Címke: irodalom

Nem menekülhetsz!

   Utólag visszagondolva, az egész a lépcsőházban kezdődött. Három boltot is bejárt, mire mindent megvett, és táskákkal megpakolva caplatott fel a harmadikra. Már az elsőn eszébe jutott, hogy az ajtónyitással bizony gondban lesz, szabad keze nem lévén, le kell majd tennie az egyik szatyrot, de mindegyikben törékeny, kényes holmikat vitt, féltette a borulástól . Persze végül aztán megoldotta a dolgot, de beletelt jó néhány percbe, mire beléphetett az ajtón. Addigra már csorgott a víz a hátán, és a fárasztó bevásárlás után sírni tudott volna a hosszú küzdelemtől, amire az utolsó métereken kényszerült.

 Valahol a mélyben felvillant egy ötlet.

 Másnap egész nap valami furcsa viszketést érzett a gyomra tájékán, de nem sokat törődött vele. Este már határozottan zavaró volt, reggelre pedig egy kis dudor keletkezett éppen a gyomorszáj fölött. Most már aggódott egy kicsit, el is határozta, hogy felkeresi az orvosát, de tudta, hogy erre csak pár nap múlva tud sort keríteni. Pár nap múlva azonban már nem kellett orvos. Pontosan értette, miről van szó. Nem egészen két nap alatt befejeződött a folyamat. A kis dudorból nagy lett, majd fokozatosan öt kis dudorrá vált. Körmök jelentek meg a kis dudorok végén, s a hasfalból tovább nőtt egy behúzható alkar. A második nap végére teljesen kifejlődött a harmadik keze, pontosan a köldöke fölött, praktikusan, elrejthetően. Zavarban volt, nem tudta mit is kellene éreznie. Még gyerek volt, amikor az első mutációk megjelentek, és a társadalom szinte azonnal egy emberként elítélte azokat a szerencsétleneket, akiknek valamilyen titokzatos okból megváltozott a teste. Kutatók hamar fényt derítettek rá, hogy a tudatalattiból indul a folyamat, és bebizonyították, hogy befolyásolható különböző meditációs technikákkal. Igaz, hogy ha már kifejlődött a mutáns testrész, nem lehet mit tenni, de kijelentették, minden állampolgár kötelessége felügyelni tudatalattiját, hogy megakadályozza ezt a társadalomellenes jelenséget.

 A harmadik kéz határozottan kényelmes volt. Nem is gondolta volna, hogy milyen sokat ad neki ez a tiltott adomány. Természetesen könnyebb lett sok tevékenység, így több ideje maradt szórakozásra, de nem ez volt a legfontosabb. Már régóta zongorázott, csak saját örömére otthon, vigaszt, megnyugvást, harmóniát talált a darabokban, amiket nagy gonddal gyűjtögetett évek óta. Volt köztük néhány kotta, amit egy furcsa ember nyomott a kezébe még évekkel ezelőtt egy kis antikváriumban, ahol különlegességek után kutatott. Nem tudott velük mit kezdeni, lejátszhatatlannak bizonyultak. Most megint a kezébe kerültek, és hirtelen rájött, hogy három kézre íródtak, valószínűleg mutánsoknak. Amikor belefogott az első darab első taktusaiba, szinte elakadt a lélegzete a hatalmas energiától, amely a hangokból áradt. Nem egyszerűen egy kézzel több ütötte a billentyűket, minőségileg más zene csendült fel. Ahogy játszott, egyre erősebbnek, és szabadabbnak érezte magát. Igen, ez most teljesen az ő zenéje, nem csak hasonít, emlékeztet rá, mint az eddigi darabok. Vitte, vitte magával a magasba, belső világának eddig elrejtett, szédületes magaslataiba.

 Aztán egyszer csak vége. Megrettent. Eszébe jutott fiatalkorának százszor elismételt erkölcsi tanítása: „Senkinek sincs joga többször meríteni a közös kondérból.” Akkor is, most is volt egy halvány érzése, hogy ez csak valami törvényesített kollektív irigység, de neveltetése erősebb volt annál, hogy komolyan elgondolkodjon ezen. Így hát most hatalmába kerítette egy kötelező szégyen azért, ami lett, ami mindig is volt talán. Tisztában volt vele, hogy mindig is titkolnia kell majd. Igaz, voltak, akik vállalták változásukat, de ők igencsak megvetett tagjai voltak a társadalomnak. Tudta, sohasem tenne ilyet családjával, és ő maga sem érez elég erőt jól felépített élete romba döntéséhez. Titkolózott hát. Nem használta harmadik kezét olyan helyzetben, amikor láthatták, amikor kiderülhetett, hogy miért ügyesebb, mint más. Nem járt közös fürdőbe, ahol megláthatták csupasz hasát, bő ruhákat hordott, hogy takarja köldöke fölött az árulkodó halmot. De legfőképpen nem beszélt senkinek csodás találkozásáról az igazi énjével, és nem mesélhetett zene szárnyán fellegekbe repülő gondolatairól sem. Az adomány volt is, meg nem is.

