Az “első” magyar szonett felé

2011. április 2. szombat Szigeti Csaba Hozzászólás most!

Bár fiatal koromban leírtam azt a mondatot, hogy „Philologia machina diabolica est”, ma már jóval megértőbb a viszonyom a legszorosabban felfogott filológiához (a textológiát pedig egyenesen imádom). Ez az írás forráskutatásról szól, a filológia talán legklasszikusabb terepéről. A tét nem kevesebb, mint a hagyományosan legelsőnek tekintett magyar szonett házatájának ismerete.

A legelső szonett számos nemzeti költészettörténetben sokat tárgyalt probléma (a Guiness-szemlélet nevében). Például a francia költészettörténet ugyan úgy tartja, hogy az 1530-as évek derekán az első francia nyelvű szonetteket (ezek fordítások) Clément Marot készítette, de természetesen megjelentek egy-két évvel Marot szonettjei előtti „elsőknek” javasolt szonettek is (amelyek valójában 14 soros epigrammák, amint rímsorozataik szerveződései mutatják). Azért az iskolai oktatásban hangsúlyosan az szerepel, hogy Marot a francia szonett atyja, s az ő szonettalakítása a minden későbbi francia nyelvű szonett mintája, minden más alakzat a marot-i „őstípushoz” képest írandó le. A szonettet előbb Európán belül a petrarkizmus divatja vitte szét, és a XVI. században, valamint a XVII. század elején sorban jelentek meg a „legelső” angol, német, spanyol, portugál, lengyel nyelvű szonettek. Volt azonban egy időbeli és kulturális határ. A kelet-európai irodalmakban a szonett csak a XIX. század elején bukkant fel, pl. az orosz költészetben egy Puskin-kortárs költőnél, Gyelvignél.

Látszólag nálunk is XIX. század eleji jelenség a szonett. Kazinczy Ferenc 1818-ban a szonettről szóló tanulmányában büszkén írta le, hogy ’a szonettet elsőül én adtam a magyarnak’. Ez ugyan így nem teljesen pontos, hiszen Kazinczy tudta, hogy őelőtte Csokonai Vitéz és mások is írtak már szonettet, no de mire való a kanonizálás, ha nem az elsőség kivívására? Miután Kazinczy rögzítette a magyar szonett „szabályait” (melyeknek az állítólag már 1805-ben megírt saját szonettje véletlenül éppen tökéletesen megfelelt), költőféltékenysége és az elsőségre való pályázás oda vitte, hogy a megelőző magyar nyelvű szonetteket könnyen negligálhatta: miután ezek „szabálytalanok”, nem is szonettek.

Ebből könnyen levonhatnók azt a következtetést, hogy a magyar szonett kezdetei nem a nyugat- és közép-európai, hanem a kelet-európai szonettkezdetekkel tartanak rokonságot. Ezzel szemben Magyar versszak című könyvemben hosszan érveltem amellett, hogy két költeményben az 1670-es években már megjelent a magyar szonett, s ezeket követte a XVIII. században Faludi Ferenc szonettje.

E szonettet – felülírva Kazinczyt, helyesen – a XIX-XX. századi filológia a legelső magyar szonettnek tartotta. Szerzője Faludi Ferenc (1704-1779), a mű címe: A pipárul, alcíme pedig: Uno sonnetto. A szövege így szól:

Hiv táram, dohányos börböncém,

Te tisztitod fejemet,

Szép pipám, égő kis kemencém,

Te enyhited mellyemet.

Füstecskéd kereng, forog, játszik,

És megvallom, vigasztal,

De alig tűnik s már nem látszik,

Azért engem meg is csal.

Sőt nem csal, leckét ád elmémnek,

Mert így lész vége életemnek,

Élő ember, gondold meg:

Mint a füst oszlik hirtelenül,

Úgy magad is fontold meg,

Elcseppensz egykor véletlenül!

Miért ilyen kései a „legelső” magyar szonett? A választ a két, az 1670-es évekből való magyar szonett magyarázza meg, vagyis az a két költemény, amely a címében tartalmazza a „szonett” műfajmegnevezést, de formai szempontból egyáltalán nem közelít a szonett formatípusához. Mert nem tud közelíteni. Miért nem?

A nagy Horváth János sem tudott szabadulni Kazinczy beszabályozó, kanonizáló hevületétől. 1951-ben megjelent Rendszeres magyar verstanában a Jövevény formáink fejezeten belül a Nyugat-európai jövevény formák alfejezetben tárgyalta a szonettet. Úgy, mint ami több, vagyis négy strófából, négy versszakból áll. „Nemcsak egy strófának, hanem többstrófás egész költeménynek köti meg versalakját a szonett.” (Horváth János: Rendszeres magyar verstan, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1951, 123. p.) Ugyanez megismétlődik Gáldi Lászlónál: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma már nem is strófaképletet, hanem egy-egy egész költemény szerkezetét jelenti” (Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat, Godolat Kiadó, Budapest, 1961, 153. p.).

Ez a szemlélet, amely azt mondja, hogy a szonett négy strófából áll, költészettörténeti szempontból azért tragikus, mert ellentmond a régi magyar strófikus költemények úgynevezett strófaazonossági szabályának, amely azt mondja, hogy ha a költemény strófikus, akkor Legyen minden strófa (formai szempontból) olyan, mint a legelső versszak! Bizony, ilyen a mi Himnuszunk, ilyen a Toldi, ilyen a János vitéz, ilyen a Szózat, és még megannyi más. Márpedig a (petrarcai típusú) szonett a maga 4 + 4 + 3 + 3 soros egységeivel tökéletesen ellentmond a strófaazonossági szabálynak. E szabály annyira erős a mi költészetünkben, hogy innen nézve (a Tinódi Lantos Sebestyének, a Balassi Bálintok felől) egyszerűen lehetetlen a szonett alakzata. Csokonai Vitéz Mihályig kellett várnia a magyar poétikatörténetnek, hogy tudjuk, a szonett egy 14 sorból álló strófa egyetlen (ráadásul a 14 sor sincs kőbe írva, vannak sonnetto doppio-k (dupla szonettek), vannak sonnetti caudati-k (farkos szonettek), stb.). Azután: Gáldi László hitt abban, hogy a (14 soros) szonett kötött forma. Idéztük már tőle, idézzük megint: „Némely szigorú szabályhoz kötött újlatin forma /…/”. Ha ez igaz lenne, akkor egyetlen szonettforma létezne, és a későközépkori nagy poétikai váltás során ugyanúgy megszűnt volna eleven forma lenni, mint oly sok valóban kötött középkori versalakzat. A becslések szerint 1700-ig a francia költészetben valamivel több, mint 40 000 ránk maradt szonettel kell számolnunk. Joachim du Bellay óta rendkívül gyakori a szonettkötet, vagyis az, hogy a verseskötetben kizárólag szonettek olvashatók. Ha a szonett egyetlen alakzat lenne, az a monotónia tébolyát hozná magával. Nem, állításom szerint: nincs két egyforma szonett. A szonett nem költői forma, hanem formatípus. Életképességét épp a variabilitása biztosítja, mind a mai napig. Raymond Queneau nem a kötött formák (ilyen pl. a középkori Hélinand-strófa, vagy a Arnaut Daniel-i sestina), hanem a formes limitées (a korlátozott formák) között beszélt a szonettekről. Magyarul azt mondhatnánk, a szonett egyike a kvázi-kötött költői alakzatoknak.

