Lewis Carroll: Évike Tündérországban – Második fejezet

MÁSODIK FEJEZET.

Könny-tó.

– Egyre klasszabb! – kiáltott fel Évike.

Úgy meglepődött, hogy egyszeriben elfelejtett magyarul beszélni.

– Most hát olyan hosszúra nyúltam, mint egy fényképezőállvány. No, szerbusztok lábaim.

Tudniillik, lenézett a lábaira, alig látta őket, olyan messzire estek tőle.

– Jaj, szegény kis lábaim, ki húzza majd föl rátok a cipőt meg a harisnyát, édeseim? Én aligha fogom tudni. Sokkal messzebbre kerültem tőletek, semhogy törődhetnék veletek. Nektek kell most gondoskodni magatokról, ahogy tudtok. De azért kedvesnek kell lennem hozzájuk, – gondolta Évike – különben nem visznek el oda, ahová akarom. Igen. Minden karácsonykor veszek majd nekik egy pár cipőt.

Évike tovább tervezgette, mikép juttatja el lábaihoz a cipőt.

– Póstán küldöm el, – gondolta – ajánlott csomagban. Jaj, de muris lesz ajándékot küldeni a tulajdon lábaimnak. Ezt írom majd a csomagra:

 

Évike szépreményű

Jobblábának

a kandalló szőnyegén

közel a zsámolyhoz.

Szíves üdvözlettel:

Évike.

 

– Jaj, Istenem, mennyi csacsiságot beszélek össze.

Ebben a pillanatban feje a mennyezetbe ütődött. Most több mint három méter magas volt. Hirtelenül fölkapta az icike-picike kis aranykulcsot s futott a kertajtó felé.

Szegény Évike. Legföljebb azt tehette, hogy a földön fekve a félszemével átkukucskált a kertbe. De hogy keresztül is juthasson rajta, ahhoz még kevesebb reménye volt, mint valaha. Leült hát a földre és sírvafakadt.

– Szégyelheted magad – mondta Évike. – Ekkora nagy lány (no, ezt most joggal mondhatta) és így sír. Elég legyen, ha mondom?

De azért csak tovább sírdogált. Literszámra folytak könnyei, míg egy jókora tó nem támadt körülötte. Ez a tó vagy tizenöt centiméter mély volt s elfoglalta a csarnok felét.

Egy kis idő mulva tipegést hallott a távolból, gyorsan megtörülte szemét, hogy lássa, ki jön. A fehér Nyuszi tért vissza, csudamód kiöltözködve. Egyik kezében pár fehér bőrkesztyűt, másikban egy nagy legyezőt tartott. Sietve loholt s közben egyre ezt mormolta:

– Jaj, a Hercegnő megesz, ha elkésem.

Évike annyira kétségbe volt esve, hogy bárkitől is segítséget kért volna. Amikor a Nyuszi közelébe ért, halkan, félénken megszólította őt:

– Bocsánatot kérnék, tisztelt uram…

A Nyuszi erre visszahőkölt, elejtette a fehér bőrkesztyűt meg a legyezőt s hanyatt-homlok rohant neki a sötétségnek.

Évike fölkapta a legyezőt meg a kesztyűt s mivel a csarnokban iszonyú hőség volt, legyezgetni kezdte magát. Közben folyton ezt hajtogatta:

– Istenkém, Istenkém, milyen különös is ma minden. Tegnap pedig még minden egészen rendes volt. Vajjon csakugyan megváltoztam-e az éjszaka? Nézzük csak: Ma reggel, amikor fölébredtem, még az voltam-e, aki voltam? Úgy rémlik, mintha egy kicsit más lettem volna. De ha nem az vagyok, az a kérdés, kicsoda is vagyok voltaképpen. Borzasztó.

Évike sorba vette valamennyi hasonló korú barátnőjét, hátha azok közül az egyik.

– Hogy a Magdi nem vagyok, az bizonyos. Magdinak hosszú, göndör haja van, az én hajam pedig nem göndör. Az is bizonyos, hogy a Sárika se lehetek, mert én rengeteg mindenfélét tudok, Sárika pedig semmit se tud. Aztán meg a Sárika a Sárika, én pedig én vagyok. Jaj, Istenem, milyen zűrzavaros mindez. Nézzük csak, tudom-e még azt, amit tanultam az iskolában? Szóval négyszer öt az tizenkettő, négyszer hat az tizenhárom és négyszer hét az…jaj, még húszig se tudok számolni. De hagyjuk az egyszeregyet. Vegyük a földrajzot. Berlin fővárosa Bécs, Bécs fővárosa Róma, Róma fővárosa pedig – nem, itt valahol hiba lesz. Úgy látszik, mégis csak Sárika lett belőlem. Megpróbálok fölmondani egy verset.

Évike szépen meghajolt, mint az iskolában, amikor verset mondott. Hangja azonban rekedten, idegenül csengett s nem azok a szavak jöttek a nyelvére, amelyek szoktak.

 

Krokodil fürdik,

Fekete tóba,

Anyjához készül

Négerországba.

 

Görcsös a bőre,

Görbe a lába,

Fordulj ki, fodulj,

Vasorrú bába.

Ahogy azt Ivan elképzeli

A 2008-as Közép-Európa-díjas szerb író, Dragan Velikic legfrissebb magyarul megjelenő regénye olyan alkotások közé illeszkedik életművében, mint a hazája legrangosabb irodalmi kitüntetését, a NIN-díjat is elnyerő, több nyelven is megjelenő Orosz ablak, A Domaszewski-dosszié, Az északi fal vagy a Dante tér. A Bréma-ügy (Slučaj Bremen) című regénye 2001-ben jelent meg Szerbiában, magyar fordítása (Bognár Antal) 2011-ben, a Napkút kiadó gondozásában.

 

            „Nincs különbség aközött, amit gondolunk és amit teszünk” – jelenti ki Ivan Bazarov, a regény főhőse, mely kijelentés egyszersmind a regény tételmondatként is olvasható. A mű cselekményét képzeletbeli játékok és utazások, szexuális képzelgések alkotják, melyek Ivan gyermekkorban „kifejlesztett”, de felnőttként is megőrzött képességének termékei. A főhős a nagyapja, Vladimir, majd a helyébe lépő Emil Kohot elmesélt történeteit, emlékeit levelezéseit továbbgondolva utazik térben és időben. A berlini képeslapon szereplő villamost képzeletben útjára indítja, a fénykép mozdulatlan világában, mint egy panorámaképen, körbetekint. Felnőttkorában aztán elalvás előtt a gyermekként ajándékba kapott süteményes dobozból, a „nürnbergi kekszesdobozból”, személyes „háreméből” húzza elő egy-egy lány nevét, akivel képzeletben szeretkezik: „A szerelmi tombolajáték, melyhez egy-egy éjszaka alatt többször is folyamodott, néha ismét ugyanazt a személyt dobta ki.” Imaginárius tébolyában aztán Ivan odáig jut, hogy a nőt, Snežanát, akivel találkozgat, az Emil Kohot által elbeszélt pesti magyar utcai bordélyház elbeszélt madamjához Fridához hasonlítja, s így is nevezi. „Miért szólítasz Fridának? Engem Snežanának hívnak, Hófehérke vagyok.”

