Címke: irodalom

A harminchat költőóriás 9.

 

Micune 3.

 

  1. Gyönyörködjünk hát
    mielőtt még átkelünk!
    Színes levelek,
    mint eső ha hullnak is,
    patak vize nem árad.
  1. Szerelmem útja
    merre tart, nem tudhatom.
    Révbe sem ér tán.
    Találkozásunk napja
    lebeg csak szemem előtt.
  1. Aki egykoron
    szedte s ültette[1] – nahát –
    lám, hogy megvénült!
    És milyen szálmagasra
    nőtt közben e fenyőfa!

Fittler Áron fordításai

Ósikócsi no Micune (Ōshikōchi no Mitsune)

IX–X. század

Korának egyik legjelentősebb költője, Ki no Curajukival együtt az első császári rendeletre összegyűjtött versantológiának, a Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin Vakasú, Kokin Wakashū) szerkesztője. Verseinek kifejezésvilága – ugyancsak Curajukiéval együtt – meghatározta az antológia jellegzetes stílusát. Több korabeli költői versenyen (utaavasze) is szerepelt, több alkalommal kérték fel híres helyeket megéneklő tankák és festett paravánok képeit tankába foglaló paravándalok (bjóbuuta) komponálására.

 

(borítókép: a fordító felvétele)

[1] A Heian-kori arisztokrácia egyik újévi szokása volt, hogy az újév első patkány napján egy hosszú gyökerű fiatal fenyőfát visznek haza a hosszú élet reményében. Ezt otthon elültetik, tehát valószínű, hogy jelen versben is egy újévkor ültetett fenyőfáról lehet szó.

Így (ny)írunk mi

Az Ingyom-bingyom irodalmi portálra kattintva szokatlan hirdetésre bukkantam. Bocsánat, hogy tetszik mondani? Nem ismerik az Ingyom-bingyom irodalmi portált? Lehetetlen, hiszen ez Magyarország egyik legszínvonalasabb weboldala. Itt, kérem, minden amatőr tollforgató profi (értsd: profi színvonalú, de nem hivatásszerűen alkotó irodalmár). Egyedül a hivatásosak tagadják. Hiába, az irigység… Vagy tévednék? Még jó, hogy az amatőrök sem rejtik véka alá a véleményüket, akik szerint viszont a profik pancserek. Hogy kettőjük közül kinek van igaza? Hm! Hátha éppen ebből a pályázatból derül ki.

Novellapályázat

Az Ingyom-bingyom irodalmi portál és Pitypalatty Rádió közös, kvízjátékkal egybekötött novellapályázatot hirdet írók és olvasók számára. A pályázat célja az amatőr portálok és modern nyomtatott sajtóra jellemző stílusban utánozni, illetőleg átírni Kosztolányi Dezső Sakk-matt című novelláját, melynek alapján az olvasók csoportosíthatják a bemutatott műveket.

Aha! Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Nyilvánvalóan azt próbálják tesztelni, milyen a pályázók olvasottsága és stíluskészsége. Lerágott csont! Mit lehet Karinthy után ebből még kihozni? Mindegy, olvassuk tovább, ha már erre a portálra tévedtem.

A pályázat két szakaszos. Az első szakaszban bemutatjuk a pályadíjas novellákat, melyekhez szokás szerint bárki hozzászólhat.
A pályaművek maximális terjedelme 20 000 karakter (szóközökkel). A beküldés határideje:…  szeptember 30. E-mail címünk: ingyom @ bingyom.hu. Eredményhirdetés:…  október 30. Benevezési díj: 2000 Ft.
Első díj. Az Ingyom-bingyom portál és Pitypalatty Rádió szerkesztősége felkínálja a lehetőséget a díjnyertes vagy bármely novella saját Antológiában való díjtalan megjelentetésére.
Második díj. Idem. Hozzájárulási díj 10000 Ft novellánként.
Harmadik díj. Egy-egy tiszteletpéldány az Ingyom-bingyom portál és Pitypalatty Rádió nyomtatott változatából.
A második forduló az olvasóé, s csupán egy kérdésre kell válaszolnia:
Melyik szerző képviseli az online, és melyik a nyomtatott sajtó irodalmát.
Pályadíj. Ingyenes belépés az Ingyom-bingyom által szervezett zenés, táncos irodalmi estre.
A pályaművekhez bárki folyóirattól és portáltól függetlenül regisztráció nélkül is hozzászólhat.

Eltelt két hónap. Október, a pályadíjas novellák bemutatásának a hónapja. Nosza, nézzük meg gyorsan, kik győztek!

Októberi pályázatunk nyertesei

Első helyezett

Szent I. Manci:

SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyik nap édesapám sugárzó arccal újságolta.
– Holnap átmész Tar bácsihoz a szomszédba! Felfogadott házitanítónak Aladárhoz.
Aladár meg én ugyanabban az iskolában tanultunk. Csak ő ötödikes volt és bizony lustácska, én meg hetedikes és kitűnő tanuló. Persze engedelmeskedtem, nehogy kikapjak az édestől. Tudjátok, ő olyan… izé … agresszív, és többször eljár a keze, mint kellene. Még anyut és a testvéreimet is megveri. Nem akarok nyafogni, de tudjátok, hányszor szipogtunk miatta? Mindegy, ne ítélj, hogy ne ítéltess – szokta mondani anyuka, így hát hallgatok, s csupán befelé folynak a könnyeim.
– Aztán becsüld meg magad, kisfiam! – mondta édesapám. – Manapság annyi a diplomás tanító, mint réten a fű, égen a csillag, és lám, Tar szomszéd mégis téged választott. Cserébe úgy ki kell tenned magadért, hogy év végén Aladár egy tantárgyból se bukjon meg többé.
Ünnepélyesen megígértem, és átszaladtam Aladárhoz.
– Szia, Ali, mától kezdve én vagyok a házitanítód – jelentettem be barátságosan a kissrácnak.
– Tudom, te nagy marha! Nesze, itt ez a hülye házi, oldd meg gyorsan, és tűnj el innen!
Így kezdődött első órám a szomszédban, amiért rögtön kaptam kerek 200 forintot, édesapámtól pedig egy atyai fülest, amiért átvertem.
– Nem vertelek át, esküszöm – szökött a könny a szemembe. – Tényleg csak ennyit adtak, de ha gondolod, máris befejezem a tanítást.
– Egy fenét fejezed, de vigyázz, legközelebb ötször ennyit kérj. Hiszen ezért egy deci fütyülőst sem adnak – vágta zsebre első keresményemet, és még aznap eljátszotta egy félkarún.
Aladárral amúgy elvoltam. Néha zsarnokoskodott velem, de lenyeltem, mert a szegény embernek mindent le kell nyelnie – figyelmez¬tetett anyuka.
Addig nem is volt baj, amíg nem kezdtünk sakkozni. Én kitűnően játszottam, Aladár pocsékul. El is páholtam rendesen.
– Kérlek, hagyd nyerni a fiamat! – vetett véget Aladár sorozatos vereségének Tar néni. – Annyira fáj neki, ha megverik, és te, ugye, nem akarsz fájdalmat okozni egy gyereknek.
Ettől kezdve Aladár győzött. Mert hagytam, mert kellett a pénz, és sajnáltam is a kis zsarnokot.
Csak a születésnapján rendültem meg egy pillanatra, amikor már nem csak Ali anyja, de húsz pár szem is a mi partinkat figyelte. Akkor, de csakis akkor határoztam el, hogy most kivételesen én győzök.
– Sakk! – mondtam be az utolsó sakkot a kisrácnak.
Még egy lépés, és megnyertem a játékot. Aztán mégis úgy léptem, hogy Aladár adjon mattot a mesternek. Mármint nekem. De nem bántam. Tudtam, hogy valaki odafenn, aki szintén a mi játszmánkat figyelte, most nagyon megdicsért ezért a lépésért.

Hozzászólások

Gratula! Végigsírtam az egész novellát. (Könnypataky Róza, Ingyom-bingyom)
Nem találok szavakat. Én nem csak végigsírtam, de még most is sírok a meghatottságtól, és áldom a sorsot, hogy ilyen remekművel ajándékoztál meg bennünket. Ha egy icipicit rövidebb lenne, elküldeném minden barátomnak, ismerősömnek SMS-ben. (L. R. Dávid, Amatőr Birodalmi Portál)
Hát igen, ilyen is van. Ki síró-, ki nevetőgörcsöt kap, főként, ha a kommentekbe is belepislant. (Réti Ferenc, Mézga Világ)
Szegény házitanító! Hol az apja alázta meg, hol Aladár, és ő mégis úgy reagált, ahogy minden keresztény embernek reagálnia illene. De hajh, hol találni manapság ilyen önzetlen lelkeket! (Áder Odett, Ujjé, utazni nagyszerű!)
Függetlenül attól, hogy utánzol, vagy éppen magadat adod, briliáns a stílusod: amellett hogy igazi esztétikai élményt nyújt, igen tömör és lényegre törő is. Végre egy írás, amiben nincsenek unalmas leírások, túlírt magyarázatok, fölösleges részletek. Őszintén szólva ez a novella az eredetinél is remekebb, ezért ha tőlem függne, a magam részéről József Atilla-díjjal jutalmaznám. (Deutsch Dezső, kis lyra)
Briliáns stílus, esztétikai élmény, tömörség, József-Atilla-díj? No persze, hiszen éppen ettől paródia ez a „remekmű”. (Író Szergely, Magyar Tapló)
Nagyon tetszett a blogod. Mondtam is az uramnak: Tibi, nem kéne a mi fiúnkat is beajánlani házitanítónak valahova? Nekünk, vagyis neki is jól jönne egy kis mellékes. Vehetne rajta egy Android mobiltelefont. Sajnos szegények vagyunk, másra nem telik. Mi azonban okosabbak leszünk, mint a te hősöd, és kétezer forint alatt senkivel sem tárgyalunk, elvégre is a tudást meg kell fizetni. És ekkor még mindig sokkal becsületesebbek és olcsóbbak vagyunk, mint az a számítógép-szerelő, aki 10000-ért javította meg a gépünket, hogy másnap ugyanazért a hibáért fejjen meg plusz 5000 forinttal. Apropó, nincs valami különleges étel recepted, mert én ajánlanék egy príma tejfölös csigalevest. Hozzávalók. 25 dkg tisztított csiga, 8 dkg vaj, 3 dkg zsem¬lemorzsa, 2 dkg liszt, 1 dl tejföl, 2db tojássárgája, 10 dkg sárgarépa, 10 dkg gyökér, 4 adag zsemlekocka, kevés citromlé kb. mokkáskanálnyi, Fűszerek: só, bors, 1db babérlevél, ételízesítő, kerti fűszerkocka 1/2, Worcestershire… (Ács Enikő, Nagy Lyra)
Csatlakozom azok véleményéhez, akik szerint ez a mű jól sikerült alkotás. Amennyiben paródiának, az irodalmi giccs negatív jellegzetességeit karikírozó írásnak tekintjük. De hogy ne csak úgy, a levegőbe beszéljek, hadd támasszam alá a véleményemet néhány konkrét példával.” Egyik nap édesapám sugárzó arccal újságolta.” 1. Kimaradt a napból az – on toldalék. 2. Figyelembe véve a házitanító és apa közötti konfliktust az édesapa szó kissé irreálisnak tűnik, nem szólva arról, hogy ma már egyre ritkábban használják. 3. A sugárzó arccal Kosztolányi idézet, ezért nem ártott volna idézőjelbe tenni. „Holnap átmész Tar bácsihoz a szomszédba!” Miután itt értelemszerűen  a cselekvés és a szomszéd szó hangsúlyos, helyesebb lenne a mondatot is így kezdeni: Menj át a szomszédba holnap Tar bácsihoz! „Felfogadott házitanítónak Aladárhoz”. Egy tanítót, tanárt alkalmazni, kinevezni szoktak, nem felfogadni, mint egy kertészt vagy napszámost.  „Csak ő ötödikes volt és bizony lustácska, én meg hetedikes és kitűnő tanuló.” 1. Csakkal, (éssel) ne kezdjünk mondatot! 2. Túl sok az és (kötőszóhalmozás). 3. Mi szükség van itt a bizonyra? Fölösleges. „Manapság annyi a diplomás tanító, mint réten a fű, égen a csillag…” Még egy példa a halmozásra, hiszen mindkét hasonlat, amellett, hogy igen-igen elkoptatott, sablonos kifejezés, ugyanazt a tartalmat fejezi ki. Az ilyen és ehhez hasonló pongyolaságokra szoktuk a mi portálunkon mondani: változtass, más szóval nyírni, nyírni, ahogy Kosztolányi mondaná, vagy hagyd abba az egészet! De miután ez az írás paródia (?!), a felsorolt hibákat természetesen pozitívumként is értelmezhetjük.  Helyesírási hibákat nem láttam. Ha eredetileg sem voltak, ahhoz külön gratulálok, mert meggyőződésem szerint a jó helyesírás a jó író egyik ismérve. (Véres Hurka, Kirc-karc)