 Egy nap úgy érezte, nem bírja tovább a szégyenteljes titkolózást. Nem, nem vette le bő ruháit, inkább úgy döntött, felkeres egy specialistát, és eltávolíttatja a gyötrelmes magaslatokba repítő tiltott kincsét. Fájdalmas, nehéz döntés volt, de hitte, így a helyes. Lelke majd megnyugvást talál a rend és erkölcs stabil falai között.

 Az orvos megértő volt és kedves, csöppet sem éreztette vele, hogy megvetné állapota miatt, igaz nem dicsérte döntését sem. Tárgyilagosan elmagyarázta, hogyan fog zajlani a műtét, nem titkolta, hogy a lábadozás időszakában komoly fájdalmakra lehet számítani, és arról is beszélt, hogy hasonlóan egy szokványos amputációhoz, itt is fel kell készülni pszichés problémákra.

 Már mindenre felkészült, elszánt volt, akarta, hogy eltűnjön belőle az evolúció rákfenéje, szabaduljon meg minél előbb az életét felborító, csalfán fellegeket ígérő, de pokolra juttató tumortól.

 A műtét után lassan tért magához, hosszú percek teltek el, mire mindenre emlékezett. Tehát nincs többé. Nincsenek gyönyörűséges futamok a zongorán, már csak gyatra utánzatokra lesz képes. De így van ez jól, visszatérhet a régi, nyugalmas életéhez.

 Az élet azonban nem lett olyan, mint volt. Míg azelőtt teljesnek, egészségesnek érezte magát két kézzel, most nyomoréknak, esetlennek, hiányosnak tűnt a harmadik keze nélkül. Régen elégedett volt magával, most, hogy látta, milyen is ő igazán, szánalmas senkinek tűnt így, megcsonkítva. A korábban békességet sugárzó zeneművek fülsértő klimpírozásnak hatottak a háromkezesek után. A megtapasztalt szárnyalás megteremtette saját hiányát, mint egy alattomos kábítószer.

 A szomorúság rátelepedett mindennapjaira.

 Teltek a hetek, a hónapok, s mindent megtett, hogy elfelejtse keserűségének okát. Sokat dolgozott, színházba, hangversenyre járt, lassan nevetni is újra megtanult. Mára már határozottan jól érzi magát, eltekintve egy kis apróságtól:

                       Pár napja mintha fura viszketést érezne a köldöke fölött…

„Haragomnak véghezvitelére” (És. 13.3)

Haragra nincs szó. Nem is volt dühös.
Dühét feltételes jövőbe tette.
Két fatörzs között a fenyér fáradtzöld
nyoma, egy kiperzselt jövő, nem is
hangzott fölötte prófécia. Két
ujjnyi sivatag csak, szakállhiba
a próféta arcán, az csípte össze
szeme szélét, hogy mindenütt muszáj volt
hunyorognia. Mondják, a tevék
úgy nyelik a vizet, mintha könnyezne
bennük, hogy inni kell. Esőt pedig csak
az gyűjt, ami száraz tengert fakaszt
a szemben. Ne jöhessen szárazságra
szél, kifáradás, földem ne repeszd meg,
ne húzzon barázdát az ég a testen.
Ne sorvasszon gyökérig szenvedély.
Ne engedd, hogy haragom fölneveljem.

Tavasz-éberen In memoriam Áprily Lajos

I.

Virradt.
Nagyon nehezen állok
az ostromlott tetők alatt,
s a lomha csorda inga-árnya
után repülő madarat
figyelem.

Akárhogy is gondolom, s bár, érteni vélem;
nem egyértelmű ez a természet-terem,
a feldöntött tél disszonánsan félre
exponálja most minden képzetem.

