„Én az istenek tenyerén lakom, / és szomszédja vagyok önmagamnak”

Polgár Anikó „görög mitológiájában”, régi-új világában még meghalni sem lehet. Hiszen „édesszájúak” a hallottak, akiknek Klütaimnésztra visz áldozati ajándékul anyatejet kőkorsóban − ahogy „édesajkúak” a múzsák is, akik ünnepkor csapatostul tódulnak rúzst és bokacsizmát vásárolni a bevásárlóközpontokba. Kasszandra még meghalni sem tud „idejében”, nyelvét a római korban is sodorja az ár, szavait pedig minuszkulába írja át egy „buzgó szerzetes”.

Polgár Anikó, Régésznő körömcipőben, Kalligram, Pozsony, 2009.

Különös, az alakja és borítója miatt szinte érzékien tetszetős kis verseskötetet tartunk kezünkben. A nyitó- és záróvers a nagy női misztikust és „grammatikust”, Szent Hildegardot lépteti elénk, a kötet többi verse viszont az antikvitáshoz, a görög mitológiához kapcsolódó különös viszonyt formázza meg – legtöbbször női monológokba foglalt női sorsokon keresztül.
            Van-e külön nyelve, „grammatikája” a női szenvedésnek? Vagy van-e ennek tolmácsolására hivatott műfaj vagy beszédmód? Az egyik vers címében a költő, Polgár Anikó is utal a heroidákra. De nem minden vers beszélője nő. A kötet első részében a görög mitológia nőalakjai beszélnek (szülnek, szoptatnak, szenvednek), a második részben viszont héroszok, heroinák és tudósok utazgatnak – többnyire turistabuszokon –az antik múlt „emlékei” között.
A szülés/születés és utazás egybemosódik. Hiszen nőnek lenni nem más, mint végigjárni azokat az állomásokat, amiket más „utazók”, más nők máskor már bejártak. Teherbe esni, szülni, vetélni, szoptatni, kiszolgáltatottnak lenni nem történet, nem történelemben formálódó, állandóan változó elbeszélés, hanem rítus, ahol mindig ugyanazok a stációk. Ahol az istennők és a heroinák a női kiszolgáltatottság változatainak a megtestesítői. Ezért ihatnak aloe verás energiaitalt, ezért hörpölhetnek szoptatósteát, ezért menekülhetnek a családjuk elől a bankkártyájukat a retikülben rejtegetve. Hiszen a szülés sohasem változik. Egy ma élő nő mellén ugyanolyan könnyű a „csecsemő babráló keze”, s az ő vállán ugyanolyan súlyosak a „márványköpeny nehéz ráncai”, mint a régi istennőkén.
            Talán a változatlanságba való beletörődés teszi olyan fenségessé ezeket a női sorsokat? Vagy azért olyan fenséges hatásúak ezek a női monológok (különösen a kőoroszlánokat anyatejjel itató Klütaimnésztráé), mert bennük – így vagy úgy – de nem akárkik, hanem tragédiák hősnői vallanak? Mert valahogy a szívébe látunk a görög tragédiának? Nemcsak az egyes tragédiáknak, hanem a tragédiának.
            Noha a „lant uralja a himnuszt” (ahogy a „megfoghatatlant a kézzelfogható”), de azért a mítoszt körbevevő epikus kelléktár könnyedén lecserélhető vagy mással behelyettesíthető. A meghökkentő anakronizmusok akár groteszk elevenséget, vidám karneváliságot is kölcsönözhetnének a verseknek. Mulatságos, ahogy Oresztész felszáll egy turistabuszra, és terepszemlére indul Mükénébe, ahogy a buszon utazó Télemakhosz beszámol arról, hogy választott egy „kis brosst”, ami jól megy majd mamája, Pénelopé kosztümjéhez.
            De a kellékek „cserélgetése” sem mulatságos igazán. Hiszen „roppant, átgondolt szintaxis” köti össze a múltat és a jelent, az antikvitást és a mát, és a tej- és vérfoltok, élet és halál, szerelem, erőszak és csalódás ismétlődése sohasem felszabadító igazán. Nincs feloldódás. A kétezer év múltán a tengerből kiemelt görög szobrok ugyanolyan felhorzsoltak, megsebzettek, csonkák, ugyanúgy forrón „lüktetnek”, mint ama modell-szerű női sorsok képviselői, az istennők, akikről ezeket a hófehér szobrokat mintázták. Furcsa kiforgatása ez az idea-tannak: „Mindegyik csonka. Talán vérzik is, ha megkarcolom.” A mítosz, az örökös ismétlődés, a „roppant szintaxis” nem engedi, hogy a sebek, hogy bármilyen (női) seb begyógyuljon. A gyerekeket meg kell szülni, meg kell szoptatni, a csalódást elviselni; a bosszúterveket − ha vannak − időben be kell teljesíteni.
            „A test kelleme a lélekből fakad”, dúdolja a költői én a csonka szobrokról szóló vers végén. Ha változtatni nem lehet, nem marad más, csak az irónia.
            Polgár Anikó „görög mitológiájában”, régi-új világában még meghalni sem lehet. Hiszen „édesszájúak” a hallottak, akiknek Klütaimnésztra visz áldozati ajándékul anyatejet kőkorsóban − ahogy „édesajkúak” a múzsák is, akik ünnepkor csapatostul tódulnak rúzst és bokacsizmát vásárolni a bevásárlóközpontokba. Kasszandra még meghalni sem tud „idejében”, nyelvét a római korban is sodorja az ár, szavait pedig minuszkulába írja át egy „buzgó szerzetes”. A megsebzettség nem engedi sem a felejtést, sem a feloldozást, de furcsa mód a végérvényes elmúlást sem.
A „körömcipős régésznő” (a költői én egyik alteregója), még a föld, az idő mélyére temetett szobrokban is meglátja a sebeket. És még a megértés sem segít. A régésznő, aki maga is nő, „belelát a kőbe, de nem lát át rajta”.

A tér problematikája Karácsonyi Zsolt A nagy Kilometrik című kötetében

„Így lesz a pont ezernyi kilométer,
és mindegyikben őrzi önmagát”
(Millimetrik és kilometrik, 5. old.) [1]
 
