Tábori posta

(Fejezetek Vári Fábián László azonos című regényéből)

1.

Délután ötkor Lajos letette a harmonikát. A vodkától meg a hitvány házi bortól kábultan ültünk még egy darabig az asztal körül, s hallgattunk nagyokat, mert nem esett jól már a nóta sem. Ami fontos volt, azt elfújtuk elégszer. Egy hét múlva én írom majd a levelet Balog Máriának, aki Dankó Pista szerint a legszebb ugocsai lány. S ha egyszer ezt az a prímás állítja, akinek Nagymagyarország minden szögletében elismeréssel emlegették a vonóját valaha, akkor bizonyára így is van, de hogy engem hol vár a kaszárnya, azt talán csak a Jóisten és a nála illetékesebbek tudhatnák megmondani.

 

Ez egyszer Magdi is elnézte, jobban mondva elhallgatta, hogy a katonakesergőben idegen leány nevét emlegettem, mert a következő dalba, a világszép virágénekbe kezdve nem dalolta fülembe – egyedül csak nekem szánva – a két kedves nótámból tömörített egysorosát, amely paródia-létére is olyan szépen sírta, hogy Lovamat kötöttem Balog Máriához. Ez egyszer tehát kegyes volt a nótabeli lányhoz, elhagyta a képzelt riválisnak is mindenkor kijáró fricskát. Hagyta, hadd gyötörje bennem egymást a bor és a bánat, hisz volt már az én szívemen így is épp elég teher. Katonai behívóm alatt roskadozott az öreg kredenc polca, hamarosan meg kell jelennem Szolyván, a nagy sorozóbizottság előtt. Megyek Béni után, aki fél éve oda van. Most engem híjnak Fábián Gyulának! – utalt utóbbi levelében a hajdani tragikus sorsú betyárra. Mindketten ismertük és jól értettük ezt a nyelvet. Engem soroztak bé katonának, fényes kardot kötnek ódalamra, széles szíjat karcsúderekamradúdoltam magamban tovább a barátom által előhívott balladás sorokat. Okkal aggódó, kíváncsi természetű édesanyám megtalálta és elolvasta a levelet. Azt pedig rosszul, nagyon rosszul tette, mert csak szomorúbb lett tőle, s ki is fakadt belőle rögtön a keserűség:

– Azt hiszed, fiam, én nem tudom, ki volt Fábián Gyula? Az meghalt a katonaság alatt!

Nem kezdtem győzködni, hogy nem így, hanem amúgy kell azt érteni. Hallgattam inkább, mint akinek minden úgy jó, ahogyan az Isten megadta, s ha Fábián Gyula sorsát szabták ki a barátomra, hát legyen, ahogyan anyám hiszi, viselje. És különben sincs értelme a magyarázkodásnak, azzal csak tovább táplálnám a bánatát. Tudja ő jól, ha egyszer a leveleknek ily jeles szakértője, hogy Bénivel – Dnyeprodzerdzsinszk alatt szinte maga is rab lévén – most rabokat őriztetnek, így hát az érte való aggodalmának komoly oka van. De hagyjuk, most már valóban hagyjuk. Nem érkezett még el a kesergés ideje!

A fiúk felálltak. Bátyu és Királyháza felé szinte egyszerre indulnak a vonatok. Anyám elkezdte bontani az asztalt, s apám megtöltötte az útra kelők Szent János-poharát. Ennyi volt a legénybúcsú, akarom mondani, a regrutabúcsúztató.

Lassan magam is készülődni kezdtem, hogy elkísérjem a rahói buszhoz a kis bányászlányt, de amikor az alkohol maradék mámorával szemünkben ölelésre éhesen egymásra néztünk, akkor döbbentünk rá, hogy a szerelem ellen való szánalmas vétek lenne, ha most önszántunkból válnának külön útjaink. Hol van ez megírva, ki kívánhatja ezt tőlünk, amikor jut még egymásra egy kevéske időnk? És szomorú boldogsággal döntöttem el, hogy úgy teszek most, ahogyan a Biblia mondja: itt hagyom apámat, anyámat, s csak ketten vágunk neki a tekervényes máramarosi útnak, mert megeshet, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött éjszakánk…

Anyámtól búcsúztam először. Keserves sírással kapaszkodott belém, könnyeit csókjaival maszatolta az arcomra. Apám görcsösen szorított magához. Ő nem sírt, de a testét valami önemésztő belső zokogás rázta, s az kis híján tanyát vert bennem is.

