Japán versek a IX–XIII. századból

[Téma nélkül.]                                                           Ismeretlen költő

 

Ötödhót váró
citrusfa[1] virágának
illatát érzem.
Mintha régi kedvesem
ruhaillata volna!

(Régi és új dalok gyűjteménye, Nyári dalok, 139.)

 

[Téma nélkül.]                      az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője, Sunzei lánya

 

Citrusfavirág
amerre illatozik,
elszenderedvén
álom is, lám, a régi
ruhaillatot ontja![2]

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Nyári dalok, 245.)

 

Amikor ötven verset ajánlott fel, „Felhővel azonosított szerelmi érzés” témában költötte.                         

az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője, Sunzei lánya

Titokban égő
vágyam tüze felemészt.
Még a füstje[3] is
nyomtalanul eltűnő
felhő. Mily szomorú vég!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”,
Szerelmes dalok második kötete, 1081.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Sunzei lánya (Sunzei kjó no muszume, 俊成卿女)

1171 körül–1252 után

A 12–13. század jelentős költőnője. A vaka-költészet akkori vezető poétikusa, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成) unokája, azonban a Sunzei-házaspár fogadta örökbe, ezért Sunzei lányaként emlegették. Korabeli források szerint segített Sunzeinek a hetedik császári rendeletre összeállított vaka-antológia, az Ezer év dalainak gyűjteménye (Szenzai vakasú, 千載和歌集) összeállításában. Férje, Minamoto no Micsitomo (源通具) vaka-költőként ugyancsak kora központi alakja volt: a nyolcadik császári vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) egyik összeállítója. Sunzei lányának versei a 12. század végétől rendszeresen szerepeltek költői versenyeken, majd egy 1201-ben rendezett ilyen eseményen a korszak irodalmi életének irányítója, Gotoba visszavonult császár (Gotoba in, 後鳥羽院) is felfigyelt vakáira és a rendeletére összeállított Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-nek egyik kiemelkedő költőnője lett. Később költői tehetsége révén a visszavonult császár udvarhölgyeként is tevékenykedett. Vakáinak jellegzetessége az aprólékos lélekábrázolás, melyet gyakran a korban népszerű retorikai eszközön, a korábbi korok költeményeinek idézésén (honkadori, 本歌取り) és regények jeleneteinek versbe öntésén (honszecudori, 本説取り) kerezetül valósított meg. Fenti „Titokban égő…” kezdetű vakája különösen elismert, ez alapján kortársaitól a Titokban égő Sósó (Sitamoe no Sósó, 下燃えの少将) becenevet kapta. (Sósó Sunzei lányának udvarhölgyneve volt.) 1213-ban buddhista szerzetesnőnek állt, de 1251-ig részt vett az udvar irodalmi életében.

Borítókép: Citrus tachibana (a fordító felvétele)

[1] A Citrus tachibana (japánul tacsibana, 橘) nevű illatos fehér virágú citrusféle (ld. a borítóképen). A holdnaptár szerinti negyedik-ötödik hónapban (nagyjából a Gergely-naptár szerinti május-június) nyílik, amely időszak a korabeli japán évszakfelosztás szerint nyarat jelentett, tehát a tacsibana a nyári vakák egyik jellegzetes tájeleme.

[2] Az itt közölt első vakát, az „Ötödhót váró…” kezdetű költeményt idézi a költőnő.

[3] Egyaránt utal a titkolt szerelem érzésével gyakran összekapcsolódó füstre és a (szerelmi bánat miatti) halál utáni hamvasztás füstjére.

Tükörben tüskés

 

Felhő Nap alatt, nem látom a Napot a felhőtől, felhőt a Naptól. Nem rajzolják egymást.

Kinyitottad szemed, szavad. Csukott szavakat nyitsz, láttam. Nem nyíltak ki a szavak. A tüskés bozótosban ültünk a tükörben. Tüskés levelek árnyéka tuskókon. Kivágott fák nem mondott szava.

Legurultak, lent megálltak, ezek a szavaink. Nem találkoznak. Kéknap sugarai hidegen hulltak. Hallgatok, megint.

