martialist.
„Hát annyit nem is érsz te” – szólsz. De bölcs vagy.

Erotion halotti verse

Fronto apám, Flaccilla anyám, óvjátok e kislányt:
rátok bízom az én kedves Erotionom,
meg ne ijesszék őt a sötét árnyak, s ne remegjen,
majd ha a tartarusi vad kutya rávicsorog.
Most az idén telt volna be csak hatodik tele éppen,
hogyha megért volna még ugyanannyi napot.
Ősz patrónusait majd játszva derítse mosolyra,
s közben az én nevemet mondja gügyögve nekik.
Csöpp kis teste a durva rögöktől meg ne töressen,
könnyű légy neki, föld – mint neked ő, amíg élt.

Erotion halálára

Kicsi lány, édesebb szavú a hattyúnál,
puhább, mint a Galaesus-parti bárányka,
szebb, mint a Lucrinus-tó mélyi gyöngykagyló,
és drágább, mint a Napkelet pazar kincse,
s az indiai vad csiszolt fehér csontja,
mint a szűz hó, a gyönge liliom szirma;
ki fürtjeivel elhomályosította
Baetis gyapját s a Rajna szőkeségét is;
az illata, mint Paestum rózsakertjéé,
olyan volt, mint az attikai színmézé,
vagy mint kézben dörzsölgetett borostyáné;
kinél nem volt a páva ékesebb, nem volt
a mókus kedvesebb, főnixmadár ritkább:
Erotion most a halotti máglyán ég,
mert elragadta tőlem őt a zord végzet
rideg törvénye: hat telet sem ért még meg
egyetlenem, kicsim, vigasztaló társam.
Fájdalmamat Paetus nem nézi jó szemmel,
mellét veri és tépi a haját, s így szól:
„Nem szégyelled, hogy így siratsz egy rabszolgát?
Én hitvesem temettem el, de túléltem,
pedig nemes, erényes, gazdag asszony volt.”
E lelkierő tényleg szinte páratlan:
húszmilliót örökölt szegény, de túlélte.

A hírnévről

Múltkor, Rufusom, egy alak megállít
egyszer csak, s alapos szemügyre véve,
mintha csak meg akarna venni, rámbök
s megszólít: „Maga volna Martialis?
Az, kitől olyan ötletes izéket
szoktak folyton idézni jobb körökben?”
Meghajtom magam egy szerény mosollyal,
s persze nem tagadom le. Erre így szól:
„És mért jár ilyen ócska rossz kabátban?”
Mondom: „Mert csupa ócska verset írok.” –
Hogy ne érje ilyen malőr a költőt,
tüstént küldj neki, Rufus, új felöltőt.

Figyelmeztetés idősebb nőolvasókhoz

Íme, a könyv eddig szólt, tisztelt asszonyom, önnek.
Ön megkérdi: kinek szólhat a többi? Nekem.
Most jön a tornaterem, fürdő, stadion: meneküljön,
hogyha pucéran nem bírja a férfiakat.
Rózsák és bor után a szemérmet félreteszi, s hogy
mit mond, nem tudja Terpszikhoré maga sem:
nem kétértelmű kép jelzi, de nyílt, egyenes szó,
azt, mit a legjobban kedvel a büszke Venus,
azt, mit a gazda a kiskertjét őrizni felállít,
és ha szemérmes szűz látja, befogja szemét.
Ismerem önt: már éppen félre akarta a könyvet
tenni, de most buzgón kezdi lapozni megint.

Jézus Gyermekei

1425-öt írunk. Az ablakon beáramló fülledt júliusi levegő megrészegítette a fáklyák fényében táncoló színes alakokat. A zene a fülemben lüktetett, a dallamos beszélgetések ritmusára dobbant a szívem. Nemrég nyílt meg számomra ez az új világ, s nem tudtam betelni vele. Próbáltam emlékezetembe vésni vendégeink minden kecses mozdulatát, halk nevetését, félresiklott pillantását. El akartam lesni összes praktikájukat. Szinte megbabonázva álltam a fal mellett. Figyeltem és tanultam.

Révületemből bátyám riasztott fel, ahogy karomnál fogva félrevont a függöny mögött rejlő kis szobába. Két cseléd bukkant fel mellettünk boroskancsókkal a kezükben. A szokatlan helyen való találkozás meglepetésétől tágra nyílt szemüket egy pillanat múlva lesütötték, s tovasiettek. A pincéből magukkal hozott hideg levegő, s bátyám szigorú pillantása teljesen kijózanított. Ismertem már ezt az ellenvetést nem tűrő tekintetet. Apám helyett apám volt, a ház teljhatalmú ura, s anyám hűséges bizalmasa. Bárkihez intézte is szavait, annak fejet kellett hajtania.

Egy újabb rántással bátyám ismét magára vonta figyelmemet. Közelebb hajolt, s a résnyire félrehúzott függöny felé biccentett.
– Látod ott azt a férfit? – követtem pillantását, s a tűz fényében kacéran táncoló bíbor és zöld alakok újra rabul ejtették tekintetemet. Két erős kéz szorítását éreztem vállamon. Elszakadva a víg forgatagtól szűkebbre vontam szememet. A falnál lévő magas karfájú székben ülő férfin torpant meg tekintetem. Fejét unottan félrebiccentette. Fehér haját a gyertyák fénye lángvörösre festette.
– Apánk régi jó barátja. Már évek óta kitüntetett figyelmet szentel neked…

Nem kellett végighallgatnom mondandóját, hogy magam előtt lássam jövőm. Néhány udvarias szóváltás a család jelenlétében, közös vadászatok a bátyámmal, anyám által a nevemben megfogalmazott szemérmes levelek, melyekre válaszként apró ajándékok érkeznek.

Első bálom ritmusát követve táncra perdült a ház. S már készültek is az esküvőre. Anyám szabókat hivatott, cselédjeivel vásárolni ment. Dajkám újabbnál újabb arcpirító történetekkel készített fel a házas életre, hogy mikor a nagy nap előtti éjjelen anyám betér szobámba eleget tenni szülői kötelezettségének, szavak nélkül is megértsem.

Az élet gyors léptű táncot járt körülöttem, míg én, akárcsak egy mozdulatlan baba, tehetetlenül figyeltem, miként változik meg világom. Minden új fényben tetszelgett, s mikor egy újabb rántás magamhoz térített, már az esküvőmre öltöztettek. Levették régi ruhám, megfürösztöttek, s újakat aggattak rám. Míg anyám a hajamat szép fonatokba rendező cselédet felügyelte, dajkám a kelengyémet pakolta. Mintha csak elutaznék, de ahova megyek, onnan nincs visszatérés. A Halál várt rám. A Halál várt a lányra.

Gondolataim a körülöttem sürgölődők gyorsaságával kavarogtak. Eszembe jutott a cselédlány, akit a minap dajkám emlegetett. Csupán egyszer láttam a szomszéd inasával nevetgélni a kertkapuban, majd a hasa lassan növekedni kezdett, mígnem bő szoknyája sem tudta már elrejteni terhét. Bátyám elzavarta a háztól, s most nekem is ezt a sorsot szánja. Vajon tényleg akarom ezt? Elszorult a torkom, vérem a fülemben lüktetett.

Összeszaladt a ház apraja nagyja, azok is, aki eddig nem az én szobámban tüsténkedett. Anyám mellettem ült az ágyon, a cselédek az ajtón lestek be, mikor már nem tudták legyűrni növekvő kíváncsiságukat. Végül minden elcsendesedett. Feszülten figyeltük bátyám közeledő lépteit. Keresztül az előcsarnokon, fel a lépcsőn, végig a folyosón, míg a szobámhoz nem ért. A szolgák díszsorfalat álltak uruknak, utat adva a közeledő viharnak.

– Mégis hogy képzeled ezt? Már az egész utcában azt beszélik, hogy nem lesz esküvő! A vőlegényed egy köztiszteletben álló, igen jómódú férfi! Mit számít, ha pár évvel idősebb nálad! Bármelyik korodbeli lány hálát adna, ha egy ilyen előkelő úr tisztelné meg figyelmével!
Még, hogy pár évvel!? Hisz anyánknál is idősebb! Már a gondolat is undorít, hogy hozzám ér. Ha bármelyik lány boldogan fogadná a közeledését, akkor nem tartom vissza, válasszon valaki mást! – Túlságosan is tartottam bátyám haragjától, hogy mindezt a szemébe mondjam. Csak meredten bámultam magam elé, görcsösen kapaszkodtam a ruhámba. Már teljesen összegyűrtem a drága anyagot.
– Anyám, maga nem szól semmit? Ennek a hálátlannak az oldalára áll!? Te pedig, ennyire sokra tartod magad? Azt hiszed, jogod van felrúgni minden tervemet? Mi mindent megtettünk érted, ahogy kijárt neked! Tiszteletet kaptál és szeretetet, nem szűkölködtél semmiben! A Miurunk azért adott nekünk, hogy gondoskodjunk rólad, s ha eljön az ideje, te segíts rajtunk! Ez a kötelességed! Ezért küldött Ő nekünk!

