Szerda

Valószínűleg szerda volt. Képtelen voltam követni akkor már a napok múlását. A fény kitágította teret és az időt. Mintha a világ egyetlen kert lett volna, mögötte valahol a tenger, talán sziklák is és homok, talán más mozdulatok is és más hangok, mint a Kölyök örökös hintázása, a vaskarikák ütemes sikolyai. Úgy tűnt, mintha a zaj ütemére ringatná magát, és nem az ő ringása hozná létre a zajt. Minden egyes hátradőlésénél meg tudtam volna számlálni a bordáit. Vékony volt, mint egy kivert kutya, és legalább annyira közömbös minden iránt. Csontos gyermekvállait barnára pácolta a napfény. Nem lehetett trikót adni rá. Az édesanyja sem adott rá soha. Nem tűrte a nevelés vagy a változás legapróbb jeleit sem. Unalmas egykedvűséggel fogott bele mindenbe, ami a feladata volt, és nem önszántából csinálta. Kezet is csak azért mosott ebéd előtt, mert tudta, különben nem teszem le elé az aznapi ételt. Eleinte látványosan duzzogott, bármilyen feladatot próbáltam adni neki, most már csak egyszerűen nem csinálta. Képes volt egész éjjel fennmaradni, mert késő este ágyba küldtem, vagy a délutánt a bükkfa tetején tölteni, mert behívtam ebédelni. Akkor jött, amikor éhes volt, vagy amikor megunta, amivel épp foglalkozott, sosem akkor, amikor éppen elkészült az ebéd. Csak a levest ette, mindig csak a levest, gyönge gyomra volt. Valami betegség érte az anyját, miközben várta őt, megpróbáltam erre fogni a dolgok legnagyobb részét.

Hat éve éltünk így, egymás mellett, hat éve haragudott folyamatosan rám és a világra. Dacosságának oka tulajdonképp világos volt előttem. Alig volt három éves, mikor édesanyja belehalt a betegségbe. Egy reggel ügyvédek kerestek meg, hogy az anyja engem jelölt meg gyámjának, amennyiben vállalom a fiú felnevelését, ha nem, megkeresik az apját, és hozzá kerül. Egyetlen nap gondolkodási időt kértem. Nem szerettem azt a gyereket, pedig nem is láttam azelőtt soha, el akartam felejteni azt is, hogy a világon van, hogy többet ne jussanak eszembe a dolgok, amik a fogantatását övezték. Nehéz volt szembenézni a kudarccal. És e kudarccal egy hároméves kisfiú formájában kellett akkor újra szembesülnöm. De nem akartam, hogy egy gazember nevelje föl, mert én gyáva vagyok, és ítélkezem egy ismeretlen gyermek felett. Ha az apja nem kerül elő, ki tudja, hová viszik. Lehet, hogy még rosszabb helyzetbe kerül. Végül is ő csak egy ártatlan kisgyerek, aki most veszítette el az édesanyját, az apja pedig ugyan olyan ismeretlen ember a számára, mint én vagyok. Az is megfordult a fejemben, hogy ha magamhoz veszem a Kölyköt, azzal legalább egy kicsit bosszút állok, legalább egy kicsit én is elveszek tőle valamit. Tudtam, ha hozzá kerülne, nem törődne vele, csak fel akarná használni a kisded játékaihoz, ahogy azt az anyjával és velem is tette.

Mindaz, hogy a Kölyök elveszítette az édesanyját, nem volt elég. Még el is cipeltem őt a megszokott környezetéből, országokkal arrébb, távol a nyelvtől, amit nagy nehezen megtanult, hogy végképp új életet tudjunk kezdeni, és hogy az apja nehogy ránk találjon.

Így kerültünk ide, a tenger partjára, egy hosszú és fáradtságos buszút után. Pénzünk nem volt, csak egy képemet sikerült eladnom hirtelen az indulás előtt. Azt hittem, idővel megoldódnak a dolgok, minden enyhül, magától, de be kellett látnom, hogy az idő nem rendez semmit, úgy sem, ha dolgozom a körülményeinken és a kapcsolatunkon. A Kölyök egyre makacsabb lett, én pedig egyre fáradtabb és elkeseredettebb, míg végül feladtam a kísérleteket a nevelésére vagy az idomítására. Talán a név az oka, hogy ilyen – gondoltam –, de soha nem hagyta, hogy a saját nevén szólítsam.

Sokszor, mint ha nem is lett volna – kint lófrált az úton, vagy a kertben matatott valamit, ha bejött, csendesen megette, amit talált, a kihűlt, vagy még meleg levest, este nem köszönt el, ha aludni ment. Ha valamiért mégis beleavatkoztam ebbe a csendes magánrendjébe, magából kikelve üvöltött velem, hogy hagyjam, dobálta magát, mint egy megszállott, rúgott-harapott, kiabált, hogy inkább elmegy, és megkeresi az apját, elszaladt, számtalanszor hozták vissza órákkal később a faluvégről. Messzebb sosem jutott. Egyesek szerint a faluszéli vak öreg bírta maradásra. Vagy csak tudta, hogy nálam legalább biztonságban van, és mindig lesz mit ennie. Volt idő, hogy egy héten háromszor-négyszer megszökött.

