Eltűnik minden

…Kafka óta…

Megkérem őket, hadd nyomhassam a fejemet a víz alá. Huzat van, nem fordítottam el a kulcsot, épphogy benyilall a fény, a lépcsőházban lassan elalszanak a lámpák. Remegek, megfulladnék. Szégyellem, ha látják a kifacsart szemgolyóimat, remélem az se baj, ha a halántékommal megkoppantom a kád alját és kifújom az összes buborékot. Azt akarom, hogy elmenjenek. Jó innen nézni az elsötétedő csempéket és hallgatni, ahogyan a víz csobogásától eltompul a külvilág. Mintha kilónyi törmeléket öntenének a lefolyóba. Felszívom a szappanos folyadékot, lenyelem a magamról lesikált mocskot, elképzelem ahogyan felettem mosolyognak. Nem bírom a víz alatt, újra felnézek és még jobban megengedem a forró vizet. Hagyom, hogy égjen a segglyukam, zsibbadjanak a golyóim. Szédülve csúszok vissza, mint aki elengedi az összes gondját. Egy ideig mellettem ülnek, majd felállnak a sámlikról. Kattognak a villanykörték, becsukják az ajtót. Míg a víz alatt összeroppanni készül a tüdőm, addig fokozatosan duzzad a farkam, (bárcsak tudnám miért). Erősen megmarkolom, rángatni kezdem, le akarom tépni magamról, mielőtt megfulladnék. Ebben a pillanatban nem tudom, hogy mi fáj jobban, csak azt teszem, ami éppen jól esik. Nem is olyan rossz, ha fáj. Elkeveredik a nehézkes vér a piszkos folyadékkal, amit már nem tudott a légcsövem befogadni. Az ajtóm nyitva van, bár az összes lakó becsapta a rácsot, a zárban otthagyják a kulcsokat.

A földszinten állok. Semmit sem látok, négykézláb mászok vissza a lépcsőkön, érzem ahogyan simogatja a tenyeremet a csordogáló víz, ami minden emeletnél csak élénkül és melegszik. Átnedvesednek a lábtörlők, felpúposodnak a parketták, mintha szükségszerűen fulladozna velem együtt a ház. Megpihenek a másodikon. Keresem a villanykapcsolót, kitapogatom és rácsapok. A fehér falat bámulom és hozzásimulok csupasz testemmel, mert jó olyasvalamivel érintkezni, ami még száraz és makulátlan. A hátam mögött nyílik egy ajtó, nehezen fordulok meg, nehezen emelem a lábaimat, de mégis megteszem. Nézem a meztelen testet, ami mozdulatlanul áll előttem. Az arca ismerős, de nem tudom megnevezni, pedig emlékszem a melleire, a rövid karjaira, a fényes bőrére, kedves arcára. Most azonban tükröződik mindenhol, kopaszon vesztegel, egy szót sem szól hozzám. Egyszercsak hajcsomókat szorongat a markaiban, hirtelen elém dobja, és azt elsodorja a langyos víz, majd váratlanul a földre ül, kinyújtja a nyelvét és a plafonra mutat. Hallgatunk, némán feltekintünk oda, ahol valaki nem zárta el a csapokat. Mire ismét a meztelen testre pillantanék becsapódik az ajtó, megint csak csordogálás, mintha édeskés és sűrű verejték nyaldosná a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Egy fiú nevetését hallom, fentről jöhet. Átmelegszik a lábfejem, ismét érzem az ujjaimat… feljebb és feljebb. A fordulóba érek, innen már látnom kéne a nyitott lakást, az áradó vizet, de valaki elzárja azt és mikorra már minden érzéketlenné válik, automatikusan elalszanak a lámpák. A fejem fölött visszhangzik a nevetgélés, összezsugorodok, a hajszálerek elpattannak az orromban. A testem önuralmát veszti, egy szánalmas, kiszolgáltatott senki leszek az ismeretlen, nyirkos sötétségben. És ami a legrosszabb, hogy semminek nincs vége, semmi sem akar véget érni akkor, amikor mindennek el kéne pusztulnia. Az ujjperceimmel simítom végig a korlátot, eltaposom a szétcsúszott molekulákat, a megmerevedett cseppeket, amik minden fényüket és csillogásukat elvesztették. Felérek. A bőrömön patakzó vért finoman szárítgatja a lakásból kisurranó légáramlat. Repedezik rajtam az, ami eddig éltetett. Valaki megérinti a vállamat, Ő az. Ő az. Most miért nem nevetsz…?

