(Részlet Miura Sion regényéből)

 

 

A kristály

(Részlet az első fejezetből)

 

A lenyugvó nap ekkorra már bevilágította a nappalit, a folyosóról már belopódzott az este. Összehajtogattam a levelet, és a jegyzetfüzetemmel együtt eltettem az öltönyöm zsebébe, majd összetekertem a nyakkendőmet, és a nadrágom zsebébe gyömöszöltem.

– Elnézést kérek, hogy ilyen sokáig maradtam!

Az asszony enyhén megrázta a fejét, majd megkérdezte:

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr?

Gondolkoztam egy kicsit, de nem jutott eszembe semmi. A tanár úr olyan, mint az a magányos császár, aki nem felejt, és esze ágában sincs megbocsátani, hogy becsapták. Szakítani fogok Kaorival, gondoltam, és beleásom magam a történelmi anyagokba azon az egyetemen, ahonnan már elment a tanár úr, és megsemmisített engem. Nem akartam azokra az örömtől és bánattól is mentes napokra gondolni, amelyek várnak rám.

– Nos, mit kéne vajon tennünk? – mormogtam, majd eszembe jutott valami.

– Ön nem gondolt még rá, hogy bosszút álljon a tanár úron és Tada Harumin?

– Miért?

– Nem bírom elviselni. Most nem érzek semmit, mintha csak egy nagy, hűvös karót döftek volna a szívembe, de kis idő múlva már azt sem fogom tudni, mit csináljak. Önnek nem volt még hasonló érzése?

– Úgy emlékszem, mintha már velem is előfordult volna – válaszolta az asszony, s közben úgy tűnt, magába néz. – Most viszont sajnálom azokat, akik olyanok, mint Muragava és Tada Harumi. Nagyon sajnálom őket, akik naivan hisznek abban, hogy megszerezhetnek valakit úgy, hogy kivetnek magukból valami fontosat.

– Talán nem is nagyon lehet hozzászokni ehhez a fajta észjáráshoz – válaszoltam, és az ajkamba haraptam.

Nevetni próbáltam, de nem sikerült. Sírásra hajló, torz arcot vághattam, magam is megijedtem a gondolattól, és most már tényleg felálltam a kanapéról, majd kimentem a szobából. Az asszony utánam jött, hogy kikísérjen. Mialatt felvettem a cipőmet, ő megállt az ajtóban.

– Miszaki úr! – szólt utánam, de én nem fordultam vissza, úgyhogy úgy tetszett, mintha magában beszélne. – A karó, amit az ön lelkébe döftek, egyszer felolvad. De a helyén tátongó lyuk örökre megmarad, nem igaz? Tovább fog fájni, és bizonyára lesz majd olyan éjszakája, amikor a lyukon keresztülfújó szél nem hagyja önt aludni. Én viszont ezt a fajta fájdalmat örökké érezni szeretném. Hiszen ez a bizonyítéka annak, hogy éltem, és élni fogok. Az én fájdalmam csak az enyém. A bennem lévő űr csak az enyém. Végre sikerült megszereznem valamit, amit még senki nem sértett meg.

Szótlanul kinyitottam az ajtót. A Nap már lenyugodni készült, ám a hőség még ezekben az órákban is rátapadt a földre. A garázsban egy poros autó állt. Az autó, amellyel a tanár úr olyan gyakran vitte a nőket, és amelynek kilométeróráját ez az asszony – a felesége – minden reggel ellenőrizte. Ennyi maradt a szerelemből: egy többé talán nem is mozduló roncs.

– … Elnézést kell kérnem öntől. Végül is az események közvetett oka mégiscsak az én telefonhívásom volt, igaz, engem Kaori vezetett félre.

Az asszony nem mondta, hogy megbocsát-e vagy sem, csak szandált húzott, és kikísért a kapuig. Már épp búcsúzni készültem, amikor észrevettem, hogy elmosolyodik.

– Ön elhitte, amit mondtam ma, Miszaki úr?

