A kert

 

Virágban pompázik a kert és ragyog,
A fű fölött és a lombok alján
A szél jár-kel, ábrándos és szórakozott,
Vándor, ezernyi vándorútján.

A május savas és élő a színe,
Emészti a saját tulajdon tüze,
Ezen a kristályos délutánon
Viszik tovább az útjai
A valószínűtlen káoszig, ami
A jóságom és rosszaságom.

És én a kerti balettjébe
Beolvadva kószálok és merengek,
Most lehajolok nézegetve
A tó fenekén a kerteket,
Belesimul a pillantásom
Az új és puha levelek
Kimondhatatlan zöldjébe
Régi frissesség-szomjúságom
Akarom csillapítani vele.

(1944.)

 

 Az első ember

 

Mint amilyen a földi születésű fa, olyan volt,
Az elevensége a föld tüzével összefonódott,
És az árapály tágas énekébe
Folyt bele a saját tulajdon lüktetése.

Az elemek mértéke szerint teremtett
Lélek és érzelem nem keltett
Benne kínzó gyötrelmet, hanem
Tó volt, mély, tekintélyes,
Üres.
A világot tükrözte
És a felső terekbe
Emelkedett föld visszhangja mélységet
Vitt és impulzusokat a kebelbe,
Egyazon ritmikus tökélybe
Vonva a mozgó kezeket.

(1947.)

Lipp Márta fordításai

 

Sophia de Mello Breyner Andresen (1919. Porto – 2004. Lisszabon).