Végre elmentek!
Hat napja, négy órája és huszonhét istenverte perce várok egy lélegzetvételnyi magányra. Hajszálpontosan. A front, lett légyen az bármelyik, már csak ilyen: jobb híján nincs más szórakozás csak a parányi homokszemek számlálása, melyek ráérősen peregnek nyomorult életünk búrájában. Egyszerű játékszabályok: óráról órára, percről percre csökken az a halom, amely a hátralévő szenvedéseket jelenti, s nő a másik mintegy tűrőképességünket dicsőítendő. Vagy ahogy mi tekintünk rá, egyszerű véráldozatai a háború istenének, azt a százegyedik fekvőtámaszt, amelyet életünkért, e merőben hősietlen harcban nyomunk ki a ránk szabott kötelességek ólomsúlya alatt.
Mellesleg köszönjük szépen, de a harci szellem, nos hát az ideát töretlen. Még olyan apróságok sem vethetnek gáncsot neki, mint egy üszkösödő lábujj teszem azt, amivel a minap járultam a mindenható tábori felcser színe elé: „Hogy ez? Ne is törődjön vele!” – bíztatott nevetve a nemes gyógyítónk – „Az első sortűz majd begyógyítja.”
Tudom, mit gondolnak, de ne is lepődjenek meg ilyesmin, így megy ez minden patkányjárta, hullaszagú, pocsolyás lövészárokban széles e vidéken.
Már én se teszem.
Nem is tudom mi lepett meg utoljára. Emlékszem egy cikkre, az osztag, golyó lyuggatta faliújságjára, mindjárt a vezérkar, a mártírhalál üdítő ígéretével kecsegtető plakátja mellé tűzve. Fekete-fehér, gyűrött fecni volt csupán, elmosódott félkövér betűkkel tiltakozva a katonák alkoholizmusa ellen.
Akkor jó ideje először és utoljára egetrengetőt nevettünk a fiúkkal, s felidéztük a havi egyszer kapott, ötven főre szétosztott whiskynk tölgyfahordótól karakteres ízét. No, meg az arcszeszünk savként maró, mégis szinte már elviselhető aromáját.
Alkoholizmus? Biztosíthatok mindenkit, mifelénk az is egy a valótlan álmok fényévhosszú listáján.
Egyébként, ha nagyon érdekeli önöket, Peckes vagyok, legalábbis ideát így hív mindenki. Ezzel illetik azokat a bakákat, akik abban a kivételes szerencsében részesültek Fortuna részéről, hogy kettőnél több végtaggal és érzékszervvel rendelkeznek. Peckes. Errefelé az ilyen katona ugyanis peckes, egyenesen a Nagy Könyvből kivágott mintapéldánya a feláldozható golyófogóknak. Az igazi nevem szóra sem érdemes, figyelembe véve, hogy innét amúgy sincs menekvés oda, ahol értéke és szerepe lenne a két név luxusának. Úgy értem, ez a világom, s ebben is fogok meghalni. Nincs értelme hát hasztalan és fölöslegesen idegen ízekkel és adalékokkal felhígítani azt a keserű likőrt, amelyet immáron harmadik éve szopogatok mostoha sorsom jóvoltából. Különben is, Lucifernek elég egy név is, hogy halálig tartó benyomást tegyen az emberre. Akkor hát minek flancolni, nem igaz? Ha neki jó, akkor a magunkfajtának is, már pedig előbb vagy utóbb ő lesz cafatokra szaggatott lelkem vasvillás házigazdája. Míg világ a világ…
Ha már a vörös fickónál tartunk a szarvakkal, hadd mondjam el, hogy egyházi neveltetésben lehetett szerencsém részesülni szüleim felbecsülhetetlen nevelési elképzeléseinek okán, s ekképpen, mint minden hozzám hasonló szerencsés bennfentes, természetesen én is az epémmel egyértékűnek tartom az egyház szent intézményét papostul, dogmástul, mindenestül.
Ne vessenek rám követ ezért a betűimet olvasván, de nincs mocskosabb képmutató azoknál, akik az Úr nevében várnak alamizsnát egy olyan rendszeres, de főként módszeres népámításhoz, mely nem átallja büntetlenül a „kiaknázandó” gyermeki ártatlansággal helyettesíteni a cölibátus, s ingyenéléssel a jólét hátborzongatóan fontos problémáját. Mindenesetre ami késik, nem múlik. Sovány, ám tápláló vigaszt nyújt nagyapám egyik kedvelt mondása: „Az a jó a pokolban, hogy mindig van még egy szabad hely!”
Tudniillik, két fajta katona létezik: az, amelyik már nem hisz Istenben, és az, amelyik épp most kezdett el hinni benne. Ki kárhoztathatná bármelyiket is? Képzeljék csak el: ha az életük csupa láng, süvítő, robbanó, loccsanó halál, ha nincs más, csak a holnap mája, s minden nap ugyanúgy önök szolgálnak fő fogásként a Nagyok asztalán, akkor barátaim, a teológiai határok kevesebbet érnek, mint a légypiszok a zsindelyen. Hisznek, nem hisznek, ez a dilemma mielőtt kihűlnek, s korántsem jobblétre szenderülnek. Kevesen jönnek rá, hogy lényegében teljességgel mindegy. A csuklyás fickó a kaszával nem számít fel felárat a vallási meggyőződés helytelenségért. Inkább csak amolyan kapaszkodó ez, mint mikor a kisdiák elszántan szorongatja a jegyzeteit egy dolgozat előtt. Már semmit sem tehet, amivel előrébb jutna, már késő, de a puszta tudat, hogy kapaszkodhat valamibe nikotinként hat zaklatott lelkére.
Boldog naivitás, áldott kényszerképzetek!
