Címke: irodalom

Hogy is volt ez akkor Annával?

Ami emlékezetes, a többit jóformán elfeledtem:
a csattanós kapufa, a második félidő
első harmadában, az első félidő
annyi elpuskázott helyzete után –
kiszorított helyzetből, szinte nullszögből
találtam el a rövid pipát, izomból.
A labda elgurult a vonalon, egy pillanatra nagy volt a csend;
aztán szép lassan oldalra csorgott.

Még volt hátra vagy félóra, ez már
meglehetős lagymatagon telt –
csak brusztolás folyt, nem bírtunk egymással,
mindenki azt várta csak, találjon egy gólt, vagy legyen vége már.
A 70. perc tájékán cserélt,
de ettől mit sem változott a játék képe,
nekem, mondhatni, fel se tűnt.

Így aztán 0-0 lett a végeredmény.
Vagy 1-1, ez már jóformán lényegtelen.
Én kiestem akkor abból a csoportkörből,
ő idegenben lőtt góllal továbbjutott:
és ez számít. Minek már régi téteken, régi formákon rágódni
vagy barátságosat játszani: már minek?
Különben az összefoglaló fenn van a neten, újranézhető:
a vak is láthatja, hogy én voltam a jobb.

Egyébként talán még alkalom is lesz az újrajátszásra,
ez csupán sorsolás kérdése, helyezéseké,
akárhogy is: ilyen messzi bajnokságokból ritkán kerülnek össze.
Ha mégis, hát rég másik csapattal, edzővel, más ambíciókkal,
és akkorra mindez már csak statisztika.

Kitöltési útmutató

Először töltsd ki a jelenléti ívet, de
figyelmesen, tudom, hogy a
tekinteted átsikláshoz szokott,
mint mikor csatornák közt szörfölsz,
de most gondolj inkább valami
szépre, jelentősre. Legyen pince,
kecses boltívvel, fehér, mint a hátad,
a hajlás szöge is éppoly elegáns.
Csak jobb itt, mint a padláson,
bár ugye ami fent van, ugyanaz,

kivéve parabola. Ha meguntad,
hogy a türelmesen fekvő vörös-
boros palackokat mustráld, nyisd
ki a legjobbat és tölts magadnak egy
pohárral. Ezt szükség szerint ismételd.
A végén az üres üveget egy ívelt,
lendületes és hangsúlyos mozdulattal
hajítsd ki az útra. Mutatom, így. A
talajt ne becsüld alá, előbb,
vagy utóbb minden felbomlik,
mindenki a rászabott űrt tölti ki,
magának.

A homály előérzete

1.
A nyár fölött a reszkető magasság
Örömhír helyett nyomok a sötétben
Lassú sötétség
Hírnökként érkezik
A nyár
Fölötte reszkető halál van
Vezeti rajtunk áttűnő útjait
A szárnyas nap fehér szobái felé
Hol nincs már látás csak villámló habok
Sugárban örök isteni meleg vér

2.

Csak azt láthatod mit élve vagy holtan
Láttál már valahol téboly és vakság
Hamufátyla alatt mint hullámzó sarki fényt

3.

S repülsz vissza a látható életbe!
Hol nincsen remény repülés csak látás
Áttetsző szobáinkban kóbor lelkek
Magház-cseréje zajlik
Az utca egy
Elmúlt város emlékképébe vezet
Hol előre tudható minden emlék

Mert emlék vagy elmúltak emlékében
Te is
És minden emlék egy áttűnés
(Lencsén a fény) a látható világon

4.

Adj nekik Uram hártyányi vakságot
Hályognyi homályt a tej fehérségét
Terítsd a lelkükre
Adj nekik Uram
Hályognyi vakságot országnyi teret
Szemük földgolyóján
Szabad országlást
Adj kifehérült hulláik honában
Égi életet cseppkő-csodafáján
A pompázó jövőnek

5.

Démokritosz a szemét szúrta ki
Eszmélkedni akart a nyomorult
És Borges hozzá teszi: a homály
Hazatérés
S az öregség akár
Boldogságunk évada is lehet

6.

A nyár fölötti magasság mi reszket
A fény mely saját otthonába tart
Az utca íve mely átvág a halálon
Bekötött kézfejen átütő vér

A város arca sima mint egy séta
Örömhír helyett nyomok a sötétben
Elrejti magát de nem ő az isten
Elrejti s olyanná lesz mint egy tégla

7.