Később mégis csillapodott a helyzet, de hozzászólni még mindig alig mertem. Szégyelltem magam, hogy így nevelek föl egy gyereket, azonban nem hittem, hogy jobb lenne neki, ha most újabb nevelőt kapna valami újabb, ismeretlen helyen. Megpróbáltam kihozni a helyzetből a lehetőségekhez mérten a legtöbbet. Próbáltam a kedvében járni – csak titokban, nehogy észrevegye, mert a gondoskodás legapróbb jelei is fölháborították volna – hetvenféle levest tudtam elkészíteni, hogy változatos étrendje legyen. A kóbor kismacskát, amit úgy vélt, ő talált, én csempésztem a kertünkbe. A csónakot, amit egy reggel boldogan cipelt haza, én hagytam ott este a parton, egész éjjel virrasztottam és imádkoztam, nehogy megtalálja más, mielőtt a Kölyök szokásos hajnali sétája közben a partra ér.

Mindebből semmit sem sejtett. Magányosan kóborolt, barátai nem nagyon akadtak, mert nem bízott senkiben. Az egyetlen ember, akivel sikerült barátságot kötnie, a faluvégi vak öregember volt, világgámenéseinek feltételezett végállomása, aki egész álló nap mást se csinált, mint a kapuja előtt ült és pipázott. Neki valamiért sikerült megkaparintania a Kölyök bizalmát, talán azért, mert ünnepnapokon megengedte neki, hogy beleszívjon egyet-egyet a pipájába.

Azon a nyáron az öreg meghalt. Akkor vettem a Kölyöknek a hintát, azt hazudtam, hogy az öreg hagyta rá, így elfogadta. Ki se szállt belőle, akkor már úgy tűnt, napok óta csak hintázik, mintha napok óta sikítoztak volna a vaskarikák meztelen vállai felett. És akkor, abban az forró, állandó délelőttben csilingelni kezdett a szélcsengő az ajtó előtt, és hirtelen, mintha csak látomás lenne vagy varázslat, mintha a csilingelés hozta volna létre őt és nem ő a csilingelést, ott állt előttem az apja.

 

Copyright

Magához rendelte egyszer a Fejedelem országunk leghíresebb íróit, mert tanácsadói szerint hasznos dolog a híres írókat és költőket olykor a civileknek adható legmagasabb kitüntetéssel illetni. A ceremóniát követő fogadás után kissé másnaposan a Fejedelem azt mondta ravasz tanácsadójának, hogy legszívesebben leüttetné az összes író és költő fejét, mert egy szót sem ért a műveikből, olyan az egész betűhalmaz, mintha idegen nyelven, idegen embereknek írták volna, és ezt egy fejedelem aligha tűrheti el. Ám a ravasz tanácsadó arra kérte, hogy ne bántsa az írókat, mert flotta, légierő, kereskedelem, acélipar, bányák, infrastruktúra és rabszolgák híján az eladott könyvekből él az ország, ha nem is az egész, de tekintélyes része, úgy is lehet fogalmazni, mondta a tanácsadó, hogy országunk egyetlen területen versenyképes a világ többi országával, és ez éppen az irodalom, az a kusza és érthetetlen betűhalmaz, melyből nyilván a minket megelőző vagy éppen a velünk egyenrangú országok polgárai sem értenek majdnem semmit, vagyis nagyon kevesen értenek valamit, de veszik mint a cukrot, és ez nem elhanyagolható szempont, ha nem is az egyetlen. Szellemi nagyhatalom vagyunk, summázta a tanácsadó a tényállást, és ez a tömörség igen tetszett a Fejedelemnek. Rövid gondolkodás után hajlott is a jó szóra, de az volt a kikötése, hogy minden könyv, amely hírt, nevet és pénzt hoz kicsiny, szegény, ám tehetséges népünknek, számára is érthető nyelvezetre fordíttassék le, mégis csak tűrhetetlen, hogy az uralkodó ne értse azokat a műveket, amelyek országának jövedelmét biztosítják, és a többi versenynemzet megbecsülését és irigységét kivívják. Azt persze magától is belátta, hogy vadászatokon, tivornyákon és ágyasházában eltöltött élete nem lehet – sosem volt – elég hosszú ahhoz, hogy a kifinomult irodalmi praktikákban kellő jártasságot szerezzen, utalások, célzások, allegóriák és metaforák nyelvezetét már nem tanulhatta meg, a szimbólumokról nem is beszélve, mert ez nem csupán akaratot és kitartást igényel, hanem érzékeny lelket, márpedig az érzékeny lelkű uralkodó napjai röviden számláltatnak. Ám abba sem nyugodhatott bele, hogy világszerte ünnepelt és gazdagon jutalmazott firkászok – akiknek feje egyetlen szavára porba hull – számára érthetetlen nyelven ékesszóljanak. Kell valamilyen köztes megoldásnak lennie, és bár egész uralkodása folyamán rühellte a kompromisszumokat, parancsba adta, hogy országa összes nyelvésze, irodalomtudósa, kritikusa haladéktalanul lásson hozzá egy olyan irodalmi nyelv kidolgozásához, amely minden földi halandó számára érthető, amelyben az utalások, a másod-, harmad-, negyed- és ötödleges jelentések, az inter-, extra-, hiper-, meta-, paratextuális összefüggések, a mondható és a mondhatatlan valóságok és valótlanságok, az igazságok és az igazságtalanságok vagy hamisságok azok számára is érthető, egyértelmű olvasmányélményt nyújtanak, akik ezen fogalmakról sosem hallottak, és nem koptatták sem túl sokat, sem túl öntudatosan az iskolapadot. Mert a Fejedelem – mint minden bölcs és igazságos uralkodó – egy pillanatig sem szerette volna, hogy miatta és műveletlen alattvalói miatt az írók és a költők a teljes körű alkotói-, gondolat- és véleményszabadság fogyatkozását érezzék, mert ez csak újabb homályos szövegeket eredményezne, egyszerűen érteni szerette volna azt, amit nem értett, regényeket, eposzokat, verseket szeretett volna olvasni, világos, áttekinthető, logikus nyelven.

