Nyílások (K.V. cover)

–        Mivel foglalkozik, ember? – kérdezte.

Miután megválaszoltam, azonnal közölte, hogy régóta gondolkozik ezernégyszáz négyzetméteres balatonbükkmakki házában egy teljes nyílászárócserén, nem kis tétel, hatvannégy ajtó és negyvenegy nagy méretű ablak. Ezt a házat vízparti bungalóként emlegette. És hogy ugyan, ugorjak már le hozzájuk felmérni a dolgot.

–        Rendben, kapitány! – válaszoltam, s igyekeztem jó viszonyt teremteni. – Ön talán tengerész?

–        Nem. Bár egyik unokabátyám a rendszerváltás előtt a MAHART vezérigazgatója volt.

–        Akkor talán egy balatoni hajón… esetleg a vízirendőrségnél szolgált?

–        Úgy érti, az Orbánék magánflottájánál? Mert manapság így kéne nevezni őket. Egész nyárhosszat nincs más feladatuk, mint az Orbánék villája előtt grasszálni azokkal a bűzokádó motorosaikkal. Na, nem! Kilencvenhatban én voltam a Balatonbükkmakki Vitorlásklub Elnöke. Akkor ragadt rám.

A felesége, akit Klárának hívtak, halkan sóhajtott. Épp csak, mint amikor a teáskanna csőrét pedzeni kezdi a gőz. Még nem sípol, csak úgy susog. Azt hittem, a dolog komikuma feletti elkeseredésében tette, de mint később megtudtam, azért, mert a kapitány kilencvenhat óta nem csinált semmit. Azóta – bárki töltötte be éppen a tisztet – naphosszat csak Magyarország miniszterelnökeit, például Orbán Viktort és annak pártját szidta, mint a bokrot. De főleg Orbán Viktort.

   Így hát a nyár közepén a teherautómmal leautóztam Balatonbükkmakkra. Szerencsétlenségemre az Orbán család ezt a hétvégét szintén ott kívánta tölteni, s ezt az alkalmat ragadta meg arra is, hogy illusztris belföldi és külföldi politikusokat lásson vendégül. Egyúttal valami kormány melletti szimpátiatüntetést is szerveztek, az országúton százával láttam a párt színeibe, zászlaiba öltöztetett autókat. Akarattyáig ért a kocsisor vége, s rólam szakadt a víz a légkondi nélküli teherautóban. Onnantól négy órámba került, mire elértem Balatonbükkmakkot, négyszer forrt fel a hűtővizem, és hat titkosszolgálati ellenőrzési ponton haladtam át. Önkéntesek FIDESZ-címkés ásványvizet és jelvényeket osztogattak. Biciklisek és futók százával előztek meg. Dühöngtem és sajnáltam magam, amiért hétköznapi fickó lévén efféle kocsisorban kell araszolnom. De ekkor az előttem botorkáló autóban Navracsics Tibort ismertem fel. Biztos lekéste a nagy formátumúak menetét. Egy alkalommal, amikor éppen álltunk, egy férfi megállt az autója mellett és azt kiabálta a viszontagságoktól kissé bambán kibámuló politikusnak,

–        Játszod az agyad, hogy együtt araszolsz a néppel?! Azt hiszed, bedőlünk az ilyen szar, demagóg demonstrációnak?! F..fej!

Azzal leköpte az állami szélvédőt. Egy másik helyen annyira leragadtunk, hogy mindketten kiszálltunk a kocsiból, nyújtózni egyet. Megragadtam az alkalmat, hogy tájékozódjak kicsit, s megkérdeztem tőle, hogy áll Magyarország szénája. Azt felelte, most már, a kétharmados felhatalmazás megnyugtató hátterével a FIDESZ magabiztosan tartja kezében az ország kormányrúdját, s minden a legnagyobb rendben lesz. Mi mást mondhatott volna?