Először képek. Barlang-torokba lépő
törött füstök szétbomló kuszasága,
s fent a tájra feszített félelem-terítő
közt szétfutó ösvény harmóniája

szétszórja, bontogatja nyugtalan,
beszédszerű völgy-testamentumát,
ez még a nyelvnek is leírhatatlan –
mert csak a szarvasok és vadlibák.

Lebúgó hangok érthetetlen ízét
morzsolgatom szám legbelsőbb zugában.
És mindig felvetem és kérdezem: mért?
itt mit reméljek, ahol elmúlás van?

II.

A reggel káprázattalan törmeléke,
mint megszokott higanyszál – hűvösséggel elhull.
Hisz nincs mi felhevülve indulatra érne;
a néma gém is éggel gyürkőzik, ha még elindul.

Komoly-sötét strázsál a partvidéken
a fás-gömbölyded Malom-hegy fölött –
a némaság erői cirkálnak az égen,
hol alvilági nádasokat lélek öntözött.

Mégsem csodálkozom, hogy ott lelem. –
Egyszer a parti ködben ébren állva,
mintha feleltél volna tavasz-éberen:
„Itt, hallgatásom barlangjában várlak…”

Nagy csordamennyiségszerű szekér az égen,
völgy-hegyormok éteri parkja hossza.
Egy borjúképet látok még tükör-mesében,
így állok egyhelyben – és mégis botladozva.

 

A táskám mélyén

Van a táskámban egy vanília-cseresznye ízű ajakbalzsam. A tégely piros, a táskám is piros, virágmintás, a virágok bogyói apró gyöngyök. Semmi más nincs a táskámban. Sétálok az utcán, és tudom, hogy semmi nincs a táskámban, csak egy tégely ajakír, ettől kiszolgáltatottnak érzem magam. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Ez a sorrend, így kell elsorolni, mielőtt elmegyek otthonról. Nagymamámtól ered ez a szokás, és most elképzelem, hogy áll kék ruhában az ajtóban, kezén fehér kesztyű, kalap, haja sűrű és hullámos. Áll az ajtóban, készül valahová. Anyukám tizenöt, a bájos és kedves Zsuzsika, csak épp nem meri fölvenni a telefont. Mert akkor mit is mondana. Halló. És utána mit. Nagymamám áll az ajtóban, szedelőzködik, és sorolja: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta. Anyukám figyel, tudja, hogy ezek a fontos dolgok. Milyen a nyár Ontario-ban? Ugyanolyan forró és sűrű, mint Nebraska-ban vagy Iowa-ban? Fúj a szél a végeláthatatlan búza- és kukoricamezőkön? A szél, ami nem hoz enyhülést, olyan, mint sütőben a ventillátor, nem hűt, csak kavargatja a hőt. Mi lapul Gizella táskájában, amint halad az utcán Windsor, Ontarioban a házak között? A pénz, amivel kifizeti a boltját terhelő tartozást? Egy levél a kamionsofőr öccsének, akit hátrahagyott Magyarországon? A hajójegy, amivel hamarosan elutaznak Budapestre, hogy tíz év után a lánya újra láthassa az apját? Vannak fák az utcán? Szereti Gizella ezeket a fákat? Élvezi-e a napot, érzi-e bőrének illatát, amint megpuhítja a meleg? És a járda, melyen cipője kopog, milyen ez a járda? A cipője kicsit szorít, fehér lakk, mint a táskája. A táskája, amiben ott lapul a zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, cigaretta. Mikor beszáll a kocsiba, rágyújt.

