Maga nős, fordult felém.

Intettem a fejemmel.

Nem is volt?

Megismételtem a jelet.

Akkor szabad ember!

Elment a kedvem az ismétléstől, elővettem egy fotót az egyik belső zsebemből.

Ismeri ezt az embert, kérdeztem.

Nem, kellene?

Nem kellene. Engem lát a képen, és mindkettőnknek jobb, ha ez ennyiben marad.

Maga vagy erősen fotogén, vagy most egyáltalán nincs formában.

Az ugyanaz. Nem mellékes, hogy csodaszép anya szült, teljesen meztelenül.

A sofőr megfontoltan bólintott, aztán gázt adott és hosszan dudálni kezdett. És akkor végre fölnevettünk.

Reggel lezuhanyoztam, a szállodai szappan volt olyan kedves, és kilúgozta kosztól összeállt tincseimet. Még egy csinos kis vágást is fölfedeztem a bal medencecsont és az alhasi régió határvidékén. Nem tűnt túl frissnek, bár én sem voltam az. Villany Leó visszatért, gondoltam. De ez is csak fölösleges magyarázkodás volt a részemről. Szóval elindultam, hogy szerezzek egy biciklit, ezért az étterem felé vettem az utam. A portán fiatal lányka ült, sportos szőke, ambiciózus, enyhén fiús frizurával, jégvihar tekintettel. Jelentőségteljesen biccentettem, mielőtt a kulcsot a pultra dobtam. Egy pillanat alatt felbőszített tompító szépsége, és szemem előtt sorsot haltak sorakoztak. Megborzongtam, aztán lesiettem a lépcsőn.

Kint meglepett a hideg, de immár száraz levegő, még a nap is képviselte magát egy halvány pasztellpaca formájában. Az étterem azonban zárva volt, valószínűleg korán érkeztem, nem későn. A kerekes terv ugrott, maradt a lábbusz. Sejtésem később beigazolódott, Figaró egy viszonylag jó állapotban lévő Camping kerékpár tulajdonosa volt, mely őt az egekbe talán nem, munkahelyére viszont kétségtelenül gyakori biztonsággal repítette.

Ahogy kifelé gyalogoltam a városkából, és kedvenc égi jelenségem már jelentékenyebbnek mutatkozott, arra gondoltam, a magamfajta embernek elég egyetlen csillag fénye, hogy valamelyest jobban érezze magát. Egy felhőtlen éjszakán meglátni az égbolt összes csillagát viszont maga a halál. A vakító kozmosz teóriája. A távolság derűje és melankóliája.

A Fenyves domb homokos talaján fél évszázados feketefenyők meredeztek, elvadult és gondozatlan telepítés, gondolattalan geometria, semmi természetesség, gyökeret vert bevándorlók gyanta-illata. Keskeny földút kanyargott az ágyékig érő hangyabolyok között, melyek oly elhagyatottak voltak, mint a bontásra váró felhőkarcolók. A nem is annyira messzi távolban keskeny füstcsíkot fedeztem föl, közelebb érve láttam, hogy egy első pillantásra meg nem határozható sötét halom eregeti magából. Előtte kisebb, a lehullott tűlevelektől gondosan megtisztított placcon valamiféle asztal állt, melynek lapját egy hűtőajtó képezte, lábait pedig egy hangyavár és egy rönk. Az asztalon felhasított hasfalú kutya feküdt. Megérintettem. Még meleg volt.

Ne nyúljon hozzá, rikoltotta és sikította egyszerre egy alaktalan hang, majd a valószerűtlen kalyibából előrontott egy rongy-ember és oldalról rám ugrott, kezében egy ácskapoccsal. Még időben léptem hátra, röptében viszonylag nagyot taszítottam rajta, nekem is rosszul esett, ahogy földet ért. Gyorsan föltápászkodott, de az újabb támadástól visszatartotta az arcába ásító pisztolyom csöve.

Miután hellyel kínált immár napsütötte hold-udvarán, és kényelmesen elhelyezkedtem egy kiszuperált olajkályha lemezburkolatán, elenyésző sugarú, körkörös sétába kezdett, mondhatni egy helyben járt, maszatos arcára töprengő kifejezés ült. Aztán jobb mutatóujját magasba emelve megszólalt.