   Végül mégis elértük Balatonbükkmakkot. Az országút fölött kifeszített narancssárga molinón az állt, Magyar Polgár Piknik. A Szekfű utcát, ahol Bókayék laktak (s ami valójában a vitorláskikötőt szegélyező sétány), a rendőrség és a titkosszolgálat lezárta, s nem is engedtek be. Felhívtam a kapitányt, megkérdeztem, hogy juthatnék be hozzájuk anélkül, hogy a titkosszolgálat szitává lőne. Felírta az autóm rendszámát és azt mondta, hamarosan visszahív. A parti kocsmák és büfék alig egy köpésre sorakoztak onnan. Már késő délután volt akkor, úgy döntöttem, bepótolom a kihagyott ebédet. Lacipecsenyést vagy halsütőt kerestem, bár tudtam, valószínűleg hiába, ilyesmit ma a Balatonon kopófalkával kell kiszagoltatni. Elhaladtam egy goffrisütő, egy hamburgeres és egy McDonalds mellett, végül egy pizzéria mellett döntöttem. Minden pizzát, de még az italokat is FIDESZ-es politikusokról és az Orbán család tagjairól nevezték el. A szalámis-pepperonist Kósa Lajos pizzájának hívták, a jeges kávét Szalai Annamária kedvencének. Ettem egy Orbán Viktort és ittam hozzá egy Lévai Anikót.

   A kapitány megcsörgetett, s ezúttal beengedtek. Előttem a lengyel kultuszminiszter hajtott be. Itt már véget ért a kikötő, jobbra tőlem a Balaton, balra villák. Bókayék „bungalója” közvetlen szomszédságban állt a miniszterelnök rezidenciájával. Annak kapuját fekete öltönyös, fülhallgatós, tagbaszakadt fickók őrizték, szigorú, gyanakvó, metszően hideg tekintetű harcosok. Mosolytalanul szemmel tartottak, míg kikászálódtam a teherautóból.

   A Bókay ház tényleg hatalmasnak tűnt, széltében csakúgy, mint fölfelé. Mind a négy oldalát veranda övezte. Egyik emeleti erkélyéről hatalmas Gyurcsány Ferenc képmás meredt a miniszterelnöki rezidenciára. A képet reflektorok vették körül, s egy futófény áttetsző csöve. A szeme helyén piros indexlámpák! Nyilvánvalóan elképedt tekintetemre a kapitány kacsintva így szólt,

–        Egy kis emlékeztető, hogy ne érezzék magukat olyan fene nagy biztonságban!

   Aki kétkezi munkát végez, az jól teszi, ha tehetős környezetben meghúzza magát, mert sosem lehet tudni. Ennek megfelelően visszafogottan, szerényen és igénytelenül szoktam viselkedni ilyen helyeken. Úgy gondoltam, amilyen gyorsan csak lehet, lemérem a lemérni valókat, a katalógusból vagy a NET-ről kiválasztjuk a nyílászárókat és már ott sem vagyok. A kapitány azonban fontos vendégnek kijáró figyelemmel fogadott. Hellyel kínált, hűsítő italokat hozatott a szobalánnyal, meghívott vacsorára, sőt azt mondta, töltsem náluk az éjszakát és a másnapot is, egy kis vitorlázás esetleg, hm? Mivel már majdnem az estében jártunk, s ennyi nyílást felmérni több órát vesz igénybe, elfogadtam a meghívását, és másnapra halasztottam a munkát. Kiültünk az italokkal a verandára, de nem a Balatonra és a vitorláskikötőre néző oldalra, hanem a ház háta mögé, ahonnan a felső útra láttunk. Még mindig araszolt az autósor, a rendőrök a környező utcákba terelték a tömeget, kormányszimpatizánsokat és bámészkodókat.

