Elbeszéléstechnikák és az emlékezés érzelmi tényezői Kaffka Margit Színek és évek című regényében

Színek és évek című regényével Kaffka Margit több szempontból is új színt hozott irodalmunkba. Egyrészről a mű témája, vagyis a nők patriarchális társadalomban kiszolgáltatott helyzetének elemzése, valamint a dzsentri társadalmi réteg árnyalt bemutatása révén vált a magyar irodalom korszakalkotó regényévé, másrészről figyelemre méltóak a regény narratív megoldásai, és az emlékek felidézési módjának bemutatása, amely különleges érzékenységről és pontos lélekábrázolásról árulkodik.
Cseresnyés Dóra az én-elbeszélések típusainak meghatározásakor komplex én-elbeszélésnek nevezi azokat az első személyben írott szövegeket, amelyeknek fókuszában az elbeszélő áll, s amelyekben hangsúlyosak a narratív distanciák az elbeszélő és az átélő én között.[1] A Színek és évek is ebbe a típusba tartozik, és 1912-es megjelenése idején az egyik első komplex én-elbeszélésnek tekinthető. Jelen dolgozatban a Kaffka-regény elbeszélő-főhősének, Pórtelky Magdának múltbeli énjéhez való viszonyát, illetve emlékeinek felidézési módját vizsgálnánk meg részletesebben a narratológia szempontjából.

Az elbeszéléskeret narratív jellemzői és szerepe az élettörténet felidézésében

A Színek és évek egyes szám első személyű elbeszélés, amelyben a narráció alapja az emlékezés, s Pórtelky Magda mint fiktív főhős tekint vissza élete eseményeire.[2] Kaffka azonban ennek a retrospektív narratív megoldásnak sajátos útját választja azzal, hogy keretbe foglalja Magda élettörténetét. Ennek a keretnek a nagyobbik része a mű elején, az első fejezetben foglal helyet, s az elbeszélés jelene jelenik meg általa.
Az elbeszélés kerete több funkcióval bír. Vannak én-elbeszélések, amelyekben a narrátor nem határozza meg az elbeszélői helyzetet (mint például Charlotte Brontë Jane Eyre-jében, Németh László Iszonyában, vagy Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című regényében), a Színek és évek első fejezete azonban bemutatja azt a szituációt, amelyben az elbeszélő-főhős élettörténetét elmeséli. Az ötvenéves, „idősödő” Pórtelky Magda élete könyvében lapozgatva gondolja végig életét, s készít számvetést akkori otthona, egy szinyéri sváb ház tornácán („Így ülök néha a tornácban; délutáni, csendes harangszó bong felém a nyári, kék-fehér levegőégen át, és meleg szagú, kis vénasszony-virágaim illatoznak felém a tenyérnyi helyen.”[3]). Magda tehát ellentmond annak, hogy élettörténetét írásban, napló vagy emlékirat formájában beszéli el. Saját életének újraélése az elbeszélő-főhős bevallása szerint az időtöltést, a szórakozást szolgálja („és érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert ennél el sem gondolhatok magamnak.” (9.)), ám ehhez hozzájárulhat az a szándék, hogy – a számvetésen túl – korábbi tetteit és döntéseit igazolja, amelyre több példát találunk a szövegben.
Az elbeszélő-főhős azon gesztusa, amellyel magát ötvenévesen egy világtól visszavonult, visszafelé élő, öregedő asszonyként határozza meg, talán kevésbé tekinthető reális léthelyzetnek, inkább az elbeszélői pozíció által megkívánt szerep állhat mögötte. Ahogyan ugyanis a bevezetőben Magda kifejti, élete történetének végiggondolásához szükséges egyfajta eltávolodás, felülkerekedés, amely révén egy magasabb nézőpontból tekinthet vissza élete eseményeire: „Mint valami idegen, tarka képeskönyvet, úgy forgatom, lapozgatom néha a múltamat; s csak egyszer-egyszer jut eszembe: hiszen én voltam ez.” (9.). Az elbeszélő azonban ezt csak látszólag képes megvalósítani, hiszen – ahogyan a regény további részéből világossá válik – Magda a legtöbb esetben azonosul múltbeli énjével. A múltjában, mint „tarka képeskönyv”-ben lapozgató narrátor továbbá meghatározza emlékei felelevenítésnek módját, amely alapján megállapítható, hogy játékszerként tekint élettörténetére.[4]
Az emlékek felidézésének módját Kaffka egy szemléletes hasonlattal fejezi ki főhőse által, s ez talán általánosságban is igaz lehet egy önelbeszélésre: „Hallottam egyszer, hogyha az ember hegyes vidéken jár – néha csak egypár lépést megy odább, és egészen megváltozik a tájkép; völgyek és ormok elhelyezkedése egymáshoz. Minden pihenőhelyről nézve egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is talán; és meglehet, hogy amit ma az élettörténetemnek gondolok, az csak mostani gondolkodásom szerint formált kép az életemről.” (9.)
