A mai hírolvasó vagy tévénéző, miközben a Magyarország és Örményország közti diplomáciai konfliktusról hall, valószínűleg nem jut eszébe az a több száz éves közös múlt, ami az örményeket a magyar történelemhez kapcsolja. Érdemes tehát nagyvonalakban felidézni ennek a történelmi kapcsolatnak néhány fontosabb állomását.
A történeti hagyomány az örmények Erdélybe való betelepedést egyetlen dátumhoz, 1672-höz köti, az újabb kutatások azonban sokkal árnyaltabb képet rajzolnak erről a népességmozgásról. A moldvai és lengyelországi örmények Erdéllyel való kereskedelmi kapcsolataira már a középkortól vannak adatok, a fejedelemség korában pedig egyre gyakrabban történik említés róluk. Egy 1634-es irat Csík-, Gyergyó- és Kászonszékben lakó örményeket említ, Gyergyószentmiklóson és Erzsébetvároson való jelenlétükre pedig több 1672-t megelőző adat is van. Valószínű tehát, hogy lassú beszivárgás formájában már a 17. század elején, majd a század második felében nagyobb számban a Moldvához közel eső szorosok közelében telepedtek le.
A 17. században érkező nagyobb örmény csoportok Gyergyószentmiklóson, Csíkszépvízen, Marosfelfaluban, Görgényszentimrén, Petelén, Ebesfalván és Besztercén telepedtek le. A Minász püspökkel együtt Besztercére települt örmény vezető réteget a konkurenciától tartó szászok egy pestisjárvány ürügyén kitiltották a városból, 1712-ben ők alapították meg az erdélyi örménység egyik legfontosabb városát, Szamosújvárt (Armenopolis). Szamosújvár azon ritka Kárpát-medencei városok közé tartozik, melyek előre meghatározott terv szerint épültek. Különlegessége továbbá, hogy a barokk jegyében épült polgári házainak többsége máig épen megmaradt. A másik fontos központjuk a letelepedésüket engedélyező I. Apafi Mihály birtokán, az egykori Ebesfalván jött létre. Ennek nevét az örmények (!) a magyar királylányról Erzsébetvárosra változtatták, az örmény templom főoltárképén pedig Szent Erzsébet jelenik meg, akinek arcvonásai „véletlenül” az örményeket rendszeresen támogató Mária Teréziára emlékeztetnek.
Két másik fontos település, ahol jelentősebb örmény lakosság tömörült Csíkszépvíz és Gyergyószentmiklós volt. A székelyek persze a katonai szolgálat alól való mentességük és gyors meggazdagodásuk miatt irigykedtek rájuk, és különböző határozatokban ki is fejezték gyanakvásukat velük szemben, például megtiltották nekik a kútásást, a templomépítést, reggel kilenc előtt nem mehettek a piacokra, stb. I. Apafi Mihály azonban jó érzékkel belátta, hogy az örmény kereskedők hasznára válhatnak Erdélynek. A külkereskedelemben betöltött szerepük létfontosságú a 18. század folyamán, főként marhakereskedelemmel foglalkoztak, a Moldvából és Erdélyből fölvásárolt szarvasmarhát alföldi legelőkön hizlalták fel, majd hajtották pesti és bécsi vásárokra. Presztízsük azonban úgy a nemesség, mint a paraszti réteg szemében igen alacsony volt, ugyanis ezek nem tartották tisztességes foglalkozásnak a kereskedést. Azonban az örmények mindig is keresték és élvezték is az államhatalom támogatását, olyannyira, hogy a 18. század vége felé két városukat, Szamosújvárt és Erzsébetvárost a szabad királyi városok sorába emelték. Katolikus vallásuk miatt a Habsburgok szívesen adtak kiváltságokat nekik. A 18. század folyamán, hasonlóan a románokhoz, többször is kérték felvételüket negyedik rendként az erdélyi politikai nemzetek (magyar, szász, székely) sorába, de ez a másik három rend ellenállásán megbukott.