De olvassuk tovább a Rendszeres magyar verstant! „/A szonett/ (Virág Benedek szavával ’hangzatka’, Kazinczyéval ’csengő dal’)”. /Horváth J.: i.m-, u.o.) Mint látni fogjuk, az irodalomtörténeti hagyomány Faludi Ferenc szonettjét úgy fogja emlegetni, hogy „Pipadal”. Joggal, és jogtalanul. Amiként a szonett rengeteg kombinációra alkalmat adó formatípus, úgy a műfaji közelségben-távolságban is elevenen mozgó volt. A XVI. századi poétikák rögzítik, hogy a szonett – miután tartalmát tekintve tökéletesen semleges – közel állhat a chansonhoz, az epigrammához, de az ode-hoz is. Pierre de Ronsard, aki oly sokszor írta át korábbi költeményeit, érzékelvén a szonett divatjának csillapultát, korábbi, a címében sonnet műfajmegnevezést tartalmazó műveinek címét ode-ra vagy odelette-re (ódára vagy ódácskára) változtatta. A magyar szonett a XIX. első felében költőink latens poétikájában a dalhoz állt közel.

Ami a variabilitást illeti, azért Horváth János is tapasztalt valamit. Megjegyzi ugyanis, hogy „Mind sorfaja, mind rímrendje tekintetében vannak a szonettnek különösebb változatai.” (Horváth J.: i.m., 124. p.) De térjünk rá arra, mit mondott Faludi szonettjéről! A szonett „Két négysoros és két háromsoros strófából áll, melyekben többnyire jámbikus tizenegyes és tízes sorok váltakoznak. A két első strófában a rímképlet ölelkező, s a két strófa egymásnak megfelelő sorai azonos ríműek (abba, abba); a másik kettőben rendszerint a terzináéval egyező (cdc, dcd), de lehet más elrendezésű is.” Lépjünk túl a szonett, mint négystrófás költemény történelmietlen és védhetetlen elgondolásán! A folytatás: „Faludi Pipadalát szokás elsőül tekinteni. Az valóban két négysoros és két háromsoros versszakból áll, amazokban kereszt-, emezekben aab – ccb rímelhelyezéssel.” (Horváth J.: i.m. 123. p.)

Ez igazán érdekes formaolvasat! Mert az általános Horváth János-i kánonnak Faludinál már az oktáva (az első nyolc soros rész) ellentmond, hiszen e szonett rímsorozatának kezdete nem abba, hanem abab (a szonettkezdetek lehetnek abba, de lehetnek abab rímsorozatúak is). Ráadásul a második 4 sor nem ismétli meg az első négy sor rímeinek a minőségét: nem abab abab szekvenciával van dolgunk, hanem abab cdcd szekvenciával. De ez még nem olyan lényeges! Hanem a szextett (az utolsó hat sor) esetében Horváth János valami miatt teljesen félreolvasott, mert így olvasta: aab – ccb. Holott ha diszkretizáljuk (vagyis minden mástól elkülönítetten szemléljük) az utolsó hat sort, ennek szekvenciája: aab cbc. A forma beszédes félreolvasása ez: Horváth János szabályosabbnak olvasta Faludi Ferenc költeményét annál, amennyire ez szabályos.

És most nézzük egyik lehetséges forrását! Miután a cím alatt ott szerepel az Uno sonetto műfajmegnevezés, a filológusok – igen helyesen – arra következtettek, hogy Faludi szonettje fordítás, ráadásul olaszból. Igen sok minden szól e (helyes) vélekedés mellett: tudjuk, hogy Faludi tagja volt a római Arcadiának, életműve túlnyomó része fordítás. Fordítás, persze ennek XVIII. századi válfajában, ahol fordítás és átdolgozás igen közel álltak egymáshoz. De a csekély mennyiségű Faludi-filológia nem talált rá az eredetire. Egyrészt azért nem találhatott rá, mert – valljuk meg – a tárgy, a pipa füstje, mint „az élet képe” meglehetősen közhelyes. Másrészt mert a XVIII. században, Metastasiónál és jelesebb kortársainál keresték az „eredetit”, a „mintát” a filológusok. A – bármiként is nevezzük – „magas irodalom” közegében, ahol természetesen hiába keresték.

Nos, egy minta mégis létezik. A könyv címe, amelyben föllelhető: ENCYCLOPÉDIANA. Hosszú alcíme pedig: Recueil / d’anecdotes / anciennes, modernes et contemporains / tiré / de tous les recueils de ce genre publié jusqu’à ce jour / de tous les livres rares et curieux touchant les moeurs et les usages des peuples / ou la vie des hommes illustres / des relations de voyages et des mémoires historiques / des ouvrages des grands écrivains, etc. / de manuscrits inédits / PENSÉES, MAXIMES, SENTENCES, ADAGES, PRÉCEPTES, JUGEMENTS, ETC. / anecdotes, traits de courage, de bonté, d’esprit, de sottise, de naiveté, etc./ saillies, répartis, épigrammes, bons mots, etc. Traits caractéristiques, portraits, etc. / Nouvelle édition, Paris, (s. d.), Garnier Frères, Libraires-Éditeurs, 886. p. A szöveg a következő:

Sonnet sur le tabac.

Doux charme de ma solitude,

Fumante pipe, ardent fourneu.

Qui purges d’humeurs mon cerveau

Et mon esprit d’inquiétude;

Tabac dont mon âme est ravie:

Lorsque je te vois perdre en l’air

Aussi promptement qu’un éclair,

Je vois l’image de la vie.

Je rappelle en mon souvenir

Ce qu’un jour je dois devenir,

N’étant qu’une cendre allumée;

Et, tout d’un coup, je m’aperçoi

Que, courant après ta fumée,

Je me perds aussi bien que toi.