Apai nagyszüleim háza, születésem és gondtalan gyermekkorom földes, szoba-konyhás hajléka egy kerítésnyire volt csak tőlünk. Az öregek ott álltak már a düledező deszkapalánk túloldalán, nagyapám a görbebotra, nagyanyám egy kerítéságasra támaszkodva, s vártak sorukra, várták az elválástól nehézzé váló perceket. De mire odáig eljutottam, csak nagyapámat találtam egyedül. Derekát, térdét megroggyantották az utóbbi évek, le kellett hajolnom hozzá, hogy megcsókolhassam borostás, öreg arcát. El-elcsukló zokogás tört fel a kebeléből. Ez hát a végső búcsú – futott át bennem. Hallottam hangját, értettem szavait, de nekem úgy tűnt, hogy nem is ő beszél már, hanem egy felsőbbrendű akarat jövőbe néző üzenetét sírja:

– Drága fiam, sose látlak többet!

Majd’ négy éve, amikor egyetemre készülve nekivágtam a nagyvárosnak, még csak az idegen ajkú fehérnépek ölelésétől féltett. Huncutul villant a szeme, rándult a bajsza:

– Oszt valami hucuj cselédbe bele ne gabalyodj!

De ez most más. Sok víz lefolyt azóta a Tiszán, s eszi a rozsda rendesen a nagy vasfüggönyt! Vigasztalni próbáltam:

– Nagyapa, a lakodalmamban még táncolni kellesz!

Hiába. Könnyeit restellve elfordult, s csak intett:

– Menj a házba, nagyanyád nem győzött várni!

 

 

Monkswell; Ballada Demiánról

 

Monkswell

 

Nincsen itt se tiszta víz, se

gyerek, se kislány, itt egerek

vannak, pajtában, kamrában,

eső esett és a kolostor oldalába

az ár ormánya a földet túrja,

szerzetesek között, fent a

könyvtárban írom levelem

Demiánnak, citromos vízzel,

hogy ne lássa senki sem,

ahogy kétségbeesem a múlt

időn, nem tudok jelenben

beszélni, kihazudva azt,

amit Demián tett, kódexeket

másolt, én iniciálét, ő meg

miniatúrát festett, sokszor

szörnyet, vizit, helyette féltem.

Ahogy elfelejtek minden szót,

egy marad majd meg: Demián,

aztán a szerzetesek kútjába

dobom a leveleket, ijedelemből.

 

 

Ballada Demiánról

 

 

Azt mondták, tél volt és hideg,
Demián hideg volt és eljött
érte a tél. Tudnom kéne, mikor
lett fehér, mikor imádkoznak

a tükörfal előtt. Nagy magas
üvegfal, mint az Urál hegység,
olyan nagy. Demián elérte az
Urált, elérte a királynő tükreit.

Demiánt nem látja senki már.
Üvegfal előtt csadorba csavart 
nők hajlongnak, térdüket már
szőlőszemek sem festik meg,

megtanulták talán tisztelni őt.
Demián nem forgatja szemét,
tükörből van, porcelán már
teste is. Demián gyerek volt.

Az üvegfal mögött van egy tó, 
abban fekszik már ő, Demián,
nem látunk a tükrön át, meg-
fújták, át-meg át. Elmondok

egy imát, csadort veszek fel
én is, ne lássák, hogy férfi
vagyok, aki érte imádkozik,
sűrű fátyol alatt, maszkkal.

Demián gyomrában sárga-
golyó nyugszik, mint egy
kagylóban, nyelvem alatt
érzem a fém ízt. Eltemettük.

Demián sokat sírt halálakor.
Demián nevetett halálakor.
Nincs itt, az üvegfal mögött 
üres a tó és üres az isten.

 

Steampunk szöveglabirintus

Sosem fogjuk megtalálni a fonalat; talán megleljük, de elveszítjük egy hitvallásban,

egy ritmusban, egy álomban, a filozófiának nevezett szavakban vagy a puszta, egyszerű boldogságban.

