Címke: esszé

Bejegyzések

36 fokos lázban

Beszámoló a KAPSZLI testről és lélekről tartott konferenciájáról

Színvonalas és tanulságos konferencián vehetett részt az, aki vette a fáradtságot március 1-3. között, hogy kiutazzon a Bécsi útra, a Károli Gáspár Református Egyetem pszichológia tanszékének épületéhez.

A KAPSZLI által rendezett eseményen hallgathattak a kiérkezők előadásokat a test fontosságáról, működési zavarairól, kiemelt szerepéről napjainkban. Emellett a műhelyfoglalkozásokon változatos módszereken keresztül tanulhattak önismeretet a résztvevők.

A KAPSZLI károlis pszichológia szakos hallgatókból álló kör. A 2004 óta létező csapat célja pszichológiai tárgyú rendezvények szervezése mind a hozzáértők, mind a nagyközönség számára. Az általuk rendezett programok kivétel nélkül díjtalanul látogathatók.

A programsorozat keretein belül több mint harminc előadást lehetett meghallgatni, és több mint húsz műhelyen vehetett részt a közönség. A konferencián válogatott előadók mutatták be szakterületüket, munkájuk eredményét.

Az előadásokon esetenként nagyobb tömegek is megjelentek: pszichológus hallgatóktól a lelkes érdeklődőkig, különböző korosztályokból. Bár az előzetes tudás eltért, mindenki számára érthető és élvezhető műsorokat ülhettünk végig.

Párhuzamosan a programokkal könyvvásár és társasjáték-bemutató várta az érdeklődőket. Azok, akik megszomjaztak az előadások alatt, a Teaházban frissülhettek fel. A folyosókon – de még a piszoár fölött is – igényesen válogatott verseket függesztettek ki test, lélek, szerelem témában. Ezek között voltak ismertebbek, de olyan kortárs munkák is, amelyekkel ritkábban találkozhat az olvasó.

A rendezvényen végig figyelmes, türelmes hallgatók segítették a vendégeket, az előadások pedig gördülékenyen, pontosan folytak, ami egy ennyire mozgalmas konferencián mindenképp elismerésre méltó.

Rojik Tamás

 

Milyen viszonyban is vagyunk a testünkkel, tudunk-e kommunikálni vele, figyelni a saját ritmusunkra, igényeinkre? Azt gondolom, hajlamosak vagyunk a testünkre úgy tekinteni, mint valamiféle edényre vagy eszközre, amit felruházunk, gondozunk, és néha pihentetünk. De mi történik akkor, ha a test fellázad, megbetegszik, megtagadja az együttműködést? A test alárendelődik a mindennapi feladatoknak, céloknak. Mit tehetünk, hogy visszanyerjük a test és a lélek egységét?

Az előadások olyan témák, problémák köré szerveződtek, amelyek bár többé-kevésbé élnek a köztudatban, mégis sokszor nehezünkre esik beszélni róluk.

Ilyen például az online szexfüggőség, ami gyakran együtt jár a várandósság idején kialakuló párkapcsolati krízisekkel. Kényes és többnyire tabusított téma a nemi szerepek és az orientáció kérdése, annak ellenére, hogy a hagyományos női-férfi szerepek felbomlásának korát éljük. Központi probléma a testkép, az evészavarok és a fogyasztásra ösztönző reklámok kapcsolata. Mind orvosi, mind pszichológiai szempontból érdekes jelenség a pszichoszomatikus tünetképzés, vagyis a test lelki okokra visszavezethető betegségei.

Maradandó élményem a konferenciáról a felszabadult, támogató légkör, az előadók és a közönség közötti folyamatos, közvetlen kapcsolat. A műhelyeken fókuszba került a testtudatosság növelése, az érintés, a hipnózis, a zene és a tánc. A résztvevők kipróbálhatták, milyen dialógust folytatni saját testükkel (Szomatodráma), megtapasztalhatták testük kifejezőerején keresztül felszínre hozni érzelmeiket (Integrative Core Dynamics), illetve megformázhatták agyagból testük állapotát (Fókusz).

Schliesshahn Anna, a rendezvény egyik szervezője, így foglalta össze A születés labirintusa műhelyen átélt tapasztalatait: „Én a lebegést, védelmet és az erőteljes küzdelmet éreztem, és azt, hogy nagyon vártak. Nehéz visszaadni a mélyben zajló folyamatokat, de biztosan állíthatom mindenkin látszott, hogy megérintődött. Később Kati mesélt a saját születéséről is, ami évtizedekkel később elindította ezen az úton, ezzel megmutatva, hogy egy trauma is nagyon sokat adhat, amiből később fejlődni és építkezni, gyógyulni lehet.”

Külön élmény volt szervezőként a kedvenc verseimmel dekorálni a mosdókat és folyosókat, felkutatni azokat a releváns kortárs alkotásokat, amelyekben kiemelt szerepet kap a test.

Jó volt együtt dolgozni egy dinamikus, fáradhatatlan csapattal, ahol az eltérő szemléletek és vélemények nem ütköztek, hanem kölcsönösen gazdagították egymást. Szakmailag is sokat adott ez a rendezvény, de elsősorban emberileg fejlődtem a közös munka alatt.

Úgy gondolom, a konferencia jelentősége túlmutat a háromnapos eseményen: merjünk a titkos, csendben hordott bajokról beszélni, együtt gondolkodni.

Vados Anna

A képeket Major Kata készítette

Bejegyzések

Mindennapi traumánkat add meg nekünk ma!

Élelemosztás a Deák téren!

www.facebook.com/events/553631354655071

Utána traumatalálkozó!

A FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) kétnapos traumatalálkozót szervez magyar, román, cseh, szerb, horvát és szlovák költők, irodalmárok, történészek, traumakutatók, pszichológusok részvételével. A meghívott vendégek beszélgetnek, vitatkoznak a kelet-közép-európai embereket érintő megcsontosodott traumákról, az érdemi párbeszédet akadályozó gátakról. A tudományos és irodalmi tapasztalatcserén túl a találkozó egyik legfontosabb célja, hogy lehetőséget biztosítson egy életszerű és előremutató platform kialakításához a lényegi kérdések, görcsök, sérelmek, előítéletek közös felvállalásával. A beszélgetések után felolvasnak a meghívott írók, költők.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A FISZ minden érdeklődőt szeretettel vár a beszélgetésekre február 14-én és 15-én 17 órától 21 óráig a Fogasházban. A részvétel ingyenes!

Február 14. Érzéstelenített területek

Személyes, testi, mentális, családi, kisközösségi és társadalmi traumák agyonhallgatott vagy túlbeszélt rendszerei hálózzák be mindennapjainkat. A traumáinkkal való együttélés egyik leghatásosabb módszere az érzéstelenítés. Ezen a napon a betokosodott traumajelenségeket igyekszünk kimozdítani bénult állapotából.

1. szekció Személyes terek – 17.00-18.30

Az első szekció témavilága a gyerekkor fel-feltörő emlékeit, a személyiség vakfoltjait, a saját nyelv kialakításának nehézségeit, a szégyen és a mentális gátak kialakulását érinti. Milyen poétikai megoldáslehetőségek kínálkoznak ezen problémák feltérképezésére és kifejezésére?

Résztvevők: Varga Edgár, Adam Borzic (CZ), Sopotnik Zoltán, Sinisa Tucic (SRB)
Moderál: Varga Betti

2. szekció Az emlékezés terei – 18.30-20.00

A személyes terek bejárása után ebben a szekcióban azokat a mentális és fizikai tájakat igyekszünk feltérképezni, amelyek kollektív tudatunk mindennapjainak csatatereiként szolgálnak. Kísérletet teszünk arra, hogy a különböző történeti-szociológiai narratívákból egy olyan egységes topográfiát alkossunk meg, amely lehetővé teszi a közös beszédmód kialakítását.

Résztvevők: Liska Márton, Jónás Hajek (CZ), Csehy Zoltán, Michal Hvorecky (SLK)
Moderál: Németh Zoltán

20.00-21.00 A szerzők bemutató- és felolvasóestje

21.00- FÉNYÍRÁS – zenél a BUDAPEST FUNK SOUND –
Mustbeat Dj’s

Február 15. – Áttűnések, áttörések

Létezik-e olyan beszédmód, amely közös tereink visszahódításának ígéretét nyújtja? Ezen a napon a narratívák közti átjárások feltételrendszereiről beszélgetünk, illetve azt vitatjuk meg, hogy milyen irányba alakulhatnak a közeljövőben traumáink értelmezési és szemantikai keretei.

1. szekció Traumanarratívák – 17.00-18.30

Milyen feszültségben állnak és milyen párbeszédet folytatnak egymással a megfigyelő és a megfigyelt pozíciói a közép-kelet-európai identitásnarratívákban? Létezik-e egyáltalán a politikának olyan kritikai koncepciója, amely élhető hazafogalmat biztosít? A szekció résztvevői mentális, spirituális és materiális-társadalmi megközelítésmódokat ütköztetnek.

Résztvevők: Florin Poenaru (RO), Mikola Gyöngyi, Győrffy Ákos, Moderál: Borbáth Péter

2. szekció A megújulás lehetőségei – 18.30-20.00

Záróbeszélgetésünk a jövő perspektíváit tárja fel, amelynek előfeltétele éppen a közös emlékezet és a múltértelmezés megújítása kell, hogy legyen. A közép-kelet-európai traumanarratívák sokasága közötti párbeszéd tétje abban áll, hogy képesek vagyunk-e megcsontosodott előítéleteinket a felmutatás által feloldani vagy legalább megközelíteni egymást.

Résztvevők: Razvan Tupa (RO), Borbély András, Kovács Mónika, Marko Pogacar (HR)
Moderál: Kollár Árpád

Bejegyzések

Barátom, a bértroll

Karácsony előtt egy héttel, amikor a gyerekek az adventi naptárból szedik ki a csokikat, a szülők pedig munka után a bevásárlóközpontokban izzadnak bele kabátjukba, az egyetemista Juli a Szabó Ervin könyvtár olvasótermében ült, és egy hatalmas, hervasztóan unalmas tankönyvbe temetkezett. Kint már vaksötét volt, de még egy óra volt hátra zárásig, és Juli mindenképpen szeretett volna a könyv végére érni, hogy legalább valami halvány esélye legyen a másnapi vizsgán. Ez mégsem jött össze: pittyent egyet a telefonja, sms érkezett a barátjától, Petitől, benne két szóval: „meló van”.

Juli okos lány volt, a telefonja is okos volt, úgyhogy azonnal megértette az üzenetet és megnyitotta a megfelelő weboldalt. Egy friss cikket talált egy fiatal közgazdásztól, ami a felsőoktatási reformról szólt, hogy szerinte hogyan lehetne olcsón, demokratikusan és hatékonyan véghez vinni anélkül, hogy a diákok ezrével menekülnének külföldre a hatalmas tandíj elől. Nem volt ideje tüzetesen végigolvasni, de tudta, hogy nem is erre van szükség, hanem hogy minél gyorsabban hazaérjen.

Tíz perccel később már a buszon ült. Újra megnézte a cikket a telefonján, és látta, hogy már tizenkét hozzászólás érkezett. A kommentelők lelkendeztek, hogy milyen értelmes az ötlet, és hogy milyen igaza van a szerzőnek. Juli tudta, hogy nincs veszteni való ideje: a buszmegállótól a lakásig már futva tette meg az utat. Felrohant a lift nélküli bérház negyedik emeletére, lihegve nyitott be az ajtón. Peti az egyszobás lakás egyetlen asztalánál ült, rajta egy laptoppal és egy üveg vörösborral, ami már félig üres volt.

– Hol tartasz? – kérdezte Juli, miután szájon csókolta Petit.

