Noha a könyv szerzője a kötet lapjain gyakran figyelmeztet a túlzó megfogalmazások veszélyeire, hadd jelentsem ki mégis, már itt, e recenzió nyitányaként: Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi Dezső című könyve az utóbbi évek legjelentékenyebb termése a Kosztolányi-szakirodalomban.

E megállapítás súlyát részben növeli, részint viszonylagosítja, hogy az utóbbi néhány évben még a megelőzőkénél is nagyobb mértékben föllendült az irodalomtudományos érdeklődés az Esti Kornél szerzője iránt, és az egyre-másra megjelenő tanulmányok egészen példátlan (és termékeny) heterogenitást tükröznek, mind a földolgozott szövegek típusát, mind a földolgozás módszertanát illetően. Egy ilyen dzsungelben az egyszeri Kosztolányi-kutató igen nehezen igazodhat el, különösen akkor, ha nem éri be egyes részterületek adott szempontú vizsgálatával, hanem legalább viszonylagos egységben (is) szeretné látni a huszadik század első fele magyar irodalmának egyik (ha nem a) legjelentősebb életművét. Szegedy-Maszák könyvében erre a feladatra vállalkozott, és a kötet végigolvasója számára kevés kétség maradhat afelől, hogy sikerrel.

A könyv fülszövegéből és a fejezetcímek átfutásából a Kosztolányi-szakirodalomban járatos olvasó akár azt a következtetést is levonhatná, hogy a kötet nem egyéb, mint Szegedy-Maszák korábbi, ismert és nagy hatású tanulmányainak némileg kibővített egybegyűjtése. Bizonyos fejezetcímek (mint A kánonok hiábavalósága? vagy A történelem mint újraírás) a szerző írásait ismerők számára otthonosan csenghetnek; és a felületes pillantás könnyen láthatná a kötetet inkább gyűjteménynek, mintsem friss és önálló teljesítménynek. A könyv elolvasása azonban egyértelműen cáfolja ezt a sejtelmet. Nemcsak (a korábbi Szegedy-Maszák tanulmányokhoz képest) vadonatúj témákat földolgozó fejezetek illeszkednek a korábbiakhoz, de a már ismertnek vélt részek is jelentős átdolgozáson estek át, a szerző egyfelől kibővítette, másfelől új szempontból közelítette meg az általa korábban már tanulmányozott kérdéseket (is). A kötet önállósága, önértéke mindazonáltal nem csak abban áll, hogy a benne közölt tanulmányok jelen formájukban még nem jelentek meg. Legalább ennyire fontos megjegyezni, hogy a szövegek – számos tanulmánykötettől eltérően – oly módon alkotnak koherens egységet, hogy, noha az egyes fejezetek külön-külön is olvashatók, a könyv elejétől végig történő elolvasása jelentős mértékben hozzátesz az egyes részek értékéhez is. A verseskötetek füzérszerűségének méltatása például éppúgy segítheti az Esti Kornél kötet értelmezését, mint ahogy a Kosztolányi újságírói munkásságáról szóló megállapítások is tovább visszhangoznak a regényértelmezésekben. A könyv egyik legfőbb értékét éppen abban láthatjuk, hogy szerzője egy ilyen rendkívül bonyolult és szerteágazó életművet képes volt úgy egységben láttatni, hogy közben a művek önértékét nem oldotta föl, sőt a kötet számos pontján éppen ennek a föloldásnak, egységesítésnek, homogenizálásnak a veszélyeire hívja föl a figyelmet.

Szükséges hangsúlyozni – erre az előszóban a szerző is kitér –, hogy a Kosztolányi Dezső című könyv nem életrajzi monográfia. Természetesen ez se nem erénye, se nem hiányossága a kötetnek; egyszerűen műfaji meghatározás. Olyan tanulmánykötetről van szó, amelyben az egyes tanulmányok nagyon szorosan összefüggnek egymással, és Kosztolányi munkásságának valamennyi jelentősnek tekinthető részletére kitérnek: olvashatunk elemzéseket a szerzőnek mind költői, mind írói, mind hírlapírói, mind műfordítói, mind színműkritikusi teljesítményéről, és a legfontosabb verses- és novelláskötetek mellett valamennyi regény külön fejezetben olvasható. A teljességre törekvő összeállítás néhány bekezdés erejéig Kosztolányi társművészetekben tett kirándulásait is érinti, illetve hangsúlyosan kezel olyan – a szakirodalomban rendkívül aktuálisnak számító – problémákat, mint a költő által kiadott Vérző Magyarország című irredenta antológia értelmezhetőségét, Kosztolányi szerepvállalását az Uj Nemzedék című lapban vagy viszonyát az új médiumokhoz.