E költemény lehető legszorosabban a szövegéhez tapadó, a lehetőségig „nyers” fordítása a következő: „Szonett a dohányról. // Magányom édes varázsa, / Füstölgő pipa, izzó kemence, / Ami a szeszélyektől megtisztítja agyamat / És elmémet a nyugtalanságtól, // Dohány, mely lelkem elragadja: amikor látlak eltűnni a légben, / Oly gyorsan, mint a villám, / Akkor az élet képét látom. // Emlékezetemben fölidézem, / Hogy egy napon ezzé kell válom, / Nem mássá, kihamvadt hamuvá. // És hirtelen észreveszem, / Hogy füstöd után futva / Éppúgy elveszek, mint te.”

Ha párhuzamosan olvassuk a Faludi-féle magyar és a francia szöveget, bizony ez ugyanaz a (nyelveken túli) költemény. A kulcsszavak ugyanabban a sorrendben, ugyanúgy jönnek elő: égő kis kemencém – ardent fourneau, te tisztitod fejemet – qui purge d’humeurs mon cerveau – hirtelenül – tout d’un coup – mert így lész vége életemnek – je vois l’image de la vie.

Maga a vaskos kötet, az ENCYCLOPÉDIANA a francia szöveg közlésén kívül szinte semmit nem segít. Nem közöl semmit a szerkesztőről vagy szerkesztőkről. Év nélkül jelent meg, az illusztrációkból, a tipográfiából és a Buonaparte Napoléonról szóló anekdoták tanúsága szerint valamikor a XIX. Század 2. harmadában, vagyis jóval Faludi Ferenc halála után. A francia vegyes kötet igen sok költeményt is ad páratlanul gazdag anyagán belül, olykor a szerző megnevezésével. Itt viszont sajnos nem kapunk szerzői nevet. Ugyanakkor a kiadás „Nouvelle Édition”, s nem tudható, hány kiadása volt korábban, s melyik a legkorábbi. Tapasztalataim szerint az ilyen típusú kézikönyvek folyamatosan alakulnak, cipelve magukkal régebbi anyagokat.

Ami Faludi Ferenc költeményének és a francia szonettnek a viszonyát illeti, minden eshetőség fennáll. Feltehető olyan olasz eredeti, melynek Faluditól megvan magyar fordítása, és a francia szöveg ennek az olasz szonettnek a francia fordítása. Feltehető az is, hogy ez a francia szonett az „eredeti”, amelynek készült egy olasz nyelvű fordítása, és a mi Faludink erre az olasz fordításra meg vissza. Mindegy. Azt az egyet most bizonyosságal tudjuk, hogy hol nem szabad keresni az esetlegesen még közelebbi „mintát”. És azt is, hogy hol kell. Olyan „populáris” könyvekben, amelyek a XVII-XIX. században a polgári vagy arisztokrata anekdotázást, csevelyt segítették elő. Olyan gyűjteményekben, amelyek a „magas irodalom” alattiak, mint az ENCYCLOPÉDIANA. Amely a XIX. század első felében, immár új kiadást megérve, természetes módon – mint nem lényegeset – nem adta meg a szerző nevét. A névtelen közhelyeknek, itt a memento mori közhelyének, igazuk szokott lenni, mondom kereken negyven év dohányzás után.

Bejegyzések

A harmadik

2011. április 1. péntek Berszán István Hozzászólás most!

– Én úgy emlékszem – mondta Panni a kétszintes ágy felső emeletén –, hogy anyukának a hasában hárman gurigáztunk. Csak nem tudom, ki lehetett a harmadik?

Húga, Virág tágra meresztette szemét az alsó emeleten, s ekképpen vélekedett:

– Talán egy angyal volt ott, hogy ne féljünk bent a sötétben.

Az emeletes ágy gyanta illatot árasztott, s amikor egészen bebújtak a takaró alá, olyan kis háznak képzelték, amilyen a malackáké a mesében.

Ha Isti Apa került sorra az esti mesével, előbb eloltotta a lámpát, s ő is elnyúlt az ágy melletti szőnyegen. Feje alá tette két nagy tenyerét, melyekbe úgy simulnak a gyermekkezek, mint madár a fészkébe, s míg a lányok titokzatos árnyékok rebbenéseit figyelték a mennyezeten, érdekes történetekbe kezdett.

Akkor este volt valami furcsa a hangjában, s a mese sem úgy indult, mint máskor.

– Tanácskoznunk kell. – mondta komolyan. – Hallgassátok meg a történetet, majd mondjátok el, amit gondoltok.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy dúsgazdag király, s annak két fia. Ahogy felcseperedtek, azt mondták az apjuknak, hogy ők bizony elmennek szerencsét próbálni.

Az öreg király rájuk mosolygott, s mielőtt útnak indította volna őket, előhozott egy gyönyörű aranygolyót a kincstárából, s azt mondta:

– Jól vigyázzatok rá, mert ilyen kincs nincs több a világon.

Rájuk adta az áldását, s a fiúk elindultak hetedhét ország ellen. Mentek mendegéltek, míg egy sziklás fennsíkra nem értek. Kiderült, hogy az aranygolyó nagyszerűen gurul a szép egyenes helyen, s elkezdtek vidáman gurigázni. A labdán megcsillant a napfény, amint hol egyikük, hol másikuk felé tartott a sziklák között, s bejárt útjain újra meg újra összekötötte a gurigázókat.

Hanem egyszer nagy baj történt. A guriga beleesett a sziklás fennsík egy észrevétlen, mély hasadékába.

A kisebbik királyfi hallani sem akart arról, hogy anélkül menjenek tovább, hiszen az édesapjuktól kapták, aki azt mondta, hogy ilyen kincs nincs több a világon. A nagyobbik viszont látta, hogy a hasadékba csak a kisebbik férne be, és ha összekötözik a palástjukat, még akkor sem tudja az aljáig leereszteni a testvérét. Hogyha pedig kötél nélkül merészkedik tovább, lehet, hogy soha többé nem kerül elő a szakadékból. Úgyhogy a nagyobbik hallani sem akart róla, hogy a kisebbik leinduljon a mélybe.

Így történt, hogy a kicsi égre-földre kérlelte a nagyobbikat, hogy engedje le a palásthágcsón a szakadékba, a nagyobbik pedig égre-földre kérlelte a kicsit, hogy inkább mondjanak le az aranygolyóról, semhogy egyikük odavesszen.

Isti Apa itt hirtelen abbahagyta a mesét, pedig most lett volna igazán érdekes, s azt kérdezte a kíváncsi hallgatóktól:

– Mit gondoltok, mit kell tennie a nagyobbik királyfinak?

Sokáig csend volt az ágy mindkét emeletén.