– Most még DrMaximus vagyok – mondta Peti, és buzgón gépelt tovább. – A kanapé mellett van a jelmezes doboz.

Akkor van tíz-tizenöt percem, gondolta Juli. A jelmezes dobozt még nem nyitotta ki, ehelyett megtalálta az ágy mellett Peti egyik szemináriumi dolgozatát, végigolvasta, aztán felvett egy dioptria nélküli, vastag keretes bölcsész-szemüveget. DrMaximus kellemetlen, személyeskedő, tudálékos stílusát már jól ismerte, úgyhogy ehhez igazította az első performanszát.

– Elküldted a kommentet? – kérdezte Juli, amikor látta, hogy Peti hátradől.

– El. Már ki is jelentkeztem. És beléptem Gyúrós Sanyika néven.

– Nagyon jó. Akkor idd ki a maradék bort, mindjárt hozom a másik üveget.

Miután Peti megitta a bort, Juli belekezdett. – A szemináriumi dolgozatod csapnivaló – mondta, és közben egy ceruzával bökdöste Peti hasát. – Végig kevered benne a francia és a német civilizáció-felfogást. Egy kisegítő iskolás is jobbat írna, mint ez a szar. Azt meg, hogy mi a posztmodern, szerintem soha többé ne próbáld meg felfogni. Egyszerűen nincs hozzá elég agyad. A helyesírásod meg rémes. Több helyen olyan vesszőhibákat vétettél, hogy én szégyelltem magam helyetted.

– Köszönöm – mondta Peti. Juli még egy jó nagyot szúrt a ceruzával Peti hasába, aztán kiment a konyhába a második üveg borért. Peti kellően felidegesedett az intellektuális megalázáson és a bökdösésén, így Gyúrós Sanyika néven egy jó hosszú, helyesírási hibákkal tarkított és dühtől fröcsögő hozzászólást írt a cikkhez, amiben öntelt, tudálékos pöcsfejnek nevezte mind a cikk szerzőjét, mind pedig a DrMaximus nevű hozzászólót. Azt sem felejtette el hozzáfűzni, hogy nincs szükség ennyi diplomásra, és inkább mennyen (sic!) el mindegyik kapálni. Aztán lehiggadt, kijelentkezett Gyúrós Sanyikaként, bejelentkezett DrMaximusként, és néhány leereszkedő sorban kioktatta Gyúrós Sanyikát, hozzátéve, hogy ennek a cikknek az olvasói 99%-ban a funkcionális analfabéták, vagy a műszaki értelmiségiek közül kerülnek ki, ami lényegében ugyanaz.

Juli közben visszatért a borral, kinyitotta és töltött Petinek. Amíg Peti megitta az újabb pohár bort, öt új hozzászólás érkezett. Kettő még az eredeti cikkel foglalkozott, három viszont már a hozzászólásokkal: az egyik Gyúrós Sanyikát oktatta ki a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekért, a másik kettő DrMaximust szidta az önteltsége miatt. Peti ezek után Gondolkodó néven jelentkezett be, mind az öt hozzászólót egyenként seggfejnek nevezte, aztán kijelentkezett, és rögtön utána bejelentkezett Turbógejzír néven, és három sorban leírta nyolc magyar politikus nevét, aztán azt, hogy legszívesebben mindegyikük hulláját fellógatná a Kossuth téri zászlórúdra.

Juli eddigre beöltözött náci tisztnek. Tányérsapka, hosszú fekete bőrkabát és fekete csizma volt rajta. A már meglehetősen spicces Peti kezeit egy bőrövvel a radiátorhoz kötözte, aztán akkorát rúgott hátulról a térdhajlatába, hogy Peti a földre rogyott. Juli kiválóan beszélt németül, ami kapóra jött ehhez a performanszhoz: elszavalt egy Hölderlin-verset eredetiben, de üvöltve, és közben néha lekevert egy pofont Petinek. Peti egy szót sem tudott németül, fogalma sem volt, miket kiabál Juli, de meg volt róla győződve, hogy minden szava háborús bűncselekmény. Juli végül eloldozta Petit, aki visszatámolygott a laptophoz, bejelentkezett Hipster69 néven, és elkezdett írni egy hosszú, dühös kommentet, amiben náci fasiszta disznónak nevezte a cikk szerzőjét és a hozzászólók közül tízet, köztük DrMaximussal, Gyúrós Sanyikával, Gondolkodóval és Turbógejzírrel. Mielőtt elküldte volna, odahívta Julit, aki átnézte a szöveget, kijavította a félregépeléseket, és a végére odaírta, hogy „Európában ti már rég a pöcegödörben rohadnátok, bárcsak ne ezen a lábszagú, szaros Magyarországon élnék, ahol mindenki paraszt”.

Peti nagyon émelygett, hányingere volt, lefeküdt a parkettára hanyatt. Juli nézte az új hozzászólásokat: már egyik sem azzal foglalkozott, hogy miről szólt az eredeti cikk, hanem arról, hogy melyik kommentelő menjen el az anyjába. Mindjárt készen vagyunk, gondolta, már csak az utolsó fázis van hátra. A jelmezes dobozból kivette Kriszta blúzát, és a haját is hátrafogta copfba úgy, ahogy Kriszta szokta. Kriszta Peti előző barátnője volt, akibe sokkal szerelmesebb volt, mint Juliba. Már másfél éve, hogy Kriszta elhagyta Petit egy jóképű, fekete hajú izraeli fiúért, aki egy nagy multicégnél dolgozott, és remekül keresett.

– Peti – térdelt le Juli a parkettán fekvő fiú mellé, Kriszta blúzában. – Meg kell értened, egész egyszerűen kevés vagy nekem. Avner egészen más. Jóképű, gazdag, kedves, figyelmes… És isteni az ágyban. Nyolcszor volt orgazmusom vele. Akkor, amikor te abban a hülye kulcsosházban piáltál a hülye barátaiddal.

