Megjelent a Felügyelő könyve. A könyv, a kriminológiai összefoglaló, amelyről az első találkozásunkkor beszélt nekem. Adott egy példányt, amelybe ajánlást is írt: Mariannak, szeretettel és nagyrabecsüléssel, Báthory Ervin. Olyan nagy becsben tartottam ezt a kötetet, amelyhez képest Bernáth Antal könyveinek kultusza igazán jelentéktelennek minősült. Pedig valójában nem szerettem ezt a könyvet. Nem, nem ez a jó szó. Inkább: idegen volt nekem ez a könyv. Idegen, és mégis… minden, minden sora visszaigazolta számomra azt, amit a Felügyelőről az első pillanattól kezdve gondoltam. És éppen emiatt mögéláttam jólformált sorainak, mögéláttam szenvedélyes, sokszor körülményes gondolatmenetének, s annak ellenére, hogy sohasem tartottam túlságosan egyértelmű, közvetlen összefüggésnek az ember személyes világának és pályaválasztásának kapcsolatát, sőt kifejezetten durva és közönséges dolognak tartottam ennek firtatását, világosan éreztem, hogy számára ez az egész kriminológia – ürügy. Olyan terület, amelyben megélhet bizonyos élményeket, bizonyos tartalmakat, s jóllehet ez korántsem von le szakmai értékéből, mégis kiáltóan látszik a személyes vonatkozás. Hőskomplexus? Kíméletlen, néhol szinte émelyítő ingerkeresés? Nem. Nem így. Sohasem kételkedtem a Felügyelő munkájának hitelességében, de éreztem azt a másik világot, az ő világát, amit ezzel rejt el, s amibe én mindenáron betekintést akartam nyerni. Ezért volt idegen nekem ez a könyv, ezért keltett bennem ellenszenvet, bár nem tudtam elválni tőle, magamnál hordtam mindig: bizonyította, majdhogynem dokumentálta számomra ezt a világot, ugyanakkor azonban kijjebb tolta megismerhetőségének határait, s tovább fokozta vágyamat, hogy teljes bizonyosságot találjak mögöttes tartalmának valóságáról. Nyugalomról szó sem lehetett. Előttem volt a bizonyíték, és előttem volt az akadály. Ittam ennek a könyvnek a betűit, mértéktelenül merültem alá a Felügyelő szellemébe, és olyan zaklatott voltam, mint még soha. Olvastam, olvastam, olvastam, aztán egyszerre csak fölnéztem, és hangosan a következőket mondtam. Ebbe a férfiba bele fogok szeretni. De szólhat-e ez az érzés másról, mint az ő erejéről és az én vágyamról? Milyen szerencsétlen találkozás. Lehet-e ebből szerelem? Valami tiszta? Vagy már most romlott és hazug az egész? Mert én nem áhítom sem az ő démonait, sem a magaméit. Nem tudom, kívánom-e igazán ezt a veszélyt. Pedig minden jel arra mutat, hogy igen. Mert, igen, elszánt vagyok és kegyetlen, olyan vagyok, mint ő, és ha rá gondolok, mindig érzem a minden megfontolást nélkülöző őrület közelségét. És ez az őrület olyan ígérettel lép föl, amit nem tudok elveszteni. Hiába fáj. Én nem tudok elgyengülni. Belepusztulok, ha nem bonthatom meg a magányát. Ebben az érzésben nincsen irgalom.

Egyszóval megérintett valami, amit végzetnek szokás nevezni. Tébolyult voltam aznap este. Mászkáltam össze-vissza. Végül elmentem a Kamillába. Ittam egy sört. Még egy cigaretta – gondoltam –, és hazamegyek. Egyszer majd kikezeltetem ezt a jó kis Kékszakáll-komplexusomat, döntöttem el. De nem most. Fölnéztem, mintha kilökném a jövőmbe e majdani terápiát, és az ajtóban ott állt a Felügyelő.

Az ajtóban ott állt a Felügyelő. Azt hittem, rosszul látok. Egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha látomásom van. Ilyen állapotban. De nem. Ő volt. Nem lehet igaz – gondoltam –, és igaz volt. Ez most a Gondviselés, a keserves mindenségit neki, vagy valami más? Ennek most így kellett lennie vagy lehetett volna másképpen is? Most azért van itt, mert ide vonzotta az, amit érzek? Azért, mert szükségképpen összeránt a végzet? Reménység! mely hitegettél, nemcsak a szerelem ígéretével, hanem azzal is, hogy érzéseinknek van helye a létezésben, ez volt a legszebb csalásod. Sohasem gyűlöltelek érte, magamat gyűlöltem, amiért hittem neked, és a magam kicsiny üdvtörténetébe vezettem a vegytintával írott soraidat. Pedig te ismeretlen nyelven írtál. Odavezetted, odavonzottad hozzám, akit szerettem, és én mélységesen megrendültem, mert gondviselésnek véltelek, mely egyértelműen hozzám szólsz és engem tartasz azon az úton, melyet magam választottam, de a jóváhagyásoddal. Tudom már, hogy csak kényszerítettelek rá, hogy megcsalj, én küldtelek magamhoz ezzel az ördögi tervvel. Reménység, mely éltetőm voltál, s az vagy még ma is, ez volt a legszebb csalásod. De nem az utolsó.

Varázsütésre kezdtem el remegni, mint mindig, ha megláttam. És varázsütésre öltöttem föl magamra, ösztönösen, minden szándékosság nélkül, számomra is mindig meglepő tökéletességgel a legsikerültebb szerepemet: a tehetséges, öntudatos, kissé bolond pszichológusnő álarcát. Fölálltam, odaléptem, kezet fogtunk. Nagyon jó illata van, hatódtam meg, biztosan randevúra készül. Remélem, nem itt lesz.

– Hogy van? – kérdezte.

Megbénított a közelsége, mint mindig. Hogyan tudtam mégis mindig ilyen összeszedett, majdhogynem szellemes lenni? Hogyan?

– Köszönöm. Egészséges vagyok, életerős és boldogtalan.

– És bővebben?

– Sokat dolgoztam, és megszomjaztam.

– Én is. Van társasága?

– Nincs. Leülhet.

Leült, rendelt, beszélgetni kezdtünk. Észrevettem, hogy ivott már. Féloldalasan ültünk, ha nem néztem rá, a dekoltázsomat bámulta. Milyen védtelen – gondoltam magamban.

– Bocsánat, igyekszem jobb társaság lenni – mondtam, néhány perces csönd után, mikor a jelentéktelen témákból kifogytunk. Fölélénkült.

– Nem. Olyan legyen, amilyen.

Ha tudná, hogy lehetetlent kér! Ha tudná…