 
Jelen írás Karácsonyi Zsolt A nagy Kilometrik című verseskötetét a tér problematikája felől közelíti meg, így nem „tér” ki, nem elemzi hosszasan a Karácsonyi-kötet romániai irodalomban elfoglalt helyét, vagyis nem tárgyalja azon parallelizmusokat, amelyek fellelhetők a mai romániai magyar és román irodalomban. Kétségkívül, ezen parallelizmusok jelentős helyet kapnak a kötetben, elég a pillangó, lepke motívumra, mely motívum visszatérő eleme akár a Mircea Cărtărescu regényeknek, akár a Nichita Stănescu verseknek, vagy a herceg figura emlegetésére gondolni.
            Rögtön a kötet kezdő verse Karácsonyi térkezelését hivatott elővetíteni. Az utolsó versszakban említett „Így lesz a pont ezernyi kilométer”-sor (5. old) teremti meg a lehetőségét annak, hogy az Első csomó versben feltűnő színvonal (kiem. K. F.) − a pontra való rájátszásként, illetve a pontok vonallá alakulása által −, továbbá a vonal térbeli megfelelője, a fonál tematizálja a kötet központi problematikáját, vagyis a térérzékelést. A szerkesztési elv szintén a pókfonállal emelődik be. A térfogalomra rászövődik a határ, a nyitottság-zártság, az univerzum, a profán fogalma és az említett fogalmak kérdésköre. E problematikák ily módon nem választhatók el élesen egymástól, sőt mi több: „egymásba szövődnek”. A sző szó gyakori feltűnése nemcsak a szerkezetre utal, hanem magára az irodalomra is. A kötet létrehozó én az álmok szövése mellett (az álom és vele párhuzamosan a szövés többször visszatér), az anyagot, a szövetet, a textust szövi, ugyanis „A poezia: szent, erős lepel,/és marhabőr” (A nagy Kilometrik, 59. old.). Ennek a „lepelnek” az összetevői, illetve az anyagra írt betűk kiléphetnek saját terükből, átléphetik territóriumuk határát, más térbe léphetnek be, így valósítva meg az intertextualitást, továbbá az interpretációk sokaságát („elengedi betűit már a mondat,/így hívja elő önmagát”, A nagy Kilometrik, 61. old.).
A határ és annak folyamatos módosulása a legerőteljesebben kimunkált problémakör a kötetben. A folyamatos módosulás lehetőségét oly anyagok mutatják be, amelyek halmazállapotuknál fogva nem rendelkeznek állandó alakkal, tehát állandó határral sem. Ezen anyagok a kötetben a köpés és a víz. A köpés említett természetét hangsúlyozza a „mint köpésének állaga,/ pont olyan alaktalan lett e hosszú, nyúlós éjszaka.”-részlet (Marco Polo, 25. old.). E köpés, illetve a köpések sorozata burkolja be a földet. Bevonva, határára egy más réteget visz rá. Jóllehet e réteg lefedi a földet, Marco Polo énekét hallani lehet, hiszen a köpések, legalábbis az első köpés tőle ered, így az az ő territóriumából szakad ki. A kiszakított anyaggal − tekintettel arra, hogy az birtokolja az adott territórium attribútumait − Marco Polo tompítja a föld territóriumának már meglévő jegyeit, lefedi őket, és a saját territóriumává alakítja a földet, megvalósítja a territorializációt.[2] Karácsonyi könyvében több versben visszatér a lefedés folyamata, egy oda nem illő anyag rákenése egy másik anyagra. Azon anyag szerepét, amelyre majd rákerül egy másik, betöltheti ember is a Levél a bolti eladóknakban. Az eladókra rákeni a versbeli én a margarint, majd erre az új határoló anyagra szeleteli rá az uborkát. A folyó ehhez hasonlatos lefedést képes véghezvinni, bár a bevizesített lábon csak rövid ideig marad meg a folyó anyaga, a víz, hiszen a láb megszárad. Azzal, hogy a lábközét érinti a víz, a szexualitás megjelenik ebben a kapcsolatrendszerben („ha lábad közt a fiatal víz/ beszélni kezd, pletykát fecsegni”, A folyó, 45. old.).
A folyó vizsgálata visszavezet a territóriumból kiszakítás kérdésköréhez, ugyanis a versben megjelenő én, ha híd lenne, önmagát „kirántva” lépne be a folyó állandóan változó territóriumába. E folyamat már egy erőszakos cselekedetet jelenít meg. A fájdalom ellenkező irányú típusa sejlik fel A tánc enciklopédiájának (körtánc)-ában, ahol a fájdalmat az a test szenvedi el, amelybe egy másik hatol, s amelybe „karmol”, amelyet „hasít” a másik, még ha az a másik az élet is. A más anyagba való belépésnek a rontó, romboló célját a szúval példázza a kötet, hiszen a szú a más anyagú territóriumból újra és újra kirág egy darabot. Addig folytatja ezt a cselekvéssorozatot, míg „látjuk magunkat/ levetkőzni a sejtekig” (Music Pub, éjfél, alámerülés, 27. old.), míg majdnem tökéletes territorializáció valósul meg, ám a szúnak a tökéletes territorializáció sohasem sikerülhet, ugyanis egy sejt, egy darabka mindig marad a másik anyagából. A Music Pub, éjfél, alámerülésben a hajó említésével a visszacsatolás technikája tűnik fel. A kötetben korábban szereplő Titanic. Talált. Süllyed.-ben olyan territóriumkezelés jelenik meg, ahol a másik territóriumába lépés nem a túlélésért, nem a rombolásért történik, csupán eredmény, az elsüllyedés eredménye. Mind a kagyló szenved attól, hogy egy tőle idegen anyag fúródott a territóriumába, mind a hajó szenved az elsüllyedés tényétől, a tenger territóriumába merüléstől, attól, hogy egész teste már a tenger terében van.[3] A „gyöngyöző kacagás” (22. old.) kifejezés két értelmezési lehetőséget nyit meg: egyfelől, a territóriumban létezés ezen módját sátánivá alakítja: mintha a tenger mélyére süllyedés a sátáni teréhez való közeledés lenne, és e hajó − már csak a hírnév utáni vágy miatt is − a sátáni attribútumait birtokolva, mint maga a Sátán, reterritorializációs aktust hajtana végre, azaz ismét birtokba venné saját territóriumát, közeledne lefelé, a Pokol felé; másfelől − s ez az interpretáció az adott kérdéskör szempontjából ugyanúgy helytálló lehet − a kacagás arra a bevágásra, arra a formára utal, amely a hajó testén az ütközés pillanatában keletkezett. Szintén a testtől idegen anyag testbe kerülését festi le a Harald, a gyermek, sőt az alkohol és a víz folyékony halmazállapotú létének egyezésével még a köteten belül megteremthető humort is prezentálja („felhajt érted egy pofa sört,/vagy olcsó, gyönge kölnit”, 48. old.).
Az egyik territóriumból a másikba kerülést, illetve a kiszakadást alkalmazza a „huzat”-motívum, amely a második versben tűnik fel, ahol a pókháló kapcsán az érintéssel mutat közös jegyeket. Az érintés miatt − amellett, hogy a pókháló megszakad − kis csomó alakul a fonálon. Ugyanez a jelenség figyelhető meg akkor, amikor a pókhálót „léghuzat” szakítja szét. A huzat mint a hálótól idegen „anyag”, a háló territóriumát rongálja. Az érintés vagy a huzat e folyamat során egy testet is létrehoz a már meglévő anyagokból („már testnek hívod azt,/ mi összeáll”, Első csomó, 9. old.). A Jelben lévő „űr huzatja” (11. old.) a más territóriumba lépés következményét Ikarosz történetének felelevenítésével szemlélteti („Tizenkettő, a déli napsütés a székre csap,/ még vagyok valaki,/ és leadok néhány jelet, hogy jeltelen/ is tudjak izzani”, 11. old.).
Szintén a határban és a territórium egészében bekövetkezett olyan változást, amelyet külső tényező idézett elő, illusztrálja a Delfinbálnában a lyuk a fazékon, Az igazságvonalban a „csorba szegélyű pohár-paródiák” (26. old.).
Karácsonyi könyvében a határ nemcsak térbeli határt jelöl, hanem időbelit is. Az időbeli határ fogalomkörénél megjelenik mind a határ, mind a határtalanság ténye. A Zárjel a tíz perc időtartamra hivatkozásával az előbbit, míg a Titanic. Talált. Süllyed. az „időtlen” említésével az utóbbit képviseli. A Gyorsjel című vers egészét idézni szükséges:
 
„Mi volna gyorsabb, mint a szerelem,
e furcsamód feltáruló idő,
a mozdulat, az el se billenő
felé halad, és egyértelmű lészen.
Romantikátlan és mindig tettre készen,
Figyeld, ahogy másolt terekbe nő.
Mert ott vár rád, ki tiéd lesz egészen,
ki versed végén annyi, mint a rím.” (13. old)
 