 

– És legyen érdekes – mondta a ravasz tanácsadó annak a tudós bizottságnak, amelyik nekiállt, hogy a legfontosabb irodalmi műveket a Fejedelem számára érthető, világos, egyszerű nyelvre fordítsa, mely nyelv azonban az eredeti bájából és kifejező erejéből semmit sem vesz el, nem kisebbít, és hűen adja vissza a művet, csak éppen érthetően.

 

– Igen bosszantó az, amikor a harmadik sor után már nem lehet követni a gondolatmenetet – mondta egy audiencián a Fejedelem, amikor a tudósok a kitűzött határidő rövidsége miatt panaszkodtak, de nem sürgette őket, mert mint a legtöbb nagyvonalú uralkodó, az eljövendő nemzedékekre gondolt, belátta, hogy a tudomány nem egyének, hanem egész nemzedékek ügye, egy ember élete sokszor még arra sem elég, hogy a helyes kérdést feltegyük, nemhogy a pontos, minden elvárást kielégítő válaszokat megadjuk, és főként nem elég arra, hogy a pénzbeli jövedelmet el is tudjuk könyvelni, mert vannak dolgok, amelyek a pillanatnyi hasznot, a rövid lejáratú boldogulást segítik elő, de az igazán nagy horderejű tudományos munka az egész emberiség jövőjét szolgálja.

 

Így történt, hogy évek megfeszített munkája során népünk igen gazdag, bonyolult, összetett, a legkifinomultabb árnyalatok érzékeltetésére is alkalmas irodalmi nyelve, melyben a grammatika változatos eszközei, a rokon értelmű szavak kimeríthetetlen rendszere, a rétegnyelvek nagy száma, a többértelműségek árnyalt szimmetriája és párhuzamos volta végtelen és lenyűgöző őserdő benyomását keltette, egy valamivel egyszerűbb, áttekinthetőbb, egyértelmű, de még mindig korlátlan irodalmi lehetőségeknek teret adó változattal gazdagodott. Elmaradtak azonban a szokatlan igeidők, a ritkán használt kötőszavak, a rendhagyó ragozási sorok, és azok a furcsa szavak, amelyeket úgyis mindig meg kell nézni a szótárban, mert senki nem tudja pontosan, mit jelentenek, olykor még a szótárírók is bizonytalanok, van-e ilyen szó egyáltalán.

 

 

Galego vagy gallego?

A befogadás és identitás kérdései Magyarországon és Galegóföldön

 

1.

 

„Saját elnevezése galego vagy lingua galega; a magyarban a spanyol írásmódú gallego [galjégo] alak honosodott meg” kezdi a Wikipédia magyar oldala a „galiciai nyelv” szócikket, a kétkedésre hajlamos magyar olvasó pedig rögtön felteszi magában a kérdést: vajon mért használunk egy, a magyar nyelvtől oly idegen, „o” végződésű nevet arra a népre és nyelvre, mely lényegesen több beszélővel rendelkezik, mint a spanyolban szintén rövid „o”-ra végződő, régesrég magyarosított 1 baszk (vasco)?