Nem lehetett tudni, hogy a mennyezetre vetülő árnyak mitől rezdülnek olykor. Isti Apa azt mondta egyszer, hogy kintről beszűrődő fények játszanak a függöny mintáival, de ki tudja, az is lehet, hogy nemcsak hárman voltak a szobában. Az elhangzott kérdés után olyan sűrű lett a csend, ahogy csak sokan tudnak hallgatni egyszerre. Aztán az árnyak nyugtalanabbak lettek a mennyezeten, mintha valami sokadalom mocorogna. Virág nem tudta eldönteni, hány angyal fér el egy ekkora szobában, de azt gondolta, hogy sokan vannak, és ők is éppen a nehéz kérdésen töprengenek.

Először Panni szólalt meg fent, s azt mondta:

– Akárhogy is kérleli a kisebbik királyfi a bátyját, semmiképpen ne engedjen neki. Már így is hibásabb a golyó elvesztéséért, mert ő a nagyobb. Nem szabad ezt azzal tetéznie, hogy a testvére életét is kockára teszi.

Virág addig már sok-sok angyalt megszámolt a mennyezeten, ezért így válaszolt:

– Szerintem a király jól ismerte a fiait. Azt is tudta, hogy gurigázni fognak a rájuk bízott kinccsel. Ezért olyan aranygolyót adott nekik, amelyik a szakadék fenekén szétpattant, s kiröppent belőle egy aranymadár. A fiúk nézték, ahogy felszáll a mélyből, s csivitelve előttük repdes. Ettől kezdve mindig arra tartottak, amerre az aranymadár mutatta az utat.

Isti Apa felugrott, nagy cuppanós puszikat nyomott a lányok homlokára, s szaladt anyához, akit Öcsikónak becézett, mióta azt kérte az esküvőjükön, hogy feleségként ő lehessen a kisebbik a családban, mert akkor a nagyobbiké a nagyobb felelősség.

Panni és Virág nem hallották, hogy apa és anya miről beszélnek, de sokáig nem jött álom a szemükre. Figyelték az angyalok tanácskozását. Bizony azok is a lányok válaszait fontolgatták, hiszen tudták, hogy a megoldás az ő feladatuk. Nehéz dolguk volt, mert azt akarták, hogy a nagyobbik felelőssége is megmaradjon, és a kisebbik vágya is teljesüljön, de úgy, hogy egyiküket se érje baj.

Nagy igyekezetükben nem vették észre, hogy a történet éppen róluk szól. Ott álltak a felső világ peremén, és néztek le az alsó világba, ahová olykor, mint magok a mély barázdába, égi kincsek zuhannak le.

Oldalak: 1 2

Bejegyzések

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Ötödik Fejezet

2011. március 31. csütörtök Kosztolányi Dezső Hozzászólás most!

ÖTÖDIK FEJEZET.

Tanácsot ad a Hernyó.

A Hernyó meg Évike egy darabig némán nézte egymást. Végül a Hernyó kivette szájából a tajtékpipát s únott, álmos hangon ezt kérdezte tőle:.

– Hát te kicsoda vagy?

Kezdetnek nem volt valami biztató. Évike félénken rebegte:

– Magam se tudom, kérem szépen, hogy most ki vagyok. Csak azt tudom, hogy ki voltam ma reggel, amikor fölébredtem. De azóta már rengetegszer megváltoztam.

– Hogy érted ezt? – szólt a Hernyó szigorúan. – Értelmesen beszélj.

– Sajnos, kérem, nem tudok értelmesen beszélni, mert nem az vagyok, aki vagyok, amint látni tetszik.

– Nekem semmit se tetszik látni – mondta a Hernyó.

– Sajnos, nem tudom jobban megmagyarázni, – felelt Évike illedelmesen – mert én magam sem értem az egészet. Aztán, tetszik tudni, borzasztó, hogy az ember napjában többször átváltozik.

– Már miért volna borzasztó?

– Lehet, hogy kegyed még nem ismeri ezt, – mondta Évike – de nemsokára megismeri majd. Ha majd begubózik és bábbá változik, aztán pillangóvá lesz, bizonyára furcsán fogja magát érezni.

– Egy csöppet sem – vetette oda a Hernyó.

– Embere válogatja – állapította meg Évike. – Én mindenesetre nagyon furcsán érezném magam.

– Te? Hát kicsoda vagy te? – kérdezte félvállról a Hernyó.

Most megint oda lyukadtak ki, ahol beszélgetésük legelején voltak. Évikét egy kicsit bántotta, hogy a Hernyó olyan kurtán-furcsán beszél vele. Ezért kihúzta magát és önérzetesen mondta:

– Azt hiszem, előbb kegyednek kell megmondania, hogy kicsoda.

– Miért? – kérdezte a Hernyó.

Évike ettől a kérdéstől megint összezavarodott. Minthogy pedig semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe s minthogy a Hernyó – úgy látszott – ballábbal kelt föl, Évike jobbnak látta faképnél hagyni őt.

– Gyere vissza! – kiáltott utána a Hernyó. – Valami fontos dolgot akarok neked mondani.

Ez már megnyugtatóbban hangzott. Évike megfordult és visszament.

– Csigavér – mondta a Hernyó.

– Csak ezt akarta mondani? – kérdezte Évike, türtőztetve haragját.

– Nem – felelt a Hernyó.

Évike arra gondolt, hogy nincs egyéb dolga, ráér várni, meg aztán hátha mégis mond valami olyasmit is a Hernyó, aminek hasznát láthatja.

A Hernyó néhány percig szótlanul pöfékelt, majd karját fölemelve, megint kivette szájából a tajtékpipát s így szólt:

– Szóval te azt hiszed, hogy átváltoztál?

– Attól tartok, hogy igen – szólt Évike. – Elfelejtettem, amit tudtam s minden tíz percben hol megnövök, hol összezsugorodom.

– Mit felejtettél el? – kérdezte a Hernyó.

– Hát például el akartam mondani: „Kis kacsa fürdik fekete tóban…”és egész máskép mondtam – felelte Évike szomorúan.

– Szavald el a „Családi kör”-t – szólt a Hernyó.

Évike meghajolt és belekezdett:

Este van, este van, ki-ki nyugalomba,

Rettenve sikolt fel az eperfa lombja.

A legkisebb fiú nekimegy a falnak,

Homlokát letörli, azután elhallgat.

Ballag a cica is, leteszi a könyvet,

Meg-megáll, körülnéz, elébb, elébb görnyed.

Egy-egy szárnyat-combot nyújt a kicsinyeknek,

Természete ez már a magyar embernek.