A „másolt terekbe nő” a(z) (mítosz)újraírás technikáját sejteti. Mivel Karácsonyi Zsolt beemelte A nagy Kilometrikbe e technikát − még ha csak a sejtetés szintjén is −, a térbeli és az időbeli határtalanság, a dimenziómozgatás a kötet sajátos attribútumává vált.
            A határproblematikával (ha nem annak része) a legszorosabban a nyitottság-zártság kérdésköre érintkezik. Az ablak nyitottságának egy sajátos megjelenítése az, amikor annak helye említődik. Az én sem a keretről, sem magáról az ablakról, csupán az „ablakom helyé”-ről (Kagyló kiszól, 34. old.) nyilatkozik. A ház része ez is, pontosan úgy, mint a pókhálóé a szálak közötti keretezett terület − melyen olyan módon „árad” át a levegő vagy a „huzat”, mint az ablak helyén −, pusztán e „terület” a köztesség állapotának lehetőségét is magában foglalja. Jóllehet része a háznak vagy a hálónak, a kintnek, a másik territóriumnak szintén eleme. A levegő, a huzat éppen ezért, minden akadály nélkül beléphet e térbe. A keret az egyetlen, ami jelzi a territóriumváltást (ha egyáltalán lehet territóriumváltásról beszélni). Ha az ajtót, az ablakot kinyitja az én (ez csak akkor lehetséges, ha maga az ajtó, illetve az ablak létezik), akkor az utóbb tárgyalt folyamat definiálása egyszerűbb, hiszen a nyitás által a territóriumok határának − a kint és a bent territóriumának − tágítása adott. A két territórium eggyé olvad (Optimista költemény).
            A zártság-nyitottság sajátos fajtáját testesíti meg a tenger és az űr zártsága-nyitottsága. Az elsüllyedt hajó a Titanic. Talált. Süllyed.-ben a tenger mélyén fekszik. A víz felszínéről nem látható, a sötétség elfedi, a tenger mély kékje „bezárja”. A hajó territóriuma fentről nézve a tengerével egyenlővé vált, azaz nem érzékelhető.[4] Az űrrel kapcsolatos térkezelés abban különbözik, hogy annak zártsága csak a zártság megszűnésével említődik a Jelben. Az űr úgy alakult a Földről nézve nyitott térré, hogy valaki felugrott, és e mozdulat eredményével, vagyis az űrbe jutás által, illetőleg annak megkísérlésével[5] az űr territóriumát kinyitotta, kiszakította. A „déli napsütés” ennélfogva „csap” a székre (11. old.), nem pedig valami finomabb módon éri el a tárgy felületét.
            A territórium problematikájához szorosan kapcsolódik a kötetben a profán kérdéskör. Bevezetéséhez a szent és a profán szembenállását használja fel a kötet.[6] „Az égi, titkos drágakő” (Sziklazsír, 31. old.) így kerülhetett le a profán térbe. E térbe esik le, ahol az égés „pokoli” folyamatát zsírban − mely anyag a profán képviselője lehetne − kell elszenvednie; nem csökkenti ezen anyag jellemzőjét a szikla előtag sem.[7]
            A profán tematikája a kötetben két, élesen el nem választható csoportra bontható: a szexualitás tematikájára és az evés, ivás tematikájára. A határ elvesztése, a határtalanság mind a kettőhöz kapcsolódik, tekintettel arra, hogy, akár a szexualitás, akár az evés és az ivás esetében − ha az evés és az ivás habzsolással jár, akkor mindenképpen − az egyén elveszti önnön határait. A Bátor Királyban leírt aktus természetéből következően, jellegzetes jegyeinek segítségével az eredménytelen szexuális folyamatot is bemutatja, míg A tánc enciklopédiájának (kantánc, némi lakkal)-ja a szexuális aktust valószínűsíthetőleg megelőző csókolózást írja le. Ez utóbbi a másik határaiba való belépés ábrázolását még egy vonással toldotta meg: a pár/párok egészségi állapotának, illetve „egészhez” viszonyított állapotának lefestésével. Az „egymás nyomát harapják/ frissen épült fogsorok.”-egység (54. old.) ezen állapot érzékeltetésére szolgál amellett, hogy a territórium-problematikát is maga után vonja. „A frissen épült fogsorok” alighanem műfogsorok, amelyek idegen anyagok az emberi szervezetben, azaz az emberi szervezet territóriumába került idegen anyagok.
Mivel a csókolózás a folyó partján történik, A folyó című versnél már tárgyalt határ folyamatos módosulásának aspektusa szintén végigvonul. Az Erdélyi nők dicsérete a szexualitás attribútumait aktiválva ugyancsak felmutatja a más territóriumba lépést. A nagy Kilometrik „megszabadít fehérlő sejtjeidtől” (60. old. ) sora a kifordulás, a körvonalvesztés pillanatára utal. A körvonalvesztés az, ami − bár különböző eredménnyel és különböző folyamattal − az evés és az ivás túlzó mértékénél megjelenhet. Nem véletlen, hogy az idézett egység fölött pár sorral olvasható: „s a lágy időbe tűnő alkoholt”.
            A profán-tematika második csoportja a kocsma-képpel erősödik. A túlzott fogyasztás a „kocsmában lét” jellegzetessége. A habzsolás mozdulatára játszik rá a „kocsmákon át” kifejezés (Az igazságvonal, 26. old.), ugyanis az evés, az ivás kapcsán megjelenő és a kocsmák szakadatlan látogatása esetében feltűnő ismétlődés ugyanaz. Az ismétlődéshez kapcsolódó mozgássor megegyező. A habzsolás során az egyén folyton-folyvást a szájához veszi az ételt, illetve a poharat, eszik vagy iszik, az adott tárgyat lerakja, majd a folyamatot egyre megismétli; a kocsmák „látogatása” esetében: a személy belép a kocsmába, iszik  (a habzsolás mozdulatsorát hajtja végre), majd kimegy; ezt a cselekvéssort realizálja minden egyes kocsmában, ahol megfordul. A két folyamat eredménye lesz egyrészt az, ami Az igazságvonalban feltűnik: „beleim sarával/ meghúzom az igazságvonalat” ( 26. old), másrészt az a körvonalvesztés, amely A tánc enciklopédiájának (Kolozsvár banzáj)-a sorában említődik: „szertegyúrtak, összementem” (55. old.).[8]
A Bátor Királyban, továbbá a Harald, a gyermekben a kocsma-motívum ugyancsak jelentős, ám az előbbiben a szexualitás hangsúlyosabb, az utóbbiban pedig a mítoszteremtés Mircea Eliadénál elemzett jegye[9], jobban mondva annak sajátos vetülete, amely nem riad vissza a humor forrásának létrehozásától sem. Az Eliade által tárgyalt rituálé mögött egy isteni modell húzódik, így a szent kategóriájához köthető. Tekintettel arra, hogy a Harald-történet − az irónia eszközét tartalmazva[10] − mítoszként működik, és a lánykeresés motívumát mint a házasság előtti rituálé rituáléját alkalmazza, a rituális attribútumait viseli magán. A rituális ránehezedik pozitív aspektusával a szövegre, ezért az alkoholfogyasztás jegye nem lehet markáns, csak úgy jelenhet meg, mint a humor egy újabb válfaja. A kölni „felhajtásának” lehetősége az olvasó nevetését eredményezi.
A szexualitás és a vegetatív lét beemelésével teremtődhet meg a tér kérdéskör oly jegye, amely az embernek a testi folyamatait helyezi előtérbe, és amely a kötet egészének territóriumproblematikájához kapcsolódni képes. A territórium kérdése ily módon behálózza a kötet egészét, minden alproblematikában a territórium fogalma marad központi így alkotva meg a szövés Karácsonyi Zsolt által ismertetett módozatát.


