Add meg Uram, hogy jó legyen.
Aki szeret, velem legyen.
Add Uram, hogy boldog legyen.
Minden bánat távol legyen.
Cserszegtomaj, 2010.01.01.
Roncsolás, csont… elzártság (Csepregi János: Ímé, a test…)
(Csepregi János: Ímé, a test …, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége – Napkút Kiadó, 2008.)
Csepregi János Mindennapi legendák című novelláskötetét követő verseskötete, az Ímé, a test…, négy nagyobb egységet vonultat fel, a néhány vény nélkül kapható haiku, az Apokalipszis, A tumorsejtek metafizikája és A határ egyik oldalán című egységeket. Mind a négy egységben a halál a vallásos tematikával összefonódva úgy kap hangsúlyos pozíciót, hogy a roncsolás, a csont és az elzártság mint a halálra utaló visszatérő képek sorjáznak.
A roncsolás elsősorban a betegséggel, a betegség okán megjelenő beavatkozással, a kemoterápiával való összefüggésében jelenik meg. A kötet példát szolgáltat mind a beavatkozás pillanatának („pogány kézben a penge/tested az oltár”, 11., Bálvány áldozat), mind a beavatkozás utáni állapotnak a lefestésére („füstként tapadnak/ koponyádhoz/ izotópoktól ritkuló/ tincseid”, 38., Szökell), illetve arra, hogy ezen állapot nemcsak a beavatkozást elszenvedőre van kihatással, hanem az azt szemlélőre is, aki bár majd más formában, saját maga ugyancsak részesül a roncsolás, a „zúzás” aktusában a beavatkozást elszenvedő halála után („kertünk fáinak/ zörögve hulló levelei/ szétzúzzák az arcomat”, 48., Üres szék az asztal mellett).
A beavatkozás folyamatára való utalásként is többször feltűnik a kötetben a seb képe, amely emellett még a foghíjas száj, továbbá a csuklóba ütött szeg képére szintén rájátszik. Az előbbi, a foghíjas száj motívuma, egyrészt a „teljes lét” viszonylagosságát hangsúlyozza a keddben, másrészt az Apokalipszisben az elmúlás öregedés általi megvalósulását mutatja be. Az utóbbi, a csuklóba ütött szeg-motívum, beemeli Krisztus alakját, méghozzá úgy, hogy közben a roncsolás és a csont képeinek elválaszthatatlanságát állítja előtérbe („csuklódba szalad a szeg”, 16., In conspectu mortis, péntek; „nyíljon meg bennem is végre/ az ércízű csonthéj”, 55., Helyszínelés, VI. stáció). A Helyszínelés VI. stációjának „ércízű csonthéj” sora már a csontba való behatolás utáni állapotot festi le, így tehát a Kitaszítva „csonthéjon koppan a csőr/ magházad reccsen” (13.) részletének mozdulatsora egyszersmind a VI. stáció adott sorát megelőző mozdulatsorra rímel. A Szökell a brutalitásnak nem a fentiekhez hasonló fajtáját alkalmazza, hiszen e vers a csonthoz való közeledést a csonthoz közeli anyag elfogyasztásának, lemarásának ábrázolásával érzékelteti aközben, miközben a csont belsejének megtámadását már ismertként kezeli: „miközben a rák/ sárgás karmaival/ apadó velejű/ csontjaidról/ húst kapar” (39.). Ezek után nem meglepő, hogy a kötet a halál bemutatását az élet csontokból való lassú eltűnéséhez köti: „apránként szökik/ csontjaidból az élet” (42., Bontásra ítélve). Ehelyett sokkal meglepőbb az, hogy a szombat a csont-képpel párosítja az élet megújításának aktusát. Az élet ismételt lüktetése itt egy megszólítotthoz tartozik, míg a halál elszenvedése kapcsán Krisztus alakját véljük felfedezni („mindennap meghal/ hogy kínjával forrassza/ megtört csontjaid”, 17., In conspectu mortis, szombat). Ennek megállapításakor nem hagyható az sem figyelmen kívül, hogy a szombat című részlet haiku.