Peti hatalmasat üvöltött. Felpattant, a laptophoz lépett, és öt percen át verte a billentyűket. Utána felállt, az ágyhoz tántorgott és arccal előre a párnák közé rogyott. Juli átnézte a kommentet, kijavította az elütéseket az olyan komplex szókapcsolatokban, mint a hazátlan buzeráns zsidó féreg, meg a gennyesképű tetves hazaáruló, aztán elküldte a kommentet. Kijelentkezett, mint Szittyaharcos, a konyhába ment és főzött egy teát. Aztán visszament a géphez, és azt látta, hogy húsz új komment érkezett, amelyekben említés sem történt a cikk eredeti témájáról, mindenki az előző hozzászólókat, különösképpen Hipster69-et és Szittyaharcost szidta. Nagyon jó, ebből sem lesz már értelmes vita, gondolta. Kikapcsolta a gépet, leoltotta a villanyt és bebújt Peti mellé az ágyba.

Az éjszaka közepén Peti felébredt, átölelte és megcsókolta Julit, aztán bekapcsolta a laptopot. Juli nagyon fáradt volt, nem maradt ereje megkérdezni Petit, hogy miért nem alszik, visszazuhant a mély álomba.

Másnap Juli nem ment vizsgázni. Helyette a pártközpontban ült a folyosón egy fotelben. Petit várta, aki már fél órája bent volt az egyik irodában. Bentről dühös kiabálás hallatszott. – Te szerencsétlen hülye! Hogy jutott eszedbe mindenhova beírni az igazi neved? Mind a hat nyomorult nicknevedet leleplezted! Takarodj innen, te senki, meg ne lássalak többet!

Némán gyalogoltak a buszhoz. A megállóban Juli nem bírta tovább, meg kellett kérdeznie.

– Miért csináltad?

– Felébredtem éjszaka. Nem is emlékeztem, mi mindent írtam össze az este. Aztán bekapcsoltam a gépet és megnéztem… és majdnem elhánytam magam. És arra gondoltam, hogy hiába kapok tízezer forintot minden szétcseszett cikkért, amit fröcsögésbe fullasztok, én ezt a melót nem tudom tovább csinálni. Nem akarok bértroll lenni. Nem ilyen estéket akarok magunknak. És beléptem mind a hat nickemmel, és mindenhová azt írtam, hogy Bartha Péter vagyok, és hogy bocsánat.

– Értem – mondta Juli. – Jól tetted.

Jött a busz, felszálltak. Némán ültek egymás mellett tíz percig, aztán leszálltak. Esett a hó. A ház felé gyalogolva Juli megint megszólalt.

– Akkor ezentúl nem kapsz pénzt a párttól azért, hogy az értelmes cikkeket szétbarmold a hülye hozzászólásokkal?

– Így van.

– Szeretlek.

Összeölelkeztek a hóesésben. Aztán a házhoz érve Peti kinyitotta a postaládát. Csekk jött a gázművektől, harmincnégyezer forintról.

– Ezt nem tudjuk kifizetni – mondta Peti.

Juli hallgatott.

– DrMaximus, Hipster69 és Szittyaharcos nincs többé – mondta Peti. – Csak Bartha Péter van. És Bartha Péter nem tudja kifizetni a gázszámlát.

– Akkor majd Bartha Péterrel fogok halálra fagyni – mondta Juli.

 

Bejegyzések

56-os kőlépcsőkön

 

