„A világ valójában sokkal jobb hely, mint az optimisták gondolják: és ezért van szükség pesszimizmusra” – olvashatjuk Roger Scruton könyvében. E kissé talán paradoxnak tetsző kijelentés megadja a kulcsot annak a gondolatmenetnek az értelmezéséhez, amelynek kibontására a hazánkban is jól ismert és gyakran fordított brit konzervatív szerző legutóbbi munkáinak egyikében vállalkozik. Ám mielőtt ennek nekifognánk, érdemes röviden kitérni a fenti jellemzés két elemére. Az egyik Scruton hazai recepciója: kevés kortárs politikai filozófusnak olvashatjuk ennyi munkáját magyar fordításban – csak 2011-ben két könyv jelent meg tőle, az itt tárgyalt A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye, valamint a látszólag könnyedebb, de mégis fajsúlyos kérdésekkel foglalkozó Iszom tehát vagyok. Egy filozófus borkalauza –, maga a szerző pedig gyakori vendége magyarországi rendezvényeknek, konferenciáknak. A másik a konzervativizmus címkéje, amely egyfelől jelzi, milyen irányból érkezik e kitüntetett figyelem, másfelől viszont le is határolhatja a szerző potenciális olvasótáborát. Ez utóbbiért persze kár volna, különösen mivel a jelen kötetben levont következtetések nem kötődnek kizárólagosan valamely konkrét politikai ideológiához (már amennyiben a konzervativizmus egyáltalán ideológia, hiszen jellemzően éppen az ideológiákkal szemben határozza meg magát – de erre most nem szükséges részletesebben kitérni).
A fent idézett tételmondat – „A világ valójában sokkal jobb hely, mint az optimisták gondolják” – segít megragadni, mi is áll Scruton kötetének fókuszában. Ezen a nyomvonalon elindulva legalábbis könnyebb dolgunk van, mint szorosan a szerzőt követve, aki a nyitó fejezetben mintha kissé mást venne célba, mint könyvének egészében. Ez a fejezet a „poszthumán jövő szószólói” ellenében íródott, vagyis azon elgondolás ellen, amely szerint a modern technológia – legyen szó akár a biotechnológiáról, akár a virtuális világokról – alapvető és egyben kívánatos változásokat indukál emberi mivoltunkat illetően. Az itt hivatkozott, már-már a science fiction világát idéző teóriák kétségkívül létező, de viszonylag szélsőséges esetei az emberi állapot gyökeres megváltoztatására irányuló törekvésnek. Ezért fontos leszögezni, hogy Scrutont nem valamiféle technofóbia vezérli; elsődleges célpontja nem a tudományos-technológiai haladás, hanem általában a haladásba vetett (irracionális) hit, valamint ennek intellektuális következményei. Az a szellemi beállítódás tehát, amely a felvilágosodástól kezdve vált uralkodóvá a nyugati gondolkodásban, s amely szerint az emberi állapot kedvező irányban megváltoztatható, sőt megváltoztatandó, bármekkora legyen is ennek a társadalmi ára, hiszen ezt az árat szükségképpen ellensúlyozzák a változás jótéteményei. Ezt a beállítódást nevezi Scruton „aggálytalan optimizmusnak”.
Az ebben az értelemben vett optimizmus az emberiség önformálásának lehetőségére vonatkozik, kiindulópontja pedig a világgal – elsősorban a fennálló társadalmi körülményekkel – való végletes elégedetlenség. Scruton megközelítésében ezért az aggálytalan optimizmus a „módszeres pesszimizmussal” rokon, amely hasonlóan sötét színekkel festi le az emberi állapotot, s csupán az annak alakíthatóságába vetett remény tekintetében különbözik az előbbitől. A szerző e két véglet között a „megfontolt pesszimizmust” javasolja arany középútként, ami voltaképpen nem más, mint „aggályos optimizmus”: az életkörülményeink és társadalmi viszonyaink lassú, megfontolt korrekciójára való törekvés. Az aggálytalan optimizmus ezzel szemben a forradalmi változások iránt ébreszt igényt, ami Scruton szerint az utóbbi két évszázadban inkább szabálynak, mintsem kivételnek számított az európai politikában. A pesszimizmus kívánatos formáját a kötet leginkább negatív módon definiálja, az optimizmus kritikája révén, amit három fő lépésben végez el. Scruton elsőként hét „téveszmét” azonosít, melyek értelmezése szerint az optimista beállítódás alapjait jelentik. Ezt követően külön fejezetet szentel azoknak a jellegzetes érvelésmódoknak, amelyekkel az optimizmus hívei élnek a nyilvánosságban és a tudományos életben. Végezetül pedig arra keresi a választ, hogy erősen vitatható, sőt esetenként nyilvánvalóan téves alappremisszái ellenére miért bizonyul ez a szellemi beállítódás korunkban is olyannyira virulensnek.
