Ádvent időszaka egyszerre emlékezés Krisztus első eljövetelére és emlékeztetés ítélőbíróként bekövetkező második megérkezésére. A keresztény ember időtapasztalatát elvben az különbözteti meg mindenki másétól, hogy a jövő számára nem futurumként, hanem ádventként jelenik meg. Az ádvent tehát egy olyan múltbeli eseményre való emlékezés, ami egyben egy eljövendő eseményre emlékeztet. Jézus eszkatológikus példázatainak meghatározó motívuma a várakozók éberségre intése: „Vigyázzatok, mert nem tudjátok, mely órában jő el a ti Uratok” (Mt 24,42). A tíz szűz (Mt 25 1-23) és a talentumok példázatában (Mt 25 14-30) az éberség motívuma azt fejezi ki, hogy a szüzeknek, valamint a szolgáknak felkészülten kell várniuk a vőlegény illetve a gazda megérkezését. Mindez annak tükrében is magyarázható, hogy a látogatást kifejező héber ige a pákad átvitt értelemben az érkező személy által kilátásba helyezett esetleges büntetést is jelenti. A talentumok példázatában a gazda megérkezésére való várakozás az általa adott megbízatásnak való megfelelés fényében ugyanúgy jelenti az elszámoltatástól való félelmet, mint a viszontlátás örömét. Az egyes szolgák cselekedeteinek kontrasztba állítása tehát már a gazda későbbi ítéletének előrevetítését is jelenti. Joachim Jeremias szerint a parúzia-példázatok egyszerre hangsúlyozzák a készülődést egy katasztrófára, és mutatnak rá a bekövetkező esemény váratlanságára, ami úgy érkezik meg, mint a tolvaj.[1] A mennyek országáról szóló példázatok közül hasonló vonatkozással rendelkezik a királyi menyegző története, amikor az egyik vendég ünnepi öltözetének hiányáról esik szó (Mt 22 11-14).

Bodor Ádám Az érsek látogatása című regénye első látásra szintén egy hasonló eszkatológikus sémában értelmezhető.[2] Ha azonban jobban szemügyre vesszük a regény szövegében konstruálódó eszkatológiai horizontot, akkor kiderül, hogy ez ellentmond mindannak, amit például az említett újszövetségi példázatok tükröznek. A Bogdanski Dolinára érkező Gábriel Ventuza egy olyan világ részévé válik, amely saját történetének eszkatológiai horizontját és egyben értelemét egy érkezőben lévő érsekre való várakozásban és az erre való készülődésben éli meg. A szöveg tehát úgy is felfogható, mint a zsidó-keresztény parúzia-váradalom allegorikus interpretációja. A várt személy nevének változásai[3] azonban az előzetesen lineárisnak vélt időtapasztalatot olyan egymást követő aiónokra osztják fel, amelyekben az elvárt személy úgy cserélődik át, hogy nem teljesíti be a fogadók és az olvasó várakozását, akik folyamatosan az érsek látogatására készülnek. Az eszkatológiai váradalom így az ismétlődő ciklusokban teremtődik újjá, ami egyben a kilátástalanságba helyezi mindazt, ami a benne megnyíló reményperspektívaként mutatkozhatna meg. Bodor regényének apokaliptikus horizontja így leginkább a Sátántangó szövegével rokonítható, mivel mindkettő központi motívumaként a reményperspektíva megnyílását kifejező lineáris időtapasztalatnak a ciklikus ismétlődés értelmetlenségébe való átcsapását viszi színre.  Az érsek látogatásában megmutatkozó parúzia-váradalom így saját létjogosultságát kérdőjelezi meg a várt személy szüntelen felcserélődésének bemutatásával.