A látszat az, kezdte, majd megtorpant. Miért jött ide? Panasz van rám? Éppen böjtöt szegek. Jó kutya volt, meg kell hagyni, de mostanság gyengém a kínai konyha. Leviathánnak neveztem, amikor aludt. Bocsásson meg, illetlen öltözékben fogadtam, de nem vártam látogatót, a pucér fagyoskodást pedig meghagyom munkanapokra és ünnepekre, ha. No mindegy. Márpedig az. Mert a nyeremény átruházható, a csőd nem. Akkor sem, ha a szükség törvényt bont. Rögtön fölismertelek Leó, bizony ám. Mesélj, hogy megy sorod? Ugye te vagy az? Vagy ugye nem? Mit szólsz a nyomoromhoz? Tetszik fennköltsége? És üzleti vállalkozásom? A Meztelen Igazság Ökomenikus Panasziroda és Társa, na igen. És mi az, hogy fegyvert fogsz rám a territóriumomon, amikor éppen ebédet főzök? Lelőnél a vagyonomért? Vagy a két szép szememért? Ki a büdös francnak képzeled magad?

Gyere velem, mondtam.

Még csak az kéne, alig tudtam megszabadulni tőled. Nekem jó itt, rendezett életet élek. Gondolom, a tiéd még mindig kész felfordulás. Fordulj is fel, ha majd lesz rá időd.

Indulnunk kell.

Pukkadj meg, nagyzolsz itt, mint valami önkéntes véradó. Ez is fals. Nem elég, hogy őrült vagy, ráadásul borzalmasan öltözködsz. Mit szólnak majd, ha meglátnak veled? Nekem van egy öltő ruhám, gondosan őrzöm, de te, mint egy reumás ruhafogas, olyan vagy. Oltári huzatban, ez fontos.

Csupán egy ebédről lenne szó.

Milyen ebédet tudsz te nekem ajánlani? Ganéj. Ebéd itt lesz, de szerencsére te nem érsz rá, hogy maradhass. Mert dolgod van, halaszthatatlan és sürgős, ugyanis fel kell akasztanod magad. Ahol senki se lát, tararí-tararam. Azonban, ha jobban belegondolok, valójában erre sincsen szükség. Neked már véged. És hát van egy elegáns Berettád, amellyel bármikor szétloccsanthatod azt a hülye fejed.

Tudsz rá vevőt?

A te koponyádat még csak zsugorítani sem lehet, hogy láncon lógó bizsu legyen valami országjáró céllövöldében.

A fegyvert akarom eladni.

Nem az én dolgom, mondta Dórémi. Egyébiránt, tette hozzá, ha jól sejtem, az egyetlen értéked, melynek tulajdonjoga valószínűleg vitatható, de ez most nem is lényeges. Miért akarod eladni? Nehéz? Vér tapad hozzá? Esetleg szándék? Egyszóval félsz?

Egyszer már megijedtem.

Csak így tovább, majd. Én már lealjasodtam. Amikor az öltönyöm eltemettem. Neked kéne kiásnod, itt van a közelben. Igazi feltámadás lenne. Te és te, az öltönyöm és én. Ezt az egyet tedd meg nekem, aztán viszlát; hiányzik, hogy jobban nézzek ki, mint őfelsége. Négy ló, három szerető.

Rendben, de utána le kell táncolnunk a városba. Királyi ebéd vár és egy lakosztály.

Raboltál?

Nem tudom, miről beszélsz, inkább igyekezz. Nem szeretnék elkésni.

Meghívásos?

Igen, az imént hívtalak meg.

Hivatalos vagy magánjellegű?

Ne a céges uniformisban jelenj meg, ha lehet. Egyébként attól függ, hogyan alakul.

Úgy, ahogy alakítjuk, mondta és elindult egy közeli fa irányába, ott kaparászni kezdett, kisvártatva előráncigált egy kisebb csomagot a földből, aztán besietett a környék legnagyobb, de mesterséges hangyabolyába, egyszemélyes otthonába.