Az említett In conspectu mortis haiku-sorozatában az elzártság problematikája szintén felsejlik, amely problematika Csepregi kötetében a sírban való léthez kapcsolódik a legerőteljesebben. A szerda-haikuban – ahol szintén látható a Krisztusra való utalás – a sírban való lét még mindig kötődik az élethez, lévén, hogy a halál utáni állapotban még mindig részesül az egyén az élettel való érintkezésben. A szerző ezen érintkezést Krisztus alakjára való utalással emelheti be („mindennap hallgat/ csendjéből a sírodba/ élet szivárog”, 16.). A Gyász című, nem a fenti sorozatban lévő haiku a halál utáni test élethez kötődését jeleníti meg. Itt nem Krisztus alakja tűnik fel, hanem a test földdel való viszonyrendszere. E vers a földbe zárást a föld méhébe zárásnak tulajdonítja, és ezáltal a méh attribútumait applikálva egy új, lehetséges élet képét vezeti be („engem méhébe föld zár”, 13.), amely képre a Zet fog válaszolni, amelyben pedig a szerző a halott test élők világába való ismételt belépését már az „új”, kissé átalakult formában megjelenő test roncsolását előrevetítő cselekménysorral írja le. A test mészként, majd krétaként él tovább e gondolategyüttesben („sír nyög ahogy lehorzsolja/ oldalát a súrolódó kréta”, 43.).
Csepregi az elzárt lét kissé, illetőleg valamennyire nyitott aspektusát a test-lélek viszonya alapján rajzolja le. Ez esetben a testhez a zártság attribútumát társítja. A test az, ami el(/be)zár. Ez figyelhető meg A fény farag című versben („madártetembe zárva/ tintafoltos ég alatt: bensőnkben a lélek”, 62.). Ehhez hasonlatos még a Csak játékban bemutatott azon részlet, amelyben a lírai én az eltemetett macskák hangját hallja („s évek telnek el/ míg a föld alól halkan/ az ég felé szivárgó/ tucatnyi vékony/ macska hangot/ hallgatom”, 30.).
A betegség ábrázolásához párosul az elzártság lefestésnek legkeményebb és legkegyetlenebb típusa, amelynél az elzártság a roncsolás, a roncsolódás következményeként látható. A borda mint ketrec, a gépek mint őrök funkcionálnak („bordái ketrecében/ szűköl a lappangó/ köhögés […] foglyukként őrzik a gépek”, 40., A sokadik műtét; „negyvenkilónyi örökkévalóság/ a kórházi ágyhoz kötözve”, 48., Üres szék az asztal mellett).
Csepregi János Ímé, a test… című kötetében a fenti problematikák összefonódása vehető észre. A betegség kapcsán a beavatkozással együtt járó roncsolódás, illetve a betegség folyamányaként is értelmezett csontot érintő „csapás”, a súlyos betegség miatt bekövetkezett elzártság, majd a halál, így a test sírba zárása egy láncolatot alkot. A kötet méltatásakor ne feledkezzünk meg Czipor Adrienn nagyszerű illusztrációiról sem. A kötet borítóján található illusztráció a test sírba zárását, a röntgennel átvilágított állapotot, továbbá a betegség következtében megmutatkozó arcnélkülivé válást, a tekintet hiányát a lehető legmegfelelőbben szemlélteti. A kötet illusztrációi az említett állapotok milyenségének lényegét prezentálják, és ily módon a versekkel mintegy párbeszédet folytatnak.
Plazmás az égben
– Szoktál emlékezni „arra”?
– Gyakran. A tények és déjá vu bűvös mezsgyéjén vált alkotóelemmé bennem. Az a frakcionálóvá átalakított ódon szövödeépület, mint külön világ a peremvárosi diszharmóniában, félhomályos csarnokával, benyíló, szürkefalú termeivel, vacogó hűvösségével és kísértő melegségével maga volt a testet öltött anakronizmus, melyen át tovább teremtődnek a meg sem történtek is.