(Jorge Luis Borges: A történet fonala)

 

 

A közel hatszáz oldalas regénymonstrumot szerzője posztmodern kalandregénynek nevezi. Bár a műfaji elnevezés igencsak semmitmondó, éppen ezért talán arról a megsüvegelendő szerénységről tanúskodik, hogy Az idő térképe nem kíván birokra kelni a populáris kalandregény olyan jelentősebb képviselőivel, mint például Carlos Ruis Zafón. Palma kortársának regényeiben (A szél árnyéka, Angyali üdvözlet) ugyanis képes meghaladni a cselekményközpontúságot (vélhetően ez lenne a posztmodern kalandregény fő ismérve), ezzel pedig a kalandra, rejtélyre és misztikumra áhítozó befogadói közeg elvárásainak kielégítése mellett az emberi gondolkodás mélystruktúráiba való belemerülésre is szakít időt. Más kérdés, hogy a kalandregény „posztmodernitásával” Palma annak a nem ma kezdődött folyamatnak az újabb állomására is reflektálhatott, amely permanensen ellehetetleníti valamiféle „magasabb stíl” óvatos kikülönítését a végeláthatatlan szövegkavalkádból. A piac és a tömegkommunikáció törvényszerűségeinek névértékén jegyzett irodalmi tevékenység tulajdonképpen a mindennapos kánondöntés veszélyével fenyeget, ami nem is tűnne annyira démonikus folyamatnak, ha az olvasáskultúra – más médiumokkal szembeni – rohamos eldeformálódása nem a klasszikus zsánereket kiüresítő bestsellerek áramlásának függvényében alakulna. Ebben a helyzetben különösen örömteli pillanatokat okozhat egy olyan könyv, amelynek textúráján erőteljes újító szándék tükröződik, és amely szembetűnően hordozza a képzelőerő gereblyenyomait is. Az idő térképe márpedig örömteli pillanatokat okoz, még akkor is, ha inkább a történések sodró lendülete vezérli az olvasást. Ennek eredményeképpen, ha nem is helyezkedhetünk el kényelmesen a regény olvasásakor a kontemplatív (ön-)megismerés pozíciójában, legalább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy a végletekig dacolunk a hermeneutika gondosan lefektetett premisszáival…

…és végül vesztesen kerülünk ki a küzdelemből, hiszen Palma regénye igenis képes arra, hogy csodálatos utazásra invitálja olvasóját, egyúttal megkérdőjelezzen bizonyos evidenciákat, és ráébresszen minket arra, hogy mindennapos döntéseink új és új folyosókat nyitnak az időben. Az idő térképe minden sematikus jegyével, minőségi ingadozásával, és szerzőjének túlontúl óvatos igyekezetével együtt elgondolkodtató munka, miközben értékét leglátványosabb tulajdonsága, a kusza és összetett cselekmény szolgáltatja. A három fejezetet felvezető rezümékből is tisztán látszik, hogy Palma narrátora nem csupán a viktoriánus Anglia teréből szól ki felénk, hangját is a koramodern poétika ismérveihez igazítja: hangsúlyosan reflektál mindentudására, a cselekmény kötelező zökkenőire – szinte minden kitérőjét megokolja, kezét nyújtja felénk, hogy ne fulladjunk bele a betűóceánba. Mi pedig, nyájas olvasók annak ellenére ráncolhatjuk össze szemöldökünket, hogy gyakorlatilag minden segítség adott az értelmező olvasáshoz, talán csak a lábjegyzetek hiányoznak, hogy – ha eddig még nem ismertük őket részletesebben – biográfiai szemelvényekkel kerülhessünk közelebb H. G. Wellshez, Hasfelmetsző Jackhez, az Elefántemberhez, Bram Stokerhez, valamint Henry Jameshez, azaz azokhoz a szereplőkhöz, akiknek segítségével Palma sajátos „fiktív” konstrukcióját izgalmasan hozza játékba a kollektív emlékezet archivált és legitimált szegmenseivel, az ismert világtörténet időegyenesén helyet foglaló alakokkal.