A regény időszerkezetét tükrözi a szöveg narrációja, melynek egyes szakaszai úgy határozhatóak meg, mint egy lineáris történet különböző pontjairól vett mozaikok, amelyek így folyamatosan fellazítják a metonimikus struktúrát. A részek közötti koherenciát általában az előző szakaszokból vett egyik elem ismétlése teremti meg, amelyek egyben utólag magyarázzák meg az előre vetett textust. Az első rész elemei, mint a tüdőbetegek tábora, a nővérek szöktetése, valamint a szöktetés mögött rejlő motiváció csak egy későbbi szakasz felől válhatnak olvashatóvá, ami végül az olvasó által előzetesen elvárt értelmezési lehetőségek felülírását is jelentik egyben. Az olvasói elvárásokban implikált jelentés tehát folyamatosan késik a szövegben.

A felcserélések időbeli kezdőpontját a Medvegyica folyó áthelyeződésének Trianon- allegóriája jelöli: „Ezerkilencszázhúsz óta űzte kényes mesterségét, amikor egy áradáskor a folyó medre teljesen megváltozott. A Medvegyica itt határfolyó volt, és egy kiadós esőzés után egy éjszaka nem zúgva, bőgve, hanem csöndben és alattomban áttörte a gátakat. Attól az éjszakától kezdve nem északról, hanem délről kerülte meg a várost. Hogy valami rettenetes dolog történt, azt az az átható bűz is jelezte, ami sok kimosott árnyékszék miatt a táj fölött lebegett. Bogdanski Dolina a koromsötét éjszaka néhány órája alatt, amíg a lakosai úgyszólván aludtak, egyszerűen átkerült a túlsó partra. Egy másik országba.” (19) Ezt követően a település határának átlépése után minden látogató több napos álomba szenderül. Gábriel Ventuza az állomásra érkezésekor szintén több napos álomba merül, hogy tovább álmodja mindazt, amit a valóságban lát: „A magasban, a felhők alatt, mint széltől fölkapott nejloncafatok, csillogó sirályok keringtek, vijjogásuk néha elérte a földet. Gábriel Ventuza is hallotta őket egy darabig, mígnem álmodni kezdte az egészet.” (59.o.) A határ így a valóság és az álom felcserélődésének helyévé változik át, amelyen keresztül annak idején Gábriel Ventuza apja csempészte át az embereket.

Az érsek látogatásának központi motívuma a csere, amit például a szövegben a ruhacserélés aktusa hangsúlyoz ki. A regény szövegében a határvadászok papokká (az óhitű jehovistáknak például az a rögeszméje, hogy a dolinai pópák egykori ezredesek és káplárok, akik pusztán csak átöltöztek), míg Gábriel Ventuza látogatóból gyóntatóvá válik: a felvett ruha megváltoztatja viselőjének korábbi funkcióját. A dolinai ruhakölcsönző arra hívatott, hogy az emberek méltóképpen tudják fogadni majd az eljövendő érseket. Az egyes személyek öltözete tehát a hatalom birtokosaként megjelenő elvárt személy funkciójának kell, hogy megfeleljen. Mindez Jézus királyi menyegzőről szóló példázatának apokaliptikus vonatkozása felől is értelmezhető: „Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse a vendégeket, láta ott egy embert, akinek nem vala menyegzői ruhája. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél ide, holott nincsen menyegzői ruhád? Az pedig hallgata. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek őt a külső sötétségre; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 22,11-13)  A megfelelő öltözet hiánya tehát az adott személy kitagadásával jár, ahogy Gábriel Ventuza is kivettetik ruhája megvonása után.

Gábriel Ventuza azért vállalja a határátlépést, hogy apja kihantolásra kerülő földi maradványait magával vigye, ami azért is érdekes, mert az apa a határáthelyeződést követően éppen a kívülre kerülők átcsempészésével foglalkozott. Az apa földi maradványainak visszaszerzése azonban úgy valósítható meg a főhős számára, hogy saját cselekedetével apja cselekedetét másolja, mivel ebben az aktusban a két személy egymás helyettesítőjévé és tükörképévé válik (102-103,115). Annak ellenére, hogy az apa és a fiú alakja és a regényben ábrázolt történetei szinte teljesen fedik egymást a szövegben, mégsem valósul meg a kívánt cselekvésegység, mivel kettejük tette más következményhez vezet. A regényben ábrázolt apokalipszis lényege éppen ezen a ponton ragadható meg, mivel ez nem egy eljövendő katasztrófa előrevetített képében jelenik meg, hanem az itt található személyek és dolgok devalvációjában fejeződik ki. A parúzia késése a rá irányuló várakozás devalválódásával jár.

