Bolond nő az, aki

Ma öt éve annak, hogy elhunyt. Azóta sem látta a gyermekeit; négy búzaszőke, stramm fiú, már rég felnőttek és saját családjuk van.
Mint eddig minden ilyen nap, ma is kiment a temetőbe, hogy egy nagy csokor virágot és pár gyertyát helyezzen a sírra. A Nap élénken sütött, de a szél csípősen fújt; áprilisban már csak ilyen bolond az időjárás.
Útközben szembe jöttek vele a szomszédasszonyok. Rájuk köszönt, azok visszamosolyogtak, de aztán ahogy elhaladtak, vénséges kuncogás tört fel belőlük.
– Ó, szegény bolond!
– És még mindig…!
Továbbment, nem szentelt rájuk több időt.
Nem messze csámpázott errefelé két férfi, akik még a fiúk barátai voltak régen. Azóta persze az ő fiainak jólfizető munkájuk van, ezek meg csak a pultot támasztják a kocsmában. Még nincs fél tizenkettő, de ezek már nem teljesen józanok…
– Csókolom! Hogy teccik’ lenni? Jó’ megy minden?
Igen, igen, jól. Hová mentek?
– Csak a kocsmába… csak pár kupicával…
– Ésszel! – dorgálta meg őket finoman, de a férfiak csak röhögve, bólogatva mentek tovább.
– Vajon mikó’ jön rá a vén szatyor?
– Vajon mikó’, vajon mikó’? Majd ha az ura kiszáll a sírbó’, aztán maga mondja el!
A távolban meglátta a tanárt. Ő tanította annak idején a fiait, mindegyiket. Most már ő is öreg, a nyugdíjas éveit élvezi. Még emlékezett az érzésre, hogy milyen volt minden délután, az iskola udvarán megpillantani azt az embert…
– Tanár úr! Elnézést, tanár úr! – amennyire az ízületei engedték, úgy sietett oda az idős férfihez – Talán maga tudhat valamit, amit mindenki, de én nem?
– Önnek is szép napot, asszonyom! – felelte a tanár úr meglepődötten. – Mire kíváncsi?
– Miért súgnak össze a hátam mögött?
– Ez egy kis falu, asszonyom. Itt alapja a dolgoknak, hogy mindenki pletykál.
– De mégis!
– Hát nem emlékszik…? Amikor idekerült? Még mindig nem?
Az asszony hazarohant, nem ment el a sírhoz. Való igaz, valamikor nagyon régen, fiatalkorában volt egy balesete. Elvesztette az emlékezetét, de a férje hazahozta, miután erőre kapott.
Rossz érzés öntötte el az asszonyt. Soha életében nem kételkedett, de amit a tanár hangjában hallott. Most azonban… mikor még élt a férje, nem kutakodott, nem kérdezősködött, csak elfogadta, hogy van. Minden csak van.
Nem talált semmit. Nem talált önmagáról egyetlen fotót sem a gyermekek előtti időkről, amin ő is rajta lett volna. Nem talált hivatalos dokumentumot, sem a házasságáról, sem a gyermekek születéséről.
Ahogy szemügyre vette a képeket, nem is talált semmi hasonlóságot, ami a bizonyította volna, hogy azok az ő fiai.
Létezne…? Nem, ilyen nem történhet meg…
De ha mégis…? Ha mégsem az ő gyermekei…?
Akkor ki az anyjuk? Ki ő maga egyáltalán?

Kép: Paul Klee

 

Az emberfaj sárkányfog-vetemény (G. Flaubert Szalambójáról)

Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak.

Számomra a tökéletes könyv ősmintája Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regénye, a Bovaryné. Olvastam már mélyebbet, felkavaróbbat, elképesztőbbet, titokzatosabbat, rendkívülibbet nála, de tökéletesebbet soha. Természetesen a „tökéletes” nem lehet más, mint egy benyomás kifejezése. Emlékszem az érzésre, amikor végére értem a regénynek, elolvastam az utolsó mondatait, melyek így szóltak (Gyergyai Albert fordításában):

Bovary halála után három orvos próbált szerencsét Yonville-ban, de egyik se tudott zöld ágra vergődni, mert Homais ur kezdettől fogva nagy rést ütött a keresetükön. Most már az egész környék Homais urhoz fordul orvosi tanácsért; a hatóság kiméli, a közvélemény pártolja.
Éppen most kapta meg a becsületrendet.