Hosszas káromkodások közepette került elő, melynek lényege az volt, hogy az elhantolt ruha valamiképpen összement és erről csakis az ország vezetője tehet, akinek, idézem, mérges vakond járja át a testét, miközben szabója kaján anekdotáin kuncog. A szitokáradat később tovaterjedt az egyházakra, sportolókra, az almaborra, és egy évekkel ezelőtt elmulasztott, ki tudja, milyen alkalomra.

3.

– Tetováltatni kellene…
– Tessék? – figyelmem a tölgyek kérgéről fekete hajára irányul, amit a szél lazán arca elé hord, ő pedig minduntalan hiába igazítja vissza, újra meg újra a szeme elé sodródik, aztán csupasz vállaira sandítok, bokájára, valahogy megpróbálom elképzelni, tetovált nőkent, de nehezen megy.
– Mért ne? – szinte peckesen néz vissza rám. – Sosem gondolkoztál ilyenen?
– Nem igazán. Jó vagyok így – gondolkodást játszva rugdosok odébb pár kavicsot – Rajtad sem tudom elképzelni.
– Évek óta szeretnék egy sárkányt, hosszan a karomon tekergőző, királykék sárkányt, rókafejjel. Sosem vettem rá a bátorságot… vagyis… nem, nem félek tőle, csak inkább vágy maradt, mint elhatározás lett volna.
A felerősödő szél szinte teljesen elragadja az utolsó szavait.
Ahogy enyhül, akaratlanul is meg kell kérdeznem:
– Álmodtál, azóta? – sértett gúnnyal fúrja belém tekintetét, aztán az útra, előre tekint. Újra eltakaródik arca, mégis, mintha látnám a mögötte rejlő feldúltságot. Meg akarom törni a csendet, a faágak csapdosását, a levelek hullámzaját. – Én is álmodtam – zavartan nevetek. – Biztosan miattad, amit meséltél. Tömeg és sárga boríték, amit egy hatalmas kalauz ad át…
– Arcnélküli – feleli hidegen.
– Tessék?
– Nem emlékeztem rá, de tegnap éjjel folytatódott… – megállunk, Lora a fának dönti hátát, zavartan kotorászik zsebeiben, mintha ott megtalálhatná, amit mondani akar. – Kalauz kitűzője volt, magas, öltönyös alak. El akart vezetni valahova… – a szellő, vagy a szavak borzongatnak? – Nem jöttem rá hamar… Aztán megláttam a hegyeket, a vonat ablakából, feléjük mutatott és megérintett a kezeivel… Nedves volt.
– Nedves?
– Igen, és… nem is tudom… ismerős volt az a kéz, az a tapintás – most az én szemeimből próbál jelentést kiolvasni.
– Ezért akartál ide jönni? – pislogva felel csupán. Váratlanul, valami végtelen mélységből ráeszmélek, kibukik belőlem egy emlék, ami régebben égődött belénk, mint ez a szép, új világ eljött volna.  – Gyere velem.
Érzem a kezét a kezemben. Először bizalmatlan, izzadt, majd körülkulcsolja ujjaival enyéimet. Távoli dobogás az avarban mögöttünk maradó léptek zaja. Fák törzsei közt újraébredő lidércek vagyunk. És bűnösök? Leginkább bűnösök. Nyolcszáz méter toronyiránt a vörös és sárga falevelek közt. Nyolcszáz méter, egy egész világ. A levegő felénk úsztatja a víz illatát újra. Csobogás. A forrás mellett ásni kezdünk. Puszta kézzel, a fűzfa felbukó gyökerei között. Földszag és az eső íze. Gyermeki hévtől sárosan emeljük ki a régi lila szaloncukros dobozt. Egy villanás csupán, hogy minden emlék a helyére kerüljön. Lora zokogva kérlel, hogy kinyissam.

4.

Emlékeztek még? A mázsás földfröccsök, miket rám kanalaztak fekete idegenek. A távolság, ami ezen a sűrű melaszon át mintha hosszabbra nyújtózott volna közöttünk. A másik, világokon át fokozódó érzete. Az elejtett búcsúszavakban hánykódó vak őszinteség. Az utolsó Istenhez-fordulások. Emlékeztek még? Hogy vártam, hogy felemelkedve a ti arcotok legyen az első, amit lássak, és az egyetlen, amit néznék? Mert az arcok, amik valaha kinyíltak a lét kusza örvényei felé, a tieitek voltak.
Hogyan emlékeznétek, nem voltatok ott.