Második helyezett

Veres Dániel:

SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyik este apám besugárzott a szobába. Ránéztem. Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr! Hogy állsz vigyázban, te anyám tyúkja? Kot-kot.

Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

– Holnap átmasírozol az ezredes bácsihoz. Te leszel a fia házitanítója.
– Tessék? Ja?! Igenis, százados úr!
– Lelépni! Aztán becsüld meg magad, mert nagy megtiszteltetés ez a mi családunknak.
– Kot!
Leléptem. Később, azaz másnap katedra szívvel kocogtam az ezredik eshez, aztán a ház, faberakásos ajtaján.
– Á, az új házitanító! – találta ki azonnal az ezredes fia, ki vogymuk, és leereszkedően nyújtotta felém keskeny, sápadt pracliját. – Aladár vagyok.
Hamar megkedveltük egymást. Én tanítottam, okítottam, magyaráztam, fejtegettem, gesztikuláltam, verejtékeztem, bogarásztam. Na ja, ezért tejeltek! Ő ásítva hallgatott, feküdt az ágyban, beteg volt. Nem tudtam, mi baja, de az volt, és unatkozott is. Mindig unatkozott, mert a gazdagok mindig unatkoznak. Bevallom, néha én is, pedig én minden voltam csak gazdag nem. Ilyenkor együtt unatkoztunk. Duóban. Unalom2. A szobában halkan zenélt a szilvórium, szimfónia, almárium, vagy minek nevezték. Vele egy sárga tollú kanárium: fitty-fitty, patt-patt: pattogott a tűz a kandi lóban. Megállt az idő, az égen néma álló csillagok. A Földön csak te vagy és én vagyok.
– Sakkozzunk!
– Nem tudok.
– Majd én megtanítalak, tyutyu.
Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodákol,
S nem verik ki a szobából.