 

A válasz legalább olyan egyszerűen sommázható, mint amennyire összetetten magyarázható. Míg a magyarhoz hasonlóan agglutináló nyelvvel rendelkező baszkok hangoskodó nacionalizmusa 2 beépítette a régiót és nyelvét a magyar köztudatba, addig a galegókkal és Galiciával egészen más a helyzet. A Spanyolország északnyugati részén található, Portugáliával határos Galicia tartomány neve a magyarban könnyedén összekeverhető a Halics vagy Gácsország néven is ismert, sokat szenvedett közép-európai történelmi régióval, így nem egy olyan galegókról szóló, magyar célközönségnek szóló cikk, tanulmány született, mely e két terület elkülönítésével kezdi mondandóját 3. Ezenkívül a galego nacionalizmus – a baszkkal szemben – jóval kevésbé látványos (ahogy Bánki Éva fogalmaz: „a galego terrorista olyan gyakori, mint a terhes öszvér” 4), ráadásul az etnokulturális identitás kötőanyagaként szolgáló nyelv maga sem fogható fel egzotikumként: az újlatin tengerben ismeretlen eredetű nyelvszigetként élő baszkkal szemben a galego világosan köthető a portugálhoz, mellyel közösek a gyökerei (a középkorban a líra nyelve a galego-portugál a félszigeten), s egyszersmind olyan nyelv, „melyet a spanyolajkúak minden különösebb erőfeszítés nélkül megtanulhatnak” 5. A saját nyelv tehát nem a különbözőséget, hanem a hasonlóságot hangsúlyozza, ami nehezíti az önálló identitás képzését, melynek leglényege a másoktól való eltérés – ahogy Samuel Huntington fogalmaz: „én vagy mi sajátos tulajdonságokkal bírok vagy bírunk, amelyek megkülönböztetnek engem tőled, vagy minket tőletek.” 6

 

Az első akadály tehát az elkülöníthetőség nehézségeiben rejlik, ami megnehezíti a magyar köztudat számára az önálló entitásként való beazonosítást. Ennek ellensúlyozására történt néhány olyan lépés, mely elsőként nyelvi színtéren igyekezett saját karaktert adni az észak-spanyol régiónak. Mindez jól nyomon követhető a spanyol-magyar szótárak galegókkal és Galiciával kapcsolatos változásaiban. A legrégebbi, Gáldi László-féle spanyol-magyar szótár még egy néven emlegeti a két térséget, illetve lakóit és nyelvüket (Galicia: „Galícia <Spanyolországban is>”, galiciano: „galíciai (vö. Galicia)” 7), a Dorogman-féle szótár ugyanakkor a régiókat már elkülöníti az első „í” megrövidítésével 8 (Galicia: „1. Galícia <Kelet-Európában> 2. Galicia <Spanyolországban>”), de a nyelvről, fenntartva a Gáldi-féle tévedést, még mindig galiciai spanyol nyelvjárásként beszél, a nyelv magyar megfelelőjeként pedig egyedül a spanyol változatot, a gallegót adja meg. 9 A legfrissebb, Faluba-Morvay-Szijj-féle szótár ugyanakkor ezen is javít, három megfelelőt is felkínál: a gallegót, a galegót és a galiciait (fontos információ, hogy előbbi kettő toldalékolatlan alakja a szótárban rövid o-ra végződik). 10 A kérdés adott: megoldják-e ezek a változtatások a könnyebb azonosíthatóság problémáját?

 

A válaszadáshoz két faktort kell figyelembe vennünk: a beazonosíthatóság és a befogadhatóság kérdését. Vajon könnyebben, jobban megkülönböztethető a magyar nyelvhasználó számára beszéd/olvasás közben a rövid i-vel írt Galicia, vagy még mindig elhallásra/nyomdahibára gyanakszik, és rászorul a zárójeles „nem tévesztendő össze…” figyelmeztetésre? Válaszunk e kérdésre egyértelmű igen, mégpedig számos okból: egyrészt, mert úgy hisszük, hogy – az északspanyol tartománnyal szemben – a magyar olvasó tudatába elég mélyen beásta magát a megannyi gazdán és névváltoztatáson átesett Galícia neve, másrészt, mert míg -ícia végű szavunk rengeteg van (pl. milícia, malícia – az idegen eredetű szavak megfelelője általában -ság végződést kap, a citált esetekben pl. katonaság, rosszmájuság), -icia végű elenyésző számban, harmadrészt, mert ahogy a Nyelv és Tudomány felhívja rá a figyelmet, a nem szóeleji [i] és [í] közötti különbség magyarban olyannyira meggyengült, hogy pusztán ennyi nem elégséges két szó világos megkülönböztetéséhez, 11 negyedrészt pedig, mert ha ragaszkodunk a spanyolos írásmódhoz, akkor azt is figyelembe kell vennünk, hogy a forrásnyelvben épp az ominózus első i-re esik a hangsúly. No de van-e jobban elkülönülő, egyértelműbb megfelelő a régió nevére a magyar szakirodalomban? Szerencsére van: Pál Ferenc és Bánki Éva is használja a Galegóföld elnevezést, amely több szempontból is szerencsésnek tűnik: egyáltalán nem kelt asszociációkat sem Galíciával, sem a gallokkal kapcsolatban, ugyanakkor egyértelműen utal a térség lakóira, a galegókra. De miért véljük védhetőbbnek a galegót a galiciainál vagy a gallegónál?

 

Az első összehasonlítás eldöntésének miértjére, úgy hisszük, korábban már megadtuk a választ, a galego-gallego páros összevetésekor ugyanakkor már nem csupán a beazonosíthatóság, hanem a befogadhatóság felől is mérlegelnünk kell.

