Johann, a negyedik
Élt egyszer Alemániában egy középnemes, akinek három fia volt. Pontosabban nagy sajnálatára négy, de a szerencsétlen negyedikről ő is szívesen megfeledkezett volna.
A legidősebb fia volt az örököse. Megtanított neki mindent, amit ő is az apjától tanult. A gazdálkodást, a hűbéri viszonyokat, a kötelezettségeket. A fiú rendkívül gyakorlatias volt, gyorsan átlátta a dolgokat. Remek földesúrnak bizonyult.
Az öccsét az egyháznak ajánlotta. Eszes gyerek volt, mindig kitűnt éles elméjével a többiek közül. S Isten iránt is fogékonynak bizonyult. Egy nagyobb kolostor apátja a kegyeibe fogadta és tökéletes utódot nevelt belőle.
A harmadik fiából délceg, híres-neves lovag lett, aki bejárta már a világot, s a királyi udvarban is kivívta magának a megbecsülést. A legszebb hölgyek keresték a kegyeit. Polgárok borultak a lába elé, ha segített rajtuk.
Egyszóval a három testvér tökéletesnek bizonyult. Igen ám, de itt ez a kis negyedik. A negyedikekről nem szokott történet szólni. A negyedik se nem szép, se nem okos, se nem gyakorlatias. Ő csak van.
Ennek a kis lénynek a neve Johann. Szóljon ez a történet most róla.
Johann jóval a harmadik fiú után született, mintegy véletlenül. Nem is adtak neki sokat, tekintve hogy jóval korábban megérkezett, mint ahogy kellett volna. Csenevész volt, aprócska, jelentéktelen. Így nevezték el Johann-nak, mert akkoriban csupa –hozzá hasonló – jelentéktelen embert ismertek ezen a néven. Szegény gyermek azonban még ezt a nevet sem érdemelte, ezért csak Hansie-nak szólították.
A fiúcska azonban meghazudtolt mindenkit. Szívóssága felülmúlt minden képzeletet. Sokszor megbetegedett ugyan, de csak-csak kihevert mindent. A kiképzést már korán megkapta. Tekintve, hogy négy fiú közül a legkisebb és leggyengébb volt. De ezáltal csak még szívósabb lett.
Hansie az istállóban aludt, kedves lovával, Bátorral. Neki mondta el Hansie a gondjait, álmait, és legféltettebb vágyát is, mégpedig, hogy ő lovag akar lenni.
Ezen azonban valószínűleg a lovacska is elmosolyodott, tekintve, hogy Hansie nem volt éppen egy lovag alkat. Kicsi volt, görbelábú, tömzsi, nem olyan szép magas, karcsú, mint bátyjai. Legfeljebb fegyverhordozónak állhatott volna be. S ráadásul a nőkhöz sem volt sok köze.
Bátyjai már mind elhagyták a családi házat, ki szerencsét próbálni ment, ki feleséget keresni, vagy már amúgy is kolostorban élt. Hansie egyedül látta el az apró birtokot öreg szüleivel. Szántott, vetett, aratott, istállót takarított és álmodozott.
Egyszer aztán megelégelve a dolgot apja elé állt:
– Apám, én megyek szerencsét próbálni! Add ki a jussom!
Az öregember kétségbeesett, hiszen nem volt már semmije, amit Hansie-nak adhatott volna. Mindent az idősebbeknek adott. Ám Hansie hajthatatlan volt, így az öregnek valamit kerítenie kellett, amit odaadhatott örökség gyanánt. Felment hát a padlásra, előkereste rozsdás páncélingjét, lyukas lovaglócsizmáját és csorba kardját, s ezt, ahogy volt odaadta a szegény sanyarú sorsúnak. Emellé azért adott pár érmét is, nehogy garasosnak tartsák.
– De nehogy rossz állapotban hozd vissza! – fenyegette meg búcsúzóul.
