A fiatal J. K. fölült a piszkos járdán, és megdörzsölte zsibbadt lábait. Néhány percnyi masszírozás után az ereiben csörgedező vér szinte hömpölyögve ömlött vissza elhalt végtagjaiba. Úgy érezte, mintha ezer apró tű járná át mindkét lábát. Megkapaszkodott a mögötte levő koszos falból kinyúló fémcsőbe, és föltápászkodott. Tőle nem messze egy pokrócba bugyolált férfi hordóban lángoló tűz felett melegítette tenyereit. Dermesztő hideg volt, éppen hajnalodott. A szűk sikátor fölött vonuló szürke felhők mögül akkor bújt elő a felkelő Nap. J. K. megpaskolta combjait, és odament az ismeretlen férfihez.
– Elnézést, szabad? – kérdezte tőle, és az utcai tűzhelyre mutatott.
Az alak kissé arrébb állt, hogy J. K. elférhessen mellette.
– Köszönöm – mondta J. K., és a lángok fölé tartotta elgémberedett ujjait. – Elárulja, hol vagyunk?
Az illető szemügyre vette J. K. gyűrött öltönyét és kioldódott nyakkendőjét, vállat vont, és csak annyit mondott:
– Nem mindegy?
Bizonyára igaza van, gondolta némán bólogatva a fiatal J. K., itt vagy valahol máshol: nem mindegy?! Felpillantott az égre, ahol fekete varjak köröztek. Rossz idő lesz, fordult meg a fejében, a varjak mindig rossz időt jeleznek. Megrázkódott, és feltűrte zakója gallérját, hogy tarkóját megvédje a széltől.
– Legalább azt mondja meg, hogyan és mikor kerültem ide.
– Senki sem mondhatja meg magának, hogyan és mikor került ide, a lényeg az, hogy már régóta itt van – válaszolta az ismeretlen férfi, le nem véve tekintetét a lángokról.
– Régóta?! – hüledezett J. K. – Hisz az képtelenség, tegnap még…
Torkán akadt a szó.
– Aki egyszer beteszi ide a lábát, annak nincs többé tegnap, nincs többé visszaút – mondta közömbösen az idegen.
– Igazán nem értem… – hebegte J. K., majd hirtelen hátrafordult. – Maga ugrat engem, látom a kijáratot a sikátorból, egy utcába vezet! – kiáltott fel, s ezzel már indult is arrafelé.
– Hasztalan a fáradozása – mondta higgadtan a másik –, az csak egy délibáb. Maga választotta.
A fiatal J. K. hitetlenkedve a sikátor végéhez ment, és megbizonyosodott arról, hogy a pokrócba bugyolált férfi nem tréfált.
– Azt mondja, hogy én választottam?! – kérdezte megrökönyödve, miután kissé visszanyerte lélekjelenlétét.
– Igen. Mindenki azt kapja, amit választ – mondta az idegen. – És csak azt – tette hozzá.
– Ezek szerint ez a szürke felhőkkel díszített égboltrész az enyém? – érdeklődött J. K. a magasba pillantva.
– Úgy bizony!
– És az életet jelentő napsugarakból is csak ezek a szétmálló, vörös foszlányok járnak nekem?
– Igen.
– Ezeket a körbe-körbe repülő varjakat is én akartam a fejem fölé?
– Ahogyan mondja.
– És a dermesztő északi szelet… Meg a hordóban parázsló tüzet… Azokat is én választottam?
– Azokat is.
– És maga? Maga is pontosan ugyanazt választotta, amiket én?
– Nem. Engemet is maga választott.

(Illusztráció: Alison Watt)

∞ Grågylling: Vattenvandring (Källflöde, 2017)

nem jött ki, be volt menve abba a szobába, aminek az ajtaja csukva van innen. hol vagy nekem. de nem tudtam volna kérdéseket feltenni az ajtótól. az ajtó bezárja a kérdéseket. láttam a kérdőjeleimet kicsorbulni, esni le.

sírtak a könnyek. nem tudok sírni a könnyekért. más kapaszkodást meg nem találni. a könny legalább befolyna a küszöbnél. mindig előszobában, mert az én cipőmnek nincs helyed. cipővel meg nem gyalogolhatom tele a szőnyegeidet.

igen, megint egy szőnyeg, illatozó muskátli színű, amit azért tettél le, ne tudjak bejönni. itt vagy? nem, itt. ittam a tálból. igen, megint a szőnyegeidet nézem. nekem nincs szőnyegem, vagy nincs hová leraknom.

a kérdőjeleim felkiáltójelekké egyenesednek. ordítozójelek. igen, egyenesen befelé, bújnak be a kulcslyukon. nekem előszoba a szobám, más szobám nincs. olyan szoba, ami máshová vinne, de nincs más.

a felkiáltójeleim kicsorbulnak, esnek le. csak a pontok, a kapaszkodójuk nélkül, esnek be a küszöbnél kopogva. hallom, ahogy közelednek feléd. de az nem közeledés. ahogy bejönni se tudok hozzád, csak bemenni.

lerakni egy szőnyeget, az már majdnem költözés. fukszia vagy mocsári kockásliliom színű szőnyegem van, a cipőd alá szeretném teríteni. letenni a tálat, azt már nem tudom, pedig valahonnan elvettem.

annak eddig nem volt helye, úgy volt.

nincs ablakom, nem esnek be a fáknak az árnyékaik. előbb nyílnak itt falak, mint ajtók. a felhők bezárva, kiestek az esők mind. befolyik az ajtó alatt, befolyik a kerek sarkú bútorok alá. igen, megint a kerek sarkú bútoraidat.

az egyetlen szögletes sarok egy cipőn van, igen, megint. megint van egy cipőd, aminek a sarka barátságtalan. vannak, akik úgy ébrednek reggel, hogy be akarnak menni valahová, ahová nincs egy vízcsepptükörképük se.

rongyszőnyegeim vannak, csak botlani bennük, meg odébb rúgni. ha ablakom lenne, olyan lenne, ami mutatna valamit, de nem mutatná. a reggel meg megy bele a földbe, a nappal, a napnak a többi részei.

nem öntözve, csak zúgva, elsüllyedve mélyen. belegyűrődnek a gyökerekbe. de milyen fácskák nőnek a föntről jövő vizek nélkül. a föntről eső sugarak nélkül. lent meg már csak a leért sugarak vannak.

egy csepp vizet látok, de nem tudom, sós-e vagy tiszta. kisbaba könnye is lehet sós.

nincs szőnyegem, vagy nem szőnyeg a szőnyegem. nincs szőnyegem, vagy nem szőnyegeim vannak. víz a szőnyegem, fű, befolyik, növekedik a küszöbnél. vessző, vagy erre-arra zárójel. a tálad, aminek nincs helyünk.

nincs ilyen, most van.

lépnék, de nem az én lábam áll ott.

2018. 04. 02. 6: 11: 08–2024. 11. 28. 8: 48: 00

(Illusztráció: Julia Veenstra: Paradise; Amanda Clark: Blackbird)