Jézus eszkatológikus példázatai már a parúzia késését, mint az ősegyház meghatározó tapasztalatát is megfogalmazzák. A talentumok példázatában a visszatérő gazda tulajdonképpen az általa adott vagyon devalvációját kéri számon szolgáján. Gábriel Ventuza hiába másolja tökéletesen apja cselekedeteit, az általa átcsempészett két Senkowitz nővér már nem felel meg a megrendelő igényeinek. A személyek és dolgok visszahelyezése korábbi kontextusukba a parúzia késésével egyre értelmetlenebbé válik. Az éber várakozásra való figyelmeztetés tehát a késés időtartalmával egyenes arányban egyre irreálisabb követelményként jelenik meg.

Ádventkor ez a devalváció abban figyelhető meg, hogy az emlékezésben egyre kevésbé jelenik meg mindaz, amire ennek emlékeztetnie kellene bennünket, mint például a regény szövegterében az, hogy az érsek valójában ezredes volt, a pópák határvadászok és a Medvegyica eredetileg nem délről, hanem északról kerülte meg a várost.  A várakozásban nem csak az válik egyre kevésbé elképzelhetővé, akire várakozunk, hanem az is, akire közben emlékezünk, mert utóbbi referenciáját éppen az biztosítja, akinek (újbóli) érkezésére emlékeztetnie kellene minket. A devalváció annál erősebb, minél kevésbé tudjuk fedésbe hozni azt, amire emlékezünk, azzal, amire minket ennek emlékeztetnie kellene. Az unikornis Dolinán valóságosabb, mert elképzelhetőbb, mint a régi időkből ottmaradt villamoskocsi, melynek darabjai már eggyé enyésztek az avarral. Az elhagyatott helyeken nem csak az ablakok törnek be maguktól, hanem egyre nagyobb mértékben ellepi őket a hulladék.

Gábriel Ventuzának a talentumok példázatának szolgájához hasonlóan kell elszámolnia azzal a megbízatással, amit féltestvérétől kapott, hogy apjuk földi maradványait megmentse (123 -125). Ébersége azonban az eltelt idővel egyre inkább lanyhul egészen addig a pontig, hogy eredeti tervét feladva apját egy közeli sziklabarlangban akarja elhelyezni. Hasonlóvá válik így ahhoz a szolgához, aki a rá bízott talentumot ahelyett, hogy a kereskedőkhöz vinné, a földbe ássa. A regény végén Gábriel féltestvére, Hamza a várt érsek képében érkezik meg, hogy elszámoltassa megbízottját küldetéséről, akár a gazdag ember a szolgáját Jézus példázatában. Jellemző motívum a szövegben, hogy azok a személyek, akiknek az érsekre leginkább éberen várakozniuk kellene, álomba merülnek, mint például a város vezetője, vagy az elöljáró fogadásával megbízott szeminaristák. Az álomba merülés egyik legfontosabb tere a vasútállomás, ami így nem csupán Dsida Jenő Nagycsütörtök című versét, hanem rajta keresztül ennek pretextusát: az evangéliumok Getsemáné-kerti epizódját is megidézi. Amíg a regény kronológiai kiindulópontja a város határon túlra kerülése, amit a lakosok úgy élnek meg, mintha aludtak volna, addig a történet végpontján egy csapat szeminarista álomba merülve már éppen azt játssza, mintha ébren lenne.

Az érsek látogatása egyaránt értelmezhető egy fiúnak apja városába való érkezéseként, valamint egy a fiú által megbízott szolga megjelenéseként. Gábriel Ventuza fiú, amikor saját tetteivel apja cselekedeteit másolja, de egyben szolga is, amennyiben mindezt féltestvérétől kapott megbízatása miatt hajtja végre. A szöveg így egyszerre viszi színre mindazt, amire például ádvent során emlékeznünk kell és azt, amire ennek az emlékezésnek emlékeztetnie kell minket.