Hansie majdnem kiugrott bőréből, mikor meglátta a felszerelést. Ő nem rozsdát és lyukakat látott bennük, hanem a fényes jövőt. Felöltötte hát a páncélinget és a lovaglócsizmát, de nem passzoltak rá igazán. Az ing nyakban és vállban szűk volt. A csizmából pedig kikandikáltak ujjai. Még szerencse, hogy épp ott volt lyukas.
Hansie kivezette hű paripáját az istállóból és már indult is volna, de apja nem volt hajlandó nyerget adni a lóhoz. Hosszas perlekedés után, Hansie nagy duzzogva mégis neki vágott a kalandnak, szőrén megülve a lovat. Bár igazából teljesen mindegy volt, hogy van-e nyereg, vagy nincs, mert Hansie-t senki nem okította lovaglásra, s miután több ízben lepottyant a lóról inkább csak a kötőféken vezette Bátort, a hű paripát.
Már egy ideje mentek, mikor úgy érezte, nem jó ez így, ahogy van. Ő nem ilyen unalmasnak képzelte el a lovagok életét. Hol egy sárkány, vagy egy bajba jutott kisasszony? De az úton nem látott senkit. Beérkezvén egy kisebb faluba az első fogadóban szállást kért. Az emberek a háta mögött kuncogtak szegényes külseje miatt, és a fogadós is csak az istállóban szállásolta el. Ám Hansie –nak ez tökéletesen megfelelt, hiszen otthon is ehhez szokott hozzá.
Az éjszaka közepén aztán Hansie felriadt. Zajt hallott kintről. Kinézett az istálló ablakán és egy árnyat látott átsuhanni az udvaron. Aprócska alak volt, így Hansie kimert menni, hogy utánajárjon a zörejeknek. Ahogy kilépett, látta, hogy a fogadó bejárata tárva nyitva. Elszorította a szívét a félelem, de kezében tartva csorba kardját körbejárta az épületet. Ahogy reszketve osont, az egyik falmélyedésben egy kuporgó alakra lett figyelmes. Az alak észrevette Hansie-t és összerezzent.
Hansie összeszedve minden bátorságát ráförmedt:
– Állj! Mit művelsz?
Az árny ekkor felegyenesedett és Hansie-nak elállt a lélegzete. Egy gyönyörű lány volt, olyan szép, amelyhez foghatót még nem látott. Persze hozzá kell tenni, hogy Hansie nem sok fehérnépet látott eddigi élete során.
– Ne bánts, éhes vagyok. Csak egy kis kenyeret vettem el – szólalt meg a lány szűzi hangon.
Hansie csak áll, mint a cövek, és egy hang sem jött ki a torkán. A lány felbátorodva közelebb lépett hozzá és egy aranytallért nyomott a kezébe.
– Hallgatásod zálogául – suttogta.
Hansie azt sem tudta hová legyen. S mikor a lány közelebb hajolt hozzá, valami ütésfélét érzett a tarkóján és elájult.
Mire magához tért már magasan járt a nap. A fogadóban sürgés-forgás, de hősünk nem figyelt semmire. Másra nem tudott gondolni csak a tegnapi lányra, a csókra, és a fején a fájdalomra, ami –szerinte- maga a szerelem. El is határozta, hogy bármi történjen, megkeresi a lányt.
Megreggelizett, de a fogadóban folyó társalgásból semmi nem jutott el az agyáig. Pedig, ha hallotta volna, rögtön letesz a tervéről. Kiderült ugyanis – már akinek -, hogy éjszaka egy furcsa pár érkezett, akik elvitték a bevételt, de nem bántottak senkit. Ezek alapján a szegény sanyarúsorsú rájöhetett volna, hogy a fején érzett fájdalom bizony nem a szerelem, valószínűbb, hogy egy jól irányzott ütés eredménye, amit a hölgy kísérője mért rá. Az aranytallért pedig szállásadója erszényéből emelték ki.