Lentről elnyújtott, éles kiáltást hallok, ami ebben a homályban egyre szilárdabb és elviselhetetlenebb. Mintha könyörögnének, visszahívnának és elengednének. Értelmetlen figyelni a hangokra, mert azok folyton csak magukhoz szólítanak, de ott tartani már képtelenek. Nem törődöm velük, berohanok a lakásba és magamra csapom az ajtót, mindent felkapcsolok. A tükör előtt vagyok. Behunyom a szemem, érzem, ahogyan közeledik felém, lépked a felázott padlón. Újra a tükörbe nézek, mellettem álldogál, elsimul a víz alattunk. Jól ismerjük egymást. A letépett péniszemet a markában szorongatja, felém fordul és óvatosan a tenyeremre helyezi, majd átölel. A fürdőszoba felé mutat és elneveti magát. Mielőtt mindenestül ott lennék, észreveszem, hogy az összes kép el van fordítva és minden sarokból valaki a nevemen szólít. Ez a lakás nem volt ilyen üres, a szobákra nem így emlékszem. Az emlékek képesek olykor érvénytelenül, és gyerekes felelőtlenséggel lebegni körülöttünk. Hasznavehetetlenek, akár ez a kiszáradt szerv a tenyeremben. Csak a nevemen tudnak szólítani, de azzal nem segítenek. A hangfoszlányok végigfutnak a víz felszínén, végigsimogatják még a bokámat is. Reszketni kezd a lábam. Amikor a fürdőszoba felé fordulok, borostás férfit látok. Lassan lehajtja a fejét, próbálom ellopni a tekintetét, de a szemhéjai álmosan elernyednek, elsárgulnak a körmei, aprócska szemfogai kipottyannak a szájából és elsüllyednek a sekély, álló pocsolyában. Meleg érzés ragad el, szeretném átkarolni, de attól tartok, hogy egy ismeretlent ölelnék át. Elhaladok mellette és belépek a fürdőszobába. Nem érdemes itt körbenéznem, a megtelt kád felé óvakodok, kikerülöm a sámlikat és csukott szemmel a langyos vízbe nyúlok, amit az ujjaimmal félve fésülgetek, és mikorra már ráncosra ázik a tenyerem és az elhalt bőrdarabjaim elválnak a testemtől, megnyitom a forró vizet, belemártom a többi részemet is, végül elsüppedek. Forrósodó örvények simogatják lapockáimat, idővel teljesen elnyelnek engem, felnyitják a szemhéjamat, láttatni akarják velem, ami éppen felettem történik. Felettem állnak, őket hallom újra, az eltompult nevetésüket. Talán magukon vagy rajtam mosolyoghatnak. Egyre csak szűkül a horizontom, szétszakadnak a végtagjaim anélkül, hogy magamhoz nyúlnék. Jó érzés, ha nem fáj. Nem tépek le semmit magamról, apró szemcsék kavarognak és táncolják körbe a vízsugártól pezsgő buborékokat, míg azok ki nem folydogálnak a kád peremén. Senki nem zárja el a csapokat, senkit nem láthatok többé. Akiket kerestem, akiket elengedtem, már nincsenek itt. Az emlékek komolytalanok. Bárcsak újra fájna, mert mégiscsak jobb, ha fáj. Ne zárjátok el a csapokat, csak nyaldossuk a múlt időket, a piszkos lépcsőfokokat. Hiányoztok.

(Illusztráció: drb)

7.