Hallgattak a barkócaberkenyék, a meggyvágó. Ma nem esik le az égbolt, vagy már leesett.

Becsuktam szemem, láttad. Szavaid csukott szívembe estek, estek. Feketepatak. Zengett a csendem, hogy megint nincs szavam, szívem? Kihűlt kövek húzzák zsebem.

Szakadékban a Nap, a Hold, tűzvirágfa, kaukázusi nyírfajd. Nézek, nem látszom. Eső a szavakra!

Nem találkozik a hangunk, hallom a szavakat, hogy nincs egy szoba a hangunknak, egy fél papucs, citrusrost? Egy közös levélerünk? Miközben találkozott hangokat hallok. Napok óta csak ugyanazt a hangunk hallgatom, azt a napsugarunk, könnyem.

Egyszemélyes gödröm. Méhbarlang, madárkas. Halüreg.

Szavak üres helyei. Visszavont szavak szobái. Kerítés, ketrec, kalicka. Ültünk a szavak közt, tüskeszavak. Nem tudom odaadni, csak odaszúrni.

Vajon a sündisznó magát néha megszúrja kicsit?

Ha akarom, nem, ha nem akarom? Akarjam ne akarni, napersze. A Nap mellett ülök a szakadékban, lecsukott szavam.

Nem látlak a szavaktól. Szavakkal válok láthatatlanná.

Kisütött Napom rejtegetem, nem akarom, nem akarom, de kigördülnek sugarak, levelek. Sugár is lehet tüske, sötétég.

Estek, estek a szavak. Portikusz, perisztülion. Hüpogeion. Gádorfal. Szentélyrekesztő. Nem látok a kövektől. Kör, tükör, kőtükör. Elefánt ménes, halfalka.

Nő a zsebem, bárcsak kilyukadna, napersze, bevarrom.

Bimbóból gyűrött szirmok simulnak pipaccsá.

2022. 04. 11. 3: 19

 

(Illusztráció: Duy Huynh: Ethos entanglement)

 

(ennyi); (lépcsőház); (egy patkány széttépte ezt a napot)

 

(ennyi)

tegnap
láttam két verebet csókolózni
egyikükkel kicsit később beszélgettem
azt mondta nekem annyi-
val jobb volt kettesben mint egyedül
többé már nem lesz úgy
mert elpusztult a társa is
elrepült nem láttam többé
akkorra már a cigim is elfüstölt
így álltam a csikkel egyedül
láttam az égen egy vagy két verebet
elfelejtettem nincs már meg
a föld nyelte el
ennyi

 

(lépcsőház)

ez az a lépcsőház ahová be kell lépned
ezek a lépcsők szinte szembejönnek veled
ahogy elállják hideg fényükkel az utat
érezhető a konyha-kölniszag
amelyiktől elnehezednek a végtagok
kapaszkodsz de mintha ezzel még
valami újabb bajt rántanál magaddal ebbe
a bajba
kapaszkodsz ahogy ott állsz
egy kisgyerek a túl nagy
lépcső-
fok előtt
lyukas-büdös zokniban –
– köszöntelek te gyerek
azért jól vigyázz!
elveszítette pedig fogta a kezét
keresi a másikat mint
katona azt a golyót vagy
rosszullétkor a bogyót
elmaszatolja a nevét a postaládán
amúgy is csak a kifizetni-
való számlák jönnek egyes kettes –
6-os – vajon ez a szerencsétlen száma?
– onnan tudhatod hogy ez a születésnapom
így mondta de persze nem volt elég vicces
a lyukas zokni viccesebb
azt is mondta agyilag zokni és hogy
– hideg van itt a lépcsőházban
kérlek engedj be
csak egy feles és kész
és majd jöhetnek a végnapok valakinek
utána csak mondhatod
– nem  tudod ki volt?
– senki?
– tudja a halál
ebből a házból is kilépsz
jöhet a következő
köszöntelek idegen

 