Az ő szeme előtt azonban, csak egy szegény szűzlány lebegett, akit mindenáron meg kell oltalmazni. Amíg ezt az olvasó tudtára adtam, Hansie már mérföldekre járt a falutól! S arról álmodozott, hogy majd deli lovagként fogja maga mellé emelni a lányt. Hagyjuk is Hansie-t álmodozni a következő faluig.
Ahogy Hansie a falu határába ért két férfi lépett elé az úton.
– Ide a felszereléssel! – kiáltottak rá határozottan.
Hansie minden szó nélkül engedelmeskedett. Levetette szűk páncélingjét, lyukas lovaglócsizmáját, még csorba kardját is leoldotta az oldaláról. Az útonállók összeszedték zsákmányukat és már el is tűntek szem elől. Hansie mozdulatlanul állt. Aki most elment volna mellette, hallhatta volna, hogy kattognak a kerekek agyában. Hosszú tépelődés után így kiáltott.
– Köszönöm, Uram!
Hansie ugyanis arra jött rá, hogy ez egy jel volt, hogy cserélje le régi felszerelését és a szűztől kapott aranyon vásároljon megfelelőt. Mert hiszen a tallért jól elrejtette a szíve fölé, így az „ócskavasasok” nem vehették észre, vagy nem is gondolták, hogy egy ilyen ruházatú vándornál lehetne pénz, és Bátort sem vették el tőle, ami az eset csoda voltát erősítette. (Vagy tán szegény pára sem volt egy táltos paripa?)
Így a leendő lovag rögtön a falu kovácsát kereste fel, hogy megrendelje a páncélt és a kardot. Dolga végeztével aztán egy csizmadiára is szert tett, aki másnapra meg is ígérte az új csizmát.
A várakozási időre pedig Hansie megszállt egy takaros kis fogadó istállójában, mert hát hiányzott azért az otthoni légkör.
– Adjon Isten, Syzzo uram! – köszönt jókedvvel Hansie reggel a csizmadiának.
– Fogadj Isten, fiam! – üdvözölte a mester.
– Jöttem a lovaglócsizmámért, uram.
A csizmadia térült-fordult, majd nagy kutakodás után megtalálta Hansie csizmáját. És már mondta is volna az árát, amikor észrevette, hogy Hansie egy aranytallérral szerencsétlenkedik. Rögtön fel is emelte a csizma árát. Ám Hansie így is szívesen kifizette és nagy boldogan vette az útját a kovács felé. A kovács a szűk határidő miatt kissé kispórolta az anyagot a felszerelésből, ám ezt ránézésre nem lehetett megállapítani, így hősünk a fellegekben járt, amikor magára öltve a páncélt meglengette a kardját. A kovács ennek kevésbé örült, mert a friss lovag majdnem lekaszabolta az ügyetlen suhintgatás közben.
Hansie aztán nagy boldogan vágott neki az útnak. Pénze fogytán volt, ezért valami munka után nézett. Gondolta beáll testőrnek. Így némi érdeklődés és utána járást követően rá is talált a megfelelő emberre, aki testőröket „adott-vett”.
Ekkehard egy megtermett, szigorú tekintetű ember volt, s nem nagyon akarta meglátni a lehetőséget Hansie-ban. Végül mégis beadta a derekát, feleségének, Utának köszönhetően, és elszegődtette egy Naunburg felé tartó kereskedő mellé. Erre Hansie olyan boldog lett, hogy körülrajongta Utát, megfogadta, hogy mindig hű szolgájuk lesz, s soha nem fognak csalódni benne.
A kereskedő a feleségével utazott és számos megrakott ládával, amire Hansie-nak kellett figyelni. Hősünk nagy büszkén lépdelt lova mellett- sajnos még mindig nem tudott lovagolni- és szigorú tekintetét a ládákon tartotta. Éppen letáborozni készültek, de egy fiatal lovag eléjük ugrott az úton a pajzsa mögé rejtőzve.
– Ide a ládákkal! – kiáltotta, miközben előrántotta a kardját.