A karomnál fogva megragadott, és kirángatott a szobából. Tehetetlen voltam ellene. Ahogyan az előttem álló eseményeket sem tudtam megállítani. Megvolt az esküvő, s anyám úgy vett búcsút tőlem, mintha sosem látna viszont. Nem sokat tévedett. Bátyám kedélyesen csevegett új férjemmel, majd szúrós pillantást vetett rám. „Ne hozz szégyent a család nevére!” Kedves útravaló a halálba menőnek.

Az éjszakát egy új házban, egy idegen test mellett töltöttem. Minden más volt. Új és idegen. Azt hittem, nehéz lesz hozzászoknom ehhez az élethez…

Magam is meglepődtem, milyen hamar kiismertem magam a rideg folyosókon, a cselédek között. Egy év sem telt bele, mire a házban minden, s mindenki behódolt nekem. Szórakoztatott a cselédek irányítása, lekötött az új kelmék, szőnyegek, bútorok kiválasztása. Férjem hagyta, hogy tárgyaljak a mesterekkel, költekezzek, s kedvemre alakítsam át az életét. Nappal úrnő voltam, este kitartott. S férjem jó kereskedő módjára éjszakánként kérlelhetetlenül behajtotta szabadságom árát. Gyűlöltem a belőle áradó meleget, kövér kezét, amit csípőmön pihentetett, mikor magunkban voltunk, hályogos szemeit, amelyek éhesen követték minden mozdulatomat.

Nem csupán a vevő használta ki a jó üzletet. Bátyám rangján fölül megnősülhetett, s nálam is fiatalabb felesége gyermeket szült neki. Visszatérve a régi házba, már nem találtam a helyem. Az új asszony foglalta el régi szobámat, s ágya mellett a bölcső kisgyereket ringatott. Irigység támadt bennem iránta, és a cselédlány iránt, aki valaha nálunk dolgozott. Velem ellentétben ők olyat kaptak az élettől, ami nekem sosem adatik meg.

El akartam mondani valakinek, milyen magányos vagyok. Mennyire unalmasak már a bálok, a vendégek, a zene. Ami korábban fontos volt, felkavarta belsőm, két év alatt lecsillapodott. Értelmüket vesztették a szép napok. Már a templomban sem találtam megnyugvást. A pap a hatalmas adománynak köszönhetően, amelyet férjem adott, bűneim meggyónása nélkül is feloldozott. Azonban szívemben szégyelltem magam a Miurunk előtt. Nem hittem volna, hogy ezt a sorsot szánta nekem az Ég.
Ekkor eszembe jutottak bátyám különös szavai, melyekkel belekényszerített a házasságba. Hiába telt el hosszú idő a jeles esemény óta, nem gondolkodtam el azon, vajon mire célozhatott. De álmatlan éjszakákon, csöndes perceimben egyre gyakrabban visszatérnek hozzám azok a mondatok. Hinni szerettem volna, hogy létezik egy titok, valamilyen magyarázat, ami segít békét találni.
Vártam az alkalmat, hogy férjem elutazzon. Egy apró ürügyet kitalálva már úton is voltam anyám háza felé, nyomomban aggodalmasan sipákoló társalkodónőimmel. Az utcák tömve voltak árusokkal, kíváncsiskodókkal, és gyermekekkel, kik anyjuk szoknyájába kapaszkodtak, hogy el ne vesszenek a lábak erdejében. Mindannyian a tavaszi vásárra jöttek. Még a legszegényebbeknek is felragyogott az arca a sok színes áru láttán. Az álmok nem kerülnek semmibe, s elfelejttetik velünk a házunkba is beférkőző patkányokat, és a mocskot, ami körülvesz.

Anyám a kandalló mellett ült bátyám felesége társaságában. Bágyadtan felnéztek hímzésükből, mikor a szobába léptem. Talán őket is elálmosította egykori dajkám altatója, amit most a kisgyereknek énekelt. Látva az idilli képet újraéledt bennem az új asszony iránt érzett irigység és harag. De nem szólhattam, már csak vendég voltam ebben a házban. Mikor két hűséges követőm is utolért, elővettem az anyagokat, s a választás feletti tanácstalanságomat hangoztatva félrevontam anyámat. Sosem volt erős idegzetű, és ez idősebb korára sem változott. Nem kellett sokáig kérlelnem, mígnem elém tárta féltve őrzött titkát.

Egy legendáról mesélt.

Háromnapi járásra városunktól, mélyen a sötét erdőben egykoron állt egy templom. Azonban egy baljóslatú napon egy szörnyű vihar elpusztította. Azóta a környékbeliek félnek a romok közelébe menni. S mégis csodás dolgok történnek ott. Gyermektelen asszonyok vágnak neki az erdőnek a romok felé tartva, s karjukon egy kisdeddel boldog anyákként térnek vissza. Azt beszélik, hogy ezek nem közönséges gyermekek. Közel s távol nincs más arrafelé csak egy apácakolostor. Oda pedig kizárólag nők nyernek bebocsátást, férfi a közelébe sem mehet. Így kétség sem férhet hozzá, azok a gyermekek csupán egy valaki utódjai lehetnek…

Bátyám megzavart bennünket, de ennyi elég volt nekem. Ez a néhány szó új reményt adott. Pár hét alatt elhitettem férjemmel, hogy lelkemnek és szellememnek megtisztulásra van szüksége, s már indult is a karaván a rejtélyes kolostor felé. Poros kis házak mellett vezetett utunk, ahova az emberek azért születnek, hogy dolgozzanak, s a földet túrva haljanak meg. Nyomorukat láttán a legkevesebb szánalmat sem éreztem. Mindenkinek megvan a maga keresztje, ami szabadulni nem engedi. Legyen finom aranyveretű, vagy csiszolatlan, szálkás fa. Nincs sok különbség közöttük.

Az erdő széléhez érve útjukra bocsátottam fegyveres kísérőimet. Vonakodva hagytak magamra, félve uruk haragjától. Ahogy cselédeim körében egyre mélyebbre hatoltam a vadonban, megértettem miért gondolják az itt élő parasztok, hogy valami nem evilági lakozik a fák között. Nem kellett attól tartanunk, hogy eltévedünk. Egy kis harang tiszta hangja vezetett egészen a kolostorig.
Háromszor kellett bezörgetnem a vastag fa ajtón, míg végre kinyílt rajta egy kis kereszt alakú ablak. A gyanakvó öreg tekintet azt sugallta, nem fogadnak szeretettel. Így aztán, életem során először és utoljára nevem s családom jóhírét fölhasználva próbáltam egyre kétségbeesetten bebocsátást nyerni. Legnagyobb meglepetésemre szavaim megtették kellő hatásukat, megnyíltak a nyikorgó zárak, s mire föleszméltem, már a rendfőnökasszony szűk cellájában ültem egy pohár frissítőt kortyolgatva. Mint egy régi ismerőst, mint kedves, elveszett gyermeket köszöntött. Alig érezhetően végigsimította arcomat.

– Tudtam, hogy visszatérsz! Egyszer mindegyikük hazatér. Kár, hogy nem pár évvel hamarabb jöttél. Akkor még találkozhattatok volna. Nagyon várta jöttöd! Gyönyörű asszony lett belőled! Mintha csak édesanyádat látnám!

Fülemben lüktetett szívem minden sebes dobbanása. Többet is kaptam egyszerre, mint amiért jöttem. Ha kérdésemmel félbeszakítom az idős apácát, tovaröppen, mint egy megriadt madár, s sosem tér vissza a titkokhoz. Márpedig a titkom felderítése nélkül többé nem térhettem haza. Vártam hát türelmesen, és hallgattam a meséket.

Hallgattam a mesét egy fiatal lányról, aki jó családból származott, előkelő társaságban forgott. Azonban fiatalsága és az őrző tekintetek lankadása miatt túl sokan részesültek kegyeiben. Nem volt hát mit tenni, családja száműzte egy olyan helyre, ahol tisztára mossák nevét. A lány követte a Megváltó hívó szavát, s örömmel hagyta maga mögött bűnös életét. A kolostorban otthonra talált, s Jézus oldalán elnyerte lelki békéjét. Nem sokkal később leánygyermeknek adott életet. Az apácák örültek, hogy lánynak születtem, de édesanyám tudta, nem tarthat maga mellett. Hallotta, hogy egy előkelő úrnő érkezett a vidékre. Mint már annyian előtte édesanyám is kitette gyermekét a régi kolostor romjai közé. Rejtekéből figyelte, miként talál rám az a nő, akit eddig anyámnak ismertem. S látta, ahogy egy halott gyermek helyett az idegen asszony új lánya lettem.

Csak róttam a köröket a kis udvaron, míg szívem megbékélt a múlttal. Gyermekkorom utolsó bálja még mindig belsőmben égett. Ismeretlen arcok táncoltak szemem előtt, felém nyújtva kezüket. „Csatlakozz hozzánk!” Végre megértettem sorsomat. Többé nem tiltakoztam ellene. Nyugalom szállta meg lelkemet. Anyám nyomát követve közel egy évig a kolostorban éltem békésen életemet. Végül visszahívtam a fegyveres kísérőimet, s elindultam városi házam felé, vissza törvényes férjemhez. Magam mögött hagytam a kolostort, azonban emlékét magammal vittem. Karomban egy gyermek pihent.

