Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak.
Számomra a tökéletes könyv ősmintája Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regénye, a Bovaryné. Olvastam már mélyebbet, felkavaróbbat, elképesztőbbet, titokzatosabbat, rendkívülibbet nála, de tökéletesebbet soha. Természetesen a „tökéletes” nem lehet más, mint egy benyomás kifejezése. Emlékszem az érzésre, amikor végére értem a regénynek, elolvastam az utolsó mondatait, melyek így szóltak (Gyergyai Albert fordításában):
Bovary halála után három orvos próbált szerencsét Yonville-ban, de egyik se tudott zöld ágra vergődni, mert Homais ur kezdettől fogva nagy rést ütött a keresetükön. Most már az egész környék Homais urhoz fordul orvosi tanácsért; a hatóság kiméli, a közvélemény pártolja.
Éppen most kapta meg a becsületrendet.
és valami olyat fogalmaztam magamban, hogy hát ezt odatette.
Flaubert varázsa a tökéletes szenvtelenség. Elképesztően kegyetlen, sokszor kifejezetten felháborító dolgokról beszél, tökéletes faarccal. Semmi elérzékenyülés, semmi indulat. Mintha az egész szöveget egy érzelemmentes gép diktálta volna az írónak.
A Bovaryné fönt említett két utolsó bekezdése mindmáig a tökéletes regényzárlat számomra. Az ember leengedi a karját, és azt érzi: kész, te győztél. Erre nem lehet mit mondani, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. (Homais patikus ugyebár egy végtelenül ostoba ember, aki azonban izgágasága folytán mégis roppant sikeressé válik, a végére ő lesz a hős, akit a társadalom a leginkább megbecsül, jóllehet ostobaságánál talán csak kapzsisága és rosszindulata a nagyobb.)
Elnézést azoktól, akik még nem olvasták a Bovarynét, és most elárultam, „elspoilereztem”, mi a vége. Dehát a vége is csak egy csepp a gyönyörűség óceánjából. Mert a könyv persze végig ilyen. Totális társadalomkritika, totálisan szenvtelenül elbeszélve.
Természetesen kíváncsi voltam ezek után Flaubert többi könyvére is. Az Érzelmek iskolája, Flaubert másik XIX. században játszódó regénye hasonló élmény volt, hasonló megrendültséggel tettem le. De úgy tudtam, a többi regénye nem ilyen, nem társadalmi, hanem történelmi regény, sok romantikus vonással, és ennek ismeretében azokra nem is voltam már annyira kíváncsi. (Flaubert egyébként nem írt sok könyvet: műgondja legendás volt, egy-egy bekezdés csiszolásán napokat dolgozott, folyamatosan javította őket, föl-fölolvasta magának, hogy a lehető legtökéletesebben hangozzanak. Ilyen módszerrel természetesen nem lehet túl sokat írni.)
A Szalambóra, az író második regényére, most hívta föl figyelmemet egykori magyartanárom, aki saját kutyájának is ezt a nevet adta. Kíváncsi lettem, kikértem a könyvtárból (Bartócz Ilona fordításában), és elolvastam.
Ez is egy hihetetlen könyv.
Hihetetlensége már a témaválasztásnál elkezdődik. Olyan témát választott Flaubert, amelyhez tényleg a világon semmi közünk nincs. A Szalambó Karthágóban játszódik, az időszámításunk előtti második században. Karthágó történetének semmiféle folytatása nincs Európában, egy olyan letűnt civilizáció, amely egyszerűen mintha egy másik bolygón élt volna: az égvilágon semmiféle kapcsolódása nincs semmihez, ami ma is van. Még csak nem is arról van szó, hogy Karthágó és Róma háborúját vinné színre az író. Ennek a Római Birodalom máig tartó hatásai miatt még lenne is köze hozzánk. De nem. A regény témája az, hogy a karthágói zsoldosok föllázadnak az elit uralma ellen, és a lázadásból kiterjedt háború lesz. Dehát mi közünk nekünk ezekhez a zsoldosokhoz? És kit érdekel Karthágó?
Vajon miért választott egy ilyen témát Flaubert? Nos, pontosan azért, mert így nem a történelmi események későbbi hatásaira tereli a figyelmet, hanem az örök emberire. Ellenhatás ez a romantika történelemképére. A realista felfogás szerint mindig mindenütt csak egyének vannak, akik körül a különféle társadalmi rendszerek kaotikusan váltakoznak.
De a Szalambó nemcsak témaválasztása miatt hihetetlen: precízebb, aprólékosabb leírását egy eltűnt kornak még egyetlen történelmi regényben sem olvastam. Akárhol ütöm föl a könyvet, számomra ismeretlen fogalmak özöne zúdul rám, egy letűnt valóság megannyi apró részlete. Tényleg csak találomra egy részlet.
Fáklyájával meggyújtott egy bányászlámpát, mely a bálvány fövegéhez volt erősítve; egyszerre zöld, sárga, kék, ibolya, bor- és vérszínű lángok világították be a termet. Drágakövekkel volt teli, ércpántokra függőlámpaként akasztott aranytartályokban halmozódtak, vagy a fal mentén aranykőzetükből kivillanva sorakoztak. Volt köztük a hegyek oldalából parittyával kiszakított smaragd, hiúz vizeletével képződött karbunkulus, holdból hullott halkő, karneolok, gyémántok, szandasztrumok, berillek, mind a három fajta rubint, mind a négy fajta zafír és mind a tizenkét fajta smaragd. Szétfröccsenő tejhez, kék jégcsaphoz, aranyporhoz hasonlóan ragyogtak, tündöklő foltokban, sugározva, sziporkázva szórták fényüket. A mennydörgéstől nemzett ceraunimok a mérgezéseket gyógyító kalcedónok mellett csillogtak. Akadt a Zabarca hegyéről származó topáz, mely elűzi a félelmeket, baktriai opál, mely megakadályozza a vetélést, meg Ammon-szarvak, melyeket az ágy alá helyez, aki álmokat akar látni.