Hansie rémülten ugrott Bátor mögé, ám mikor észrevette Regelindis asszony kérdő tekintetét, kirántott karddal, minden bátorságát összeszedve rontott a lovagnak. Miközben dulakodtak a kereskedőék el tudtak osonni biztonságosabb helyre, magára hagyva a szegény sanyarú sorsút. Hansie pedig minden erejét összeszedve védte azokat, akik ilyen csúnyán rászedték. Hirtelen a lovag nagyot sújtott a kardjára, ami kettétört, s már nem volt mivel védekeznie. Ám a lovag észrevette, hogy már értelme sincs a tusának és nagy kegyesen meghagyta Hansie életét.
Hansie annyira hálás volt, hogy ódákat zengett – vagy legalábbis próbált- a lovag nagylelkűségéről és a térde elé borult. Nagyban hálálkodott még, de a lovag már sehol sem volt, ám hősünk ezt csak jóval később vette észre.
Mikor Hansie körülnézett senkit sem látott maga körül. Rendkívül elkeseredett, hogy kudarcot vallott és elijesztette munkaadóit. Lehorgasztott fejjel eredt ismét útnak. Nem mehetett vissza Utához, hiszen megszegte neki tett ígéretét, a szűz keresését pedig régen feladta, tekintve, hogy semmi nyom nem maradt utána, csupán annyit tudott meg, hogy egy hűséges kísérővel – a tettestársával – utazik.
Nagy keservesen haladt hát az úton, hűséges paripájának panaszkodva, mikor meglátott egy asszonyt. A nő a köpenyébe burkolózott és egy könyvet szorított kebléhez. Egyenesen Hansie felé tartott.
– Jóember, a szekerem megrekedt a sárban, segítene kihúzni!
Hansie-nak elállt a szava a nő szépségét látva, s rögtön a segítségére sietett. A szekeret hamar ki is szabadították, s az asszony hálából megvendégelte a lovagot.
– Mi járatban, kedves uram?
– Lovag akarok lenni – válaszolta a feltett kérdésre.
– Ilyen finom lélek gyilkolni akar? – döbbent meg a nő.
– Gyilkolni? – hőkölt vissza Hansie is – Én csak segíteni szeretnék a bajbajutottakon.
– Van itt nem messze egy katedrális, ott biztosan hasznát vennék az erejének. Most épül, de nincs elég munkásember, hogy befejezzék pünkösdre. Ott még az üdvösségét is elnyerhetné.
A nő szavai mélyen megérintették Hansie-t, és megígérte, hogy mindenképpen arra veszi az irányt és segít ott, ahol tud. Megköszönte a vendéglátást és próbált délcegen távozni lova hátán. Bátor azonban nem tűrte a komédiát, s tett róla, hogy Hansie váljon nevetségessé. A nő csengőn felkacagott, Hansie pedig zavartan elvezette a rosszmájú lovat.
Már messziről látszódott a hatalmas építkezés. Hansie-nak gyökeret vert a lába az óriási, csúcsíves tornyok láttán.
Ahogy belépett a katedrális területére, rögtön érezte, hogy otthon van. Levetette páncélját, s soha többet nem is vette fel. Az építkezés során kiderült, hogy remek a kézügyessége. Kőcsipkéket faragott, kidíszítette az oltárt. S elhatározta, hogy a nyugati apszisban megörökíti azokat az embereket, akik jók voltak hozzá.
Így került fel tizenkét polgár szobra a katedrális falára. A szűzlány és a kísérője, a két kedves férfi, akik rávették, hogy cserélje le ócska felszerelését, a kovács és a csizmadia, akiktől megkapta az újat, a testőrparancsnok és felesége, a kereskedőék, a lovag, aki meghagyta életét, és végül az a kedves asszony, aki megmutatta neki az utat. Mindenki pompás öltözetet kapott, olyat, amilyennek Hansie látta őket. Egytől egyig tökéletesek voltak, a jóság mintaképei. Nem azok a sunyi csalók, csavargók és léhűtők, akik valójában voltak.