 

Az identitás szempontjából az egy „l”-nyi többlet nagy különbséget rejt: a „galego” szó a népnév (és a nyelv) eredeti, galego nyelvű megnevezése, a „gallego” ugyanakkor ennek spanyol nyelvű megfelelője. Ismervén a Franco-rendszer alatti nyelvi és identitásbeli elnyomást (Manuel Rivas például így idézi föl az erőszakos hispanizálást: „mintha kézzel tépték volna ki a manduláját, úgy tépte ki a tanáruk a hangot a beszédükből, hogy ne mondjanak helyett hát, a grasziasz helyett hrasziaszt12) mindez komoly érv lehetne a galego ént jobban kifejező saját megnevezés átvételéhez, de ne szenvedjünk csőlátásban – sem a „katalánt”, sem a „baszkot” nem az eredeti nyelvből magyarosítottuk, sőt, a baszkot még csak nem is spanyolból 13.

 

Magyar szempontból van ugyanakkor egy praktikusabb, befogadhatósági szempont is a vita eldöntésére. A spanyol „gallego” szóban található ugyanis egy olyan digráf, az ll, mely a spanyolul nem tudó magyar olvasó számára kiejtési nehézséget/tévutat jelent, ennek megfelelően a gallego szó „magyaros” ejtése sem a spanyol, sem a galego eredetinek nem a leképzése. Akkor hát el is dőlt a vita a „galego” javára?

 

Véleményünk szerint nem, mégpedig két okból. Egyrészről, mert magyarban az -icia végződéshez hasonlóan a szóvégi rövid „o” is a fehér holló ritkaságával vetekszik, másrészt, mert a galego nem a portugál ([u]), hanem a spanyol ([o]) ejtésmódot követi a szóvégi hangsúlytalan „o” esetében, vagyis nem okoz sem kiejtési nehézséget, sem toldalékolási problémát a magyar nyelvhasználó számára. 14

 

Meg kell ugyanakkor vizsgálnunk, valóban igaz-e az az állítás, hogy a magyar nyelv és helyesírás nemigen szívleli a szóvégi „o”-t. Noha a mindenki által ismert szabály szerint a magyarban mindössze a „no” és a „nono” végződik rövid o-ra, a Fodor István által jegyzett „A világ nyelvei és nyelvcsaládjai” több, mint negyven olyan nyelvet jegyez, melyek rövid o-ra végződnek, s külön érdekessége a dolognak, hogy közülük számos átvesz más, magyar helyesírási sajátosságokat (pl. baszketto, akposzo, afar-szaho). Mindössze kettő olyat említ ugyanakkor, melyek „ó”-ra végződnek: az eszkimót és az eszperantót (a jelenlegi helyesírási norma a filippínót is idesorolná) – talán nem helytelen azt feltételezni, hogy az összes, könyvben felsorolt, „o”-ra végződő nyelv közül e kettő ágyazódott be leginkább a magyar köztudatba. Azt is mondhatnánk, e megnyújtott szóvégi magánhangzó a nyelvünkbe való befogadás jelképe. A fentebb felsorolt érvek tekintetében ugyanakkor semmilyen írás- vagy kiejtésbeli akadályát nem látjuk annak, hogy a galegóval is így tegyünk – javaslatunk tehát a galegó alak használata.

 

Lábjegyzet:

  1. A Zaicz Gábor által szerkesztett Etimológiai szótár a szó első magyarországi megjelenését 1879-re teszi. Zaicz Gábor (főszerk.): Etimológiai szótár: magyar szavak és toldalékok eredete. Bp., Tinta, 2006. „Baszk” szócikk.
  2. Még csak nem is kell a Baszkföld kapcsán legelsőként feltoluló, mostanság végóráit élő (?) ETA-ra gondolnunk, elég, ha csak a sporttévéken hétről-hétre követhető Athletic Bilbao játékospolitikájára utalnunk, mely nem egyedülálló módon, de tán Európában a leghangosabban hirdeti, keretében csak baszk futballisták szerepelhetnek.
  3. Lásd pl. Asztalos Lajos: „Galego költők”. Korunk, 2008/8, 46-47. o.
  4. Bánki Éva: „Nemzet vagy közösség? Galego identitás az ezredfordulón” Magyar Napló, 2003/11. 37. o.
  5. Xosé-Manoel Núñez: „Regionális önfelismerés és radikális etnonacionalizmus között. A galego nacionalizmus alakulása 1960 és 2000 között a nyugat-európai felfogások tükrében”. Hitel, 2001/12. 91-103. o. 100. o.
  6. Samuel P. Huntington: Kik vagyunk mi? Az amerikai nemzeti identitás dilemmái. Bp., Európa, 2005. 52.o.
  7. Gáldi László: Spanyol-magyar szótár. Budapest, Terra, 1987. „Galicia” és „galiciano” szócikkek.
  8. Ebben talán Kiss Lajos igen alapos földrajzinév-gyűjteményére támaszkodik, mely ugyanezzel a megkülönböztetéssel él 1988-as kiadásakor. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Bp., Akadémiai, 1988. „Galicia” és „Galícia” szócikkek.
  9. Dorogman György: Spanyol-magyar kéziszótár. Budapest, Akadémiai, 1992. „Galicia” és „gallego” szócikkek.
  10. Faluba Kálmán – Morvay Károly – Szijj Ildikó: Akadémiai spanyol-magyar szótár. Budapest, Akadémiai, 2008. „Gallego” szócikk.
  11. „Galicia és Galícia” Nyelv és Tudomány. http://www.nyest.hu/hirek/galicia-es-galicia Utolsó letöltés: 2011. szeptember 28.
  12. Manuel Rivas: „A pillangók nyelve”. Ford: Gergely Veronika. In: Pál Dániel Levente (szerk.): A pillangók nyelve. XX. századi galego próza. 147-158. o. 148. o.
  13. Zaicz: i.m. „baszk” szócikk.
  14. Utóbbira kiváló példa José Eduardo Agualusa A múltkereskedő című (eredetiben portugál nyelvű) regényének magyar fordítása, mely az [u]-nak ejtett hangsúlytalan szóvégi „o” toldalékolása esetében szakít a szokásrenddel, és röviden hagyja azt (pl. „Eduardot”), jelezvén az olvasó számára, hogy a hagyományos írásmód csak megerősítené a már így is rosszul rögzült kiejtést. José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő. Ford.: Bense Mónika. Bp., JAK-L’Harmattan, 2010. (A vonatkozó szerkesztői jegyzet a 4. oldalon található.)

