Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjuk, ebből rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy és ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga után, ami helyes és méltánylandó. A felesége, akit otthagyott, szép asszony volt, de szelíd természetű és erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint asszonyoknál, akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban laktak, a szőke, gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig eleinte gyenge csípőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint ember: se jó, se rossz. A két fiát éppen olyan keveset csókolta mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban kiderült.
A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjuknak lelke csillogott. Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velük ment, ha iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott a nő. Egy bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére esett, sőt fáradtságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok kísérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.
Witman fiai keveset törődtek az anyjukkal meg a szeretőjével; terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást könnyen intézték felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltalán nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az időt.
A padlás egy rejtett zugában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. Nyilak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették a vacsorát – az anyjuk egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szívet, kezük közé vették a meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.
Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
Különben a házban keveset törődtek velük. Az első emeleten egy öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki keveset volt otthon és egy varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember volt a tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal se a lakókkal. A földszinten egy üveges és egy rőfösüzlet volt. Senki se tudta, hogy ezekben a boltokban mikor járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos udvarban sohasem lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint mindenütt másutt. Talán csak a két fiú volt, akik jól mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan, mint két nagy szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… Bagoly kellett, kellett…
Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték, amint a titokzatos madár szemében a fájdalom színes tüzei egymás után kigyúlnak. Aztán drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképpen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik, minden valószínűség szerint a fejében. Aztán elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott ereje feléjük, rájuk suhanna. Így aludtak el.
Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek felfelé és meleg véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovaik patái alatt.
Az ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontig ható rémes hang, minden képzelhetőt felülmúlt, de éppen emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öreg asszony jött felé, de ugyanekkor egy oldalfolyosó végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén megsimogatta a nyúlánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül ajtók nyíltak ki halkan és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtuk; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a parfümillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmind? Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágranyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbúcsúzott azután, de megígérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hívták – igen szépnek találta a nevet és végül ezt mondta:
– Kezét csókolom.
Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak s enyhe szél fúj, érezni, mint úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket és kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc múlva az öccse jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is még a lég asszonyairól beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal és lebegve, úszva oda nyújtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velük maradtak a szobában. Összefogóztak, hajladozva, mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú álmatag vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli levegőben.
Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett és lehunyta a szemeit. A fiúknak egymásba villant a szemük. Mind a ketten ütni kezdték. A leány most már tele szájjal kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkínozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszínű selyem pongyolájához és csakhamar abbahagyták a mulatságot. Összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok között, akiket valaha láttak. A nő azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A leány a kapuig kísérte őket és megcsókolta a kezeiket.
Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatatlanul felülmúlja összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kínzását is.
– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
– Ez az, amit annyi fáradtsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az iskola felé. De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek akkor, hozzatok valamit. – Intett és becsukta az ablakot.
A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától.
– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyűrűket – jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
– Igen, de honnan veszed?
– Van anyának, kérünk tőle.
– Nem ad.
– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
– Pedig négy arany karcsatja van és hét gyűrűje van.
– Az ujján is hord három gyűrűt.
Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel kirakott karperec.
Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a nyakas természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.
A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.
– Nem lehet tőle kérni.
– Semmi szín alatt.
– Nem fog adni.
– Nem, nem.
– Ki kéne törni a szekrényt.
– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
– Nem fog fölébredni!
Tele volt a szívük gyűlölettel, a szőke, kékszemű, lusta és kövér anyjuk iránt, szerették volna őt is megkínozni.
– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj nem lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes karcsatokat és gyűrűket.
– Ne vigyük el mind!
– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd bőgjön utána.
A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást és mindezt zsebre vágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzés közben elhatározták, hogy csak éjfél tájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola után szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak és ha az anyjuk ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú múlását.
Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű kinyitott zsebkését. Ő ment elöl. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső ebédlő szobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse nyikorgott. Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak kövér széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába csomagolva dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan patakozott benn a paplan alatt.
– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik, – most szedjük elő a dolgokat.
Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, gyűrűket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően elosztoztak rajta.
– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, de az átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját belülről bezárta és az ablakból a párkányra kilépve bejött a nyitott ablakon.
Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. Levetkőztek, ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva pár pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.
Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és azért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fiúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltűntek, zsebeikben a kincsekkel.
– Még iskola előtt!
– Jó!
– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
– Hogyne, ma különösen.
– Tizenegy órára úgyis hazahínak.
– Siessünk.
A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
– Nesze, ezt hoztuk.
– Ez mind a tied.
A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé fordult.
– Ma vagy holnap jövünk.
A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába.