Bal kéz felől egy rozsmező, szemben egy sportpálya és a szovjet hősi emlékmű, a szovjet emlékmű mellett pedig a lágerbe hurcolt magyarok emlékműve. Középen a háromemeletes szálloda − itt tartjuk a kárpátaljai magyar kulturális egyesületek[1] támogatásával az I. Nautilus Szabadegyetemet (…így, római számmal).

Kezdetben nem sok reményt fűzök hozzá. Nem szeretem az ilyen határon túli, „magyarozós” konferenciákat. A nagy együttevéseket, a nagy együttivásokat, ahol a „magyar a magyarral”… Aztán a végén szétosztják a pénzt, és mindenki mehet: ki erre, ki arra. Eltelik egy év, és közben nem is ismerik egymást.

No de lássuk csak! A kárpátaljaiak profi szervezők: Dupka György már a szobák szétosztásáról intézkedik, mindenkinek a lelkére kötve, időben legyen a konferenciateremben. A „nagyteremben” megint elfog a csüggedés. Villogó laptopok, farmernadrágok, tornacipők − a másik oldalon barázdás, komor arcok, csöndes megilletődöttség. És milyen furcsák a kárpátaljaiak! Mintha az értelmiségük csak idősekből és nagyon fiatalokból állna. Közben azzal vigasztalom magam, mi sem vagyunk mind egy szálig „pestiek”, innen-onnan jöttünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy szót értsünk bárkivel.

De mintha az időjárás sem tudná eldönteni, hogy mit tegyen. Egyik percben tűz a nap, a másik percben már fenyegetnek a felhők − de mit tegyünk, ahogy Dupka György kéri, helyet foglalunk. Helyet foglalunk – két külön tömbben, akár a külön-külön helyről szalajtott, várostromra készülő hadseregek.

Lemennek a kötelezők, a szokásos üdvözlő beszédek, aztán a felvezető előadások  is (techné vagy mítosz? mi lesz itt még?) és közben egyre nő bennem a szorongás. Nézem a kezemben szorongatott programot. Ugyan mi köze Herta Müllernek és Háy Jánosnak a turulmadárhoz? Hogyan kapcsolódik a ruszin folklór Schelling esztétikájához és a modern narratológiához? Az esti beszélgetésen egy kicsit megkönnyebbülök. A két „tábor” közötti távolság kicsit oldódni látszik. Az Együtt folyóirattól Bakos Kiss Károly és Lengyel János olvas fel, a Nautilusból én Kondor Péterrel. Aztán beszélgetünk.

Mert vannak közös tapasztalatok, igen. Egy százötvenezer fős kárpátaljai magyar közösségben és egy önszerveződő, egy diáklapból önerőből továbbfejlődő kulturális portálban, alkotóközösségben. Mindannyian tudjuk, mit jelent lépésről-lépésre felépíteni egy szellemi műhelyt, tekintélyektől függetlenül, árnyékban dolgozni, és közben majd’ minden szellemi kezdeményezésnek teret engedni. Hagyni, hogy a szél fújjon.

A konferencia igazi, szakmai értelemben vett nyitóelőadására, a Történetek a magyar irodalomból című előadásra másnap kerül sor.  Kránicz Gábor a magyar „prózafordulat” emblematikus szövegét, Mészöly Saulusát veszi – a teológiai és az irodalomelméleti értelmezés felé egyaránt nyitottan – górcső alá. Hogy lehet Saulusból Paulus? Mit jelent a megtérés? Hiszen az Apostolok cselekedetei és a páli levelek is eltérően vélekednek a múlt, a Saulus-korszak szükségességéről. Nem kell-e a saját múltunkat mélyebben átélni ahhoz, hogy túlléphessünk rajta? Kránicz Gábor költői gonddal felépített előadása azt is megengedi, hogy mindezt a mi irodalmunkra is értsük.

Tényleg, mért is vagyunk itt?

A fiatalabbak előadásai szinte kivétel nélkül erre a találkozóra készültek, és megpróbálnak a mi együttélésünkre (együtt-ülésünkre) valamilyen érvényes perspektívát felkínálni. Szóba került a regionalitás és a hatalom viszonya (Vincze Ferenc), a Herta Müller szemével látott Románia (Borbély András), a radikális mellérendelés a Sinistra körzetben és a Saulusban (Borbáth Péter). Ez utóbbi természetesen Kránicz előadására és a megtérés-problématikra is rímel. Közben a kárpátaljaiak a modern irodalomtudomány módszereivel próbálták felfedni a saját irodalmukat: Bakos Kiss Károly Fodor Gézát és Nagy Zoltán Mihályt olvassa újra, Marcsák Gergely Kovács Vilmost értelmezi.