– FERI BÁTYÁD…
– Nem a legkorszerűbb üzem a miénk – magyarázza Molnár művezető –, ez van, inkább hasonlít egy középkori alkimista barlanghoz, de jó kis csapat jött össze, majd meglátja, családias hangulat, móka meg minden… Ez itt a labor, egyben tartózkodó, cigarettázni csak itt lehet… Új kolléga! – mutatja be Molnár művezető. – Jöjjön, menjünk tovább… A dekantálóban vagyunk, látja, ezekben a nagy edényekben ülepszik a szérum, a pincét meg a vegyszerraktárt majd később az Attila megmutatja… Legfontosabb hely a fugaterem, nincs itt valami meleg, tudja, általában mínusz tizenkét fokban kell dolgozni, na nem hosszú ideig, különben megromlana a plazma.
– Nem szokott itt nagyon büdös lenni?
– Dehogy! – tiltakozik a művezető. – Az volna ám a cifra, ha megbuggyanna a vér, vagy valami!… Hát, egyszerűen szólva ennyi, jó munkát kívánok, érezze magát otthon nálunk, lehet, pár év múlva maga lesz a főnök, én pedig a beosztottja.
– Honnan jött? – kérdezi tőle Attila négyszemközt.
– Tegezz, rendben?
– Jó. Honnan kerültél ide?
– Utoljára a pénzverőben dolgoztam. Az éremgalvanizáló üzemben.
– Miért jöttél el?
– Összebalhéztam a főnökeimmel.
– Hol szeretnél lenni? Hidegben vagy melegben?
– Választhatok?
– Persze.
– Mit tanácsolsz?
– Legyél Gaál Imre bácsival meg velem a hidegben. Imre bácsi az ász, a legjobb szakember. Az ő keze alatt öröm dolgozni. Elvégezzük a munkát, és kalap-kabát, mehetünk haza. Feri bácsiék sokszor estig is elpiszmognak
– A drágalátos Kareszkáról ne vegyél példát – mondja neki a laborban Feri bácsi sokszemközt. – Nem egy rendes ember.
– Maradjon már, Feri bátyám! – felesel rá a sértett, kerek képén gúnyos vigyorral.
– Lusta, mint a dög, és semmi tisztelet nincs benne az idősebbek iránt. A kajádat pedig dugjad el előle, mert mindent felfalna.
– Maga meg minden nap kifuttatja a kakaóját. Lesse már meg, hogy néz ki az a szerencsétlen rezsó.
– Láttam mongolokat – szólal meg az új fiú. – Mit keresnek ezek itt?
– Szakmai gyakorlaton vannak. Holnap hozzánk is irányítanak egy palacsinta képűt.
– Ez az Attila marha erős gyerek – szavalja Ottó, a költő lelkű plazmás, aki verseivel szokta abajgatni munkatársait. – Fél kézzel emelgeti a kannákat, pedig az tele vérrel megvan legalább harminc kiló, le is szakadna a karom, ha én is úgy csinálnám, de nem is érdekel az egész, szarok bele, két hét múlva lepattanok, megyek vissza a régi szakmámba.
– Éspedig?
– Hullaszállítónak. Hidd el, az a legfrankóbb meló a világon. Sokszor van egy kis mellékes lóvé, meg ez, meg az, na ja, néha kicsit trutymós, de ki lehet bírni, baromi érdekes, egyforma halott nincs, mindegyikben van valami egyéni, meg olyan elvont, nézem őket, hát mintha sose lettek volna működő emberek, már kezdettől élettelen lenne mind, bár nem tudom, mit szólnék, ha az anyámat látnám kiterítve…
Kiss Feri, akinek olyan a képe, mint a meggyűrődött kátránypapír, megelégeli.
– Baszd meg, Ottó, te rosszabb vagy, mint a Kossuth Rádió, mert azt legalább ki lehet kapcsolni.
– Hangosak a fugák, mi?! – kiáltja Attila a mínusz tizenötben a fülébe. – Figyeld csak, hogy csinálja az Imre bácsi! Nagyon érti a dolgot, úgy ismeri a gépeket, mint a tenyerét! Mindjárt lehet töltögetni!
– FERI BÁTYÁD MÁN…
– Hogy legyen akkor, miszter? – kérdezi Molnár művezető Gaál Imrét az irodában.
– Hát, hogy is kék… Az öreg Ferkó, Gábor meg a…hogyishíjják mennek a vágóhídra, én Attilával meg Karcsival fogadom űket.