 

Szolgálati járat; Ez a délelőtt; Megfogott; Árnyjáték

EZ A DÉLELŐTT, tejfehér és lapos,

mint annyi minden errefelé. A szél

marginális, aláhúzza a teret. Liften

ereszkedem alá, megmártózni a piac

örömében: meleg kenyér, házitej,

olcsó fehérneműk. A kávé vizes, de

azonnal oldódik, egyperces ottlét

az öröm hőtérképén. A tér nélkülem

is időzik, jelenlétem marginális, a szél

keresztülhúz mindent, amit magam elé

mormolhatnék. A halvány utóizt sietve

vontatom föl a számban, szájpadlásom

hetedik szintjére, ahol már torkig vagyok

a szoba cinkos melegével, remélve odabenn,

valahol gyomortájon, hogy még nem késő

tejfehér súrolószert öklendezni a szemét-

ledobóba, lemeszelni azt az éjjeli nejlonzacskót,

ami ott zörög makacsul a párnám alatt, mert

egyszer csomót kötöttem rá, pedig felejteném.

 


MEGFOGOTT. Azóta nem térek magamhoz,  nem heverem ki az ujjlenyomatát,

még mindig akadnak nehézségeim a nyomolvasással, csak a kéz súlyát

méregethetem, de menthetetlenül melléfogok. Nincs az a futómű,

ami elhordaná az irhámat, hát szögreakasztom, úgyis szakad róla a víz.

 

SZAKÉRTŐI SEGÍTSÉGRE SZORULOK, a tüdőmet érte találat, ezt a végső

fúvóshangszert, amit nem érek fel ésszel, nem tudom felfogni,

mit melengettem a mellkasomon, kétségbeesett, a hiperventillációs

habogás a szám széléről folyik patakokban. Kívülről fújom, tüdő, légcső,

 

hangszalagok, ínyvitorla, ajkak, fogak, szájpadlás, nyelv. De hol van az még,

a tüdő kétséges, a hangszalagokkal torkig vagyok, mióta elfelejtettem rájuk

csomót kötni, hiába öblögetek oldószerekkel. Levonom ínyvitorlám,

ajkam a fogam közé szorítom, a nyelv a könyökömön jön ki.

 

ÁRNYJÁTÉK

 

I was moving through the silence without motion, waiting for you

In a room without window in the corner, I found truth.

/Joy Division: Shadowplay/

 

I.

Simára gyalul az idő. Nem akarsz

kimenni a fényre, mert ott túl sokan

vannak, és túl nagyra nő az árnyékod.

A hálóban csak a lyukakat látod,

a textúra hiányát, a vákuumot, ami

motivál, ami szippant önmagába.

Olajosnak, magvasnak gondolunk

mindent a héj alatt, pedig a lényeget

a felület barázdái rajzolják körül.

II.

Hol az az arcod, amelyik nem hord

homályos délutánokat a szemei körül,

marad-e valami  felfogható a belső  égés

végeztével, ami a pórusaidon kifér.

Számít-e, hány lépéssel, felszisszenéssel,

vagy csak hogy kilyukadsz-e valahol, ha

összetöröd a tükröket, és be mersz

nézni a csörömpölés utáni csend mögé.

A testben kotorászva születik-e más,

mint véres-fogkrémes hab,

az örvénylés ritmusára elfolyik-e minden,

ami ott van a nyelveden –

vagy a szádban romlik tovább

az is, ami nincsen. 

III.

Mire jó egy ablak és csipkefüggöny, ha

így is a jéghidegre meszelt fal futkos a hátamon.

Az unalomba fulladt naplemente fejlámpaként

ömlik a falinaptár spiráljára, egy rugóra járnak:

fény és idő. Csak bioritmusom fejlődött vissza

egy hüllő vérmérsékletéig, szembeköpni a törzsfejlődést.

A kétely beeszi magát az ínyem alá, nem tudom ez még ősz,

vagy már tavasz, mit mérlegelnék, inkább saját nyelvemre

harapok. Egynyári memóriám van, de ez nincs ellenemre,

nem rémlik, hogy valaha bármit is elfeledtem volna.

IV.

