(The Indelicates, Songs For Swinging Lovers)

Ha jól rekonstruálom a történteket, akkor valamikor 2007 táján kezdődött a történet. Akkor valahogy több szabadidőm volt olyanokra például, hogy blindre leemelgessek könyveket a Szabó Ervinben, hogy majd hátha leköt valamelyik. Mondanom se kell, sok kacattal lehet így találkozni. Ha a Ganxsta Zolee és a Kartelből ismerős Big Daddy Laci regényére gondolok, akkor például, még most is elfog a röhögés. Azokat nem is említeném, amelyikekre szerencsére már nem emlékszem. Bekötött szemmel lepkét vadászni. Így akadt a kezembe az addigra már rongyosra olvasott Nácik asszonyai című történelmi bestsellernek a második része. Négy nőszemély portréja volt a borítón. Gyorsan kiderítettem, hogy melyik az a szép szőke. Unity Mitford volt, magának a Führernek a feltételezett szeretője. Wow!

Elmondom, amire emlkékszem belőle. Mitfordék egy nemesi angol család voltak, vaskalapos családfővel, hozzá illő hallgatag feleséggel, egy fiúgyermekkel és négy nővérrel. A nagyobb lányok, köztük Unity is már bakfiskorukban kapcsolatba kerültek az angol fasiszta párttal, és – ha hinni lehet a könyvnek – akkor valahogy úgy rajongták körül a párt vezetőit, mint a mai lányok napjaink nyegle popsztárjait, vagy jóképübb futbalistáit. A legnagyobb nővér később hozzá is ment a párt vezetőjéhez, Oswald Mosleyhez, aki mellesleg valamiféle rokonságban az azzal a Max Mosleyvel, aki a Forma-1-es autóverseny-sorozat szervezésében szerzett érdemeket már jóval a történetek, a második világháború ideje után. A legkisebb lány, – talán dacból? – valami anti-fasiszta brigád tagjához ment feleségül. Ő a háború után New Yorkba került, ahol később megírta a családjának viharos történetét. Ha jól emlékszem, akkor ebben a csak angolul megjelent könyvben mesél arról, hogy nem kizárt, ő volt az egyetlen ember a Földön, akinek lehetősége lehetett volna merénylet-közelbe kerülnie a Führerhez.

Unity kiábrándulva a brit fasiszták töketlenkedéséből, a még nem említett hugával Németországba megy tanulni, azzal a tervel, hogy ott majd találkozhat a Führerrel. A kedvenc momentumom a történetben, amikor a két leányzó megpróbál a vezér közelébe jutni, de valami SS-tisztek, vagy valami hasonlók hazaküldik őket, hogy mossák le magukról a túl hivalkodó sminkjüket. Miután ezt megtették, egyelőre be kellett érniük néhány kisebb rangú figurával. Unity azonban nem adta fel, kiderítette, hogy hova jár a Führer étterembe, és ő is elkezdett arrafele forgolódni. A kis mesterkedés eredményeképpen hamar fel is tűnt Hitlernek a Valkűr-szerű leányzó, aki nemsokára egy asztalnál ülhetett a bálványával. Hogy mi történt a két hősünk közt, azt homályban hagyja a Nácik asszonyai II. Vannak olyan feltételezések, hogy a Führer diplomáciai okok miatt hagyta maga körül sündörögni a Mitford-lányt. Unity viszont hamar belelendült a politikusasszony szerepébe, amit valószínűleg jelentéktelen színjáték volt a két hatalom közti vákuumban. A második világháború kirobbanását Unity (figyeljünk rá, milyen jó beszélő név ez itt!) személyes kudarcként fogta fel, ezzel végképp lehetlenné vált álma, Anglia és Németország szövetségbe forrása. Búcsúlevelet írt, majd egy müncheni parkban fejbelőtte magát.

A fejlövés azonban nem sikerült halálosra, a golyó valahol a gerincoszlopánál megállt. A politikai helyzet bizonytalansága miatt a németek nem engedték orvosaiknak, hogy piszkálják Unityt, inkább hazaszállították. Közben eltelt a második világháború, Hitler a bunkerében Unityhez hasonlóan maga ellen forította a fegyverét. Ő nem hibázott, mint azt tudhatjuk. A háború után a megzavarodott Mitford-lánnyal anyja elmenekült egy szigetre a végletekig elviselhetetlenné váló férje elől. Unitynek itt állítólag kitisztult az elméje, majd miután megértette a történteket, az elmozduló puskagolyó, tehát az öngyilkossági kísérleteinek szövődménye miatt meghalt.