Az utolsó falevél – Krónika az 1382 és 1395 közötti évekből
Milyen gyönyörű májusi nap! Pompás levegő, üde szellő, lágy napsugarak… A madarak csicseregnek, a nyulacskák pedig vidáman ugrándoznak, mintha csak azt mondaná ártatlan pofácskájuk: “Gyere, lőj rám, küldd utánam a kutyákat, hogy aztán brutálisan lemészárolhass tíz-húsz társammal együtt. Imádok vértócsában fetrengeni! És jól vigyázz, hogy kakukkfűvel fűszerezzenek be sütés előtt, különben nem leszek ízletes és ropogós!” Legalábbis Mária így gondolta. Egykedvűen szemlélte a tájat lova hátán. Fel sem tűnt neki, merre viszi az állat: hamarosan le-leszakadoztak a szolgálói, teljesen magára maradt.
Vállat vont.
Mindig is egyedül voltam.
Legkorábbi emléke, tizenkét éves korából: az apja temetése. Az a sok ember… És mindenki őt nézte, a vézna, riadt kislányt, amint az anyja maga után húzza a húgával, Hedviggel együtt. Hedvigre sem emlékszik már, akit az anyjuk pár nap múlva elküldött a lengyelekhez. Azóta se látta, levelet is ritkán írnak egymásnak.
A temetés után jött a koronázás, Fehérvárott. Alig volt jelen valaki, és nagyon, nagyon hideg volt. Még a korona is nagy volt a kislány fejére, az érseknek kellett tartania. Csak az anyja és Garay főúr mosolyogtak elégedetten egymásra, mindenki más azt suttogta, nem lesz ez így jó, hogy asszonykézbe került az ország. Persze az anyja mindezzel nem törődött, ahogy Garay sem. Mentek a maguk feje után, neki a falnak. Ezzel a taktikával csak azt érték el, hogy egy napon beállított Károly bácsi Nápolyból, ez a nevetséges törpe, gonosz disznószemekkel. Őt, Máriát pedig fegyveres férfiak kísérték be a visegrádi nagyterembe, és aláíratták vele, miszerint lemond a trónjáról, és azt rokonának, Károlynak adja, aki később Kis Károly néven vonult be a történelembe, miniatűr termete, végtelen ostobasága és halálának meglehetősen morbid körülményei révén.
Károly gondolkodás nélkül bedőlt Erzsébet anyakirályné “jó rokoni szeretetének”, negédes mosolyának, rosszul megjátszott kedvességének, és továbbra is ott tartotta a két nőt a várban. Erzsébetnek se kellett több, egy hideg téli estén megüzente királyi rokonának, hogy fontos államügyekben tanácskozniuk kell. Károly belépett a terembe és széttárta a karját, hogy megölelje rokonát. Átvillant az agyán, hogy Erzsébet, negyvenvalahány éve ellenére még mindig milyen dekoratív, vajon mi lenne, ha feleségét, azt a házsártos boszorkányt lecserélné rá. Nehéz lehet egy ilyen csinos asszonykának a magány. Erzsébet arcán azonban furcsamód nyílt undor tükröződött, hátralépett és ezt sikoltotta:
– Rajta! Vágd fiam, vágd, Forgách…! Pusztítsd el ezt a büdös olasz disznót!
– De hát kedves Erzsébet, mi folyik itt? – bámult értetlenül Károly, de Forgách Balázs kardja lesújtott a koponyájára. A király összecsuklott és elterült az egyre terebélyesedő vértócsában.
– Szép munka- állapította meg a királyné. – Gyerünk, vigyétek innen ezt a hullát, és valaki takarítson fel.
Ekkor azonban Károly felpattant.
– Hinnye, a fejem. – motyogta és kitámolygott a szobából. Mária az ajtónyílásban leselkedett, mert Erzsébet annyira indiszkrét volt, hogy a királyon kívül már mindenki más tudott a készülő merényletről. A kislány elkerekedett szemekkel nézte, ahogy királyi rokona véres fejjel, lifegő fejbőrcafatokkal kitántorog, majd dülöngélve megkeresi a szobáját és becsapja a tölgyfaajtót.