Zsuzsika otthon, harminc évvel később. Fölveszi a telefont, a lánya az, Magyarországról hívja, sír. Aztán már mindketten sírnak. A lánya egy sötét, budapesti lakásban. A szerelme elment, lejárt az ösztöndíja, hazautazott. Egyedül van egy budapesti lakásban, ahol hallja, ha a szomszéd fürdik, csobog a víz, a kakukkóra kakukkozik; sír, és felhívja anyukáját otthon, Connecticutban. Zsuzsika letörli könnyeit, miután leteszi a telefont. Később összeszedi a holmiját: zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs. Cigaretta már nincs. Anyja is leszokott rég. De a felsorolás megmaradt. Egyszer elment barátnőjével egy napra Toronto-ba, még gimnázista volt, és nem sorolta a listát. Kabátzsebébe vágott egy húszdollárost, és elindult. Toronto-ban aztán egy galamb rákakilt a fejére, és nem volt nála zsebkendő. Azóta sorolja a listát. A zsebkendő a legelső, a legfontosabb. Most is hangosan elmondja a listát, bezárja az ajtót, és elindul. Beindítja a motort, a táskáját a hátsó ülésre teszi, elkezdi kapargatni a jeget a szélvédőről. Padlizsánszínű Chevy kombi. Van mit kaparni róla. Közben a lányára gondol. A lánya Budapesten fekszik egy ágyon, ruhástól, hallgatja a szerelme kazettáját, a szerelme hangját, míg el nem alszik. Addig sír, míg el nem alszik, aztán reggel újra kezdi. Elfogy a zsebkendője. Anyja kapargatja a jeget, beszívja a friss, Új-Anglia-i levegőt, fagyos és éles, és egy kicsit buja, érezhető benne az égett fenyő édes illata. A kesztyűje átázik, leveszi, a táskája mellé teszi, kiterítve. Elindul óvatosan a jeges kisúton. A főút már tiszta. Szereti ezt az utat, behajolnak a fák. Most még jobban lehajlanak az ágak, rajtuk a sok, tiszta hó. Fölveszi a napszemüvegét a piros lámpánál, annyira vakít a havas táj. Elhalad a Mr. Donut előtt, ahol lányával ültek minden szombat reggel, mikor vitte őt hegedűórára Hartfordba. Minden szombaton ugyanazt rendelték. Cherry cheese. Most már nem mennének be a Mr. Donutba, félelmetes hely lett, sötét és riasztó, tele idegenekkel. Elhalad a Mr. Donut előtt. Hová megy? A kesztyűje szárad a hátsó ülésen, amíg megveszi az utolsó ajándékokat a hartfordi mallban. Mire visszaér, a kocsit újra hó takarja. Beteszi hátulra a csomagokat. Jövő héten hazajön a lánya. Karácsony, a lánya díszíti a fát, amíg ő a konyhában szórja a köménymagot a sós stanglira. Együtt lesz a család. A kandallóban ég a tűz. Egyszer egy évben gyújtanak be; nehéz takarítani, és bepiszkítja a szőnyeget. Beszáll a kocsiba. Nem takarítja még le a havat. Ül a kocsiban, sötét van, de mégis világos a fehér hótól és a mall fényeitől. Hallja a többi kocsi motorját, a roppanó lépteket a porhóban, a hókotró kocsit, amint küszködve tisztítja a parkolót. Ül a kocsiban. Tompa csend és hideg. Nem lehet kívülről látni, Zsuzsika bent ül, és sír. Előveszi táskájából a papírzsebkendőt.

Sétálok az Andrássy úton a piros szatén táskámmal, benne egy piros tégely ajakbalzsam. Élvezem a fákat és a tavaszt, élvezem, hogy kopog a fehér cipőm a járdán. Kicsit szorít, majd megszokom. Élvezem, hogy a nap melegíti az arcom, megpuhítja az ajkam. Ma valamiért nem soroltam el a listát. Nincs nálam zsebkendő, pénztárca, igazolvány, kulcs, mobiltelefon. Kiszolgáltatottnak érzem magam. Nem tudnak elérni, nincs nálam pénz, hogy vegyek egy kávét, nincs zsebkendőm, ha rám piszkít egy galamb. Nincs igazolványom, de minek is, hisz látja mindenki, hogy én vagyok. Megnyalom az ajkam, vanília-cseresznye ízű. Megnyalom még egyszer és még egyszer. Ma nincs nálam semmi. A nagymamám úgyis beenged, ha anyukám nincs otthon. Lóbálom a táskámat, szép és piros, síkos szatén, kemények a gyöngyök. Kinyitom, kiveszem az ajakbalzsamot, most már nincs benne semmi.

Pacni

Kálnay Mariska húsos lány volt. Az orra, az ajkai, az álla, a dereka, a karjai csak úgy roskadoztak a rá rakódó zsírtömegtől. Mire elsétált az iskoláig, hóna alatt termetes méretű izzadságfolt utalt az otthonról idáig megtett távolságra, sebességre. Homloka fénylett, arca kivörösödött.

– Paca! – kiabálták az iskolatársai messziről. – Zsírpacni! Hájhenger!

Mariska ilyenkor lehajtott fejjel lépett be az iskola kapuján és becsukta a füleit.