Felhívja tehát a figyelmet az elbeszélt élettörténet esetleges voltára, vagyis arra, hogy az egyén életének értékelése pillanatnyi lelkiállapot függvénye, s annak változásával párhuzamosan emelődnek ki, illetve szorulnak háttérbe bizonyos események. A Színek és éveket tehát ennek megfelelően kell olvasnunk, vagyis a Pórtelky Magda által az elbeszélői jelenben megformált lehetséges élettörténetként.

Az elbeszélő én viszonya múltbeli énjéhez

A Színek és évek elbeszélő-főhőse tehát egy bizonyos távolságból próbál visszatekinteni életére, az elbeszélés során azonban újraéli múltbeli életeseményeit, s azonosul korábbi énjével. Dorrit Cohn az első személyben írott szövegek esetében négyféle retrospektív technikát különböztet meg az alapján, hogy az elbeszélő én milyen mértékben azonosul múltbeli énjével, vagyis a tapasztaló (átélő) énnel: a disszonáns és az egybehangzó önnarrációt, az önidéző monológot, valamint az ön-narrációs monológot.[5] Az egybehangzó önnarráció típusába azok a szövegek tartoznak, amelyekben a narrátor azonosul múltbeli énjével, míg a disszonáns önnarráció bizonyos fokú távolságot feltételez az elbeszélő két énje között. A Színek és évek Pórtelky Magdája a szöveg nagy részében azonosul múltbeli énjével, nem cáfolja meg korábbi döntéseit, valamint elfogadja az életében bekövetkező események jogosságát, továbbá többször tesz tanúságot arról, nem rendelkezik felsőbb tudással életével kapcsolatban. Az ő élettörténete tehát egybehangzó önnarrációnak tekinthető, noha néhány alkalommal megjegyzi, úgy tekint önmagára, mint egy idegenre, s olvashatunk a regényben olyan részleteket, amelyekben az elbeszélő bizonyos eseményekkel kapcsolatban magasabb tudásról, tisztánlátásról vall.
A Színek és évek narrációját tehát az elbeszélő-főhős múltbeli és jelenbeli énje közötti távolság folyamatos váltakozása jellemzi a közeledés dominanciájával. Amíg a regény első fejezetében, az elbeszélés idejében a narrátor az időbeli távolság adta rálátásról beszél, a második fejezettől kezdve, amikor elkezdi mesélni élete történetét, visszahelyezi magát akkori helyzetébe, azonosul múltbeli énjével, s ezt több elbeszélői megoldással is kifejezi.
Jellegzetes példája ennek saját múltbeli gondolatainak felidézése, amelyet Cohn önidéző monológnak nevez. Többször él ezzel a formával például a lánykorának dzsentri mindennapjait bemutató, nosztalgiával átitatott részletekben: „Ma erről fog beszélni mindenki!” gondoltam izgatott örömmel. A Megye utca szeme rajtunk! De így jó – minékünk szabad! Virulni, páváskodni, elfogadni a hódolatot, kiélni fiatalon, kényünkre, táncosan, módosan minden szépet. Szépen a szerelmet! (27., kiemelés az eredetiben).
Cohn megkülönbözteti továbbá az autonóm monológot, amelyre jellemző az idézés grammatikai eszközeinek elhagyása és a gondolatok szabad megfogalmazása, s nagyjából megfeleltethető a harmadik személyű narráció esetében megjelenő belső monológnak, vagy pontosabb – szintén Cohntól származó – megnevezéssel pszichonarrációnak. Autonóm monológot alkalmaz például a Vodicska Jenő halála utáni krízis lelki viharainak kifejezésére: „Hát mindenki ilyen gaz és közönséges, ha törésre kerül?… Nem lehet; kell lenni igaz gyöngédségnek, áldozatkész szeretetnek még, amilyen a szegény jó uramé volt. De hol? Horváth Dénes?… De hiszen ő is csak szavakkal!… Nem, ez csúnya, rossz gondolat! – Ő idegen, csak jó barát, aki tartózkodó tiszteletből nem is merhet ilyen részletkérdésekbe bocsátkozni. De milyen jó hozzám, és mennyire velem érez, és aggódik értem, hogy szeret.” (135–136.) Magda egész életét ismerve tudjuk, hogy Horváth Dénessel való viszonya a vele való házassága idején meglehetősen elmérgesedett, a fenti idézetben megjelenített gondolatai tehát nem mutatják az időbeli távolság adta rálátást. A bekezdés végén múlt időbe vált át („Akkor emlékembe hoztamszavait, vagy csak a hangja aggódó, meleg rezgését, és olyan jól esett ez, hogy enyhült álmodozásokba ringatott, szinte fölemelt.”), amellyel visszatér az emlékezés jelenébe, s narrátorként magyarázza akkori érzéseinek okát.
Mind az önidéző, mind az autonóm monológ azt bizonyítja, hogy a főhős gondolatilag és érzelmileg azonosul múltbeli énjével (ahogyan a harmadik személyű narrátor főhősével), s a legkevésbé mondható, hogy magasabb nézőpontból tekint vissza életére.
A Színek és évek autonóm monológjai között azonban több példát is találunk azokra a megnyilatkozásokra, amelyekből nem derül ki világosan, az átélő vagy az elbeszélő én gondolatai jelennek-e meg bennük.