A kezdeti ellenállás ellenére azonban az örmények nagyon gyorsan és sikeresen integrálódtak. A 19. század második negyedétől a magyarok is egyre inkább építenek az örményekre, akik minden erejükkel igyekeztek beolvadni a magyar társadalomba. Asszimilációs törekvéseik célpontjául nem a románokat és nem a szászokat választották, pedig Erdélybe érkezésükkor mindnyájan beszélték a román nyelvet. A 18. és 19. század során több örmény szerzett magyar nemesi rangot, pl. Simayak, Karácsonyiak, Lukácsok, Csikyak, Jakabffyak, Lászlóffyak, Issekutzok, Kábdebók, Gorovek. Már a 19. század elején följegyzik róluk, hogy egymás között sem az örményt, hanem a magyar nyelvet használták, sőt néhány magyarul, de örmény betűkkel írott levél mellet előkerült Pázmány Péter Makula nélkül való tükör című munkájának kéziratos, szintén örmény betűkkel írott magyar nyelvű változata is. Integrálódásukat megkönnyítette az is, hogy betelepülésük után néhány évtizeddel a gregoriánus keresztény vallású örmények egyesültek a római katolikus egyházzal, ennek következtében elfogadták a pápa hatalmát és a katolikus tanokat, azonban megtarthatták sajátságos rítusukat ésa liturgia nyelve továbbra is az örmény maradhatott. Az Erdélyben élő örmény katolikusok a mai napig nagyobb ünnepek alkalmával örmény rítusú és részben örmény nyelvű szertartáson vehetnek részt.
A 1848-49-es szabadságharcban vállalt jelentős szerepük miatt (az „aradi tizenhárom vértanú” közül ketten is örmény származásúak voltak: Kiss Ernő és Lázár Vilmos) a 19. század második felére önképük és a magyarok róluk alkotott képének legfontosabb elemévé a hazafiasság és a magyar nemzet iránti lojalitás vált. Igaz, ekkorra már többnyire teljesen beolvadtak a magyarságba, ezt mutatja a századfordulón kibontakozó ún. armenizmus mozgalma is, mely az örmény gyökerek újrafelfedezését tűzte ki célul. A mozgalom egyik legjelentősebb figurája Szongott Kristóf gimnáziumi tanár volt, az Armenia magyar-örmény havi szemle alapító-főszerkesztője, Szamosújvár monográfusa és a szamosújvári Örmény Múzeum megalapítója. Ugyanebben az időszakban több jelentős örmény politikus vett részt az ország kormányzásában (pl. Gorove István, Dániel Ernő miniszterek, Lukács László pénzügyminiszter, miniszterelnök).
Az örmény genocídium (1915) után jelentős számú örmény menekültet fogadott be úgy Budapest, mint a már Romániához tartozó régi örmény centrumok. Ezek leszármazottai és az Erdélyből kitelepült, már asszimilálódott örmények alkotják a jelenlegi magyarországi örmény kisebbséget. Ez utóbbiak magyarörményként határozzák meg magukat, havonta Budapesten megjelenő folyóiratot (Erdélyi Örmény Gyökerek) is működtetnek. Egyébként mind a magyarországi, mind az erdélyi örmény kisebbségek tagjai közül nagyobb számban csak a geocídium után érkezett örmények leszármazottai beszélik az örmény nyelvet.
A 17. században betelepültek leszármazottai csak egyes „eredetmítoszaikban” őrzik Örményországhoz való kötődésüket. Őseik eredeti lakóhelyének Anit tartják, mely 961-től a Bagratida örmény királyi ház fővárosa volt. A 11. századi szeldzsuk török majd a 13. századi mongol betörések Ani lakosságának tömeges kivándorlását idézték elő. Innentől kezdve Ani az örmény államiság szimbólumaként élt mind a kivándorló, mind pedig a helyben maradt örmények emlékezetében, mivel egészen a legutóbbi időkig önálló örmény állam a különféle birodalmak terjeszkedése következtében nem jöhetett létre.
Ani mint az önálló államiság (elvesztésének) szimbóluma így a Kárpát-medencei örmények történelmi sorsát és a jelenlegi örmény-azeri konfliktust is összekapcsolja, hiszen ez utóbbi alapját az örmény lakosságú Hegyi Karabah fennhatósága körüli vita képezi, ami ugyancsak az örmény államiság kérdésköréhez tartozik. Hegyi Karabah a 7. század végétől különféle neveken (Aransahik, Hacen) önálló fejedelemséget alkotott, szoros kapcsolatot ápolva az „anyaországgal”. 1822-ben az Orosz Birodalom örmény tartományának részévé válik, 1918-ban pedig a szovjetek azeri fennhatóság alá helyezik Karabah (jelentése: fekete gyümölcsöskert) néven. Karabah így sem az 1920-ban kikiáltott Örmény Köztársasághoz, sem az 1921-ben fölállított Örmény Szocialista Köztársasághoz nem tartozhatott hozzá. Az 1920-ban kikiáltott állam vezetői a szovjetek elől Karabah és Zangezur hegyeibe menekültek (ez utóbbi név Bodor Ádám A Zangezur hegység című kötetéből lehet ismerős). Karabah, annak ellenére, hogy a szovjet idők alatt is többször kinyilvánította az Örményországhoz való visszakapcsolódás igényét, a szovjetek nem foglalkoztak érdemben a kérdéssel. A Szovjetunió összeomlása után Karabah kinyilvánította függetlenségét, amit azonban egyetlen állam sem ismert el. A 90-es évek azeri-örmény háborúi szintén nem hoztak megoldást a majdnem teljes egészében örmény lakosságú Karabah államjogi státusát illetően, az azeri-örmény viszony egyre inkább elmérgesedett, így a felelőtlen magyar diplomáciai „manőver” csak tovább szítja a térségben uralkodó, háborúval fenyegető feszültséget.