– Mennyi vér. – álmélkodott a lányka. Nem is sejtette, hogy ez még csak az első a rá váró számos sokk-élmény közül. És ez a fémes szag… Hányszor fogja még érezni!
Bekukkantott, és látta: anyja ott fekszik a földön és Garay éppen próbálja életre pofozgatni. Erzsébet kinyitotta a szemét és hálásan mosolygott a főúrra, majd hagyta, hogy a férfi keze a dekoltázsára tévedjen. Csak ekkor tudatosult bennük, hogy hálás nézőközönségük is akadt Mária személyében. Erzsébet felpattant, lesimította a ruháját és idegesen körözni kezdett a teremben.
– Most mit tegyünk?! Mit tegyünk?! – idegességében rágcsálni kezdte a körmét. Mária elfordult. Undorító. Ráadásul ez a sok vér. Miért van az, hogy az anyja minden, a palotában folyó mocskos ügyben részt vesz?
– Meg kell szabadulnunk a törpétől, ez egyértelmű – jelentette ki Garay, és jelentőségteljesen Forgáchra pillantott. Balázs kéjes mosollyal megnyalta a véres pengét és elgondolkodott.
– Én semmi esetre sem! Az már túl gyanús lenne. – felelte és pillantása Máriára tévedt. Most először tudatosult benne, hogy a kis ex-királynő nem is olyan kislány már: sápadt, nyúlánk gyermek, nagy kék szemében pedig valami hihetetlen szomorúság, ugyanakkor ez a szem tudott nagyon kegyetlen is lenni. Amint észrevette, hogy Balázs nézi, olyan lesújtó pillantást vetett felé, hogy az újdonsült gyilkos menten elkapta a tekintetét róla.
– Az orvos. – suttogta Mária, mintegy maga elé, aztán hátat fordított, és elhagyta a termet. Erzsébet, Garay és Forgách döbbenten bámultak utána. Hogy lakozhat egy gyermekben ekkora gonoszság? Mindenesetre jó ötlet volt. Gyorsan le is fizették Károly seborvosát, aki következő alkalommal annyi mérget locsolt a sebbe, hogy az egy hadsereget is nyomban kiirtott volna, Károly mégis napokig haldoklott, míg végre kiszenvedett. Erzsébet és Garay pedig folytathatták politikai viháncolásukat, amely lassan a végéhez közeledett.
Mária számára nem sokat jelentett, hogy újból ő a király. Erzsébet egyébként is gondoskodott róla, hogy ne sok rálátása legyen a politikai helyzetre. Kezdett tartani a lányától. Milyen hideg, kegyetlen teremtés. Mintha csak a fiatalkori önmagát látná benne. Nem is sejtette, hogy Mária, akinek legkedvesebb elfoglaltsága az volt, hogy az ablakában ülve a babái fejét tépdesse egyre, sokkal jobban tudja: mindannyian a vesztükbe rohannak. Méghozzá ijesztő gyorsasággal.
Amor de lonh
Amor de lonh
Kesergve írok most magának,
kedves, hisz válasz úgyse jön,
de bárhogyan emészt a bánat,
azért magamat nem döföm
se szíven, se fejen, se térden,
tüdőn, se háton se belen,
se bőrön, se fülön se mégsem,
én nem csinálom ezt nekem,
hanem itt, a száműzetésben
szomorkodva rád gondolok
(tudod, Pesten vagyok, nem ott),
se magamat én konyhaszékkel,
mint nénikéjét döfi nem
a nagy hős: Mikes Kelemen.
Az év és az évtized popzenéi
Az ÚjNautilus 2009-ben induló zenerovatának szerzője az év végének közeledtével hátratekintett és hagyta hogy egy mindent átfogó pillantásban sűrűsödjék mindaz, ami ennek a visszafogottságában kacér esztendőnek az esszenciáját jelentette könnyűzenében. Majd, mint napfogyatkozás idején a primitívek, szemét összébb hunyorítva tett kísérletet a popzene elmúló évtizede fantomképének felrajzolására.
(Ízelítők dalak a címre kattintva tekinthetőek meg.)