Egy asszonynak egyetlen hivatalfőnöke az ura; az pedig, ha egy kicsit szereti, mindig megvesztegethető. (89.)

Első házassága éveiből idéz az elbeszélő, ám nem jelöli, akkoriban gondolta-e így, vagy a jelen távlatából fogalmaz meg egy általánosabb érvényű szentenciát a fenti mondatban. Az ehhez hasonló megnyilatkozások ugyanakkor valószínűleg azt is jelezhetik, hogy az adott eseménnyel kapcsolatban megfogalmazott gondolatok az eltelt idő alatt nem változtak.[6]
Megfigyelhetjük továbbá, hogy egy-egy részletesen bemutatott emlékkép esetében jelen időbe vált át az elbeszélés. Ez a megoldás, amelyet Cohn evokatív jelennek nevez, még erősebb azonosulást tesz lehetővé a tapasztaló énnel, s az emlékek teljes újraélését biztosítja. A múlt idejű elbeszélés után így idézi meg jelen időben annak az estének a hangulatát és történéseit, amelyen nagyanyja nagykorúvá nyilvánította: „A felső házban most zongora szól, csárdást táncolnak a nagy vizitszobában, s az anyám, gyönyörű, viruló asszonyanyám ott ragyogtatja nagy, teli szépségét.” (15., kiemelések tőlem)
Ugyanígy idézi meg Vodicskával való házassága első évét a nyolcadik fejezetben, s új háztartásának és háziasszonyi teendőinek leírása végig jelen időben történik. Ezzel talán azt is jelezhette a narrátor, hogy – a jelen szempontjából átértékelve – mennyire fontos és érzelmileg közeli számára ez az időszak. A jelen idejű elbeszélés ugyan hamarosan háttérbe szorul, a hely- és idődeixisek azonban túlnyomó többségben a pillanatnyi múltbeli esemény helyszínét (ahol első házassága alatt lakott vagy megfordult) és idejét jelölik meg viszonyítási pontként (pl.: itt, ide; most, holnap, tavaly, stb.).
Az események jelen idejű megidézése az érzelmi közelségen kívül mást is kifejezhet. Horváth Zsuzsa például Magda kisfiától való búcsúzásának jelenetével kapcsolatban azzal magyarázza az evokatív jelen használatát, hogy ez olyan megrázkódtatás volt az asszony számára, amelyet még az elbeszélés jelenében sem tudott rendezni, lezárni magában.[7] Hasonló okból alkalmazhatta az evokatív jelent Budapestre való felutazásának leírásakor: „Most pedig jövök magamra hagyottan, szegényen és bizonytalanul, özvegy életemmel, mindenből kihúzva magam, mindent messzi hagyva mögöttem! Mit keresek itt? Mindegy, majd, majd jön valami; fő az, hogy el bírtam jönni most!” (141.)
Ahogyan a korábbiakban utal rá, még az elbeszélés időpontjában sem tud magyarázatot adni arra, pontosan miért is utazott fel Pestre. „Valami okosat kigondolni a jövőm felől, szerencsét próbálni, vagy csak hogy vonzott az ismeretlen nagyváros, másfajta életek látványa; vagy menekülni akartam innét, Telekdyék szívtelensége, a rágalmak vagy az emlékeim elől; vagy egy hiábavaló szerelem daca és félelme késztetett?” – találgatja döntésének okait, élete pesti fejezetének végén pedig hasonló lelki vívódásról számol be, amikor Hiripy nagybátyjától meghallja, mit beszélnek róla a fővárosban. A múltbeli megválaszolatlan kérdések monologikus megidézése Cohn szerint is azt jelzi, hogy az elbeszélő csupán újraéli, újragondolja akkori kétségeit, ám megoldást továbbra sem talál rájuk. Ezt a megoldást az önnarrációs monológ típusába sorolja.[8]
Pórtelky Magda tehát – ahogyan a regény bevezetőjében is megemlíti („valósággal visszafelé élek”) – a Színek és évek nagy részében újraéli múltját, s csak kevés esetben fordul elő, hogy a jelen távlatából magyarázza a történteket, vagy megoldást találjon, csupán elgondolkodik rajtuk.
Rendszeresen megjelenik azonban a szövegben az elbeszélő én hangja, amely által folyamatos reflexiós kapcsolat alakul ki múlt és jelen között. Több elbeszélői megnyilatkozás kezdődik olyan kifejezésekkel, amelyek a szöveg emlékbeszéd voltát erősítik („emlékszem”, „tudom”, „az én mostani látásommal nézve…”), és gyakran szembeállítják a múltat a jelennel. Ezek a megnyilatkozások azonban gyakran az önigazolást szolgálják, vagyis az elbeszélő azon szándékát, hogy múltbeli döntéseit, gondolatait vagy cselekedeteit megindokolja, illetve megnyugtassa lelkiismeretét afelől, hogy azok helyénvalóak voltak. Így magyarázza például az első házassága idején megvalósított fényűzést: „Igen, igen, most a messzeségből felidézve ezeket, én igazságos akarok lenni magam iránt, de biztosan tudom, hogy nemcsak én, hanem az uram is szerette és igényelte mind a finom, csinos dolgokat, módosabb, újfélébb szokásokat, fejlettebb életmódot.” (88.). A takarékos Vodicska-apa intelmei is késztethették ennek megfogalmazására, de a férje halála miatti lelkiismeret-furdalás is mondathatta vele a fenti gondolatokat. Hasonló önigazoló gesztust láthatunk a Horváth Dénessel való házasságkötését magyarázó részletben: „Az én életem zsákutcába került. Minden, amit a magam emberi erejével próbáltam, összedőlt, sikertelen volt. Lehet, hogy az én hibámból jószerint; úgy látszik, nem voltam küzdésre és függetlenségre alkalmas! De más révén, egy férfi révén tudtam akarni erősen, mindig.” (183., kiemelések az eredetiben). A narráció kiemeli tehát Magda kiszolgáltatottságának legjelentősebb elemeit, s azokkal indokolja élete egyik fontos döntését: második házasságát.