– Muszáj?
– Muszáj.
Erre, kot, megtanultam, s egy hét múlva úgy vertem, mint a dobot Chuck Silverman. Az ezredesné (sovány termet, ősz sörény) egy ideig elnézte, miként cincálja Aladár a homlokát, hol elsápad, hol elpirul, végül nem bírta tovább, és szégyenkezve kijelentette, szeretné, ha a b. fia győzne ezentúl.
– Kot. Hadd győzzön, ha ettől boldogabb!
– Köszönöm – simogatta meg a fejemet. – Örülök, hogy ilyen rendes, megértő gyerek, pardon, fiatalember vagy, aki nem akar diadalmaskodni egy szegény betegen – suhant elfelé; szürke haja lebbent az égen, és kékítőt oldott az ég vízében.
Ettől a naptól kezdve Aladár sem ráncolta többé a homlokát, és ha ki is pirult az arca, az a győzelem írja-pírja volt.
– Győztem! Megint én győztem!
– Brávó, bravisszimó! – dicsérte agyba-főbe az ezredik s neje. – Ha továbbra is így menetelsz, te leszel a városunk legújabb és legfiatalabb sakkbajnoka.
Oké, oké, csak örvendezzetek! Nekem nyolc, ez csak játék, aminek semmi, de semmi tétje sincs. Akár Aladár nyer, akár én, a föld ugyanúgy forog, mint azelőtt. Ő megmarad gazdagnak, én szegénynek, és ezzel mindent megmondtam.
Aladárnak smakkolt a diadal, és, amikor csak tehette, ki is csúfolt rendesen.
– Látod? Tanulhatsz tőlem stratégiát, taktikát, ahogy apuci mondaná. Nem olyan nagy dolog, csak hát ehhez ész is kell, neked meg annyi sincs, mint egy balhának. Balha, balha! – fetrengett a nevetéstől.
De már ekkor, oké ide, kot oda, kedvem lett volna megfojtani. Üsse kő, anyám tyúkja már voltam, de balha… Mikor hazamentem, mérgesen kaptam le az ágyról egy plüssmacit, és többször odavágtam a díványhoz. Aladár! Aladár, itt repül a kismadár! Kezét, lábát kitéptem, majd belemarkoltam a mellébe, ahol az a kaján szíve dübögött. Utána persze elszégyelltem magamat. Elém villant tanítványom vézna, elaszott alakja, piros arca, melyen lázrózsák virultak. Haragom elszállt, és már nem akartam megverni, illetve már megtettem, viszont ezért csak ez a szegény maci jajgathat, már ha tudna jajgatni. Világos? Tényleg? Akkor elmagyarázom még egyszer, hogy mégse legyen világos. Tudjátok, ez a trendi mostanság. Vagy ne magyarázzam? Nekem nyolc! Te döntesz. Berlini fal nincs többé, se Isten, se császár, se fény az alagút végében – magyarázta egyszer egy szippantós bácsika. Akkor mi van? – kérdeztem lelombozódva, és már láttam magamat, amint ott ülök valahol a világ tetején, és lógatom a lábamat a nagy semmibe. Csak szar, de az dögivel, és amíg egy ember is szarni tud, én sem halok éhen, kispajtás! – purcantott egyet nyomatékul a jó ember.
Egyik nap új szereplő lépett színpadra egy fiatal leány képében. Valami rokon vagy kicsoda lehetett, mert egész otthonosan ült egy ezüsternyős lámpánál és hímezett. Beszédbe elegyedtem vele, és azontúl alig vártam az alkalmat, hogy megint eljöjjön. És nemcsak tré¬cseltünk, sétálgattunk is. Szobáról szobára vagy odakint a nagy kertben. Néha leült a zongorához, és olyan világba röpített, ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből volt, mint az ezredik s kacsalábon forgó házában. Aztán… Folytassam? Ahogy telt az idő, egyre kevésbé éreztem, hogy ott ülök valahol a világ tetején, és a semmi¬be lógatom a lábamat. Egy frászt, táncoltam! Ja, én, aki mindeddig csak csetlettem-botlottam, most végigkeringőztem vele a parkettát, feltáncoltunk a plafonra, és egy ideig fejjel lefelé lebegtünk. Még! To¬vább! Tovább! Gaudeamus igitur iuvenes dum sumus /Post iucundam iuventutem post molestam senectutem. Kisuhantunk az ablakon, és fénycsóvává alakulva cikáztunk tovább térben és időben. Milyen igaza volt a szippantós öregnek: Berlini fal nincs többé, se Isten, se császár, és, százat teszek egy ellen, nemsokára a kínai Nagy Falat is földig romboljuk!
– Sakkozunk? – szakadt ki Aladárból egy csúf, ugatáshoz hasonló köhögés.
Most már naponta játszottunk, és ő úgy csüngött a játékon, mintha attól függne az élete. Sötét, októberi délután volt. Aladár nagy fejében, melyen selyempuha szőkeség bodorult, nyugtalanul görögtek a láztüzes szemgolyók.
– Jól vagy?
– Semmi közöd hozzá! Állítsd már fel azokat a rohadt bábokat!
– Sziasztok! – érkezett meg Olga is, odaült mellénk, és szótlanul figyelte, hogy üti ki Aladár lassan a bástyámat, futómat, huszárom. Még néhány lépés, és mattot kapok a kölyöktől. Máskor ez csöppet sem izgatott volna, de Olga előtt valahogy elszégyelltem magamat. Mi volna, ha ezúttal kivételesen én győznék? Ugyanis még győzhetnék, ha nagyon összeszedem magamat – meredtem a sakktáblára. Ezzel nemcsak a lány előtt tűnnék ki, de egy csapásra elégtételt szereznék minden megaláztatásért, kudarcért. Izgatottan pattantam fel a székemről.
– Mi az, feladod? – ujjongott Aladár, és cinkosan nézett össze Olgával.
– Te mit gondolsz? – fedeztem fel Olga szemében ekkor valamit, és lassan előretoltam egy parasztot.

Hozzászólások

Nekem nem tűnik paródiának. Az írásmű hangja, szerkezete elég eredeti, sőt, érzésem szerint, még eredetibb is lett volna, ha a szerző nem ragaszkodik az originális szöveghez. Ami engem leginkább megkapott, az a csapongó fantázia, néhány meghökkentő mozzanat, szóalkotás és a szereplők, valamint környezet szemléletes bemutatása. Katartikus, illetőleg különösebb esztétikai hatást ugyan nem keltett, de ami késik, nem múlik, amennyiben a szerző jobban odafigyel a részletekre, mélyebben nyúl a témához, és úgy bővíti, árnyalja a tartalmat, hogy aközben a feszültséget is végig fenntartja. (Lecsó Keresztes Sámuel, Élet az irodalomban)
Nem hinném, hogy paródia, újszerűség vagy bármi más ürügyén el lehetne feled(tet)ni, hogy minden írásmű az ember értelmi-érzelmi világának  ábrázolására törekszik. Hiszen még a legbizarrabb karikatúra is értelmezhető, bármennyire is torz, irreális egy-egy eleme. Nincsen ez másképpen ebben az alkotásban sem. Bizonyos megkötésekkel, mert mi az, hogy: katedra szívvel, ezredik s, bodorult, kanárium, kandi ló? De nem jövök rá a köv. szín ok és okozati összefüggésére sem: Gyakorlótér, katonák, eső, sár, parancsszavak. Nem jó, még egyszer! Igenis, százados úr! Még egyszer! Igenis, százados úr! Hogy állsz vigyázban, te anyám tyúkja? Ugyanígy kilóg a sorból Petőfi Anyám tyúkja verse, no meg a novella vége is. Végül is ki győzött: a házitanító vagy Aladár? Mellékes? Másik kérdés a fel-felbukkanó Kosztolányi és más idézet. Idézőjel nélkül. De uraim, az még hagyján, hogy a házitanító és Olga a plafonon táncol fejjel lefelé, de hogy valakit idézőjel nélkül idézzünk, az én szememben irodalmi lopásnak minősül. Vagy ez is mellékes? (Karkötő Iván, Canada Dry)

Harmadik helyezett

Simplicissimus:

SAKK-MATT

Egy házitanító naplója

Egyszer este apám lecsatolta kardját, és így szólt.
– Holnap átmész Tarékhoz! Az ezredesem megfogadott Aladár tanítójának.
Átmentem, és azután mindennap ott ültem az ágya mellett. Sokat unatkoztunk, ezért Aladár megtanított sakkozni. Azonban nem sok haszna volt benne, mert mindig én győztem. Amikor az anyja megtudta, magához hívott a szalonba.
– Hagyja rá! Szegény beteg fiú nem bírja elviselni, ha megverik.
Azóta ő győz, mindig csak ő, ahogy az anyja kívánta. Nem sokkal ezután megismerkedtem Olgával. Jó volt vele. Mindennap találkoztunk, és kóboroltunk az ezredes úr kertjében meg a tágas, kongó szobákban. Aladár egészségi állapota eközben nagyon megromlott. Az orvosok kimondták: vége, nemsokára meg kell halnia. De ő továbbra is ragaszkodott a sakkjához. Mit tehettem mást, játszottam, amíg meg nem elégeltem, hogy sorozatosan veszítek. Na, várjál csak, most azért is én győzök! – fakadtam ki egy szép napon, és… legyőztem. Naná, amiért ágrólszakadt szegény srác vagyok, és naponta jobbra-balra hajlongok, egyszer az életben én is kiegyenesíthetem a derekam, nem igaz?

Hozzászólások

Köszönöm, hogy olvashattalak. Türelmetlenül várom a többi, hasonlóan tömör, gerincességre és etikusságra nevelő elbeszélésedet! (Bíborcsiga, Tollrágó)
Ezt már szeretem: rövid szöveg, könnyen érthető tartalom, egyszerű cselekmény és tetszetős csattanóval záruló befejezés. Akarhat többet egy kikapcsolódni vágyó olvasó? (Bikicsunáj, Homokszemek)
Hogyne: szexet, bunyót és kétpercenként egy halottat. (Egy semleges olvasó)
Éljen! Csak nyírni, nyírni, nyírni pontosan szépen, ahogy a csillag megy az égen! (Kritikus, Azt a fűzfán fütyülőjét! )
Várjuk olvasóink véleményét, illetőleg pályázatát, melyben arra kell válaszolniuk, melyik szerző novellája képviseli az internet, pontosabban amatőr, és melyik a nyomtatott sajtó irodalmát. A pályázat kihirdetése mához egy hónapra várható. A helyes megfejtők közül tíz olvasót – sorsolás útján – a már eddig ismertetett jutalomban részesítjük. Addig is további kellemes olvasást kívánunk!

Figyelemreméltó pályaművek, beleszámítva jó néhány, nem kevésbé parodisztikus hozzászólást. Vagy nem is olyan parodisztikusak, csupán a jövő szele süvöltött át rajtunk?  Nos, várjuk meg a következő hónapot, és vegyük számításba, mit szól mindehhez a többi olvasó.
Jelentem, ne lepődjenek meg, egy kukkot sem, tudniillik még le sem telt a beharangozott határidő, amikor az Ingyom-bingyom portál lehúzta a redőnyét, konkrétan összeomlott, lefagyott az informatikai rendszere.
Na bumm! De semmi gáz, hölgyeim és uraim, majd én feltámasztom, ígérem, és kezdődhet a játék elölről. A benevezési és egyéb hozzájárulási díjakat jövendő irodalmi portálomon olvas-hatják. Címe: Így (Ny)írunk Mi.  A regisztrált webtagok árkedvezményt, a legolvasottabb szerzőink írói minősítést is kaphatnak.

 

 

 (Illusztráció: HSZ)

Borisz Boriszovics

Ahogy már nyolc éve, mióta a Bespoleznyy utcában lakott, Borisz Boriszovics azon a reggelen is pontban hatkor felült az ágy szélére, kinyújtózott, aztán lakása egyetlen ablakához csoszogva kitárta azt. Nagyobbnál is nagyobbat szippantott a friss, pimasz, reggeli levegőből. A tizenegyedik emeletről az utcára tekintve az emberek ganajtúró bogárnak látszottak, pont, mint Borisz Boriszovics a szomszédjai, munkatársai, ismerősei és feljebbvalói számára. Mégis minden egyes nap büszkén kihúzva magát (néha még fütyörészett is!) rozsdabarna aktatáskájával a kezében kilépett az ajtón, nekigyürkőzött az előtte álló napnak, és persze annak a tizenegy emeletnyi lépcsőnek, ami előtte állt.

A környéken szinte mindenhol volt felvonó, csak épp ott nem, ahol ő lakott. Volt ideje megszokni: a hosszú évnyi feljárások alatt szinte már-már gyengéd érzelmek fűzték a cipőtalpát nyaldosó gránittömbökhöz.

A földszintre érve kitárta a lépcsőház ajtaját is, és magában elmosolyodva vette tudomásul, hogy végre valahára megérkezett a tél. Aztán kilépett az utcára, és megcsúszott. Feje a küszöbnek vágódott, Borisz Boriszovics pedig a hátával talajt fogva hanyatt esett úgy, hogy még a világ is elsötétült előtte.

Már majdnem finomnak nevezhető pofonokat érzett az arcán, amikor magához tért. A félig rozzant tölgyfaszék, amiben ült, egy tejcsarnok nagyságú terem közepén helyezkedett el, szemben egy végtelen hosszúnak tűnő fehér terítővel letakart asztallal. Jobban szemügyre vette a helyet, és semmi érdekeset nem talált ott: emberek ültek vele szemben a végtelen asztal túloldalán. Egyetlen régi arcot pillantott meg: Gusenitsa elvtársat. Nem ismerte túl jól, sőt, szinte semennyire se, de tudta, hogy Gusenitsa elvtárs befolyásos ember, és ő dönti el, hogy melyik lépcsőházakban lehet felvonó, és melyikben nem. A többiek, mind férfiak voltak, és fehér, illetve hiányos hajukból ítélve öregek lehettek. Látszott rajtuk, hogy egytől egyig nagykutyák: Gusenitsa elvtárs Krugi márkájú öltözéke az övékhez képest szakadt játszóruhának bizonyult, úgy is, hogy mint tudjuk, ez volt a második legdrágább öltönymárka az országban…