Pendül a kapa most, hazajön a gazda,

Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja,

Rikoltoz a bagoly, az imént fejé meg,

Kiteszi középre a nagy asztalszéket.

A gyermek is álmos, új ruhája készen,

Vasalót tüzesít az anyja ölében.

Nem mese ez, gyermek – így feddi az apja –

Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta.

– Összezagyváltad a sorokat – mondta a Hernyó.

– Néhol – mondta félénken Évike. – Azt hiszem, egyet-kettőt felcseréltem.

– Az elejétől a végéig rosszul mondtad – állapította meg határozottan a Hernyó.

Néhány percnyi csönd támadt. A Hernyó szólalt meg először.

– Mekkora szeretnél lenni?

– Ó, nekem nem a nagyság a fontos, – válaszolt sietve Évike – csak már únom ezt a sok változást, tetszik érteni.

– Nem én – felelte a Hernyó.

Évike hallgatott. Még soha életében nem kötözködtek vele ennyit. Félt, hogy kijön a sodrából.

– Meg vagy most elégedve úgy, ahogy vagy? – firtatta a Hernyó.

– Hát ha nem tetszik rossz néven venni, valamivel nagyobb szeretnék lenni – mondotta Évike. – Hét centiméter, az igazán kevés.

– Nem mondhatnám – felelt dühösen a Hernyó s amennyire bírt, fölágaskodott.

(Épp hét centiméter volt.)

– Csakhogy én nem szoktam meg, – kesergett szegény Évike – hogy ekkora legyek.

Közben pedig ezt gondolta: „Jaj, milyen hamar megsértődnek ezek az állatok”.

– Majd megszokod – mondta a Hernyó s pipáját újra a szájába dugta és pöfékelni kezdett.

Évike türelmesen várta, mikor szólal meg újra a Hernyó. Egy-két perc mulva ki is vette szájából a pipát, egyet-kettőt ásított, nyujtózkodott, aztán lemászott a gombáról, a fűbe csúszott és közben ezt mondta:

– Egyik felétől óriás leszel, másik felétől törpe.

– Minek az egyik felétől és minek a másik felétől – tanakodott magában Évike.

– A gombától – felelt rá a Hernyó, mintha meghallotta volna Évike gondolatát s már el is tűnt.

Évike egy darabig nézte-nézte a gombát. Azon törte a fejét, vajjon melyik az egyik és melyik a másik fele. Minthogy azonban a gomba tökéletesen kerek volt, ezt nem volt könnyű kitalálnia. Végül is, amennyire csak bírta, a gomba fölé nyújtotta a két karját s a kezével letört a pereméről egy-egy darabkát.

– No, most melyik? – tünődött Évike s beleharapott a jobbkezében lévő gombadarabkába, hogy lássa a hatást. A következő pillanatban heves ütést érzett az állán: tulajdon lába koccant oda.

Rettenetesen megijedt ettől a hirtelen változástól, de amint gyorsan törpült, érezte, hogy nincs veszteni való ideje. Tüstént enni akart a másik gombadarabkából is. Csakhogy az álla úgy oda volt szorítva a lábához, hogy alig bírta kinyitni a száját. Végül azonban mégis sikerült kinyitnia a száját s bekapni egy darabkát a balkezében lévő gombadarabkából is.

◊●◊

– Csakhogy kiszabadult végre a fejem – sóhajtott föl Évike boldogan.

De öröme csakhamar rémületté változott. Sehol se találta a vállát. Amint lenézett, egyebet se látott, mint egy éktelenül hosszú nyakat, mely úgy nyúlott ki a vállából, mint valami nádszál, sok-sok zöld levél közül.

– Mi a csuda ez a zöld izé? – kérdezte Évike. És hová tűnt el a vállam? És jaj, szegény kezeim, miért nem látlak benneteket?

Amint így beszélt, jobbra-balra forgatta kezeit, hátha sikerül megpillantania őket, de sajnos, nem sikerült, mindössze valami libegő-lebegőt látott a távoli zöld levelek között.

A kezét semmikép nem tudta a fejéhez emelni, hát megpróbálta a fejét lehajtani a kezéhez és roppant örült, hogy a nyaka könnyen hajlik ide-oda is, mint valami kígyó. Éppen sikerült neki kecses hullámvonalban lefelé hajolnia s éppen a levelek közé akart furakodni, amelyekről kiderült, hogy azoknak a fáknak a koronája, amelyek alatt sétált, amikor visszahőkölt egy éles szisszenésre. Egy jókora galamb röppent az arcába s szárnyával hatalmas csapást mért rá.

– Kígyó – visította a Galamb.

– Ne bántson engem, – mondta sértődötten Évike – én nem vagyok kígyó.

– Kígyó, ha mondom, hogy kígyó – ismételte a Galamb, most már szelídebben s zokogva tette hozzá: – Úgy látszik hiába minden.

– Miről beszél? – kérdezte Évike.

– Próbáltam a fák törzsébe, próbáltam a folyók partján, próbáltam a bokrokban is – folytatta a Galamb, rá se hederítve. – Ezek a kígyók sehol se hagynak békét.

Évike egyre kevésbbé értette, miről van szó, de nem akart közbeszólni, míg a Galamb be nem fejezte mondókáját.

– Mintha nem volna elég keserves kikölteni a tojásokat – folytatta a Galamb. – A tetejében még éjjel-nappal rettegnem kell a kígyóktól is. Három hete le se húnytam a szememet.

– Sajnálom, hogy megijesztettem – szólt Évike, aki már kezdte sejteni, mi baja lehet a Galambnak.

– Aztán amikor sikerült megtalálnom az erdő legmagasabb fáját, – folytatta a Galamb egyre jobban rikácsolva – amikor azt hittem, hogy végre megszabadultam tőlük, hát nem az égből tekergőzik le egy kígyó? Juj, te Kígyó.

– De hiszen mondom, hogy én nem vagyok Kígyó, – védekezett Évike. – Én kérem…én…

– Hát micsoda? – kérdezte a Galamb. – Látom, hogy most valamit hazudni akarsz.

– Én, kérem, kislány vagyok – mondotta Évike tétován, mert visszaemlékezett, mennyi változáson esett át ezen a napon.

– Hiszi a piszi – mondta a Galamb, mélységes megvetéssel. – Én már éppen elég kislányt láttam életemben, de olyant, akinek ilyen nyaka van, még egyet sem. Nem, nem, te közönséges Kígyó vagy, hiába is tagadod. Talán még azt is el akarnád hitetni velem, hogy sohasem ettél tojá[s]t.

– De igen, már ettem tojást – mondta Évike, mert őszinte kislány volt. – Csakhogy tetszik tudni, a kislányok épp úgy eszik a tojást, mint a Kígyók.

