Paszternák Ferenc sosem volt békétlen ember, de amit immár negyvenhárom perce látott a pályán, az mértéktelenül dühítette.

Azon morfondírozott a meccs előtt, hogy voltaképpen miért csinálja ezt már harminckilenc éve, minden héten ugyanaz a hülyeség, meg persze a kedd-szerdai kupameccsek – abból legalább sose volt sok egy adott szezonon belül, a csapat még egyszer se jutott túl a harmadik körön, ahogy az legalábbis elvárható egy harmadik-negyedik osztály között liftező külvárosi egyesület részéről. A Fradi elleni az mekkora volt, emlegetik ma is a hozzá hasonló, a korhadt kispadoknál is sokkal öregebb szurkolók.

De Paszternák mégsem tudott szabadulni attól, hogy szombaton vagy vasárnap két és fél órát tömegközlekedjen a város túlsó végébe. A Reykjavík-Athén távolság nem volt ekkora arányaiban, elindult a Fóti úti réteken túlról, és majdnem nekiszaladt az áthúzott Budapest táblának, de azt már a város legdélebbi részén. Nem egyszer késte le a kezdést a harminckilenc év alatt, ha egy híd és egy fél rakpart le volt zárva, jó ha odaért a harmincadik percre. Mindig akkor alakult így, ha a csapatnak éppen ment a játék, vagy legalább egy akkora gól született aznap, amit sok évig emlegettek még utána. Paszternák összesen két ilyet látott a harminckilenc év alatt.

Paszternák sosem veszekedett buszsofőrrel, villamosvezetővel a késés miatt, mint annyi minden sorsfordulást az életében, ezt is vita nélkül elfogadta. Egyetlen fajta emberrel veszekedett életében: a meccseken sípoló játékvezetőkkel, velük viszont ordenáré módon és tényleg teljesen felesleges hangerővel. Nem is húzódott oda hozzá soha, senki a szurkolók közül a dél-budai pályán: elkönyvelték, hogy egy ideges hülye, és ezzel elég is volt. A közönség jó része persze háromszor cserélődött a harminckilenc év alatt, Paszternákról legendák születtek a szurkolók nemzedékei között: hogy hivatalnok volt, színésznőket és a környék elvált asszonyait is szédítette valaha. Valaki tudni vélte, hogy zsidó, de ezt senki nem tudta biztosan: aztán a téma ennyiben is maradt, nem firtatta senki. Beszélgetni Paszternákkal nem jött meg a kedvük.

Paszternák ezeket nem hallotta vissza, hiszen ő sem beszélgetett senkivel: ahogy minden vasárnap (vagy szombaton, ha oda esett éppen a bajnoki), most is elővette a boltban megvásárolt szotyit, teátrális mozdulatokkal kibontotta, hogy aztán az egész mérkőzés alatt talán három szemet, ha elropogtasson belőle. Ez le is foglalta két kezét, egyikkel tartotta a kis sárga zacskót, a másik benne volt a kilencven percből legalább hetvenet. Ugyanaz volt mindig a zacskó sorsa a meccsek végén is: Paszternák egy finom, mégis erőteljes mozdulattal összegyűrte az immár csak 297 grammot nyomó zacskót, és a közönséghez közelebb álló partjelzőhöz vágta.

Paszternák ezen a szombat délelőttön időben odaért a kezdésre, ami legalábbis a nagy gólok tekintetében rossz előjel volt: egy szurkoló jól hallhatóan mondta is az őt körülvevőknek, hogy ma nem kell kamerákkal szórakozni, nagy gól nem lesz, ideért mindannyiunk kedvence időben. Néhányan udvariasan nevettek.

Paszternák ekkor még nem üvöltött, azt csak a tizenharmadik percben kezdte egy rosszul megítélt kirúgásnál: szokása szerint a szögletzászlóval egy vonalban állt a lelátó felső lépcsőjén, tisztán látta, hogy a védő lábáról ment ki a labda. Paszternák vörös fejjel ordított tehát, de mint a történelemben soha, nézői bekiabálás most sem lágyította meg a játékvezető szívét: a bíró kifelé intett, a vendégek kapusa pedig előrebikázta a labdát, a játék folytatódhatott. Paszternák hangjára azonban felfigyelt  a nézőkhöz közelebb álló fiatal partjelző, kissé hátra is fordította a fejét, hogy biztosan jól hallotta-e, kihez tartozik a hang. Nem csalódott: az ócska kabátban, összeszáradt munkásbakancsban pontosan felismerte a felesége első férjét, azt a szerencsétlent, akit ott hagyott őérte, és ennek már tizenöt éve. A partjelző pontosan tudta, kit hagy el a nő azért, hogy vele legyen: egy életét a futballra tevő, külvárosi senki, elfogadhatatlan fizetéssel. Vagy legalábbis jobbhoz szokott nőnek elfogadhatatlan.

Paszternák már tizenöt éve nem tudta, kiért hagyta el a nő, szokása szerint ez sem érdekelte, mert az ügynek nem volt köze a futballhoz. Mikor a felesége közölte vele a tényeket, Paszternák egy szót sem szólt, megvonta a vállát, majd mint huszonnégy éve minden szombaton, most is elindult a meccsre;  a partjelző most visszafordult a pálya felé, majd az emlékek hatására, s mint hogy felismerte az általa is felszarvazott szurkolót, röviden elvigyorodott.