Gusenitsa elvtárs szólalt meg először, azonnal rátérve a lényegre. Egy sor kérdést tett fel Borisz Boriszovicsnak arról, hogy látta-e a jégfoltot, amire rálépett, melyik lábával lépett rá, szándékosan tette-e, a cipőtalpának melyik része ért először a jéghez, kiszámolta-e előre, hogy merre fog esni, gondolt-e arra, hogy lesznek szemtanúk…

Gusenitsa elvtárs közölte vele, hogy Slushat néni, a szomszéd lépcsőházból látta, mi történt, és megesküdött rá, hogy “szándékos elcsúszás volt”, továbbá hozzátette azt is, hogy furfangos egy fickó ez a Borisz Boriszovics, tudta ugyanis, hogy ha a lépcsőn esik le, akkor azért azonnal agyonlövik.

Nyomorult Borisz Boriszovicsnak azonban volt nagyobb baja is annál, mint Slushat néni spekulációin morfondírozni. Elkésett a munkából. Mikor ezen aggodalmának hangot adott, Gusenitsa elvtárs megnyugtatta, hogy Golova elvtárs, az iroda vezetője tudja, miért nem ért be dolgozni. Sovány vigasz volt ez a mi Borisz Boriszovicsunknak, mert mit fog gondolni róla Golova elvtárs, ha legközelebb bemegy az irodába? Szélhámosnak, vagy ami még rosszabb, gazembernek titulálja majd, és akkor nincs maradása többé.

Borisz Boriszovics izzadt, a torkát köszörülgette, kérte alássan, ő semmi rosszat nem csinált, és soha nem tenne ilyet. Gusenitsa elvtárs a mellette ülőkre nézett. Azok a fejüket csóválták, és sóhajtoztak. Végül Gusenitsa annyit mondott, hogy garanciát kér, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló soha, de soha nem fordul többet elő, és másnap délben jelenjen meg ugyanitt a kért biztosítékkal.

Borisz Boriszovics hazáig remegett, és erőltette szorgalmas agyát, miféle garanciát szolgáltasson. Felballagott hát a tizenegyedik emeletre, besurrant szobájába, és elheveredett az ágyon. Alig fél perc múlva, a reggeli rutinhoz hasonlóan, kinyitotta szobája ablakát, és akkorát szívott a kinti levegőből, amekkorát még soha életében. Aztán fogta magát, és kiugrott. Halkan, mintha csak egy kérdésre válaszolna, zuhanás közben valami olyasmit motyogott maga elé, hogy a bal lába volt az…

 

 

 (Illusztráció: strs)

Sarki fény – II. fejezet

2.