Ugyan mi már próbáltunk „készülni” a kárpátaljai irodalomra, olvastunk Penckófert, Nagy Zoltán Mihályt, Vári Fábiánt, de most különös találkozni egy olyan értelmezői közösséggel, akiknek még vannak „szent szövegeik”, a kánonjuk középpontjában olyan megfellebbezhetetlen tekintélyű költőik-íróik. Ez természetesen az elemzői módszerek árnyalását is megköveteli.

Megköveteli… megköveteli… Délután már azt a csüggedtséget érzem, mint a jó konferenciákon. Minden előadás túl hamar ér véget. És túl gyorsan kezdődik a következő.

Ebéd után besétálunk a faluba, be-bepillantunk a parasztportákra. Osztrák csínnyel díszített kis palotácskák, odvas, az ötvenes évek szegénységét lehelő udvarok fekete ruhás nénikkel. De bármelyik utcába térünk be, mindenhol visszaköszönnek. Rengeteg idő él Kárpátalján egymás mellett. És ezt tapasztaljuk este is. Az Együtt bemutatója, Vári Fábián László és Bartha Gusztáv beszélgetése annyira profi, hogy a Duna tévé is közvetíthetné (ez természetesen nem mondható el az ezt követő szilaj tivornyáról és táncbemutatóról.)

Reggel indul megint a Nautilus Expressz, újrakezdődik a konferencia-drill. Most azok az előadások tetszenek, amik sehol máshol nem lennének ilyen érvényesek, csak ebben a rozstáblák és emlékművek övezte hotelben. Ilyen Dupka György előadása is: ő a kárpátaljai könyvkiadás ürügyén a kárpátaljaiak túléllési technikáiról beszél. (mítosz és techné…?) De ez a sajátos atmoszféra megváltoztatja az egyetemi közegbe illő előadások hangsúlyait is. A mondatok más fénytörésbe kerülnek. Ez történik Orbán Gyöngyi előadásán: ő Németh László pedagógiai írásai kapcsán – ez is meglepő! – a hermeneutika pedagógiai programját mutatja. És megismerjük egy „kicsiny” irodalmi közeg előnyeit. Csordás László olyan bátor előadást vág le a kárpátaljai fiatal irodalomról, amely „nagymagyarul” se a JAK, se a FISZ konferenciáin nem hangozhatna el.

De itt elhangzik. És az esti felolvasások (Borbáth Péter, Borbély András, Lőrincz P. Gabriella) már kötetlen műhelytalálkozó jellegét öltik. De hiába, most már fáradt mindenki. Hűvös van, az eső elered. A szél egyre erősebb, szinte ide-oda dobálja a falut.

A jó konferenciához – ezt Klaniczay óta tudjuk – „mászni” kell, testmozgás nélkül ugyanis minden közösség működésképtelen. Tehát július harmadikán „mászunk”, azaz a munkácsi várhoz kirándulunk: ez a búcsúajándék. De a háromnapos szellemi-érzelmi együttlét, a konferenciázás-ivás-beszélgetés, az örökös figyelem és reflektálás már érezteti a hatását: kóválygó fejjel, csukott szemmel mászunk felfelé.

Pedig ez az impozánsan magasodó vár mindazt megtestesíthetné, amit én labanc-dunántúli-katolikus szemmel esztelenségnek tartok: a harcot az utolsó csepp vérig, az én nem adom meg magam-virtust. Amúgy kényelmetlen, mogorva vár ez a Munkács, körülöttünk ukrán, magyar, szlovák turistacsoportok hömpölyögnek (mindenki a maga történelmében, a maga idegenvezetőjével).

Mi most nem a várról beszélünk, nem is a történelmi „esztelenségekről”, hanem a cukormókusokról. Mert már közös nyelvünk van, valaki kibök egy szót, és kirobban a nevetés. Mintha csak éveket húztunk volna le egy lövészárokban. Pedig Dupka Gyögy előadása nagyon érdekes, csak éppen rettentő hideg van, és olyan nyers szél csapkod, mintha ránk ereszkedett volna a 17. századi kis jégkorszak. A magyar barokk rettentő ideje.