A Scruton által bemutatott téveszmék – különböző kombinációkban – a legtöbb ismert progresszivista megközelítés hátterében tetten érhetők. Ezek némelyike kifejezetten teoretikus jellegű, mint az utópikus téveszme, amely egy, a társadalmi konfliktusokat kiküszöbölő ideális állapot elérhetőségét feltételezi, vagy a mozgató szellem téveszméje, amely szerint a Zeitgeist, a korszellem szükségszerűen megköveteli a korábbi nemzedékek hagyományaival és normáival való szakítást. Mások gyakorlati jellegűek, pontosabban a kellően gyakorlatias gondolkodás hiányát jelzik: a legkedvezőbb eset téveszméje azokat jellemzi, akik a szorgalmazott változások esetében nem számolnak azok nem várt következményeivel, míg a halmozás téveszméje azokat, akik szerint társadalmi ideáljaink – például a szabadság és az egyenlőség – együttesen és súrlódásmentesen megvalósíthatók. A nulla összeg téveszméje, valamint a tervezés téveszméje jellemzően a baloldali-egalitárius gondolkodás sajátja. Az előbbi azt feltételezi, hogy a társadalomban minden nyereség valaki más számára veszteség, és fordítva, ezért a jobb anyagi helyzetű, szélesebb lehetőségekkel rendelkező rétegek helyzetének nivellálása automatikusan kedvező hatással van a leszakadó rétegekére. A tervezés hívei pedig abban hisznek, hogy az emberi társadalmak akkor működnek jól, ha központilag szabályozottak és felülről lefelé irányuló módon szervezettek, ami viszont – Scruton kritikája szerint – többnyire csak a bürokrácia eluralkodásához biztosít táptalajt, miközben a „terv” teljesítésének igénye kizárja az ésszerű korrekció lehetőségét.
Az említettek mellett érdemes részletesebben is kitérni arra, amit Scruton a „szabadnak születtünk” téveszméjének nevez. Rousseau óta nyert polgárjogot az európai gondolkodásban az a felfogás, amely szerint az ember eredendően szabadnak születik, de a társadalom kényszerei korlátozzák, ezért szabadságának kibontakoztatása érdekében ezen korlátozó tényezők – szokások, intézmények, hierarchiák – fokozatos vagy akár határozott lebontására van szükség. Scruton ellenben úgy véli, hogy az „intézmények, törvények, kényszerek és erkölcsi szabályok részei és nem ellenségei a szabadságnak, és a tőlük való megszabadulás rövid úton véget vet a szabadságnak” (kiemelés az eredetiben). Ez azért van így, mert a szabadság nem értelmezhető a társadalmat megelőzően vagy attól függetlenül, társadalmi rend pedig csak efféle, kölcsönösen vállalt (ön)korlátozások révén lehetséges. A hagyományokra, a társadalmi kényszerekre és a rendre való hivatkozás látszólag az individuum leértékelődésével jár, Scruton értelmezésében azonban éppen ez a szabadságfogalom szolgálja az egyéni szabadság – ésszerű korlátok közötti – kibontakoztatását. A rousseau-i szabadságfelfogás mai örökösei ugyanis további felszabadításra törekszenek, de alapvetően nem egyénekére, hanem olyan csoportokéra, amelyek helyzetét hátrányosnak vélik. Ez a logika pedig akár más csoportok szabadságának a korlátozását is megengedi – ilyen például a „pozitív diszkrimináció” jelensége a felsőoktatásban vagy a munkaerőpiacon.
Ha mindezek valóban „téveszmék”, akkor felmerül a kérdés, mi biztosítja mégis zavartalan továbbélésüket. A könyv négy fő érvelési stratégiát mutat be, amelyek egyaránt az aggálytalan optimizmus előfeltevéseinek védelmét szolgálják: a hamis szakértelemre való támaszkodást, a hermetizmust, a csúsztatott hibáztatást és a bűnbakképzést. Az előbbi kettő célja, hogy olyan fogalmi eszközökkel szolgáljon, amelyek a tudományosság látszatát keltve dogmává merevítik a szóban forgó eszméket – Scruton értelmezésében ezt szolgája például a posztmodern társadalomtudományi teóriák jelentős része. Az utóbbi kettő pedig azáltal védelmezi az így kialakult dogmákat, hogy rossz színben tünteti fel mindazokat, akik mégis a racionális kritikájukra vállalkoznak. Ennek jellemző formája a politikai korrektség, ami eleve kizárja bizonyos témák megvitatásának a lehetőségét. Scruton részletesebben is kitér Enoch Powell konzervatív politikus esetére, akinek híres 1968-as „vérpatak”-beszédének egy szerencsétlen elszólása – egyébként egy Aeneis-idézet –, valamint az arra adott heves értelmiségi reakciók évtizedekre lehetetlenné tették a bevándorlásról és a multikulturalizmusról folytatott racionális vitát Nagy-Britanniában. A szőnyeg alá söpört problémák azonban – mint ebben a konkrét esetben is – később hatványozottan bukkannak felszínre; ezért írja Scruton, hogy az aggálytalan optimizmus módszerei óhatatlanul Kasszandra-szerepre kárhoztatják a megfontolt pesszimizmus körültekintő képviselőit.