Aurul

apám emlékének
„A táska … hatmillió lelket kell megmentenünk … a táska … emlékezniük kell … emlékeznünk kell … a táska …”
Ijesztően valósághű rémálomból ébredtem. Álmomban megelevenedett a Második Világháború, valaki elveszett lelkekről beszélt, és egy táskáról, amiben megtalálhatom a sorsukat. Ahogy felültem az ágyban, hideg verejték csorgott le a hátamon. Az utolsó szavak továbbra is ott duruzsoltak fülemben. Gondoltam olvasok egy kicsit, hogy megnyugodjak. Abban a pillanatban, ahogy felkapcsoltam a lámpát, égnek állt tarkómon a szőr: eszembe jutott, hogy melyik táskáról szólt az álom!
Tizenhat éves voltam, mikor meghalt az apám, a legjobb barátom. Ruhái egy szeretetszolgálaté, könyvei jórészt anyámé lettek. A műanyagkeretes szemüvegeket, az elektromos borotvát, pár dossziét és a sokéves zsebnoteszeket, apám egy régi bőröndjébe söpörtem be, és a hátsó pincefalnak támasztottam. „Majd átnézem, ha elég erős leszek hozzá.” Az évek múlásával a fájdalom szomorúsággá tompult, majd a szomorúság megértésben oldódott fel. A bőröndöt mégsem vettem elő. A múlt karjáért senki sem nyúlt, hogy a jelen fényébe segítse.
Papucsban és pizsamában lépkedtem lefelé a vaksötét lépcsőházban. Zseblámpám alig két méterre szórta fénykúpját. Szívem egyre gyorsabban és erősebben dobogott. „Miért is halogattam a mennyezeti égők cseréjét?!” Ahogy lenyomtam a pinceajtó kilincsét, éreztem, mennyire nyirkos a tenyerem. Jeges rémületem tovább fokozódott, mikor, a kerti bútorokat elhúzva, megpillantottam a bőröndöt. A falnak támasztva állt, épp úgy, ahogy tizennégy éve otthagytam. Remegő kézzel pattintottam fel a zárat, készen arra, hogy bármi kiugorhat az utazóládából. De semmi különös. Szerződések, igazolások, orvosi papírok. Egyre vadabbul dobáltam a földre a megsárgult lapokat. Veszedelmesen erős energia hajtott, hogy megtaláljam azt a valamit, ami az éjszaka közepén magához hívott. De vége. A táska már üres volt. A felhalmozódott feszültség sírógörcsben tört rám. A fájdalom egész kicsire húzott össze. Letérdeltem, és rázkódó fejemet a nyitott bőröndre ejtettem… ekkor vettem észre. Csak egy barna sarok kandikált elő egy oldalzsebből. Megsárgult papírfüzetet húztam elő, amire nem is emlékeztem. Talán még apám tette oda? De eddig hogyan kerülhette el a figyelmemet? Hiszen a borító szinte világított. Pizsamám ujjával megtöröltem könnyes szemeimet, és a letámasztott zseblámpáért nyúltam, hogy jobban láthassam a füzet fedelét. AURUL. Csak ennyi volt ráírva. Szertartásszerű áhítattal nyitottam ki. A lapokon apám jobbra dőlő, egyenletes kézírása futott végig.

Az 1941-42-es dermesztően hideg telet, sosem tapasztalt, fülledt, forró tavasz követte. Ám a világon sehol sem volt olyan hőség, mint Afrika középső részén, távol az óceánoktól. Március 28-án érkeztem El-Alameinbe, a Remény Városába.
Előtte, még Tunéziában, elintéztem a beutazási papírmunka nagy részét. A tengerparti ország egyik sivatagi falujában kaptam hamis papírokat. Zsidó menekültként ekkor már Észak-Afrikában sem lettem volna biztonságban.
Két nappal később nyolcad magammal egy kétfedeles repülőn ültem. Tunéziát elhagyva az ég világoskék színűre váltott. Egyetlen felhő sem volt, alattunk csak a végtelen sivatag. Az El-Alameini kiszálláskor már a valódi papírjaimat használtam. Afrikának ezen a világtól elzárt részén, a szó, zsidó, még semmit sem jelentett érkezésemkor. Az irataimat ellenőrző tiszt sem lövellte felém a furcsának, másnak, gyanúsnak kijáró utálkozó pillantást, amivel az út során annyiszor találkoztam. Óriási, fekete kézfeje ráborult útlevelemre, majd maga felé fordította azt, és érdeklődéssel lapozgatta.
„A lányom is Európában él. A férje ott kapott munkát. Igazán szép helyen laknak, Genova külvárosában. Régebben gyakran küldtek képeslapot, de mióta kitört a háború, a nemzetközi posta megbízhatatlan. Azelőtt hívtak többször, hogy látogassam meg őket, csak tudja, én nem bírom a hideget.”
Ó, ha tudná milyen hideg volt az idén! Mennyi kéz és láb fagyott el a fűtetlen marhavagonokban, hány szoptatós anyának apadt el a teje, hány tüdőgyulladásos embert kellett rabtársainak a „zuhanyzóba” szállítani, hogy aztán melegedjenek. Melegedjenek, égjenek, a krematóriumban, amíg a hús a csontokról lemállik, sercegő zsírcseppek zenéjére. Haláluk szagát elhozta hozzánk, a barakkba a szél. Tudtuk, hogy mit szívunk be, mi az a bűz, mi minket éltet… De állj! Szökésemkor megfogadtam, hogy kitörlöm fejemből a múltat, és új életet kezdek valahol, ahol csak egy ember vagyok, nem pedig, egy megbélyegzett állat.
„Maga Magyarországon született, mégis letelepedési engedélyt kért. Nem is tervezi, hogy valaha visszamegy?”
Összerezzentem szavaira. Még nem voltam teljesen jelen. Megint túl mélyre szálltam a gondolataimban. Ilyen többé nem fordulhat elő! Miről is beszél nekem? „Vissza? Hova vissza?”
„Hát a szülőhazájába!” Szaladt szélesre az óriásszemű tiszt mosolya, és nyújtotta felém a papírjaimat.
„Nos, majd meglátom. Majd meglátom!” Próbáltam határozottabban szólni.
De igen. Egyszer talán visszamegyek. De csak akkor, ha a gyermekeimnek sosem kell szégyellniük, hogy az apjuk zsidó.

A belvárosban szálltam meg, egy olcsó fogadóban. Innen jártam délelőttönként munkát keresni. A gyárosok körében, kis idő elteltével, már tekintély övezett. Válogathattam az ajánlatok között, miután kimondtam a kulcsszót: európai mérnök. El-Alamein jelentős központi támogatást kapott akkoriban. A király, a környék gazdag ásványi kincseire alapozva, az ország ipari központját akarta itt létrehozni. A város körül gombamód nőttek ki ipari létesítmények, mindegyik, a legújabb technológiákkal felszerelve. Érkezésem után egy héttel, már az egyik lignit bánya műszaki vezetője voltam, háromszáz ember dolgozott a kezem alatt. Szolgálati dzsipet kaptam, egy vadonatúj 320-as Fiumicinót. Ezen tettem meg, naponta kétszer, a harminc kilométeres utat.