A digitális világnak köszönhetően pillanatok alatt megjeleníthető az 1956-os magyar forradalomban részt vett fiatalok, a híres pesti srácok és a kivégzettek fekete-fehér arcképe. A nálam jóval fiatalabb fiúk és lányok, mártírhalált halt vezetők 56 évvel ezelőtt rögzített fotóján az ember szomorúan néz végig. Mansfeld Péter, Pongrácz Gergely, Angyal István, Szabó bácsi, Bizsu, Kócos, Tóth Ilona, nem sorolom tovább, a lista nem reprezentatív a mai napig ismeretlen forradalmárok nevének helyére kerülése nélkül. Ezek az emberek harcoltak, volt, aki a forradalom leverése után kényszerből, a körülmények súlyos mivoltából emigrált, míg többeket elfogtak és az akasztófa elé kísérték hosszú kihallgatások után egy koncepciós per keretében. Mansfeld Péter néhány héttel a tizennyolcadik születésnapja után tizenhárom percig szenvedett az akasztófán. Tizenhárom perc. Sírni tudnék ettől a tizenhárom perctől. Ötvenhat évvel vagyunk előrébb a magyar forradalomtól. Ötvenhat évvel öregebb Magyarországon él boldog, boldogtalan. Az utóbbiból, érthetetlen okokból, valamivel több sétál az utcákon, tereken. Két dolgot sajnálok rendkívül az életemben. Azt, hogy nem voltam ott 1956-ban és nem voltam ott 1989-ben. Az elsőt azért sajnálom, mert ötvenhat októberében –a visszaemlékezések, felvételek, elért eredmények alapján, mint azt többen nyilatkozták — jó érzés volt magyarnak lenni. A másodikat azért sajnálom, mert nyolcvankilencben elhitték a politikai változást megtapasztaló emberek, hogy megint jó lesz magyarnak lenni. Az 56-os forradalom a szovjet túlerő miatt véget ért. Nyolcvankilenc reménye miért, mitől ért véget? A 89-es felvételeken az emberek arca maga a bizakodás, a velük készült interjúkban derűs, nyugodt hangsúllyal beszél mindegyikük a változásról, a régi hatalom lecserélése okozta optimizmusról. Archív felvételeken figyelem, hogy a Hősök terén felállított koporsók milyen szabályosan helyezkednek el egymás mellett. A koporsók köré tett koszorúk, virágok egy új Magyarország megalakulásának első jeleinek látszanak. Hatalmas tömeg, magyar zászlók, mosoly. Vidámság. Derű. Az ellenforradalom hivatalosan is visszakapja az őt megillető, eredeti nevét: forradalom és szabadságharc. Megtörténik az arccal a föld felé fordított mártírok rehabilitációja. Nem sorolom tovább, mert sírnom kell tőle. Sírni tudnék. Nézem a mai Magyarországot. Ülök a mai Magyarországon döcögő metrón, buszon, villamoson. Egy téli, behavazott estén ülök mondjuk ezen a Magyarországon. Télikabátok, sapkák, sálak között. A télikabátok, sapkák és sálak szomorúan ülnek a többiek télikabátja, sapkája, sálja között. Nem vagyunk boldogok. Kérdezzük már meg egymástól, miért nem vagyunk boldogok? Ezt érdemeljük? Nem ezt érdemeljük. Az ’56-os forradalom magyar termék. Made in Hungary. Nem hamisítható, semmiféleképpen nem utánozható. Huszonhat évesen a velem egyidősek felé fordulok és megkérdezem, hogy hé, fiúk, mit gondoltok a mai Magyarországról? A velem egyidős fiúk felém fordulnak és a mai Magyarországról nem a legörömtelibb hangsúllyal mondják el a véleményüket. Sajnos az átlagosnál ironikusabb, az átlagosnál reménytelenebb vélemény is magyar termék, magyar sajátosság. A barátaim véleménye lemondó vélemény. Az ő véleményük mintha lemondana a mai Magyarországról. Feladná a történelmét, kultúráját, tragikus, de van, aki a nyelvét adná fel és cserélné egy „versenyképesebb”, népszerűbb nyugati nyelvre. Külföldi tanulás, külföldön élés, euróban, fontban, dollárban kapott, a magyar átlagkeresetnél messze magasabb fizetés. Bejelentett munka, humánusabb adórendszer. Korszerűbb, fejlettebb kórházi ellátás, tudásközpontú oktatás. Tiszta ágy, tiszta ágynemű. Tiszta udvar, rendes ház. Egy másik ország szabályai, egy másik ország berendezkedése. A mai Magyarországon ezek a szavak élik az aranykoruk. Rónay György 1956-os naplójából a következő bekezdést idemásolom. „1956. december 14. A szétszóratás napjai: még mindig tart a kivándorlási láz. Mennek, akiknek valóban menekülniök kell; mennek, akiken erőt vesz a hisztéria, menekülnek a süllyedő hajóról a patkányok, mennek, akiknek az istenük a hasuk s ott a hazájuk, ahol jól megy nekik. Átlépik a határt, s hazudnak nagyokat arról, milyen rettenetesen üldözték őket itt. Üldözték? és ha üldözték? Nehéz volt, És ha nehéz volt? Magyarnak lenni sosem volt könnyű. Amerika hangja meg a Szabad Európa menekültek nyilatkozatait közvetíti. Mind odáig van a boldogságtól, hogy végre szabad földre jutott. de egyetlen jajszót nem hallottam még amiatt, hogy valakinek el kellett hagynia a hazáját. Azt hallottam, hogy narancsot, csokoládét s banánt kaptak. Azt nem, hogy valaki zokogva legalább annyit mond: Isten veled, édes hazám! Igenis, így is, (…) nyomorba döntve is: édes hazánk!” Kik mennek, menekülnek ma? Szabad a határ, mehetnek. Az olcsó kelet-európai munkaerő jól jön Nyugat-Európának. Egyetemi végzettséggel rendelkező, magyar egyetemeken tanult fiatalok London vagy Berlin eldugott utcáiban nyílt éttermek konyháján mosogathat, nyári időben gyümölcsöt szedhet vagy pakolhat egy vállalat raktárjában. A szerencsésebbek komoly cégeknél helyezkedhetnek el és végezhetnek magas végzettséget követelő munkát több ezer euróért. Ez a szabadság? Ez a boldogság? Boldogság e a szabadság? Milyen szabadság a boldogság? Az anyanyelvemtől távol, a családomtól, barátaimtól messze, egy idegen országban élet a szabadság? A függetlenedés a saját országom problémáitól, egy másik ország problémái között kialakított új, a korábbi élettől merőben különböző élet a szabadsághoz mennyiben járul hozzá? Az 1956-os forradalomban résztvevő fiatalok és idősebbek egyaránt elviselték a fennálló rendszer hibáit és az erőszakot, a szenvedést annak tudatában, hogy a határ túloldalán szabadon mondhatnak bármit, jólétben és nyugalomban élnek az emberek, nincs fekete autó, nincs agresszív kihallgatás, kivégzés, deportálás. Nem gondolom, hogy a helyzet manapság ennyire drasztikus lenne. Drasztikus, de nem ennyire. Válság van? Válság. Munkanélküliség? Munkanélküliség. Próbálkozzunk meg vele, mint ahogy megpróbálták a lehetetlent az ’56-os forradalmárok. Vagy mi túl gyengék, kényelmesek vagyunk? A felelősség óriási, nem utolsó sorban azért, mert morális felelősség. Tartozunk az ’56-os magyaroknak azzal, hogy akármilyenek is a körülmények, mindenki megpróbál Magyarországon maradni, Magyarországon kialakítani az életét. Az itt maradás is már a változások előkészítése, mert nem megadás, nem megszökés. Úgy gondolom, hogy amikor a hazámról beszélek, nem a hazám politikusairól kell beszélnem. Nem a hazám kormányáról vagy ellenzékéről. Nem a bankokról, nem a cégek vezérigazgatóiról, nem a közlekedésről és nem a nem mindig megfelelő kórházi ellátásról. Magyarország definíciója nem ezekből a dolgokból tevődik össze. A hazám nem egy patetikus valami vagy metafizikus értelemben vett maszlag, nem, a hazám én és te, a sarki közért, ahova járok, a magánhangzók és mássalhangzók, az ünnepek, március 15 és október 23. Felelős vagyok a hazámért. A tizennyolc éves Mansfeld Péter nem azért szenvedett tizenhárom percig az akasztófán, hogy én ne legyek felelős a hazámért. Ha éhezni kell, éhezem, ha nem tudok fűteni a magas gázszámla miatt, fázom. Ennyivel tartozom, hogy nem nyöszörgök, nem szidom a hazámat, mert erről nem a hazám tehet. Nem Orbán Viktor és nem Bajnai Gordon, nem a Fidesz és nem az MSZP a hazám.