– Mit jelentsen ez?

Megint rám tört a szédülés. Olyan érzésem támadt, mintha egy pillanatra minden szürke ködbe burkolózott volna körülöttem.

– Talán nem az igazat mondta nekem?

– Én azt mondtam, ami szerintem az igazság. Hisz valóság csak egy van, de igazság bizonyára annyi, ahány ember él a Földön.

Az asszony egyfolytában izgett-mozgott, így nemigen tudtam kivenni alakjának körvonalait. Végül észrevettem, hogy amit hideg, nedves párának hittem, az valójában valami ismeretlen, gyanús füst volt. Ám az asszonyt egy pillanatra sem rettentette el a feltörő hőség, megfoghatatlan anyagával és lelkével úgy állt ott a pokol tüzében, mint valami délibáb.

Álláról, mint az olvadt viasz csöpögött az izzadság, és foltot ejtett a garázs betonján.

– Mit fog tenni ezután, Miszaki úr? – tette fel az előbbi kérdést. Nem tudtam, mit akart hallani. Egy lépést tett hátrafelé, és kilépett a kertből. Kezét a kapura tette, majd mintha próbára akarna tenni, így szólt:

– A levelet én írtam.

Elég szánalmas képet vághattam.

Ő nevetett, majd rögtön hozzátette:

– Ha ezt mondanám, vagy lenne valaki más, aki szerint nem írhatta más, csak ön, Muragava bizonyára elhinné. Hogy ön, Miszaki úr ebben a hőségben az igazság után járkáljon, sajnos fölösleges. Bárki írta is, Muragavát nem érdekli.

– … És ha nem is Tada Harumi írta?

Úgy tűnt, az asszony még csak fel sem vette gyengécske ellentámadásomat. Becsukta a kaput, majd rátette a kezét.

– Ha ezek után össze akarná gyűjteni a bizonyítékokat, legyen óvatos, Miszaki úr! Ön túlságosan nyílt lapokkal játszik.

A sodró hőhullám szinte égette a torkomat.

Lehet, hogy mégis ő írta a levelet? És azon a kazettán vajon nem a közös hálószobájában történteket hallottuk? Akkor úgy gondoltam, a hang hasonlít Tada Harumiéra. Ugyanakkor az is csak egy elhamarkodott ítélet lehetett, amit az váltott ki belőlem, hogy hinni akartam: a levelet Tada Harumi írta.

Összeszedtem minden erőmet, mert majd összerogytam a gyanakvás súlya alatt.

– Azt hiszem, ezután elmegyek Tada Harumihoz. De én az ön feltételezésében hiszek.

– Talán azért, mert önre nézve az a legelőnyösebb?

– Így van. Szeretném, ha a tanár úr elhelyezne az egyetemen maga helyett. Akármi legyen is, ő bizonyára tudja, hogy nem én írtam a levelet, és hogy Tada Harumi azt tervelte ki, számítással szerzi meg a szerelmét. Szeretne valamit üzenni neki?

– Hát… Nem is tudom. Talán azt, hogy ezután ő következik. Hogy biztosan mardossa a féltékenység, amiért azon aggódik, mikor csábítja el tőle a férjemet egy másik nő, de ettől függetlenül jó egészséget kívánok neki.

Ötven-ötven százalék tehát az esély arra, hogy a levelet ez az asszony vagy Tada Harumi írta. Illetve engem is beleértve változatlanul azt mondhatjuk, hogy mindegyikünkre egyharmadnyi gyanú vetődik.

A tanár úr pedig nem hisz a feleségének és nekem. Az a tanár úr igazsága. Én viszont akkor ennek az asszonynak a szavaiban fogok hinni. És az a mi igazságunk. Hogyha ez az asszony valóban felgyújtotta is az erdőt, amikor kilépett onnan, azt nem látta senki. A mi igazunk, azoké, akiket a tanár úr eldobott magától és itt hagyott, ettől még nem változik.