Hogy hátra vagy előre, egyfelől relatív,

másfelől mindegy. A kérdés, hogy van-e egyáltalán:

tovább. – Ami magadban mantrázva is repeszti

dobhártyádat és nincs az az asztal, mi kibírná

nem a lapok együttes tömege, hanem gerincének

fajlagos súlya okán, de ez is csak egy mondat

a sok közül. A napra rozsdás perceket, az ágyba

morzsákat szór a lemenő nap. Utolsó  fényei bal

szemembe égnek, a jobb már a sötétbe néz.

Magamat középre rendezem, gerincem kérdőjelet

kurzivál. Nem hiányzik senki.

 

Leánybúcsú (37/5) – Tématerv

– Itt van tehát egy ifjú hölgy, akinek nem elég jó az élet. Nagyon örvendek. A tématerv rendben van, senki nem találna benne kivetnivalót. Találkoztak Báthoryval?

– Igen. Beszélgettünk, és abban állapodtunk meg, hogy a tématerv leadása után döntünk, milyen intézménybe ad lehetőséget betekintenem. Akkor természetesen jelentkezem Tanár úrnál.

– Van kérdése?

– Van.

– Éspedig?

– Nem a tématervvel kapcsolatos.

– Tudom.

– Nos…

– A közönségesség és az eredetiség, a mindennapiság és a rendkívüliség eme akár banálisnak is mondható határán a lehető legrosszabb, amit tehet, hogy fél föltenni azt a kérdést nekem, mi a szerelem.

Féltem? Valóban féltem én akkor? Úgy éreztem, nem, másfelől azonban, csak amikor Tiszai kimondta a félelem szót, jöttem rá, hogy valóban ezzel írható le a lelkiállapotom. És ez nem az a borzongás volt, mely e különös és kéjes helyzet folyamán újra és újra áthullámzott rajtam, hanem valami más… igen, talán magától Tiszaitól féltem. Most az egyszer ugyanis nem akartam játszani. Vagy nagyon is akartam, de nem lehetett.

– Beavattam a titkomba. Ezzel föloldottam bizonyos határokat. Ezek nélkül azonban elveszek. Nem érzékelem, meddig tartanak a lehetőségeim, és meddig mehetek el általuk. Igen, nyíltan megvallom, ezt akartam kérdezni. Mi a szerelem? Ezerszer megállapított tény, hogy akibe szerelmesek vagyunk, Istenként imádjuk. De mért? Miért imádjuk Istenként? Miért formálódunk rá a szokásaira, öltözködésére, hanghordozására, minden tulajdonságára? Miért tesszük tőle függővé az életünk értelmét, miért szárnyalunk, ha találkozunk vele, s miért görnyedünk roskadozva össze, ha hetekig-hónapokig nem látjuk? Miért?

– Maga mondta ki a kulcsszót: Istenként imádni. Maga állítólag olvasott ember. Miért nem tanul abból a sok igazságból, melyet elméletben olyan jól ismer? Tudhatná, hogy a szerelem istenélmény, s a meg nem élt istenkapcsolatát olvasztja bele ebben a földi gyönyörbe.

– Dehát tudom! Tudom, hogy minden tétova séta az utcába, ahol lakik, zarándoklat, minden elhallgatott szó ki nem mondott ima, minden értelmetlen tett, amit a szerelem nevében cselekszem, rítus, a maga furcsa módján szent cselekvés, ahol jár, szent hely, amikor vele vagyok, szent idő nekem, minden szokása, amit a magamévá teszek, és a közben elherdált önmagam, aszkézis, és ami mindezen kívül van, egyenesen a pokol – de szabad ezt, lehet ezt? Mondhatnám: áldozat, de miért? És valóban az-e? Igen, szeretném kitenni a képét a falra és imádni, letérdelni előtte és meghalni érte, és mindeközben tudom, hogy mindez képtelenség, hogy ez nem is ő, és nem is én. És persze tudom az okokat, amennyiben evilágiak, tudom, hogy mennyire könnyen és hálátlanul dúskál az ember a maga csiholta mámorában, s hogy százszor inkább választaná ezt a teljes semmittevést, mint az élhető szerelmet, melyből rendes mindennapok sarjadnak, amelyeket egyszerre irigyel és vet meg, pedig ő is azokat éli, csak éppen nélküle… Nem ezt érdemlem! Istenem! Vannak-e olyan semmitmondó szavak, melyek elmondhatnák, milyen rettenetesen egyszerű a szerelmes magánya, aki nem szerethet? Ha itt volna, ha vele lehetnék, mindez nem is volna, nem ilyen negatíve kellene megélnem a szerelmet! Mit bánnám és a szerelem összes misztériumát, ezerszer vállalnám inkább a méltatlan elmúlást, ha egyetlen egyszer vele tölthetnék egy kevéske töredékes és tökéletlen időt!