 

            A bennünket és Ivant is leginkább izgató kérdés azonban az, hogy mi lett a főhős édesapjával, Igor Bazarovval, aki fogságba esett a náci Németországban, még a háború elején. „Bremen. stalag. 42.” – ennyi Ivan információja édesapja utolsó biztos tartózkodási helyéről, akiről azonban biztosan tudja, de leginkább érzi, még életben van. A háború vége felé aztán apja eltűnéséről informálják a családot, s így a mintegy félbemaradt, el nem mesélt és be nem fejezett élet másikaként, Ivan a képzeletében pótolja édesapja életét.

 

            Ez a képzeletbeliség azonban nem merül ki ennyiben, tudatos szerkesztés eredményeként illeszkedik a regény egészéhez. Szereplők tömege, s az ő röviden bemutatott életútjaik zúdulnak ránk a mű elején és egészülnek ki a későbbiek folyamán további fontos információkkal. Ezek a vázlatos bemutatók azonban csak a főhős, Ivan portréjának hátteréül, az elbeszélő kedvenc szavával élve „pannóként” szolgálnak. Egy példa erre az első rész harmadik fejezete, mely Emil Kohot életútját írja le, bevezetőül. De Ivan édesanyja, Teodora, vagy nagyapja, Vladimir Bazarov, vagy szeretője és korábbi tanára, Olivera Ermolenko, vagy a Hotel Bristolba betévedő Felix Kastendieck életútjai mind egy közös végpontba tartanak, mely regény tulajdonképpeni főszövegében (Nyomjelek, Menedék, A fenevad című fejezetek) nem mutatkozik meg, majd csak az Epilógusban.

 

           A szereplők áradatszerű felvonulására és az ezzel szorosan összefüggő szerkezeti sajátosságokra az első két fejezet ad indoklást. Az elbeszélő előbb az indulás nehézségeit fejtegeti: „Minden indulás mindig erőszaktétel, kétes próbálkozás arra, hogy megtisztítsuk a helyszínt, amely felvonulási terep lesz az építkezéshez.” Majd a Második fejezetben, bemutatja „a regény házirendjét”, mely gyakorlatilag a regényírás és -olvasás általános modelljeként is érthető. A regényhez tartozó szereplők, vagy személyek számát, a mű terét meghatározhatatlannak tartja, melyek az olvasó élményeitől, emlékeitől, korábbi olvasmányaitól, aktuális hangulatától, környezete és képzelete mozgásától függenek. Amellett érvel, hogy a mű, melyet olvasunk, az olvasás jelenében születik meg, hogy a szöveg jelentése számos irodalmi és nem irodalmi körülménytől, de leginkább az olvasótól függ; mindenki „önmagát olvassa” a regényben, s nem egy kerek, egész, lezárt alkotással van dolga. Mindennek tömör összefoglalója a 8. pont: „A regény színpada önmagában véve mindig üres. Csak képzeljük, hogy minélkülünk bármi lejátszódhat rajta. Játéktér valójában nincs is. A díszleteket mi magunk állítjuk fel, magunk vagyunk magunknak a súgó és a színész, a maszkmester és a rendező az író és az olvasó. Saját magunk húzzuk fel magunknak és bocsátjuk le a függönyt.”

 

             Ahogy aztán a 10. pontban írja, „minden elbeszélés – egyformán az elmondott, a meghallgatott, az elolvasott – út saját magunkhoz”. A regény házirendjében elmondottak, majd mindezek a regény szerkezetében bemutatva, valamint Ivan lelkivilágának mozgása egy hermeneutikai modellt tárnak elénk, az önmegértés, a másik ember életének és a regénynek, egy elbeszélés megértésének modelljét. Faragó Kornélia arra hívja fel a figyelmet, hogy itt most nem a tények interpretálhatósága a tét, hanem az interpretációba fojtott tények fellelésének lehetősége. Az Ivan előtt elhangzó történetek háttere az, ami őt, Ivant érdekli.[i]  A Velikić-regény egyszerre elveti a (külső-belső) valóság interpretálhatóságát és gyönyörködik is abban, a mesemondásban, mely egyaránt a(z) (ön)megértés lehetősége és a valóság elfedésének módja is: „Minden feljegyzés eleve hamisítás, eltérés egy pontos topográfiától, amely a maga hősi mivoltában, egyszerre hamisítatlanul és kimondhatatlanul áll fenn, mindaddig, amíg nem torzítja el maga az, hogy elmondják.” Emil Kohot szavai szerint egy könyvben „mindig kevesebb van megírva […], mint amennyi valójában történt”, s a kiegészítés a hallgatóra vár, aki a mi történetünkben Ivan, a regény esetében pedig a mindenkori olvasó. Viszont Ivan nem csak Emil és Vladimir történeteit, hanem egy talált villamosjegyet, egy útikönyvet, egy hirdetést is tovább gondol, a mindenben és mindenkiben lakozó történetet, történetiséget keresi és képzeli el, s szövi a maga személyes narratíváit. Ivanra tehát nem különcként kell tekintenünk, hanem mint gondolkodó emberre, aki a tényekből mesét, a meséből tényeket fabrikál: megért. Ő a szellemi ember, sőt fausti ember, mert elutasítja a cselekvésben való létezést, s ugyanakkor prousti hős is, aki egy ízből kiolvassa a múltat, egy darab papírból a történelmet.

 

         A szellemlét és valóság effajta dialektikája mozgatja a regény cselekményét és hőseit, hogy aztán az Epilógusban tömören és hirtelen minden kérdésünkre kapjunk valamiféle választ. Arra, hogy él-e még Ivan apja, hogy mi köze neki a Kastendieck-családhoz, hogy sikerült-e a főhősnek kitörnie önmaga mesevilágából. Kikerekedik tehát előttünk a valóságos Bréma-probléma. A felszínes olvasónak viszont egy összecsapva lezárt, homályos, üres történetnek tűnhet a regény, amiről azonban pont a nyitott kérdésekre adott hirtelen és mellékes válaszok okán derül ki, hogy nem a puszta cselekménysor elmondása a célja, hanem az olvasásra, az irodalomra, a másik emberre vonatkozó megértés bemutatása. Hogy ez mennyire szórakoztató, vagy mennyire sikerült jól, hogy működőképes-e, az kérdéses. Talán túl gyakran ismétli magát a szöveg, mikor újra és újra körülírja ugyanazt a problémát, s így az olvasó egy idő után elveszíti érdeklődését a remek ötletek és aforisztikus elszólások között, s mire a regény végére ér, már tényleg csak arra kíváncsi, hogy „valójában mi is történt”.