Az utolsó három fejezet arra kérdez rá, mi magyarázza az optimista beállítódás kialakulását és fennmaradását. Scruton erre egyfajta kvázi antropológiai választ kínál, amely éles határvonalat húz a korai ember vadászó-gyűjtögető életmódja, valamint a letelepedett földművelő életmód között. Értelmezése szerint az optimista attitűd – a legkedvezőbb eset, a halmozás vagy a tervezés (tév)eszméje – kifejezetten indokolt egy olyan kockázatos életmód esetében, mint vadászatból élő törzseké, amely erősen összehangolt társas cselekvést feltételez, de nem ad módot hosszas mérlegelésre. Egy másfajta társadalomban viszont, amelyre a munkamegosztás és a társadalmi szerepek divergenciája jellemző, már kontraproduktívnak bizonyulhat. Amennyiben ez a némileg spekulatív magyarázat helyesnek mondható, az egyben azt feltételezi, hogy az optimista attitűd emberi mivoltunk mélyrétegéhez tartozik, mivel a törzsfejlődés egy korai szakaszában alakult ki, így felbukkanása a modern társadalmakban sem meglepő, s teljes visszaszorulására nem lehet számítani. Scruton szemléletmódja ebben a tekintetben Hayekéhez áll közel, aki szintén kiemelt figyelmet fordít a kulturális evolúcióra és annak a tág értelemben vett társadalmi feltételeire – mint például az életmódváltás –, valamint aki hasonlóképpen magyarázza az egalitarizmus jelenségkörét: mint atavisztikus visszavágyódást az ősi közösségek társadalmi viszonyai közé.
Ha az aggálytalan optimizmus végsősoron emberi mivoltunkból fakad, akkor korántsem egyszerű megmondani, mi is rá az adekvát válasz. A társadalom radikális átalakítására tett kísérletekkel egy korábbi, otthonosabb társadalmi állapot állítható szembe, még ha ez nem is mentes a nosztalgikus felhangoktól – mint Scrutonnak egy másik könyvében a szokásjogok és az évszázados hagyományok Angliájáról írott „elégiája” (a nálunk Anglia: egy eltűnő ideál címmel olvasható kötet eredetileg England: An Elegy címen jelent meg). A jelen kötetben két további fogalom jelenik meg: a „megbocsátás kultúrája”, valamint – némileg váratlan módon – az irónia. Míg az aggálytalan optimisták utópizmusa könnyen fanatizmushoz vezethet, addig a szerző az európai kultúrkör megőrzésre érdemes és az előbbivel szembeállítható örökségeként láttatja a megbocsátásra való képességet, amely lehetőséget ad a neheztelésről való lemondásra és a sajátunkétól eltérő véleményekkel történő megbékülésre, valamint az iróniára való hajlamot, amelynek köszönhetően kívülről szemlélhetjük önmagunkat és meggyőződéseinket. Ezek a jellemvonások is azt erősítik, amit Scrutonnak a kortárs politika dogmáival – és az ezek kialakulásához vezető módszerekkel – folytatott polémiája szolgál: a nyílt társadalmi párbeszédet, amely lehetőséget biztosít égető problémáink megvitatására, illetve amelynek során a bizonyítás terhe nem arra hárul, aki a jól bevált, megszokott megoldások mellett kíván kitartani, hanem arra, aki hagyományos társadalmi gyakorlataink gyökeres megváltoztatását szorgalmazza elvont, teoretikus ideálok nevében.
Összességében elmondhatjuk, hogy Scruton – rá jellemző módon – ebben a könyvében is kissé csapongva, de az olvasó figyelmét mindvégig fenntartva és jelentős meggyőző erővel érvel állásponja mellett. S ha az egyes „téveszmék” azonosítása helyenként némileg elnagyoltnak tűnik is, az így előállt gondolati keret korunk számos meghatározó közéleti eseményének értelmezése során alkalmazható, legyen szó a globális pénzügyi válságról vagy az Európai Unió problémáiról, az amerikaellenességről vagy az iszlamizmustól mint ideológiáról – szemben az iszlámmal mint vallással –, az angolszász közoktatási rendszer anomáliáiról, vagy akár a modern művészetről és városépítészetről. Az persze már politikai és egyéb előfeltevéseinken múlik, hogy vajon általánosságban igazat adunk-e Scrutonnak, vagy csupán annyit ismerünk el, hogy könyve fontos részigazságokat tartalmaz. A közép-európai történelmi tapasztalatok tükrében, valamint a jelenkori világpolitikai tendenciák ismeretében azonban a nyitott szellemű olvasó feltehetőleg legalább az utóbbit kénytelen lesz elismerni. Hacsak nem tartozik maga is a javíthatatlan optimisták táborába.
Roger Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye. Fordította Csordás Gábor, Noran Libro Kiadó, Budapest, 2011, 208 oldal, 2590 Ft