A szó szoros értelmében részegen ültem Tiszai professzor könyvekkel telezsúfolt szobájában. Utólag belegondolva, nem tudom, mi tartott vissza attól, hogy végül és talán nem is olyan hirtelen ötlettől vezérelve őt fullasszam bele a vágyamba. Néhány pillanatra, azt hiszem, a tudatom is kihagyott. Aztán ismét a füstöt szelő mozdulatát láttam. Halkan beszélt, és minden mindegy volt már.

– Ha a szerelem misztikus élmény, és bármilyen különbségeket fedezünk is fel testi és lelki, éltető és élhető vonásai között, mégiscsak az marad, akkor csakis a misztika tulajdonságai alapján érthetjük meg, ez a legfontosabb, amit mondani akarok. Ne áltassa magát, a misztikát csak misztikusan lehet megragadni avagy megkerülni. Ez a szerelem jelen van magában, akármit hisz a keletkezését illetően. Nem lehet megúszni. Maga igen sok ellentmondásos tulajdonsággal rendelkezik. Ez a maga korában nem meglepő ugyan, de nem árt, ha jobban odafigyel, és jobban tiszteli ezeket az ellentmondásokat önmagában. Egyfelől felolvadna a végtelenben, másfelől végsőkig őrzi az énjének határait. Istenhez közeledni – azt nem akar. De megistenülni e szerelem által – azt már igen. A maga szerelme nem más, mint látens vallásosság. Nem vette még észre, hogy valahányszor róla beszél, az égre függeszti a tekintetét? Nem vette még észre, hogy ha a szerelemről beszél, folyton az Istent szólítja meg? Hogy a szerelemről szóló szavai mindig így kezdődnek: Istenem? Hogy áll maga a hittel, Mariann?

– A hittel?

– Milyen riadtan, mégis milyen áhítattal kérdezi! Igen, a hittel. Olyan ismeretlenül hangzik magának ez a szó? Nem tudja, mit tegyen? Próbáljon templomba járni, nem olyan nehéz az. Olvasson misztikusokat, de ne azért, hogy a szókapcsolataikkal saját el nem mondott szerelme retorikáját gazdagítsa. Elmélkedjen, de ne azon, hogy az isteni terv hogyan érvényesül a maga profán spiritualitásában. És imádkozzon. Ha azokat a szavakat, melyeket kigondolt eddig, mind imádságba öltötte volna, sokkal nagyobb esélye lenne az üdvösségre, mint így. Keresse az Istent, ott nagyobb nyugalmat talál.

 

Rendetlen teológia

 

És Ábrahám nem retten meg, pedig az Úr mondja ezt neki. Hogy lehet, hogy nem retten meg, s még csak gondolkodóba sem esik egy pillanatra? Talán úgy, hogy túl jól ismeri az Urat és túl jól ismeri a rettegést. Ha Isten maga lép fel vele szemben kísértőként és Ábrahám nem retten meg, akkor ismeri a kísértést és ismeri a rettegést. Mintha ezt gondolná, méghozzá a legmagabiztosabb nyugalommal: „Még ha elkárhozok, akkor is üdvözülök”. Az abszurdra abszurddal, a kísértésre kísértéssel válaszol, amikor azt, amit ő hisz, többre tartja, mint amiről Isten a kísértés, a próba órájában meg akarja győzni.