A három összefüggő történet első részében Andrew Harrington próbál visszajutni az időben, hogy megakadályozza szerelme, a prostituált Mary Jane Kelly halálát, míg a második részben Claire Haggerty szeretne kapcsolatba kerülni az emberek és az automaták között zajló jövőbeni háború hősével, Derek Shackleton kapitánnyal. Mindkét esetben H. G. Wells, a legújabb londoni őrületet, az időutazást kiváltó regény szerzője siet a hősök segítségére, miközben fontos szerephez jut Gilliam Murray is, az időutazások lebonyolításáért felelős cég mindenható igazgatója. Bár mindkétszer trükkök és fortélyok szükségeltetnek ahhoz, hogy a mozaikdarabkák a helyükre kerüljenek, azaz újraíródjon a Mary Kellyvel leszámoló Hasfelmetsző Jack élettörténete, illetve a 2000-ben végkifejletéhez sodródó háború krónikája, a zárlat készteti arra az olvasót, hogy új megvilágításba helyezze az eseményeket. Mikor már azt gondoljuk, a felsoroltakon túl már nincsen egyéb módja az időutazásnak, azaz a regény megnyugtatóan járta körbe a kérdéskört, hirtelen felbukkan egy jövőből érkező figura, aki tisztában van azzal, hogy három éppen íródó vagy befejezett munka, A láthatatlan ember, a Drakula, valamint A csavar fordul egyet a közeljövőben végérvényesen meghozza az elismerést, és az ércnél maradandóbb rangot a széppróza három kortárs képviselőjének. Palma regényének legérdekesebb, de egyben legelhibázottabb részével állunk szemben: míg fény derül arra, milyen formában is képzeli el Palma az idő térképét, addig megszakad az eddig követhető és jól letapogatható cselekménysor. A regény ezen a ponton akarja végleg helyre tenni az időutazással járó elkerülhetetlen paradoxonokat, valamint végső nyomatékként itt próbálja kiemelni az 1897-es év érdekes együttállásait, nem beszélve arról, hogy mintha a narrátor kicsit bele is bonyolódna mindentudásába. Az idő térképének végeztével szinte minden oldalra jut egy csavar, izgalmakat és meglepetéseket tartogat számunkra a történet. Palma az egész tölténytárat kilövi, de a vaktában ellőtt sorozatról kiderül, hogy hellyel-közzel célt is talált – meglepő módon.

Nagyon elcsépelt lenne így a végén a szerethető, jól megírt, lebilincselő regénytípus modelljébe kapaszkodva hozsannázni erről a regényről, amely tehát posztmodern kalandregény létére igencsak próbára teszi olvasója rövidtávú memóriáját, logikáját, és néhol türelmét is, de szívem szerint hasonló módon egyszerűsíteném le feladatomat a szövegét áhítattal, óvón kezelő szerző munkájának ismeretében. Nem teszem, mert banálisan szólva többet érdemel az a munka, amely nem tereget ki minden lapot az olvasó asztalára, hanem hagyja, hogy az olvasás valóban értelemkonstituáló (már-már az írás metaforikájába csúszó) aktussá váljon. Fő újítását abban a trükkben véltem felfedezni, amely a szöveg teljes ismeretében ténykedő narrátor „mögül” késztet a történetet lejegyző primer autoritás megkérdőjelezésére, az „egysíkú” szövegfelületet palimpszesztként láttató eszköz határozott bevonására. Az idő térképe többrétegű, bármennyire is egyszerűsíti le a helyzetet az egyébként zseniális oldal. A viktoriánus trilógia második része, Az ég térképe a hírek szerint már az utolsó simításoknál tart, így hamarosan újból beülhetünk Felix J. Palma masinájába.

Felix J. Palma: Az idő térképe, ford.: Latorre Ágnes, Európa, 2011.

A vers és megannyi hiány

Lehet, hogy velem van a baj.

 

Lehet, hogy nem látom meg a csillogó tehetséget. Lehet, hogy más elképzeléseim vannak arról, mi az, költészet. Lehet, hogy személy szerint nem nyújt élvezetet nekem ez a kötet. Lehet, hogy nem hordok „garfieldos” pizsamát. Lehet, hogy nem írok verseket. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, Ágoston Csilla kötete, A test és megannyi szilánk, akármennyire is próbáltam minden jóindulatomat bevetni, nem nyűgözött le.

A kötet három részre tagolt, minden ciklusnak külön címe van. Az első a K-asztrál(t)test, a második a Hártyás tócsák, míg a harmadik a Csillék nyomvonala elnevezést kapta. Az első ciklus központjában a test áll. A 20. század során kitüntetett szerepet kapott a test, és a kasztrált test vizsgálata is. Ennek ábrázolása mint reprezentáció vagy aktus a versekben is megjelenik reflektáltan, a cím is ezt helyezi előtérbe. A legtöbb versben a női test jelenik meg pl. a Havi vérzés. Igen, ez a vers címe. Nem gondolom, hogy a menstruáció mint téma, érdekes vagy találékony lenne, és nem tudom üdvözölni a „merész képzettársításokat” sem (pl. a lecsöppenő vércsepp mint ki nem használt lehetőség). Még csak megbotránkoztatónak, vagy nagyon „poszt-posztmodernnek” sem mondanám, amit „én nem tudok megérteni”. Egyszerűen semmi eredeti nincsen abban, hogy a női test egyik meghatározó sajátosságát bemutatja. „Szégyenlősen takarítom / fel az odaszáradt, alvadt vér szagú pipacsokat” – nos, a „rendkívüli” asszociációt igénylő pipacs-metaforán kívül a lírai nyelv is jól tükrözi a költemény semmitmondó jellegét. Az átvérzett lepedő képe pedig nem a „provokációt” erősíti, hanem inkább visszataszítóvá válik, ráadásul az egész vers kilóg ebből a ciklusból. Ciklus, megint egy jó szó…