(egy patkány széttépte ezt a napot)

egy patkány széttépte ezt a napot
a macskakövek és a levélerezetek
mintázatát disznóvér lepi el
a szem vérben forog
egy vaddisznó véres agyara vicsordul
puha ajkak között
a fotó mutatja csak a szemet
– a finom vörös erezetet –
mielőtt könnyes vagy vérben forgó lett volna
ajkakról is csöpög lágyan valami
és szemüveg és képernyő
üvegesíti meg a szemet
s a patkányba érzékelők lettek szerelve
az ajkakhoz meg szemekhez minden
ki-bemenetelhez – ezek
letapogatják a széttépés folyamatának
minden egyes modulját
látható így visszanézhető
a telefonon nézi és lebeszéli
az összes patkányszívverést
a ritmusa hasonló: a macskakövek ritmusa
ritmusa: szétnyitja összezárja kapafogát
ahogy széttépi ezt a napot
kitépi az ereket
ahogy kábeleket
erekre bontja
tábláról táblázatra
képernyőről képre
óráról órára
dobogásról dobogásra
lükögnek a mozdulatai
fel-le szét-össze az éles fogak
a tépő csontok
ahogy egy automata amelyik elromlott
– a kapcsolója –
széttépte a napot
széttépte mindenestől
széttépte versestől
hiába íródik erről vers
szöveg
a patkány széttép mindent
a mintázat s a szövet szertefoszlik
esetlen darabkák egymás után egymás után
csak a rágás ritmusa marad
széttépte ezt a verset
ez a mi ritmusunk
görgeted dörög dübörög –
a telefonnal egy felvétel készül
most veszed kihangosítod
ahogy veszed
ahogy rágod
ahogy széttéped ezt a verset
széttépjük a napot

 

(Illusztráció: Nina Baydur: Sun Mandala)

Paul Bowles költeményei

Lassú dal

Nincs messze az idő ami utat mutat a holdhoz
mégsem idézi annak gyalázatát
mint a ragyogó legelők éneked holdfényében
vagy a holdkorong anti-zsoltára tekintetetben
mikor napsütés simítja a legelőket és harangszó
zúg a verőfényben, patakok partján megpihen
majd hálásan a dús gyepre telepszik

többé nem űzi el a baglyot a holdbéli álmokban

 

Állítsd le magad

Megteszem amit tennem kell
Ha elég melegen süt a nap
Minden amit mondok, azt ki kell mondani
Úgy láttam ott ülni őt, mintha övé lenne a világ
Mintha nem is alamizsnán élnénk

 

Messzi még a miért

Mikor ki mit mondott
Nem azt amit gondolt
Hol hallottam, hogyan mondták
De messzi még a miért

Van lehetőséged uralni a csendet
Hajlítsd magadhoz íveit, költözz sötét szögleteibe
És hallgasd odakinn az idő sziszegését

(Nem így rendeltetett, és oly messzi még a miért)

 

Kakuk Tamás fordításai

 

Paul Bowles (1910-1999) amerikai zeneszerző, író és fordító, 37 éves korában a marokkói Tangerben telepedett le, haláláig ott élt. Nemzetközi kritikai és közönségsikert aratott Oltalmazó ég (1949) című regényével. Az 1926 és 1977 között írt verseinek gyüjteményes kötete, a Next To Nothing 1981-ben jelent meg az Egyesült Államokban.

Repedések

Vörös és sárga derengés elmosódott szürkeségen, a rózsaablak kis üveglapocskái megfestették az enyhe meleg fényt, s beszivárogtak az aszfalt szűk repedésibe. A város dongott az esti félhomályban, az alkonyat mély szürkesége elöntötte az utcák sápadt köveit, beleivódott a házak vakolata alá. De a város élt, s lélegzett, nem vette észre az elhaló nap borongós sötétségét. Hosszú műszőrme kabát lágyan ringatózott a hűvös szélben, apró lábak döcögtek vidáman a Balzac utca rágógumi-foltos járdáján. Váradi Teréz félszegen billegett az úton, kezében nagy vászontáska, fehér szövetre rálógott a fonnyadt petrezselyem. Kopott bőrtáskáját hóna alá szorította, a téli jeges szellő fel-fellebbentette kopaszodó kabátját, az alsó gomb hiányzott, csak az ernyedt cérnaszálak mutatták valamikori helyét. De az arcán lévő mély barázdák, szinte kisimultak, izgatott öröm csillant meg mélyen ülő apró barna szemében. Az arca piroslott, kimelegedett a nagy cipekedésben, térdei elkezdtek bizseregni, majd a mély fájdalom beszivárogni csontjaiba, de most ezzel igazán nem volt ideje törődni. Megszaporázta lépteit, a szokásos méla ábrándozás egy-egy kirakat előtt, az új kor hasznos és haszontalan vívmányainak megcsodálása, ma elmaradt. Talán a hideg is tehetett róla, de a vendégség lehetett a merev lábak, hidegben összetapadt ínszalagok igazi motorja. Tovább lendülve a fájdalmon, Teréz szinte felvette a fiatalok hosszú lépéseinek iramát. Nem lakott messze, csinos kis bérházban egy utcával feljebb.