Április 29-e volt, Péter napja, sosem felejtem el ezt a dátumot. Munka után, nagyjából félúton járhattam a város felé, amikor a motor krákogni kezdett, és leállt. Gurultam még száz métert, majd kiszálltam és felcsaptam a füstölgő motorháztetőt. Fenébe! Elszakadt az ékszíj. Valahonnan újat kell szereznem. Épp azon kezdtem tűnődni, hogy vajon a város, vagy a telephely van-e közelebb, mikor zúgás ütötte meg a fülemet. Ezt a szerencsét! Ezen az úton, tudomásom szerint, átlagosan napi kétszer megy autó… ráadásul mindkétszer én vezetem! A szerencsés találkozás hamar jókedvre derített. A nyitott Ford már egész közel gurult… és ekkor megláttam álmaim nőjét! A szívem egy pillanatra kihagyott, azután egy igen vidám ritmusban kezdett újra dobogni. Pár méterre tőlem lefékezte az autót, hogy a felkavart homok ne rám szálljon, és felém mosolygott. Istenem, két éve nem értem nőhöz!
„Minden rendben, uram?” Kiáltott felém, hamisítatlan oxfordi kiejtéssel. Hangja kislányos volt és csilingelő, mint Judy Garlandé.
„Tökéletesen! Magát vártam!”
„Akkor szerencséje van, mert havonta csak egyszer járok erre.” Nevetett és nyitotta az ajtót. „Felforrt a hűtővíz?” Közben kiszállt és megláttam az alakját. Várandós volt, ránézésre az ötödik hónapban járhatott. „Vagy talán defekt?” Ruganyos léptekkel közeledett. „Esetleg fotográfiákat készít a helyi felhőkről? Akkor bizony türelmesnek kell lennie!”.
Már az autóm mellett állt, mire össze tudtam szedni magam. Te bolond azt hiszed most, hogy a Jóisten megszöktetett a halál torkából, már mindent megkapsz?
Csak elégett az ékszíj.” Hangomból nem sikerült eltüntetnem a csalódást.
Lendületesen nyújtotta előre karját: „Elizabeth”.
„George.”
Egy pillanatra mindkettőnk a másik szemébe nézve hallgatott, közben azt hiszem az is átfutott az agyamon, hogy amilyen hihetetlen csoda, hogy két európai találkozik fekete Afrika közepén, és angolul csevegnek, az már szinte természetes, hogy életem szerelme jelenik meg. Aztán egyszerre kezdtünk el beszélni. Én valami olyasmit mondtam, hogy milyen kedves, hogy megállt, az ő szavait viszont nem értettem, de ez kölcsönös lehetetett, láttam a szemén. Felnevettünk, aztán újra elhallgattunk, de ebben a hallgatásban benne rezgett a szavanna felett fújdogáló szellő derűs bölcsessége.
Egy perc is eltelhetett az ünnepélyes csendben, míg Elizabeth újra megszólalt. „Van egy ötletem! A közelben lakom, egy igazi mesebeli oázisnál. Meghívom magunkhoz egy teára, aztán a szomszéd ezermesterrel visszajönnek, és rendbe rakják az autót. Mit szól?”
Nem hittem a fülemnek! Egy tea? Pontosan erre vágytam evvel a gyönyörű nővel. Inni a teát, a szavait, a lényét. De magamra szóltam. Túl szép ahhoz, hogy csak barátok lehessünk. Inkább szépen itt megvárom azt a mindenest, és igyekszem örökre elfelejteni ezt az álom nőt. „Csodálatos! Mit szólna, ha az Ön autójával mennénk?” Nem hittem el, hogy ezt én mondom. Nesze neked, várakozás! Nem vagyok normális!
„Ugorjon be!” A tünemény már be is pattant, mikor még az autó ponyva zárjával küszködtem. „Tudja, az évnek ebben a szakában, meglepően kevesen járnak 320-as dzsip ékszíjjal a zsebükben, errefelé!”
Válaszképpen csak vágtam egy vigyort és folytattam a babrálást. Jó, jó, tudom, hogy igaza van, de egy percig gondolkodnom is kell, mert mellette elvesztem a fejem. Tehát csak semmi közvetlenség. Beugrom hozzájuk, iszom egy teát, és irány a város!

E naptól fogva minden délutánt Elizabethtel töltöttem. Csak beszéltünk és beszéltünk, és a délutáni teázás a késő estébe nyúlt. Olyan harmónia volt kettőnk között, amit addig senkivel sem tapasztaltam meg. Tudtam, hogy ezt ő is érzi, nem is kellett beszélnünk róla.
A telepen időközben beindult a kitermelés, alig akadt tennivalóm. Pontban négykor kigurultam a főkapun, és negyven perccel később már a teámat kortyolgattam Liznél. Megidéztük az elmúlt háromezer év művészeit, eszmét cseréltünk történelemről, politikáról, még a bánya fejlesztéseit is elmeséltem. Azonban legszebbek talán, azok a napok voltak, mikor csak csendben üldögéltünk a tornácon.
A beszélgetések közben, apránként ismertem meg az életét. Művészettörténészként végzett West Highland-ben, majd művészeti terapeutaként dolgozott egy természetgyógyász klinikán. Ott találkozott egy lelkes pszichiáterrel, aki a második randevún megkérte a kezét, és ő igent mondott. Afrikában két éve éltek. Liz előző évben, a fővárosban, elindított egy rajzkurzust, ahol fogyatékos gyermekek önkifejezését segítette. Férje El-Alamein közelében dolgozott egy laborban, mégis ritkán járt haza. Liz nem sokat tudott a munkájáról. Christian, akivel csak a harmadik héten találkoztam, mint kiderült, a lány nagybátyjának segített. Berno bácsi házában állítólag újfajta energiákkal kísérleteztek, de amikor érdeklődve kérdeztem Christiant a műszaki részletek felől, elterelte a témát. Liz sem tudta, pontosan mivel is foglalkoznak.
„Amióta az eszemet tudom, a bácsikám mindig ilyen habókos kutató volt. Mániája, hogy a nácik meg akarják szerezni a kutatási eredményeit, ezért semmit sem tudni arról, ami a birtok falain belül történik.”
„Mit gondol, van értelme a munkájuknak?” Kérdeztem szórakozottan. Különösebben nem érdekelt, mit csinálnak félkegyelmű feltalálók a vadon közepében.
„Nem tudom, mit gondoljak. A nagybátyámnak kiskorában különös látomásai voltak. A család vallásos tagjai már papot akartak hívni. Aztán, ahogy Berno mesélte, mikor az első hó fehérbe borította a kertvárost, egy öreg kínai kopogott be San Franciscoi házukba. Nem tudom, mit mondott a szülőknek, de tény, hogy a kis Berno a következő három évet a kínai mellett töltötte. Később elvégezte a Chicagói Egyetem fizika szakát, végül pedig itt rendezkedett be, a világ végén. Tízéves korom körül párszor feltűnt nálunk, aztán sokáig nem hallottunk felőle. Tudományos eredményei nincsenek, de van valami a kisugárzásában, ami hitelt ad minden szavának. Érzem, hogy valami jelentős dolog van születőben.”
„És maguk hogyan kerültek Afrikába?” – próbáltam elterelni a beszélgetés irányát.
„A szüleim haláláig Angliában éltünk. Azután Berno bácsi tanácsára és segítségével költöztünk át ide. Tudja, a bácsikám két héttel az esküvőm után tűnt fel. Férjemmel vásárolgattunk a Leicester Squaren az új lakásunkhoz. Az öreg, mint aki a földből pattant elő, úgy lépett elém és köszöntött, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Christiannal is rögtön megtalálták a közös hangot. A kezdetektől fogva mindenben támogatott minket, bár ezt Christiannak nehéz volt minden esetben elfogadni. Még ezt a házat is Berno bácsinak köszönhetjük!”
„Sok pénze lehet az öregnek.” Csak nem tudtam elszakadni a bácsikától.
„Ó igen. A bácsikám nagyon vagyonos. Az apjától örökölt többségi tulajdonrészt egy bányában Elefántcsontparton. A jövedelméből gondtalanul éli életét, minden idejét a hobbijának, a kísérleteknek szánva.”
„És hány emberrel dolgozik az öreg?” Lelki szemeim előtt egy műszerekkel felszerelt labor képe jelent meg, tele fehérköpenyes okostojásokkal.
„Tudja, a vicc az, hogy egyáltalán nincsenek munkatársai. Ketten végzik el az összes munkát. Másfél éve még a takarítót sem engedik be a házba. Képzelheti, milyen állapotok vannak bent!”
Nem. Nem tudtam elképzelni. De akkor még az egész igazán nem is érdekelt. Azonban egy héttel később, június 23-án minden új megvilágítást kapott.

Szokás szerint két kopogás után már nyitottam is az ajtót, de odabent csak a tapintható szomorúság fogadott. Nem hagytam, hogy ettől a fejembe toluljanak a tábori emlékek, határozott mozdulattal nyitottam a társalgó ajtaját. Liz, a lefüggönyözött ablak mellett, kedvenc rattan foteljében ült, és keservesen sírt. Tanácstalanul megálltam az ajtóban, egy szót sem szóltam.
Pár perc elteltével beszélni kezdett. Szavai görcsös zokogásban, el-elakadva törtek elő. „Valami megváltozott. Christian alig jár haza, és ha itthon van, akkor is csak a jövőről beszél. Hogy milyen erősnek kell lenni egy nőnek ilyen időkben. Éjszaka rémálmai vannak, és néha ki tudom venni, amit mond. Nagyon félek, George. Valami végzetes közeledik, érzem. Akartam beszélni a bácsikámmal, de nem hajlandó találkozni velem. Azt üzente, hogy erre most nincs ideje.” Közben felállt és elfordult, hogy rejtse arcát.
Közelebb léptem, és gyöngéden megsimogattam a vállát, a hátát. Akkor értem hozzá először. Nem gondolkodtam azon, mit teszek. Átkaroltam, és ahogy felém fordult, megcsókoltam. Nem a gyenge és síró asszonykát vigasztaltam, hanem a Nőt csókoltam, akit találkozásunk óta láttam benne. Karomban tartottam, míg felszáradtak a könnycseppek.
Pár perccel később kicsit hátrébblépett, és a szemembe nézett. „Sajnálom, hogy elkéstél.”
Akartam valami vicceset válaszolni, hogy sajnos visszatartott pár száz méter szögesdrót, de végül semmit sem szóltam. Nem bírtam megszólalni, torkomat gombóc zárta le.
Csendben maradtunk a következő órákban is. Liz teát készített, és kiültünk a verandára. Az árnyékból csodáltuk a lemenő napot. Hallgattuk, ahogy az égető forróság multával, életre kel és mozgolódni kezd a szavanna állatvilága. A természetben semmi sem változott. Rendületlenül hirdette az örökké változó állandóságot. Mint minden este, apró madarak röppentek az égre, és még apróbb rovarokkal csőrükben tértek vissza fészkükre.
A kék ég egyre feketébbre komorult, olyan feketére, amilyenre csak itt, az óceánoktól távol tud. Christian aznap este sem jött haza. Végül, éjfél körül, Liz megkért, hogy maradjak a házban, és én nem tudtam nemet mondani. A vendégszobában feküdtem le, de még órákig nem aludtam el. A fehérre meszelt fal apró repedéseit néztem, és hallgattam a táj éjszakai neszezését. Éreztem, hogy a fal másik oldalán Liz sem alszik. Lélegzeteink, mint ki nem mondott becéző szavak, elhagyták szánkat, a falnak ütköztek, pördültek egyet, kiszaladtak az ablakon és kint, mint két apró forgószél fonódtak egymásba, szerelmes ölelésben, a csillagos ég alatt.
Elaludhattam. Mikor felébredtem, még éjszaka volt. Nem tudom, mennyi lehetett az idő. A fejemben csendes nyugalom, a szívemben szomorúság uralkodott. A legtisztább szomorúság, amit valaha éreztem. Nem volt benne sem keserűség, sem gyűlölet. A sors, maga az Élet rezgett benne. A hatalmas fensége, ami mellett eltörpülünk. A világ egysége és sokszínűsége. És szépség. Igen, szépség. Arcomon mosollyal aludtam újra el.