1944 novemberében magyar nyelvű felhívások árasztották el Kárpátalját, melyek tudtul adták a lakosságnak, hogy nemcsak a magyar és német katonák és tisztek, hanem „a német és magyar hadköteles egyének is 18 évestől 50 éves korig” jelentkezni kötelesek. A falvakban kisbírók dobálták ki, hogy a férfiaknak részt kell venniük a „háborús károk helyreállításában”, a „hidak és utak javításában”.
Negyvenezer magyar és német nemzetiségű férfit sikerült így, a „háromnapos munka” ürügyén összetoborozni. Aztán a „háromnapos munkából” egy év vagy még hosszabb lágerekben végzett kényszermunka lett, melyet – amennyire a veszteséglistákból rekonstruálni lehet – a „híd- és útjavítók” majdnem a fele nem élt túl. Sokan el sem jutottak Szibériába, hanem a kárpátaljai gyűjtőtáborokban dúló járványoknak estek áldozatul. Hogy hányan tértek haza örökre megnyomorodva, testileg-lelkileg rokkantan, azt még a roppant nagy levéltári forrásanyagra és közösségi kutatómunkára (portabejárásra, oral historyra) épülő Mi Golgotánk is csak sejtetni tudja.
A Dupka György szerkesztette összefoglaló műből úgy tűnik, egy kárpátaljai magyar értelmiségi ezekben az években kétféle módon biztosíthatta a jövőjét. Vagy mindent hátrahagyva elmenekült, vagy tevőlegesen segítette a deportálásokat. Ha így tett, akkor szép (akár magyarországi) karrier várt rá: Illés Bélából, aki nyilvánosan fejtegette, hogy a magyar nők szabad zsákmánynak tekintendők) kétszeres Kossuth-díjas író lett, a falubelieit „háromnapos munkára” biztató Uszta Gyulából pedig altábornagy – ő 1989-ben még megírhatta a memoárját A jót akarni kell címmel.
Magyarul beszélő értelmiségiekre pedig szükség volt, hiszen az NKVD által szervezett, a IV. Ukrán Front oltalma alatt végrehajtott akció – ez az ügyesen megszervezett átverés – leginkább a kárpátaljai szegényeket sújtotta. A kárpátaljai értelmiség helyben maradt többségével ugyanis a partizánok és a rögtönítélő bíróságok végeztek, vagy később koncepciós perekben ítélték el őket, miközben a megszállók röpcédulákkal biztatták helyben maradásra a parasztságot: „Urak, papok, szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok.” Magyar származású nőket – német nőkkel ellentétben – nem deportáltak tömegesen, a kárpátaljai magyar nők másként szenvedték meg Kárpátalja és Ukrajna „újraegyesítését”. A már-már Kárpátalja génállományának átalakítását célzó, tömeges nemi erőszakról A mi Golgotánk hallgat, de a szépirodalmi művek szerencsére nem (Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya). Ezekből tudhatjuk, hogy míg a férfiak a lágerekben pusztultak, az asszonyaik a falvakban gyerekeket szültek. Egyesítés volt ez, igen – de a szó legsátánibb értelmében.
