wanderer összes bejegyzése

Kávézó, macik, szabadság, városok

Én mindig csak álmodozom a szabadságról, meg minden másról is. Elérhetetlen, mintha egyre csak távolódnék attól, ami miatt erre a világra születtem. Pedig már nagyon sokat tudok arról, hogy mi az.

Valami nincs rendben velem, valami nagyon nincs. Igaz soha nem is volt. Anya kórházban van, már harmadik hete; nagypénteken jön haza. Kitaláltam, hogy reggelente futok. Össze is szedegettem cuccokat. A régi (20 éves) sportcipőmet, meg egy piros felsőt tesómtól, szóval elég hülyén nézhetek ki. De fél hétkor nem látnak csak a kukásnénik, -lányok. Ők meg nem szólnak semmit. Gondolják, a hülye nő fut. Nagyon meglepett, hogy csak 5 percet tudtam futni. Megkerültem a háztömböt. Persze ez az én részemről nagy teljesítmény, mivel 2-es voltam tesiből, és a középiskola után egyáltalán nem futottam (a busz után sem). És nagyon jól esett. Utána jót lihegtem, és megzuhanyoztam. Aztán mentem dolgozni. És másnap arra gondoltam, mi másért van értelme felkelni, mint a futásért, mert egyébként más értelme nincsen az egész napnak. Futottam, gondoltam ez kell, nagyon jó lesz a depire, feltölt energiával.
Aztán napközben olvasgattam a dokkon Mátay Kata verseit. Mindig felfedezek magamnak valakit. Nem tudtam betelni vele. Különösen az tetszett, ahol bejárja Európa nagy városait. Hirtelen éreztem, hogy sírni szeretnék. Nagyon-nagyon jó volna sírni. De aztán idejében észbekaptam. Gondoltam, ott van a bácsi a másik szobában, még valalmit meglátna. De igazából nem is ezért nem sírtam. Hanem mert rájöttem, hogy nem könnyebbülnék meg, hogy még a maradék erőm is elhagyna. Ez a megkönnyebbülés egy merő hülyeség. Régi sírásaimból emlékeztem, hogy utána mindig nagyon rosszul éreztem magam. Mint Sylvia Plath, akinek sírás után ellopta valaki a szellemét. Úgyhogy összeszedtem magam. Írtam erről egy verset, nagyon szar, csak a vége tetszik: “Tovább pakolgatom a semmit /egyik napból a másikba” -ez egész jó, legalábbis nekem. És mikor a Mormota mondta, hogy hamarabb hazamehetek, akkor már tudtam, hogy el fogok menni a kedvenc kávézómba. Ez egy nagyon különleges hely. Az egész nagyon pici, csak egy kisszoba. Jó zene szól, és tele van zsúfolva könyvekkel, folyóiratokkal, rajzokkal és játékokkal. Igen telis-tele van játékokkal, főleg játékmackókkal. Az ajtó előtt is egy hatalmas maci ül, ha a kávézó nyitva van. Egy hosszú hajú srác a felszolgáló, kávé-tea főző, és valahogy olyan hangulatot tud csinálni, ami nekem nagyon jó. De még csak most voltam ott másodszor. Mindig volt valami kifogásom, hogy miért nem megyek be, mintha a jóból ki akarnék maradni. Persze kicsit ciki egyedül bemenni, dehát micsináljak, ha én valahogy mindig egyedül vagyok. És bementem, és kértem egy forró csokit, gesztenyével, meg rummal, és mindjárt mintha hazaérkeztem volna. Egy lánnyal mindjárt el kezdtünk beszélgetni. Egy srác meg puzzle-t rakott ki. De még sohasem láttam ilyen furcsa puzzle-t. Egyszínű szürkés-fekete darabokból állt, nem ábrázolt semmit. Mondta a lány, hogy így sokkal nehezebb kirakni, mintha kép volna rajta. Aztán jött egy másik lány, hosszú, keresztbe csíkos szoknyában, és megölelgette a kávéfőző fiút. És akkor rájöttem, hogy én más nagyon régen nem láttam, ilyen igazi ölelgetést. A környezetemben, még azok is akik párban vannak, nem szoktak ilyen szépen, kedvesen ölelkezni. Pedig lehet, hogy a kávéfőzős, meg a szoknyás csaj nem is párok, “csak” barátok, de mégis. És akkor arról kezdtek beszélni, hogy a kicsi macik szétesnek idővel, lejön a kezük, vagy a lábuk, ha sokat tekergetik, rázogatják őket. És mondta a szoknyás lány, hogy mi emberek is ugyanígy tönkremegyünk, ha túl sokat tekergetnek minket. És ez az egész macis dolog nagyon megmaradt bennem mint egy kinyilatkoztatás.
Éjszaka nem tudtam aludni. Ma nem futottam. Dzsesszt hallgattam délelőtt, mert a kávézóban is az szólt. Sokat gondolok Mátay Katára, a városokra, amelyeket be szeretnék járni, a szabadságra, amitől egyre csak távolodom, meg persze a macikra …