A kötet egy kilenc oldalas előszóval kezdődik, amelyben a szerző – igen nagyvonalúan – egyrészt az általa megállapított igazságok viszonylagosságára emlékeztet, másrészt módszertani irányát tisztázza: mégpedig azt, hogy „a magyar irodalomtudomány eredményeit összehasonlító szempontokkal” egyeztette; hogy ez mit jelent, arra már maga az előszó is példát mutathat. A szerző szinte valamennyi megállapítását összefüggésbe hozza a világirodalom, illetve a nemzetközi irodalomtudomány valamelyik kanonizált szerzőjének egy-egy kiváló érzékkel kiragadott szövegrészletével, érzékeltetve azt az együttgondolkodást, amely végsősoron a magas (színvonalú) irodalom létmódja. Sőt nem is csak irodalmároktól és íróktól olvashatók idézetek. Amennyire ez egy ilyen vállalkozásnál lehetséges, Szegedy-Maszák a társtudományok és -művészetek egy-egy jeles képviselőjének megnyilatkozásaiból is ihletet merít, Kosztolányi írásművészetét igen tág (ugyanakkor mindig jól nyomon követhető) kontextusba helyezve ezzel. Ez is magyarázata a kötet borítóján található, első pillantásra talányosnak tekinthető Vermeer-festménynek a Kosztolányi Dezső cím alatt.

Kosztolányi lírai munkásságával kapcsolatban Szegedy-Maszák már a Négy fal között kötetnek is jelentőséget tulajdonít, elismerve persze, hogy a verseskönyv „nagyszámú sikerületlen verset tartalmaz” (32.). A Négy fal között szövegeit egyrészt a kortárs világirodalmi tendenciák némelyikével (és így közvetve Kosztolányi műfordítói munkásságával), másrészt a magyar irodalomtörténeti hagyománnyal vonja összefüggésbe a szerző, megállapítva, hogy a kötetszerkesztés tudatossága már ekkor figyelemreméltó, illetve hogy a versek egyike másika (illetve a kötet egész szemlélete) a francia parnasszista költők felfogásával rokonítható. Megjegyzésre érdemes, hogy már a Négy fal közöttben föllelhetők a kései nagy versek bizonyos nyomai és jellegzetességei; már csak azért is, mert a Kosztolányi-szakirodalomban gyakran találhatunk olyan állításokat, amelyek szakadásokat tételeznek föl az életműben. Szegedy-Maszák Mihály inkább a fokozatos átmeneteket és a belső összefüggéseket hangsúlyozza, ebben látja a szerző a két nagy verseskötet, A szegény kisgyermek panaszai és A bús férfi panaszai jelentőségét is: „Az 1924-ben megjelent kötet s elődje kölcsönösen elolvassa, újraírja, értelmezi egymást, s ennyiben egyedülálló a magyar költészetben.” (72.)

A kötet egyik legizgalmasabb, egyszersmind a kortárs Kosztolányi-szakirodalom egy részével legerőteljesebben vitába szálló részében Kosztolányi politikai nézeteit, Uj Nemzedékben betöltött szerepét, illetve a Vérző Magyarországgal kapcsolatos dilemmákat értelmezi a szerző. Tudvalevő, hogy a kritikai kiadás előkészítő munkálatai kapcsán több komoly tanulmány is megjelent a témában az utóbbi években, és a Pardon rovat befogadástörténete ezekben az években – az előző rendszerben megfigyelhető elfojtást követően – különösen virágkorát éli. Az új tanulmányokban gyakran észrevehető tapasztalat, hogy a rovattal, illetve az irredenta antológiával kapcsolatban meglehetősen leegyszerűsítő, a szerzőt morálisan egyértelműen elítélő vélekedések látnak napvilágot. Szegedy-Maszák értelmezése azért különösen értékes, mert rávilágít olyan szempontokra, amelyek segítségével az egyértelműsítő, fekete-fehér kép jelentősen árnyalható. Egy olyan, fölöttébb zavaros és a korszak lényegében valamennyi jelentékeny alkotója számára nehezen kiismerhető időszakban, mint amilyen a huszadik század első fele volt, meglehetősen irreális elvárás huszonegyedik század eleji elveket számonkérni egy regényírón. Miközben Szegedy-Maszák természetesen rámutat Kosztolányi ténykedésének etikailag vitatható, sőt elítélhető mozzanataira, fölhívja a figyelmet az „enyhítő körülményekre” is, egy olyan kiigazítást hajtva végre ezzel, amely valamennyi Kosztolányi-kutató számára legalábbis megfontolandó tanulságokkal szolgálhat.

A kötet regényelemzései akár külön-külön is elolvasható példaértékű tanulmányok, melyek egytől-egyig magukba olvasztják a szakirodalomban előforduló különféle vélekedéseket, vitatkozva velük, de építve is rájuk. Talán két olyan elv van, melyet Szegedy-Maszák a Kosztolányi-regények értelmezésekor egyértelműen – és alighanem joggal – elutasít: a példázatként való olvasást, illetve a pszichologizáló olvasatokat. Noha ilyen világosan néven nevezve csak az Édes Annáról szóló fejezet tér ki a Kosztolányi-recepció e két makacsul kísértő tendenciájára, voltaképpen a kötet valamennyi elemzése hangsúlyoz egy olyan elvet, amely e két olvasási móddal nem egyeztethető össze: a nézőpontok viszonylagosságának elvét, mely szoros összefüggésben áll a Kosztolányi-regények nyelviségével. Amikor tehát valamiféle példázatként vagy pszichológiai esettanulmányként kezdené el olvasni valaki például az Aranysárkányt, akkor kimondva-kimondatlanul eltekint attól, hogy az egyes szereplők nézőpontja (perspektívája) nem azonos az elbeszélői nézőponttal, amelyik pedig szintén nem azonos az értelmezőével. Ilyeténképpen mondható el, hogy A véres költő nem (csupán) a dekadencia regénye, és nem Szabó Dezsőről szól; a Pacsirta nem a parlagiság irányzatos kifigurázása, és nem is pszichológiai esettanulmány; az Aranysárkány aligha értelmezhető helyesen a humor és a nézőpontváltások figyelembevétele nélkül; az Édes Anna pedig éppúgy nem szociográfia, mint ahogy freudista kulcsmű sem. A kisajátító olvasatok megbírálása mellett Szegedy-Maszák ugyanakkor sok olyan értelmezésnek is teret enged, amelyek e regények újabb olvasói és értelmezői számára fölöttébb hasznosnak és újszerűnek tűnhetnek. A számos példa közül említsük itt meg az Aranysárkányban az asztaltáncoltatás motívumát, amely Kosztolányi érdeklődését – több újságcikk tanúsága szerint – ekkortájt nagyon is magára vonta. Azért is érdemes ilyen példát hozni, mert a könyv szerzőjének értelmezése e ponton túlságosan is egyértelműnek hat: „Nyilvánvaló, hogy az asztaltáncoltatás Hilda fölszínességét hivatott tanúsítani.” (276.) Tekintettel arra, hogy az elbeszélő nézőpontja a regény végén egybeesik a szellemidézést végző Hildáéval, az Aranysárkány ezen a ponton is alighanem többféle értelmezést enged meg. Mégis nagyon fontos, hogy Szegedy-Maszák fölhívta a figyelmet Kosztolányi vélekedésére a spiritualizmusról, mert egy olyan motívumról van szó, amely az író szinte egész életművét végigkíséri, alapos elemzés tárgya mégis alig-alig lett.