 

Dragan Velikić: A Bréma-ügy, Ford. Bognár Antal, Budapest, Napkút Kiadó, 2011.


[i]Faragó Kornélia: Kultúrák és narratívák. Az idegenség alakzatai. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2005, 36.

 

Versek a dobozban (Esőváros)

Miért nem szerette Bujdosó Anci a rímeket? Talán mert leveleket se szeretett kapni. Csak írt, örökösen írt, dr. Oetkernek, valamelyik kegyelmes asszonynak Magyarországra, Asta Nielsennek Berlinbe, de megsértődött, ha viszonzásként neki fényképet, autogramot, választ, receptkönyvet küldtek, hisz ezek azt hiszik, futok utánuk, mondogatta mélyen megsértve. Anci világában, ahol már minden megtörtént jó előre, nem is volt értelme a válaszoknak vagy a váratlan összecsengéseknek. Így aztán Anci megmaradt a szenteknél, pedig Ferenc atya szerint a híveknek is szokott válaszolni a Jóisten, de Anci soha nem kért jelet Istentől, és nem kívánt semmit a „felelgetős” szentektől, a kezét könnyedén a derekára csúsztatva csak üldögélni szeretett a kertre nyíló ablaknál, nézegetni a fákat évtizedeken át, mint az anyja vagy a nagyanyja. Nem szerette, ha valamelyik gyerek rángatja a kérdéseivel, talán azok a kérdések voltak az ő igazi kérdései, amelyekre nem lehetett felelni, de hát nem tudom, hiszen Anci, ha kedvelt is, soha nem beszélt magáról.

Sötétkékben, szépen megfésülve, a fején kalappal eljárogatott a templomba, mintha a fogorvoshoz indulna, ujjai közé kis csipke zsebkendőt szorított, így járt később Somogy megyében, Mikében is; de most már fejkendőt hordott, fekete harisnyát, fekete ruhát, mozgása a sötét ruhák alatt még mindig megigézett, és én szívesen elképzeltem, ahogy lebeg a templom felé hálóingben. Tormáné nagyon templomos asszony, mondták róla mindenhol a szomszédok, de én mindig kételkedtem ebben. Anci, ahogy a Bujdosók legtöbbje, a szellemvilágban hitt, a Jóistent olyan kormányzónak képzelve, aki nem a mi országunkban lakik. A „hangulatot” viszont szerette, a gyertyákat, a tömjént, az ima szavai közt rejtőző illatos ürességet, a térdeplést, a másik világgal való kapcsolat rítusait, de a legnagyobb kísértettől, a tömjénfüstben reszkető Istentől irtózott. Mutogatta magát a templomban, illegette magát sötétkék ruhásan, majd fekete ruhásan, de legalább biztos volt benne, hogy a Jóisten egyetlen levelére sem fog válaszolni.

Használhatatlan asszony volt, mondta néhány nappal a temetés után a bátyám, használhatatlan, de milyen gyönyörű. Dolgozni nem tudott, szülni nem szeretett, Anci kirázta magából a gyerekeket, aztán üldögélt az ablak alatt egész életében, először sötétkék ruhásan, később fejkendősen, és egy dobozba gyűjtötte a halálból visszatérőkről, asztrállényekről, köztes szellemekről, magányos házakban hallott kopogásokról, visszatérő halottakról, csodatevő kegyhelyekről, könnyező madonnákról szóló misztikus híreket, és persze a mesterkémekről is, akinek talán legelső szerelmét, Mályi Gézát is sejthette. Az ő hollétéről mindig volt tudomása. A titokdoboz, amit Anci halála után Béla átadott nekem, tele volt a régi nagy felvidéki vacsorákat idéző receptekkel, ezek között rábukkantam néhány különleges, kagylós, avokádós, fogolypecsenyés receptre.

Anci talán szerette az ilyesmiket, „vágjunk ketté két avokádókörtét”, „áztassuk ki a tintahalat, mielőtt megfűszerezzük”, Dunaszerdahelyen senki nem látott tintahalat vagy avokádókörtét, úgyhogy az ízét bármilyennek képzelhette, mint a Clèves hercegnő eredetijét. Vagy mint a szerelmet: se nem Géza, se nem Béla, hanem egy csodás ismeretlen, aki bárki lehet.

A receptek és újságkivágások közé szórt verseket nem válogattam szét időrendben, Anciról nehéz elhinni, hogy hitt volna bármilyen fejlődésben, saját sorait talán ezért rejtette a másik világ jelei (fényszellemek a halottas szobákban, a lélekvándorlás bizonyítékai) és a titokzatosnak látszó ételreceptek közé. A dobozban volt néhány személyes tárgy is, egy összegyűrődött szabásminta, két spulni cérna, az egyik sötétkék természetesen, a másik fekete, egy műszaki kiállítás katalógusa, de ez sem igazított el arról, hogy a verseket lírai önéletrajzként kell-e olvasni. Hogy mikor írhatta őket, vagy hogy a titokzatos Esőváros Dunaszerdahelyt jelenti-e, Béla sem tudta, de nem is szeretem a bolondériákat, mondta, azért adom neked, mert az unokák még nagyon kicsik. És a sok titok nem való a kislányoknak.

Valami női dolog egy gyanús dobozban. Ezért kiemelek most néhányat a szellemező újsághírekből, átmásolom őket, mert Anci a legtöbbet az újságkivágások, árvízi jelentések (ki tudja, hogy ezeket Anci miért tartotta titokzatosnak) szélére írta, csak gyanítom, hogy a versek évtizedekkel későbbiek, mint a Metapszichikai Folyóirat, a Szellemi Búvárok Pesti Egylete kiadványai, de erre is csak a szóhasználatból, a mondatfűzésből következtetek, és fogalmam sincs, miért tartotta mégis Anci ezeket a verseket dunaszerdahelyi fiatalasszonyéveivel egyidejűeknek. Talán ez is egyfajta visszaemlékezés, sógornőm be nem fejezett Angolkönyve.

Ezt a ciklust lehetne Gépeskönyvnek nevezni, mivel mindet egy brünni gépészeti kiállítás összefirkált katalógusán találtam.

Kőgyár.
Szélgyár.
Madárgyár.
Valaki a teremtményeket gyűlöli,
hibákat ejt bennük: öregséget,
könnyet, mérget. Sebet, amit másik
méreg gyógyít, s alkot minden méregnek
ellenszert, amit valami más
megmérgez, halált és vereséget.
Romlott és végtelen teremtő
nézi magát mindegyik művében.