és valami olyat fogalmaztam magamban, hogy hát ezt odatette.
Flaubert varázsa a tökéletes szenvtelenség. Elképesztően kegyetlen, sokszor kifejezetten felháborító dolgokról beszél, tökéletes faarccal. Semmi elérzékenyülés, semmi indulat. Mintha az egész szöveget egy érzelemmentes gép diktálta volna az írónak.
A Bovaryné fönt említett két utolsó bekezdése mindmáig a tökéletes regényzárlat számomra. Az ember leengedi a karját, és azt érzi: kész, te győztél. Erre nem lehet mit mondani, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. (Homais patikus ugyebár egy végtelenül ostoba ember, aki azonban izgágasága folytán mégis roppant sikeressé válik, a végére ő lesz a hős, akit a társadalom a leginkább megbecsül, jóllehet ostobaságánál talán csak kapzsisága és rosszindulata a nagyobb.)
Elnézést azoktól, akik még nem olvasták a Bovarynét, és most elárultam, „elspoilereztem”, mi a vége. Dehát a vége is csak egy csepp a gyönyörűség óceánjából. Mert a könyv persze végig ilyen. Totális társadalomkritika, totálisan szenvtelenül elbeszélve.
Természetesen kíváncsi voltam ezek után Flaubert többi könyvére is. Az Érzelmek iskolája, Flaubert másik XIX. században játszódó regénye hasonló élmény volt, hasonló megrendültséggel tettem le. De úgy tudtam, a többi regénye nem ilyen, nem társadalmi, hanem történelmi regény, sok romantikus vonással, és ennek ismeretében azokra nem is voltam már annyira kíváncsi. (Flaubert egyébként nem írt sok könyvet: műgondja legendás volt, egy-egy bekezdés csiszolásán napokat dolgozott, folyamatosan javította őket, föl-fölolvasta magának, hogy a lehető legtökéletesebben hangozzanak. Ilyen módszerrel természetesen nem lehet túl sokat írni.)

A Szalambóra, az író második regényére, most hívta föl figyelmemet egykori magyartanárom, aki saját kutyájának is ezt a nevet adta. Kíváncsi lettem, kikértem a könyvtárból (Bartócz Ilona fordításában), és elolvastam.
Ez is egy hihetetlen könyv.