A levelet Tada Harumi írta.

Talán meglátogatom Tada Harumit. Bekopogtatok az ajtaján, kezemben a vádirattal. Vajon mit szól majd hozzá? Elváltozott arcszínnel fog zavarba hozni engem, a követet, vagy világosan elmondja az „igazat”, ahogy ez az asszony tette?

Akármelyik legyen is, nem változtat semmin. Olyan az én mérges fullánkom, akár a skorpióé. Elmegyek, és megölöm vele Tada Harumi szavait. Csak ki kell jelentenem, hogy nincs igaza.

Eltaláltam. Az, hogy Tada Harumihoz küldene, az asszony első és utolsó, nagyon apró ellentámadásának tűnt. Egy sápadt követ váratlan látogatása valószínűleg kellemetlenül fogja érinteni Tada Harumit, aki harsány kacajjal nyugtázza, hogy minden versenytársa fölött győzelmet aratott, és megszerezte a tanár urat.

A felesége egyszerűen csak szívből szerette a tanár urat. Szó sem volt arról, hogy a megcsalásra megcsalással válaszoljon, ehelyett a saját szívét adta neki. Nem tervezte, hogy piszkos eszközökkel ejtse őt fogságba. Legalábbis ebben szeretnék hinni.

A nő, aki engem elárult, azt mondta, hasonlítok a tanár úrra. Pedig inkább erre az asszonyra hasonlítok. Az mindenesetre közös bennünk, hogy mindketten hittük, a világ bizalomra és szeretetre épül, és hogy őszintén kerestük a tanár úr jóindulatát. Szeretném, ha így lenne.

– Viszontlátásra, asszonyom!

– Nem tudom, találkozunk-e még, de ha igen, akkor már biztos nem leszek „asszonyom”.

– Akkor hát, hogy szólítsam majd?

– A nevemen – Az asszony szeme visszanyerte csendes fényét, amely egy tiszta éjjeli tóra hasonlított – Ha esetleg találkoznánk valamikor.

Nem tudtam a nevét, de igent mondtam.

Hátat fordítottam a háznak, és elindultam kifelé a keskeny utcán. Néhány lépés után megfordultam, és láttam, hogy az asszony követ a szemével. Megálltam.

– Még egy utolsó kérdést megenged?

– De sokat kérdez – nevetett. – Persze, mondja csak!

– Ha újjászületne, megint nő szeretne lenni? Vagy ezúttal férfi?

– Nem hiszek a lélekvándorlásban. De… ha mégis lehetséges volna, akkor valami olyan lénnyé, aminek nincs neme. Olyan élőlénnyé, ami csak úgy magától osztódik, míg egy napon hirtelen, valami semmiség miatt elpusztul.

Amikor kifordultam a sarkon, még láttam a szemem sarkából, amint az asszony lehajol az előszobában lévő virágokhoz, és leszedi róluk az elszáradt leveleket.

Alkonyodott, ám a buszmegálló felé vezető úton egy lélekkel sem találkoztam. Senki nem volt, aki rohant volna megvenni a vacsorát, vagy aki ide térne haza.

Az utcák elcsendesedtek, az ablakok sötétek voltak, és magukba zárták a megmaradt forróságot.

Elmentem az építkezésig, majd a földbe gyökerezett a lábam. A bíborvörös égbolt alatt több ezer keskeny fekete cölöp sorakozott végeláthatatlanul. A nap olvadó piros gömbje épp leszállni készült mögöttük, a sugaraktól megvilágított épülő házak vázai parazsat gyújtottak az oszlopokon, egészen úgy, mintha egy lángoló erdő fái volnának. Mintha már érezném is az égett fa szagát.

Ennek az asszonynak az elmúlt tíz éve kísértetiesen egyforma házakat teremtett itt. A krémszínű külső falak tojáshéjak, melyek az asszony által szült szenvedéseket zárják magukba. A csupasz cölöpök az erdő fái, melyek között az asszony kóvályog. Végül pedig felgyújtja azokat. Eljátszottam egy darabig ezekkel a haszontalan gondolatokkal.