– Ezt se hiszem – mondta a Galamb. – Ha pedig úgy így van, akkor a kislányok se jobbak a kígyóknál.

Évike ezen annyira meglepődött, hogy egy-két percig egészen elnémult. A Galamb most vérszemet kapott s így folytatta:

– Hiába tagadod, tudom, hogy tojásokra vadásztál. Akkor pedig nekem mindegy, hogy Kígyó vagy-e, vagy kislány.

– De nekem nem mindegy – mondta Évike indulatosan. – Nem igaz, hogy tojásokra vadásztam. Különben se kellenének nekem a maga tojásai. Én nem szeretem a nyers tojást.

– Egy-kettő el innen – mondta a Galamb dühösen s visszaült fészkére.

Évike lelapult a fák közé, amennyire csak tehette, mert közben a nyaka belegabalyodott az ágakba és folyton föl-föl kellett kelnie s ki kellett bogoznia a nyakát. Aztán eszébe jutott, hogy a gomba egy-egy darabkája még kezében van s óvatosan hol az egyikbe, hol a másikba harapott és hol megnőtt, hol meg visszatörpült, mindaddig, amíg végre akkora nem lett, mint azelőtt volt.

Már olyan régen volt ilyen, hogy eleinte furcsán érezte magát. De néhány perc mulva beleszokott és mint azelőtt, most is beszélni kezdett önmagához:

– Szóval egyik tervemet már megvalósítottam. Jaj, de rémes ez a sok átváltozás. Sohase tudom, mi lesz belőlem egyik pillanatról a másikra. Most, hogy visszakaptam rendes magasságomat, első dolgom az, hogy kijussak abba a gyönyörű kertbe. De hogyan jutok ki oda?

Így beszélt s akkor egyszerre egy nagy térre érkezett. A téren egy házikó állott, körülbelül másfél méter magas.

– Akárkié is ez a ház, – gondolta Évike – nem nyithatok be így, mert halálra rémülne ilyen nagy lánytól.

Hát újra beleharapott a jobbkezében levő gombadarabba s addig nem is ment a ház közelébe, amíg megint félméternyire nem törpült.

Kontrollszerkesztette Dobás Kata

(Lewis Carroll, Évike Tündérországban, ford. Kosztolányi Dezső, Budapest, Gergely, 1936.)

Bejegyzések

„Alapjában véve igazi orosz menüt kell csinálni… Csak hadd meresztgesse a szemét!”

2011. március 30. szerda Nyeste Zsolt Hozzászólás most!

Nagy érdeklődéssel vártam, hogy végre-valahára kézbe vehessem a mostanság igencsak felkapott orosz írónő, Ljudmila Ulickaja legújabb művét, amely az eddigi hosszabb-rövidebb regényektől eltérően most egy terjedelmesebb elbeszéléskötet.

Természetesen itt is a megszokott, tipikus kelet-európai élethelyzetek és persze rengeteg oroszos evészet és ivászat várja az olvasót.

Ha korábbi könyveit megnézzük, különösen az olyan terjedelmes alkotásokat, mint a Kukockij esetei vagy a Médea és gyermekei, azt látjuk, ez a kis formai újítás előrelépés a korábbiakhoz képest, hiszen Ulickaja nagyregényeinek szerkezete eddig is meglehetősen instabil volt: az egyes szálak kusza szövedékében helyenként alig-alig látszott a fő csapás, és annyira széttöredezett a cselekmény, hogy már szinte képtelenség volt egységes egészként tekinteni rá. Ha viszont többé-kevésbé laza novellafüzérről van szó, miért is lenne baj a töredezettség?

Az Elsők és utolsók kötet három elbeszélésciklust tartalmaz: Szegény rokonok, Kislányok, és a címadó Elsők és utolsók. A három közül a második – Kislányok – kész kisregény, olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz a kis történetek, amelyekben kiskamasz osztálytársnők-barátnők felnőtté válását örökíti meg az író. Roppant találó módon az átmenetet a gyerekkorból a felnőttkorba egy saját, a gyerekek által kreált rítus jelképezi, melynek során egyikőjük valóban el is veszíti ártatlanságát (bár ez talán más kissé túlzás, azért a történetbe még éppen belefér), és az „orgia” után mindannyiuk testén megjelenő bárányhimlő a bélyeg, amelyet már nem tudnak lemosni magukról: felnőttek, már nincs visszaút az ártatlan gyerekkorba. Érdekes, hogy az első történetekben a lánykáknak milyen naiv elképzeléseik vannak az élet dolgairól, ám a csúcsjelenetben, az orgián már meglepő gyakorlati ismeretekről tesznek tanúbizonyságot. Annak ellenére, hogy talán ez a legkiegyensúlyozottabb és a legegységesebb ciklus a kötetben, és a szövegek is közel azonos színvonalúak, mégis azt lehet mondani, hogy – ahhoz képest, amit Ulickajától várnánk – semmi újat, kimagaslót nem nyújt itt az írónő. Kötelességtudóan, szépen megformált történeteket kapunk, amelyek nagyrészt kielégítik az olvasó elvárásait, ám semmi többlet nincs bennük, sőt, egyes motívumok, főleg a zavarodott, katatón anya alakja már más regényekből, illetve a köteten belüli más elbeszélésekből is ismerős lehet, és így, sokadszorra már kissé lerágott csontnak bizonyul. Ám meglehet, e kellemesen langyos kiegyensúlyozottság és hiányérzet oka a történetek közti szoros kapcsolat, a kisregény-jelleg: az ilyen fokú szabályosság és alaposság biztonságot nyújt, de épp ezért eget ostromló csúcsokra se számítsunk.

Talán nem véletlen, hogy ilyen sorrendben szerepelnek a szövegek a kötetben, hiszen a másik két ciklus sokkal érdekesebb, izgalmasabb. Az első, a Szegény rokonok nem éppen egységes: néhány szereplő és tárgy, illetve maga a cím tartja össze. Igazi szocio-horror meséket, de mókás történeteket is olvashatunk itt tizenéves leányanyákról, táskában elrejtett gyémántokról, nimfomán öregasszonyokról, kikapós anyukákról, és ugyan néhány novella megadja azt a pluszt, amit a Kislányok történeteiben hiányolunk, a többségük itt is csak a megszokott átlagot hozza, egy-két esetben pedig talán – megkockáztatom – még azt sem. Az viszont látszik, hogy a második ciklus biztonságos langymelege helyett Ulickaja itt a bátrabb kísérletezgetést választotta, és néhol sikerült is újat mutatnia, ám mellényúlásra is van példa.