Magától hajlik az erő a gépekben,
hamarosan háború lesz, és szavakat
dobál egy gép szerteszét,
a beszédtől lobog a szén, lenn a föld
mélyén egy ló hordja halálos terhét.
Fölöttünk a madarak villanyáramtól
cikáznak, minden mozdulatuk parancs.


Kik beszélnek az elhagyott gépekkel,
és kik öröklik a tudást, ami mozgatta
őket, és mi lesz a szokásokkal?
Hogy pusztul el a ruhákból
a mozdulat, mi lesz a széllel,
ha megnyugszik, az esővel, ami régen
beburkolt valamit? 

Ki mozgatja, ami nem mozog
és nem mozdulatlan,
hanem múlik velünk együtt?

 

Anci gépes verseiről eszembe jut az a régi beszélgetés Galántán, Egri nagypapa verandáján. A romlás és a halál a közös bennünk a gépekkel, állapították meg a parasztok, akik elámultak a sok kitalált, mesterséges, mindennél veszedelmesebb önjárón. De Anci számára a kiterveltség tűnhetett a legnyomasztóbb hasonlóságnak.

Míg kopik bennük a sebesség,
rohan mindegyik gép vagy állat
a sötét értelme felé. Hogy mikor fellázadnak,
ne legyen bennük titok,
csak csavar, szalag, szeg, gomb.

A fény megreszket egy csésze
peremén, a hajadban, a ruhákon.
A magasságot fény vagy zene, sok-sok
puhaság élteti. A gépeket a kedv
töri össze, ami repítette őket.
Hiszen akarat nélkül születtek,
mint régen a szerelem.

A lélek a testbe,
a csont a földbe kerül. És a föld?
Kié lesz végül?
Zuhan lefelé.
Adják, megveszik.
Halott kéz sok halott kezet.
Egyre többet. Aludna minden
lélek a levegőben. Nem lehet.
Zuhan minden, amíg sötét
és tömör ponttá lesz.

Hogy mi történt a fiatal Csernai Bandi (a köztes szellem) és Ancika között a híres szeánszokon, ahol sógornőm olyan sokáig maradt el, az csak az Esőváros-ciklusból tudható. Csernai Bandira te hasonlítasz, Imikém, szokta Anci mondogatni, de a „szellemi kérdésekről” beszélgetve nem én időzhettem a cukrászdában Ancival, és nem én látogathattam a függönyös-párnás szobában, ha beteg lett. Mostani hiú felháborodásom is illik az Anci-féle világtörténethez. Őt mindig is bántotta, hogy a bátyámat a szeánszozás ténye háborítja fel, nem a köztes szellemek.

Virágnyomok között él a beteg és az orvos,
két édes fűszerekkel teli, egymást gyógyító test,
emészt a szerelem, mondja harangvirágszínű szoknyában
a beteg, elemészt ez a surrogó, lágy esőhöz hasonló beszéd,
felel az orvos, esténként zsírt és kenyeret eszik,
vagy csak hallgat, mert gyógyító fű a beszéd, illata édes,
évek, évek múlnak el hiábavaló, titkos szerelemben.

 

Csernai Bandi, a fogorvos csak álom volt. Tudom, hogy a Mályi Gézához írt gyerekkori, forró szerelem kísért ezekben a versekben. Nem a lélekelemzés vagy a köztes szellemek súgják ezt, hanem az M. G. monogram a papír sarkában. (Ámbár ki tudhatná, ki volt Cléves hercegnő legtitkosabb szerelme.) Meleg áramlik bennem, írta Anci egy boríték hátoldalára.

Szerdahely 1920-tól névtelen város lett, Dunajská Streda, igazi Esőváros, ahol Anci szerint nem változik semmi. Az elhagyott várost mindig ugyanazok a nők siratják. De egy álom útmutatását követve Anci verseinek helyszínét mégsem merem azonosítani Szerdahellyel. Sógornőm halála után tíz évvel, a hetvenes években egy hófehér kisvárosban ült az ablak előtt, körülötte magasba szökő trópusi növények, nézte az üvegen át a trópusi esőt, senki sem mondta meg, de tudtam, hogy jóval a halála után (és nagyon fiatalon) Esővárosban ül, és hogy ez nem lehet a mi városunk. Az álomban látott hely inkább egy El Pintacora nevű helyhez hasonított, ezt a dél-amerikai kisvárost az álom után a tévében láttam, egy riportban, amelyben egy forradalmár adott interjút, a szakállas férfi fölött látszott a felirat, Café Ana, és olyan ablakai voltak a kávézónak, ahol Anci szívesen üldögélt volna a valóságban is. Azóta álmomban többször is visszatértem erre a helyre, mikor elmentem az ablak előtt, megkocogtattam az üveget. Anci nyugodtan ült, összezárta a térdénél a titokdobozt, és én szerettem volna kérdezni tőle valamit, de a Bujdosók – úgy látszik – beszédesebbek a szellemekkel, mint élő rokonaikkal, akik álmukban látogatják őket.

Először a gombák és a tövisek
jelennek meg, aztán a tea
belül megéget, így hát
csókokra vágysz, az a másik száj
kívül éget, kié leszek hát,
mondod súlyos betegen,
és egyre szebb vagy, az eső
hűvös cseppekkel vigasztal,
szalad a tánc az utcákon,
mikor meghalsz, hűvös égbolt
gondolkodik feletted.

 

És Dunaszerdahely, az örökös esők mosta város mintha tényleg a Csendes-óceán legcsendesebb öblében rejtőzne. Az eső oltalmában mintha színes lepkék, avokádóerdők növekednének, Csallóköz alig kiismerhető termékenysége.

Örökös esők közt, kimerülten
tapad a völgy a város köldökéhez.
A függönyön túl helyet cserélnek
a hegyek, reszketnek egymástól, a növények
körbefonják őket. Láttam-e tegnap ugyanezt?
vagy mint az anyanyelv, megváltoznak
a szakadó esőben az erdők is? Ösvények
taposnak egymáson, az esők alatt
az ő hangjukat hallom. Felébredek.
Hegyek és szavak közt zuhog a városra a víz.

Hogyan találkoznak az idők mögött a titkos szerelmesek, akiket világrendszerek, nagyhatalmak, koncepciós perek választanak el? Mikor találkoznak? Mindennap, mondja Anci, hiszen a verseiben nincsenek történetek, a tegnap is örökké tart.

 

Először a számok mosódtak
össze. A kettőből sok lett,
a három eltűnt, a négy végzetes,
tilos kimondani. Így omlott
össze a számegyenes. Maradtak
a találkahelyek, a szájpadlás mélyén
egymással keveredő jó ízek.
„Ó, majd máskor!” – súgja a szél
a szerelmeseknek.*

 

A híd folyókról álmodik,
a folyó hídról, a híd engem szeretne
megpillantani, aki csak álmodom,
a fényben remegő íve emlékezik.
A vonatfütty – saját álma –
utolér, ha ébren vagyok.