Hansie azonban megszépítette őket, mint, ahogy a katedrálist is megszépítette ezekkel a remekművekkel. S az igazságot csak mi tudjuk, kedves olvasó. S a mi hősünk ezután is abban a tudatban élt, hogy volt tizenkét ember, akik jók voltak hozzá. S akiknek hálából szobrot emelt.
Hová is lenne az út?
Innen el, harmadik Kafka/Tandori inspiráció
Lovak tetemeit vezetik
kantárszáron a szenesek,
mint Égi teher alatt,
reszketnek, fújtatnak
a kérges tenyerű óriások.
Hátuk mögött az istállók
összedőltek,
előlük a Föld kitért.
Fejük a haragos Égre szögezve.
Hová is lenne az út?
A ritkuló fűzes után bokrok,
és ferdén földbevert rudak
szegélyezik a vágóhíd téglasorát.
A légszomjas mező fölött
varjúkiáltás csattog, mintha
láthatatlan kéz taszigálná
a madarakat repülés közben.
Rozsdás kacat-halom fojtogatja
a deszkakerítéseket; a korhadt
fa párnáiban gomba tenyészik.
Esni kezd,
hullámalakban elsötétül —
Hová is lenne az út?
Az ügyetlen sorba rendeződő
paták alól – mintegy fölszólításra –,
kipörög az út porából
a kő és a kavics.
Hová is lenne az út?
Mielőtt végleg nyoma veszne,
a forróságtól reszketeg
városszéli házsorok közt
odatömörül még
az almásderes lovak
emléke
a drótfonatú pincetorkokhoz.
Ahová többé nem döntik
be rakományukat a fuvarosok,
mert utánuk se ló, se szén,
se szenes nem indul el már.
Bárhová tartsanak is,
nem érkezik róluk hír.
Összekoccanó itatóvödreik
fémes kongását elnyeli
a végső emlékezés.
Hová is lenne innen el az út?
Az idézőjeleken innen
(The Antlers: Hospice)
Az internettel járó, elkerülhetetlen kulturális átrendeződés ezidáig legradikálisabban a könnyűzenei világban mutatkozott meg. Az irodalom még túlságosan kötődik a maga materiális médiumához, bár már van rá példa, hogy egy blogon futtatott dologból lett nagykiadós regény. A film viszont egyelőre csak anyagi veszteséget könyvelhetett el, mivel az internetes videómegosztókon közétett házivideók inkább a Lumiére-filmek vásári mutatvány-jellegét tükrözik, a homevideósok méliés-i útra lépése egyelőre várat magára.
Azonban a könnyűzene (értsd: zenélők és hallgatóik) – miközben a kiadók és a szerzői jogvédők több mint egy évtized alatt sem voltak képesek mit kezdeni az MP3-mal – pár év alatt berendezkedett az új médium adta lehetőségekre. A könnyűzenével foglalkozó blogok olyan sűrű hálót alkotnak, hogy szinte lehetetlen, hogy egy tényleg jelentős, zenemegosztóra kitett produkció ne akadjon fenn rajta. Korábban egy nulláról induló előadónak a kilátástalan koncertezés és a szintén kilátástalan kazettaküldözgetés voltak a megmutatkozási lehetőségei. Ma ez úgy néz ki ez, hogy adott egy húszas évei elején járó kaliforniai srác – nevezzük most Nathan Williamsnek – aki miután összehallgatott mindenféle zenét, megalakítja a Wavves nevű egyelőre egyszemélyes zenekarát, és elkezdi feltöltögetni a világhálóra a fülsértő zajba csavart, eszményi (milyen jó szó ez ide!) beach-punk nótáit. A blogszférában aztán begyullad a gyújtózsinór, hamarosan jön az első album (2008 októbere) valami nevenincs kiadónál, majd rá négy hónapra (!) a második is megjelenik egy nagyobbacska terjesztőnél. Közben a turné is elindul, egy sebtében szerzett dobossal kéttagú zenekarként eljutnak Bécsig. Végül, 2009 májusában, nyolc hónappal az első lemez után jön az összeomlás: a finoman szólva jó nevű barcelonai Primavera fesztiválon a teljesen szétcsúszott, játszani képtelen Nathan összeveszik a közönséggel és a zenekar másik felével. (A hírek szerint Nathan azóta túl van egy elvonón, valamint egy gördeszka-baleseten is és már új dobossal szöszöl az új dalain.) Az alábbi kis anekdota jól példázza a világháló és a ráépülő bloghálózatok (demokratikus!) hatóerejét. Igazából itt dől el minden, ez az első befogadóréteg tulajdonképpen már kódolja a szaklapok kritikáit is. Most pedig térjünk rá egy másik hasonlóan induló történetre, amelynek a hőse egy bizonyos Peter Silberman, aki azért megy – a lassan már szimbolikussá váló – Brooklynba, hogy Zenész legyen. Itt ír egy rövidke, álmos, enyhén folkos poplemezt, természetesen hálószobában, majd’ szálgitárral. Másra nem is, arra mindenesetre elég volt az első műsor, meggyőzze Michael Lernert és Darby Ciccit, hogy csatlakozzanak hozzá. Már együtt, Antlers néven adnak ki két minialbumot 2008-ban. A Cold War és a New York Hospital című korongok afféle előtanulmányok az elkövetkező nagy műhöz, a három tag egymásra hangolódásának dokumentumai. 2009 márciusában aztán megjelenik, az akkor még nem is igazán várt Hospice, ami beindította a láncreakciót a blogokon, de annyira, hogy augusztusban egy nagyobb kiadó újrakeverve kiadta újra a Hospice-t, majd októberben Európában is megjelent a lemez.
Ha könnyűzenében lehet modernről beszélni, akkor a posztmodernje bizonyos értelemben a Nirvana utáni időszakra tehető. A Nirvana volt az első zenekar, amelyik tulajdonképpen nem talált fel semmi újat, hanem a mindenféle obskúrus zenekarokban roppant jártas Kurt Cobain összeollózott egy csomó mindent: egy Black Sabbathos riff, utána meg egy Vaselines-szerű popverze, refrén alá vissza a riff, majd egy kamu-Sonic Youthosan elsikált ’szóló’ és kész a szám. Másrészt a Nirvana volt az utolsó zenekar, amelyik úgy isten igazából – úgy ’modernesen’ – komolyan vehette magát. A Nirvanát követő poppunk hullám legfeljebb a komolytalanságában volt komoly, a Radiohead már túl okos volt (Anyone Can Play Guitar) hogy ne legyen ironikus, az épp a 60-as/70-es évek garázsrockjában utazó Primal Scream pedig azzal, hogy kiadott egy acid house hatású lemezt, tényleg lezárt minden visszavezető utat. (A My Bloody Valentine például egy dalt nem adott ki azóta, hiába költött el Kevin Shields milliókat stúdiózásra, és sodort ezzel csődszélére kiadókat. Narratívám szempontjából kiengesztelő lehet Shields számára, hogy később őt hívták meg gitározni, vagy inkább gerjeszteni azt a Primal Scream speedes lemezére.) Az általános jellegűvé lett cinikusság mellett azonban valahogy megmaradt az igény a ’komoly’ hangvételű produkciókra is. Ilyen a szaksajtó Jolly Jokere erre a kérdésre, a kanadai Arcade Fire Funeral című lemeze 2004-ből.