2009 TÍZ DALA
10. Animal Collective, Summertime Clothes = Merriweather Post Pavilion
Az Animal Collective-ről idén sok mindent elmondtak, talán csak azt hangsúlyozták relatíve keveset, hogy ebben a dalukban több slágerpotenciál van, mint a My Girlsben, vagy mondjuk a Brother Sportban.
9. La Roux, In For The Kill = La Roux
Az év elején szinte mindenki Little Bootsra fogadott a La Roux-val szembeni retroharcban. (Én nem.) Végül a La Roux úgy nyert, hogy olyan dalt nem adott ki kislemezen, mint a Colourless Colour.
8. Peter Doherty, Last Of The English Roses = Grace/Wastelands
Pete Dohertynek az elvonókon, börtönökben valamint a jó ég tudja hol pazarolt idejébe azért csak belefért öt (!) lemez az évtizedben. Igaz, ezek közül csak egy tökéletes, a többi viszont összecsapottságával illik jobban Dohertyhez. Idén a ez a lötyögős, csapott romantikájú szám menti meg az aktuális lemezét.
7. Japandroids, Young Hearts Spark Fire = Post-nothing
Idén nyáron talán ez a dal volt képes leginkább magába szívni az évszak esszenciáját. „I don’t wanna worry about dying, / I just wanna worry about sunshine girls.” – zengette a meglehetősen vastag megszólalású duó.
6. Phoenix, Lisztomania = Wolfgang Amadues Phoenix
A Phoenix idei albumán több kiváló dal is volt (1901, vagy Love Like Sunset), a de a legjobban mégiscsak ez a tagadhatatlanul franciás puhaságú, Liszt Ferencet idéző dal sikeredett.
5. Lily Allen, Everyone’s At It = It’s Not Me, It’s You
Ha Lady GaGa az új Madonna, akkor Lily Allen az új Britney Spears. Az évtized egyik jellemző tendenciája, hogy ami nem működött a kilencvenes években, az egy évtizeddel később igen. Bauderillard sokat tudna mesélni, mennyivel másabb hátország a kelet-londoni lakótelep, mint a Mickey Mouse Club.
4. Grizzly Bear, Two Weeks = Veckatimest
A Grizzly Bear volt az Animal Collective mellett az idei év leginkább túlértékelt, de emellett azért közel sem értéktelen zenekara. A Veckatimest album is meggyőzőbb lenne, ha még lenne még két hasonló dal, vagy ez se lenne rajta. A Two Weeks így egymagában kicsit kilóg az absztraktabb darabok közül. Önmagában viszont kiváló álmodozós darab.
3. Girls, Lust For Life = Album
A vallomásszerűen induló, slampos folk-darabnak tűnő dal a második versszaknál fordul ki magából: a „Wish I Had A Father” sor helyett „Wish I Had A Beach House” énekel, közben belép a doo-wop-os kísérővokál is. Jó példa ez a dal arra, hogy egy drámázó tónusban előadott komolytalanság milyen megkapó is tud lenni.
Nathan Williams egyszemélyes zenekara több szempontból is nullpontot jelöli ki: zeneileg, egzisztenciálisan és előadás tekintetében is. Eggyel emögött már csak zaj van. Talán ezért van benne akkora kraft, mint az amerikai telepesek által állatiasnak tartott Delta-bluesban, vagy az angol polgárokat riogató Sex Pistolsban. Tökéletes krónika a kilátástalanságról, amikor az élet már csak egy feladat.
1. Lady GaGa, Paparazzi = Fame
Ha a Wavves az antitézis, akkor Lady GaGa a szintézis 2009 popzenéjében. Ő a metasztár archetipusa, aki előbb felénekli a Paparazzi című számot, majd amikor tényleg üldözik a fotósok, akkor már ő is fényképezőgéppel a kezében lép ki a limuzinból. Mint a szellemkastélyok tükrei, és azok ridegsége.
2009 TÍZ LEMEZE
Mintha a latin-amerikai származású német zenész minimál-technóját a francia pop üdvöskéje, Camille, és az ő tavalyi lemeze a Music Hole ihlette volna. Ahogy Camille a zongorát leszámítva csak az emberi testet használta “hangszerként” (taps, ének, beatbox ésatöbbi), úgy Aguayo a minimál-technót bolondította meg hasonlóan emberi módon.