Mi indokolta ezt az ördögi kegyetlenséget? Talán a katonai elővigyázatosság? Az „akció” során az NKVD kevesebb, mint száz lőfegyvert kobzott el (Dupka, 48. old.), ezzel pedig nem lehetett volna egy gerillaháborút megvívni. Ha pedig a „szovjetellenes” elemektől való megszabadulás volt az NKVD célja, akkor nem deportáltak volna olyan párttagkönyvvel rendelkező kommunistákat, mint az aknaszlatinai szervezett sóbányászokat. A Szovjetunió természetesen a kiesett munkaerő pótlására akarta felhasználni a legyőzöttek munkaerejét, ám úgy tűnik, az etnikai tisztogatás a gazdasági racionalitásnál is fontosabb volt – a hadiüzemnek számító Aknaszlatinán veszélybe is került a termelés.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az oroszok bevonulása előtt még a kommunista kárpátaljaiak, ruszinok, magyarok is leginkább a Csehszlovákiával való egyesülésben bíztak. Dupka György felidézi az 1944-es munkácsi gyűlés egyik résztvevőjét (51. old.), akik szerint a gyűlésen abszolút kisebbségben voltak a Szovjetunióval való egyesülést szorgalmazók. Az NKVD tehát felmérhette, hogy egy olyan területet akar Ukrajnával „újraegyesíteni” (sic!), ahol a szovjet rezsimmel szemben még a baloldali ruszinok és magyarok többsége is ellenérzésekkel viseltetik.
Ami Golgotánk magyar tragédiaként tárgyalja az eseményeket – ám vajon mennyiben indokolt ez? A Dupka György által megidézett tanúvallomásokból kiderült, a magyar férfiak csak úgy kerülhették el a lágereket, ha szlováknak vagy ruszinnak vallották magukat. Ha így tettek, akkor jelentkezhettek önkéntesnek a Vörös Hadseregbe vagy az I. Csehszlovák Hadtestbe. De még ez sem volt biztos menedék, hiszen az NKVD-sok vadászták a Vörös Hadseregben az „ál-ruszinokat”, hogy aztán lágerekbe irányítsák őket. A Csehszlovák Hadtestbe pedig bekerülni sem volt egyszerű: a belépés feltétele sok helyütt a szlovákul vagy csehül elmondott miatyánk volt. A koncentrációs táborokból hazatért kárpátaljai zsidókat többnyire deportálták – de nem mint magyarokat, hanem mint zsidó származású ügynököket. Szovjet logika szerint ugyanis csak „beszervezett nácik” élhették túl a haláltáborokat.
Mindezek alapján tényleg nem túlzás tervszerű, etnikai alapon végrehajtott tisztogatásról beszélni.
A csaknem százharminc magyarlakta település veszteséglistái rettenetes, felfoghatatlan tragédiákról beszélnek. A Beregszászról elhurcolt áldozatok között találjuk például Rejplik Bertalan (1924), Rejplik Béla (1926), Rejplik János (1899) nevét – talán apa és két fia? Vagy nagybácsi és két unokaöccs? Ki nézte végig a másik kettő halálát, ki maradt közülük utoljára? Néhány községnél Dupka György meg is jegyzi: ennek vagy annak a családnak minden férfitagja „odahalt”: így jártak Gut faluban a Verbiások és a Barkasziak. A veszteséglisták nemcsak a halottakra emlékeztetnek, hanem mint minden lista – névsor, kánon, összeírás – a hatalom minden személyes viszonyt eltörlő, elpusztíthatatlan természetére is.
A tények magukért beszélnek – pedig dehogyis a tények beszélnek! Ezeket a tényeket a történész „beszélteti”: még egy ilyen szigorúan felépített, gondosan szerkesztett, már-már komoran szűkszavú és tényszerű, a történelmet a halál természeteként bemutató műben is. Márpedig a deportálásokkal kapcsolatos kollektív kutatómunka egyik fő koordinátora, az összefoglaló mű szerzője Dupka György eredetileg nem is történész, hanem költő, irodalomszervező. Elgondolkodtató, hogy a délvidéki atrocitások feltárását sem egy szaktörténész kezdeményezte, hanem Matuska Márton újságíró. (Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum Könyvkiadó–Magyar Szó, Újvidék, 1991.) Ezekről a küldetésszerű pályamódosításokról eszünkbe juthat, hogy a világirodalom egyik leghíresebb történésze, Hontalan Iván sem egy hagyományos egyetemi-akadémiai pálya során kötött ki a történelemtudománynál – miközben ott motoszkál bennünk a kérdés: ha az amúgy is belvitáktól sújtott akadémiai történelemtudomány ennyire ódzkodik a szokatlan kutatási témáktól, akkor bízhatjuk-e csak rá az emlékezetünket?