Másnap, szerdán, június 24-én, mire felébredtem, Lizt már sehol sem találtam. Egy levél várt a társalgó kör alakú faasztalán.
„Kedves George! Elutaztam. Nyugalomra van szükségem, hogy egészséges életet adhassak. Kérlek, felejts el! Kérlek, felejts el örökre! Elizabeth”
Az asztalon hevert egy másik levél is, borítékba zárva, Christiannak címezve. Összetörten tántorogtam ki az éles hajnali napsütésbe. Kocsiba ültem, de nem emlékszem, hogyan vezettem el a telephelyig.

A szerdát, és a rákövetkező napot élőhalottként dolgoztam végig. Agyam egyik hátsó zugában Liz neve kerepelt szüntelenül, de nem hagytam, hogy előtérbe kerüljön. Napi tizenhat órát dolgoztam, és csak egy-két falatot ettem. Rettegtem a péntektől. Az volt a szabad nap. És az órák egyre gyorsabban teltek el…
Péntek reggel ötkor felpattantak szemeim. Kimentem a konyhába és bekaptam két altatót. Feszült testtel feküdtem vissza az ágyba és vártam a hatást. De nem tudtam elaludni. Hétig forgolódtam, aztán nem bírtam tovább. Lezuhanyoztam, kimentem a néptelen utcára és beugrottam a dzsipembe. Négy órán át hajtottam, kínoztam a kocsit, keresztül a tájon, dűnéről dűnére. Messze elkerültem minden települést és oázist.
A sivatag szépsége és fenséges magánya egy idő után belém ívódhatott, mert megváltoztak gondolataim, érzéseim. Mintha minden egyes légvétellel új energiával telítődött volna testem. Gerincem kiegyenesedett, figyelmem kitágult. Éreztem az autót, éreztem, ahogy ráfekszik az útra, ahogy az apró kavicsok kipattannak a kerekek alól. Éreztem fejem felett a végtelen világoskék eget, és alattam a végtelenbe elnyúló sárgásvörös homokot. Apró figura voltam ég és föld között, egy apró kocsiban, ami halvány vonalat rajzolt a Földgolyóra.
Fogalmam sem volt, merre járok, mikor a benzintartály piros lede pislogni kezdett. Még jó tíz percet vezettem, mikor a nyugati horizonton egy fehér, téglalap alakú ház bukkant elő. Megcéloztam. Reméltem minél kevesebb beszélgetés után adnak el nekem benzint.
Ahogy közeledtem, a ház előtt ismerős autót láttam. Nem hittem a szememnek! Liz piros Fordja volt, a barna színű csomagtartó bőröndöt nem lehetett összetéveszteni! Egy perc alatt a vajszínű kőkerítéshez értem. Szívem a torkomban dobogott, ahogy bekopogtam a magas fakapun. Percekig nem történt semmi, közben néhányszor Liz nevét kiáltottam. A várakozásban az idegességtől egyre jobban izzadtam, most már nem hűtött a menetszél sem. Végül elhatároztam, hogy bemászom.

Felhúztam magam az embermagas kőkerítés tetejére. Alattam elhanyagolt, gazos kert, ami szebb napokat is láthatott. Kívülről nem mutatott rá semmi, de megéreztem, hogy ez Berno lakása és laboratóriuma. A ház összes ablaka csukva volt, az egyik billenő ablakot kivéve, amely térdmagasságban volt, és az alagsorból nyílhatott. Ahogy a tűző napon, a gazon átverekedtem magam, és a falhoz sétáltam, bentről Christian hangját hallottam meg. Leguggoltam, hogy jobban halljam.
„Nem, nem küldtem még választ.”
„Mit írt, hol fog lakni?” – kérdezte egy nagyon meleg tónusú hang. Ahogy meghallottam, valami megváltozott a levegőben körülöttem.
„A Carta Hotelben.”
A Carta Hotelben?! Összerándult a gyomrom. Csakis Lizről beszélhetnek! A Carta, Tunisz egyik közkedvelt szállodája, biztos ott vett ki szobát!
„Fiam, küldd át neki az összes pénzt, ami a számlámon maradt.” – a hangból szinte már nem is emberi szeretet áradt. Úgy éreztem magam, mintha a szívemben visszhangzanának szavai.
Eltelt pár perc, közben a hallottakon gondolkodtam. Amint lehet, akár már holnap, el kell menjek Lizhez! De a levélben arra kért, ne keressem…
Újra Christian szólalt meg: „Berno bácsi! Ugye nincs más megoldás? Meg kell halnunk?”
„Sajnos, így van, fiam. Csak így tudjuk végrehajtani a feladatot.”
A meglepődéstől, értetlenségtől és a felszakadó indulattól hajtva hirtelen felpattantam. Fejemből minden vér kiment. Megszédültem, és elsötétült előttem a világ. Utoljára még tompa fájdalmat éreztem a jobb könyökömnél és nagyon távolról üvegcsörömpölést hallottam.

Amikor magamhoz tértem, egy széken ültem. Kezeim a szék támlájába bújtatva, összekötözve, számban valami rongydarab. Mindenem zsibbadt és alig kaptam levegőt, hányinger kerülgetett. Pár perc telt el, mikor kerek, kopasz fej hajolt be jobbról a látómezőmbe. Mosolygott. Mosolyától számomra is érthetetlen módon nemhogy idegesebb lettem, hanem megnyugodtam. Elengedtem izmaimat és így már a levegő is könnyebben tudott tüdőmbe áramlani.
„Elizabeth és a születendő gyermek számára már alig van remény.” – felismertem a barátságos hangot, ez volt Berno bácsi. Aztán, ahogy szavai értelme eljutott agyamig, vergődve feszítettem meg testem. Elkeseredett küzdelmemet mintha észre sem vette volna, folytatta: „Keresse meg őket és maradjon mellettük, amíg csak lehet. De ne felejtse el, magának életben kell maradnia. Élnie kell, hogy mire a sötét felhők elvonulnak a világ fölül, maradjon egy hírmondó. Maradjon életben valaki, aki tudja, miként dőlt el az áldozatok lelkének sorsa.” Utolsó szavai közben hozzám lépett, és egy bicskával elvágta köteleimet.
Megmozgattam elzsibbadt karjaimat és óvatosan felálltam. Még mindig szédültem és nem tudtam, mit tegyek. A szavain gondolkodtam és azon, vajon ő tényleg komolyan gondolja-e, amit mond. Végül visszaültem a székembe. Rendben, megpróbálok nyitott maradni. Kérdőn néztem rá: „Maguk itt mi a csudával foglalkoznak?” Hangomból nem sikerült eltüntetni a gúnyos hangsúlyt.
Közelebb húzott egy nádfotelt és leült velem szemben. „Hamarosan elmondom azt is. Legalábbis amennyit tudnia kell. Először beszéljünk a maga feladatáról.”
„Az én feladatomról?” – Egyre érdekesebb ez a beszélgetés!
„Igen. A következő ötven év az emlékezés és kesergés kora lesz. Az indulatok sokáig nem engedik majd felszínre a valóságot. A kétezredik év után köszönt a Földre az a spirituális fejlődésre alkalmas időszak, ami elhozhatja a múlt eseményeinek megértését is. Köztük azt, amit ma elmondok, a rend Hitler-ellenes működéséről. Akkor kell napvilágot lásson a beszélgetésünk alapján készült írása.”
„Én leszek a hírmondó? Ezek szerint megélem a huszonegyedik századot?” – kérdeztem egyszerre bizakodva és hitetlenkedve. Aztán magam is csodálkozva vettem észre, milyen hittel és bizalommal várom a válaszát. Igaza volt Liznek, van valami meggyőző a pasas kisugárzásában.
„A rend úgy látja, hogy az információ épp a megfelelő időben fog kikerülni a köztudatba. A jóslat szerint egy, a krónikások nemzetségéből származó fogja hírül adni az eseményeket.”
„Na jó, tisztázzuk! Miféle rend? És mi az isten az a krónikások nemzetsége?!” – kezdtem elveszteni a türelmemet.
Ő ugyanolyan nyugodtan folytatta, sőt mintha mulattatta volna türelmetlenségem. „Nos, a krónikások írják meg dicső korok tetteit. Ilyen maga és ilyen lesz egy utóda is. Ez amolyan családi örökség.” – mosolyodott el.
Persze, krónikások nemzetsége. – gondoltam magamban. Az öreget is elkapta a világháború utáni ezoterikus sodor. De be kell valljam, mégsem voltam biztos benne, hogy téved. Tekintetem, önkéntelenül is, író kezemre tévedt. Aztán újra az öreg szemébe néztem és visszatért a korábbi nyugodt, befogadó állapotom.
„Még mindig nem tudom, mi pontosan ez a dolog. Mi az, amiről nem tud az emberiség. Az újságok ma már a Föld legtávolabbi helyeiről is szállítják a híreket, rádióadók tudósí…”
A jó modorú öreg meglepő módon, nyersen szavamba vágott. Először gyorsabban beszélt, aztán visszatért a nyugodt, majdhogynem ünnepélyes tempóhoz: „Hatmillió lélek megmentése! Erről nem tud!”