 

Anci telt fiatalasszony volt. Egészséges, erős termetével a legendákban élő Legelső Földszerző Anna szépségére hasonlított. De persze ő szellemek rabja volt, nem egy ősanya, aki Esőváros nedveiből táplálkozik. Egyszer saját magát mégiscsak megrajzolta így. Talán tévedek, hiszen én a versekben is csak Ancit szeretném nézegetni.

 

Erős szép nő. Két hónalja fekete
fűcsomó, combjában erek ágaznak
szerteszét, lobogó szalagok. Beszédes,
finom inak, az eső szálai bőrére,
haja gyűrűire tapadnak, iramlik a nap,
egymagában, zuhogó felhők közt.

 

A „magyar évek” volt számunkra a spirituális remény és csalódás ideje. Mintha egy túl régi világ akart volna hozzánk visszatérni. A szépséges magyar zászlók mögött a kegyelmes urak. Olyan világ, amelyben a szerepeket elfeledtük, de amelyben észrevettük, milyen otthontalanul vagyunk otthon mindegyik világban. Kassa hazatért, rikoltozták a magyar rádióban, de hol van az a haza? A lobogó zászló látványának örömét megmérgezte az előérzet, hogy a nagy zászlólobogás árát a következő világban mi fizetjük meg. De az is lehet, hogy Ancit félreértem, sógornőmet csak valamilyen spiritiszta lap indította arra, hogy megénekelje a mágusokat, és a „romlott földi világtól” búcsút vegyen.

 

 

Első mágus

Miért ne állnék bosszút rajtatok?
A tél itt hever az udvaromban,
a jóslatok megbénították minden
asszonyom, körmük lehullott,
a kutyáim, akik látták a halottakat,
most tőlem rettegnek, a gerendák,
mint a mondatok, remegnek,
ha hazafelé tartva házamra gondolok.
 

Ki tett hát bűnössé? A szokott úton
bizalommal haladtam én is. Vesztemet
kívánta volna egy égi király? Egy halott
nő tartja szerencsémet ujjai közt?
Ki ő, milyen álomképben láttam?
Az égbolton elfordította orcáját
egy parányi csillag.

A nevét már nem tudom.

Második mágus

Sötétkék kelengyés
éjszaka,
csak a holdat, az alsóvilág
csillagait várom,
becsaptak másokat is
e csontvilágon?
Holtak tudósa, ezt
én sem tudom. Menjek
merengve hazáig?
Feledjem a Babilonra
boruló égboltot,
a házam díszesre kalapált
aranyhalacskáit?
Hol láthatnék én
– varázslók fia –biztosabb csillagokat?

Harmadik mágus

 

De nincs meg a III. mágus. A vers helyén csak egy Mályi Gézához írt izzó szerelmes levelet találtam. A levelet megtűzdelte szótárakból kimásolt angol és orosz szavakkal, mintha az idegen nyelvek varázslatával próbálná meg egykori szerelmét utolérni. Hogy a levél mikor született? Anci a saját írásművészetét nem fecsérelte múltra vagy jövőre, és soha nem bajlódott dátumokkal. Hiszen miért bajlódott volna? Mit számított az idő? A titkosszolgálatok, amelyek Mályi Gézát földrészről földrészre kergették, védelmezték Esőváros falait. Akárhol élt Mályi Géza, onnan nem térhetett haza.

 

Negyedik mágus

„Ne engedj több tavaszt, Babilon,
a házak roskadoznak a ragyogástól,
az ég festett madarai és képek köré rajzolt
csillagok – mit tehetnének – meghallgatják
a jóslatainkat.” Így szólt a mágusok közt
a legnagyobb, hisz megijedt
az emberi szótól, amely teherbe ejti
az asszonyokat, és táncolni kényszerít
minden képet a mennybolton.
Hallgattak rá unokahúgai.
Imáktól, aranytól ékesek,
ujjukon gyűrű. Unokahúgok
vagy meleg, szépséges szellemek?
Babilon por lett. Visszaadtáka halálnak a képzeletet.

Miért pont négy mágus? Ki tudja? Négy vadász kergette egymást a Bujdosó-ház falvédőjén.

Anci egy utazás kezdetén, 1964. április 14-én halt meg, persze én korábban azt hittem, ilyen nap, ilyen hónap csak egy szerelmes fiatalasszonyhoz illik, aki egy be nem fejezett városban, a nevezetes Kis Jeruzsálem falai között álmodozik. Ma már illene beismernem, hogy szerelmes voltam, vagy mindig rá gondolok, de a legvégére inkább azt a verset másolom le, ami a legjobban tetszett. A körforgásról szól, az ismétlődések mágikus, igéző varázslatáról, amelyből Anci sohasem tudta magát kiszabadítani.

 

Beleszalad a nap a sokadik tengerbe.
Minden éj, minden nap felfedez
új bolygókat, növekvő és belehaló tengert
mindegyik útján. De mi azt hisszük, mindig ugyanott jár.

 

Aztán már csak papírfecnik vannak, egy-egy papírfecnin ugyanaz a szám, ugyanaz a betű.

A sült tökök hona

A bizony nehezen megközelíthető verseskötet koprodukciós kiadású munka: az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy (Kolozsvár) és a Ráció Kiadó (Budapest) kiadványa, az impresszum szerint még 2009-ből.

 

Alcíme szerint: Válogatott és új versek (amiben csak azon mosolyoghatni, hogy az eclogae eredetileg azt jelenti, ’válogatottak’, ’kiválogatottak’, és e műfaj  csak később vette föl a carmen bucolicum, a ’pásztori dal’ jelentést). E jelen kötet három cikluscíme a Napnál világosabban utal vissza két korábbi verseskötetre és önmagára.

        A sorrendben első, az A névadás öröme cikluscím mögött a Kolozsvárott az Erdélyi Híradó Kiadónál 1977-ben megjelent azonos című verseskötet áll, a Két szék között cikluscím mögött a Budapesten a Kalligramnál 2005-ben kijött kötet címe. Míg a mostani kötetcím a belső történetét tekintve palimpszesztikus. Mert a cím, így, idézőjelek nélkül, ez: Árkádia-féle.  Idézőjellel – „Árkádia-féle” – a Két szék között ciklus „Árkádia-féle” verscímére utal, és idézőjel nélkül ez lesz a jelen kötet harmadik, utolsó ciklusának címe. A könyv élén három mottó áll, és közülük a harmadik – „Én is Arkádiában… szt! / Magas hangból kezdettem…” – Arany Jánostól való idézet. Ő írt 1853-ban (36 éves volt ekkor) egy Arkádia-féle című költeményt. Lövétei Lázár László idézete az első versszak első két sora, én inkább Arany János záró strófáját idézem:

                                   Szóval, oly sokat tehetnék,

                                   Annyi pálya nyitva áll;

                                   Élnék s halnék függetlenül…

                                    Amennyiben rajtam áll.