Ha jobban belegondolok, tényleg nem tudom, mi a csudát műveltem az elmúlt három esztendőben. Olvasgattam apám iratait. Képzelegtem. Nyalogattam lelki sebeimet. Jegyzeteket készítettem egy, az egyre távolabbi jövőben megírandó kulturális koncepcióhoz. Ebben az egyelőre még pusztán imaginárius dolgozatban − egyre erőtlenebb szándékaim szerint – elképzeléseket, javaslatokat fogalmazok majd meg, amelyek által a Monarchia avas művelődéspolitikája korszerűbbé, jobbá, hasznosabbá válhat. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy sosem váltom valóra ezt a tervemet sem, s ha netán mégis megtenném, akkor sem érnék el semmit, maradhatna a fiókban az idők végezetéig, vagy addig, míg el nem égeti valaki, aki leginkább én lehetnék. (Nem mellesleg a koncepció értékei felől is erős kételyeim támadtak az utóbbi időben.)
Mit csináltam még?
Egy nyáron fókára vadásztam.
Más nyarakon kirándulgattam, fényképeztem a madarakat, a természetet.
Télen olvastam (hála Istennek, a telepen egészen jól összeállított és viszonylag gazdag könyvtár működik).
Olykor elmentem a moziba, havonta egy-két alkalommal berúgtam a bárban, két éve rövid viszonyt folytattam az egyik kutató asszisztensével, aki azóta hazautazott.
Hébe-hóba meglátogatom az istentiszteletet a kápolnahelyiségben…
Ennyi, s nem több, amiről számot tudnék adni, ha valaki azt firtatná, mi a csudát végeztem a telepen ezidáig. (Senki nem kéri számon.)
Nem sokkal az ideérkezésem után nagyon nehéz időszakon mentem keresztül. A tél örökös éjszakája köszöntött ránk, odakint farkasordító hideg, idebenn mesterséges meleg és vibráló, elektromos fény uralkodott. Naphosszat csak lustálkodtam, olvasgattam. Egy este (vagy inkább reggel volt?) letettem azt az aprócska könyvet, amit éppen bújtam, és fennhangon elszavaltam az utoljára olvasott sorokat: „Mindnyájan egyazon szinten vagyunk. Nem vagyunk különbek, mint odakünn egy hangyaboly. Nem vagyunk különbek náluk, és ők sem különbek nálunk. Hálát kell adnunk… Ha nem adunk hálát, elveszi tőlünk a Teremtő, amink van.” Amint elharaptam az utolsó szót, nyomban valami furcsát éreztem a lapockám tájékán. Mintha feszítette volna belülről egy… egy akármi. Mintha szárnyaim nőnének, türemkednének elő a bőröm alól. Azon tűnődtem, vajon ilyen hatással volnának a lelkemre és azon keresztül a testemre egy egyszerű indián asszony fennhangon kimondott szavai? Végső soron nem mondanak ezek a szavak semmit. Semmi újdonat újat, semmi különlegeset. Mindössze annyit, hogy nem vagyunk különbek, mint a teremtésben velünk egyenlően osztozó társaink: az állatok, növények, egysejtűek, többsejtűek, értelmesek és értelem nélkül valók. Megráztam a fejem, a lapockám sajgott. Szinte biztosan éreztem, hogy szárnyaim nőnek. Növekednek, kicsíráznak a sejtjeimből. Azt kérdeztem magamtól meg a szobám falaitól: hát ilyen, amikor szárnyai nőnek az embernek? Vizsgáltam a fájdalmam, s rá kellett jönnöm, hogy igazából nem is fájdalom az, hanem valamiféle szokatlan, feszítő érzés. Fordultam egyet balra, majd jobbra, megmozgattam a hátizmaimat, felvontam, majd leejtettem a vállamat. Határozottan olyan érzésem támadt, mintha éppen át akarná szúrni valami a bőrömet – belülről! Szárnyak! Csak és kizárólag szárnyak lehetnek! Szárnyak, ahogyan növekednek, akár a zöld fű a réten… Lehunytam a szemem, elképzeltem, ahogy a levegőbe