Különös, az alakja és borítója miatt szinte érzékien tetszetős kis verseskötetet tartunk kezünkben. A nyitó- és záróvers a nagy női misztikust és „grammatikust”, Szent Hildegardot lépteti elénk, a kötet többi verse viszont az antikvitáshoz, a görög mitológiához kapcsolódó különös viszonyt formázza meg – legtöbbször női monológokba foglalt női sorsokon keresztül.

            Van-e külön nyelve, „grammatikája” a női szenvedésnek? Vagy van-e ennek tolmácsolására hivatott műfaj vagy beszédmód? Az egyik vers címében a költő, Polgár Anikó is utal a heroidákra. De nem minden vers beszélője nő. A kötet első részében a görög mitológia nőalakjai beszélnek (szülnek, szoptatnak, szenvednek), a második részben viszont héroszok, heroinák és tudósok utazgatnak – többnyire turistabuszokon –az antik múlt „emlékei” között.

A szülés/születés és utazás egybemosódik. Hiszen nőnek lenni nem más, mint végigjárni azokat az állomásokat, amiket más „utazók”, más nők máskor már bejártak. Teherbe esni, szülni, vetélni, szoptatni, kiszolgáltatottnak lenni nem történet, nem történelemben formálódó, állandóan változó elbeszélés, hanem rítus, ahol mindig ugyanazok a stációk. Ahol az istennők és a heroinák a női kiszolgáltatottság változatainak a megtestesítői. Ezért ihatnak aloe verás energiaitalt, ezért hörpölhetnek szoptatósteát, ezért menekülhetnek a családjuk elől a bankkártyájukat a retikülben rejtegetve. Hiszen a szülés sohasem változik. Egy ma élő nő mellén ugyanolyan könnyű a „csecsemő babráló keze”, s az ő vállán ugyanolyan súlyosak a „márványköpeny nehéz ráncai”, mint a régi istennőkén.

            Talán a változatlanságba való beletörődés teszi olyan fenségessé ezeket a női sorsokat? Vagy azért olyan fenséges hatásúak ezek a női monológok (különösen a kőoroszlánokat anyatejjel itató Klütaimnésztráé), mert bennük – így vagy úgy – de nem akárkik, hanem tragédiák hősnői vallanak? Mert valahogy a szívébe látunk a görög tragédiának? Nemcsak az egyes tragédiáknak, hanem a tragédiának.

            Noha a „lant uralja a himnuszt” (ahogy a „megfoghatatlant a kézzelfogható”), de azért a mítoszt körbevevő epikus kelléktár könnyedén lecserélhető vagy mással behelyettesíthető. A meghökkentő anakronizmusok akár groteszk elevenséget, vidám karneváliságot is kölcsönözhetnének a verseknek. Mulatságos, ahogy Oresztész felszáll egy turistabuszra, és terepszemlére indul Mükénébe, ahogy a buszon utazó Télemakhosz beszámol arról, hogy választott egy „kis brosst”, ami jól megy majd mamája, Pénelopé kosztümjéhez.

            De a kellékek „cserélgetése” sem mulatságos igazán. Hiszen „roppant, átgondolt szintaxis” köti össze a múltat és a jelent, az antikvitást és a mát, és a tej- és vérfoltok, élet és halál, szerelem, erőszak és csalódás ismétlődése sohasem felszabadító igazán. Nincs feloldódás. A kétezer év múltán a tengerből kiemelt görög szobrok ugyanolyan felhorzsoltak, megsebzettek, csonkák, ugyanúgy forrón „lüktetnek”, mint ama modell-szerű női sorsok képviselői, az istennők, akikről ezeket a hófehér szobrokat mintázták. Furcsa kiforgatása ez az idea-tannak: „Mindegyik csonka. Talán vérzik is, ha megkarcolom.” A mítosz, az örökös ismétlődés, a „roppant szintaxis” nem engedi, hogy a sebek, hogy bármilyen (női) seb begyógyuljon. A gyerekeket meg kell szülni, meg kell szoptatni, a csalódást elviselni; a bosszúterveket − ha vannak − időben be kell teljesíteni.

            „A test kelleme a lélekből fakad”, dúdolja a költői én a csonka szobrokról szóló vers végén. Ha változtatni nem lehet, nem marad más, csak az irónia.

            Polgár Anikó „görög mitológiájában”, régi-új világában még meghalni sem lehet. Hiszen „édesszájúak” a hallottak, akiknek Klütaimnésztra visz áldozati ajándékul anyatejet kőkorsóban − ahogy „édesajkúak” a múzsák is, akik ünnepkor csapatostul tódulnak rúzst és bokacsizmát vásárolni a bevásárlóközpontokba. Kasszandra még meghalni sem tud „idejében”, nyelvét a római korban is sodorja az ár, szavait pedig minuszkulába írja át egy „buzgó szerzetes”. A megsebzettség nem engedi sem a felejtést, sem a feloldozást, de furcsa mód a végérvényes elmúlást sem.

A „körömcipős régésznő” (a költői én egyik alteregója), még a föld, az idő mélyére temetett szobrokban is meglátja a sebeket. És még a megértés sem segít. A régésznő, aki maga is nő, „belelát a kőbe, de nem lát át rajta”.