Különös képessége volt ez Mariskának: amit nem akart, egyszerűen nem hallott meg. Ami az egyik fülén be, a másikon ki. Hogy születési rendellenesség volt-e, avagy megmagyarázhatatlan, tudományon kívül eső jelenség – senki sem tudta. Tudatalattija egyszerűen kiszűrte azokat az információkat, amik Mariska felé bántók, veszélyesek vagy akár csak sértők is lehettek, és nem engedte a hallócsöveken keresztül bejutni a hangot először hallójáratokba, majd az agy felé vezető idegekbe.

Mariska tehát nyugodtan sétált végig reggelente a lányiskola folyosóján, nem törődve osztálytársai csúfolódásaival. Beült a padba és elővette az otthon előre becsomagolt tízóraiját. Jókora falatokat harapott a szalámis kenyérből, s csak a tanár beléptekor csomagolta vissza a maradék szendvicset.

Mariska nem volt okos lány. Az iskolában vérrel-verejtékkel sem sikerült közepesnél jobb jegyeket elérni, hiába járt hozzá külön-tanár, hiába foglalkozott vele édesanyja éjszakákba nyúlóan.

Mariskát nem szerették az osztálytársai. Egy olyan lány, aki nem reagál a csúfolódásukra, az semmivel sem jobb, mint egy báty, aki elrontja kishúga játékát. Aki szétszereli a babaházat, kibelezi a játék mackót és széttépi a zsírkrétával megalkotott rajzokat.

Mariskát afféle ünneprontónak tartották osztálytársai. De a tanárok sem tekintették kedvencüknek. Nála nem hatott a rábeszélés, sem a szidás, a kiabálás: amit nem akart Mariska meghallani, azt nem hallotta meg. Így hát az olyan jellegű megjegyzéseket, mint „de ostoba vagy te, lányom”, vagy hogy „néztél ma már tükörbe?” csak elengedte a füle mellett, mit sem törődve velük.

Mariskát egy idő után megunták az osztálytársai. Csúfneveit afféle napi rutinból és megszokásból ugyan kiabálták még utána, de rendszerint keresztülnéztek rajta.

Mariska pedig remekül elvolt a saját világában. A lekváros kalácsok, forró kakaók, házi sütemények kedves, porcukros közegében. Imádta a túróscsuszát, a császármorzsát, a mákosgubát, egyszóval mindent, ami édes, de nem vetette meg a jó sok zsírral leöntött rakott krumplit és a sült kacsát sem, párolt lila káposztával. Nagyokat csámcsogott az étkezőasztal mellett, édesanyja, édesapja és nagymamája megelégedésére. Ha olykor-olykor ráállt a mérlegre a körzeti orvosnál és az elégedetlenül csóválta a fejét, Mariska édesanyjának a szeme összeszűkült, édesapja pedig idegesen rángatni kezdte a bajuszát. Nem mertek ilyenkor összenézni.

Így, ebben a nyugalmas jóllakottságban teltek Mariska napjai, míg egy nap szokatlan dolog történt. Az iskolában az első óra után az igazgatóhelyettes mellett megtermett úr lépett be a tanterembe, csendre intette a zajongó lányokat és a figyelmüket kérte.

– Khmmm – krákogott zavartan. – dr. Károly Mihály vagyok és egy különös dologhoz kérném a segítségüket. Az igazgatóhelyettes asszony volt oly kedves, hogy rendelkezésemre bocsátotta az osztályt. Mindegyikőjükre szükségem lesz, egytől egyig. Khmmmm – krákogott megint zavartan és megtörölte az orrát. – Kutatóorvos vagyok, az emberi viselkedést tanulmányozom. De ne féljenek – mondta a lányok nyugtalan tekintetére reagálva – bár a kísérlet orvosi, de önöknek egy csepp bántódásuk nem fog esni. Egy szimpla, egyszerű fényképezésről van szó ugyanis, amely kimutatja az emberben lakozó motivációkat.

Felbolydult az osztályterem, vad susmorgás kezdődött, találgatások és kérdések sora futott végig a padsorok között.

A fényképezésre másnap délután került sor. Reggel Mariska gondosan öltözködött, bár eszébe sem jutott, hogy ez a nap lesz élete egyik kulcsfontosságú napja. Felvette legcsinosabb ruháját és próbálta a gombokat úgy összezárni, hogy a túlcsorduló hús ne lépje át a ruhaanyag által szabott határokat. Behúzta a hasát, de ekkor meg a mellén pattant szét a blúz.