Szalambó · Gustave Flaubert · Könyv · Moly

Hihetetlensége már a témaválasztásnál elkezdődik. Olyan témát választott Flaubert, amelyhez tényleg a világon semmi közünk nincs. A Szalambó Karthágóban játszódik, az időszámításunk előtti második században. Karthágó történetének semmiféle folytatása nincs Európában, egy olyan letűnt civilizáció, amely egyszerűen mintha egy másik bolygón élt volna: az égvilágon semmiféle kapcsolódása nincs semmihez, ami ma is van. Még csak nem is arról van szó, hogy Karthágó és Róma háborúját vinné színre az író. Ennek a Római Birodalom máig tartó hatásai miatt még lenne is köze hozzánk. De nem. A regény témája az, hogy a karthágói zsoldosok föllázadnak az elit uralma ellen, és a lázadásból kiterjedt háború lesz. Dehát mi közünk nekünk ezekhez a zsoldosokhoz? És kit érdekel Karthágó?
Vajon miért választott egy ilyen témát Flaubert? Nos, pontosan azért, mert így nem a történelmi események későbbi hatásaira tereli a figyelmet, hanem az örök emberire. Ellenhatás ez a romantika történelemképére. A realista felfogás szerint mindig mindenütt csak egyének vannak, akik körül a különféle társadalmi rendszerek kaotikusan váltakoznak.
De a Szalambó nemcsak témaválasztása miatt hihetetlen: precízebb, aprólékosabb leírását egy eltűnt kornak még egyetlen történelmi regényben sem olvastam. Akárhol ütöm föl a könyvet, számomra ismeretlen fogalmak özöne zúdul rám, egy letűnt valóság megannyi apró részlete. Tényleg csak találomra egy részlet.
Fáklyájával meggyújtott egy bányászlámpát, mely a bálvány fövegéhez volt erősítve; egyszerre zöld, sárga, kék, ibolya, bor- és vérszínű lángok világították be a termet. Drágakövekkel volt teli, ércpántokra függőlámpaként akasztott aranytartályokban halmozódtak, vagy a fal mentén aranykőzetükből kivillanva sorakoztak. Volt köztük a hegyek oldalából parittyával kiszakított smaragd, hiúz vizeletével képződött karbunkulus, holdból hullott halkő, karneolok, gyémántok, szandasztrumok, berillek, mind a három fajta rubint, mind a négy fajta zafír és mind a tizenkét fajta smaragd. Szétfröccsenő tejhez, kék jégcsaphoz, aranyporhoz hasonlóan ragyogtak, tündöklő foltokban, sugározva, sziporkázva szórták fényüket. A mennydörgéstől nemzett ceraunimok a mérgezéseket gyógyító kalcedónok mellett csillogtak. Akadt a Zabarca hegyéről származó topáz, mely elűzi a félelmeket, baktriai opál, mely megakadályozza a vetélést, meg Ammon-szarvak, melyeket az ágy alá helyez, aki álmokat akar látni.
Flaubert valóságos tudományos kutatómunkát végzett, hogy a letűnt valóság elemeit föltárja, elutazott a mai Tunéziába, és ott gyűjtötte fáradhatatlan szorgalommal az anyagát.
De mit fejez ki például ez a temérdek drágakő?
Hát azt, hogy Karthágó mennyire elképesztően gazdag volt.
Csakhogy. Ez a gazdagság nem mindenkit illetett, pusztán egy szűk elitet. A köznép viszonylag jól élt (természetesen mai fogalmaink szerint ők is koldusszegényeknek számítanának), de a rabszolgákat a szó szoros értelmében állati sorban tartották.
A könyvet olvasva jut az embernek eszébe, hogy végülis még eltorzult formájában megvalósulva is mennyire jót tett az európai (avagy földközi-tengeri) civilizációval a kereszténység, amely legalább a mindenféle emberi méltóságuktól megfosztott rabszolgákat kiiktatta a hétköznapi valóságunkból.
A gazdagság részletes leírása mellett mindamellett ez egy elképesztően brutális könyv.
Persze, milyen lenne, ha háborúról szól?
Csakhogy Flaubert értelemszerűen a háborút is olyan aprólékosan részletezi, ahogyan az ékszereket. Szakmája szerint orvos volt, mindent tudott az emberi testről, amit akkor tudhatott. A könyv lapjain sok ezer ember meghal, többnyire minden elképzelhető fájdalmat felülmúló kínhalállal. Az író részletesen leírja ezeket a halálokat, látjuk, ahogyan az elefántok belekaszálnak az emberi szövetekbe, ahogyan kifordulnak a belek, patatokban folyik a vér, minden csupa seb, a testeket fekélyek lepik el, égető, szúró, hasító fájdalmak leírásaival telnek meg az oldalak.
Kétségtelenül lehetett Flaubert-ben valamiféle szadizmus, hogy ennyire világ elé tárta, amire egy ma élő ember többnyire gondolni sem mer. (Eszembe jut Thomas Mann, aki egy hasonlóan barbár kort írt le a József és testvéreiben, mégis szinte totálisan mellőzte az ember testi szenvedése részleteinek leírását.)
Szadizmus? Vagy humanizmus?
Belegondolnunk is nehéz, hogy a múlt emberei mennyi fájdalmat, kínt vészeltek át (vagy éppen mennyibe haltak bele). A ma embere teljesen megfeledkezik erről; saját viszonyai kényelmét szidja, holott kényelmi szempontból a mai élet össze sem hasonlítható bármelyik korábbival.
Flaubert nyilván nem élvezi, hogy a brutalitásról kell írnia; de kötelességének tartja.
Nem azért, hogy saját kora fölényét demonstrálja ezzel. Talán éppen ellenkezőleg.
Egy levelében így írt:

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Hogyan? Hát ez a sok gyilkolás, a temérdek brutális kegyetlenkedés, a rabszolgatartó elnyomás, a kíméletlen öldöklés — ez kevesebb rosszat árulna el az emberiségről, mint a Bovaryné civilizált nyugat-európai világa?
A meghökkentő mondatot mégis megérti, aki elolvassa a két regényt.
A Bovaryné világa cinikus. A Szalambóéban az emberek azért ölnek, mert hisznek valamiben. Szenvedély fűti őket, olyan szenvedély, amelyért megéri vállalni a legszörnyűbb testi szenvedést is.
Mathost, a lázadók vezetőjét a Szalambó iránti szerelem fűti. Hamilkar, ez az elképesztő intelligenciájú figura mindent azért a kis tízéves kisfiúért tesz, akit egész népe előtt rejteget, és akinek neve oly ismerősen cseng még a mai, több ezer évvel később élt emberek fülének is: Hannibálért. Ezek olyan érzelmek, amelyek hatalmas súllyal kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan érzelmek, amilyeneknek a Bovaryné világában (azaz a mai modern világunkban) nyomuk sincs.
Persze az emberiségről alkotott kép, amelyet Flaubert a Szalambóban alkot meg, kellően kiábrándító így is. Okkal hisszük, hogy nincs olyan érzelem, amely legalizálhatna olyan kínokat, amilyenekről a regény naturalista részletességgel beszámol. Szép dolog a szeretet, de amíg nem vesz tudomást arról, hogy mások is szerethetnek, addig mégis valami torz rettenet, barbár iszonyúság, kíméletlen zsarnokság.
Flaubert-nek nem volt valami nagy véleménye az emberekről. Azt hiszem, ő csak a művészetben hitt. Abban, amiben pár évtizeddel később Nietzsche: hogy az elviselhetetlen világ csak attól válik elviselhetővé, ha műalkotást csinálunk belőle. Merthogy vagy a szenvedély, vagy a cinizmus másképp mindenképpen fölmorzsol minket.

https://mondataink.blog.hu/2025/04/21/az_emberfaj_sarkanyfog-vetemeny

Glaistig csillaga

Különös, titokzatos alak volt a csillagárus. Mindenkivel nagyon közvetlenül beszélgetett, aki vett tőle csillagot. Meghallgatta mindenkinek a történetét, ő azonban sosem mesélt saját életéről. Arról, miért is lett ő csillagárus. Sokféle ember megfordult nála, de sokféle tündér, kentaur, vámpír és még ezernyi lény is, mindenkinek megvolt a saját története. Egyik délután, mikor már a nap lemenőben volt, Glaistig látogatta meg. Talán ő volt a leggyönyörűbb, akit valaha eddigi életében látott: hosszú zöld ruhát viselt, aranyszínű haja lágy csigákban volt kiengedve. Habár nagyon félt a nőtől, borzasztóan vonzódott is hozzá.
– Üdvözlöm kedves csillagárus! Nagyon messziről érkeztem hozzád, hogy csillagot vegyek tőled. Minden bizonyára nem kell bemutatkoznom neked-szólalt meg kedves, szinte csilingelő hangján a nő.
– Dehogyis, kedves Glaistig! – csókolt kezet a csillagárus.
Izzadságcseppek gördültek végig a homlokáról, hiszen félt, hogy ő lesz a következő áldozat. Glaistig elcsábítja a férfiakat, majd megeszi őket.
– Ugyan már, kedves csillagárus, neked nincs félnivalód. Amúgy is kicsit öreg lennél hozzám – kacsint rá a nő, mintha kitalálná a gondolatát. Ettől megnyugszik az öreg talán.
– Azért jöttem ilyen messziről hozzád, átvágtatva a nagy Zöld Erdőn, mert szeretnék csillagot venni az elhunyt férjemnek.
A csillagárus szeme kikerekedett. Hisz Glaistig sorban öli meg a férfiakat, hogyan is lehetett volna férje? A nő szinte olvasott a gondolataiban, hisz így szólt:
– Tudom, mire gondolsz, kedves. Hogy egy magamfajta nőszemélynek hogyan is lehetett volna férje. Hát ez roppant jó kérdés, drágám. Az igazat megvallva én se tudom pontosan. Azt tudom, hogy mikor megláttam őt a bálon, a szívem teljesen más ütemben dobogott, nem úgy ahogy a korábban látott férfiaknál. Valami belső megérzés azt súgta, hogy őt nem kéne megennem, ő talán rendes férfi lesz. És végül a sejtésem beigazolódott: a férjem lett. Csakhogy időközben megbetegedett, és egy hete meghalt.
–  Ó, nagyon sajnálom, ami történt. Mi volt a férjed neve? Amit a csillagra írhatok.
Hiszen az volt a szokás, hogy mindenki aki vesz csillagot, és egy nevet, egy szót, vagy valami fontos szimbólumot kér a csillagjára. Pont ezért volt minden csillag egyedi és megismételhetetlen.
– Albertnek hívták a férjem. –  Egy pillanatra egy könnycsepp szökött Glaistig szeme szélére, de gyorsan le is törölte. – Tudnod kell, hogy a férjem nem csak úgy meghalt. Megmérgezték. És ha megtudom, ki tette, szépen, falatonként fogom megenni, míg életéért nem könyörög, és be nem vallja bűnét.