A múlt átértékelése feltűnően jelenik meg az elbeszélő-főhős Vodicska Jenővel és Horváth Dénessel kapcsolatos véleményének alakulásában. Amikor megismeri Vodicska Jenőt, származása és viselkedése miatt is idegenként tekint rá, s a vele való házasságának idején is kevésbé volt jellemző a lelki közösség, amelynek a narrációban hangot is ad: „Ó, most, annyi év múlva és annyi mindenen át sokszor van eszemben; meg tudtam-e becsülni eléggé az ő odaadó szeretetét?” (78.). A házasság idejéből is azokat a mozzanatokat hangsúlyozza, amelyek Jenő figyelmes szeretetét és alkalmas férj voltát igazolják (pl.: kisfiuk születésekor tanúsított gondoskodását, megfontolt, józan gondolkodását), ez azonban feltehetően inkább a jelen távlatából formált kép Jenőről, a későbbi, sok viszontagságot és egy rosszabbul sikerült házasságot megélt özvegyasszony értékelése. Horváth Dénesről alkotott véleménye esetében ugyancsak felfedezhetjük a múltbeli énjével azonosuló elbeszélőt azokban a részletekben, amelyekben a férfi különleges személyiségéről beszél, s kifejezi iránta való rokonszenvét. Később, amikor házasságukról beszél, ugyancsak akkori érzéseit, Horváth léha életmódja miatti bosszúságát eleveníti fel. Ezekben a részekben a tapasztaló én nézőpontjából láthatjuk őt, megjelenik azonban az elbeszélő én reflexiója is, amely átgondolt, megbocsátó hangot szólaltat meg, s bizonyos fokú felsőbb tudásról árulkodik: „Istenem… hát erre kellettünk mi ketten a természetnek, az életnek vagy minek… ezeket célozta velünk a sors, őértük[9] kellett összenyomorodnunk egymással! […] Most már, sok belégondolás után, át tudom érezni az ő igazát is. Valami kényszerhelyzetben, akaratlan kelepcében érezte mindig magát; látta, hogy bogozódnak körülötte az élet súlyos láncszemei, és összébb-összébbhúzódik rajta a gúzs; jótehetetlen volt ellene, de bűnbakot keresett, és itt voltam én.” (203.)
A múltnál tisztábban való látásnak ellentmondanak azonban azok az önreflexiós részletek, amelyekben a narrátor tagadja ennek a felsőbb tudásnak a meglétét, így például Jenő Pórtelky Melanie-val való vélt viszonyának említésekor bizonyítja, hogy sem arról nem tud, valóban küldött-e férje szerelmes leveleket unokatestvérének, sem arról, miért nem említette soha Jenőnek az ügyet: „Vajon gyöngédség vagy félsz; ízlés vagy okosság vagy kényelem tartott vissza attól, hogy említsem neki ezt a dolgot és számon kérjem? A helyes asszonyi ösztönöm súgta-e, hogy agyon kell hallgatni, feledésbe ásni. Elküldődött-e valaha egy ilyenforma levél?”(104–105.)
Több olyan részlet olvasható a regényben, amely tisztán narratív jellegű, párbeszédek és gondolatok idézésétől mentes elbeszélés. Ezekben az eseményeket, jelenségeket összefüggéseiben látó elbeszélő én dominál, s nagyobb távolságot feltételezhetünk múltbeli énjétől. Jellegzetes példa erre családjának, felmenőinek bemutatása lánykorának leírásakor, valamint a Pórtelky-udvarházba való látogatásakor. Mindezekről azonban szintén azért ad hosszú és árnyalt leírást, mert saját egzisztenciája részének tekinti.