Ilyen előzmények után az olvasóban öntudatlanul is egyre nagyobb elvárások fogalmazódnak meg az utolsó ciklussal, az Elsők és utolsókkal szemben. És szerencsére a ciklus írásai közül a legtöbb meg is felel ezeknek az elvárásoknak. Ebben a füzérben a legszembetűnőbb talán az igazi „ulickajás” morbiditás, ahogy a lehető legszörnyűbb dolgokról képes a legsemlegesebb hangon beszélni.

A történetek közötti egyetlen kapcsolatot, ellentétben a két előző ciklussal, itt már csupán a cím jelenti, és valóban: e mesék káprázatos felemelkedésekről és hasonlóképp nagy ívű bukásokról szólnak. A történetek (legyen az emelkedés vagy bukás) sajátos, teljesen neutrális végkicsengése által még jobban érzékelhető a kilátástalanság, így Ulickaja megmutatja, nem hiába nevezik „szoknyás Csehovnak” (amely név igen találó, annak ellenére, hogy bűn lenne főképp feminista szemszögből vizsgálni műveit, és felettébb sajnálatos, hogy a mai divat hatására női íróvá igyekeznek kikiáltani őt, ezzel egy kalap alá véve olyanokkal, akik ugyan írónők, de műveik színvonala a ponyva határát éri el csupán. Mind maga Ulickaja, mind a művei ennél sokkal többre érdemesek, hiszen jóllehet, szereplői nagyrészt nők, történetei azonban sokkal inkább általános érvényűek, és nem biztos, hogy jó, ha csak egy apró részletet ragadunk ki valamiből, úgy, hogy nem nézzük az adott részletnek a mű egészével való kapcsolatát).

Az Elsők és utolsókban hiába lesz vagyonos svájci üzletasszony a nyomorgó orosz majdnem-bányarémből, élete teljesen kiüresedik, nyomorék férje helyett ő veszi a kézbe a családi étterem irányítását, és napjait már csak a pénz tölti ki. „A feje egyre fájt, és a hányingere se múlt el. Majdnem magában, de mégis fennhangon azt suttogta: »Zü-űrich… Zü-űrich…« És azzal a gondolattal szunnyadt el, hogy: »Mégiscsak én vagyok a legokosabb…”Nála még talán A pikk dáma Anna Fjodorovnája vagy a Tubica Szlavája is boldogabban végzi: meghalnak. Annát akkor éri utol a vég, amikor már öregasszonyként végre életében egyszer ellent mer mondani zsarnok anyjának, a hányatott sorsú homoszexuális Szlava pedig egy bokor mélyén végzi; de korábbi életüket ismerve a halál a megnyugvást hozza el számukra.

A három elbeszélésciklust, és elrendezésüket akár egy háromfogásos ebédhez is hasonlíthatnánk, hiszen a Zü-űrich című írás lakoma-jelenete bizonyára nagy hatással lesz majd mindenkire: a különös (jó-rossz) előétel és a jól bevált, megszokott főfogás után vár ránk az igazi csemege, amiért érdemes volt kézbe venni a könyvet. Ráadásul a pincér, aki mindezt magyar nyelven szervírozza nekünk, nagyon kitett magáért: külön köszönet Goretity Józsefnek a fordításért.

Ljudmila Ulickaja, Elsők és utolsók. Válogatott elbeszélések, ford. Goretity József, Budapest, Magvető, 2010.

Bejegyzések

Két Pessoa-fordítás

2011. március 29. kedd Havasi Attila Hozzászólás most!

Macska, ki a járda mellett…

Macska, ki a járda mellett

úgy cicázol, mint az ágyban,

sorsod miatt irigyellek,

mely nem is sors valójában.

Szolgája erős törvénynek,

mely követ-embert vezérel,

személytelen ösztönlényed

csak azt érzi, amit érzel.

Úgy vagy boldog, ahogyan vagy.

Tiéd, mi vagy, mind a semmi.

Én, tudója önmagamnak,

nem tudok magammá lenni.

Siratom időmet, az elveszettet…

Siratom időmet, az elveszettet,

melyben vágyam múló dolognak adtam,

és nem emeltem szárnyat, noha kaptam,

hogy példa, s tán nem is hitvány, lehessek.

Ki látsz minden hiú és gyáva tettet,

égi király, örök és láthatatlan,

tévelygő lelkem te segítsd a bajban,

fogyatkozását pótolja kegyelmed;

s ha viharban éltem, a harcot állva,

engedj békében kikötőbe térnem,

és távozásom ne legyen hiába.

A kis időre, amit le kell élnem,

és méltóságot adj a meghalásra:

te tudod csak, hogy másban nincs reményem.

Bejegyzések

Fekete-fehér

2011. március 27. vasárnap Bánki Éva Hozzászólás most!

Fekete-fehér. Fehér-fekete. Fekete-fehér.

Sokan kérdezik: polgárháború vagy mi lesz ennek a vége?

Mindenki emlékszik egy olyan pillanatra, amikor úgy érzi, (még) tehetett volna valamit. Hát, íme, az én pillanatom.

1992. Csúcsforgalom, kánikula. Minden lélegzetvételre megdöccenő 9-es busz, tele hazafelé tartó munkásokkal.

Öt óra sincs. Olyan szúrós a fény, hogy fáj a poros üvegen át kibámulni.

A Baross utcai megállónál csak ketten szállnak fel, a fiú kilencéves lehet, a lány hét – a csipkeblúzos, gyönyörű kislányt már láthatóan elcsigázta a forróság és a várakozás. Ahogy fellépnek az első ajtónál, a kislány elkezd ficeregni: egy könyök ide, egy lábacska oda – az ember nem arra született, hogy úgy álljon itt összepréselve, mint valami szardínia– míg a nagy igyekezetben, ficergésben sikerült az első ülésen ülő nénit bokán rúgnia.

Nem egy néni volt, ott ült mellette a másik. Ők is nyilvánvalóan testvérek, hatvanasok, egyformák, jóindulatúak, lapátkezűek, tányérképűek. Két csontos, fáradt igásló. A fizikai munkát végző asszonyok méltóságával terpeszkedtek el, májfoltos kezükkel védték a szemüket a naptól. Az egyik megszólalt, „ne ficeregj, kislányom”, a másik lassan, résztvevőn rábólintott – egy ilyen kis ógás-mógás, nagymamás rendreutasítás igazán helyénvaló volt a túltömött buszon.

De a fiúban rögtön eltörött valami.