Telnek az évek, a gyümölcsfák a kertekben nem tudnak termőre fordulni, nincs más, csak köd, eső, vallásos és szerelmi szenvedély – Zrínyi Ilona sok ilyen júliust élhetett át ezeken a várfalakon botorkálva. A „hős anya”, aki majd két kamaszgyereket hagy el egy zavaros fejű kalandorért – mert a személyes méltóság, az identitás megőrzése akármilyen őrült tettet megér. Mert tartani kell a várat, tartani kell, akármilyen áron is.

Összeomlott a 17. századi magyar társadalom reményhorizontja, mormolom magam elé – mert ennyi konferenciázás nem múlik el nyomtalanul. Lerogyok a kút elé, és fáradtan hallgatom tovább Dupka Györgyöt: körömszakadtukig harcoltak itt a kurucok, aztán körömszakadtukig harcoltak itt a 48-as honvédek… úgy látszik, a vár, az ellenállás mítosza nem múlt el a „kis jégkorszakkal”. Még eljut a fülembe, hogy a szovjet hadsereggel hazatérő Illés Béla is innen, a munkácsi várból vonult „le”, hogy buzdító beszédet intézzen a lágerekbe összeszedett magyar értelmiségiekhez…

Mert hiszen a szimbólumok varázslatosak! És Saulusból sosem lehet Paulus. A szovjet katonává lett Illés Béla sem feledkezhetett meg arról, hogy az igazi győzelem a vár bevétele. És minek is nevezte Illés a Kárpátalja megszállásáról szóló regényét? Hát természetesen Honfoglalásnak. De én ekkor már ekkor torkig vagyok a történelemmel, a jelképek harcával, a csehek által beolvasztott turulmadárral (pedig jó ég, micsoda történet az is!), csak ülök és bámulok magam elé. Hirtelen mellém telepszik a sofőrünk lányismerőse, és fojtott hangon kezd suttogni: a nagyanyám azt mondta, hogy a kút mélyén a rejtekutak… hogy ki lehet a várból jutni… hogy van, aki már megtalálta…

No lám! A népi kultúra! A népi kultúra remény-horizontja! Ott a tátong a vár másik oldalán a tizenhét méter mély „dögkút” (a régészek nevezik így, „fanyar humorral”), a dögkút a kárpátaljai történelem halottaival, az itt kivégzett magyarokkal, ruszinokkal és ukránokkal, és erre ez a kerekképű lány „titkos átjárókról” mesél!? De csak mesél, egyre mesél, mondja, mondja, mondja… és én egyre növekvő zavarral hallgatom. Neki kijét, melyik rokonát hurcolhatták ide? És én végre megértem, miért elpusztíthatatlan a kárpátaljai magyarság, hogyan kell itt túlélni… Ahogy ez a lány – ez a mi legeslegutolsó előadónk – szövi a mese szálait, szinte megszépül. A nagyanyám is megmondta… innen ki lehet jutni…

Még végigloholunk a tárlókon, bepillantunk a vár kápolnájába, (ide a kivégzésük előtt a rabok is „bepillanthattak”), aztán rohanunk a buszhoz. És kezdetét veszi a hosszú, félálomszerű utazás Budapestig. Mindenhol verssorok, ukrán cukorkák, visszaöklendezett emlékek. „Te tudtad, hogy Fodor Géza milyen jó verseket ír?”

Vagy Fodor Géza verseiről nem is a vonaton, hanem másnap beszélgettünk?

Mindegy. Előttem-mögöttem-mellettem már alszanak. A lepényszerűen elnyúló állomások közt már én is aludni próbálok. De hirtelen olyan vágyakozás fog el Makkosjánosi és az egész „konferenciázás” után, hogy kiveszem a táskámból, és újra böngészgetni kezdem a programot.

De hogy is hívták azt a szállodát? A szállodát a rozsföld és a szovjet emlékmű között? Töröm a fejem, míg végre eszembe jut: Helikon.

Helikon, ahol a múzsák… Hát persze.

– följegyzések az I. Nautilus Szabadegyetemről –

Gyergyóba Kolozsvárról, Csíkszeredába Gyergyóból, Marosvásárhelyre Csíkszeredából, Kolozsvárra Marosvásárhelyről, Budapestre Kolozsvárról érkeztem. Budapestről pedig együtt indulunk a Nautilussal Beregszászra. Már az indulás előtti éjszakán elkezdődik az önfelsebzés, Borbáth Péter ágyába üvegszilánk kerül, Kránicz Gábor szembesül saját életével, én pedig keresem a mértéket, ahol már csak test vagyok. Elhelyezem az asztalon a Rubik-kockát, apró darabokra esik szét a szerkezet. Péter erőpróbát javasol, tudom, hogy provokál, ezért csak szilajon védekezem. Csak semmi virtuskodás. Elfogy a Marosvásárhelyről hozott szilvapálinka, csipős paprika kerül a sörbe.