Nem emlékszem hogy ki emlékszik énrám
Nem emlékszik hogy énrám emlékszik-e
Nem emlékszem hogy énrám emlékszik-e
Nem emlékszik hogy ki emlékszik énrám

 

Életem legrövidebb napja

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint a többi. Széles karcsapással jobb belátásra bírtam az őrjöngő vekkert, majd, mivel eztán sem volt hajlandó maradéktalanul elhallgatni, felpattantam, és egészen addig toporzékoltam egyre megtörtebb korpuszán, míg végül egy utolsó nyekkenéssel végleg a túlvilágra nem küldtem a rohadékot.
Elégedett mosollyal indultam a fürdőszoba felé, hogy rekonstruáljam arcom maradékait – így reggelente ugyanis nemigen szoktam emberien festeni. Ez most sem volt másképp. Elhessegettem a szívrohamot, amit tükörképem látványa okozott, majd nekiláttam a műveletnek… fogmosás, arcmosás, csipavakarás, a szokásos reggeli teendők.
Ekkor felsikoltott a telefonom. Mindig is csodáltam az olyan embereket, akik ilyen korán képesek felkelni, csak azért, hogy engem zaklassanak. Csendet akarok! Reggel van! Enerváltan felvettem a kagylót, és belenyögtem egy hallót. Persze a rossz végébe. Nagy nehezen irányba forgattam, hogy halljam az éter túloldaláról kedvesem.
– Szia! Hallasz? – kérdezett bele trillázó hangon a fülembe.
– Igen. – feleltem némileg fellelkesülve a hangjától.
– Úgy várom már az estét… lassan két napja nem láttalak, ez kibírhatatlan.
– Szeretlek. – súgtam a kagylóba – Az a pár óra gyorsan eltelik.
– Fél nap. – mondta rosszallón.
– Tudom, szívem, ne haragudj. Te is tudod milyen fontos volt ez a meghallgatás.
– Igen, és nagyon örülök, hogy sikerült. Végre azt csinálhatod, amit szeretnél. Annyira örülök.
Én is boldog voltam most, de nem csupán amolyan tessék-lássék módon, hanem teljesen. Mi kell még egy embernek? Csodálatos családom volt, szerető szüleim, és egy hihetetlen párom, akivel immáron négy hosszú, de annál szebb éve együtt voltunk, és most végre sikerült az is, amire még mindezen felül vágytam.
Színész lettem!
És nem csak holmi mitugrász senkiházi utolsó mellékszereplő, nem! Megkaptam Életem Szerepét. Főszerepet a kedvenc darabomban! Én!
Döntöttem hát! Ezt meg kell ünnepelni.
Az egész napom szabadnak ígérkezett, hát fogtam magam, gyorsan felöltöztem és vágtatvást indultam meg az ajtó felé. Azt hiszem, leginkább a figyelmetlenségem okozta a tragédiát. Minden léptem egy újabb szög volt a koporsómba, mert most kivívtam az istenek haragját. Amint bele illesztettem a kulcsot a zárba, a kanapé felől felháborodott nyávogást hallottam. Ekkor már pontosan tudtam, mit felejtettem el. Nem adtam enni a macskának.
Morgó, a démonmacska ezt zokon is vette, így mikor a szófa felé vetettem tekintetem kökény virágát, csak egy felém száguldó szőrgombócot láttam. Nem volt sok időm megijedni, mert rövidesen a földön hemperegtem minden macskák leggonoszabbikával, azzal, kit ama küldetéssel száműztek e földre, hogy emlékeztessen rá nap, mint nap, hogy az élet, bizony nem fenékig macskatáp, és hogy bizony ebben a házban ember sosem lesz úr.
Próbáltam szabadulni, nem is rövid ideig, végül azonban be kellett látnom, a cicóka nem enged felállni, sőt valószínű, rövid időn belül cafatokra tép, ha nem adok neki sürgősen enni. Kúszvást indultam hát meg a konyha felé, miközben a macska száz pengeéles karmával a hátamat vakargatta, nem finoman.
Végül azonban az igazság mégiscsak győzedelmeskedett, és tudtam neki némi aszpikos daráltegeret locsikolni a táljába. Kihasználva pillanatnyi megtorpanását felpattantam és megpróbáltam kiosonkodni az ajtón, hogy végre véghezvihessem ördögi tervem, melyet drága párom ellen eszeltem ki.
Igen. Tudtam, hogy imádja a virágot, ezért úgy döntöttem százezer szál rózsát veszek neki, és a munkahelye előtt meglepem vele, hogy örüljön.
Remek terv volt, csak épp volt egy kis gond. Úgy tűnt, a macskának nem akaródzik kiengedni engem az ajtón. Amint kattant a zár, Morgó újabb offenzívát indított ellenem. Csak másodperceken múlott, hogy a macska vicsorgó arca ne nekem csapódjon, hanem a kemény faajtónak, de végül mégiscsak azt találta el, mert félrelendültem. Elmorzsoltam egy bizonytalan bocsit, majd kisurrantam az ajtón, míg a cicus szédülősen próbált négy lábra tápászkodni.
Igen! Megnyertem a csatát! Morgó, vesztettél!
Nem sokkal az után, hogy kitettem az ajtón a lábam, ismét csörgött a telefon. Ezúttal anyukám hívott, és nagyon gratulált a sikeremhez.
– Jaj, annyira szeretlek, kisfiam. – mondta meleg hangon – Úgy örülök, hogy végre sikerült. Ugye lejöttök a hétvégén Call-lal, hogy megölelgesselek? Olyan rég láttalak már titeket.
– Anya, a múlt héten voltunk nálad.
– Jaj, az épp elég rég volt, nem? – nevetett. – Ne kifogásokat keress, hanem szervezd meg! Amúgy sem ártana, ha Call megmetszené a rózsákat.
– Óóó, szóval erről fúj a szél! – ugrattam, mert tudtam jól, hogy őszintén szereti a páromat.
– Jaj, ne hülyéskedj már!
Lassan elbúcsúztam életadómtól, és rohantam a virágárus felé, hogy összekészíttessem a gyönyörűséges csokrétát.
Nos, ebben is különböztem Életem Szerelmétől egyébként. Ő, ha beszabadult egy ilyen helyre rögvest otthon érezte magát. Össze-vissza mutogatott az eladónak, hogy onnan kér egy ilyen nárciszt, amonnan pedig egy olyan fréziát, és tekerjen köré emilyen zöldet és csomagolja amolyan papírba. Így gyorsan össze tudott állítani gyönyörű szép és nagyon egyedi csokrokat.
Én, ha bementem egy ilyen helyre legfeljebb annyit tudtam mondani az eladónak, hogy rakjon össze valami nagyon szépet. Ez most is pontosan így történt. A fél virágüzlet bele lett tömve egy csokorba, de az eredmény valóban lélegzetelállító volt. Tudtam, hogy ettől Call kibújik majd a bőréből örömében. Ettől, meg persze tőlem.
A szívem most hevesen vert… alig bírtam kivárni, hogy találkozzam vele.
A virágok felét hazaszállítmányoztam, hogy feldíszítsem velük a lakást, a főzéssel is megpróbálkoztam, de inkább a rendelt kaja mellett döntöttem az első szénné égett szárnyas után, amire mellesleg még Morgó is csak húzni tudta a száját. Nyelvet öltöttem rá, ő fújt egyet, és ezzel elintéztük a napi kommunikációt.
A rendelt hami gyorsan megérkezett, ízlésesen megterítettem, és azon kaptam magam, hogy már el is röppent a délután. Rendbe hoztam a vizuális és olifaktív imázsomat, felkaptam a csokrot, majd rohanvást indultam drágám munkahelye felé.
Végre találkozunk, végre újra látom!!!
Picit elszámoltam magam, úgyhogy késtem, de nem baj. Az úttest másik felén láttam őt meg szintén virággal a kezében. Életemben nem éreztem ilyen teljességet és örömöt. Amint a lámpa zöldre váltott, elindultam felé, teljes mosollyal.
De ő nem mosolygott.
Rémült arcot látott, amikor megpillantott. Eldobta a kezében lévő csokrot, és futvást indult felém.
Nem értettem. Valami nem volt renden. Minden olyan gyorsan történt. Elfordítottam a fejem, és mire felfogtam az elém táruló látványt, már késő volt. Nem tudtam elugrani a felém száguldó busz felől.
Kivel fogja megenni Call a vacsorát?