Aznap is sietősen indult az iskolába, lehajtott fejjel surrant be az iskolakapun, beült a padba és csendben bontogatta a tízóraira szánt szendvicset. Aztán tanítás után, a többi lánnyal egyetemben páros sorokba állt és fegyelmezetten sétált el a városi fényképész műterméig. Olyanok voltak Mariska osztálytársai, mint a hajnali fán csicsergő madarak: fülsüketítően suttogtak, kiabáltak, nevetgéltek, ajkaik perpetuum mobileként mozogtak megállíthatatlanul. Csak épp Mariska hallgatott. Zavartan gyűrögette ruhája szélét és mereven nézett maga elé.

Aztán rákerült a sor. Összeszorult gyomorral besétált a műterembe és motyogva köszönt.

– Szervusz – köszönt vissza a doktor. – Arra kérlek, hogy állj oda a csíkra és félig fordulj felém.

Mariska engedelmeskedett az utasításnak, ráállt a csíkra és a doktor felé fordult.

Dr. Károly Mihály felhúzta a szemöldökét.

– Hmmm… – mondta. – Hát te pont olyan vagy, mint egy érett, húsos őszibarack.

Most Mariskának akadt fenn a szemöldöke.

– Hogy kicsoda? Én? – kérdezte. – Húsos őszibarack? – és csodálkozva nézett.

– Igen, pont olyan vagy, nem mondta még neked senki?

– Nem – mondta Mariska zavartan.

– Azt sem mondták még, hogy milyen egészségesen pirospozsgás az arcod?

– Nem mondták – mondta Mariska és még jobban elpirult.

– Hát pedig én pont az ilyen egészséges, húsos lányokat szeretem, mint te. Ha felnősz, bódítani fogod a férfiakat. Hallottad már azt a kifejezést, hogy delnő?

– Nem – motyogott Mariska.

– Hát pedig pont olyan leszel te is.

Mariska kezdte egyre rosszabbul érezni magát. Zavar és utálat uralkodott el az arcán. És mikor lenyomták a fotómasina gombját, pont olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott.

Mire kiért a műteremből, már potyogtak a könnyei.

Osztálytársai meglepődve nézték. Eddig soha, semmilyen érzelmi megnyilvánulást nem láttak Mariskán, ez a heves kitörés pedig felkeltette az érdeklődésüket. Gyorsan körbeállták a pityergő lányt.

– Miért sírsz Mariska? – kérdezték egytől egyig.

Mariska mélyet sóhajtott és annyit mondott:

– Azt mondta, hogy kövér vagyok – szólt, és újra zokogni kezdett.

A lányok egymásra néztek, aztán Mariskára, majd újra egymásra, és amilyen hirtelen körbevették, olyan hirtelen ott is hagyták.

– Milyen furcsa lány – suttogták maguk között.

Mariska pedig attól a naptól kezdve fogyókúrázni kezdett. És ahogy hullottak le róla a kilók, ahogy csökkent a zsír testében, úgy tisztult ki egyre jobban a hallása.

Dolgok, amik előtt addig értetlenül állt, hirtelen világosak lettek a számára. Megértette az összefüggéseket, jobb tanuló lett, a gimnázium elvégzése után egyetemre ment, lediplomázott, doktori képesítést szerzett, majd tanszékvezető professzor lett. A Kálnay-módszer – amelyet évek nehéz munkájával kifejlesztett – az egész világot bejárta; nemcsak Budapesten neveztek el róla utcát, de Buenos Airesben és Hollandiában is. Születésének századik évfordulóján pedig a Parlament megszavazta, hogy az újonnan bevezetendő fém kétszáz forintost Kálnay Mariska portréja díszítse majd.

***

Persze a történetnek, amit most itt elmondtam, nem sok köze van az igazsághoz. Ugyanis Kálnay Mariska igenis kezdettől fogva mindent hallott. Hallotta a pacát, a hájpacnit, a zsírhengert. A néztél-e ma már tükörbe, fiam-ot.. Kálnay Mariska minden egyes alkalommal sírva ment az iskolába és sírva futott onnan haza. Az ominózus napon pedig, mikor az osztályt fényképészhez vitték, a fotóművész semmiféle őszibarackot nem emlegetett. Hanem csak annyit mormogott halkan az orra alatt: bálna.

Mariskából nem lett tanítónő: Mariska a viadukt lábai tövében végezte, 15 éves korában. Megelégelte a bálnázást, fogta magát és leugrott.

Nem maradt utána más, csak egy paca. Egy nagy zsíros pacni.