Most is pontosan emlékszem szavaira. Visszagondolva, sokszor az egész hatalmas blődségnek tűnik. De ott és akkor nemcsak hogy hallottam és elfogadtam szavait, hanem éles képekben láttam is magam előtt az eseményeket, amikről mesélt. Az öreg néha szünetet tartott, hogy a fejemben futó mozi utolérje mondatait.
„Figyeljen ide! Hitler 1932 tavaszától mindent megtesz, hogy sötét hatalmával behálózza a Föld energetikai rendszerét. A bolygó energia-központjait hangolja át saját céljai támogatására. E célok egyike a zsidó lelkek megsemmisítése.”
„Hogyan lehet egy lelket megsemmisíteni?”
Lassú mozdulatokkal cigarettára gyújtott. Még ebben a különös helyzetben is feltűnt mozdulatainak lágysága, finom tökéletessége. „Valójában megsemmisíteni nem lehet. Viszont a kapuk becsukásával meg lehet akadályozni a Földön az újjászületést. A haláltáborokat a megfelelő mágneses pontokra rakták, ahonnan a távozó lélek egyfajta szellemi csapdába kerül, ahonnan csak évmilliók után tud szabadulni.”
„Miért pont a zsidók?”
„Erre számtalan magyarázatom lehetne, de valószínűleg egyik sem lenne teljesen igaz. Egyébként sem csak a zsidók. Zsidók, cigányok, melegek, nyomorékok. Akik az átlagembert „zavarják”. Akik mások. A mást minden korban gyűlölték… vagy istenítették. Egyik sem vezet jóra.”
„És maguk? Ez a rend, amit mondott? Miért segítenek?”
„Hmm.” – elmosolyodott. „Mi úgy szoktuk mondani, a sokszínűséget szeretjük ezen a bolygón.” Rövid szünetet tartott, szívott egyet a cigiből, majd folytatta: „Hitler egyik célja tehát e lelkek kizárása a Földről. Valójában ezt jelenti az endlösung – a végső megoldás. Azonban szerzetesek egy csoportja i.sz. I. század óta munkálkodik a terv meghiúsításán. Azóta, hogy egy tisztánlátó igen nagy valószínűséget adott a Második Világégésnek mint lehetséges jövőképnek. A rendet a kevesek, akik tudtak a létezéséről és csodálták tagjait, a Fény Királyainak hívták. A rend tagjai, bár büszkék voltak életükre és munkájukra, magukat nem tartották kiválasztottnak. Egymás közt a rendet így hívták: Aurul.”
„Aurul.” – ízlelgettem a szót.
„A tagok az úgynevezett szellemi atya-fiú kapcsolaton keresztül érkeztek. A megfelelő időben a mester mindig megtalálta egyetlen tanítványát.”
„Ahogy az öreg kínai a kicsi Bernót…” – mormogtam magam elé.
„Pontosan. És ahogy én megtaláltam Christiant.” – mosolygott. Majd folytatta: „A rend történetében hosszú évszázadok múltak el, mialatt végig lényeges volt, hogy az ismert spirituális központoktól távol, úgynevezett átmeneti területeken működjünk, így elkerülhettük a felfedezést. Közel kétezer éven át teljes titokban dolgoztunk, de az elmúlt három hónap eseményei már nem kerülhették el Hitler pribékjeinek figyelmét. Tetteink szellemvilági megnyilvánulásaira mint fényre az éjszakai erdőben, körénk gyűltek a vadak. Eddig egyetlen előnyünk a váratlanság és a hatalom csendes megnyilvánulása volt, amit a nácik nem érthettek. A mai éjszaka után mint veszett farkas fog a náci birodalom megmarni, akit csak ér. Hamar el kell tűnnie magának is a névtelenségbe. Ha tudja, vigye magával Lizt!”
Liz! Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mióta az öreggel beszélek, el is feledkeztem a saját problémámról. A Föld sorsa mellett persze elhanyagolhatónak tűnhet, de a fenébe is, ez mégis csak az én életem! Gondolataim fellángoltak és kifakadtam: „Miért nem harcolnak? Hatalom csendes megnyilvánulása?! Ugyan már! Európában halomra ölik a zsidókat, maguk spiritiszták meg ezzel a dumával nyugtatják a lelküket.”
„A rend nem száll szembe a sötét erőkkel. Egy másik utat választott.” Arcán csibészes mosoly suhant át. „A rend a kezdeti feltételeket változtatja meg.”
„Kezdeti feltételeket? Mint a matematikában?” Nocsak! Hova nem kanyarodtunk!? Vajon ez egy újabb ezoterikus duma lesz, vagy valami mást próbál beadni az öreg? De ahogy ránéztem, megint bevonzott a pillantása és a szemében csillogó barátságos tűz.
„Pontosan úgy, ahogy mondja. Nyílt háborúban nem lenne esélyünk. Azonban… azonban, ha meg tudjuk változtatni azt, amire a nácik terve épül, akkor a terv meghiúsul anélkül, hogy valójában harcolnunk kéne.”
„És mire épül? Mi az a dolog?”
„A Föld.”
„Tehát meg kell változtatni a Földet? Gyerekjáték. Csak egy távirat Istennek és…”
„Nem!” – vágott másodszor is a szavamba. „Először is, Istent ebből hagyjuk ki. Másodszor pedig, nem a Földet, hanem annak alap energetikai-rendszerét változtatjuk meg. Mondjuk úgy, hogy áthangoljuk a jó öreg bolygót. Amint az átállás megtörtént, a nácik pár napon belül azt fogják észrevenni, hogy a megidézett erők elhagyják őket, a táborok pedig nem lesznek többé egyirányú kapuk.”

Kis szünetet tartott, miközben én egyszerre tamáskodva és érdeklődve néztem rá. Ő állta tekintetemet és folytatta: „A Föld újjászületését – mint azt már korábban is párszor – a legtöbb hagyomány előre látta. Az időpontot is nagyjából be tudták lőni. Hitler is épp ebben reménykedik. Hogy a megjövendölt új Föld eljön és az egy náci bolygó lesz, übermenschekkel benépesítve. Azonban ha tervünk sikerül, akkor mindazon helyek energetikája, amikre most a nácik számítanak, megszűnik vagy legalábbis módosul annyira, hogy a háború elhúzódjon és időt nyerjenek a Németországgal és szövetségeseivel szemben álló államok.”
„És ha tegyük fel, sikerül ez az átállítás, nem lesz ez katasztrofális hatású a természetre?” – fejemben szökőárak és egy újabb jégkorszak képe jelent meg.
„Úgy látjuk, hogy nem. Persze van benne egy kis kockázat.” – megint az a csibészes mosoly – „Az biztos, hogy néhány helyhez kötött hagyományt felkavarunk egy picit… Például a lámák nagy része egészen különös helyeken fog újjászületni, Tibettől távol, az új szellemi Földsíkhoz igazodva. De rá is fér már a világra egy kis szellemi pezsgés…”

Közben odakint az árnyékok lassan megnyúltak, amiből rájöttem, hogy órákig fekhettem eszméletlenül. Tücskök ciripelése köszöntötte a közelgő estét. Hét óra felé járhatott.
Az öreg Berno újabb cigarettára gyújtott, élvezettel szívta be a füstöt, majd tovább mesélt. „A munkánknak, ahogy gondolom kihallgatta, hamarosan vége. Fizikai síkon nem tudjuk megoldani az előttünk álló feladatot. Christian és én még ma éjjel halálos mennyiségű altatót veszünk be.”
Mindezt olyan meggyőződéssel és nyugalommal mondta, hogy eszembe sem jutott ellenkezni.
„Energiatestben tudunk csak végrehajtani pár utolsó beállítást, az energia templomon… de ez az ön számára most nem lényeges… Nem véletlen, hogy épp ma, az utolsó napon talált ránk. Most már nincs más dolga itt, menjen haza. Hajnali három körül számítson a változásra. Egy új Föld születik. Csak figyeljen… Krónikás!”
Egy utolsót szívott a cigiből és vágott hozzá egy grimaszt. „A pikulába is! Hiányozni fog ez a földi világ. Odaát tudja, ilyesmi nemigen van.” Aztán elmosolyodott, és egy fémtálcán elnyomta a csikket. „Figyeljen rám! A kocsiját Christian már teletankolta. Körülbelül 20 percre innen, délkeletre találja az alameini utat. Onnan még egy jó óra a város. A jövőben pedig tegyen belátása szerint… Isten Önnel!” Aztán döbbenetemre, széles vigyorba szaladt a szája, még kacsintott is és úgy tette hozzá: „De azért vigyázzon magára!”