Mi után ezt elolvastam, Unity Mitford angol wikipédia-oldalán találtam egy kulturális linket az Indelicates nevű zenekarra, akik – mint olvastam – írtak róla egy dalt. Soulseeken előtúrtam a számot – és bár már előtte is eléggé a dolgok hatása alatt voltam, akkor aztán tényleg le kellett ülnöm. Az innsbrucki koncertfelvételen, amit találtam, egy figura (mint később megtudtam: Simon Indelicate) úgy konferálja fel a dalt, hogy azok biztos szeretni fogják, akik már szerettek bele náciba. Majd egy patetikus zongorás gitáros intro után egy lány (Julia Indelicate) kezd énekelni Hitlerről, olyanokat, hogy mennyire szereti, amikor beszél, hogy akkor milyen szenvedélyes akkor, meg tisztelgő emberekről, akik olyan szépekmint a pipacsok a szélben. Az elsőnél felszabadultabb második versszak pedig pont olyan, amilyen Unity lehetett, amikor a hatalmas, szvasztikás Mercedesével járt városról városra, építve a csak számára létező német-angol barátságot. Abszurdan naív és szenvedélyes – mondtam akkor, és írom most is. A külső nézőpontból elénekelt refrén Rómeó és Júlia-analógiája, amiben a méreg helyett pisztolygolyó van, ugyanezt az esztétikai tapasztalatot erőstheti, erősíti.

A Unity Mitford című dal végül lemaradt a zenekar első lemezéről az American Demóról, talán az elrejtett bónuszszám énekdallama idézi csak meg. Valószínűleg csak a lemez koncepciójának esett áldozatul a dal, mert később Bécsben – tanúsíthatom – játszották ezt a dalt. Az American Demo (2008) röviden a rock and roll kiüresedéséről szól. (Igen, posztmodernnek is nevezhetjük.) „Minden, ami eztuán jön, már csak lábjegyzet, / minden generáció ugyanolyan, mint az előző.” – éneklik. Simonból fröcsög az irónia, Julia közben úgy énekel kontrasztnak, mintha nem vágná, hogy miről van szó, közben pedig megy a középutas, közhelyes rockzene. Maximális érzelmesség, maximális iróniával. A téma tinisen komolytalan, viszont az érzelmi dagályt nem sérti az irónia, inkább csak keretezi. Ha arról szól egy szám, hogy „hé, Júlia, nem a hatvanas években élünk”, akkor az alatt olyan zene szól, mintha a hatvanas évekből lopták volna valami rágógumis csajzenekartól. Vagy talán lopták is, de mindegy – már csak lábjegyzet minden, mint tudjuk. Ezzel az idézetes rock and rolljukkal rokonságban állnak az Art Bruttal, akiket amúgy kísértek is a legutóbbi turnéjukon, és Simon is kicsit olyan, mint egy túlspilázott Eddie Agros. De ez a mesterkéltség szerencséjére pont jól jön ki Julia mellett, aki pedig mellesleg még a Pipettesben is énekelt. Kicsivel az előtt, hogy befutottak volna, hagyta ott a pettyes ruhákat, hogy urával megcsinálhassa az Indelicatest. A Pipettes báját szerencsére nem tudta teljesen ledobni, így – finoman szólva – meglehetősen jó kettőst alkotnak Simonnal.

A Songs For Swinging Lovers című második Indelicates-lemez, mint a címe is mutatja, a párkapcsolatok szélsőségesebb terepein mozog. Van itt apróbb paráktól abortuszon át öngyilkosságig minden, a hátsó borítón pedig hőseink, Simon és Julia szemeznek egymással akasztófakötéllel a nyakukon. A legszembetűnőbb változás a folk felé tett elmozdulás, ami igazából már az első lemez előtt bent volt potenciakénta zenekarban – tanúsítják ezt a korai kislemezeknek és EP-knek az első albumra át nem emelt dalai, (a Point Me To The West például). Sokadik hallgatás után bizton állítható, hogy olyan slágerpotenciállal és krafttal rendelkező dalok nincsenek rajt, mint az American Demón a We Hate The Kids, vagy a Last Significant Statement… voltak. Az új hangszerek ellenére kiegyensúlyozottabb hangzás, az idővel bőkezűbben bánó dalok azonban jól – és úgy jól, mint az első lemezen – passzolnak a balladisztikusabb témájú (itt most egy picit jobban gondolok az irodalmi-, mint a popballada műfajára), néhol a Bonnie és Clyde-témát asszociálható szövegeikhez. Ez utóbbira példa a Savages, ami kétszer is elhangzik a lemezen; egyszer a közepe táján, majd a végén akusztikus bónuszként, a stáblista mellé.