Ahogy a másik néni is megmozdult, rikácsolni kezdett:

Ismeri ő ezt a két rákos kurvát! Ismeri őket, bizony ismeri, az apjának dolgoztak a Horváth Mihály téren! Huszonöt évig szoptak és basztak, abba mentek tönkre. Mert ki nem látja ezt, hogy tönkrementek, hogy a rák már megette a szívüket! Amíg napi húsz-harminc férfit szoptak le, addig jó soruk volt, nem volt idejük kínozni a gyerekeket…

Senki sem mert megrezzenni sem. A nénik azonnal kővé meredtek, a többi utas előreszegezte a fejét, és rápillantani sem mert a gyerekre. A busz kínosan, lépésben haladt, mintha ő is sokkot kapott volna a csúcsforgalomban. Ha megtörténhet, hogy egy kilenc éves kisfiú terrorizál hatvan utast (kés, fegyverek, elektromos sokkoló nélkül, pusztán a retorika erejével), akkor ugyanezek az emberek, hogy „fegyvereztek volna le” nyilasokat, ÁVO-sokat, különítményeseket?

Senki nem mert a gyerekre rápisszenni sem.

Pedig a feszültség kibírhatatlan volt. A fojtott gyűlölet és a gyávaság bűze, a zoknikból, hónaljakból, tokákból, farpofákból, térdhajlatokból áradó, pállott izzadtságszag. A busz döccent egyet a villamossíneken. Erre a mögöttem álló lány lehányta a vállamat.

A körút után már kevés is lett volna egy „csillapodj le”-megjegyzés. Ha ez a gyerek velünk utazik Kőbányáig, akkor a végállomáson cafatokra tépik. Az új felszállók beljebb lökték a fiút és kislányt, a fiú folytatta-folytatta, és lassan mindenkit átjárt a legfelszabadítóbb narkotikum, a bosszúvágy.

Már csak idő kérdése volt, hogy ez a gyűlölet mikor emészti meg őket.

A „kishúg”, akinek a védelmében megaláztak hatvan embert, már nem ficergett, nem is mosolygott, hanem ömlöttek a könnyei. Eszembe jutott, hogy úgy vetek véget a szózuhatagnak, hogy odanyújtok egy papírzsebkendőt, és elkezdek vele beszélgetni – de egyszercsak belém csapott, hogy ez a fiú elsősorban nem is a néniket, nem is az utasokat, hanem a saját kishúgát akarja befenyíteni.

Hiszen a „karakán” kisfiú mögött nyilván ott áll a nagy példa, az édesapa, aki rögtön „szétcsap” a járókelők, az osztálytársak között, ha azok az ő engedélye nélkül közelednének a kislányához. Ha ránéznek, ha megszólítják, ha játszani hívják, ha nem az ő jóváhagyásával próbálnak meg vele barátságot kötni. A ficergő, eleven kislányból nem sokára megfélemlített, magányos kamaszlány lesz, a család rabszolgája, mert te csak ne izgulj, én majd mindenkit leverek, én agyonbaszok mindenkit, aki szóba áll veled.

Ha a kislányhoz szólok, a létező legrosszabbat követem el.

A busz kínosan, lépésben haladt, a fiú egyre csak rikácsolt, és nekem eszembe jutott, ha az egészet egy fotelben elnyúlva olvasom, felfigyelnék a beszéd költői retorizáltságára. A gondolatritmusra, a játszi túlzásokra, az abszurd csavarásokra. Szabadság, szerelem… ugyan már! A düh az egyik legparázslóbb, legerősebb, legelevenebb ihlető – ez adja a káromkodásnak a játékos lendületet és a „cifraságot”.

Már ott tartottunk, hogy a nénik ennivalót sem fogadtak el az apjától, azzal laktak jól, amit a kapualjakban összeszopogattak… Sőt olyan szorgalmasak voltak, hogy minden éjszaka félretettek „mini adagokat” nejlonzacskókban, hogy maradjon a jóból reggelire is. Hogy amíg dolgoztak, úgy fel voltak „dobva”, hogy „elölről-hátulról”, sőt „oda-vissza”át tudták ugrani a körúti villamost. Hát ilyen dolguk volt! De most már hiába sírnák vissza! Mi maradt ennek a két rákos banyának? Hogy itt üldögéljenek a buszon, és kislányokat kínozzanak.

A buszsofőr elégelte meg az egészet. Amikor a busz egyik váratlan döccenése megállította a szózuhatagot, kivágta az ajtót, és rájuk ripakodott: takarodjatok! Most a fiú dühe a sofőrre zúdult: megkapod majd, szólok az apámnak, elkapunk, meg leszel majd ölve, meg leszel baszva, meglátod, anyád meglát, és ő is azt mondja, te egy gecifia vagy…

Én a dermedten lefelé kászálódó kislányt figyeltem. Most sem „ficergett”, az arca zöld volt a sokktól és a megaláztatástól. Talán először rosszul mértem föl? Most úgy láttam, nagyon is tudja, hogy az egész befenyítés valami nagyon körmönfont módon őellene irányul. Te aztán nem ugrálhatsz! Te azzal állhatsz szóba, akivel mi akarjuk.

Én is „lekászálódtam” a Horváth Mihály téren, hogy egy kártyás telefonról felhívjam a rendőrséget, és bejelentsem, hogy a 9-es busz vezetőjét halálos fenyegetés érte.

És hány éves az a fiú, kérdezte a vonal végén xy tizedes.

Mondtam, úgy kilenc. Éreztem, hogy mosolyog, mikor figyelmeztet: Ugyan már, tessék megnyugodni! Nem történt semmi.

Ma a netes fórumokat, a nyilvánosan kiöklendezett gyűlöletfolyamokat olvasgatva érzem úgy magam, mint mikor a fiút hallgattam a 9-es buszon. Csak épp a felnőttek pállott előítéleteiből, önismétlő, unalmas, rögeszméiből épp az az abszurd módon túlzó, játékos gonoszság, gyermeki cifrázás hiányzik, ami a fiú beszédét éltette.

Hiába, a gyűlölet is csak olyan, mint a többi érzelem. Frissen a jó.

Na, de mit lehet tenni, egyáltalán nekem mit kellett volna tennem egy olyan helyzetben, ahol mindenki szenved, ahol percről-percre, döccenésről-döccenésre nő a gyűlölet?

Tanulság nincs. Amit tegnap kellett volna mondanod (ne kattanj be, nem történt semmi!), az ma már nem érvényes.

Már más szavak kellenének.

ÚjNautilus

Az “első” magyar szonett felé

A harmadik

Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Ötödik Fejezet

„Alapjában véve igazi orosz menüt kell csinálni… Csak hadd meresztgesse a szemét!”

Két Pessoa-fordítás

Fekete-fehér

Irodalmi és Társadalmi Portál