                                   Én nem volnék, ami vagyok,

                                   Verselő,

                                   Magyarosan: kapa-kasza-

                                   Kerülő.

(Lövétei Lázár Lászlónál önarcképének erről az eleméről később, az eclogáknál szeretnék beszélni.) Arany János ugyan 65 éves korában halt meg, de a rászántság már harmincas éveiben ott van, és költői formaelvvé, versalakító erővé válik. Ezt már az 1960-as évek végén egy akkor fiatalok álló kis társaság (a csapatot Németh G. Béla irányította) szépen körülírta a máig olvasható és tanulságos Az el nem ért bizonyosság című sokszerzős tanulmánykötetben.

      De ezzel párhuzamosan, nagyjából az 1850-es évektől kezdve Arany Jánosnál, a megírt és publikált verses munkák egy bizonyos ’kritikus tömegén’ túl megjelenik a korábbi munkák át- meg átértékelése, valami igazán poétai önreflexió. Amikor saját korábbi munkák átértékelésébe fog Lövétei Lázár, nem kell feltétlenül A tölgyek alatt vagy A tamburás öregúr Arany Jánosát megcéloznia. Bár Arany feltűnően korán formálta meg magának, úgy ötven éves kora körül, a saját, őszülő halántékú öregember-imágóját (ha igaza lenne, e sorok írója est la vieillesse meme, az öregség maga). Hogy csak egyetlen nagyon ismert példára hivatkozzak, a Bolond Istók Második éneke 1-10. sorában (1873-ban hosszan lamentált az 1851-ben készült Nagyidai cigányokról), ilyeneket írva: „Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég. / Ki gondolt arra, hogy van benne eszme, /  Cigányfölötti érzés valami”. Majd azzal folytatja, hogy húsz éven át miért vermelte el megkezdett Bolond Istókját, s miért folytatja most. De „leírja” ám verses epikája nagy részét is: „Hű Toldi, Csaba, Isten veletek!” Ezeket nem holmi tudákosságból mondom: ha bárki olvasta Lövétei Lázár Aranyról szóló esszéjét, tudhatja, hogy ez fontos megközelítési út. És nem az utalások, a mikroidézetek és hasonlók miatt fontos: hanem a költői önarckép megformálása szempontjából. Vagyis az Árkádia-féle olvasható úgy, hogy az utolsó ciklus a jelen ideje, amely drasztikus-ironikus megrostálást érvényesít.

         Nem vagyok egyedül abban az ítéletemben, amely szerint e költészet, a Lövétei Lázáré nem valamiféle Sein-zum-Tode-cucc, miközben, persze, tudható, hogy agóniánk a megszületésünk pillanatában veszi kezdetét, csak jó esetben – Pascal szerint az emberek azért találták ki a „vicces-mókás” szórakozást, hogy megfeledkezzenek a halál(uk)ról – megfeledkezünk, még jobb esetben nem is veszünk tudomást a halálról. Bizony, ebben az esetben is egyetértek Dobás Kata kitűnő tanulmányával, amely helyteleníti, hogy a recepcióban (de útálom ezt a szót is: bocsánat, én csak olvasok, és közben jár az agyam, recípeáljanak csak mások, ha sok a szabadidejük) „/…/ a költeményeket összefüggésbe hozzák az igen szerencsétlen elnevezésű /…/ halálversekkel”. (Dobás Kata: Arany unalom. Az unalom költői hagyományának továbbélése Lövétei Lázár László költészetében, Forrás, 2010, szeptember, 5. p.) Különben is, költeményt mindig csak – Marcel Duchamp-mal szólva – mások haláláról írhatok, vagy a magam halálfélelmeiről, amolyan „ha haldoklom, ezt suttogom” módjára. És abban is igaza van, hogy az „unalom” fogalmát állítja (kitűnő) tanulmánya középpontjába, kitüntetetten ennek a magyar modernizmusban játszott szerepét, ha Vörösmartyt is modernnek tekintjük. Igaza van abban, hogy a háttérben ott áll Kosztolányi Dezső is, Petri György is, de én még azt is mondanám, nolens-volens Tandori Dezső is. És természetesen unalom-ügyben Dobás Kata példái bőségesen gazdagíthatók lennének. (Csak egy „plusz” és kedvenc példa Aranytól, és persze hogy a Bolond Istók Második énekéből, a 30. strófából: „De csüggeszté e taposómalom / Egyhangúsága és az únalom”.

      Csakhogy ha meg akarjuk közelíteni az unalom mélyen emberi jelenségét (Csányi Vilmos a megmondhatója, hogy a gerinces állatok, mondjuk, a csimpánzok, képesek-e unatkozni; szerintem nem, legföljebb jól elvannak), nem elegendő Lövétei Lázár egyik szöveghelyére hivatkozni, amelyik egyenlőségjelet tesz unalom és semmittevés közé. Azt hiszem, a baudelaire-i spleen, az Arany János-i „lusta mélabú” (a melancholia) vagy az Eötvös-féle „resignatió” (A karthauziban) sokkal mélyebb jelenség. Évekkel ezelőtt feltűnt nekem az unalom kitüntetettsége bizonyos „erős” filozófiai szövegekben, jelesül némely antik sztoikusnál, aztán Pascalnál és másoknál. Persze világos elhatárolás nélkül, mert a csömör, a kiégettség (én olykor leginkább önmagamat unom!), sőt esetleg a közöny vagy az undor igen közel állnak hozzá. Azután: más természetű-e a kisgyermeki unalom, mint a felnőtté? Emlékszem, kisiskolás koromban egyszer reggel anyám kizavart az udvarra. (Bocsánat, magyarázattal tartozom: az én biológiai nemzedékem az ú.n. Ratkó-gyerekek vége, ezért sokan voltunk a megszületettek. Ratkó Anna népjóléti miniszternő volt, aki először vezette be az anyaság után járó állami támogatást. Sokan voltunk, ezért a pécsi Pedagógiai Főiskola Általános Iskolájában bizonyos osztályok délután tanultak, a termeket gazdaságosabban kihasználandó. Így lett a délelőtt a nap iskolamentesen szabad fele.) Tehát anyám, hogy ne legyek láb alatt, kiküldött az udvarra. Fáztam kicsit, mert a Nap még nem emelkedett a szomszédos háromemeletes tömbház fölé. Ültem a fűben, és unatkoztam, de közben a fűszálakat néztem, hangyákat, katicabogarat, gyomot. Azóta sem láttam ilyen élesen ilyesmit.) Jóval később a gyerekkori unalomra gyönyörű példát találtam Le Clézio egyik kisregényének elején, no és Jean-Paul Sartre irodalmi és önéletrajz-szerű műveiben. És ha az unalom valóban egyfelől a jelenvaló világnak mint a lebegő látszatok világának az átérzése-átlátása-felfogása lenne, s ha másfelől e világlátszat elutasítása, akkor a perszonális unalom jelensége elvégezte feladatát: a világ szellemi kiüresítését. És a kiüresítés szó szerintem azért helyénvaló – Lövétei Lázár László esetében is –, mert tényleg, amit korábban teljesnek hittünk, a jelenvaló világ vakkeretként jelenik meg, amire, Jézus, nincsen fölfeszítve vászon, rajta nincsenek színes festmények, még a látszatok látszatai sem.