Azon az éjszakán magányt majd a világ folyamatos változását éreztem. Utoljára akkor éreztem ezt, mikor gyermekkori barátom halt meg mellettem a haláltáborban. Többé semmi sem lesz ugyanolyan. Talán akkor halt meg Berno és Christian. Nem tudtam eldönteni, hogy csak képzelem-e az egészet, mindenesetre azon az éjszakán határoztam el, hogy egyszer megírom mindazt, amit Berno mondott. Egész éjjel jegyzeteket és emlékeztetőket készítettem.
Másnap már nem volt tovább maradásom El-Alameinben. A gyár tulajdonosának üzenetet hagytam, hogy előre nem látható ideig távol leszek. Tudtam, hogy legjobb emberem mindent meg tud oldani nélkülem is. Június 28-án vasárnap délelőtt érkeztem Tuniszba.
Nincs három hónapja, hogy legutóbb itt jártam. Akkor egyetlen váltás ruha, amit egy amerikai segélyszervezettől kaptam, és a szabadság érzése, most duzzadó pénztárca és gondterhelt szívem voltak útitársaim.
Az út a Hotel Cartáig taxival másfél óráig tartott. Nem tudtam sehogy sem összeegyeztetni a viszontlátás reményének örömét és az istentelen feladatot, hogy Liznek tőlem kell megtudnia Christian halálhírét. A kettő nem oltotta ki egymást, hanem felváltva emelt az egekbe és húzott le a mélybe. Bűntudatom volt a boldogságom miatt. Talán ezért sem működött máskor megbízható előérzetem. Meg sem fordult a fejemben a közeljövőben bujkáló gonosz képe.

Talán csak a déli melegben majdnem teljesen üres utca miatt akadt meg a szemem a szálloda előtt parkoló három fekete Mercedesen. Az egyik mellett tejfelszőke izomkolosszus. Ahogy taxim lassított mellette, hallottam, hogy a sofőrrel németül beszélgetnek. Görcsbe rándult a gyomrom. Remegő kézzel, kapkodva fizettem ki a taxist. Feltéptem a kocsiajtót és mint akit puskából lőttek ki, berohantam az épületbe. „Ez egy szabad ország! Itt nem tehetnek semmit. Ehhez nincs joguk.” – kántáltam magamban, miközben rohantam fel a második emeletre. Tudtam, hogy tévedek és a nácik nem ismernek sem emberi, sem isteni törvényt.
A kép, ami fogadott, ahogy kifordultam a lépcsőházból, örökre belém vésődött.
Négy öltönyös férfi állt a hosszú folyosón, tőlem úgy húsz méterre, egy nyitott ajtó előtt. Tempósan elindultam feléjük. Az egyik felém fordult, a többi a nyitott ajtón tovább figyelt befelé. Érzékelésem kitágult, testem ruganyosan mozgott, mint egy tigrisé. Bentről dulakodás hallatszott. Épp amikor elértem az első figurát, az ajtón holtsápadt arccal kilépett Liz. Szorosan mögötte egy férfi, pillanatra láttam a kezében megvillanó pisztolyt, amit Liz hátához nyomott. Nem gondolkodtam. A mellettem állót halántékon ütöttem, láttam, ahogy azonnal eldőlt. A következőt teljes erővel ágyékon rúgtam. Ahogy nyöszörögve összegörnyedt, kabátja felcsúszott és az övéből kilógó pisztolyt bal kézzel ki tudtam rántani. A másik kettő még fel se fogta, mi történik, de a Liz mögött álló férfi villámgyors mozdulattal kibiztosította a pisztolyát és Liz hasára célzott. Megdermedtem.
„Herr Fischmann! Még egy mozdulat és egy golyóval két liblingjét végzem ki.” – sziszegte a fogai között.
Honnan tudja a nevemet? – futott át az agyamon.
Liz könnyes szemmel nézett rám. Pillantásunk összefonódott. Öröm, vágyakozás, szerelem, félelem, kétségbeesés kavargott bennem… cikázott közöttünk.
Megadással tűrtem, hogy lekísérjenek a lépcsőn és a kocsikhoz vezessenek. A szálloda személyzetéből, aki látott minket, mind zavartan fordította el a fejét. Beültettek az első Mercedesbe, Lizt a mögöttünk parkoló autóba tuszkolták. A városon kívül, egy zöld színű ipari csarnok beton udvarán álltunk meg. A kerítés mellett körben gépfegyveres civil ruhások álldogáltak. Berno szavai jutottak eszembe: „… mint veszett farkas fog a náci birodalom megmarni, akit csak ér…”

Gyengefényű terembe vezettek minket, innen külön helyiségbe kerültünk. A szoba, ahová engem zártak, korábban irattár volt, sebtében alakíthatták ki börtönnek. Közel négy hónapig tartottak itt fogva, gyakran megvertek, de vigyáztak, hogy életben maradjak. Bernóról kérdeztek és Christianról, de én már megszoktam a verést. Hallgattam vagy hazudtam.
Végül alameini jóakaróim mentettek ki a fogságból. A királyi titkosszolgálat derítette ki, hova vittek a Hotelből. Mint utólag megtudtam, hetekig tárgyaltak a rangidős tiszttel. A nácik a diplomáciai kapcsolatokat nyugodtan felrúgták, de ezen a bolygón mindig létezett annyi pénz, amennyinél a hataloméhesek megtörnek. Egy hűvös októberi hajnalon, vászontetős teherautón menekültem ki másodszor is a pokolból.
Rommel csapatai június 30-a óta El-Alamein körül harcoltak, veszélyes lett volna visszamennem. Délre mentem, fekete Afrika szívébe, egy békésnek nem mondható országba, ahol viszont tudtam, a nácik nem fognak megtalálni.
Tuniszi kapcsolatomtól tudtam meg, hogy Lizt a nácik szeptemberben hajóra rakták Németország felé. Csak remélni tudom, hogy még valaha láthatom őt. Talán gyávaság volt, hogy nem kerestem, nem tudom eldönteni. Nem tudom, mit tehetnék érte. Tanácstalan vagyok és már imádkozni sem tudok, mert a hitemet réges-rég elvesztettem.

Csád, Bongor 1942. december 25.
Eddig tartott apám kézirata. De az utolsó oldal után még két összehajtogatott lapot találtam. A dátumozás alapján ezek pár évvel később keletkeztek. Az egyik egy könyvből fénymásolt oldal, tetején pár sor kézírással, a másikat apám maga gépelhette le. A tárgyilagos fogalmazás mögött is érzem, ott bujkál, hogy ki kellett adnia magából elviselhetetlen fájdalmát.

A napokban (1949 márciusa) adták ki magyarul Hermann Göring titkosírással írt naplóját, amit a háború alatt is szorgalmasan vezetett. Három kódot használt párhuzamosan, ezeket csak egy új típusú kódfejtő számítógépes programmal tudták megfejteni. A kábítószeres birodalmi marsallnak minden oka megvolt, hogy elrejtse gondolatait. A lapokról kibontakozó Hitler ellenes összeesküvés különösebben nem érdekelt. Azonban a következő részletet újra és újra elolvastam:

1942. június 27. A Führer kora reggel valami átlátszó ürüggyel magához hívatott. Tíz perc után világossá vált, hogy csak a dühét akarta valakin kitölteni. A barom! Azonban korábban sosem láttam ilyennek. Egyik pillanatban, a szónoklataiban megszokott, kőkemény katona volt. A másikban, egy görcsösen síró kisgyermek. Én meg csak álltam ott, igyekeztem nem kimutatni undoromat. Németországnak erős vezető kell. Nem egy ilyen akaratos gyerek! Inkább nem is figyeltem oda a hányadékra, ami kiömlött a száján. Egy zagyva mondatát viszont azóta sem tudom kiverni a fejemből. Újra és újra eszembe jut. Egészen halkan szólt és zavarodottan, mint aki mély álomból riad. „Oh Istenem! Örök hála néked, hogy legyőzted démonaimat!” A következő pillanatban már újra üvöltött és mindenki halálát kívánta. Másfél órán át tartott az őrjöngése, azután visszavonult és bezárkózott.