5.

– Hogyan felejtettük el? – Márk soha ilyen elveszettnek nem látszott, mint most, egyre csak a képet nézi, mellette a sárga borítékból gyúrt galacsint zötyköli a vonat.
Emlékszem még az első közös kirándulásokra, hárman a világgal szemben. Dani volt a legesetlenebb köztünk, Márk tökéletes ellentéte, és mindig felnézett rá. Nem csak esetlen, beteges, sovány, sápadt gyerek volt már akkor is, sokat hiányzott az iskolából. Szőke, kerek arcú csodagyerek. Mindenben többet látott, mint mások, és esténként, ha együtt voltunk, mitikus történetekkel szórakoztatott minket. Mindig egyedül játszott, ha nem voltunk vele. Papírsárkányokat készített. Emlékszem, húsvét volt, és úgy állított be hozzám, talpig sárosan, hogy keressük meg Márkot, mert adni szeretne valamit nekünk. Soha hasonlót nem láttunk azelőtt. Vagy három méteres, több elemből álló acélkék papírsárkány. Talán nem is papírból volt, medúzaszerű farkai biztosan nem. Aztán két hétig vártuk a szelet. Dani kint ült a hegyeket megelőző tisztáson, az utolsó öt napon, ott is éjszakázott. Végül mi is csatlakoztunk hozzá. Megbetegedett, de megesketett minket, hogy megvárjuk a szelet. Mindent ez a szél hozott el.
– Emlékszel a sárkányra? – kérdi Márk.
– Igen. Akkor ígértük meg, hogy… – meg kell kapaszkodnom az elhúzó tájban, vagy az ablaküvegben, ami előttem tartja.
-… hogy így maradunk örökre. Azt mondta, akkor sose… hogy akkor örökké élhetünk.
Megérkezünk. Nem költöztek messzire, talán ha fél óra volt az út. Magas dombra kúszik fel a falu. Mintha ő maga festette volna így. A vonat továbbrobog mögülünk. Valójában a falu egy hosszan kanyargó utca, a végén, a dombtetőn a régi templommal, mögötte megbúvó temetőjével. A szél kacskaringóztatja körülöttünk a korai hópelyheket. Márk az eget nézi egy percig, mintha kérdezni akarna valamit, aztán az út végéig inkább csendben a cipőjén állapodik meg tekintete.
– Vegyünk virágot? – kérdem.
– Utálta kitépve…
Végül a fényképet a magunkkal hozott keretbe helyezzük, és a sírkőhöz támasztjuk. Én, Dani és Márk, az égbe nyúló hegyek alatt, tizenegy évesen. Már mi mást tehetnénk…? Elfelejtettünk örökké élni, nem tudjuk már, hogyan kell életben maradni. Rohanni és perceket számlálni tudunk, felkészülni egy napra előre és bevásárolni egy hétre, azt tudunk, le is szokhatunk a cigarettáról, vagy a gyorskajáról, csak hát a kulcsokat nem dobhatjuk el, ami a lakásomból az övébe vezet, aztán vissza, vagy máséba. Márk keze a vállamon megoldhat bármit is? Aligha. Nem tudunk felszállni az égig, már nem szaladunk gyorsabban a fénynél.