A büfékocsiban találkozunk egy gyilkossal, aki aznap reggel szabadult kilenc év után. Ez az a mozzanat, amikor elkezdődik az I. Nautilus Szabadegyetem. Rögtön Csenge fülébe súgom, hogy vigyázzon a cukormókusára (vagy mire), nehogy elszabaduljon a sztyeppén és megmarcongassák a földikutyák.

S valahogy így is érzem: ez itt a sztyeppe bejárata, nem földrajzilag, máshogy. Járjuk be a bennünk lakó sztyeppét. Jegyzetelek:

Fölveszem a szót, hogy

rátegyem a tájra:

ez már a sztyeppe

hidege, magánya.

  Később igazolódik a sejtésem, amikor az első – éjszakai – szekcióban a rozsföld szélénél hallgatom Dupka György történeteit. Katonatörténetek, lágertörténetek, átjárók a történelemből a mítoszba, az állatiból a szentbe. Amíg számunkra – még itt is, Kolozsváron – a tér Napnyugat és Dél felé szerveződik (Budapestre, Bécsbe járunk könyvtárba, levéltárba, Berlinbe írótáborozni, Firenzébe konferenciára, Horvátországba, Görögországba nyaralni), addig Kárpátaljáról Kijev, Moszkva, Pétervár, a KGB-levéltár, Kazahsztán, a kínai-orosz határ, a hanti-manysik földje felé tartanak a történetek. És ezek nem könyvből olvasott történetek, hanem az ők történetei. Mert jártak ott: a medvevadászok között, asszonyvásárokon, repesszel lábukban. S ami igazán fontos nekik, az onnan jött, vagy oda vitték. A történetektől valahogy megmozdul bennem a láger szó, amelyről annyit lehet olvasni. Most kezd feltöltődni a szó, most kezd körvonalazódni egy valódi láger tere. Még nem szemtől szembe, de valahol a közelben, talán a szálláshely mögötti lakásban, egy orosz tiszt is van velünk. Egy valódi orosz tiszt (lehet, hogy ukrán), nem pedig egy – regénybeli. A tér megköveteli, hogy tudomásul vegyem: a szovjet katona létezett, sőt létezik, és létezett a lágeréhség és létezik az éhségangyal.

Hogyan lehet túlélni a lágert? Valójában sehogy. Megfigyelem, hogy amit itt, Kárpátalján a kultúra szó alatt többnyire értenek, az nekem egy másik szó: archiválás. Emléktábla-projekt, helységnév-tábla-projekt, vallomások, tanúk betűi, tények. Megértem, mi az összefüggés a kézírás és a márványtáblába vésett szavak között, a sírfelirat és a költészet között. Reflexió nélküli ősírás mindkettő – metaforák, trópusok nélkül. Csak a tényeket rögzítjük – ezt állítják, akik archiválnak. De a következő pillanatban – vagy ugyanabban – a tények már metaforákká válnak. A lágerélményhez képest nincsen utólagosság: a tények, vagyis a metaforák a halált rögzítik, teszik örök időkre jelenvalóvá. Éljenek a gyilkosok, éljenek, akik meghaltak, magyarok, ruszinok, svábok, oroszok, ukránok. A halál közelségében a jövőnek szánt üzenet maja titkosírássá válik, hieroglifává. Azért szeretik egymást és tartanak össze a nemzetiségek Kárpátalján – hallom ki az előadásokból –, mert mindegyiküket legyilkolták. A nemzetiségi együttélés tartóoszlopai – hogy képzavarral éljek – a közös tömegsírok, a 18 méter mély emberdögkút Zrínyi Ilona várában.

Egy dologról tudok, ami az életről szólt ebben a virtuális halálarchívumban: a lágerversek, amelyeket kötetbe gyűjtött Dupka György. Egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele, mert ezek a szavak az életet lehelték abba, aki elmondta őket. A lágerversekre, imákra voltam és vagyok azóta is egyedül kíváncsi, zsigerien kíváncsi, ebből az egész emlékezetfasizmusból. A szövegük, a működésük, a ritmusuk, minden érdekel, érint. A halál pedig nem érdekel.