emelkedem, elrepülök innen messzire, délre, az én városomba, a háztetők fölött körözök, egy halom csokit potyogtatok a kéményekbe, körbelebegem a gólyafészkeket és letörölgetem a port a tojásokról. Sőt, még a rászikkadt madárszart is! Röpködök a folyó fölött, hanyatt ráfekszem a levegőre, a szellőre, nyelvemet kiöltöm a Napra, versenyt száguldok a fecskékkel és megcirógatom a bárányfellegeket, beletúrok selymes gyapjukba, aztán odébb lebbenve megráncigálom a viharfelhők szakállát. És ha elfáradok, templomtornyok villámhárítóján pihenek kicsikét… Mindeközben a hátamban éreztem azt a különös érzést! Bizonyos voltam benne, hogy rövidesen repülni fogok. Az első ember leszek a Földön, aki saját tehetségéből repül, segédeszköz nélkül. Lehunytam a szemem, pár pillanatig boldog voltam. Boldogságomat, úgy tűnt, semmi nem zavarta – egészen addig, míg egy légy az orrom hegyére nem szemtelenkedett. Ingerülten elhajtottam. A légy azonban hamar visszatért és a kezem fejére ereszkedett. Agyoncsaptam. A csattanás visszhangot vetett az egész nyomorult sarkvidéken, talán az egész végtelen világegyetemben is. A légy teteme elkenődött a bőrömön. Undorodva kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam a légy hulláját, ezt a ragacsos gusztustalanságot magamról. S ha már ott voltam, hát megnéztem a tükörben a hátam: miként is nőnek azok a szárnyak? Felhúztam az ingem, hátat fordítottam a tükörnek, s a fejemet izgalmamban annyira hátracsavartam, hogy kis híján kitekertem a saját nyakam.
− A szárnyaim! Növekedjetek, erősödjetek, drága szárnyacskáim − suttogtam.
A következő pillanatban azonban elakadt a lélegzetem. Iszonyatos látvány tárult elém: jobb és bal lapockámon egy-egy érett pattanás vöröslött…
Tisztán él bennem az eset ma is. Gyakorta eszembe jut. Szégyenkezem miatta, röstellem, hogy ennyire megviselt a száműzetés, hogy a józan ítélőképességem ilyen galádul cserbenhagyott.
Mindazonáltal nem csak a pironkodás miatt ötlik föl bennem az eset időről időre.
Errefelé a tél közepén még véletlenül sincsenek legyek. Nyáron ugyan hemzsegnek, akárcsak a szúnyogok, mivel azonban kéthavonta alaposan sterilizálják a főépületet, így, ha be is fészkeli magát a szobámba egy szokatlanul életrevaló példány, óhatatlanul el kell pusztulnia. Képtelenség, hogy a tél közepéig életben maradjon a lakásomban bármiféle rovar. Tehát lázálom volt ez az egész légy-história.
Ami tulajdonképpen megnyugtató.
Másfelől viszont nyugtalanító, hogy mostanában ennyit álmodom. Régen kevesebb álomképet láttam. Otthon inkább az álmatlanság gyötört, amikor pedig mégis aludtam, öntudatlanságba zuhantam, egyfajta semmibe, mintha gép lennék és kikapcsoltak volna. Nem ritkán fölkerekedtem az éjszaka közepén, lementem a Tiszához. A régi híd lábánál őgyelegtem, vagy az új, különösen szép ívű gyaloghídon átkeltem Újszegedre, ahonnan a legészakibb hídon tértem vissza, bebarangoltam Fölsőváros folyóparti utcáit, megittam egy spriccert valamelyik késdobálóban és már pirkadt fölöttem a hajnal, mire hazatértem, kisvártatva indulhattam a hivatalba. Szerettem az éjjeli bóklászásaimat. A nappaliakat is, persze. Gyerekkorom óta rengeteget sétáltam a városomban, élveztem, hogy minden szegletét ismerem, s minden szeglete ismer engem. Ha lehunyom a szemem, bármikor bármely részletét magam elé tudom idézni. S mikor kinyitom, letaglóz a honvágy…