Az első részt különböző motívumok, vissza-visszatérő képek is szervezik. Ezek tulajdonképpen csak azért tekinthetők problémásnak, mert sok helyen erőltetetté, és mivel túl gyakran ismétlődnek, unalmassá is válnak egy idő után (a csillag mint test, a hold mint test vagy nagy trappista sajt, a fa mint test, illetve a test bukása pl. Csillaghullás). Emellett sajnos előfordul, hogy helyenként közhelyessé is válik egy-egy költemény, amikor olyan sorok olvashatók benne, mint például a Kitérés című vers „árral szemben nem tudsz haladni” sora.

Ennek ellenére vannak jobban sikerült szövegek; például a Harmóniatlanság, amelynek címe már önmagában találó, mivel napjaink világának egyik jellemző állapotát, a bizonytalanság egy formáját tükrözheti. A másik példa a Káróminta című vers, melyben a két véglet és a kártyában nagy szerepet játszó szerencse párosítása ráadásul képversben – káróminta alakot ölt a költemény –,  kifejezetten ötletes megoldás.

A második ciklusban, a Hártyás tócsákban a különböző versformákkal való játék felerősödik. Már említettem, hogy a Káróminta című költemény képvers, de ebben a szakaszban szabadverseket, kisebb képverset, szándékoltan sorkizárttá alakított művet is találunk pl. Nem vált, Szerelem, életem lektorálatlan…A formai sokszínűség mellett a vissza-visszatérő motívumok erre a részre is jellemzőek. Az írás, a betűk kiemelt szerephez jutnak (Várás, Nincs ebben semmi, Kérdőjel), főként a ciklus első felében.  A feladó-címzett játéka a szöveg és befogadó közt létrejövő kapcsolatot is szimbolizálhatja. Sajnos a ciklusindító versek mellett messze elmaradnak a továbbiak. A szerelmi bánat és a szerelemből fakadó szenvedés végigkíséri a költeményeket, éppen ezért fásulttá, helyenként már-már dühítővé is (Szerelem) válnak; például: „megsimogatlak, / s felbéget egy bárány”; „Szeretetem morzsáit / tejeskávéval tudtad csak / megemészteni”. Emellett olyan motívumokat is megfigyelhetünk, amelyek már az első ciklusban is jelen voltak, mint amilyen a már említett test képe, illetve az istenhit és Isten megjelenése a költeményekben.

A harmadik ciklus, a Csillék nyomvonala az Ágoston Csilla című verssel kezdődik. Önvallomás vagy ars poetica? Valahol a kettő összekapcsolódása kiteljesedés nélkül. Ebben a költeményben is az az Ágoston Csillára jellemző vonás látszik, ami az egész kötetet felöleli. Mégpedig a trivialitás, a hétköznapiság, a szóvirágokkal álcázott egyszerűség, a szájbarágás: a csille-Csilla játéka, az Ágoston és Csilla név hermafrodita összevonása, az ikrek csillagjegy és a skizofrénia megemlítése mind-mind kevésbé sikerült megoldások. A költemény tulajdonképpen az utolsó négy sor alapján olvasható ars poeticának („Mindenesetre igyekszem minden kóbor / esélyt tükörírással is feljegyezni, / hogy az utánam jövők majd örüljenek / a kétértelmű, fáradt apróságoknak.”), méghozzá nem is rossz ars poeticának, egyedül megfogalmazásában van némi gyengeség, és az említett megelőző sorokban.