[1] KARÁCSONYI Zsolt: A nagy Kilometrik, Budapest, Magvető, 2006.
[2] A territorializáció kérdéséhez Gilles Deleuze fogalomrendszerét volt szükséges segítségül hívni.
[3] Ugyanis csak a hajótest egy hányadának kellene a tenger vizével érintkezni, annak territóriumában elhelyezkedni.
[4] Itt megjegyzendő, hogy − mivel a tenger terébe süllyedt − a hajó a tenger territóriumába hatolt, így a tenger territorializálta őt. A fentebb tárgyaltak okán megállapítható, hogy a territorializáció ténye a Titanic. Talált. Süllyed.-ben két módon is megjelenhet: a, a territorializáció folyamata a sátánival vagy b, a tengerrel megy végbe. (Ha a hajónak van/vannak olyan kabinja/kabinjai, ahova a víz valamilyen oknál fogva nem hatolt be, akkor azt/azokat a tért/tereket önálló térként/terekként kell kezelni.)
[5] Csak a „kísérletet” említjük a fentebb idézett Ikarosz-történet okán. Az Ikarosz-történet megjelenését a Karácsonyi-kötetben a Harmadik csomó című vers űr-tematikája is alátámasztja, ugyanis a versbeli én a vékony vonalat nem tudja átlépni.
                „Mondhatnám azt: egy csomó ponthoz értem,
de megérintem, és egy vékony vonal
                húzódik közte és közöttem,
                és emiatt: határnak nincs nyoma.
                E csomópontból indult el a nap,
                s aztán a pálya lassú körei.” (17. old.)
A határ azért nem jelenhet meg, mert tényleges „territóriumválasztó” nincs, a vonal is pusztán képletes entitás, hiszen Ikarosznak nem kell a naphoz hozzáérni, anélkül is lezuhan.
[6] Tekintettel arra, hogy a szent és a profán csupán a territóriumproblematika prezentálását szolgája ezen interpretáció során, továbbá, hogy az interpretáció nem tárgyalja e két fogalom és kör oppozícióját bővebben, nem térek ki Mircea Eliade Le sacré et le profane könyvére. [ELIADE, Mircea: Le sacré et le profane, Paris, Gallimard, 1965.]
[7] A sziklazsír kifejezés oppozíciót jelenít meg a szikla és a zsír halmazállapotából adódóan; jóllehet a zsír fagyott állapotában szilárd lehet, az égésnél folyékony halmazállapotot vesz fel.
[8] Ez utóbbinál nem felejtődhet el az a tény, hogy a versben a Narkomin is szerepet kap; az adott részlet az alkohol megjelenése miatt tárgyalható mégis e csoportban.
[9] ELIADE, Mircea: Le mythe de l’éternel retour, Paris, Gallimard, 1969.
[10] Az irónia a kötet egészében hangsúlyos. Lásd pl.: Kagyló búcsúja egykori önmagától, 32-33. old.

 

Kávézó, macik, szabadság, városok

Én mindig csak álmodozom a szabadságról, meg minden másról is. Elérhetetlen, mintha egyre csak távolódnék attól, ami miatt erre a világra születtem. Pedig már nagyon sokat tudok arról, hogy mi az.

Valami nincs rendben velem, valami nagyon nincs. Igaz soha nem is volt. Anya kórházban van, már harmadik hete; nagypénteken jön haza. Kitaláltam, hogy reggelente futok. Össze is szedegettem cuccokat. A régi (20 éves) sportcipőmet, meg egy piros felsőt tesómtól, szóval elég hülyén nézhetek ki. De fél hétkor nem látnak csak a kukásnénik, -lányok. Ők meg nem szólnak semmit. Gondolják, a hülye nő fut. Nagyon meglepett, hogy csak 5 percet tudtam futni. Megkerültem a háztömböt. Persze ez az én részemről nagy teljesítmény, mivel 2-es voltam tesiből, és a középiskola után egyáltalán nem futottam (a busz után sem). És nagyon jól esett. Utána jót lihegtem, és megzuhanyoztam. Aztán mentem dolgozni. És másnap arra gondoltam, mi másért van értelme felkelni, mint a futásért, mert egyébként más értelme nincsen az egész napnak. Futottam, gondoltam ez kell, nagyon jó lesz a depire, feltölt energiával.
Aztán napközben olvasgattam a dokkon Mátay Kata verseit. Mindig felfedezek magamnak valakit. Nem tudtam betelni vele. Különösen az tetszett, ahol bejárja Európa nagy városait. Hirtelen éreztem, hogy sírni szeretnék. Nagyon-nagyon jó volna sírni. De aztán idejében észbekaptam. Gondoltam, ott van a bácsi a másik szobában, még valalmit meglátna. De igazából nem is ezért nem sírtam. Hanem mert rájöttem, hogy nem könnyebbülnék meg, hogy még a maradék erőm is elhagyna. Ez a megkönnyebbülés egy merő hülyeség. Régi sírásaimból emlékeztem, hogy utána mindig nagyon rosszul éreztem magam. Mint Sylvia Plath, akinek sírás után ellopta valaki a szellemét. Úgyhogy összeszedtem magam. Írtam erről egy verset, nagyon szar, csak a vége tetszik: “Tovább pakolgatom a semmit /egyik napból a másikba” -ez egész jó, legalábbis nekem. És mikor a Mormota mondta, hogy hamarabb hazamehetek, akkor már tudtam, hogy el fogok menni a kedvenc kávézómba. Ez egy nagyon különleges hely. Az egész nagyon pici, csak egy kisszoba. Jó zene szól, és tele van zsúfolva könyvekkel, folyóiratokkal, rajzokkal és játékokkal. Igen telis-tele van játékokkal, főleg játékmackókkal. Az ajtó előtt is egy hatalmas maci ül, ha a kávézó nyitva van. Egy hosszú hajú srác a felszolgáló, kávé-tea főző, és valahogy olyan hangulatot tud csinálni, ami nekem nagyon jó. De még csak most voltam ott másodszor. Mindig volt valami kifogásom, hogy miért nem megyek be, mintha a jóból ki akarnék maradni. Persze kicsit ciki egyedül bemenni, dehát micsináljak, ha én valahogy mindig egyedül vagyok. És bementem, és kértem egy forró csokit, gesztenyével, meg rummal, és mindjárt mintha hazaérkeztem volna. Egy lánnyal mindjárt el kezdtünk beszélgetni. Egy srác meg puzzle-t rakott ki. De még sohasem láttam ilyen furcsa puzzle-t. Egyszínű szürkés-fekete darabokból állt, nem ábrázolt semmit. Mondta a lány, hogy így sokkal nehezebb kirakni, mintha kép volna rajta. Aztán jött egy másik lány, hosszú, keresztbe csíkos szoknyában, és megölelgette a kávéfőző fiút. És akkor rájöttem, hogy én más nagyon régen nem láttam, ilyen igazi ölelgetést. A környezetemben, még azok is akik párban vannak, nem szoktak ilyen szépen, kedvesen ölelkezni. Pedig lehet, hogy a kávéfőzős, meg a szoknyás csaj nem is párok, “csak” barátok, de mégis. És akkor arról kezdtek beszélni, hogy a kicsi macik szétesnek idővel, lejön a kezük, vagy a lábuk, ha sokat tekergetik, rázogatják őket. És mondta a szoknyás lány, hogy mi emberek is ugyanígy tönkremegyünk, ha túl sokat tekergetnek minket. És ez az egész macis dolog nagyon megmaradt bennem mint egy kinyilatkoztatás.
Éjszaka nem tudtam aludni. Ma nem futottam. Dzsesszt hallgattam délelőtt, mert a kávézóban is az szólt. Sokat gondolok Mátay Katára, a városokra, amelyeket be szeretnék járni, a szabadságra, amitől egyre csak távolodom, meg persze a macikra …