irodalmi félreolvasások 74., 75.

 

irodalmi félreolvasások 74.

saját akaratát akár a temetésen is átveri
(teremtésen)
*

a hét szonettje: Linda Evangelista fekete csipkeruhája finoman nőies
(szettje)
*

A végzet uszonya
(asszonya)
*

erős marketingtragédia
(stratégia)
*

Fásító inas
(Ásító)
*

Gogol Play általános szerződési feltételeinek módosítása
(Google)
*

Rómában erekciója lévén a Magyar Intézetben látták vendégül
(protekciója)
*

díjai: Farkasréti temető
*

Gyermeki Művésztelep
(Gyermelyi)
*

Érdemtől keletre
(Édentől)
*

Énemtől keletre
(Édentől)
*

megnyílt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál ahol 150 kilós neves magyar és külföldi írók várják a látogatókat
(közel 150 magyar és külföldi író)

 

irodalmi félreolvasások 75.

megnyílt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál ahol közel 150 eves magyar és külföldi író várja a látogatókat
(neves)
*

Hurokban született
(Burokban)
*

Könyvvágóhíd
(Köz)
*

Könnyvágóhíd
(Köz)
*

Lassan barátja lettem a közlönynek
(közönynek)
*

korai irónő kapta az irodalmi Nobel-díjat
(koreai)
*

Kegyes felvágott
(Vegyes)
*

Rejtő Jenő: Csongrád
(Csontbrigád)
*

éjszaka és borozgatás a könyvesboltban
(borzongás)
*

pert nyert a Líra: nem kell ötmilliót fizetniük egy leforrázva árusított könyv miatt
(lefóliázva)
*

megtalálták az eddigi legnagyobb rímszámot
(prímszámot)
*

műveltségi teszt: felismeri a magyar verekedő sorokat?
(verskezdő)

 

(Illusztráció: Mattie Blakely: Trinity College Library)

A Messiás iskolája

 

Felnyílt az élet könyve. Fehér imaruhába öltözött férfiak a názáreti zsinagógában a zsidó újévet, Ros Hasanát köszöntötték. Sokan voltak. Megtelt a napszívta kövekből emelt épület. Yeshua ben Yosef ott állt közöttük. Mint mindig, ha erre járt. Zsidó a zsidók között. Ott, ahol először hívták fel a Tórához, amikor húsz éve férfivá avatták.

Most szombat volt, az év legszebb szombatja. Az újév beköszönte után, az engesztelés napja előtt. Akik látták felnőni, és hallották a történeteket, amelyek Galileában róla keringtek, arra vártak, hogy kiálljon a gyülekezet elé és felolvasson, mint más közülük. Yesayahu próféta szavait vetette közéjük, a szabadulásról beszélt. A zsidók folyton erről beszélnek, ha van hallgatóságuk. Péntek este a gyülekezet házában mindig akad hallgatóság.

Aztán leül. Mint aki jól végezte dolgát. Hiszen jól végezte. De a többiek még vártak. Talán a szabadulásra, ha már arról beszélt. Néma csend. A zsidók most nem szólalnak meg. Várnak. A zsinagógai csend ritka pillanata ereszkedett közéjük.

Kérdezgetni kezdték egymástól: Talán Józsefnek, az ácsnak a fia ez? A zsidók kérdései persze állítások. Egy volt közülük. Azt felelte: egyetlen próféta sem kedves a maga hazájában. Kijelentése kérdésként hangzott.