A lemezcím, bár nem témamegjelölő – a fáma szerint azért lett ’Temetés’ a lemez címe, mert több rokonuk is meghalt a lemezfelvételek alatt – valahogy mégiscsak úgy hat az egész, mint egy végigénekelt halotti tor. A gyermeki naivitás és valamiféle szürreália közt mozgó dalok („ások egy alagutat a hóban, ablakomtól ablakodig”, „a szomszédok a rendőrszirénára táncoltak” stb.) valami egész idegen tapasztalatot vezettek be a popzenébe, vagy hoztak vissza inkább valahonnan a popzene előttről. Talán e lemez felől közelíthető meg legjobban az Antlers új lemeze. A Hospice a Funeralhoz hasonlóan komoly, „iróniamentes” lemez egy csontrákos lány elvesztéséről. A nyitó instrumentális Prologue és a záró Epilogue közti nyolc számban betekintést kapunk az elbeszélő és haldokló szerelme világába. Kegyetlen őszinteséggel tárja fel a lírai én egymásrautaltságuk viszontagságait, reflektálva korábbi vitáikra is. A Funeral naivitása helyett Silberman a Sylvia Plath-féle vallomásosság felől közelíti meg témáját. Az első dolog, ami eszembe jut a lemezről, az a hihetetlen jó arányérzék, mind dalszövegben mind zenében. A lemez prológustól epilógusig, az első találkozástól a temetésig tart, egységes narratíva mégsem rajzolódik ki a dalszövegek egymásutániságában, inkább tablószerűen közvetítenek, a koherenciát első sorban maga a zene biztosítja. A zene, ami rengeteget változott Silberman előző lemeze óta, a korábban az alaphangot megadó akusztikus gitár helyett, itt a témához jobban illő, finoman folydogáló szintetizátor és az ezt kísérő posztrockos, zajos gitártémák dominálnak. A korábbi egyhangúságot nem túl frivol változatosság váltotta fel, aminek legjobb bizonyítéka a New York Hospitalon már feltűnő, akkor még eléggé színtelen Sylvia, itt már egy erőteljes, nagyívű, a végén trombitamotívumban megnyugvó dal, a lemez első tetőpontja. A másik két húzódal, az elbeszélő elképzelt huszonegyedik szülinapját elmesélő, folkos refrénnel megfejelt Bear („pezsgőt ittunk (habár, te nem szoktál)”) és a bendzsós, lassan építkező Two. Ez a két dal amúgy a lemez két legoldottabb momentuma is egyben, nem véletlen, hogy ezeket választották kislemeznek is. http://www.youtube.com/watch?v=ZsXKa97J6pM Bármennyire is jó dalok a Bear és a Two, a lemez ereje mégiscsak egységében rejlik, a remekül elhelyezett betétek: zúgó elektronikus effektek, trombitás és akusztikus gitáros részek lassan összeállnak egésszé, közben a lány is elénekli a maga két sorát az egyik dalban (Thirteen). A merészebbre rajzolt vonalak ellenére megmarad valami az előző lemez hálószobai intim jellegéből, de most úgy, hogy épphogy csak nem feszíti szét a lemez a négy falat. Szűkre szabott, hermetikus elzárt és feszült világ rajzolódik ki a fiú és a lány hős között a Hospice hallgatása közben („two people living in one small room”), sőt, még az elképzelt születésnapra sem jönnek el a barátok („None of our friends will come, they dodge our calls…”). Az, hogy mennyire idegenül mozog a zenekar nagyobb tereken, jól látható a zenekar különdöző youtube-videóin, ha viszont kisebb klubban játszanak, akkor rögtön koncentrálódik a feszültség és akkor tényleg tudnak élni a dalaik. És végül a slusszpoén: A Hospice története fikció (igen, a szülinapé pedig fikció a fikcióban). Peter Silberman nem gyászol, ő csak egy huszonhárom éves hiperérzékeny srác, aki képes megfogni úgy egy ilyen kényes témát, hogy az nem válik se giccsessé, se üresen patetikussá. És ez hihetetlen nagy erény egy olyan világban, ahol már az idézőjelet is idézőjelbe kell tenni, hogy jelezzük a reflektáltságot.
A Jézus-mozgalom