Ilyen a beregszászi múzeum is. Elvileg a város történetét archiválták benne a kezdetektől napjainkig. De képtelen vagyok így olvasni a tárgyakat. Számomra a múzeum a teljes történelmet jelenti, a tárgyak, a tények rögtön metaforákká váltak. Hiszen – kiáltok föl magamban – ebben a múzeumban mindent össze akarnak gyűjteni az őskori kövektől a legutóbbi technikai vívmányig, amit az utolsó szobában egy szekrénynyi szkenner „szimbolizál”. Ott vannak Fedák Sári harisnyái, Kroton-Herkulesnek, a világ legerősebb emberének fotói és életrajza, aki maga is egy ősember, ott van az Auschwitzből hazahozott, egész történelemmel rendelkező bőröv, lerombolt templomok makettjei, több ún. „érdekeltségi könyvecske”, egymással semmilyen logikai viszonyban nem lévő tárgyak, dokumentumok, tények tömkelege. Az élet története és a halál története itt, ezekben a tárgyakban, elhelyezésükben totálisan összekeveredik. A hétköznapok tárgyai és a terror nyomai nem különböztethetők meg. Minden tárgy fölcserélhető minden tárgyal: hiszen ha Fedák Sári harisnyája ugyanolyan fontos a beregszászi múzeum számára, mint az auschwitz-i bőröv, ha ez a harisnya, vagy Kroton-Herkules leesett ujjperce, egy régi írógép, egy rafinált kínzóeszköz ugyanott van, ahol az etnikai tisztogatás katonai dokumentumai, akkor minden tárgy haláltárgy, de ugyanabban a pillanatban röhejtárggyá is válik.

Közben arra gondolok, hogy minden gyilkos ironikus: sejti, hogy tette valójában fölfejthetetlen lesz. Ahogyan én mint idegen nem tudom eldönteni, hogy múzeum ez, vagy temető, úgy az utókor számára is az egész emlékezetkomplexum olvashatatlan vagy félig olvasható titkosírássá válik. Mert felejtés nélkül nem lehet élni. Az emlékezet felejtés is egyben, míg az archiválás emlékezetfasizmus: a totális rögzítés minden emléket olvashatatlanná nivellál. Megismétlem: egyedül a lágerversek múzeumába egyezek bele.

A beregszászi ég lefelé fordított tányér, olyan alakú, amilyenen a sültet szokták hozni a lakodalomban. A beregszászi föld, az éjszaka világító sárga tarló – nekem – a sztyeppehatár. Különös metafora ez is: hiszen a sztyeppe szónak van egy a magyarság őstörténetéhez kapcsolódó aurája, de van egy a sztálini terrorhoz, a haláltáborokhoz kapcsolódó aurája is. Nehéz volt nekem eldönteni, amikor például Fodor Géza bácsi ősmondását hallgattam a turulról mint szabadságszimbólumról, hogy most akkor melyik is a referencia: az amiről beszél, a magyarság őstörténetéhez kapcsolódik, de az, aki beszél, a sztálini terror tanúja, gyermeke. És az, ahogyan beszél, afféle sztyeppei ősmondás: érthetetlen, mint a maja titkosírás.

Az ég és a föld közé egyszer beszúrtam a tekintetemet Beregszászon, a sárga tarló fölött. Tudom, hogy ott maradt az a tekintet: emlék jel nélkül. Amikor hazaérek Kolozsvárra, az utcán meg-megállok, hogy följegyezzek egy-két banális tanulságot:

Ha tükörbe nézel,

a tükrön keresztül látod saját tested.

Ha magadra gondolsz,

a gondolkodáson keresztül

gondolsz önmagadra.

Nincs szükséged többre,

mint amennyit elbírsz:

ételnek, italnak, ruhának, emléknek,

sietségnek, várakozásnak

mértéke van saját mozgásodban.

Amennyit elbírsz,

az mindig épp a határ,

az egyensúly határ,

mi magával arányos.

Aki nem ismeri a mértéket,

vagy aki másoktól veszi át,

mindig túl sokat,

vagy túl keveset cipel magával.

Ki látni akar, elég egy üres pont,

vagy kétértelmű vonal,

melyre ráteheti tekintetét.

Ha többet akarsz, vigyázz,

széthúzza arcod az ablak.