 

Én sajnos nem tudom, mi a teendő, mi a megfelelő lépés a jobb Magyarország kialakulása érdekében, azt annál határozottabban tudom, hogy egy mai huszadévesnek nem a kivándorlás, a külföldre menekülés a megoldás. Az ötvenhatos kőlépcsőkön álldogáló ’56-os szentek halála nem szabad, hogy meggondolatlan cselekedetekre késztessenek minket.

 

 

Bejegyzések

A kádban sírás, mint olyan

– mozaiktárca –

 

2012. április 17.

 

Egy végtelennek tűnő délutánt követően fáradtan, de a fáradtságot elnyomó kíváncsisággal indultam az Odeonba. Ötszáz forint a beszélgetés, de a vetítés ingyenes. Oktatófilm – mondta a rendező, hiszen 250 film összevágásával készült az alkotás (ennyi jogdíjat lehetetlen kifizetni). A Final cut. A film, amely többek közt azt bizonyítja, hogy a végső vágás joga lehet a rendezőé is. Akár azé a rendezőé is, aki egy snittet sem forgatott (kivéve azt a kettőt, amit saját filmjéből vágott be), szóval a rendezőé, aki 250 filmből egyetlen történetet mesél el. Így lesz Anthony Perkins a Psychoból, Soós Imre a Ludas Matyiból, Bruce Willis a Die Hardból eggyé, így szívja el Piszkos Harry Robert de Niro cigarettáját, és így táncol Chaplin Nicole Kidmannel. A Raoul Wallenberg utcán át sétáltunk a mozi felé, és én közben azon gondolkoztam, hogy ennyi lenne az egész filmművészet? Állandók különböző képen? Férfi, nő, szerelem, féltékenység, szex, esküvő, háború, álom, gyerek… Mind ugyanúgy, csak máshonnan, máskor. Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Hány órának, napnak vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének?

 

44-es

 

Az egyik cipő 44-es. Pont, mint az én lábam. De volt ott 26-os is. Gyerekméret. Ezt hurokba fogod, bújtatod, mint a nyuszi fülét, és meghúzod. Látod? Így kell bekötni. Ügyes vagy kislányom. És ő nem értette, hogy miért nem a holdat, ha már az a kedvenc égiteste, főleg, mikor olyan, mint egy fényes kifli, szóval, miért nem a holdat varrta rá az anyja a kabátjára. A Ferikén is csillag van, a Zsuzsikán is, meg mindenkin az utcájukból. Az összes ugyanolyan mama! Ne sírj kicsim, a tied a legszebb! Hova sétálunk mama? Miért ugrálnak az emberek a vízbe? Csukd be a szemed! Játsszunk valamit! Mit mama? – kérdezte remegve. Játsszuk azt, hogy elutazunk a hol… A mondat végét már nem hallotta.

 

Mit kell kiabálni?

 

Mozsikonici!- kiabálta a középkorú férfi. Tudjátok mit jelent? Mocskos zsidó, kommunista, nigger, cigány! Mindenki némán állt körülötte. Hallgattak, senki nem állította le. A meccset próbálták nézni. Ha megvetem őket, akkor megvetem magam is. Mi sem, én sem szóltam neki. Akkor sem, amikor megint rázendített. Most már itt vannak a köcsög kínaiak is! Mit kell akkor kiabálni? Mozsikoniciki? – kérdezte valaki hátulról, valaki, akinek ez az egész csak egy vicc. Úgy van! Mozsokiniciki! Meg a kurva szlovákok! Mozsikonicikiszlo! Előttünk állt. A lábára néztem. 44-es. Pont, mint az enyém.

 

Elrejtő és kilökő

 

Korán érkeztem a Fővám térre. Néztem az épületeket. Főleg azokat szeretem a városban.

Akárhányszor elsétálok valamelyik körfolyosós, oszlopos, vagy balusztrádos, faragott homlokzatú, kopott szobrokat és bukott boltok, halott mesteremberek cégéreit aktuális reklámtáblák mellett elbíró épületek, erkélyes, sokakat beengedő, elrejtő és kilökő, golyónyomokat és graffitiket áruló falai mellett, mindig úgy érzem, hogy ezek az épületek élnek, vagy ha nem is élnek, legalább látnak. Látnak mindent, egy század igazi szemtanúi. Díszletei, ahogy díszletek voltak azok az emberek is, akik végignézték mozdulatlanul azt a bizonyos menetet. Ami a múlt hetivel ellentétben nem az Élet menete volt. Pláne nem nagybetűvel. Először cipők, aztán cipők szobrai maradtak, és még mindig várnak arra, amire Kornis Mihály a Dunasiratóban: „S így lassacskán feltámad egész Budapest és együtt élni tanul halott önmagával.” A Salkaházi Sára rakparttól a Wallenberg rakpartig tartott a séta. Helyekké váltak. Biztos nem akart egyikük sem utca, sétány, vagy rakpart lenni! Senki sem hal meg pusztán ezért. De ők nem tehettek mást, elítélve a szemtanúként való félrenézés luxusát, odanéztek,

és oda is mentek.

 

Budapest, V. ker. Múzeum krt. 4-6.ELTE. BTK. 2. emelet. Férfi WC. Falfirkák.

 

Éljen Israel! Éljen, de ne itt a földön. Israel. Anitpalesztiniták. I’m a palestin. And who cares?

Palesztínok lemészárlása= a valódi holocaust. Antiszemitizmus egy tisztább világért. Fuck Jews! Fuck Tibet! Free China! Éljen az ateizmus! Mentsd meg az esőerdőket! Ne töröld ki! Miért nincsenek a Flinstons-ban niggerek? Mert akkor még majmok voltak. A firkákat a Kohn és Tsa. tisztasággyártó cég támogatta. Köszönjük.