Érdemes megfigyelni az elbeszélés szempontjából Vodicska Jenő öngyilkosságának, Magda életének legfájóbb pontjának leírását. Egyrészről érdekes ellentmondást találunk a tragédia napjának bemutatásánál: „Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután…” (126.) – vezeti be a tisztújításon elszenvedett vereséget követő ebéd, a Jenő öngyilkossága előtti pillanatok leírását, ennek ellenére a továbbiakban minden apró részletet, mozzanatot bemutat, egészen a traumatikus élmény miatt bekövetkező eszméletvesztéséig. Mivel élete egyik fordulópontjáról, s egyben legnagyobb megrázkódtatásáról van szó, bizonyára több apró részlet élesen megőrződött emlékezetében, így a bevezető mondatból talán azt olvashatjuk ki, hogy az elbeszélő-főhős nem akar emlékezni arra a napra, s ezt ezzel a narratív megjegyzéssel kívánja kifejezni. Férje halálát követően, a tizenötödik fejezet elején az elbeszélő-értékelő narrátor szólal meg, aki egyrészt kifejezi, milyen nehezére esik összeszedni gondolatait a történtek elmesélése érdekében, másrészt a jelenből visszatekintve értékeli az eseményeket, s következtetéseket von le belőlük: „Igen, igen, ha most végig akarok menni emlékezésben az életemen, nem szabad magállanom itt; elkerülni, kihagyni annak a napnak az iszonyatát, és egynéhány, mindössze egynéhány hétnek, ami rám következett, minden rám szakadt robajos, rettenetes csapását, a nagy változást, a nagy összeomlást, ami úgy, mint a zúzómalom kereke, szétőrölte, elmorzsolta az egész odáig való énemet, a sorsom, az életem, mindent… és azt mondani: ez új fejezet, új élettörténet, mert benne másvalaki, elváltozott, kicserélt lélek állapota, újon kezdődött élet sora íródik, és nem tudom, nem tudom, hogyan mehetett végbe énvelem, énbennem mindez. […] Igen, ez, ez az erőlködés, a sok erre pazarolt erő és szenvedés és az a kegyetlen félbetörtség magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat, az egész hosszú, nehéz életet. Most már egyremegy, tudom; most már végig szerencsés, egységes élet után sem lehetnék egyéb, mint ami vagyok: csendes, közömbös öregasszony; sőt tán akkor meg sem tudnék ebben így nyugodni, békével viselni ezt a nagy egyedülmaradást a halál előtt.”(127.)
Magda tehát újraéli az első felindulás zaklatottságát, a Vodicska halálával kezdődő egzisztenciális váláság tragikumát, majd az idő távlatából értékel, számvetést készít, amely következtében beletörődik sorsába, s azzal vigasztalja magát, hogy nem történhetett volna másként. Ezt követően a bevezető fejezet után először (és utoljára) teszi azt a kijelentést, miszerint kívülállóként tekint korábbi önmagára, s túltette magát akkori érzésein: „Most már nem érzem friss fájásnak a régi kínszenvedéseket, […] Csak az merjen ítélve és kutatva végigemlékezni a múltján, aki már úgy teheti, mintha kívül álló második személyről volna szó.”(127–128.)
Magda ezen sorai talán inkább azért kerültek megfogalmazásra, hogy enyhíteni próbálja fájdalmát, amelyet azonban még mindig erősen érez. A távolító gesztus itt tehát egyrészt a narratív struktúra, a számvetés-jelleg erősítése, ugyanakkor az elbeszélő-főhős abbéli szándéka lehet, hogy élete legfájóbb emlékét minél távolabb érezze magától, s szembe tudjon vele nézni. Minél inkább hangsúlyozza azonban az érzelmi távolságot, annál jobban azonosul akkori lelkiállapotával, amelyet bizonyít a bevezető rész áradó mondatfolyama, valamint a „nem tudom” kétszeri hangsúlyozása is jelzi, nem képes még teljes mértékben elrendezni magában ezt a fordulatot.
Feltűnő továbbá, hogy az elbeszélő gyakran hasonlítja életének egy-egy eseményét az álomhoz. „ha visszagondolok, a mostani csendes dolgomnál sok rosszabbat is megértem már, és csak kevés igazán jót; az is csak úgy tűnik, mint az álom.” (6., kiemelés tőlem) – mondja a regény bevezetőjében. Jenő halála napjával kapcsolatban pedig kétszer is említi: először arra a reményteli várakozásra vonatkozóan, amely férje alispánná választásának lehetősége miatt élt benne („Mint valami álomból ocsúdtam fel láttukra.” (126.)). A következő bekezdésben azonban már a tragédia bekövetkezése utáni állapotra utal („Már csak zavarosan emlékszem, mint az álomra, hogy mi volt azután…” (126.)), s ez a későbbiekben is megjelenik („Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.” (139.)). Az álom megjelölés tehát jelenti egyrészt Magda életének pozitív emlékeit, amelyek azonban a sok hányattatás és megpróbáltatás hatására szinte hihetetlenné, távolivá váltak, másrészt a rossz, gyötrő emlékeket, amelyek éppen tragikus vagy az akkori körülmények következtében nehezen elképzelhető voltuk miatt tűnnek valószerűtlennek az emlékek „szitaszövetén” keresztül. Második házassága idejéből ugyanakkor a következő megállapítást olvashatjuk: „Két-három esztendő siklott el, most úgy tetszik; csudálatos gyorsasággal. Nem úgy, mint az álom; mint valami nehéz, bután vívódó, öntudatlan és mégis halálosan fárasztó aluvás. Az életet éltem,a siralmasan kicsiny, nyikorgós kerekű, tompa és kemény, őrlő életet.” (190., kiemelések tőlem). Ez utóbbi kijelentés kapcsolatban áll a Jenő halálát követő önreflexióban elhangzó részlettel: „Igen, ez, ez az erőlködés a sok erre pazarolt erő és szenvedés és az a kegyetlen félbetörtség magyarázhatja meg leginkább az én további, azutáni sorsomat, az egész hosszú, hosszú, nehéz életet. (127., kiemelés tőlem). Jól kivehető, hogy a fenti két részletben az elbeszélő második házasságát tekinti életnek, s ezt állítja szembe az álommal. Talán azért fogalmaz így Magda, mert a pozitív emlékekben gazdag első házasság évei, valamint a tisztújításon elszenvedett vereség utáni kálvária valószerűtlenül távol kerültek tőle második házassága húsz éve alatt, amelyre a monotonitás és a napi gondokkal való küszködés volt jellemző. Másrészt a két életszakasz közötti különbség abban is megmutatkozik, hogy amíg a második házasságáig eltelt harminc év eseménydús volt, addig Horváth Dénessel való házassága kiüresedett, eseménytelen, s ahogyan maga az elbeszélő is fogalmaz, regényietlen évek sorából állt, így feltételezhető, hogy az álom-élet oppozíció erre az ellentétre is utalhat.