A valamikor sárgás vakolat, mostanra beitta a port, elcsúfítva ezzel kedves kis árnyalatát. Az ablakok fázósan vacogtak, de a szobák melegsége kiült üvegiekre. Teréz ügyetlenül kotorászott fekete kopottas retiküljében, csak be kellet volna ütni a kapukódot, de Teréz már nem tudott ilyen bonyolult és összefüggéstelen számsorokat megtanulni. Hosszas kutatás, néhány papír tasakos só és megannyi zsebkendő kitúrása után, a pár kulcsos csomó előkerült a retikülből. A nehéz, nedves kaput belökte, pici vállai belesajdultak az erőlködésbe. A lift pirosan málladozott az udvaron, körbe ölelte a szürke beton és a vizesedéstől fodrozódó vakolat. Nehezen vánszorgott felfelé, az ajtaja félig nyitva, csikorogva szenvedett egyre feljebb a magasban. A harmadik emeleti gang beleásított a félhomályba, csöndbe burkolózott a ház, egy lélek sem mozdult, az üresség visszhangzott a vastag falak között.

Teréz besietett szűk lakásába, cipőjét kint hagyta a gangon, nehogy egy porszemet is magával vigyen a frissen felmosott szobákba. A konyha pici fülke szerű helyiségében az asszony nagyon jól megtalálta helyét, kitöltötte a réseket, szépen beleillett a narancssárga szekrény és a megsárgult gáztűzhely közé. Idegesen a hátsó rózsára tolta ósdi zománcos fazekát, még langyos volt, a lebbencsleves ide-oda hullámzott belsejében. Remegő kezében majdnem kialudt a gyufa foszfor szagú lángja, megnyikordult a tűzhely, halk sziszegéssel ontotta magából a gázt, mély hangon magába fogadta a lángot, és tetejébe máris krumplival teli lábos került. Teréz hirtelen megállt, kezével rácsapott a konyhapultra.

– A hab, a tejszínhab! – kiálltott fel. Majd gyorsan elfordult és egy kis sámlira állva elkezdett kotorászni a szekrényben. Alig látott bele, rövid kezével mélyen a szekrénybe nyúlt, és próbálta kitapintani, mit is rejt. Keze átsiklott a cukor, só és liszt kiszóródott halmain, néhány konzerven és tartóstejen. Még a polc kis zugaiba is beletúrt, pár pormacska az útját állta, de szépen kiseperte ujjaival a linóleumra. Fáradsága nem volt hiába, kék papírzacskót húzott elő, és a habpor már a konyhapulton várta, hogy elkeveredjen a tejjel. Teréz szusszant egyet, jó lesz ez is, gondola, Zolika úgy is szereti az ilyet, a gesztenyepürével jó lesz.

Újra felvette a főzés ritmusát, a fazékban forrt a sós víz, a kockára vágott krumplik szorgosan bukfenceztek. A sok élezéstől elvékonyodott kés már aprította is a szomjúságtól lekókadt petrezselyem zöld leveleit. Sercegett a vaj, és a pecsenye a sütőben már kapott egy kis színt. A hideg ablaküvegeken megült a pára, kis cseppekben futottak le rajta, eltakarva a kinti kopár faágak kíváncsi bólogatását. A szűk konyhát betöltötte a petrezselymes krumpli nehéz vajas illata. Teréz boldogan mosolygott bele a serpenyőbe egy emléken elmélázva, mikor Zoli kisebb volt, állandóan azt mondogatta, anya csinálja a legjobb petrezselymes krumplit, hiába nincs új krumpli, a régit is ugyanolyan finomra főzi, mint az újat. A lebbencs alatt takarékra vette a gázt, hogy lassan forrjon föl, van ideje még.