 

Csak hátrafele

 

A svéd parlament elnökének beszédét már nem hallgattam meg. Elkezdett zavarni a tömeg. Balról a Gellért-hegy, jobbról a Duna, és csak a Szabadság híd fele, csak hátrafele lehet kimenni.

 

2012. április 17./2

 

Ez valami eszméletlen! Egy főhajtás a mozi előtt! Zseniális! – mondtam a vetítés után, de még a beszélgetés előtt. Azért ez a cigiszünet jól jön! Mi az, ami állandó, és mi az, ami visszatérő? Már megint ezen agyalok. Hány órának, napnak, vagy évnek kell eltelnie, hogy valami visszatérőnek, egy korábban létező változatának számítson, vagy ugyanazon, csupán néhány félrenézés erejéig megszakított folyamat részének? Mint a kádban sírás. Hány filmben, ahogy itt is láttuk, hány filmben volt már kádban sírós, vagy éppen zuhany alatt sírós jelenet! Különböző korok, különböző országok filmjeiben a mai napig visszatér. Ha nem is napról napra, de gyakran téma. És nem csak a filmekben. És nem csak a kádban sírás, mint olyan.

 

Bejegyzések

Fénnyel írni

A Fiatal Írók Szövetségének szervezésében megrendezésre került, immáron második Fényírás-fesztivál lassan a fővárosi kulturális élet és partykultúra egyik legmarkánsabb, legeredetibb profillal jelentkező eseményévé növi ki magát. A tavaly májusban útjára indított Fényírás-projekt második kiadásának február 25-én, ugyanúgy, mint 2011-ben, idén is a Fogasház biztosította a kellőképpen underground hangulatú helyszínt és környezetet, és minden kétséget kizáróan a múlt szombati esemény méltó folytatása volt a nagy sikerű indítószeánsznak, ezzel mintegy véglegesen be (fény)írva magát nemcsak a kortárs irodalmi élet horizontjába, hanem a kurrens, pesti partyzás kalendáriumába is. Valahol ebben rejlik a Fény-írás események ars poeticája: egy tető alá hozni, összeboronálni az irodalmat a bulizással, ezáltal új dimenziókat nyitni mindkét területen belül. A sokszor csak a kortárs költészet nagy conaisseur-jeinek szóló, finoman belterjes szerzői estek és felolvasások új, friss formát kapnak azáltal, hogy kiemelkednek a megszokott, institucionalizált keretek közül, bekerülnek egy új, nem-konvencionális térbe, ami lehetőséget teremt a legkülönfélébb és legváltozatosabb interakciók létrehozására. Nagyjából ezt a félig-meddig partizán alapú kultúrpolitikai stratégiát követik az utóbbi években az új-nautilus estek is, amelyeknek keretében a fesztelen irodalmi beszélgetéseket, szimpóziumokat, kötetbemutatókat és felolvasásokat még fesztelenebb koncertek követik. Senkiben sem merül fel kérdésként egy jól sikerült este után, hogy vajon megférnek-e egymás mellett Hajdú Szabolcs vallomásai a Biblothéque Pascal keletkezéstörténetéről, Bánki Éva elmélkedései a női szerep szükségességéről illetve szükségtelenségéről a kortárs költészetben, vagy éppen Szöllősi Mátyás kötetbemutatója az olyan radikálisabb, punk-gyökerű koncertekkel, mint a Halál Judit. A modernizmus egyértelműen és egyoldalúan elitista diskurzusának megdöntését kitűző posztmodern kánon már régóta leépítette a művészeti térben regnáló hierarchikus szétválasztásokat, a kultúra magas és alacsony regiszterekre való doktriner szétválasztását, ennek ellenére még mindig tetten érhető a kortárs irodalmi diskurzusban egyfajta görcsös ragaszkodás az irodalomnak, mint olyannak, privilegizált, elitista státuszához. Posztmodern ide vagy oda, a kortárs irodalom sokszor csak a nagy „értők”, a nagy „megfejtők” és „magyarázók” ügyének, sőt kizárólagos tulajdonának tűnik. Az új-nautilus estek és a Fény-írás sorozat kifejezetten ezt a prekoncepciót igyekeznek leépíteni, azáltal, hogy az irodalom világát összeolvasztják a partyzás világával. Ebből a kölcsönös megtermékenyítésből, vagy akár derrida-i mélységű oltásból az irodalmi eseményeknek egy ezidáig ismeretlen, új fajtája, generációja látszik kiemelkedni. A Fényírás-soiréek üzenete olyan egyértelműen rajzolja ki magát, mint a vetítők a fiatal írók verseit a Fogasház málladozó falaira: mindenkinek joga van az irodalomhoz, illetve megfordítva a tézist – az irodalomnak joga van mindenkihez. A Fény-írás egy friss, nem-konvencionális közegbe emeli be a kortárs irodalmat, olyan emberekhez juttatja el a szövegeket, akik egyébként nagy valószínűséggel nem találkoznának, nem érintkeznének közvetlenül a kortárs kultúrának ezzel a felületével. A kortárs irodalom és a kortárs irodalom (meta)diskurzusának abszolút demokratizálódása, kiterjesztésének folyamata érhető tetten a Fény-írás politikájában, mely komoly lépést tesz afelé, hogy a kortárs irodalmat beillessze a „kúlság” és a „trendiség” koordinátarendszerébe.

    A Fényírás-est a már megszokott módon a Fiatal Írók Szövetségének szűkebb holdudvarába tartozó szerzők felolvasásával kezdődött. A közeljövőben várhatóan első kötetével jelentkező Rhédey Gábor verseit, Csapody Kinga ironikus kisprózája, majd a nemrég Tengerlakó címen megjelent elsőkötetes Izsó Zita felolvasása követte. A programban előre megjelölt három szerző mellé ad hoc módon csatlakozott három további FISZ-es szerző: Bósa Diána, Bende Tamás és Borbáth Péter. A meglepetésfelolvasások laptopok és egy iphone segítségével valósultak meg, ezzel mintegy kihangsúlyozva az irodalom digitális paradigmaváltásának tagadhatatlan jelentőségét és utat nyitva a technikai médiumok fokozott kiaknázására alapuló performance-ra, amely a felolvasásokat követte.