Az egyik, különösen ronda és pattanásos, sőt még zsíros hajú is, becsalogatott a faházukba. Azt az émelyítő rózsaillatot! Sehol a jól ismert lábszag, meg a férfidezodorok tömény orgiája a földre hajigált boxeralsókon. A lányok – a serdülő nők – mindent lehugyoztak az édeskés szagukkal. Erőltették a fürdést, még akkor is, amikor fazékban, tűz fölött forraltuk a vizet, amivel zuhanyozni lehetett. – Ó, én nem akartam. (Akkor.) De utána sztár lettem – vissza a bandába, remegő térdekkel, de olyan tapasztalatokkal, amiket csak én éltem át! – megérte. Egy szebb lány, akinek a haja göndör volt, és volt benne egy elfonnyadt mezei virág a füle mögött, kedvesen rámmosolygott, és odalépett hozzám. Tudod, mi az a menstruáció?, kérdezte mosolyogva, minden gúny nélkül; csak a többiek röhögtek körülöttünk. Nem, mondtam felvetett fejjel, bátran állva a pillantását. Ekkor hirtelen egy csúnya lány oldalról (észre sem vettem előtte, hogy ott állt!) közém és a szép lány közé lógatott egy duzzadt véres egeret. A farkánál fogva. EZ!, kiáltott mindegyik lány körülöttem, EZ a tampon, EZ a menstruáció, EZ a nő! EZ, EZ, EZ!!! – Ordítottak, és körülfögtak, és nem tudtam menekülni. Az ájulás szélén álltam, egész testemben remegtem, de a szép lány bátor pillantása nem engedett – és én továbbra is ragaszkodtam hozzá (kapaszkodtam belé). Ekkor, ugyanolyan hirtelen, amilyen hirtelen a tampont az orrom elé lógatták, a szép lány közelebb lépett hozzám: Ügyes, bátor fiú, most megcsókollak – és tényleg megcsókolt. Az erdőben  besötétedett, a tanárok a tábortüzet készítették elő. Nem menekülhettem.-

De sajnos lány voltam, akkor még főleg (most talán már nő vagyok?), és nézd, ott fekszem az avarban, épp belefészkeli magát a fejbőrömbe egy piros kullancs (nini, tényleg piros, és milyen ronda nagy vörös gumó lesz, ha pár nap múlva kiszedik, hű, de nagyon iszonyúan fogok sírni!), igénytelen kisgyerek, mert hát nem a leggazdagabb családból származok (apukám tanár, anyukám tanár), a ruhámon hülye mikiegér-figura, ami töredezik (mármint a festék; atyaisten, lila alapon virágot tartó mikiegérlány, és pattogzik, mert ez nem is festék, hanem műanyag minta, valahogy rásütve a kapucnis pulóver lila hasára?!), és azon rágódom, vajon mi is az a menstruáció, amit suttogva és vihogva mondanak a nagylányok, és ami miatt fontos, hogy ki legyen mosva a paplan (majd, ha elmentünk innen, tovább a vándortáborba).

Várj csak – szakítja meg a mesét a lány barátnője hirtelen –, az egy dolog, hogy erről is kell neki beszélned, de lehet, hogy amúgy már tökéletesen tisztában lesz ezzel az egésszel. Lehet, hogy jobban tudja, mint te. Lehet, hogy megjött már neki?! – Nem, sóhajt lemondón a lány, nem jött még meg neki, ebben biztos vagyok. – A lány arra gondol, hogy vajon miért választotta a sok ezer, sok millió lány közül, akik vannak a világban, pont ezt, aki itt sétál mellette (épp a lány barátnőjének a kutyáját vitték ki a lakótelep mögötti erdőbe), hiszen annyira idegen, annyira más, mint ő. Ha megkérdeznék a lány barátnőjétől, hogy hé, neked hogy jött meg először, emlékszel rá?, akkor valószínűleg ezt válaszolná:

Nemtom, egyáltalán nem emlékszem, fontos ez? Inkább arra emlékszem, hogy használtam az első tampont: hát kurva egyszerűen. Kicsit fájt, de aztán szépen becsúszott. Hallottam nőkről, akiknek ez nagy kínt okoz…

Vagy így:

Hát egyszer csak megjött. Megijedtem, mert barna foltot találtam a bugyimon egy szombat délután, anyukám meg erre nevetett, és azt mondta: na gratulálok, nővé értél. Ennyi volt, nem kell ezt felfújni –

De nem csak ebben különböztek.