Tükör által színről színre

 

Hartmut Gesse, amikor megpróbálta rekonstruálni a Jézus keresztrefeszítéséről szóló legősibb tudósítást arra mutatott rá, hogy az összes beszámoló tulajdonképpen a 22. zsoltárból vett idézeteken alapul.[1] Az evangélistát erre az eljárásra Jézus kiáltása ösztönözte, ami szintén a zsoltárból vett idézet, azzal a – a jelen szöveg esetében sem mellékes – különbséggel, hogy a zsoltár második verse és a kereszten elhangzó kiáltás két különböző nyelvállapotot tükröz.
Juhász Ferenc: Pacsirta a szívben, Kossuth Kiadó, 2008.
Juhász Ferenc legújabb eposza a Pacsirta a szívben a Nagyszombati kódexből vett eredeti nyelvű idézettel indul, melynek témája Krisztus keresztrefeszítése. A szöveg végigolvasása után egyértelművé válik, hogy a harmadik oldalon található kézírásos idézet tulajdonképpen az egész eposz hypotextusaként határozható meg. Juhász a történet újraírásával ugyanazt a viszonyt valósítja meg, ahogy a kódex írója az evangélium, valamint az evangélium írója a 22. zsoltár szövegét kezeli. Ahhoz, hogy megértsük a kódexíró és az eposz szövege közötti összefüggést először a legutóbbi hypertextuális összefüggést kell megvizsgálnunk. Hartmut Gesse, amikor megpróbálta rekonstruálni a Jézus keresztrefeszítéséről szóló legősibb tudósítást arra mutatott rá, hogy az összes beszámoló tulajdonképpen a 22. zsoltárból vett idézeteken alapul.[1] Az evangélistát erre az eljárásra Jézus kiáltása ösztönözte, ami szintén a zsoltárból vett idézet, azzal a – a jelen szöveg esetében sem mellékes – különbséggel, hogy a zsoltár második verse és a kereszten elhangzó kiáltás két különböző nyelvállapotot tükröz.
Jézus kiáltása arámul hangzik el, ami a héber nyelv dialektusaként ekkor már köznyelvvé vált Júdeában. A zsoltár szövegének nyelve ezzel szemben már olyan, mint egy nyelvemlék. A héber szöveg arámul bekövetkező citációja így akár a textus aktualizációjaként is felfogható, melynek következtében azonban a két szöveg közötti – felismerhető – intertextuális kapcsolat meggyengül (a keresztrefeszített körül állók úgy értik a kiáltást, mintha Jézus Illést hívná, ami valószínűleg a textus fel nem ismerésének a következménye). A kódex és az eposz keresztrefeszítés leírása tulajdonképpen ugyanannak a történetnek újabb és újabb kontextusban bekövetkező újraírásai, melyekkel kapcsolatban talán éppen az aktuális nyelvi közeg mutat utat a lehetséges értelmezési horizontok feltárására (képviselve azt a történeti kontextust, melyben keletkeztek). Juhász azáltal is egybekapcsolja a két szöveget, hogy mindkettőt a „kódex” (a nyomtatott kódexkiadásokat imitálva) jobb oldalán helyezi el: az író ceruzával írt kézirata így a kódexíró kéziratának a folytatásává válik (erre mutat rá a kötet kissé kaotikus oldalszámozása is). Az eposz szövegében több olyan utalás is van, melyek a 22. zsoltárt, az evangélium tudósítását, vagy a kódex szövegét idézik meg. Ilyen utalás lehet például az ellenséges tömeg: „zsibong köröttem és röhög köröttem a bámész bandzsa nép, néz, mintha egyetlen óriás szemgolyóvá ragadna össze az üveges, nyálkás, izzadt, nedves embersűrűség.” (Zsolt 22,8: Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják), illetve a kereszt körül álló asszonyok, és köztük a megfeszített anyjának az említése: „És asszony, aki nézel!”(46.o.).
A kódex és az eposz szövegében a szenvedés ábrázolásának külsődlegességét az a beszédmód ellensúlyozza, amely nem az evangéliumhoz, hanem sokkal inkább a 22. zsoltárhoz közelíti mindkét szöveget. Az evangélium írója ugyanis a zsoltár hímnikus beszédmódját egy epikus beszédmódba illesztette be. Paul Ricoeur e két beszédmód legnagyobb különbségét abban látja, hogy amíg előbbi Istenhez, addig utóbbi Istenről szól.[2] A két szöveg szempontjából azonban e különbség abban látható, hogy a keresztrefeszítettségről szóló beszámoló a zsoltárban még úgy jelenik meg, mint a szenvedő önmagáról adott leírása. Éppen ezen a ponton válik vitathatóvá, hogy a kódex írója közvetlenül az evangélium történetét írná újra. A kódex szövege úgy írja le Jézus keresztrefeszítésének történetét, hogy közben az evangélium hypotextusának a beszédmódját érvényesíti. A keresztrefeszítésről a keresztrefeszített nézőpontjából és látószögéből értesülhetünk, akár a 22. zsoltár esetében. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a kódex írója, valamint Juhász Ferenc a haldokló diskurzusának a színrevitelével, ahhoz a hagyományhoz csatlakozna, mely szerint Jézus végigmondta a zsoltárt a kereszten, de nem is zárhatjuk ki az evangélium hypotextusát, mint lehetséges inspiráló tényezőt. A kiáltás, ahogy a zsoltár második versét idézi meg, nem csak karakterizálja Krisztus szenvedését (egy másik szöveg által), hanem ezzel az utalással egybe is kapcsolja minden olyan emberrel, aki ártatlanul szenved. A zsoltár én pozíciójába való szabad behelyettesíthetőség teszi lehetővé, a kódex írója számára, hogy e szenvedést érzékletesebbé tegye, míg az eposz írója a keresztrefeszített monológját ezen a módon saját énjének színrevitelére használja fel. A beszédhelyzet és a téma hasonlóságát leszámítva azonban a kódex szövege meglepően szabadon költi újra a „monológot”, szinte ugyanolyan szabadon, mint ahogy Juhász Ferenc az idézett szakaszt. A kódex szövegének sajátossága két hypotextusához képest abban ragadható meg, hogy amíg a zsoltár és különösen az evangélium(ok) szövegében alig található a keresztre feszített külső megjelenítésére utaló kép, addig az itt színre vitt leírás szinte tobzódik e szenvedés külsőségeit bemutató képekben, mint amilyen például a szemek meghomályosodása, a testből folyó vér, vagy az arc eltorzulása(elszíneződése). A kódexíró a haldokló Krisztus érzékletes ábrázolásával a gyülekezet szánakozását és bűntudatát akarta felébreszteni. Az eposz írója ezt az ábrázolási módot követi és tágítja szinte a végtelenségig. A szövegben megjelenített szenvedő ember önleírásai pontos és érzékletes képet rajzolnak a keresztrefeszített szenvedésének külső és belső állapotáról. A különböző testi ürülékekről, és az erre csoportosuló legyekről, valamint a haldokló halálát okozó fulladásról szóló leírások a lehető legpontosabban ábrázolják a keresztrefeszített szenvedésének külső jegyeit. A szöveg mégsem válik teljesen naturális leírássá. Az eposz különösen fontos jegye, hogy nem úgy szelidíti meg a keresztrefeszítés borzalmát, mint a jelenet különböző naturális elemeit cenzúrázó verbális és képi megjelenítések, hanem a feltáruló kép szörnyűségét éppen a képalkotás szépsége ellensúlyozza. Különösen érdekes ebből a szempontból a rovarok leírása, melynek képei úgy hemzsegnek a szövegben, mintha ezáltal is arra a parazitatömegre utalnának, ami a keresztrefeszített testét ellepi (126.o.):
…itt lógok gyémánt-ruhában, zománc ruhában, hártya ruhában, mindenféle állat és rovarszemekből szőtt szemek milliója ingben, hangyákból, százlábúakból, pókokból, fülbemászókból, lótetűkből és kőrisbogarakból összevarrt herékig érő nyüzsgés-csizmában, csípés-szúrás-marás-harapás-mászás-viszketés-mászkálás-csipkedés harisnyacipőben…
A rovarok esetében a képalkotásban feltáruló szépség folyamatosan ellentmond annak a funkciónak, ahogy ezek az állatok a történetben megjelennek. Másrészről ezek a képek éppen oda nem illésük miatt teszik lehetővé és nagyítják fel a keresztrefeszítés naturális részleteit. A rovarokról alkotott képek vakok arra a funkcióra, ahogy ezek a lények az adott pillanatban a szövegben megjelenített énre vonatkoznak. A rovar maga is vak erre a vonatkozásra, ezért nem is ítélhető meg ez alapján, mint ahogy a pacsirta (éneke) is vaknak tűnik a keresztrefeszítés brutalitásával szemben. Az élőlények elválasztása attól a funkciótól, ahogy önmagunkra vonatkoztatjuk őket képezi a félkegyelmű Bolond Istók filozófiájának alapját, amely egyet jelent a metaforikus beszéd szó szerint vételével. Bolond Istók úgy tud rácsodálkozni a világra, hogy nem az egyes teremtmények funkciójára kérdez rá, hanem éppen az adott pillanatra koncentrálva ezt a teremtettséget határozza meg funkcióként (a Biblia szerint a teremtett világ célja Isten teremtői munkájának dicsőítése, mint Assisi Ferenc Naphímnuszában). A teremtett világ ránk vonatkozásán keresztüli megértése teszi lehetetlenné éppen a teremtettség, mint vonatkozás megértését, ami a képteremtés kapcsán azt jelenti, hogy nem a kép funkciója válik fontossá, hanem az, aki, vagy ami a teremtés pillanatában előállt:
Mi hát a Van és mi hát a Nincs? A Nincs, mert csak Teremtő-Mámor a Képzelt Ősgondolat Szívében. A Van, mert rövid lét-jelenléte a Jelenidejű Törvény egyik akarata, megmutatkozásmódja, formája, élet-kimutatkozása. (122.o.)
Mindez egybeesik Bolond Istók karakterének leírásával, a félkegyelmű pillanatemberével, aki az eposz szövegében a keresztrefeszített monológjában feltáruló én egyik legfontosabb megjelenítője. Bolond Istók alakja egyszerre idézi meg Dosztojevszkij hősét Miskin herceget, és Szent Ferencet, felerősítve a szövegben reprezentálódó én krisztusi vonásait (Ó, szegény Bolond Istók! A lepkék, pillék, pillangó szerelme voltál! A lepke-világegyetem volt beléd szerelmes Drága Együgyű Szent, Szent-Ferenc-tisztaságú és Szent Ferenc létező-áhítatú népmese-barátom.) Bolond Istók, akinek rovar „közöny-agya” minden mérlegelés nélkül csak azt teszi, amit mondanak neki.(62.o.) Akinek a gondolkodása olyan, mint a „konkrét költészet, avantgard egyenesség, megfordíthatatlan egynemű síkság”: a költői nyelv ebben az értelemben semmi másért nincs, hanem csakis önmagáért. Olyan, mint a pacsirta éneke a keresztrefeszített fölött: nem sirat, nem gúnyol, hanem csupán az, ami: egy pacsirta éneke. Ebben az énekben tárul fel az eposz „költészetfelfogása”, szemben az értelem működésével, ami megpróbálja a szituációt újból és újból értelmezni a visszaemlékező vallomástevés aktusának színrevitelével.[3] Az eposz szövegének egyik legfontosabb eleme – akár a zsoltároké – egy-egy sor állandó visszatérése (gondolatritmus), akár az eposzokban az állandó jelzők, vagy leíró formulák. Az önleírás visszatérő képsorozatai, mint például a pacsirtáról, vagy a keresztrefeszítettről adott beszámolók, folyamatosan megszakítják, illetve visszazökkentik a jelenbe az emlékező-vallomásos passzusokat.
A kódexben és az eposzban mefigyelhető önleírás különbsége tárul fel abban, hogy a két szövegnek ki, vagy kik a címzettjei. A kódexben található monológ egyértelműen egy gyülekezetnek, vagy gyülekezeti tagnak szól, míg az eposz a vallomástevés-gyónás kettős címzését hajtja végre (Isten és emberek előtt). A kódex írója csupán ábrázolni akar, míg az eposzban az ábrázoló és vallomástevő-érvelő szövegek egymást váltják. Az eposz elbeszélőjének miértjei, a zsoltár miértjére rímelnek (a lámá kérdőszó nem kauzális, hanem teleologikus értelemben teszi fel a kérdést, tehát mindenképpen egy üdvtörténeti horizontban értelmezhető a kiáltás). A feltett kérdés(ekre) adott válasz elhelyezkedése az eposz szövegében szintén megfeleltethető a panaszzsoltárok, így a 22. zsoltár szerkesztési módjának. A zsoltár szövegében az ártatlanul szenvedő ember egy hirtelen fordulattal a panaszkodásról Isten dicséretére vált át. Mindennek oka a zsoltármagyarázók szerint, hogy a könyörgő ember egy teofániában részesült, ami a kérdéseire adott válaszként is felfogható. (A templomban, ahol az ilyen imádságok elmondásának helye volt, gyakran a papok szájából hangzott le ez az orákulumszerű válasz.) Az eposz szövegében ilyen lehetséges válaszként határozható meg a Nagyszombati kódexből másolt hosszabb elmélkedés a halál utáni megdicsőülésről. Az itt található szöveg azonban – ahogy Juhász írja – már le van fordítva mai nyelvünkre, tehát nem újraírás, hanem fordítás. Természetesen a különböző fordításelméletek tekintetében nehezen lehetne e két viszonyt egymástól megkülönböztetni, jelen szöveg esetében azonban a kódex írásainak e kettős kezelése, a szövegekkel szembeni távolságtartás különbségére mutat rá. Az újraírás sokkal közvetlenebb viszonyt feltételez, mint a fordítás. A fordítás és újraírás arra a különbségre hívhatja fel a figyelmet, ami a kódex két szövege között is megjelenik, mivel a keresztrefeszítésről szóló szöveg az evangélium hypertextusa, míg utóbbi egy teológiai probléma kommentárja, metatextusa. Az eposz szövegében a keresztrefeszített panaszának az újraírása áll szemben egy olyan kommentárral, amely önmagát a könyörgő kérdésfeltevéseire adott lehetséges válaszként határozza meg.
Hogy lesz? Talán úgy, ahogy Szent Anselmus együgyű és boldog látomását és kegyelem-hitét lefordítva magamévá írtam a Nagyszombati Kódexből, a gyönyörű tudás-tudatlanságot, naiv megvilágosodást!
Ez a naiv orákulum jelenik meg a panaszra adott lehetséges válaszként. A saját nyelvre fordítás a szövegben úgy határozódik meg, mint a magamévá írás aktusa. Az így feltáruló kapcsolat egy olyan viszonyt jelent a lemásolt szöveggel, ami már kisajátítást is, és éppen a saját nyelvi kontextusba való átfordítás által következik be. Ugyanez a magamévá tétel a keresztrefeszítés kódexbeli szövegével kapcsolatban értelmetlenné válik, hiszen ez a szöveg csak akkor tud megigéző hatást kifejteni, ha meghagyjuk eredeti nyelvi közegében (ez egy másik magamévá tétel?), vagy teljes mértékben újraírjuk. A válasz ezzel szemben csak akkor válik elfogadhatóvá, ha ugyanabban a nyelvi közegben kapjuk meg, mint amelyben a kérdést feltettük. De miért a Nagyszombati kódex szövege adja meg, és miért csak egy lehetséges választ?
             A Pacsirta a szívben szövegében színre vitt monológ időpontja – akár hypotextusáé – természetesen nagypéntek, ami éppen azt a napot előzi meg, amire a kódex neve utal. Az eposz szövegében a kódexből vett elmélkedés abba a hiátusba (Balthasar) íródik be (mind a szöveget megelőző, mind pedig az ezt követő monológban már úgy beszél a keresztrefeszített magáról, mint halottról), ami nagypéntek és húsvét között helyezkedik el,[4] éppen ezért csak egy lehetséges válaszként fogható fel. A húsvét ígérete azonban mégis jelen van a szövegben, méghozzá egy éppen az iménti hiátust értelmező jézusi példázat megjelenítésével az eposzt lezáró szakasz metaforáiban:
És ha lesz, aki leveszi keresztem fájáról halott testemet: érzi majd karjaiban, ujjaiban, hátán, lábaiban, mell-izmaiban, hogy oly könnyű lettem, mint egy mag-nélküli üres kalász,
Az üres kalász már a búzaszemek kihullása utáni állapotot jeleníti meg. Jézus az elvetett búzaszemről mondott példázatában saját haláláról és annak értelméről beszél így: „Bizony, bizony mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a födbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” Az eposz képe az üres kalászról azt a nagyszombati hiátust tükrözi, amikor a mag már bekerült a földbe, de még nem indult csírázásnak. A kép egyébként visszautal a szöveg egy korábbi szakaszára (118.o.), ami éppen a kezdetnek e megjelenítésére fókuszál:
Tudta e mindezt az Isten? Mikor a Világegyetem-Őssejtet a Végtelen Semmibe dobta, mint anyám a rózsakrumplit a frissen-kikapált fekete földgödörbe? A Kezdet Spermaszálat. A pontnagy Őscsíra-Egészet?
Lehetséges-e azonban ezt a hiátust már húsvét – a teremtő megújulás – fényében értelmezni? Húsvét életigenlését a halállal szemben éppen az a pacsirta-Bolond Istók fejezi ki, aki tudomást sem véve élet és halál fogalmáról, mégis az életről énekel. A pacsirta éneke a haldokló felett és a haldokló szívében nem a közöny formájaként jelenik meg, hanem a feltámadásban vetett hitet fogalmazza meg. Azt a rezignációt, ami a felületes szemlélő számára a keresztrefeszítés idején még közönynek tűnik. A hit mindig naivnak látszik, mivel ott lát színről színre, ahol még állítólag csak tükör által lehet és homályosan.