Feltámadt az esti szél, és keresztülfújt az elképzelt erdő fáin.

Az árulásnál is csúnyább, mégis gyönyörűbb dolog, amit az asszony felfedezett a lelkében. Én is kerestem magamban, de nem találtam a leégett, széles pusztaságon a puha rügyet, amely egy ahhoz hasonló tiszta harmatcseppet őriz.

Semmiféle támpontot nem láttam, az irányt és a távolságot is szem elől tévesztettem, csak a sugárút távolról morajló zaját követtem, ahogy folytattam utamat a buszmegálló felé.

 

 

Fordította: Fittler Áron

 

 

Kritika a regényről: http://ujnautilus.info/fittler-aron-lelektisztito-vizoezoen-es-az-elmulas-cseresznyeszirmai-miura-sion-vilaga

MÁSODIK FEJEZET.

Könny-tó.

– Egyre klasszabb! – kiáltott fel Évike.

Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett magyarul beszélni.

– Most hát olyan hosszúra nyúltam, mint egy fényképezőállvány. No, szerbusztok lábaim.

Tudniillik, lenézett a lábaira, alig látta őket, olyan messzire estek tőle.

– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim? Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok. De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk, – gondolta Évike – különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.

Évike tovább tervezgette, mikép juttatja el lábaihoz a cipőt.

– Póstán küldöm el, – gondolta – ajánlott csomagban. Jaj, de muris lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak. Ezt írom majd a csomagra:

 

Évike szépreményű

Jobblábának

a kandalló szőnyegén

közel a zsámolyhoz.

Szíves üdvözlettel:

Évike.

 

– Jaj, Istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze.

Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis aranykulcsot s futott a kertajtó felé.

Szegény Évike. Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a félszemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre és sírvafakadt.

– Szégyelheted magad – mondta Évike. – Ekkora nagy lány (no, ezt most joggal mondhatta) és így sír. Elég legyen, ha mondom?

De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt s elfoglalta a csarnok felét.

Egy kis idő mulva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében pár fehér bőrkesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt s közben egyre ezt mormolta:

– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.

Évike annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt:

– Bocsánatot kérnék, tisztelt uram…

A Nyuszi erre visszahőkölt, elejtette a fehér bőrkesztyűt meg a legyezőt s hanyatt-homlok rohant neki a sötétségnek.

Évike fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s mivel a csarnokban iszonyú hőség volt, legyezgetni kezdte magát. Közben folyton ezt hajtogatta:

– Istenkém, Istenkém, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajjon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: Ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó.

Évike sorba vette valamennyi hasonló korú barátnőjét, hátha azok közül az egyik.

– Hogy a Magdi nem vagyok, az bizonyos. Magdinak hosszú, göndör haja van, az én hajam pedig nem göndör. Az is bizonyos, hogy a Sárika se lehetek, mert én rengeteg mindenfélét tudok, Sárika pedig semmit se tud. Aztán meg a Sárika a Sárika, én pedig én vagyok. Jaj, Istenem, milyen zűrzavaros mindez. Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában? Szóval négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom és négyszer hét az…jaj, még húszig se tudok számolni. De hagyjuk az egyszeregyet. Vegyük a földrajzot. Berlin fővárosa Bécs, Bécs fővárosa Róma, Róma fővárosa pedig – nem, itt valahol hiba lesz. Úgy látszik, mégis csak Sárika lett belőlem. Megpróbálok fölmondani egy verset.

Évike szépen meghajolt, mint az iskolában, amikor verset mondott. Hangja azonban rekedten, idegenül csengett s nem azok a szavak jöttek a nyelvére, amelyek szoktak.

 

Krokodil fürdik,

Fekete tóba,

Anyjához készül

Négerországba.

 

Görcsös a bőre,

Görbe a lába,

Fordulj ki, fodulj,

Vasorrú bába.