Kedd

 

− Pihenhettek, kis pöcsök! Még egy szemtelenkedés, aztán eltörök benned minden csontot! – köpi oda Sanyának, aki nyöszörögve dörzsöli a lábát a padlón. Már nem én kapom a többet. De mázlink van, úgy látszik megunta a verést, indul a hűtőhöz, biztosan leellenőrzi, Sanya tényleg megvetette-e a szüleivel azokat, amiket mondott. Újabban így csinálja, leadja a rendelést: holnap legyen túrógombóc, szerdára Zalát akarok, paradicsomos húsgombóc legyen csütörtökön, de ne öreganyád csinálja, mert attól hányok, értettem? Megmondja, mit akar enni, megmondja, mikor jöjjünk el a suliból, mit hozunk, mit szerezzünk, mit lopjunk el neki, kinek szóljunk be, mit hazudjunk, ha a délutáni programunkról kérdeznek.

− Kóla? Okés. Mazsolás krémtúró? Okés. Gépsonka? Nuku? Hát mi a szart tegyek a zsemlémbe, bassza meg?

Bejön a konyhából, lendül a keze, borul a váza a dohányzóasztal tetején. Ránézek és tudom, hogy ez rohadtul nem játék, ha nem csináljuk pontosan azt, amit mond, ha nem engedelmeskedünk neki rendesen, akkor még örülhetünk, ha simán megússzuk annyival, hogy csak a lelkünket veszi el. De lehetséges, hogy előtte kinyuvaszt, felnégyel, élve befalaz vagy megetet bennünket a rémkecskékkel. Én már inkább befogom a pofám, Sanyának is ezt kellene tenni. Régebben ő volt, aki mindenben jobb volt, de mostanában már rohadtul nem, Karcsi meg elvárja tőlem, hogy amikor bénázik a Sanya, röhögjek vele.

 

Szerda

 

Egyre csak záporoznak Tóth Karcsi szemétkedős parancsai és kérdései, pontos betartásuk, helyes megválaszolásuk egy rockernek a túlélést jelentheti, állítja, én meg hiszek neki. Hogy is tehetne másképp az ember? Néha még mindig úgy gondolom, hogy mióta a Mesterünk lett, rockerkapitány, ahogyan ő mondja néha, már közel sem olyan marhára nagyon jó haver, mint korábban, de már nem érdekelnek az ilyen áruló gondolatok, többé már nem hagyom, hogy az ellenség megtévesszen. Pont most hagynám? Mikor a dolgok már egyre jobban mennek, ma is még csak egyetlen árva rókabajuszt meg pár zsibbasztót kaptam, mert nem dobtam be a suli ablakát, ahogy tegnap parancsolata, de Sanya már vagy az ötvenedik ezertűnél jár, de nem tanul belőle. Pedig ha csak egy kicsit is jobban összeszedem magam, akkor simán megeshet, hogy ma már nem vág hasba sodrófával, ahogy tegnap búcsúzóul tette. Majdnem elhánytam magam, pedig én még olcsón megúsztam Sanyához képest, aki a másodikat már a combjára kapta, a harmadiktól meg majdnem leszakadt a keze. Nem bőgött, nem csuklott el a hangja, éppen olyan higgadtan viselkedett, ahogy a Rocky Balboa csinálta, amikor az ellen az orosz ellen készült a végső meccsre, aki megölte a haverját a ringben. Pedig biztos nem lehetett neki se könnyű, mert a Drago körül egy csomó szovjet tudós meg mindenféle más szakik sürgölődtek abban a szupertitkos csillagvárosi laboratóriumban. Csupa olyanok, akik röhögve összehoznának egy űrrakétát a fészerben lévő kiégett Junost tévéből, egy lepkeantennából meg Kucsa tanbá Svarbli Simsonjából, de nekik csak az a dolguk, hogy az Ivan kiüsse az amerikait, akinek fatuskókkal meg szeneszsákokkal kell edzenie kinn a végtelen sztyeppén a tökig érő hóban. A Sanya pont úgy viselkedett, mint a Rocky, csak az a különbség, hogy a Karcsi a mesterünk, Sanya pedig soha nem győzhet. De az azért tényleg durva, hogy a Karcsi ma azt mondta, hogy azt akarja, hogy ezentúl lopdossuk ki Kucsa csapdáiból minden reggel a falu határában a hörcsögöket. Hiába mondja, hogy érezzük megtiszteltetésnek meg azt, hogy nem is sejtjük, hogy mennyien csinálnák boldogan, de nem a pénzért, amit a dögökért kapnak, hanem már pusztán azért is, hogy egy rockerkapitány rájuk nézzen. Ráadásul nincs benne semmi rizikó, a hülye Kucsa meg csak törje azt a ronda, kugli fejét nyugodtan, hogy mégis hogy a rossebbe szabadulnak ki állandóan a csapdáiból a szőrös kis Kopperfild Dávidok? Meg hát különben is, nyilvánvaló, hogy Kucsa is a diszkódémon szolgálatában áll. Kokszi, tockos, körmös, osztályfőnöki? Nézzétek csak meg, hogy kiknek adja leginkább? De hiába gondolom, hogy ez azért talán még sem annyira veszélytelen küldetés, hogy elég lenne csak egyszer véletlenül nyomot hagyni magunk után a szántóföldön, a rohadtul Kucsa kicsinál majd bennünket. Mert onnantól ő már nem a saját fejét fogja törni, hanem a mienket, ahogy ő maga szokta mondani: pusztán szeretetből és nevelési szándékból. Aztán majd hiába írja fel filccel a bicepszére a Karcsi, hogy HÖRCSÖGKIRÁLY, az hót ziher, hogy az ő nyakát is kitekeri a Kucsa, ha rájön, hogy a hörcsögös pénz kinek a zsebébe megy. Mert talán még az ördög se tudja megvédeni attól az őrülttől. De úgy látszik, neki mindegy, azt mondta, ha nem lesz a kerítéskapujuk előtt egy ládányi hörcsög minden áldott reggel, akkor egyenként fogja eltörni az ujjainkat, de az is lehet, hogy kiültet bennünket a tornácra, mikor rendesen süt a nap, aztán együttes neveket éget nagyítóval a bőrünkbe. Szóval nincs mit tenni, menni kell.