Az Esti Kornél történetek kapcsán a kötetben egy nagyon lényeges filológiai anomáliára hívja föl a szerző az olvasó figyelmét; arra tudniillik, hogy a jelenleg legtöbbet forgatott kiadások (mindenekelőtt a Szépirodalmi Kiadónál megjelent, Réz Pál szerkesztette kötet) olyan szövegösszeállítást tartalmaznak, amelyre maga Kosztolányi semmiképpen sem bólintott rá. Természetesen ezt az anomáliát (is) majd a már készülő kritikai kiadás fogja pontosan helyre tenni. Addig is azonban Szegedy-Maszák a szerzői szándékot tükröző kiadások alapján értelmezte az Esti Kornélról szóló szövegeket, különválasztva tehát az Esti Kornél című kötetet a Tengerszem kötet Esti Kornél kalandjai ciklusától, fönntartva, hogy értelemszerűen e szövegek együttolvasása is legitim értelmezési stratégia. A kötetben való olvasás nyilvánvalóan más hangsúlyokat eredményez az értelmezésben, élesebben vetődik föl például Esti Kornél önazonosságának problémája, illetve a szövegek párbeszéde, egymásra hatása, belső összefüggései. A kötetként való olvasás még erősebben veti föl az önellentmondás mint szövegszervező erő kérdését, rámutatva közvetve arra is, hogy megszakítottság és folytonosság, következesség és következetlenség váltakozása nem csupán az Esti Kornél történetek, de az egész életmű jellegzetessége is. Valószínűleg tehát elhibázott minden olyan olvasási stratégia, amely az életmű homogenizálásában érdekelt.

A kötet végén négy olyan fejezetet találunk, amely Kosztolányi életművének egy-egy átfogóbb, időben az egész alkotói periódusára kiterjedő részletét dolgozza föl; műfordítói munkásságát, színikritikáit, világirodalmi kritikáit és nyelvtisztítói munkásságát, nyelvről szóló állásfoglalásait. Föltétlenül kiemelendő, hogy nemcsak a kötetben, de az Esti Kornél alkotójának gondolkodásában is szervesen illeszkedik az életmű többi részéhez ez a bizonyos értelemben elméletinek is nevezhető munkásság. Örvendetesnek tekinthető fejleménye az utóbbi évek, évtizedek Kosztolányiról szóló irodalmának, hogy egyre inkább tudatosult: jelentős gondolkodó nemcsak az lehet, aki kifejtetten és rendszerezetten írt filozófiai problémákról; sokszor éppen azok az elméleti meglátások a legizgalmasabbak, amelyek implicit, ki nem fejtett előfeltételezések figyelembe vételével nyerik el mélyebb értelmüket. Fordításelméleti meglátásai ugyanúgy rokoníthatók például Walter Benjamin megfontolásaival, mint ahogy nyelvfelfogása filológiailag is alátámasztható módon került közel a New Criticism körének Wilhelm Humboldtig visszanyúló nyelvi viszonylagosság elméletéhez. Az, hogy Kosztolányi költő létére nem foglalta rendszerbe sok tekintetben a legjelentősebb kortársaival egy irányba mutató elmélkedéseit, nem von le ezen elmélkedések értékéből semmit, csupán azt mutatja meg, hogy a szerző alkatától ezen a téren is idegen volt a rendszeralkotás.

Már csak ezért is méltányolható különös okkal Szegedy-Maszák Mihály törekvése, hogy a Kosztolányi életművét földolgozó, értelmező kötetében maga is viszonylagos kötetlenséggel fűzte össze a hatalmas életmű különböző mellékhajtásait. Mindig kérdéses persze, hogy egy alkotóról szóló könyvnek mennyire kell idomulnia az alkotó szemléletéhez; illetve hogy egy ilyen idomulás erénye vagy hátránya-e egy munkának. Egy alapos, beható foglalkozás valamely életművel azonban alighanem eleve magával von egy bizonyos mértékű szemléleti idomulást is. A modernitás utáni hermeneutika leszámolt azzal a tévedéssel, hogy értelmező és értelmezett élesen különválasztható volna egymástól. Közvetve alighanem ez is oka lehet annak az irodalomtudományos szakmunkák esetében viszonylag ritka tapasztalatnak, hogy Szegedy-Maszák Kosztolányi-könyvét jó olvasni. Minden bizonnyal nem függetlenül a Halotti beszéd szerzőjének ösztönzésétől, a kötetben szinte egyáltalán nem találunk idegen szókat, magyartalan mondatokat, nehezen követhető, túlbonyolított szerkezeteket.

Tudva, hogy nincsen olyan munka, amelynek akár egész koncepcióját, akár egy-egy részmegállapítását ne lehetne vitatni és akár kemény kritika alá vonni, a hangsúly e recenzióban legyen mégis azé a szinte önfeledt elégedettségé, melyet a könyv olvasása a kritikusból kiváltott. A Kosztolányi Dezső című kötet mind a szerző iránt érdeklődők, mind a szakmai közönség számára a legmélyebben ajánlható végigolvasásra, végiggondolásra.

Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, Budapest, Kalligram, 2010.