Az apám kutatásai jelentik a kulcsot, ha meg akarom fejteni, miként kerültem erre az Isten háta mögötti telepre. Három évvel ezelőtt, amikor ide helyeztek, magammal hoztam, pontosabban a bőröndöm aljában, mindenféle érdektelen papírok − semmitmondó följegyzések, kiadatlan tanulmányok, esszék, magánlevelek − közé keverve kicsempésztem néhány nem túl vaskos dossziét, az apám hátrahagyott irataival. Az azóta eltelt esztendők során ezerszer böngésztem végig valamennyit, időm volt rá bőven. Belém idegződött, cáfolhatatlannak hitt igazságok omlottak össze bennem, miközben töviről hegyire megismertem apám eretnek elméletét. Immár tisztán látom, hogy ez az elátkozott elképzelés határozta meg az egész életét, ez szabott irányt a cselekedeteinek, ez okozta kínjait, s immáron kétségkívül az én sorsomat is ez irányítja.
Éjjelente, zárt ajtók mögött olvasom a dossziékat. Újra és újra előveszem a papírokat, füzeteket, gépelt iratokat, fotográfiákat, böngészem a dokumentumokat, üldögélek fölöttük, töröm a fejem, keresem a hibákat apám gondolatvezetésében. Csakhogy nem lelem. Az okfejtése világos, a következtetései logikusak. Alighanem igaza van. S mivel igazsága nem egyezik az egyedül verifikált és legitim akadémikus narratívával, bűne megbocsáthatatlan.
Apám írásai az 1914-es évvel kapcsolatos fejtegetésekkel kezdődnek. Teóriája nem vitatja, hogy abban az esztendőben Európa a háború szélére sodródott, sőt, egyetért azzal a történetírói toposszal is, miszerint amikor Ferenc Ferdinándot meglőtték Szarajevóban, a háború karnyújtásnyi közelségbe került, s ha a trónörökös – a csodával határos módon – nem éli túl a merényletet, bizonyosan rászabadul a pokol az egész planétára, és az emberiség történelme az azóta eltelt évszázad során egészen másként alakul, mint ahogyan a valóságban alakult. Azonban az apám úgy véli, nem Ferenc Ferdinándé a főszerep ebben a történetben (amely jelen esetben nem mellesleg maga a legitim, elfogadott, lényegét tekintve cáfolhatatlannak hitt történelem), az ő gyógyulása csak hab a tortán, afféle ráadás, bónusz, amolyan jutalék. Az igazi kulcsfigura nem a Habsburg herceg, hanem egy Uljanov nevű orosz anarchista, akit – apám kutatásai szerint – a német titkos szolgálat Lenin néven foglalkoztatott és akinek hiába keressük akár a valódi, akár a fedőnevét a történelemkönyvekben.
Uljanov a pattanásig feszült európai helyzetben, 1914 nyarán kirobbantotta azt a felkelést Szentpéterváron, amit a történészek Pétervári Hosszú Éjszakák néven emlegetnek és éhséglázadásként határoznak meg. Velük ellentétben apámnak az a meggyőződése, hogy szó sem lehetett spontán éhséglázadásról, tudniillik nem dúlt nagyobb éhínség a cár birodalmában, mint amekkorát réges-régen megszokott már az orosz nép, s ha azt túlzás is lenne állítani, hogy föl sem vette az élelmiszerhiányt, az mindenképpen kijelenthető, hogy zavarogni eszébe se jutott volna miatta. Nem az éhezés, de ez a bizonyos Uljanov szította az elégedetlenkedést, a németek hathatós segítségével. Következésképpen, ellentétben azzal, ahogyan a történelemórákon tanítják, 1914. július 7-én nem a cár hirtelen megvilágosodása okozta a német expedíciós hadsereg oroszországi beavatkozását, mivel távolról sem II. Miklós hívta a Kaiser hadait, hanem éppenséggel Uljanov, akinek a megbízása pontosan ebben állt: fogságba ejteni a Romanovokat, aztán kizsarolni a cárból ama nevezetes levelet, ami aztán „kalandos” úton Berlinbe jutott. Azt a levelet, amelyet ma a Pergamon Múzeumban bárki megtekinthet, s ha ért franciául, elolvashatja, hogy minden oroszok cárja reszkető kézzel rótt mondataival segítséget kér a teutonok császárától. A levél kérésének eleget téve a németek − a Lenin és emberei keltette zavaros közállapotokat kihasználva − villámgyorsan partra szálltak és egyik pillanatról a másikra elfoglalták Pétervárt. A szó legszorosabb értelmében dolgozószobája sarkába szorított cár parancsának engedelmeskedve az orosz haderő tétlenül nézte a masírozó németeket, II. Miklós pedig örök barátsági szerződést írt alá megmentőjével, Vilmos császárral. Márpedig egy német-orosz szövetséget ép ésszel senki nem támadhatott meg. Amiképpen nem is tette.
A későbbiekben ez a szövetség határozta meg az erőviszonyokat az egész bolygón, s tulajdonképpen mind a mai napig a fent vázolt események szolgálnak alapul a világunk rendjéhez. A politikai-hatalmi erőviszonyok 1914 óta lényegileg mit sem változtak. A német-orosz konvenció kimerevítette a történelmi pillanatot, évszázadokra nyújtotta a status quot, gátat vetett minden számottevő változásnak. Az élet olyanná lett, akárha az Isten fényképet készített volna a teremtés egyetlen percéről, s minden egyes napot az alapján a fotó alapján teremtene újra és újra, az idők végezetéig.
Ám ez csak az érem egyik oldala. Apám úgy véli, a világrend mindenekelőtt azért állandósulhatott, mert az 1900-as évek elejére kialakult az a helyzet, amelyben minden eseményt, minden politikai lépést, minden gazdasági kezdeményezést három gigantikus és két hangyányit kisebb titkos szolgálat irányított. Természete szerint a háttérből. Ahogyan Uljanov pétervári manipulációjának rejtélyes és láthatatlan német erők szabtak irányt, s amiképpen a tízes évek közepétől elharapózó orosz belső válság konszolidációját ugyanazok az észrevétlen kezek vezényelték le, úgy minden egyebet is a háttérben meghúzódó árnyékszervezetek alakítottak. Persze, messze nem mindent a németek. A többi nagyhatalom sem volt rest.
Nincs ez másként napjainkban sem. Mintegy száz-száztíz esztendeje az angolszász-francia, a német és a japán, valamint az oszmán és a monarchia-béli hírszerző hálózat kezében összpontosul a valódi hatalom ezen a sártekén. S újabban mind jobban fölzárkózik az előbbiekhez és részt követel magának a glóbusz-tortából az orosz ügynökség, az Ohrana is. Ezek a szolgálatok meghatározó módon befolyásolják a világgazdaságot, minden lépésükkel a stabilitásra és mozdulatlanságra törekszenek, elemi érdekük minden áron fönntartani az 1914 óta fönnálló állapotot, ennek érdekében a technikai fejlődést hátráltatják, az ember teremtő képzeletét sorvasztják. Végső soron az emberi nemet egy kisszerű, tunya szellemű tömeggé degradálták az elmúlt száz évben. Apám nem kevesebbet állít, mint hogy az emberiség a titkos szolgálatok tömegmanipulációja miatt nem használta ki minden lehetőségét, sőt, más történelmi fejlődést követve véleménye szerint kreatívabbak és számos területen hatékonyabbak volnánk. Egyik példája ennek alátámasztására az űrutazás. Úgy vélte, ha nem az árnyékemberek kottájából játszana az egész fajunk, régen meghódítottuk volna a világűrt, s a Holdon bázisaink emelkednének. Úgy gondolta, az űrhajó mint technikai vívmány kizárólag azért nem valósult meg, mert az álmokon és a fantázián túl nem maradt semmi, ami arra kényszerítse a kutatókat, hogy valóra váltsák ezt az elképzelést, és különösen nem akadt semmi, ami finanszírozásra késztette volna az államokat, hiszen a közöttük évezredeken keresztül folyó versengés egy évszázada (a felszínen és a tömeg tudatában legalábbis) igen lagymataggá szelídült. Apám állítása szerint a technikai haladás alapfeltétele a verseny. Amilyen mértékben mérséklődik a rivalizálás, olyan mértékben lassul a technikai haladás. Ugyan ki merné azt állítani, hogy ebben nincs logika? A természet és az 1914 előtti történelem millió példával támasztja alá a konklúzió helyes voltát…
Engem, nem tagadom, meggyőzött az apám. És erős hittel hiszem, hogy nem azért, mert az apám. Sokkal inkább azért, mert az argumentációja elfogadható. Magyarán igaza van. Pontosabban: igaza volt. Nehezemre esik az apámról múlt időben beszélni. Holott múlt időben kell őt emlegetnem.
Iratainak utolsó oldalain ügynökök neveit sorolta föl. És ezen a ponton ismét helyesbítenem kell, amit föntebb elmeséltem. Naivitás volna ugyanis azt képzelni, hogy a logikus következtetések alapjaira épített alternatív elmélet volt apám megbocsáthatatlan bűne. Nem valószínű, hogy eretnek tézisei vezettek a halálához és űztek engem ide, az Északi-sark közelébe. Sokkal inkább azokban az ügynöklistákban kellene keresnem az okokat…
Mint valami kalandfilmben, áldozatául estem az arctalan, kiismerhetetlen hatalomnak. Talán ugyanannak a gépezetnek, amely Joseph K.-t is elemésztette Kafka univerzumában. Csak éppen az emésztőcsatorna, amelybe kerültem, nem a törvényszék folyosóinak átláthatatlan rendszere, nem is egy kastély labirintusa, hanem a sarki fény villódzó, dermesztően rideg világa.