A mérkőzés túl járt a hatvanadik percén: Paszternák már egy ideje nem ordított, a szünet óta elégedett volt a csapat játékával, ilyen ellenféllel szemben a döntetlen állással bőven megelégedett, legalább most nem esünk ki, gondolta, milyen közel voltunk hozzá most is. Már több éve nem jártak a negyedik vonalban, a harmadik ligában stabil közepesnek számított a gárda, ez csak idén rendült meg kissé, de a mai eredménnyel biztosítottak még legalább egy év harmadosztályt. Paszternák olyasmit csinált, amit évek óta nem: több szem szotyit evett meg háromnál, az őt ismerő szurkolók csodálkozva figyelték, persze ők is örültek neki, hogy most nem a pályát kell nézni feszülten.

Látszott a játékosokon is, hogy megelégedtek az eredménnyel: lassan passzolgattak a pálya közepén, mint akiknek már kedvük sincs játszani. Hajtaniuk nem volt miért, a klub már évek óta nem fizetett győzelmi prémiumot. Az ellenfél elkeseredetten próbált rohamozni, nekik sürgős volt: a kis falu, ahonnan érkeztek, történelmi tettet produkált volna a másodosztályba jutással, és amióta a milliárdos polgármesterük vette át az elnökséget, minden neki nem tetsző meccs után szigorúan büntetett.

A mérkőzés legvégén járt a két csapat, Paszternák már összeszedte holmiját: úgy gondolta, akár a lefújás pillanatában is elindulhat, akkor éppen kiérne a buszmegállóhoz, és nem kell majd várakoznia. Ekkor azonban kiabálni kezdett a maroknyi szurkoló: az ellenfél labdát szerzett a félpályánál, még a középső védőjük is elindult felfelé egy utolsó rohamra. A labda a fedezethez került, felnézett, kinek adhatná: választása a középcsatárra esett, aki azonban bőven a leshatáron belül álldogállt, érthetetlen, hogy nem fogta senki. A hazaiak döbbenetére azonban a center megkapta a labdát, és a kirohanó kapust egy leheletfinom bokamozdulattal átemelte. Minden szurkoló döbbenten bámult a közelebb álló partjelzőre, de az nem emelte zászlaját, sőt meg sem mozdult: a labda hálóba gurult, a játékvezető pedig bízva asszisztense ítéletében a kezdőkör felé mutatott: a vendégek ezzel biztosan győztek.

A hazai szurkolók néma csendben álltak a betonlelátón, évek óta nem fordult elő, hogy ilyen égbekiáltó csalást kövessenek el az ő pályájukon. Egyetlen ember volt csak, aki most sem maradt csendben; Paszternák magából kikelve, vöröslő fejjel ordított a partjelzővel, hiába figyelmeztette a rendező  és jóindulatúan az egyik rendőr is.

Paszternák fékeveszett dühében maga sem tudta, hogy mit csinál, aztán ahogy mindig, most is eszébe jutott a kínálkozó megoldás: összegyűrte a kezében tartott zacskót, és teljes erejéből a partjelzőhöz vágta. Az megzavarodva és dühösen megfordult, így a szemébe nézett egykori ellenfelének. Intett a játékvezetőnek, aki kiszaladt hozzá: a partjelző a fülébe súgott valamit, mire a bíró visszasétált középre, karjával integetni kezdett, és idő előtt lefújta a meccset. A bírói hármas a rendezők gyűrűjében vonult az öltöző felé, a hazaiaknak eszébe sem jutott reklamálni, pedig ez azt jelentette, hogy hosszú idő után ősszel újra a negyedosztályban kezdik az idényt. Paszternákot két rendező is figyelte, a férfinak azonban esze ágában sem volt dobálni: fejcsóválva figyelte a közeledő játékvezetőket, nyugodtan állt, amíg a lest elengedő partjelző oda nem szólt neki: szurkolónak is olyan hülye vagy, mint férjnek…

Paszternák előrelendült, ökle a partjelző arcába csapódott: a férfi vérző szájjal esett hanyatt, a rendezők és a rendőrök azonnal Paszternákra ugrottak, hárman vitték ki a kapálózó szurkolót. Először egy gumibotot érzett a tarkóján, aztán lassan, módszeresen rugdalni kezdték: egy idő után nem érzett semmit, elájult. Ekkor sem hagyták abba.

Paszternákot többé nem látták a dél-budai pályán. Valaki úgy tudta, három évet kapott, két évre felfüggesztve, de sem a környéken, sem lakhelyén, a Fóti úti réteken túl nem találkozott vele többé senki.

A partjelző sokáig feküdt kórházban, Paszternák ökle állkapcsot talált, időbe telt, mire egészen rendbejött: még a következő szezon előtt beidézték a fegyelmi bizottsághoz, az egyik rendező ugyanis elmondta, mit szólt oda akkor Paszternáknak. A partjelzőt örökre eltiltották az elengedett les és a szurkoló provokálása miatt: nem sokkal később a nő, akit tizenöt esztendeje megszerzett, továbbállt egy vállalkozóhoz.

Az a dél-budai csapat soha többé nem jutott feljebb a negyedik osztálynál.

(Illusztráció: snflwrsd)