 

Hol van a határ hit és apátia, hit és kísértés, hit és cinizmus, hit és önhittség, hit és saját hite hiábavalóságának hite között? Senki sem tudja pontosan megmondani.

 

Ám Ábrahám nem retteg a rettegéstől, túl van azon is. És ezzel nem pusztán saját rettegését győzte le, mert nem magának okozta a rettegést, hanem magát az Urat, aki kísértésbe vitte. Ha Ábrahám a „hit atyja”, akkor ez nem pusztán azt jelenti, hogy engedelmes volt, amit egyetlen pap sem mulaszt el elmondani róla, hanem hogy harcolt vele és legyőzte Istent. Még ha a harc formája itt az is, hogy nem szabad harcolni. Ezért tűnik úgy, mintha még csak nem is erőltette volna agyon magát a harcban, mintha nem is harcolt volna olyan fájdalmasan, mint mondjuk Jób vagy Jónás, mintha fölényesen, mi több, elegánsan győzött volna.

 

És az Úr engedelmeskedik neki, elhárítja a kísértést és az átkot, és visszaadja neki Izsákot.

 

2. Ábrahám kicsisége

 

Az eddigiek Ábrahámnak mint embernek a nagyságát dicsérik. Mindez azonban csak az egyik oldal. A következő kérdés: mi az értelme annak a gondolatnak, hogy az ember legyőzte az Istent, ha a kérdést nem Ábrahám, vagyis az ember, hanem az Isten felől tesszük föl? Mit jelent Istenre nézve ez a győzelem? Mit jelent az, hogy az Isten engedelmeskedik, azaz enged az embernek és általában az emberinek?

 

Amit Ábrahámban felmutathatunk, az még mindig a viszony ember felőli oldala, még ha embertelennek tűnik is. Azt mutatjuk fel, hogy mennyire abszurd, mennyire paradox, mennyire hihetetlen a legmagasabb rendű hit. De az, hogy Ábrahám mintegy legyőzi az Urat, utóbbit olyan kiszolgáltatottságban, olyan végességben mutatja, amit meg kell magyaráznunk, egyébként az a félreértés keletkezik, mintha az ember a hatalma alá hajthatná az Abszolútumot. Márpedig itt nem azokról a science fiction-ökről beszélünk, ahol az ember teremtette gépek vagy robotok végül legyőzik megalkotójukat, az embert…

 

Azt kell mondanunk tehát, hogy Ábrahám éppen azért győzheti le az Urat, éppen azért van erre bizonyos értelemben hatalma, mivel Istent mégsem lehet legyőzni. Semmiképpen sem látszatról van szó, mintha az Úr „úgy tenne, mintha…”. Ahhoz, hogy ezt legalább közelítően meg tudjuk érteni, egyetlen végtelen mozdulattal kellene átfognunk az egész megváltástörténetet, egyetlen végtelen mozdulattal föl kellene emelkednünk a – Hegel szavaival – „végtelenül rétegzett véges emberi világtól” annak a fenségességnek a tartalmához, amit az újévi ének így fogalmaz meg:

 

„Szép kelet, szép nap, nincs benned homály,
mert az örök nap benned a király.”

 

Isten a végtelen, önmagában nyugvó üresség és teljesség. Mint ilyet mégis transzgresszív hatalomként ismerjük meg, mivel átlépi azt a szakadékot, amit képletesen az Istent az embertől elválasztó határnak szoktunk nevezni. Ezt fejezi ki példaszerűen a megtestesülés eseménye. A megváltástörténet bizonyos értelemben Ábrahám történetének inverze: Ábrahámtól saját fiának életét követelik, Isten is saját fiát adja az emberekért. Amekkora áldozatot Isten az embertől már nem vár, amekkora áldozat már túl sok az embertől (hiszen Izsák végül megmenekül), ő maga éppen akkora áldozatot hoz. Éppen akkorát? Nem. Sokkal nagyobbat, összemérhetetlenül nagyobbat. Összemérhetetlen az, hogy az emberek fiai meghalnak, még ha Istennek áldozzák is fel őket, és az, hogy a halhatatlan Isten önmagát emberré teszi és meghal, hogy legyőzze a halált. Ki győzött akkor? Az, aki nagyobb áldozatot hozott.