Szóval ott fekszem, nézd, kislány – várj, ez nagyon vicces: azóta is kacagok rajta. Nem is kacagok, hanem röhögök. Böfögve, horkantva, zsírosan, mint a házimalac kis elkerített területén a feltúrt föld, olyan igénytelenül, semmi könnyű virágpor vagy csilingelés, ahogy a cizelláltabb narratívákban a szép nők, azok a finom hetérák a két világháború között (szépség és csábítás, a femme fatale-ok), nem, ez: színtiszta hisztérikus és megállíthatatlan, mint a földrengés, olyan elemi, mint a szökőár, olyan hirtelen és nehéz – mert az életemnek az a része csak így dolgozható fel, mint: a viccek. Hogy is kezdődnek? – Vékony kis könyv, rajta ronda, címnek nem igazán nevezhető felirat: Viccek nőkről. Vagy: Viccek a szerelemről. Szerelmi viccek, azaz: szerelmes viccek; vicces szerelmek – na jó, ez inkább, mint egy szappanopera. Táborban a kisfiú megkérdezi a tanárbácsit: Tanárbácsi, itt ki szokták mosni a paplanokat? Erre a tanárbácsi…

De ez az egész, hidd el nekem, te, aki látod az életem eseményeit (mert hogy hol vagyok én, azt nem tudom – ott, abban a dobozban, annak a doboznak az egyik rejtett sarkában, a fény kívülről, előttem a vászon, de te?! – te vagy a doboz?!), ez az egész egészen olyan vicces, mint amikor kisebb lány voltam, majdnem akkora, mint most te vagy, nézd: igen, ott vagyok az asztalnál, magasított széken, és előttem egy hatalmas adag krumplistészta. (Miért pont az?) Divat volt, vagy, mivel a szüleim tanárok, a menzakaját hazahozták az iskolából és azzal etettek. Milyen furcsa, gondolom épp, ha az ember egyáltalán nem éhes, vagy fáj a hasa, vagy a hülye fiútesója elvette az étvágyát mert feldugta az orrába a sültkrumplit, aminek a vége így véres és taknyos lett, akkor sokkal többnek tűnik az étel a tányérban. (Pont, mint néha az álmokban az ujjak meg a tenyér megduzzadása – érezted már? Mint amikor sokat fut az ember és egészen kimelegszik, akkor szokott lüktetni az összes ujj a kézen, lüktetnek és verejtékeznek az ujjak, mint a duzzadt giliszták.) Miért tűnik most megint soknak? Bárcsak kevesebbnek tűnne. (De csak tűnik, csak tűnik, gondolom, mint a gyakorló buddhista szerzetesek: ez csak látszat, valójában nincs is, vagy ha van, akkor kevesebb, és különben is mit rinyálsz, ez csak kaja, méghozzá nem is olyan rossz, gondolja a buddhista pap, aki már három hete rizst eszik, egy tányérral naponta.) Ha tudnám akkor, mi az a buddhista, mi az a szerzetes, biztos azt kérném az istentől karácsonyra: isten, bárcsak szerzetessé változtatnál engem is, hogy többé ne kelljen lenyomni magamba a krumplistésztát.

Egyáltalán, minek enni?! Gyűlölöm. Nagyon nehezen megy. Talán mert nem tanítottak meg az ízek élvezetére. Néha a nagymamámnál egy hétig nyáron, mondja is az öregasszony: pfű, de vézna ez a kölök, hát mi ez, láccik rajta hogy városi, hát mi lesz így ebből, elfogy mielőtt stb. (A kedvenc mondatom: hát mik ezek a darázscsípések a mellkasodon? – Azok a melleim, nagyi… – Hogy mik?! Neked?! Ezekkel még egy szúnyoglárvát sem tudnál szoptatni, nemhogy egy kisbabát. Hehe. – A nagyi néha gonosz volt, határozottan, mint egy boszorkány. Azt is mondta: Addig nem állsz föl innen az asztaltól, amíg le nem nyomod a torkodon a csirkeragut! – És tényleg nem állhattam fel; tettem pár kísérletet, de nagy lendülettel visszahullottam a párnákba.) És azok a palacsinták az émelyítő csokiöntettel! Plusz házi habarású tejszínhab. Parasztromantika.

Tehát, ér a történet végére a lány abban a törénetben, amiben elképzelten megtörténik mindaz, amit mesél, történetesen épp a barátnőjének: a menstruáció és az evés, van azokban valami közös, talán a kínosság érzése, vagy az erőltetés.