A Színek és évek jelenetközpontúsága, a regény szerkezete

Kaffka regénye az elbeszélő-főhős emlékeiből épül fel, ezáltal az események úgy jelennek meg, ahogyan Magda emlékezetében felidéződnek, s csak annyi jelenik meg mindabból, amire emlékszik, illetve amit emlékei közül említésre érdemesnek tart. A valós önéletrajzi művek szerzői is élnek időnként a fikció eszközével, a Színek és évek azonban, fiktív önéletrajz lévén csak az emlékbeszéd formájának megtartása érdekében korlátozza Magdát emlékeihez való hozzáférésében. A narratív szerkezet azonban a pillanatnyi szubjektív látásmódra és a retrospekcióra épül, s az elbeszélő a bevezetőben meg is jegyzi: „és nem tudom, minden apróság éppen úgytörtént-e, vagy csak sokszor gondoltam és mondtam úgy el azóta, és már magam is hiszem.” (9., kiemelések az eredetiben). Ugyanezt megismétli a regény zárómondatában: „eltűnődni – százféleképp fűzve, magyarázva, felújítva – a messzi, messzi élet dolgain.” (137.).
Ahogyan Fülöp László is kiemeli, Pórtelky Magda nem csak életét tárja fel visszaemlékezéseiben, hanem az emlékezetműködés mechanizmusát is.[10] Felidéződnek olyan események, amelyekre az elbeszélő-főhős tisztán emlékszik, élesen megőrződtek benne, ám olyan emlékek is megjelennek, amelyek némiképp elhalványultak. Ezeket a narrációban gyakran ki is emeli, így következtetni lehet az emlék erősségére is. Emlékszem, fiskálisos dolgokat beszéltek grószival,…” (35.) – mondja Vodicska Jenő Zimán-házba tett első látogatásáról. Más esetekben arról tesz tanúbizonyságot, hogy küszködik emlékezetével, nehezére esik felidézni egy-egy részletet. „Ha emlékezném most világosan, hogy milyennek láttam akkor, és hogy hatott rám!” (92.) – írja Horváth Dénessel való első találkozásának leírásánál.
A pszichológia megkülönbözteti a hosszú- és a rövid távú memóriát, amelyek fontos szerepet játszanak az emlékek megőrzésében. A hosszú távú memórián belül az ún. explicit memória az, amely a múltbeli emlékeket (epizodikus memória) és az általános tényeket (szemantikus memória) tárolja, míg az implicit memóriában tárolt információk készségeinkben mutatkoznak meg. Az emlékezést három szakaszra, kódolásra, tárolásra és előhívásra szokták osztani.[11] A tárolás az új információk konszolidálását jelenti, ebben a folyamatban azonban gátló tényezők léphetnek fel. Ilyenek azok a történések, amelyek az akkori események megtapasztalásában akadályozzák az elbeszélőt, Magda esetében például a Vodicska Jenő halálakor bekövetkezett eszméletvesztés: „Az ajtóban én összeestem… Nem tudok a többiről…” (126.). Megjelennek ugyanakkor összemosódó emlékek is, amelyeket az elbeszélő nem vagy csak nehezen tud elhelyezni az időben: „Most már nem tudnám megmondani, melyik bálon volt ez, vagy majálison talán. Lehet, hogy több ilyes pillanat emléke többféle esetből keveredik most össze bennem. Olyan régen volt!” – írja lánykora báljairól, s hasonlóan indítja második házasságának leírását, amelyben az egyhangú, eseménytelen évek egybefolytak Magda emlékezetében: „Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege! Milyen keveset jelent így a távolság szitaszövetén át az idő szorgos mértéke,…” (184.). Egy alkalommal ugyanakkor kifejezi azt is, hogy az elmúlt idők nem idézhetők vissza a maguk teljességében („csak azokat a napokat vesztettük el igazán, amelyekre nem emlékszünk…”(22–23.), és jelzi, hogy élete történetének megkonstruálásakor bizonyos tényezőket (elfelejtett emlékek, események akkori jelentősége) figyelmen kívül kell hagynia.