 

Isten éppen annyiban válhat legyőzötté Ábrahám történetében, amennyiben Krisztus, aki Isten volt, vállalta a legyőzetést és a halált. De éppen annyira legyőzhetetlen is, amennyiben legyőzte a halált és föltámadt és visszatért az Atyához.

 

Miért szükségszerű Krisztus halála? Mert mindennek, ami véges, sorsa a halál. Krisztusban a végtelen teljesség közösséget vállalt a véges emberi lénnyel, úgyszólván egy darab hússá lett. Miért szükségszerű a föltámadás? Mert az Isten az, aki egy darab hússá lett, nem pedig az, aki természetszerűen is csak egy darab hús volt. Összemérhetetlen annak halála, aki, mivel véges emberi lény, meghal, annak halálával, aki úgy hal meg, hogy nem véges emberi lény, de aki azért hal meg és támad föl, hogy a véges emberi lénynek megmutassa, hogy mit is jelent véges emberi lénynek lenni.

 

 

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

         És mire gondol egy tizenöt éves herceg, aki remegő szívvel lépked az erdőben? A tündérre, a tündérekre, a virágzó körtefákhoz hasonló normann hercegnőkre, vagy egy szolgálólányra legalább. Hiszen a nők szégyenlősek, az erdő rejtekébe húzódva várják, hogy beavassák a hercegeket, és megajándékozzák egy legyőzhetetlen névvel. A Herceg már azt is egy tündér varázslatának tulajdonította, hogy a partmenti városok olyan kihaltak voltak, ahogy csak álmunkban látjuk a városokat. Valaki, igen, valaki

         Nem bánta, hogy apja kísérői hátramaradtak. Halix királyt a saját katonái sem szerették: egy erélytelen, durva fráternek tartották, őt a fiát pedig egy nevetséges nyápicnak. Ha a harcosok megtudják, hogy Ulster törvényes királya életben van, azonnal végeztek volna velük. Ha a Herceg kimondott egy parancsot, egy egészen kicsike parancsot, mindig volt egy pillanatnyi késlekedés. Mit is mondanak a költők? Ahogy a düh feszíti meg a csontokat, / úgy kelti életre a szél a tengert. / Meg kell a szívet sértened, / hogy a kar állhatatos legyen. De akinek nincs neve, / az csak szolgája a saját szüleinek.

         De a herceg parancsolgatni sem szeretett. Ahogy hajózni sem. Mióta egy késve teljesített parancs miatt az apja puszta kézzel agyonverte az anyját, nem szeretett az apjával sem kettesben lenni. Nem lehet, hogy az anyja nem a tündérektől, az időszellemektől, hanem a saját apjától féltette?  A dühtől majd szétpattanó, véreres szemektől. Ne ugass, ne mozogj! Ha a kezed-lábad összetöröd, akkor is az apád vagyok. A Herceg már régesrég eltávolodott a tisztástól, de még érezte az arcán az apja mérges, sértődött lehelletét. Az izzadtság-, győzelem- és méregszagot. Az apaszagot.

         De hiába távolodott el, hiába ment-ment, még mindig nem talált semmilyen titkos barlangot vagy palotát. Fák, fák, fák, mindenhol ugyanazok a fák – mégcsak nem is titokzatosabbak, nem is mesebelibbek, mint Írországban. A Herceg elhaladt egy kökénybokor mellett, csak ment egyre sebesebb léptekkel, aztán megint egy kökénybokor… Mintha ugyanaz a bokor lenne! És ez a csend, ez a mindent elnyelő, ez a félálomból ismerős csend…