A billegő étkezőasztalra új fehér abroszt terített, eltakarva annak mély, hámlott sérüléseit. Gondosan eltörölte ünnepekkor használatos porcelán tányérjait. Már csak pár darab maradt belőlük, mind fehér volt, de egyforma nem akadt köztük. Mindegyiknek más-más virág borította széleit, vagy ült meg a mélytányér alján. Meg-megcsillant a sárga fény az aranyszín futtatásokon. Nagy gonddal meghajtotta a szalvétát, lopva az órára nézett, mindjárt hét, lassan megérkeznek. Szépen kimerte a levest, tányérra szedte az omlós húst, kanalat tett a krumplis fazékba. Mindet behordta az asztalra. Leült a barna foteljába, szemben az órával, és fáradtan hátra dőlt. Kicsit pihenni szeretett volna, de az izgatottság, és a várakozás nem engedte, hogy egy pillanatnál tovább ülve maradjon, idegesen pattogott fel-le, rendezgette a kis porcelánfigurákat a polcon, elsimította az ágyneműt, kiment a konyhába, majd újra visszajött. Beengedett némi friss levegőt, majd becsukta az ablakot. Az óra mély kattogása egyre hangosabban visszhangzott a fehérre vakolt falak között, átjárta a szoba deszkáit, megpengette a fregoli ernyedt húrjait. Teréz újra belesüppedt foteljába, a keze izgatottan táncolt a karfán, de most már csak ült és hallgatta a percek lassú egyenletes lélegzését.

A padló megnyikordult, Teréz kiszakadva szendergéséből felkapta fejét. Zolika félszegen az ajtóban állt, kezét hatra kulcsolva. Az asszony felpattant, a rugó nagyot nyögött, és mellére vonta kisfiát. Az ölelésből kiszakadva, Zolika odasétált a feldíszített asztalhoz, mélyet szippantott a levegőbe, elmosolyodott ahogy végig nézett anyja keze munkáján. Leült arra a helyre, mely mindig is az övé volt a családi asztalnál. Az asszony követte, végigsimította fia arcát, majd mellé ült, s kezét a tenyerébe vette. A kis kéz pont oda illett.

A ház zsongott a napfényes délutánban, a gang megtelt a kíváncsi emberek sóvárgó tekintetével. A harmadik emelet 32. lakásából egy letakart holttestet hoztak ki, a fekete zsák durva anyaga mereven tornyosult a kis test fölött. A szomszédok elhűlten néztek a halott után.

– Borzalom, szegény asszony – csóválta meg egy öregasszony a fejét. – És azt hallotta, hogy már egy hete a lakásban feküdt?
– Ilyet és ez a mi házunkban… Hallatlan. Ön ismerte?
– Nem de azt mondják, nem volt senkije. Öt éve, hogy a fia meghalt autóbalesetben. Azóta senki nem látogatta.

 

Pszichedelikus terápia IV.

Szofinak

 

Bennem a sötétben fény pezseg,
hentergő surrogás – rólam vitáznak
döntéseim: túlkapások és mulasztások.
Lefognak, hogy nyelvembe harapjanak:
önsorsrontó nárcizmus, altruista mazochizmus
– sorsomról dönt e beteges szenvedély.

Néha még látom az árnyakat, akikkel felnőttem.
Átrendeződnek értékeim, ezért
erőt gyűjtök megbecsülni azt, amit nem
érdemlek meg.

Téged pedig hazátlannak nevellek,
kozmopolita lokálpatriótának:
hazád a mindenség – magadban – legyen!
Féktelen lendület – éhség mindarra, mit félredobnak.
Összecsomózott hajszál, tüsszentésben hegyomlás
…szolgákat szolgálj és urakat uralj!

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info