[1] Hartmut Gesse: Vom Sinai zum Zion, Alttestamentliche Beiträge zur biblischen Theologie, Chr. Kaiser Verlag München, 1974. 196.o.
[2] Paul Ricoeur: A panasz, mint ima, in.: Paul Ricoeur, André LaCocque: Bibliai gondolkodás, fordította: Enyedi Jenő, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003. 353.o.
[3] Az eposz pacsirtadala, abban az értelemben is költészetként határozódik meg, hogy különböző költők hangjain szólal meg. A hangimitációk közül természetesen a legfontosabb Petőfi Sándor – a szövegben is meghivatkozott – verse a Pacsirtaszót hallok megint, de hasonlóan fontos szerepet tölt be József Attila A bűn (126.o.), illetve – különösen a kérdésfelvetésekkel kapcsolatban – Radnóti Miklós Negyedik ecloga című versét. A szívből jövő pacsirtaszó, mint költői diskurzus a költők diskurzusa ( „Ó, Költő-szívekből épített hajó, Csoda- Noé bárka, hogy rajta lebegjek a világbűn emberiség-rettenet fölött, megmenteni akarván a világot önmagától és kimenteni önmagam önmagamból!) a különböző költőszívek összeragasztásával. (78.o.), ami Ady Endre Ifjú szívekben élek című költeményét idézi.
[4] Hans Urs von Balthasar: A három nap teológiája, Osiris Kiadó, Budapest, 48.o.

A nagy magány

A nagy magány mosott szennyesét
szívemben teregeti, nyitott húsomon
szárítsa a nap, a hold, és a csillagok.
Mostanában kissé egyedül vagyok.

 

Eltűnik a hely, el a levegő.
Nehéz a dolgokat megölelnem.
Napról napra fogy rólam a hús,
a piacnak is meg kell felelnem.
Azt álmodom, hogy királylány
leszel, meg híres színésznő,
mosolyodért odaadom kajlán
fele királyságom. De nincs mosoly.
Nincs királyság. A nagy magány
mosott ruháját szívemben teregeti,
s mire megszárad, kihűlnek az erek,
a halál piros szemeit meresztgeti.

 

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő (regényrészlet)

Esőverte gyerekkor
Esik. Kövér esőcseppeket csap az erős szél az üvegeknek. Félix a viharral szemben ül, és lassan, kanalanként ízlelgeti a gyümölcsturmixát. Mostanában ezt eszi vacsorára. Ő maga készíti el, először villával összevág egy papayát, aztán hozzátesz két maracuját, egy banánt, mazsolát, fenyőmagot, egy evőkanál angol márkájú müzlit és egy kis mézet.

– Meséltem már magának a sáskákról?

Mesélt.

– Amikor így zuhog, mindig eszembe jutnak a sáskák. Persze nem itt, Luandában történt, itt sose láttam ilyesmit. Apám, az öreg Fausto Bendito az anyai nagyanyjától megörökölt egy birtokot Gabelában. Lejártunk oda nyaralni. Olyan volt az nekem, mint ellátogatni a Paradicsomba. Egész nap a munkások gyerekeivel meg egy-két helybéli fehér kisfiúval játszottam, akik tudtak kimbunduul. Indiános-kovbojos háborút játszottunk csúzlival és lándzsákkal, amelyeket mi magunk készítettünk, sőt, még légpuskánk is volt, nekem meg egy másik fiúnak, és indiai almával töltöttük meg őket. Biztos nem ismered az indiai almát, kis vörös termés, nagyjából akkora, mint egy puskagolyó. Remekül lehetett őket tölténynek használni, mert ahogy célba találtak, placcs, szétdurrantak, és úgy piszkították be az áldozat ruháját, mintha véres lenne. Amikor így szakad az eső, Gabela jut eszembe. A mangófák az út mellett Quibala határában. Azóta se ettem olyan rántottát, amilyet a Quibala Hotelban szolgáltak fel reggelire. Gyerekkorom tele van jó ízekkel. Illatos. Igen, emlékszem a sáskákra. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor sáskák potyogtak az égből. Elsötétült a látóhatár. A sáskák összezavarodva hullottak a gazba, először itt egy, aztán ott egy másik, és azonnal felfalták őket a madarak. Szétáradt a sötétség, mindent belepett, a következő pillanatban kínzó, önmagát megsokszorozó lénnyé vált, dühös zümmögés, nagy felbolydulás lett belőle, mi meg rohantunk haza, hogy el tudjunk bújni előlük, közben a fák percek alatt elvesztették leveleiket, eltűnt a gaz, befalta az az eleven tűzvész. Másnapra minden, ami zöld volt, eltűnt. Fausto Bendito elmesélte, egyszer végignézte, ahogy eltűnik egy zöld kocsi, mert szétrágták a sáskák. Szerintem ez azért túlzás.

