– Mivel foglalkozik, ember? – kérdezte.
Miután megválaszoltam, azonnal közölte, hogy régóta gondolkozik ezernégyszáz négyzetméteres balatonbükkmakki házában egy teljes nyílászárócserén, nem kis tétel, hatvannégy ajtó és negyvenegy nagy méretű ablak. Ezt a házat vízparti bungalóként emlegette. És hogy ugyan, ugorjak már le hozzájuk felmérni a dolgot.
– Rendben, kapitány! – válaszoltam, s igyekeztem jó viszonyt teremteni. – Ön talán tengerész?
– Nem. Bár egyik unokabátyám a rendszerváltás előtt a MAHART vezérigazgatója volt.
– Akkor talán egy balatoni hajón… esetleg a vízirendőrségnél szolgált?
– Úgy érti, az Orbánék magánflottájánál? Mert manapság így kéne nevezni őket. Egész nyárhosszat nincs más feladatuk, mint az Orbánék villája előtt grasszálni azokkal a bűzokádó motorosaikkal. Na, nem! Kilencvenhatban én voltam a Balatonbükkmakki Vitorlásklub Elnöke. Akkor ragadt rám.
A felesége, akit Klárának hívtak, halkan sóhajtott. Épp csak, mint amikor a teáskanna csőrét pedzeni kezdi a gőz. Még nem sípol, csak úgy susog. Azt hittem, a dolog komikuma feletti elkeseredésében tette, de mint később megtudtam, azért, mert a kapitány kilencvenhat óta nem csinált semmit. Azóta – bárki töltötte be éppen a tisztet – naphosszat csak Magyarország miniszterelnökeit, például Orbán Viktort és annak pártját szidta, mint a bokrot. De főleg Orbán Viktort.
Így hát a nyár közepén a teherautómmal leautóztam Balatonbükkmakkra. Szerencsétlenségemre az Orbán család ezt a hétvégét szintén ott kívánta tölteni, s ezt az alkalmat ragadta meg arra is, hogy illusztris belföldi és külföldi politikusokat lásson vendégül. Egyúttal valami kormány melletti szimpátiatüntetést is szerveztek, az országúton százával láttam a párt színeibe, zászlaiba öltöztetett autókat. Akarattyáig ért a kocsisor vége, s rólam szakadt a víz a légkondi nélküli teherautóban. Onnantól négy órámba került, mire elértem Balatonbükkmakkot, négyszer forrt fel a hűtővizem, és hat titkosszolgálati ellenőrzési ponton haladtam át. Önkéntesek FIDESZ-címkés ásványvizet és jelvényeket osztogattak. Biciklisek és futók százával előztek meg. Dühöngtem és sajnáltam magam, amiért hétköznapi fickó lévén efféle kocsisorban kell araszolnom. De ekkor az előttem botorkáló autóban Navracsics Tibort ismertem fel. Biztos lekéste a nagy formátumúak menetét. Egy alkalommal, amikor éppen álltunk, egy férfi megállt az autója mellett és azt kiabálta a viszontagságoktól kissé bambán kibámuló politikusnak,
– Játszod az agyad, hogy együtt araszolsz a néppel?! Azt hiszed, bedőlünk az ilyen szar, demagóg demonstrációnak?! F..fej!
Azzal leköpte az állami szélvédőt. Egy másik helyen annyira leragadtunk, hogy mindketten kiszálltunk a kocsiból, nyújtózni egyet. Megragadtam az alkalmat, hogy tájékozódjak kicsit, s megkérdeztem tőle, hogy áll Magyarország szénája. Azt felelte, most már, a kétharmados felhatalmazás megnyugtató hátterével a FIDESZ magabiztosan tartja kezében az ország kormányrúdját, s minden a legnagyobb rendben lesz. Mi mást mondhatott volna?
Végül mégis elértük Balatonbükkmakkot. Az országút fölött kifeszített narancssárga molinón az állt, Magyar Polgár Piknik. A Szekfű utcát, ahol Bókayék laktak (s ami valójában a vitorláskikötőt szegélyező sétány), a rendőrség és a titkosszolgálat lezárta, s nem is engedtek be. Felhívtam a kapitányt, megkérdeztem, hogy juthatnék be hozzájuk anélkül, hogy a titkosszolgálat szitává lőne. Felírta az autóm rendszámát és azt mondta, hamarosan visszahív. A parti kocsmák és büfék alig egy köpésre sorakoztak onnan. Már késő délután volt akkor, úgy döntöttem, bepótolom a kihagyott ebédet. Lacipecsenyést vagy halsütőt kerestem, bár tudtam, valószínűleg hiába, ilyesmit ma a Balatonon kopófalkával kell kiszagoltatni. Elhaladtam egy goffrisütő, egy hamburgeres és egy McDonalds mellett, végül egy pizzéria mellett döntöttem. Minden pizzát, de még az italokat is FIDESZ-es politikusokról és az Orbán család tagjairól nevezték el. A szalámis-pepperonist Kósa Lajos pizzájának hívták, a jeges kávét Szalai Annamária kedvencének. Ettem egy Orbán Viktort és ittam hozzá egy Lévai Anikót.
A kapitány megcsörgetett, s ezúttal beengedtek. Előttem a lengyel kultuszminiszter hajtott be. Itt már véget ért a kikötő, jobbra tőlem a Balaton, balra villák. Bókayék „bungalója” közvetlen szomszédságban állt a miniszterelnök rezidenciájával. Annak kapuját fekete öltönyös, fülhallgatós, tagbaszakadt fickók őrizték, szigorú, gyanakvó, metszően hideg tekintetű harcosok. Mosolytalanul szemmel tartottak, míg kikászálódtam a teherautóból.
A Bókay ház tényleg hatalmasnak tűnt, széltében csakúgy, mint fölfelé. Mind a négy oldalát veranda övezte. Egyik emeleti erkélyéről hatalmas Gyurcsány Ferenc képmás meredt a miniszterelnöki rezidenciára. A képet reflektorok vették körül, s egy futófény áttetsző csöve. A szeme helyén piros indexlámpák! Nyilvánvalóan elképedt tekintetemre a kapitány kacsintva így szólt,
– Egy kis emlékeztető, hogy ne érezzék magukat olyan fene nagy biztonságban!
Aki kétkezi munkát végez, az jól teszi, ha tehetős környezetben meghúzza magát, mert sosem lehet tudni. Ennek megfelelően visszafogottan, szerényen és igénytelenül szoktam viselkedni ilyen helyeken. Úgy gondoltam, amilyen gyorsan csak lehet, lemérem a lemérni valókat, a katalógusból vagy a NET-ről kiválasztjuk a nyílászárókat és már ott sem vagyok. A kapitány azonban fontos vendégnek kijáró figyelemmel fogadott. Hellyel kínált, hűsítő italokat hozatott a szobalánnyal, meghívott vacsorára, sőt azt mondta, töltsem náluk az éjszakát és a másnapot is, egy kis vitorlázás esetleg, hm? Mivel már majdnem az estében jártunk, s ennyi nyílást felmérni több órát vesz igénybe, elfogadtam a meghívását, és másnapra halasztottam a munkát. Kiültünk az italokkal a verandára, de nem a Balatonra és a vitorláskikötőre néző oldalra, hanem a ház háta mögé, ahonnan a felső útra láttunk. Még mindig araszolt az autósor, a rendőrök a környező utcákba terelték a tömeget, kormányszimpatizánsokat és bámészkodókat.