A Színek és évek szerkezetét tehát az emlékek felidézése hozza létre. Ennek megfelelően megfigyelhetjük, hogy a regény Magda életének főbb epizódjaiból épül fel, s ezen epizódok emlékcsomók formájában jelennek meg a műben, mivel az emlékek memóriából való felidézése előhívási támpontok, csomópontok segítségével történik. Az így megrajzolt jelenetek pedig a fentebb bemutatott narratív eljárások segítségével exponált, árnyalt kifejezést nyernek aszerint, hogyan viszonyul hozzájuk érzelmileg a főhős. Az emlékek előhívásában ugyanis jelentős szerepe van az érzelmi tényezőknek, hiszen az érzelemmel telített eseményeken alaposabban elgondolkodik az emlékező, mint a semlegeseken, valamint a nagy érzelmi töltéssel rendelkező események olyan különleges emlékezeti mechanizmust kapcsolnak be, amely hosszú távra rögzít minden apró részletet, amit a személy abban a pillanatban tapasztal. Ezt a pszichológia villanófényemléknek nevezi,[12] s ez magyarázhatja azt, miért maradtak meg Magda emlékezetében olyan pontosan bizonyos emlékek, mint például nagykorúvá válásának estéje,[13] Tabódy Endrével való első találkozása, vagy a Vodicska Jenő halálát megelőző percek.
Magda gyermekkorának emlékei csupán apró jelenetekként kerülnek bemutatásra, jórészt narratív formában. Az első nagy jelenet annak az estének a bemutatása, amelyen grószi nagylánynak nyilvánította, s amely az első sorsfordulót jelentette életében. Az addigi, emlékbeszéd formájú elbeszéléssel szemben itt megelevenednek a szereplők, párbeszédeket és gondolatokat idéz az elbeszélő, s az evokatív jelennel is találkozunk. Hasonlóan árnyalt bemutatást ad serdülőkoráról, amikor a Megye utca „figyelő ablakszemei” számba veszik, majd a farsangi és megyebálok bemutatása hasonlóan különböző jeleneteket olvaszt egybe. A köztük eltelt időt az emlékek elbeszélésszerű összegzésével, időnként az emlékező elbeszélő kommentárjaival, valamint hosszabb, leíró részekkel tölti ki. Ez utóbbira példa a korábban említett betét a Zimán- és Pórtelky-ősökről és Magda dzsentri öntudatáról. Lánykorára való visszaemlékezéseinél az anyja iránti csodálat indítja el gondolatait, amelyeket hirtelen megszakítva („Hogy elkalandoztam, lám, öregasszonyos módra…” (28.)) tér vissza tárgyához és az emlékezésben éppen megkezdett időbe. A leíró-emlékező részletek funkciója gyakran egy-egy nagy jelenet bevezetése: Hiripre tett lánykori látogatásának bemutatásakor például Magda hosszan időz az udvarház és az idilli dzsentrivilág lefestésénél, amely a Tabódy Endrével való szerelmi viszony kezdetét jelentő jelenetet vezeti fel. Ezt követően házasságáig csupán két olyan eseményt emel ki, amelyben Vodicska Jenővel való megismerkedését mutatja be, majd a Tabódyval való újabb találkozását a Gazdaegylet estélyén.
A Vodicskával való házaséletének leírásában sűrűn követik egymást az események, ám szinte minden mozzanatot pontosan, apró részletekre kiterjedően idéz meg az elbeszélő. A nagy jeleneteket ez esetben is felvezeti, majd környezetfestéssel és párbeszédekkel teszi hatásossá, elevenné. Így jelenik meg például férje születésnapja alkalmából rendezett vacsora, amelyen apósa pazarlásukért szigorú kritikát mond, s amely ez által életre szóló rossz emlékként maradt meg benne. Először férje szüleit mutatja be, majd ehhez kapcsolja a születésnapi vacsora történetét.
Ahogyan sorsuk egyre jobban alakul, úgy feledkezik bele Magda az emlékezésbe, s mind több és több emlékkép kerül elő emlékezetéből. Élete legsikeresebb éveit jelenti a tisztújításra való reményteljes várakozás időszaka, megrohanják tehát az emlékek, amelyek elmesélése során gyakran átmenet nélkül vált át egyik eseményről a másikra („Mennyi zavaró, összevissza esemény!” (110.) – sóhajt fel egyszer a narrátor hangja). Ezen időszak elbeszélésére az egymásból kibomló emlékek egymás után való felidézése jellemző. Ahogyan az emlékezetes vacsora esetében is láthattuk, egy-egy emlék felidézése újabb emlékképet hív elő az elbeszélő elméjéből. Így kerül sor például egy Pórtelky Melanie-t jellemző részletet követően Jenő hűségének bizonygatása a férfi véletlenül megtalált, Melanie-nak szóló sorai kapcsán: „Milyen érthetetlen, zavaró, felemás kis emlék tolakodik most elém az akkori időből!…” (104.).