Anya, apa; Sorbanállás közben; Fehérebb a kárminnál

Anya, apa

 

A hegy szemgödrébe apró

fészket váj a szél. Itt nevelgeti

fiókáit, az útra lecsapó, bátor

szeleket. Térülnek-fordulnak,

gyorsan megfutamodnak,

viharköpenyes anyjuk otthon

becézgeti őket. A növendék

körmök hamar kicsorbulnak.

Anya! Anya! Milyen kemény,

milyen szigorú a te szereted!

 

 

Sorbanállás közben

 

Chilis, mandulás, tejszínes, konyakos, áfonyás

akciós csokik a pulton, 1500 kilója. Beállsz te is

a sorba, és most színek és szavak közt válogatsz.

Összetörték egy ezüstmozsárban Afrikát és Ázsiát,

tegnapot, holnapot, chilit, gyümölcsöt, tejszínt –

de vajon… vajon vannak-e valójában ezek a dolgok?  

Vagy csak minden a költők műve, akik a szavakat

konokul belefűzték a valóságba? Ősszel lehullanak

a levelek, aztán a fák újjászületnek, én is beállok a sorba,

és érzi a bőröm a tavaszi napfényt vagy érzi az ínyem

a mámort és a tejkönnyű lebegést minden falatban.

 

A halál rettenetes lesz-e?

Eljátsszuk azt is engedelmesen?

 

 

Fehérebb a kárminnál

 

Lezúdulnak az árnyékok a völgybe. Este van,

most már tapogatózik a szorongás, félig nyitott

ajtót keres, rendetlenséget, zavart, a gyász

valamilyen jelét. A köd mögött már ott tündöklik

 a sötétség. Földre lapulnak a bokrok is: puszta

árnyékok ők, az éjszaka katonái. A kertkapuban

megmoccan a félelem. De vajon ez a hazugul

langyos rengeteg görgetné a halál képtelenségét?

 

Fehérebb a kárminnál, feketébb a vérnél.

 

Erdély – vadak – angyalok

A kolozsvári Philolibri és az ÚjNautilus Kritikai Műhely közös műhelymunkájának szövegei:

1. A meghajlás művészete – A Korunk fiatal szerzőinek antológiája, szerk. Balázs Imre József

 Serestély Zalán: Amikor hova is sietnénk

„Önmagam szándékosan gerjesztett felülírása, a magam nézőpontjába vetett mindenkori kétely, a megingások artikulálása a legbizalmasabb vallomás.”

 

2. Balázs Imre József: Fogak nyoma

 Ficsor Zsófia: “Virág volt ez a vers, almavirág”

„A nyom, mint a kötet egyik szervező motívuma, rendkívül összetett: nemcsak magát a nyomot, a hozzá kapcsolódó emléket jelenti, hanem annak hiányát is, a másik eltűnését is.”

 

 András Orsolya: Szelíd idegenségek könyve

„Mindenki, aki szavak héjába göngyöl, azon dolgozik, hogy a mások szavaiban megérzett vibrálásnak utánamenjen, kinyomozza, hogy mi a szép benne, s minden gesztusa, ami ezt célozza, újabb nyomhagyás, eltakarása a kezdeti nyomnak, rétegek egymásra rakódása.”

 

3. Bálint Tamás: Visszaút a fekete folyón

Makai Máté: A változ(tat)ás körülményeinek elpanaszolása

„Az átkelés azonban nem földrajzi felfedezést, hanem belső változást ígér. Ennek az olvasatnak a pontosságát azonban a kötet kapcsán kiiktathatatlan allegorikusság újfent kérdőre vonja. Az utóhang kimondja az átkelés eseményét, azonban, hogy hova jutottunk, homályban marad.”