1942. július 2. Rommel végre Alameinbe ért. A várt ipari alapanyagokat megtaláltuk. H. mégsem elégedett. A dühkitörése óta már a hadsereg kedvencét sem élteti. Valamit eltitkolnak előlem. Meg kell tudjam, mit.

1942. július 6. Szerdán Berlinbe utazom. A belső ellenzéket magam mellé kell állítanom, mielőtt eljön a tél. Nem először jut eszembe, mennyivel erősebb lenne a pozícióm, ha Thoma ma is velünk lehetne.

1942. július 10.

Liz sorsáról egy véletlenen keresztül értesültem. A Báthory-család nőtagjai, anya és két lánya, Birkenauban raboskodtak. Csak az idősebbik lány, Anna maradt életben. Őt még a háború előttről ismertem, együtt jártunk reáliskolába. Áttételesen, ismerősök elbeszélésből derült ki, hogy Lizzel egy barakkban voltak. Több hetes nyomozással végül kiderítettem, hogy Anna Amerikában telepedett le. Telefonos egyeztetések után, 1952 tavaszán találkoztunk, New York-i otthona közelében. Reggel érkezett a repülöm, délben már egy bagelesnél kávéztunk. Az egykor sugárzó szépség és gimnáziumi bálkirálynő, szinte eltűnt a kényelmes bőrfotelban. Percenként gyújtott új cigarettára, kettőt-hármat szívott és már nyomta is el. Nem akartam felkavarni, de tudnom kellett, mi történt. Szavait magnóra vettem. A beszélgetés alatt végig Prutykónak hívott. A középiskola óta nem hívott így senki.
„Jól emlékszem. Októberben érkezett hozzánk egy csoport Észak-Afrikából. Ötvenen lehettek, főleg fiatal nők. A többiek nem bírták ki az utat. Rémesen néztek ki. Hehe. De mi se voltunk szépek, elhiheted, Prutykó! Szóval tudtuk, hogy nem fogják sokáig bírni a munkát, és így is lett. Két héttel később már csak hárman dolgoztak velünk a gyárban. A többieket, szépen napközben „eltüntették”. A háromból az egyik várandós volt. A nyolcadik hónapban járhatott, de az élni akarás tüze izzott benne. Reggelente az orvos csak ránézett és intett, hogy mehet dolgozni. Reményt hozott nekünk a túlélésre akkor, amikor már sehonnan nem vártuk azt. Anyám és nővérem akkor már nem élt. Nyáron tűntek el, azt hiszem kicsit ebbe bele is bolondultam. Hehe. De tudod, Liz volt az, aki visszahozott. Egyik éjjel beszélgettünk. Akkor derült ki, hogy mindketten ismerünk téged. Barátnők fiúkról csevegnek. Hehe. Milyen természetes ez! Mindenben olyan megértő volt, mint életemben senki. Azóta se. Hehe. Ilyen város ez! Milliók élnek itt tökéletes magányban. Pedig emlékszel? Mindenki boldog jövőt jósolt nekem. Gazdag férjet, gyerekeket. Úgy szeretnék gyerekeket, Prutykó! Születésnapi zsúrokat, hatalmas tortákkal, marcipánnal, tejszínhabbal, gyerekpezsgővel… De mást hozott a sors.
Lizen senki sem tudott segíteni. Próbáltuk rábeszélni, hogy rejtőzzön el, de ő nem olyan volt. Egyik éjjel megszülte a gyermekét. Ott, a tábori ágyon. Fogtam a kezét, míg az öreg Weiszné alul segített rajta. Egy hangos szó nem hagyta el a száját. Másnap reggel a lepedőjéből készített tarisznyát, abba rakta a csont sovány csecsemőt. Két órán át szó nélkül dolgozott, végül eldőlt és többé már nem állt fel. Nem mertünk odamenni. A lengyel nő, aki mellette dolgozott, mondta, hogy mielőtt kidőlt, a kicsi már egy órája nem sírt, Liz mégis dúdolt neki. Egy halott gyereknek, érted? Jó nem szívok több cigit. Még ezt az egyet, kérlek. Nem, Liz nem állt már fel. Hiába szólongattuk. Elájult, vagy meghalt, sosem derült ki. Két őr vitte el. Akkor láttuk, hogy milyen kis könnyű, törékeny nő. Mintha csak vállfára aggatott ruhákat kaptak volna fel, és már el is tűntek…
Miért pattantál fel? Ó már menned kell? Igazán sajnálom, rég nem beszéltem magyarul. Ide figyelj, Prutykó, egy valamit ígérj meg! Könyörgöm, senkinek ne mondd el, hogy találkoztál velem. Hogy láttál… Hogy láttál ilyennek. Te figyelj, a kis Horovszkyval mi újság? Azt hallottam, Dachauból szabadult ’45-ben. Te, hogy az milyen szép szál legény volt. Emlékszel? Képzeld, a gimiben gólyabál után megkérte a kezem én meg elfutottam… Hogy halott? Ó Istenem! Hát mindenkim halott? Akkor mondd meg, én miért maradtam életben? Mondd meg nekem! Jaj, maradj még velem egy kicsit, kérlek! Jó, jó értem, hogy menned kell. Nem akarok a terhedre lenni. Az Ég áldjon Prutykó! Az Ég áldjon, hogy felkerestél… Az Ég áldjon.”
1952. március 7.
A lapokat összehajtogattam, a füzetet becsuktam. Kikapcsoltam a zseblámpát, mert odakint már pirkadt. Kicsit fáradtan, mégis energikus léptekkel lépcsőztem felfelé. Tudtam, új világok várnak még rám, a krónikásra. Gondolataim azonban még egy percig a múltban jártak. A családi legenda szerint, első értelmes szavam ez volt: apu. Azt nem tudom, mikor szólítottam meg először, az viszont biztos, hogy haláláig ezerszer beszélgettünk. S talán még utána is… a Jóég tudja. Azonban apám sosem beszélt nekem a háborúról. Most már talán értem, miért. Az egy másik élet volt, egy élet, amelynek tragikus vége lett.
Amit én láttam, hogy apám, apu, Gyuri, a Prutykó, boldogan élte le életét anyám mellett. Tudott újra szeretni. Szeretni úgy, ahogyan kevesek. Tudott újra élni. Élni úgy, ahogyan kevesek.

Kelenföld, 2005. augusztus 16.

versek

Halál
Meztelen
Játszom a hóban
Hangtalan
Kékre vigyázva.

Vértelen
Rozsda takarja
az arcom.

Nesztelen
Fekszem a hóban
Bútalan
Szépre vigyázva.

Színtelen
Bőrbe takarva
Elalszom.

Tölgy
Ős, öreg fa áll a házam ablakát takarva
– tízszer annyi éve már, hogy ott benéz,
mint ki őt figyelve benn a házban él –,
S minden évben újra izmosítja görcseit.

Évszakokkal összebújva körbe-körbe jár az élet:
Bundaként a nyári fényben
üldögél a sok levél a gallyakon, de
mind lehull a nyárutón a rengeteg,
és a tölgyfa minden ága meztelen,
míg a vad hideg s a fagy az ablakon dobol.

Mire jó emlék
Hervadt kertben múló illat
égő virágát nézem.
Előbb ordítva-csapkodva,
majd csak merengve
csordul rajta a vérem.
Míg lassan, lassan
a csepp a földhöz ér,
halk léptekkel ólálkodva
apró keret kúszik a kert köré,
és egészben behúzza
a feledni kéne és a jaj, de jó közé,
csak hogy legyen mihez nyúlni,
ha a múltról kérdeznek,
és legyen hová bújni,
ha elmennék.

Ma
ma öttől hétig szerettelek
és ez most túl soknak tűnik
naponta két órát szeretlek
igaz, akkor nagyon
harminc év múlva
ezt írják síromra:
boldog volt
két és fél évig
kevésnek tűnik

Magamról
Mindenbe beleharapok, mint a láng
Ó, mért vagyok ily falánk
Gyorsan túljutok mindenen
Lassan felégetem mindenem.

Mint
Mint fájdalomban a nevetés
Kiszáradt tóban a vetés
Mint gyermek ajkán a festék
Hangtalan búban vidám esték
Mint a habon a vér
Úgy nézek ki a föld egén

almadalma
zöld almadalma,
kétszerkétperc
kiskezében
meglakoló
leisútfelisút

sárga almadalma,
háromtucat
nagykomolyság
szigorrából áramló
ejnyebejnye

piros almadalma,
négyéktelen
hangferkóval
mögmegköszönt
fejrekoppintás

és akkor aztán nincs tovább

Idő
megkínzott mozdulat állt meg
talán csak elképzelt pillanatra
a fodrozódó levegőben
és sápadt merengéssel
girbe-gurba miérteket
szórt szét
de máris indult tovább
újra nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
mert véres csíkot húzott
hátára az idő
a szorongató idő

Nagy csoda
Csúszkálva az éj jegén
Az öreg Hold néz felém
Tányérja úgy mosolyog
Jaj, a szívem hogy dobog.

Szárnyaimmal röppenek
Felhők fölé szökkenek
Nagy csoda az ily dolog
Ma nagyon boldog vagyok!