Flaubert valóságos tudományos kutatómunkát végzett, hogy a letűnt valóság elemeit föltárja, elutazott a mai Tunéziába, és ott gyűjtötte fáradhatatlan szorgalommal az anyagát.
De mit fejez ki például ez a temérdek drágakő?
Hát azt, hogy Karthágó mennyire elképesztően gazdag volt.
Csakhogy. Ez a gazdagság nem mindenkit illetett, pusztán egy szűk elitet. A köznép viszonylag jól élt (természetesen mai fogalmaink szerint ők is koldusszegényeknek számítanának), de a rabszolgákat a szó szoros értelmében állati sorban tartották.
A könyvet olvasva jut az embernek eszébe, hogy végülis még eltorzult formájában megvalósulva is mennyire jót tett az európai (avagy földközi-tengeri) civilizációval a kereszténység, amely legalább a mindenféle emberi méltóságuktól megfosztott rabszolgákat kiiktatta a hétköznapi valóságunkból.
A gazdagság részletes leírása mellett mindamellett ez egy elképesztően brutális könyv.
Persze, milyen lenne, ha háborúról szól?
Csakhogy Flaubert értelemszerűen a háborút is olyan aprólékosan részletezi, ahogyan az ékszereket. Szakmája szerint orvos volt, mindent tudott az emberi testről, amit akkor tudhatott. A könyv lapjain sok ezer ember meghal, többnyire minden elképzelhető fájdalmat felülmúló kínhalállal. Az író részletesen leírja ezeket a halálokat, látjuk, ahogyan az elefántok belekaszálnak az emberi szövetekbe, ahogyan kifordulnak a belek, patatokban folyik a vér, minden csupa seb, a testeket fekélyek lepik el, égető, szúró, hasító fájdalmak leírásaival telnek meg az oldalak.
Kétségtelenül lehetett Flaubert-ben valamiféle szadizmus, hogy ennyire világ elé tárta, amire egy ma élő ember többnyire gondolni sem mer. (Eszembe jut Thomas Mann, aki egy hasonlóan barbár kort írt le a József és testvéreiben, mégis szinte totálisan mellőzte az ember testi szenvedése részleteinek leírását.)
Szadizmus? Vagy humanizmus?
Belegondolnunk is nehéz, hogy a múlt emberei mennyi fájdalmat, kínt vészeltek át (vagy éppen mennyibe haltak bele). A ma embere teljesen megfeledkezik erről; saját viszonyai kényelmét szidja, holott kényelmi szempontból a mai élet össze sem hasonlítható bármelyik korábbival.
Flaubert nyilván nem élvezi, hogy a brutalitásról kell írnia; de kötelességének tartja.
Nem azért, hogy saját kora fölényét demonstrálja ezzel. Talán éppen ellenkezőleg.
Egy levelében így írt:
Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.
Hogyan? Hát ez a sok gyilkolás, a temérdek brutális kegyetlenkedés, a rabszolgatartó elnyomás, a kíméletlen öldöklés — ez kevesebb rosszat árulna el az emberiségről, mint a Bovaryné civilizált nyugat-európai világa?
A meghökkentő mondatot mégis megérti, aki elolvassa a két regényt.
A Bovaryné világa cinikus. A Szalambóéban az emberek azért ölnek, mert hisznek valamiben. Szenvedély fűti őket, olyan szenvedély, amelyért megéri vállalni a legszörnyűbb testi szenvedést is.
Mathost, a lázadók vezetőjét a Szalambó iránti szerelem fűti. Hamilkar, ez az elképesztő intelligenciájú figura mindent azért a kis tízéves kisfiúért tesz, akit egész népe előtt rejteget, és akinek neve oly ismerősen cseng még a mai, több ezer évvel később élt emberek fülének is: Hannibálért. Ezek olyan érzelmek, amelyek hatalmas súllyal kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan érzelmek, amilyeneknek a Bovaryné világában (azaz a mai modern világunkban) nyomuk sincs.
Persze az emberiségről alkotott kép, amelyet Flaubert a Szalambóban alkot meg, kellően kiábrándító így is. Okkal hisszük, hogy nincs olyan érzelem, amely legalizálhatna olyan kínokat, amilyenekről a regény naturalista részletességgel beszámol. Szép dolog a szeretet, de amíg nem vesz tudomást arról, hogy mások is szerethetnek, addig mégis valami torz rettenet, barbár iszonyúság, kíméletlen zsarnokság.
Flaubert-nek nem volt valami nagy véleménye az emberekről. Azt hiszem, ő csak a művészetben hitt. Abban, amiben pár évtizeddel később Nietzsche: hogy az elviselhetetlen világ csak attól válik elviselhetővé, ha műalkotást csinálunk belőle. Merthogy vagy a szenvedély, vagy a cinizmus másképp mindenképpen fölmorzsol minket.
https://mondataink.blog.hu/2025/04/21/az_emberfaj_sarkanyfog-vetemeny