     És mindez nagyon közel van a semmihez, nem annyira a fogalmához, inkább az érzetéhez. Most nem védelmezném azt az elgondolást, amely szerint a semmi nem a valami negációja, nem valami hegeli ontológiai tagadás, a sartre-i Lét és a Semmi nem egymás ellentétei. Ha úgy látjuk, hogy a valami alapja a semmi, ha úgy látjuk, hogy a valamiben benne van, építő alapként, a semmi, akkor e fogalom gyorsan szétszóródik, és lesz szerelmi semmi, lesz a világ semmije, lesz a hatalom semmije, lesz a napi élet semmije, és mindezekhez az unalom hozzátapadhat. Most nem kommentálom Sören Kierkegaard gyönyörű mondatát, és jellemző, hogy A szorongás fogalma című kis értekezésből: „Az unalom, a megölhetetlenség ugyanis összefüggés a semmiben.” (Sören Kierkegaard írásaiból, szerk. Suki Béla, Gondolat Kiadó, Budapest, 1969, 361. p.; a mondat az „A démoni  a tartalmatlan, az unalmas” című al-egységből való). De azért tartsuk emlékezetünkben, hogy az unalom Kierkegaard-nál nem a semmittevés válik azonossá, hanem a megölhetetlenséggel.

     Ám úgy tűnik, létezik kollektív unalom is. Amikor egy egész társadalom, vagy akár több társadalom unatkozik. A „fiatal Hegel” (nem szeretem ezt az összetételt, bár Lukács Györgynél és másoknál könyvcím; míg Schelling vagy Fichte kissé szemtelenül valóban fiatal korban kezdett publikálni, Hegel kivárt; ezért kerülhetett elő nagy mennyiségű kézirat első folyóirat-publikációi és A szellem fenomenológiája előtti időből. Ami ezeket a nyomtatott megjelenéseket megelőzte, az mind a „fiatal” Hegel elmemunkájának eredménye) igen sokat gondolkodott azon, hogy Európának a halállal szemben egy idő után miért nem volt elégséges a sztoikus vigasz, és miért nem volt jó a görög-római istenvilág, miért lehetett olyan elképesztően sikeres egy maroknyi emberből álló szekta, a Jézus-szekta píárja, a Pálok ideológiai propagandája, az Apostolok Cselvetései? A ’fiatal’ Hegel igen sokat agyaskodott a kérdésen, felvette ezt válaszként, majd nem elégítette ki, felvetette azt válaszként, majd nem elégítette ki. Végül nem tudott mást mondani: azért kellett eljönnie a jézusi kereszténységnek, mert az emberek megunták az Olümposzt. Komolyan.

A főnök

(Részlet Az a saját szoba c. regényből)

 

A tanárnőknek saját szaguk van. Átizzadt nejlonharisnya-, régi tolltartó-szaguk, megkeseredett spray-illatuk. Tiszteletreméltó illat. Jó hozzájuk érni, véletlenül beletörölni az arcod a blézerükbe, és azt mondani, otthon hagytam, nem csináltam meg, elvesztettem…, ne tessék haragudni! A tanárnő azért tanárnő, hogy… Ha szépen kéred, akkor nem haragszik.

Hatalomszag. Tanárnőszag.

Az egyszerű szerkesztőknek a kiadóban nem volt hatalomszaga. Hogy telt a hétvége, Bettike? Mit szólsz ehhez a nagy meleghez? Betti ide-oda csapkodott a porronggyal, és csak vigyorgott, mint aki nem tud háromig számolni… pccc, cscscs, brrrrr… na ne mondd, Bettike, nekem is. Betti belevaló, feszes farmerbe bújt falusi takarítónő volt, jópofa csaj, a szeme is nevetett, de hamarosan rá kellett jönnie, egy porszemnyit nem számít ezeknek a szerkesztőknek a szemében.

Milyen jó kedved van! Táncolni voltál, Betti?

Betti olyan jelentéktelen porszem volt, hogy a kiadóban bárkit visszategezhetett. Te mit szólsz, Betti, ehhez a napsütéshez? Betti nem szólt semmit. Hálásan vigyorgott, hisz megadták neki a tiszteletet. Még Murányi úr, a kiadó igazgatója is.

Nikoletta, az igazgatóhelyettes viszont nem volt ilyen jó fej. Talán a lábikráján feszülő nejlonharisnya miatt, vagy mert hajcsavarókkal aludt, és ezért nem tudta magát kipihenni éjszaka. Porszürke karikák lapultak a szeme alatt. Majd megmutatom neked, Betti! A polcokon a könyveket is le kell porolni, rámenni a sarkokra! Idejön a szerző, végignéz a könyveken, ránéz a sarkokra, és mit gondol…mit gondol rólunk.

Nikoletta minden blúza, minden kabátkája mintha poros lett volna. Szürkés, tanárnős kontúrja volt az arcának, pedig szerette az élénk színeket, és a haja is mogyoróbarna volt. Talán az áldozatos életútja miatt. Hiszen feláldozta magát a magyar művelődésért. A hetvenes-nyolcvanas években minisztériumi osztályokat vezetett, negyven-ötven ember munkájáért felelt – magától értetődően a takarítónőkért is.

Nikoletta tehát mindent tudott.

Egy szerző sem járhatott túl az eszén. Még azt sem engedte, hogy egy író vagy tudós túlzottan egoista legyen. Volt egy kis közös munkánk, mondta a megjelenő könyvekről, és mint a gyóntatópap, olyan jól ismerte a szerzők gyengéit. Nikoletta Betti gyengéjét is ismerte: összecsapja a sarkokat, túl jóban van Julival (pedig ő nem jó példa, ő nem az igazi), túlságosan zárkózott, és soha nem beszél a családjáról. A „problémáiról” és a „perspektíváiról”.

Egy özvegy igazgatóhelyettes, gondolta Betti, és vigyorogva törölgette tovább a sarkokat. Juli egzaltált, túlságosan is egzaltált, duruzsolta Nikoletta. Talán segítségre szorul, talán gondjai vannak. Betti hátat fordított, újra lehajolt az egyik alsó sarokhoz, és eleresztette a füle mellett Nikoletta puhatolózását.