De az élet könyve nyitva maradt. Szándékosan vagy véletlenül, mindegy. Ilyenkor ez a dolgok természetes rendje. Mint egy félbehagyott olvasmány. Belelapoztam, és még nem döntöttem el, onnan folytatom, ahol felálltam, vagy tovább lapozok, érdekesebb részek felé. Mintha megtehetném.

Minden most dől el. Az egész elkövetkező év. Vannak zsidók, akik úgy vélik, amilyen ez a tíz nap, olyan az elkövetkező év. Mintha ezek a napok a jövendőmondás egy formája lennének. Koldus szólítana meg, hogy jósoljon neked, és az Örökkévaló kíváncsi volna arra, hogy a megbocsátással milyen viszonyban állsz. Miért zárnánk ki ezt a lehetőséget?

Persze Yeshua ben Yosef mégiscsak zsidó, hithű zsidó. Előbőrétől megszabadított, Ábrahám szövetségébe tartozó zsidó. Vajon ő mire gondolt, amikor újév éjszakáján felnyílt neki az élet könyve? Milyen évre írta őt be a Jóteremtő, a születése utáni harminckettedik év Ros Hásána napján? Jó lenne tudni erre a választ. Nem is olyan jó.

Lassan harminchárom éves lesz, igazán kezdhetne már magával valamit.

Elvégre tudja, hogy az égi bíróságon három könyv van. Az Örökkévaló, mint valami lusta könyvelő, egész évben nem vezette megfelelően a nyilvántartásokat. Aztán most, pótolva az elmaradást, mindegyikbe bevezetne valamit. Az elsőbe az igazak kerülnek, hosszú és jó életre, a következőbe ennek az ellenkezői. A harmadikba a közepesek, akik sem ide, sem oda nem tartoznak, és akiknek azért mégiscsak van remény. Akiknek ez a tíz nap sorsdöntő, ha megtérnének, ők is jutalmul kapják a hosszú és jó életet.

Názáret, egész Júdea provincia lakóinak nagy többsége ebbe, a közepesek könyvébe kerül beírásra. Akik ezen a tíz napon kívánnak mindent jóvátenni. Mint a Birodalom minden más provinciájának lakói, amikor elkövetkezik a pillanat, hogy alkudozni lehet a sorssal.

De hová kerül az ő neve? Melyik könyv nyílt fel azért, hogy Yeshua ben Yosef neve abba kerüljön beírásra? Nem is ő az érdekes ebben a történetben. Mi lesz azoknak a hitével, akik benne látják az igaz embert? Mit hisznek ezek, ha mégsem az elsőbe kerül az ő neve? Ha nem hosszú és jó életre lesz beírva? Ki hisz majd akkor abban, hogy az élet könyvének megnyílta után van még remény? A megtérésre, amely mindeddig bárki emberfiának lehetőséget adott ezekben a napokban a személyes alkura az Örökkévalóval? Ahogyan az a zsidóknál szokás?

Yeshua ben Yosef nem egyezkedett a Jóteremtővel. Nem kötötte meg az egyezséget, csupáncsak azért, hogy a mindenek felett álló könyvelő az első oszlopba vezesse be őt.

A szombat kimenetelével a zsinagóga kiürült, a zsidók hazamentek. A hosszúnap előtt még sokat ettek, hogy legyen erejük végigimádkozni azt. Yeshua ben Yosef is így tett.

Aztán bezáródott az élet könyve. Ami újév napján megíratik, az tíz nap elteltével megpecsételtetik.

A Názáreti keresztény arabok a Messiás iskolájának nevezik ezt az épületet. Könnyű nekik, hiszen hitükkel tudják azt, hol állt a Megváltó, amikor először szólították a Tórához.

 

(Illusztráció: Valkó László – Tiszta ingek mezeje)

Ahol a kócsag megpihen

 

Virágokat kutatok fel, hogy
vissza gyere hozzám, még
lótuszom és orchideám is
akad az ablakomban. Amíg
vándorolsz, kisebb-nagyobb
halakat eszem a parton, hogy
csontjaikat elsodorja a víz
és mint üzenet megkapjad.
És amikor hófehér szárnyad
a vízbe ér, feléd nyújtom
kezemet. A tenger végtelen
sztélé, felém sodorja hangodat.

 

(Illusztráció: Ohara Koson: Wading Egret with Reeds)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info