Ha az előző lemezzel nem futott be a zenekar, akkor sajnos ezzel sem fog, mégis, aki valahogy véletlenül talákozik a lemezzel, az szerintem fel fogja tenni párszor, mert ha nem is tökéletes, de nagyon szerethető lemez lett a Songs For Swinging Lovers.

Végül pedig itt a lemez legjobb dala akusztikusan, papírról énekelve: Flesh.

Még mindig nagy feladatnak tűnik annak a kritikának a feloldása, amit Adorno hagyott hátra a pop-/rockzenének, valamint az erre „specializálódott kritikának”. Valószínűleg minden szigorúan immanens elemzés a kortárs komolyzene felé billentené a riszpektet a könnyűzenével szemben. A könnyűzenéhez köthető valamennyi újdonság pedig a komolyzenébe átemelve teljesedhet ki, mondja egy másik elmélet, megtéve a könnyűzenét ilyen kapálatlan föld-toposszá. Hogy ez mennyire van így, azt nem tudom, én többnyire csak olyanokat látok, vagy hallok, hogy bizonyos gitárzenekarok jó száz évvel korábbi klasszikus tételeket játszanak, ha csak nem épp Beethoventől azt a kis kaputelefon-dallamot. Számomra úgy tűnik, hogy bár van egyfajta értéknövekedésként elkönyvelt mozgás egyes könnyűzenei irányzatok történetében, de arra, hogy lényegi összjáték alakuljon ki a könnyű- és komoly-/kísérleti zene között, egyelőre nem sok jel utal. Ami történik, az annyivel leírható, hogy adott generációk a felnőtt társadalomba való betagozódásukkor magukkal viszik fiatalkoruk zenéjének egy letisztultabb változatát, hátrahagyva a tüzet a következő generációknak. Szerintem ez az a mag, ez a tűz, ahonnan a könnyűzene a rockzene megjelenésétől kezdve megfogható. Ez a szociológiailag simán érthető igény, hogy legyen saját identitása a mindenkori következő generációnak. Mivel az idő kérlelhetetlenül múlik, ezért a lehető leggyorsabb médiumra van szükség: gitár, dob vagy újabban laptop stb. Ez lenne a könnyűzene erős oldala. A tűz örzése. A fiatal zenekarok pedig a zászlójukra nyugodtan írják csak fel Adornónak azt a mondatát, hogy – szabadon idézem – a könnyűzene annál rosszabb, minél inkább hasonlítani akar a komolyzenére. 

A fenti zsáner felől induló Girls In The Eighties egy jószerivel teljesen ismeretlen zenekar. Ha például az ember rákeres a dalszövegeikre, akkor a google szívesen dobja ki a Radiohead Fake Plastic Trees című dalát. Mondjuk induljon innen történet: Az előző évtized elején egy Chase Reynolds nevű nashville-i figura zenekart alapított, amit egy Radiohead-félsor után Girls In The Eightiesre (a továbbiakban csak GITE) keresztelt. Az évek folyamán több lemezt is készítettek az íróasztalfióknak – olvasható a last.fm-en a kicsit fura történet, – majd 2009-ben feltöltik myspace-oldalukra azt a Teenage Royalty című lemezt, ami aztán idén fizikai formátumban is beszerezhető lett – szerény öt dollárért. Ezután rögtön igéretet is tettek arra, hogy az esztendő minden hónapjában lesz GITE-lemez.

A Teenage Royalty olyan, mintha az amúgy meglehetősen rossz viszonban lévő Black Lips és Wavves zenekarok összebékülő sessionje lenne. Mentalitásra egy az egyben a fiatalságügyben minimum esszenciális Wavvesre hajaznak sokéves működgetésük ellenére: (még mindig?) együgyü kis popdalokat játszanak jó zajosan otthoni semmittevésekről, b-kategóriás horrortémákról meg hasonló említésre se méltó dolgokról. A Black Lipsszel való párhuzamot pedig a sakálszerűre effektezett vokálok adják elsősorban, de a gitárok is szólnak néha úgy rosszul, ahogy a korai Black Lips-lemezeken. Ami a legfurcsább az egészben, hogy az első két Black Lips-lemeznél nagyságrendekkel jobb a Teenage Royalty, teljesen belepasszol a tavaly tetőző, de még mindig kitartó lo-fi-trendbe, mégis egy jó nagy véletlen kellett hozzá, hogy beleakadjak a zenekarba. Ritka pillanat ebben a hálózati világban, hogy egy olyan zenekar, ami egyszerre jó, és mégis magáénak érezheti ember, mint a kazettakorszakban, amikor hajlamos volt azt hinni egyes kazettákról, hogy talán csak két-három másik ember hallgatja az rajta kívül az egész országban. A Teenage Royalty, vagy talán a következő lemez jobb pillanatokban letölthető a zenekar myspace-oldaláról:

http://www.myspace.com/girlsintheeighties

Pár napja tudható, az ország talán kedvenc zenekara, a Kispál és a Borz egy szigetes búcsúkoncert után feloszlik. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik a dolog, mégis fura érzés. Már egy jó ideje nem jártam el Kispál-koncertekre, utólag azonban úgy tűnik, hogy azért jó volt a tudat, hogy bármikor elmehetek, ha kedvem van. Ahogy a Libresse-reklámban is filozofált a leányzó: „mert megtehetem”. Olvasgattam különböző fórumokat; és nagyjából minden második hozzászóló a fiatalsága lezárásáról beszélt, többen pedig egyenesen az ország rendszerváltás utáni időszakával állították párhuzamba a zenekart.

A kommentelők egy másik, kekecebb csoportja szerint a Kispál és a Borznak már rég fel kellett volna oszlania. Abban persze jócskán megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mikor is. A legradikálisabbak azt mondják, hogy az első kettő, legfeljebb három lemez után abba kellett volna hagyni. Szerintem, ez hülyeség. Azzal egyet tudok érteni, hogy  az első két lemez (Naphoz Holddal, ill. Föld, kaland, ilyesmi) a zenekar csúcsműve. Ezek mellett azonban még legalább két lemez (az Ágy, asztal, tévé; és zenekar kései remeke a Turisták bárhol) valamint jópár dal kötődik a Kispálhoz, amelyek nélkül nem lehettek volna azzá, amik, és a magyar popkultúra is jóval szegényebb lenne nélkülük. Ha feloszlottak volna az elején, mondjuk az első doboscsere helyett, akkor – tényleg – valami olyasmi zenekar lehettek volna, mint a Pixies. A Pixies két tökéletes és két csupán jó lemez, és öt aktív év után rögtön fel is oszlott belső ellentétekre hivatkozva, majd szép lassan legendává vált. Ezzel szemben a Kispál és a Borz teljesen kifutotta magát, ahogy mondani szokták „intézménnyé vált”, majd amikor már csak a hülye nem látta, hogy nem megy a dolog, még akkor is megtették maguknak és főleg a közönségüknek azt a szívességet, hogy nekifutottak még párszor, hátha. Azt hiszem, ezt csak megköszönni lehet. Mert ide vagy oda az egész angolszász popkultúrával, se Amerikának, se Nagy-Brittaniának – hiába a Pixies, a Pavement, hiába a U2, a Blur, hiába a Radiohead ésatöbbi ésatöbbi, ismerjük mindet – nem adatik meg soha, hogy úgy sajátjuknak érezzenek egy olyan nagyszerű zenekart, ahogy Mi a Kispált, vagy ahogy mostanában én a korántsem oly nagyszerű, de azért egész jó GITE-t.

A Kispál és a Borzzal egy olyan zenekart veszít el az ország, amelyik a Tankcsapda és az Ákos mellett a harmadik hosszú időn keresztül tömegeket megmozgató zenekar volt az utóbbi két évtizedben, de az egyetlen a három közül, amely bírt egyfajta érzékenységgel, magával és és úgy az egész országgal szemben is. Így már tényleg csak a sors fogja eldönteni, hogy Ákos vagy Lukács Laci lesz az utolsó magyar nagy pop/rocksztár. Ők sose fogják abbahagyni magunktól. Ákos túl profi hozzá, Lukács pedig ilyen időtlen Lemmy-figura. Számukra nincs olyan, hogy kiégés. Ezért lesz nagyon szemét dolog a Kispál-búcsúkoncert azoknak is, akik ugyan nem lesznek ott, de jelentett valamit ez a zenekar: Az okos magyar popkultúra Trianonja lesz az idei Sziget Fesztivál mínusz egyedik napján, augusztus 9-én.