Ebben a ciklusban az írás, a költészet mellett egy másik művészeti ág is tematizálódik, mégpedig a festészet (Festmény, Festés). Ezek a versek érdekes próbálkozások, akár egy következő kötetnek is alapját képezhetnék, esetleg további művészeti ágak bevonásával is. A költői nyelvnek viszont ebben az esetben is változnia kéne, nyelvileg sokkal árnyaltabban kellene kifejeznie saját tárgyát.

A harmadik részben található, Egy parfümös üveg szilánkjai mögött című költemény szilánk szava a kötet címében is megjelenik. A szilánk, a fenyegető, szúró tárgy az illatként létezni kívánó lírai ént nem tudja megsebezni. Azt gondolom, ez a kép kifejezetten eredeti, ennek ellenére pusztán ebben a versben találkozhatunk vele. Ez önmagában még nem lenne probléma, csakhogy a másik, a címben szereplő kiemelt kép, a test képe állandóan vissza-visszatér, már-már zavaróan sokszor, és így némi egyenetlenség figyelhető meg a cím által megidézett motívumok használatában.

A kötet keretes szerkezetű, az első vers utolsó két sora megegyezik az utolsó vers első két sorával: „A hátsó teraszról elmerengve / lesöpröm a fehér törmeléket”. Tehát az írás folyamatának végére, a készülő költemény vagy kötet „tisztogatására” is vonatkoztatható ez a két sor. Az írásra való reflexió, amit az Ágoston Csilla című szövegben is megfigyelhettünk, mindenképpen találó megoldás, sőt akár olvasási stratégiá(ka)t is felkínálhat.

Végezetül szeretnék kitérni a könyv borítóján olvasható, Sütő Csaba András által írott ismertetőre. Tény és való, hogy a fülszöveg nem kritika, és nem célja a könyv negatívumait hangsúlyozni, inkább egyfajta értelmezésről van szó. Ennek ellenére érdemes elgondolkodni azon, ami a kötet borítóján olvasható. Sütő Csaba András szerint ugyanis Ágoston Csilla sokat elárul „a női lét ezernyi aspektusáról”. Mégis kinek? Lehet, hogy akad olyan olvasó, aki megdöbbenve olvassa, hogy nagyon triviális legyek, a menstruáció tényét, mint valami sejtelmes titkot, amit évszázadokon keresztül elfedtek a nők, és amit most végre-valahára a költőnő leleplez. Sütő továbbá termékeny beszédhez hasonlítja ezt a költészetet, amely a „finoman kimunkált lírai szövegtérben” árad felénk… Azt hiszem, engem kikerült ez az áramlat. Legvégül megemlíti, hogy „a határ, az mindig nehéz, írhatnánk, de a nehézkedés célja ebben a költészetben éppen a határ kutatásában válik jelentéssé…” Nos, a határral kapcsolatban annyit fűznék még hozzá ehhez a gondolatmenethez, hogy ez a „finoman kimunkált költészet” pontosan a határaimat feszegette. Tény, hogy vannak előre mutató próbálkozások, de mindent összevetve ezek kissé kevésnek mutatkoznak.

Ágoston Csilla: A test és megannyi szilánk, Budapest, Orpehusz, 2010.

Federico García Lorca: A hold románca

Federico García Lorca

A hold románca

 

Eljött a hold a műhelybe,

fehér szegfű a szoknyája.

A gyerek csak nézi, nézi.

A gyerek csak őt csodálja.

Hát a hold a lassú szélben

karjait mozgatja lágyan;

csillogó, kemény, sikamlós

bádogkebleit kitárja.

Menekülj, te hold, el innen.

A cigányok itt találnak,

a szívedből fehér gyűrűt,

fehér láncokat csinálnak.

Hagyjál táncolni, te gyerek.

Ha megjönnek, rád találnak

a cigányok ott az üllőn,

fekszel kis szemed lezárva.

Menekülj, te hold, el innen,

döng már lovaik patája.

Te gyerek, ne lépj fehérre

keményített szép ruhámra.

 

Lovasember közeledett,

dobja döngött a határnak.

Bent a műhelyben a gyerek

fekszik, kis szeme lezárva.

 

A cigányok, bronz és álom,

az olajligeten által,

szemüket félig lehunyva,

jöttek égnek emelt állal.

 

Hogy huhognak ma a baglyok,

jaj, hogy huhognak a fában!

Fönn a hold megy egy gyerekkel,

kéz a kézben messze járnak.

 

Sírás hangzik odabentről,

a cigányok jajgatása.

Kinn a szél, a szél van ébren.

Műhelyük a szél vigyázza.

Havasi Attila fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info