   Az idei Fényírás-esemény abszolút fénypontja a brazil nemzetiségű Márcio-André hangköltészeti performance-a volt. Márcio-André a nemzetközi, kortárs neo-avantgarde és performance-szcéna egyik legmarkánsabb alakja. Rendhagyó előadásaival, performance-aival installációival, kisfilmjeivel és videoperformance-aival Buenos Airestől Párizsig végigjárta a világ legnagyobb városait. Műveiben a hangköltészet hagyományát újragondolva jut el egy sajátosan interdiszciplináris esztétikához, melynek alapfogalma a performer esszékötetében (Ensaios Radioativos. Axóuxere Editora, 2012) több oldalról is körbejárt kontamináció: a hang, a nyelv, a látvány, a tárgyak, a testek, a mozgások, a különböző minőségek dinamikus kölcsönhatása, mutáns elkeveredése, kiasztikus önfertőzése.

      Adorno elmélete a művészetek és a különböző művészeti ágak kirojtosodásáról, valamint Baudrillard transzesztétikája és metasztázisfogalma ma már szinte közhelynek számítanak egy olyan posztmodern művészeti térben, mely nem vesz többé tudomást a klasszikus értelemben vett határokról. Márcio-André mindezek ellenére ezeken a nemlétező határokon mozog, pontosabban fogalmazva ezeket a nemlétező határokat mozgatja, tolja egyre kijjebb és kijjebb. A Fény-írás est keretében tartott performance-ában a hangköltészet történelmi hagyományából (Hugo Ball, Henri Chopin, Dick Higgins, Bob Cobbing, Enzo Minarelli, illetve magyar kontextusban Szkárosi Endre) merített elemek, John Cage atonális zajzenéjével, a fluxus mozgalom radikalitásával és egy technicizált, intermédia alapú művészetfelfogással léptek termékeny kölcsönhatásba. A performance-ot a brazil művész egy apró fémharang megkongatásával indította, amely nemcsak egy új kezdet, egy új művészet bejelentését lebegtette meg, hanem egyfajta sajátos liturgiai horizontot is megnyitott. Ezt a felvillantott liturgikus jelleget erősítette tovább egy saját vers, kellőképpen szuggesztív, de hagyományos elszavalása.  „Ez egy templom…Tested egy templom belül és kívül…A templomot csak belülről lehet megérteni… Egymás templomai vagyunk” („Este é um templo…Seu corpo é templo por dentro e à volta… Um templo só pode ser compreendido de dentro do templo…Somos templo um do outro”) – a fennhangon elszavalt vers a performance kezdetét jelölve ajtót nyitott a cselekvésnek, de ugyanakkor mintha kirajzolta volna egy lehetséges értelmezés tartományát is. A vers felfogható az egész előadás allegóriájaként, hiszen a meghatározhatatlan irányokból érkező, folyamatosan változó vetítésekkel a performance rendhagyó helyszíne – a Fogasház lépcsőháza – eltagadhatatlanul szakrális-misztikus jelleget öltött. Márcio-André a széteffektezett, repetitív hangokkal fokozatosan a művészet autonóm templomává változtatta az egyébként kifejezetten profán és szükségszerűen közömbös lépcsőházat. A különböző rejtélyes hangokkal és fényekkel machináló művész egy rituális beavatási szertartást celebrált – melynek lényege a performance-művészetbe való beavatás, illetve a néző performerré avatása, hiszen a több irányból érkező vetítések nemcsak a lépcsőház sajátos fémszerkezetén és a málladozó falakon futottak szét ezernyi szétszálazhatatlan irányba, hanem magán a néző testén is megtörtek, aki ezáltal a performance szerves részévé avatódott. A követhetetlenül hömpölygő fényversek a néző testén megtörve magát a testet is templommá alakították kívülről. A néző így, mozgásával a térélmény autentikus alakítója, a rituálé tevékeny résztvevője lett. A vers tehát egyrészről, mint abszolút mottó ott lebegett végig az előadás felett, annak irányát kijelölte, másrészről viszont a performance első és egyben utolsó nyelvileg egyértelműen artikulált momentumaként is tételeződött. A vers elszavalása után a nyelv mintha darabokra hullott volna, antilogosszá változott – elveszítette strukturáltságát, képtelen volt bármilyen konvencionális jelentés hordozására, közvetítésére. Az egész performance olvasható a nyelvnek, mint logosznak a dekonstruálásaként, a nyelv, a logocentrizmus erőszakos hatalma elől való menekülésként, a jelölttől és a szimbolikus rendtől való szabadulásként. A költészet lényege, egy a jelentés nélküli, csak jelölőkből álló tiszta, csillogó nyelv kapott így teret, egy unreine Sprache, amely totálisan közvetít, megszabadítva önmagát a jelölő és a jelölt hierarchikus viszonyától. A performance során a nyelv hagyományos formája több ízben is megpróbált visszatérni, megpróbálta visszafoglalni a helyét, ezek a kísérletek azonban minden alkalommal kudarcot vallottak. A logosz képtelen volt áttörni a több oldalról fojtogató hangok és zajok falát. Az artikulált beszéd a vers elszavalása után mindig kivehetetlenül, eltorzított formában tért vissza, képtelen volt visszanyerni privilegizált logosz-státuszát. Ami átvette a helyét, és ami a performanace után is mintegy felfüggesztett űrként töltötte be a teret, az a nyelvnek az a varázslatos, mitikus zsongása, csábító zenéje, amit Roland Barthes la bruissement de la langue-nak nevezett.