Apropó, engedelmükkel rá is gyújtok, most, hogy senki sincs itt, hogy közösen cipelt bajtársi balszerencsékre hivatkozva elkérje a maradék szálakat. Ha szerencsém van, ennyi év füstölés után, talán előbb visz el egy újabb slukk, mint egy golyó a homlokomba. Nevezhetnénk kapaszkodónak ezt a fajta hozzáállást is az egészségem, a hamisított Malboro oltárán való idő előtti feláldozásának, a lelki megnyugvásom érdekében, ám részemről egy ilyen metafora az eddig lejegyzett gondolatok rút, földbe tiprása volna.
Mibe kapaszkodjon a magamfajta, ha épp nem egy szurony vagy revolver olajos tapintása karcol biztonságérzetet üveglapnyi lelkébe? Mikor a térdem úgy remeg, hogy véresre veri a párját és viszont, mikor a fogaim zománcot forgácsoló vacogással tiltakoznak a sorsom ellen, ugyan mibe kapaszkodjak.
Drága Lénám, ugyan mit markoljak görcsösen, hogy elviselhetővé tegye felgyorsult haldoklásom értelmetlen perceit?
Így is van. Az élet nem más, mint elnyúlt haldoklás, várakozás a csúcsponttól, melyet születésünk pillanatában élünk meg, az elkerülhetetlen kilakoltatásra e világból.
Hat napja, négy órája, s immáron harmincegy perce várok rá, hogy kezembe vegyem az utolsó kapaszkodómat jelentő emlékem egyetlen tárgyi bizonyítékát. Egy totemet, ha úgy tetszik. Mondhatnám, ha bűnügyi nyomozás folyna szánalmas magánéletem kronológiájáról, mindjárt az első nap parkoló-pályára kerülne az ügy bizonyíték híján. Ugyanis a tettes, azaz jómagam, aki mindenképp bűnös minden vádpontban, magánál tartja az egyetlen nyomát, hogy valaha szerelmes…pardon, sültbolond volt.
Ej, de gyűlölöm az „sz” betűs sátánfattyát!
Nem más az, csak a csalódás és szenvedés varázsigéje, egy biztos recept legfontosabb adaléka, az elkerülhetetlen pofáraeséshez. Mégis oly kérlelhetetlen saskarmokkal ragaszkodom a fotódhoz! Szinte hullamereven. Hah, egy újabb tünet életem kórtörténetébe, melyben a diagnózis már rögtön a címben foglaltatik.
Oly szép vagy még mindig, te drága emlék! Bár gyűlölnélek, s te magad tettél volna érzéketlenné, miután sürgönyben közölted: találtál valakit, beleszerettél. Százezerszer inkább egy acélgolyó tépne belém, mint a szavaid pengéje. Bár ne kísértene olya kegyetlenül beszédes tekinteted, mely arról mesélt, amiről férfi csak álmodhat. S lám, most, hogy csak emléked őrzöm pusztuló kastélyom ódon falai közt, a te képed, a te színarany arcod nyújt nehezéket lebbenő életem súlytalan lapjaira. Ha te nem volnál belémivódva, akár egy makacs folt a hajtókámon, a szél, az az istenverte, mindent átfúvó orkán, elsöpörné az utolsó fogódzkodóm, s vele együtt épp oly könnyedén engem is.
Múltban élek, ha már jövőm okafogyott.
S most, hogy egyedül vagyok, csókot csenek élettelen, tökéletlen másodtól, fogom a papírt, melyet egykor önnön bársonykezeddel adtál, remélve, ha létezik bármilyen szikrája e világon felsőbb erőknek, ha igazság nem is maradt egy csepp sem Isten kedvenc „mindenes-levesében”, feléd küldik, amit érzek, s megérzed: rád gondolok!
Most még, s aztán mindörökké!
Aztán a magány elillan, helyette harsonaszó tör át a rókalyukba mélyesztett fekhelyhez vadul és kéretlenül, akár egy kósza haramia. Olybá tűnik felcsendült az utolsó hívó szó: „Rajta, rajta, gyerünk fiúk! A hazátokért!”
Magam is pattanok fel, csak előbb zsebembe mélyesztem a hat kontinens legdrágább kincsét, melynél keresve sem található értékesebb számomra, mióta Téged elvesztettelek.
Enélkül, nem tudom megtenni, nem vagyok képes elhagyni még egy ilyen ocsmány létet se a halálért. Csak tudnom kell, hogy ott van egy részed, és nem jelöletlen test leszek csupán teáltalad. Észben kell tartanom, hogy léteztél, s csakugyan nem a képzeletem gonoszsága ültetett életembe, s törölt ki onnét később. Ha már mindent elvesztek, csak a bizonyosságot hadd tartsam meg, hogy egyszer, egy képtelenül tűnékeny, ám mégoly feledhetetlen ideig szerettél engem.
A búcsú fájdalmas, de már hónapokkal ezelőtt lejátszott sakkparti. Mattot adott a saját életem, ugyan mit tehetnék? Kidőlök a sorból. Jön a végső lélegzet, érzem sajgó csontjaimban, s lesoványodott tagjaimban. Szentimentális? Meglehet, ám a helyemben még ez is csak a halál közelgő tünete. Végre rám lehelt a csuklyás bűzös leheletével.
Az igazi golyó általi kötél, egy romantikus bolond kivégzése, ostoba, érzelgős bűneiért. Halálra ítéltek, s én azt, ha örömmel nem is, de büszke belenyugvással fogadom, mintha csak szemüveget írna fel az orvos lassan vénülő, ám még ifjonti hévvel vizslató szememre.
Fogom a puskám, barbár cinkosom, a fába és acélba öntött gyilkost, s fesztelen arccal hagyok hátra mindent. Egy perc múlva, ha minden jól megy, semmi vagyok…