         Időcsapdába kerültem, gondolta a Herceg. Előre ment, mindig előre, de ugyanaz a kökénybokor harmadszor vagy negyedszer került elé, mindig ugyanabból az irányból, mint valami másik valóságból leselkedő árnyék. Dehát nem ijedt meg, ez a kísérteties csend csak növelte a várakozását – hiszen nincsenek-e királyfiak, akik földöntúli utazás során jutnak el a tündér palotájához, ahol egyetlen, végtelen gyönyörökkel teli nap tíz évnek felel meg… Aztán visszatérnek a hazájukba, de már csak apjuk fehéren porló csontjait láthatják…

         Gyönyörteli, ismételgette, és csak most vette észre, hiába halad nyílegyenesen, csak köröz apja sátra, a tisztás körül. Talán meg is pillanthataná a sátor csúcsát, ha lábujjhegyre ágaskodna? Lábujjhegyre ágaskodott, de hiába nézett a tisztás irányába, sehol se látta a diadalmasan égnek meredő sátrat. Túl sűrűek a fák, gondolta, és már indult visszafelé, nem törődve az apja  szemrehányásával: na mi van, fattyú, máris  inadba szállt a bátorságod?

         De soha többé nem hallotta meg az apja hangját. Soha többé. A visszautat három fiatal, magas harcos zárta el és egy mellvértet viselő, csodásan szőke, fiatal lány… Mégcsak az sem igaz, hogy elzárták volna az utat, csak ott álltak előtte leeresztett fegyverekkel, barátságos tartásban. Minthacsak ők négyen testvérek volnának.

         Normannok, gondolta a Herceg. És én azért jöttem ide, hogy apám katonáival felperzseljem a városaikat. Csak egy kalóz vagyok, egy ír kalóz, gondolta, és a saját ütött-kopott fegyvereit összehasonlította a normannok csodálatosan megmunkált, makulátlanul tiszta fegyvereivel, a fiatal lány napfényben hunyorgó ékszereivel. Ha ez a lány hercegnő, ha tényleg hercegnő… na de ő nem így képzelte el a találkozást! A fiúk igazi óriások, csak akkor merne kiállni ellenük, ha… De mért is állna ki ellenük? Olyan testvéries szívélyesség áradt belőlük, hogy legszívesebben kezet fogott volna velük

         – Eltévedtél, jó lovag? Épp arról beszélünk, miben segíthetünk.

         Ezer szerencse, hogy Halix király normann dajkát fogadott fel az egyetlen fia mellé. Vagy akkor is megértette volna őket, ha egyetlen szót sem beszél normannul? A fiúkból áradó barátságot ugyan melyik bolond ír értené félre? És a lány – talán igazi hercegnő – bátorítóan rámosolygott. Nemcsak a haja volt aranyosan csillogó, hanem a szürkéskék szemében villogó, apró pontocskák is. A Herceg megrettent attól, mennyire közelről látja őket – mennyire közelről, pedig legalább tíz lépésnyire  állt tőlük.

         De hát hány lépés is a barátság? És ilyen kivételesen szép, magabiztos embereknek ugyan milyen titkaik lehetnének?

         A három fiú nem is várt válaszra. Elmondták, hogy ők Vilmos herceg gyermekei, egy fiatal csapattal itt tanyáznak a völgyben, és most egy kis sétára indultak a nővérükkel, hiszen olyan gyönyörű az erdő, olyan kívánatos a tavasz, hogy vétek lenne egy sátor mélyén kuksolni. Járni kell egyet, nemde? Nekik fogalmuk sincs, mivel szórakoznak az ifjak Ulsterben, de ha a Hercegnek van egy csepp esze, és nem terhes az ő társaságuk, akkor velük tart. Akár együtt is ebédelhetnének is, ha a Herceg úgy gondolja.

         Honnan tudják, hogy én ír vagyok, kérdezte magától a Herceg döbbenten.

         – Vagy az írek csak halat esznek? – mind a négyen nevettek.

         Az apám, akarta a Herceg mondani, de a gyűlölet vagy a félelem vagy a két érzés keveréke nem engedte a mondatot befejezni. – Én, én… szívesen… – dadogta.

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info