De nem azért volt igazgatóhelyettes, hogy Szabó Bernadettet futni hagyja. Hiszen kedvelte őt, érdekelték a „problémák” és a „perspektívák”, és Julihoz m is a „szegény Bettin” keresztül vezetett út. Nikoletta remekül kiismerte magát a nagy apparátusokban, tudta, ki mennyit nyom a kulturális szférában, hogy „kinek mi a súlya” − de hiába, a kövesdi dolgokban nem ismerte ki magát.

Mintha Betti és Juli közös múltja valamilyen veszélyforrás lett volna.

– Bettike, nem akarnál egy kis pénzt keresni? Mondjuk, most szombaton…?

Betti nem nagyon akart, ez az igazság. Már megbeszélték Karcsáékkal, hogy egy bevásárlóközpontban, és írják tovább a facebook-regényt. Persze, ha a főnök szólít, mindent és mindenkit el lehet halasztani. De Nikolettánál az is mulatságosabb lett volna, ha egy matematika könyvvel a kezében leül egy parkba, és egy bizonyításon töri a fejét …

Természetesen rögtön igent mondott.

Hiszen a parasztok szeretik a pénzt. És bizalomra vall, ha a szellemi élet Nikolettája beengedi a fürdőszobájába, a nappalijába, a magánszférájába… De nehéz az alázatosság és pökhendiség között a középutat megtalálni. Ezt az ösvényt benőtte a gyanakvás.

Pedig Betti felkészült, mi több alaposan felkészült. A térképen kikereste a Szent István parkot, a neten utánakeresett Romhányi úrnak, Nikoletta múltjának, az „apparátusainak”. És Nikoletta is készült, alaposan készült: szombat reggel úgy ragyogott a lakás, mintha Nikoletta lázasan takarított volna egész éjszaka.

− Kezdjük a munkát egy kis kávézással, Bettike!

Mért akar ilyen jó benyomást tenni rám?, töprengett Bernadett. T

Tárva-nyitva álltak az ablakok, de a lakásnak olyan irigység- és özvegyasszony-szaga volt, mintha sok év elteltével most nyitották volna ki először a szekrényeket. Szagcsata, gondolta Bernadett, és próbálta szétválasztani a Szent István-park, a nejlonharisnyák és a frissen főtt kávé illatát. A kávét szürcsölgetve megtudhatta – amit tudott, hiszen készült a takarításra – hogy Romhányi úr tragikus hirtelenséggel… hogy Romhányi úré és Romhányi úr családjáé voltak a szekrények és a falak, minden, de minden – a Bálint bácsié, az Erviné, a Szidi nénié… akiket Nikoletta tragikus önfeláldozással… Oly sokáig… tragikus önfeláldozással…

Betti Kövesden nagyon sok ilyen öregasszony-történetet hallgatott végig, csak ott nem Szidikének és Ervinnek hívták a rokonokat. Mindeddig kételkedett is abban, hogy ezek komoly, normális nevek volnának.

Most is kételkedett, ami azt illeti.

 

Eustache Deschamps költeményei

Korunkért hull a könnyem

(Lasse, je pleure et lermie…)

 

Korunkért hull a könnyem,

S csak intek: köszönöm, nem.

Most mindenki mohó, cseles,

S botor tervek közt tévedez

A bomlott elme könnyen.

Szerénység? Hűl a földben.

Megmar sok kósza jöttment,

Az erős a gyengére les,

A jog helyett az öntelt

Zsarnokság trónol fönnen.

Az árulás mily kotnyeles!

A jók közébe szökken,

Mint éjidőn dühödten

A bánat rám, amíg heves

Ostrommal rommá ront, bevesz,

És úr marad fölöttem.

Korunkért hull a könnyem…

E bajra nincsen csöppem.

Kérlek, Igazság, jöjj, zengj

Egy dalt nekünk, tisztát, nemest!

Dalolj! fakaszd, vágd fel reves

Szivünkben ezt az ömlenyt,

Mert rothadunk a gőgben.

Amerre hangod fölcseng,

Mindenegy lélek örvend.

Vigaszra lészen érdemes,

Csalást, bírvágyat félretesz,

S egymásra lel örömben!

Korunkért hull a könnyem…

 

Győrei Zsolt fordítása

                        

Jaj, kerge kín…

(Las, douloureux, desconfortez, dolens…)

 

Jaj, kerge kín támadt meg és gyötör,

Tör szenvedő lelkembe fájdalom,

Dalom dadog – mi eszembe ötölt,

Tölt búval el: hölgyem hiányolom.

Ólomnehéz e bánat, nyom nagyon!

Gyón most a szív: nem bírja már a távolt.

Volt már, aki így járt, ily cudaron?

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Mord, rút halál jő – s én vagyok, kit öl!

Kitől ered? Nos, elárulhatom:

A tomboló pletyka kész vetni tőrt.

Őrt áll az ész, ám nyüzsg a rágalom-

Alom: tetű él benne, nagy halom,

Hallom! Hívom igazságom, a bátort –

Tort ül talán ez ártány ótvaron!

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

Ám orrt mutat a locsfecsnek, ki bölcs!

Ölts nyelvet, és a kételyt csapd agyon!

Adjon hölgyed kezet, s te üdvözöld! –

Zöld, friss rügyem viszont ha gaz, ha gyom,

Hagyom mezőm kiégve, parlagon.

A gond emészt; reményem él, de már holt…

Hol tölt vigasz, hol elhagy fukaron –

Rongy sorsomért az ördög vigye Ámort!

 

Győrei Zsolt fordítása

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut            

(Las, douloureux, desconfortez, dolens)

 

Jaj, énnekem a kínok kínja jut,

Jutalmam is remény helyett a vég,

Végváramon gondok törnek kaput,

Úttalanul, úrnőm, jövök feléd.

Létezem! Ó, jó sors, bár sejtenéd!

Édeni rév, úgy úsznék hűs vizedhez!

Ez éltetőm, erőm ez adja még.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Mezítelen a szív, ha sok hazug

Zugpusmogó rontja becsét s nevét.

Vétlen vagyok, de szavuk ölni tud.

Tudós fülön nem jut be szóbeszéd.

Szédül a szív, s megáll. Te locska nép,

Ép főknek a fecsegés rusnya jelmez,

Ezért az ész bíránknak épp elég.

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Meszet evett, ki hű szolgába rúg.         

Ugass bolond! A bölcs un rád elébb.

Ébren van-e a Hűség? Háborút

Rút ellenen az nyer, ki hűen élt.

Méltatlanul csal meg, ki meg nem ért.

Eszményi hölgy. Ha nem, lelkem elég.

Mértéktelen erényed védelem lesz,

Ég verje meg Ámort, ha nem kegyelmez.

Jeney Zoltán fordítása

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info