Szeretem őt hallgatni. Félix úgy beszél a gyerekkoráról, mintha tényleg megélte volna. Lehunyja a szemét és mosolyog:

– Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy sáskák hullanak az égből. A quissondék, a kóborhangyák, ismered őket? A quissondék éjszaka leptek meg minket, pokolba vezető ajtón át jöttek az éjszaka közepén, és ahogy öltük őket, úgy lettek egyre többen, több ezren, millióan. Emlékszem rá, hogy köhögve ébredek, erősen köhögök, fuldoklok, ég a szemem a harci füsben. Fausto Bendito, az apám pizsamában, kócos rasztahajjal, meztelen lábát egy lavór vízben áztatva, egy palack DDT-vel a kezében harcolt azzal a hangyatengerrel. Fausto a vastag füstben ordítva utasítja a szolgákat. A gyerekek riadt nevetésével nevettem. Ha elaludtam, quissondékkal álmodtam, amikor felébredtem, még mindig ott voltak a füst kellős közepén, abban a kesernyés füstben, vak dühtől, ősi éhségtől űzött millió apró daráló. Ha elaludtam és álmodtam, behatoltak az álmaimba, láttam, ahogy felmásznak a falon, megtámadják a tyúkokat a tyúkólban, a galambokat a galambdúcban. A kutyák a lábaikat rágták. Dühösen forogtak körbe-körbe, vonyítva forogtak, a fogaikkal próbálták kiharapni az ujjaik közé szorult kóborhangyákat, egyre csak forogtak, vonyítottak, a saját húsukat harapták. A karmaikkal tépték ki magukból a quissondékat. Tiszta vér lett az udvar. A vér szagától még jobban megvadultak a kutyák. Megvadultak tőle a quissondék is. Vén Reménység, aki akkoriban még nem volt ilyen vén, kiáltozott, könyörgött, tegyen már valamit, gazda! Szendvednek az állatok, én pedig emlékszem rá, ahogy apám megtölti a vadászpuskáját, Vén Reménység pedig becipel a szobába, hogy ne lássam. Szorosan Reménységhez bújtam, a keblei közé rejtettem az arcomat, de ettől még nem kerültem távolabb az eseményektől. Ha most lehúnyom a szemem, mindent magam előtt látok, mindent hallok, elhiszed? Még ma is megsiratom a kutyáim halálát. Nem volna szabad ezt mondanom, nem tudom, megértesz-e, de többet sírok a kutyáim után, mint szegény apám miatt. Amikor felébredtünk, kiráztuk a hajunkat, kiráztuk a lepedőinket, a quissondék meg holtan vagy félholtan hullottak a földre, még mindig rágták a semmit, vaskos vasrágójukkal a levegőt harapták. Szerencsére eleredt az eső. A fényes égboltot átszelve haladt előre az eső, mi pedig ugrálva futottunk a kristálytiszta, kövér esőcseppek előtt, és ittuk magunkba a nedves föld illatát. Az első esővel együtt érkeztek meg a termeszek. Egész álló éjjel sűrű felhőben köröztek az utcai lámpák körül, édesen zümmögtek, amíg le nem esett a szárnyuk, reggel aztán átlátszó szőnyegbe burkolózva ébredtek a sétányok. Mindig is ártalmatlan lényeknek tartottam a termeszeket és a lepkéket. Régen minden gyerekmese ugyanazzal a mondattal ért véget, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, miután a Herceg feleségül vette a Hercegnőt, és sok gyerekük született. Az életben nincs az a cselekmény, mely így érne véget. A Hercegnők testőrökhöz meg légtornászokhoz mennek feleségül, az élet megy tovább, és boldogtalanok, amíg el nem válnak. Évekkel később aztán ők is ugyanúgy meghalnak, mint mi. Csak akkor vagyunk boldogok, igazán boldogok, ha ez addig tart, amíg meg nem halunk, vagyis örökké, ilyen időszámításban viszont csak a gyerekek élnek, számukra a dolgok örökké tartanak. Gyerekkoromban ott, Gabelában, a hosszú nyári szünetekben boldogan éltem, amíg meg nem haltam, amikor egy akácfa törzséből kunyhót próbáltam építeni. Egy patak partján voltam boldog, amíg meg nem haltam, egy alázatos kis csermely mellett, mely még azt a luxust sem engedhette meg magának, hogy neve legyen, de azért büszke lehetett rá, hogy többnek tartottuk őt egyszerű pataknál – ő volt a Folyó. Kukorica- és mandiókatáblák közt csordogált, oda jártunk ebihalat fogni, gőzhalyótákolmányainkat vízre tenni, és délutánonként fürdés közben meglesni a mosónőket. Boldog voltam a kutyámmal, Cabiri-val, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk, gerléket és nyulakat üldöztünk a hosszú délutánokon, és a magas gazban bújócskáztunk. Boldog voltam a Tökéletes Herceg fedélzetén egy végtelen utazáson Luanda és Lisszabon között, miközben ártatlan palacküzeneket dobtam a tengerbe. Aki megtalálja ezt az üveget, kérem, írjon. Sosem írt senki. Hittanórákon egy öreg pap megtört hangon, fáradt tekintettel próbálta minden meggyőződés nélkül elmagyarázni nekem, mi is az az Örökélet. Én azt hittem, ez a nagy nyári szünet másik neve. Amikor a pap angyalokról beszélt, én tyúkokat láttam magam előtt. Még ma is a tyúkokat tartom az angyalokhoz legközelebb álló lényeknek. Aztán beszélt még a nyolc boldogságról, én pedig magam előtt láttam, ahogy a tyúkok a napon kapirgálnak, fészket kaparnak a homokba, és misztikus extázisban forgatják apró üvegszemeiket. El se tudom képzelni a Mennyországot tyúkok nélkül. Még a Jóistent is csak úgy tudom magam elé képzelni, amint szelíd tyúklégiótól körülvéve, lustán elnyúlik egy puha felhőágyon. Tényleg, még sosem találkoztam rosszindulatú tyúkkal – maga látott már ilyet? A tyúkoktól ugyanúgy áll távol a gonoszság, mint a termeszektől vagy a lepkéktől.

Még jobban rázendít az eső. Ritkán zuhog így Luandában. Félix Ventura egy kendővel törli meg az arcát. Ő még hatalmas, klasszikus mintákkal nyomott pamutzsebkendőket használ, a monogramja bele van hímezve a sarkukba. Irigylem tőle a gyerekkorát. Persze lehet, hogy az egész nem igaz. Akkor is irigylem tőle.
                                                 Fordította Bense Mónika

A regény a JAK Világirodalmi Sorozatában, a L’Harmattant gondozásában, a Könyvfesztiválra jelenik meg.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info