Vége

túl sok ég

Nincs mentség arra, ami nem volt,
nincs mentség rád nem találtam
a nehéz utat elmentem.

Mindenhonnan, be se, túl sok ég felé,
karikázott a füst karikáztam.

és mennyi pálya nem menedék
a hidak két végén állnak
átnézni nehéz
meglátni egy pillanat
inteni fél a kéz
hogy nincs visszaintés
marad egyedül nyomorék
pedig szépívű és lengyel gyűrű
kicsit törött párszor fogott
téged elmentem
beszélni vége ezt érted
te se tudtad azt mondani
legyen egy ég a többi
színes kacat

Esztelen

Barátném, szégyenem
Hová is rejthetem?
Foltok, foltok…

Jaj, Kata, szégyenem
Én el nem rejthetem.
Foltok, foltok…

Hová is rejthetem
Tavaszi estelem?
Foltok, foltok…

Én el nem rejthetem
Tegnapi estelem.
Foltok, foltok…

Tavaszi estelen,
Lepedőn esztelen,
Csókba fojtott.

Tegnapi estelen,
Lepedőn meztelen,
Csókba fojtott.

Lepedőn esztelen,
Rúzsomat elkentem.
Piros foltok.

Lepedőn meztelen,
Véremet rákentem.
Foltok, foltok…