Magda emlékezetének fragmentáltságát a legerősebben a közvetlenül Jenő halálát követő eseményekről szóló részek mutatják. A hirtelen jött megrázkódtatás következtében a főhős szinte öntudatlan állapotba kerül, és „tompa félkábulat”-ban telnek ezek a napjai. Az emlékképek tehát homályosan vonulnak el szemei előtt, nem maradhatott meg semmi olyan élesen, mint az azt megelőző és követő időszakokból: „Mint kusza álomjelenetek tűnnek eszembe életem képei abból az itthon töltött egy-két hétből még.” (139.)
A fővárosi hónapok bemutatását követően az elbeszélő a Hiripen töltött időszakot írja le részletesen, amelynek központi jelenete a Tomanóczy Annával való találkozás. Rövidebb emlékező narráció után követi ezt a pórtelki kúria és az ottani életmód bemutatása, valamint az anekdotikus betét a Pórtelky-ősökről.
A következő nagy jelenetet a szinyéri tűzvész jelenti, majd a Horváth Dénessel való házasságkötés után megváltozik az elbeszélés menete. Magda második házasságában az évről évre ismétlődő cselekvések veszik át a szerepet a nagy események helyett, így érthető, hogy az elbeszélő-főhős emlékezete sem érzékeli az eltelt időt. Második házasságának elbeszélését így kezdi: „Évek, évszakok, egymásba göngyölődő napok számlálatlan serege!” (184.) A narráció szövegében pedig jelzi az időviszonyokat, és felhívja a figyelmet az elbeszélés menetének megváltozására: „Ha elgondolom, hogy a második házasságomtól számítva mostanig mennyi idő telt; bizony majd a fél életem. De így egészben néha oly egyszövésűnek tetszik ez a nagy halom esztendő;” (184.)
A Színek és évek időviszonyait – többek között – Magda életkorából tudhatjuk meg, amelyet azonban az elbeszélő csak kevésszer említ. Élete első fordulópontját nagykorúvá nyilvánítása jelentette. Tizennégy éves volt akkor, s az azt követő eseményeket az emlékező főhős részletesen bemutatja. „Még csak a második farsangom volt ez; tizennyolc éves múltam.” (41.) – mondja egyik lánykori báljával kapcsolatban. Húszéves, amikor hozzámegy Vodicska Jenőhöz, házasságuk pedig hét évig tart („Huszonhét esztendős voltam, amikor az első rettenetes csapás ért, és az visszájára fordította az egész életemet.” (128.)). Ez a hét év azonban tekintélyes részét teszi ki a regénynek, s majdnem ilyen hosszú annak a nagyjából három évnek a leírása, amely Magda két házassága között telt el. A legrövidebb rész a Horváthtal való házaséletének bemutatása, amely azonban húsz évet ölel fel („A harmincadik évembe fordultam;” (185.) – írja a második házasságáról szóló rész kezdetén). Az elbeszélés azonban nem tekinthető elsietettnek annak ismeretében, mennyire eseménytelenül telt Magda életének ez a húsz éve. Mielőtt belefogna az elbeszélésbe, így foglalja össze életének ezen szakaszát: „Összemosódó, nehéz és szívós, elsötétült színű szövete az időnek, egy hosszú, hanyatló, tompán nehezülő életszakasz; de mennyi alattomos, keserves küzdésekkel, mennyi buta, említeni is bajos, regényietlen, senyvesztő és lekoptató nyomorúságok csatározásaival átlyuggatott, szétrongyolt!” (184–185.). A regény utolsó fejezeteiben felerősödnek az értékelő-értelmező monológok, a párbeszédekben és leírásokban gazdag jelenetek pedig visszaszorulnak, s többnyire általánosságban beszél életének erről a monotonitásokkal teli időszakáról. Magda életéhez való hozzáállására az autonóm monológok tanúsága szerint már ekkor is a beletörődés, a nyomorúságos sorsába való belefásultság volt jellemző, s úgy érezte, nem változtatott volna ezen az sem, hogy másként alakul az élete: „De vajon finom és csinos, halk és szépen nyugodalmas életben nem öregedtem volna-e meg szintúgy? Ott volnék, ahol vagyok!”(185.) Hasonló közömbösséggel beszél egy későbbi elmélkedésében is: „Egy másik választás járt az eszemben, régi álmok, remények… hát nem mindegy volna az is már.” (206.). Az ötvenéves, magára maradt elbeszélő-főhős belenyugvó magatartása, amelyre a regény bevezetőjében is utal („Tudom, hogy egypárszor nagyot lendíthettem volna a sorsomon, egészen másfelé… De most már úgyis mindegy volna!” (9.)), a második házassága alatt kialakult fásultságban már tetten érhető.
Amint láthattuk, Pórtelky Magda élettörténetének bemutatása pszichológiai hitelességről és a főhős emlékeihez való viszonyának pontos bemutatásáról tesz tanúbizonyságot. Kaffka Margit regénye változatos narratív megoldásokkal tárja fel az elbeszélő-főhős lelki világát, miközben szemléletesen mutatja be Pórtelky Magda életének eseményeihez való viszonyát.