9. Handsome Furs, Face Control
A Wolf Parade nevű, blogszintéren kultikus zenekar egyik frontembere feleségével ácsolta össze ezt Kelet-Európa ihlette zajos, de táncolható barkácspop-lemezt.
A korábban csak energikus koncertjei miatt érdekes Horrors idén eljátszotta azokat a dalokat, amiket valószínűleg a Joy Division írt volna meg, ha Ian Curtis megéli a My Bloody Valentine Loveless című lemezét.
Ezzel a lemezzel már foglalkozunk a zenerovat legelső szövegében. Ha még lenne tétje a dolognak, akkor az év konceptalbuma elismerés az Anthlersöt illetné.
Az „xx” nevű zenekar debütáló munkája mintha a tavalyi felhőtlen Vampire Weekend-lemez szomorkás ellenpárja lenne. Az idén hajszálnyival alulteljesítő Clientele-lel szemben pedig megnyerték az év bensőséges muzsikája címet.
5. Phoenix, Wolfgang Amadeus Phoenix
A francia zenekar végre megtalálta a maga számára tökéletes élő hangszer verszusz elektronika arányt, így az év elektropop-lemeze az övöké.
A gyerekkorát szektában töltő Christopher Owens mintha egyszerre akarna mindent bepótolni: a többségben lévő folkosabb dalok mellett van egy ragadós rádiópop sláger, egy ötvenes évek zsánerében fogant összezajozott rock and roll, egy szörfös darab, valamint egy zajos shoegaze dal is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a dalok se kiegyensúlyozottan minőségűek, akkor elmondhatjuk, hogy ez az év legjobb kaotikus albuma.
3. Dirty Projectors, Bitte Orca
A Dirty Projectorsban egyszerre bent van a White Denim absztraktsága, néha-néha vadsága is, az Animal Collective többszólamú vokáljai, a Grizzly Bear darabosságában is valamiféle harmóniát sugalló dallamvezetései, valamint kicsit korábbról a Fiery Furnaces Blueberry Boatjának átláthatatlan, kalandozó dalstruktúrái. Ezért ők a 2009 popművészei.
A tavalyi “stílus”-alapító noise-ambient lemeze után a Fuck Buttons duója idén egy tisztább hangvételű, már majdhogynem táncos műsorral lepte meg az érdeklődőket. Az epikusan elnyúló, finoman sodró tételek mintha valami party-filmnek az aláfestőzenéi lennének.
1. The Thermals, Now We Can See
A szélesebb körű szakmai elismerést meghozó, amúgy nem különösebben jó harmadik lemeze után, a Thermals megírta a pályafutása eddigi legjobb lemezét. A Now We Can See kritikai fogadtatása ugyan felemás lett, pedig az album minden egyes dala telitalálat: lezseren ötletes, csillogószemű poppunk szám valamennyi. Ha az év tíz dalát a Now We Can See-ről vettük volna, akkor sem lett volna kevésbé igazságtalan, mint így, hogy szándékosan egyet sem emeltünk ki.
AZ ÉVTIZED 10 LEMEZE
10. Green Day, American Idiot (2004)
Az évtizedben magáért a lemezért és a konceptalbumért a Green Day tette a legtöbbet. Emellett a többtételesre csavart, mégis tökegyszerű dalaikkal és az azokban megidézett stílusokkal felrajzolják az utat Eddie Crochantől kezdve a Who-n, a Clashen és a Replacementsen át a saját maguk életművéhez és a 2004-es punk-jelenig. Megmutatva ezzel azt, hogy lehet tizenakárhány évvel a zenekar indulása után is izgalmas lemezt készíteni. Főleg punklemezt.
9. Franz Ferdinand, Franz Ferdinand (2004)
Bár maga a zenekar etifáig nem tudott túllépni ezen a lemezén, mégis ez az album vonul be úgy a könnyűzene történelmére, mint amelyik visszahozta azt a gitárzenét, amire táncolni lehet.