 

4. Lövétei Lázár László: Árkádia-féle

Gorove Eszter: A “semmi sincs” Árkádiája

„Árkádia a bukolikus költészet otthona, idilli világ, a görög hagyományban a pásztornép által lakott vidék. Lövétei Lázár László Árkádia-féle című kötete mégsem egészen ilyen világba kalauzol.”

 

5. László Noémi: Százegy

 Kovács Emőke: Százegy maszk és bujócska

 „A rejtőzködés a lírai én létezési módjához tartozik, talán ez az, ami annyira időszerű ebben a költészetben: problematikus bármiféle stabil meghatározás, a szerepek bújocskára hívnak. Tárgyias élményvilág a László Noémié: dinamikus, sokszínű és mindig kész arra, hogy elfogadja a világot és az elfogadás gesztusa után átértelmezze azt;”

 

6. László Noémi: Papírhajó

Csordás László: Csak ringani a nyílt vízen

 „Minden olyan törekvés szimpatikus, ami a kanonizált irányok mellett (vagy épp ellenében) jelenik meg az irodalmi színtéren. Ebben a lassan változó poétikában talán több lehetőség rejlik, mint azt első pillantásra gondolnánk, László Noémi nagy utat tett meg a naiv megszólalástól az iróniáig és az irodalmi hagyományokra való rájátszásig.”

 

7. Karácsonyi Zsolt: Igazi nyár

Csuka Botond: Angyaltánc és vadászat

 „A költészetről föltehető kérdések közül kitüntetett helyen áll, hogy miképpen itathatja át azt a filozófia, hogyan lehet – ha egyáltalán lehet –, a költészet ’filozofikus’.”

 

András Orsolya: Átjárások angyalokkal, átlátások nyári fényben

 „A seb, a folyamatként felfogott különbözőség, a nyomok eltörlésének nyoma is dekonstruktívak, az állat így lehet istrice. Kisebesedett az oppozíció, az embert, aki félig angyal, félig állat, az angyalállat megszabadította a szellem és a gép agresszivitásától, lelket lehelt belé a szemlélődésben, s antinomikus létének feszültségét a határaiban kiélezve a hitbe vitte.”

 

8. Szabó Róbert Csaba: Temetés este tízkor

Szűcs Orsolya Noémi: Tértörténetek

 „Bujkál valamiféle tudattalan elfojtás és bűntudat ezekben a szereplőkben, ami néha  csak ilyen alakváltások révén oldódhat fel, legyen az büntetés vagy felszabadulás.  A Jób leánya című történetben szinte obszesszióvá válik a bűnhődés terhe: „azt kezdte képzelni magáról, hogy valamiféle bűntudat kivetülése…”

 

9. Fekete Vince: Védett vidék

 Dobás Kata: Védett vadak

 „A titkos, rejtőző barlangok és tengerszemek, valamint az egyre ringó angyalarcok ugyanarról adnak hírt: van, ami nem illeszkedik a fősodor szerkezetébe, mert nem leírható, mert nem megragadható.”

 

Borbély András: Esőváró, múltvigyázó

 „A nyelv olyan negatív hatalomként értelmeződik itt, amely mind a dolgok közvetlen szemlélését, mind a Másikhoz való kölcsönösségi viszonyt, vagy akár a Másik megértését és a Másikon való segítés lehetőségét inkább meggátolja, mintsem lehetővé teszi.”

 

Védett vadak

„S a reggel, mint egy villanás,

Tűnő perc, szétzengő cikkanás…”

(Kérdés)

 

Fekete Vince válogatott verseiből összeállított kötete kapcsán sok olyan dologról lehetne beszélni, amelyek kapcsolhatóak lennének a költő eddigi munkásságához, megjelent versesgyűjteményeihez, vagy magáról az összegzés jelenségéről is lehetne szólni – hogy mégsem ezek kerülnek most előtérbe, annak leginkább az az oka, hogy Fekete Vince Védett vidék című kötete (is) nehezen megközelíthetőnek bizonyul az olvasás során. S minthogy ez elsődleges tapasztalat, talán érdemes éppen ezt a hatást körüljárni.

 

A gyűjtemény felépítése nagyon tudatos szerkesztésről árulkodik, úgy tűnik, nem tekinthetünk el ettől sem, amikor a kötet verseiről beszélünk. A nyitó- és záróverset leszámítva a kötet négy fő részre tagolódik. Ezek érdekessége, hogy a versek mennyiségét tekintve egyre rövidülnek, az utolsóban már csupán egy alciklus szövegei olvashatók. Ennek és a keretet képező két versnek is köszönhető, hogy a Védett vidék struktúrája igen zárt, olykor már elidegenítően zárt, hiszen a mottó(k)nak, a szövegeknek matematikai pontossággal kiszámított a helye, s a felépítés mintha az olvasás egyirányúsítását erősítené. Ugyanakkor, s ez legalább akkora hangsúllyal jelentkezik, ahogy azt már többízben jelezte is az eddigi kritikai visszhang,[1] a kötetből kirajzolódó természet- és időszemlélet éppen nem az egyenes irányúság felé mutat, hanem a körkörösséget, a folyamatos elindulást, visszatérést, a múlt és jelen egymás mellé rendelését helyezi előtérbe.