 

 

További fejezetek: I., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

Mondta egy csillag

– Persze, kedvesem, nagyon szívesen, de csak ha bírja a tempót, nagyon sietek. Gondolom a sikerem titkára kíváncsi.
Beüti a kapukódot, a lakóház ajtaja kinyílik.
– Minden karrier kis lépésekből áll, látja, még azoké is, akik a legmagasabbra jutnak. Minden attól függ, ki milyen gyorsan lépeget, úgyhogy szedje a lábát.
El a kukák és szelektív szemetesek mellett, át a lakókkal közös folyosón a művészbejáróig. Fekete, szivacsozott, nehéz fémajtó, a műbőrborítás itt-ott elrepedt.
– Látja, nincs egy perc megállás, akárhol van is az ember, folyton csak rohanunk, nálunk nincs késés.
A portás köszön, válasz nincs. Elveszi az öltözőkulcsot.
– Késés nincs, ez nem színház, mindig ezt mondogatom.
Nevet. Tovább a folyosón, büfé, pult.
– Pannika, a kávémat, légy szíves.
Megállás nélkül át egy másik szivacsozott ajtón.
– Szűkösen, szűkösen, kedvesem, de hát mi sem keressük le a csillagokat az égről.
Ismét nevet. Lépcsőn fel az emeletre. Vasrács, linóleum.
– Arra van a jelmeztár, ott a fodrászat, szervusz Katácskám, ez pedig a díszítő tár. Csak ne bámészkodjon úgy, kedvesem, vannak olyan csillagszeműek, akikbe nem érdemes belebolondulni!
Fehér faajtók, a falakon filc, a földön padlószőnyeg.
– Itt is volnánk, az én kis birodalmam. Kerüljön beljebb, oda le is ülhet, azon a kis szekrényen épp elfér.
Négy négyzetméteres öltöző, tükör, laminált pult fésülködőasztal helyett, szék, akasztó, cipős szekrény.
– Adja gyorsan a balettcipőmet, ott van a lába alatt. Elpusztulok ezekben az utcai vackokban. Nem, nem a szalagosat, a gyakorlót! Az ott, a gumipántos, nem keményített. Hála az égnek, mintha mezítláb lennék. Szóval, hogy hogy is kezdődött.
Széken ül, a támlán kendő.
– Már az egyetemen kiválasztottak minket. Még nem tudtuk, de így volt. Azt mondták, mi ragyogtunk a legfényesebben. Nem mintha a legjobbak lettünk volna, ne higgye. Beszédtechnika órán többet sírtunk, mint baletton, a mesterségről meg nem is beszélve. De valahogy mégis ragyogtunk. Csak kiálltunk, és ragyogtunk. Nem is voltunk sokan, az én osztályomból ketten a Júliával, még egy lány, aki alattunk járt, meg egy felsőbb éves fiú, Krisztián. Persze sosem dolgozhattunk együtt, azt mondták, kioltjuk egymást. De egyet mindannyian nagyon jól megtanultunk. A hitről szól. Minden a hitről szól.
Előre hajol, a térdére könyököl
– Tudja, kedvesem, nekünk nincs másunk, mint a maguk hite. Gyönyörködnek is, persze, de ez is csak amiatt lehetséges, mert elhiszik a ragyogásunkat. Emlékszik, amikor a Normafánál feküdt annak a cingár fiatalembernek a mellkasán? Azt hitték, mind a maguk kedvéért vagyunk. És mert ezt hitték, így is volt. És amikor lehullott Feri, maga azt kívánta, bár igaz lenne. Mindig elfelejtik, hogy kívánni nem elég, mi meg hiába hulldosunk, hinni kell, értsék már meg! Ezt nyugodtan meg is írhatja. Csak akkor van értelme, ha elhiszik. Különben csak kiégett színészek vagyunk, akik minden este felvánszorognak a színpadra, hogy ugyanazt csinálják újra és újra, míg végre valami meg nem változik. De ha elhiszi! Ha elhiszi végre!
Hátradől. Csend.
– Na legyen elég ennyi, kedvesem, nem érek rá. Ebből már csak kikerekít valami cikkecskét. Kifele menet, legyen olyan jó, szóljon a Pannikának, hogy hol van már a kávém! Nem lehet ezt így kibírni.

 

 

(Illusztráció: lt)

Eugenia Leigh: Lehetetlen kérdések

Tudni szeretném,

mivel tömte tele tárcáját anyám
aznap este, amikor elhagyta apánkat
és elfelejtett magával vinni minket.

Vajon itt hagyta-e az énekeskönyvét
és eltette-e a fésűjét. Vajon elrakott-e szendvicset
és szánt-e időt arra, hogy mustárt nyomjon mindkét felére.

Amikor másnap anyám visszatért— reszketve,
gondterhelten— fiatalosan és ragyogóan, mint valaha, úgy vette
a levegőt, mint a frissen feltámadt Jézus — Megcsókoltam először.

Majd durván leszidtam.

Nagypál István fordítása