8. Animal Collective, Merriweather Post Pavilion (2009)
Éves szinten ugyan nem értékeltük ezt az albumot, de nagyon jól tudjuk, hogy évtizedes perspektívából hatalmas jelentőségű lemezről van szó. Kicsit olyan ez, mint Ady a maga korában és társadalmi helyzetében: ennyire még talán sosem volt menő a legaktuálisabb és kritikailag leginkább respektált lemezt hallgatni mint az Animal Collective 2009 korongját. (És igen, a pitchforkmedia.com pedig a popzene Nyugat folyóirata lett az évtizedben.)
7. White Stripes, De Stilj (2000)
A White Stripes legfőbb jelentősége az, hogy visszanyúlva a rocktörténelem elejére, és a country felől, nagyobb részben pedig a bluesból kiindulva készítette el jobbnál-jobb dalait. A stúdiótechnikákkal és producerkirályokkal szemben a szerzői hagyományhoz való csatlakozással pedig legitimálták a kéttagú rockzenekarokat, az évtized egyik alapfelállásává avanzsálódó formációt. (lásd még: The Kills, vagy a már említett Handsome Furs stb).
A WS De Stilj-e mellett ez a lemez volt az évtized másik megalapozója. Azzal a „botránnyal”, hogy a világ legjobb gitárzenekaraként készítettek egy majdhogynem gitármentes, elektronikával gazdagon megtámogatott lemezt, tulajdonképpen végérvényesen összenyitották a popkultúra két eddig többé-kevésbé különálló szegmensét. Jellemző módon, amikor nem tudtak már előrébb merre menni, visszakanyarodtak a korábbi lemezeikhez hangzásához, egyre inkább visszavéve az organikusabb megszólalásohoz.
Az énekesnő a hangmintákból összeácsolt dalaival tulajdonképpen az irodalmi intertextualitás auditív reprezentációját készítette el. Ezzel beteljesítve a popzenében is a posztmodernt. Nagyjából ez az album utáni időkben (,de nem emiatt!!!) jelentek meg nagyobb mennyiségben azok a vélemények, hogy kezd unalmassá válni ez a fajta idézgető könnyedség.
4. Muse, Origin Of Symmerty (2001)
A Muse 2001-es lemeze az évtized mostoha gyermeke. Miközben a zenekar az „új-Radiohead-jelenségből” lassan az apró pénzre váltott Queenné lett, mindenki megfeledkezett arról, hogy a Matthew Bellamy vezette zenekar közben csinált egy olyan „megalomániás” lemezt is, ami drámaian hisztérikus dalaival jócskán túlmutat a Radiohead-epigonságon, kis-Queenségen.
3. The Knife, Silent Shout (2006)
A svéd elektro-duó 2006-os kiadványa elidegenedett, már-már paranoiás hangulatával lett az évtized megkerülhetetlen lemeze. A koncerteken, lemezborítókon is maszkban szereplő testvérpár e lemezen hallható zenéje nehezen írható körül. Valamikor azt találtam ki a címadó dalra, hogy olyan, mintha a Sonic Youth-ot megihlette volna a Knight Rider főcímdala – de ez csak rész igazság, vagy az se.
2. Arcade Fire, Funeral (2005)
Az évtized legtisztaszívűbb produkciója mindenképpen a kanadai Arcade Fire Funeral című műsora. A zeneileg a springsteen-i hagyományt továbbvivő zenekar, a történetkísérésben már kipróbált hangzásra írta rá gyermeki szürreáliáit.
1.The Libertines, Up The Bracket (2002)
Nem zárható ki, hogy Pete Doherty alulértékeltségébe belejátszik, hogy nála többet tuti nem sokan szerepeltek pletykalapokban az évtized folyamán. Emellett talán pont ezek a szakértő fórumok nem vették észre, hogy Doherty a maga módján – aktualitásában talán nem is annyira, de slágereivel mindenféleképpen – zeneileg is folyamatosan jelen volt az évtizedben. A 2002-es, még a reflektorfény előtt megjelenő lemezen például csupa tökéletes dallal adta vissza azt a romantikus mázt Angliának, amit a kilencvenes években az Oasis, úgy tűnt, örökre összemocskolt.