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

A forróság tüskéi gőzölgő vibrálássá változtatták a levegőt, az úttest aszfaltja szinte ragacsos masszává olvadt. Pontosan huszonkét perce csodálta a jelenséget, miközben anyjára várt. A rádióban most Ronnie Milsaptől recsegtettek valami romantikusat. Archie-t nem zavarta, oda se bagózott rá.
Archie Heeks majdnem átlagos kissrác volt. Massachusetts államban élt mióta megszületett, azaz hat éve. Természetesen a Red Soxnak szurkolt, mint minden helybéli kölyök, és még milliók. Pisze orra, világosbarna hajának fürtjei szakaszott kicsinyített másává tették anyai nagyapjának, aki egyik oka volt annak, hogy idestova két éve nem beszélt.
Az újságok 1984 nyarának legmelegebb napjáról cikkeztek, Archie pedig épp ezért az anyjától kikönyörgött karamell ízű jégkrémmel a kezében sprintelt befelé a házba, miután anyja kint maradt bezárni a garázst. A karamell azonban pillanatok alatt könnyé és sikoltássá változott. Anyja berohant a házba, és meglátta, amit Archie. Eltakarta a fiú szemét, de az pont annyit számított, mint holtnak a csók. Késő volt ahhoz, hogy ne raktározza el magában a képet. Néhány filmet látott már, amiben történt gyilkosság. Jól tudta, hogy az nem a valóság, a szereplők a nap végén nevetgélve ülnek be meginni egy sört valahová. Igen, a filmek ilyenek. De ez nem film volt, hanem egy kimerevített rémálom. Nagyapja a konyha és a nappali közt feküdt, tarkóját piszkavas döfte át, ami az ádámcsutkán keresztül jött ki a torkán. Másfél hónapos öccse egy konyhakéssel a falhoz szegezve. Kifehérdett bőrén a vörös vér úgy hatott, mint a koromfekete éjszakát megkorbácsoló villám. Anyja elfojtotta a sírást, Archie csak a szemét takaró remegő kéz mozgásából tudta, hogy képtelen parancsolni az idegeinek, agyának, és az egész testének. Csoda volt, hogy eszébe jutott fiának szeme elől eltakarni a horrort.
Archie azóta csak akkor adott ki hangot, ha tüsszentett, vagy köhögött. A temetésen némán peregtek arcáról a könnyek, kicsi vállai meg-megrázkódtak, de egy szót sem szólt.
Most anyját várta, hogy egy másik pszichiáterhez vigye, olyanhoz, aki nem a városban lakik. Az eddigi hasztalan próbált előre lépni a kezelésben. Negyvenöt percen keresztül járatta a száját, hogy ne síri csendben üljék végig a kötelező időt. Archie kisfiú volt, de nem hülye. Minden alkalommal az járt a fejében, hogy Mr. Hills kecskéjét több értelme lenne kezeltetni, mert az legalább reagálna dr. Stenlon kérdéseire. Bután nézne, vagy mekegne, megenné a szék kárpitját, vagy a karfát… Mikor erre gondolt, sajnálta a kecskét is, mert dr. Stenlon pocsék pszichiáter volt.
Nemsokára anyjának Fordja a ház elé kanyarodott, megszólalt a duda, Archie pedig fogta a nagyapjától kapott táskáját, amin John Wayne volt cowboy kalapban, meg egy idézet: „Az igazi férfi azt teszi, amit tennie kell”.
Az ajtót bezárta, miután kijött a házból, és beült az anyósülésre. Anyja egy puszit nyomott Archie feje búbjára, majd elindította a kocsit. Néhány mérföld után, ahogy a forgalom nagyobb lett, Archie kezdte kellemetlenül érezni magát. Gyomra nem csak összeszorult golflabda nagyságúra, de belei, és minden belső szerve liftezett, ágyékától a torkáig, mikor szembe jött velük egy másik autó. Végig az az érzése volt, hogy a következő sofőr nekik kormányozza a járgányát, és halálra nyomja őt a műszerfal. Az érzés feszítette, egyre jobban belepréselte az ülésbe. Már-már valóságként nyalogatta, ahogy könnyű csontú mellkasának nyomódik a Ford eleje, bordái átszúrják a bőrét, és szétkenődik, mint a béka, ha téglát ejtenek rá. Kékülő ajkáról egy könnycsepp csordult le a pólójára.
Anyja a rendelő parkolójában leállította a motort, és finoman megrázta Archie vállát, aki úgy tűnt, alszik. Feje a válláról a mellkasára hanyatlott. Anyja szólítgatni kezdte, egyre erősebben rázta. Pipere holmijai közül kikereste a sminkes tükröt, és Archie szája elé tartotta. Az üveg nem párásodott be.

(Illusztráció: Jay Belmore)