 

A Védett vidék szövegei lényegében ezeket járják körül, indítva a gyermekkori helyek, emlékek felidézésével, majd a Másik megjelenésével, a vele és a természettel való kapcsolat hasonlóságával, végül a halál, az elmúlás képeivel. Ezeket leglátványosabban a kezdő- és a kötetzáró vers hivatott keretezni: „Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépies, ennyire monoton nem lehet / úgyszólván minden, nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület, // hogy így menjen szakadatlanul, / hogy fölépüljön, fölemelkedjék, / majd semmivé váljon hirtelen, / mint egy darabjaira hulló nyakék”. Vagyis ez a körkörösség egzisztenciális magány megtapasztalásához is vezet, hiába a feloldódó Én-Te viszony, hiába a természettel való szoros kapcsolat, mindez nem vezet semmilyen út megnyugtató végéhez. Kosztolányihoz hasonlóan Fekete Vincénél is úgy tűnik, hogy nincsen fejlődés, az ember a születésétől halad a halála felé. Csakhogy mindez kicsit monotonná, sőt kiszámíthatóvá is válik egy idő után, ami semmiképpen nem írható a kötet javára – gondolva itt elsősorban arra, hogy mivel a keretet alkotó versek szövegszerű egyezéseket tartalmaznak, maga az olvasó is óhatatlanul belesodródik a körforgásba, vagyis éppen abba, amit a lírai én kérdések elé állít. Ami megbontja ezt az értelmezést, az csak nagyon ritkán, viszont annál nagyobb erővel tör felszínre néhány sor és költői kép erejéig. Érdekes, hogy ezek mindegyik részben megtalálhatók, az első ciklusban például A vidám lakók című versben: „A vidám lakók ott / lebegnek a fák mögött, / a parki tóban. […] A tó mélyén fura, állati indák / kígyóznak lüktetve, testüket / körbezsongják. […] És most itt, a tó mélyén, / a víz alatt, »örökké tart / már a pillanat.«” (24.) Ebből a részletből érdemes kiemelni, hogy bár Fekete költészetére igen jellemző a pontos, mindent megnevezni tudó leírás, itt ez elmarad, s helyette az állati és a növényi (állati, inda, kígyó) párosul a fura jelzővel. Továbbá éppen egy intertextus révén (Jékely Zoltán) számolódik fel az idő monoton kiszámíthatósága, s a pillanat megmarad mindenkorinak – noha a könyv szövegei éppen az idő múlásával (ahogy ezen recenzió választott mottója is mutatja) tartanak szoros kapcsolatot, még akkor is, ha az közben egy körforgás része.

 

A Vak visszhang című ciklusban olvashatóak a következő sorok: „Van, amikor csak / a fákat látjuk, csak az erdőt, és nem érezzük, amit / amúgy is tudunk magáról a hegyről, hogy benne / titkos barlangok hallgatnak, vagy tengerszemek / rejtőzhetnek.” (45., kiemelés eredetiben) És végül, a záróciklusban mindez már az elmúlás képeivel párosul: „hideg lesz lent és vaksötét / s a semmi körbe-körbe […] kásásan kéklik lent a mély / szomorú angyalarcok / ringanak egyre és / hajuk az égbe kapkod”. (73.) A titkos, rejtőző barlangok és tengerszemek, valamint az egyre ringó angyalarcok ugyanarról adnak hírt: van, ami nem illeszkedik a fősodor szerkezetébe, mert nem leírható, mert nem megragadható. Ahogy láttuk, a kép mindegyik ciklusban másfelé mozdul, de a kép a fontos – hogy valahol lent a mélyben valami megbújik, s az a valami lokalizálhatatlan, megnevezhetetlen és ideje sem mérhető. Ezek a sorok, nagyon finoman bár, megbontják a monotonitást, a véget nem érő körforgást, de én úgy érzékelem, a lírai én viszont nem mozdul ezek felé, marad a védett és ezért biztonságos vidéken.

 

Írásom elején azt állítottam, hogy a Védett vidék nehezen megközelíthető kötet. Ebben bizonyosan közrejátszik a könyv struktúrája, valamint a versek olvasásának jól kiszámított útvonala is. Mindebből következik, hogy Fekete Vince védett vidékénél számomra sokkal izgalmasabbnak bizonyulnak védett vadjai, a vidám és szomorú lakók – éppen kiszámíthatatlanságuk okán.

 

Fekete Vince: Védett vidék. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy – Ráció Kiadó, 2010.



[1] A leglátványosabban Koncz Tamás recenziója („Magamat körbejárom”) emeli ki ezt a jellegzetességet: http://www.barkaonline.hu/kritika/1990-fekete-vince-koeteterl

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info