Mind Dupka György, mind Matuska Márton összefoglalója nagy történészi kutatómunkára épül (vagy egészül ki), de azért azt látnunk kell, hogy a kollektív szenvedéstörténetek, a nemzeti katasztrófák bemutatása nemcsak (vagy nem elsősorban) történészi munka, hanem írói feladat. Ki akar felfoghatatlan szenvedésekről olvasni? Melyik olvasó szeret végeláthatatlan veszteséglistákat böngészni? De ha mégis „nekiül”, akkor az az első sokk után hajlamos arra, hogy játékként, virtuális valóságként hárítsa el magától a traumát. A számok ugyanis csak a szaktörténésznek számok, az átlagos olvasónak három mélyen átélt haláleset pontosan ugyanannyi, mint harminchárom vagy harmincháromezer.
De ha ez így van, akkor milyen írói módszerrel lehet elérni, hogy az olvasó hogy minden halált külön átéljen és magáénak érezzen, és a végén mégis valamilyen katartikus feloldozást kapjon?
Matuska Márton megoldása a regényszerűbb. Ő is településenként tárgyalja a vérengzéseket; de rögtön át is adja a szót a túlélőknek, akik aztán a saját élettörténetükbe és a 41-es magyar bevonulás történetébe ágyazzák az eseményeket. A rengeteg történelmi összefüggés dacára minden történet egyéni történet – tele horrorisztikus borzalmakkal, váratlanabbnál váratlanabb megmenekülésekkel. De két visszatérő történetelem segít abban, hogy az olvasó mindvégig valóságosnak érezze a borzalmakat: a jugoszláv hatóságok zavara, mikor az 50-es, 60-es években előkerülnek a vérengzések bizonyítékai („kikaparják a kutyák a futóárkot”, „leszakad a Tisza-part”) és a gyakran név szerint is ismert gyilkosok „utóélete” („később felakasztotta magát”, „a feleségét is eltette láb alól, majd öngyilkos lett”, „megőrült” és a legszebb: „Budapesten villamos alá lökték”). Ezek az ismétlődő mozzanatok győzik meg arról, hogy a vérengzések emléke egy másik korszakban már a gyilkosok számára is elviselhetetlen.
A mi Golgotánk szerzője, Dupka György viszont jóval ritkábban adja át a szót a túlélőknek. Ő a sok egyéni, emberi szenvedést egyetlen nagy szakrális narratívába rendezi, a passióéba (mártírok, Golgota, stb.), ami aztán az egész mű drámaian komor, visszafogott hangvételét is meghatározza. Mit tettek a magyarok? –odahaltak. Ez a Dupka által többször használt, hihetetlenül szuggesztív igealak egyszerre fejezi ki a haláluk bizarr különösségét, miközben valamiféle balladai és vallásos aurát von a lágerbeli szenvedések köré. (Itt kell megjegyeznünk, hogy nemcsak a szerző, hanem a kötet szerkesztője is szépíró: Nagy Zoltán Mihály.)
De az írói megoldásokat, a komor, megrendítő szűkszavúságot vagy a groteszk részletek halmozását nemcsak a két szerző (Matuska és Dupka) esetlegesen különböző stíluseszménye indokolja, hanem a történelmi események milyensége is. A délvidéki vérengzések során tág tere nyílt az egyéni bosszúnak („ha valakinek szidtad az anyját, az meg fog ölni”, Matuska, 60.) amit nem is profi és hideg gyilkológépek, könyörtelen, „részrehajlás nélküli” NKVD-tisztek hanem szomszédok vagy paranoid elmebetegek kezdeményeztek. És mindeközben persze szó sem volt arról, hogy minden szerb szomszéd vagy magyar kommunista helyeselte volna a kivégzéseket (a neves debellácsi református papot, Gachal Jánost például magyar kommunisták próbálták megmenteni), így aztán nemcsak a kínhalálnak, hanem a megmenekülésnek is számtalan, regénybe illő útja-módja lehetett.
A kivégzések mindvégig valamilyen perverz „szemet szemért”-elvet követtek. A túlélők sejteni vélik, hogy a magyarokat „ötvenszeresen” próbálták a szerbek „visszabüntetni” – ez a szám pedig kísértetiesen emlékeztet a náci hadsereg falragaszokon hirdetett elvére, ahol azt ígérték, minden meggyilkolt német katonáért ötven szerben „vesznek elégtételt”. A szadista kínzásoknak ennek ellenére is volt valamiféle individuális színezete (miközben kitelepítések azért a Délvidéken is történtek): Moholon nem találták meg azt a magyar gonosztevőt, aki 42-ben megerőszakolt egy szerb nőt – agyonverték hát a gazfickót a helyszínre szállító, a nemi erőszakban teljesen vétlen fiákerest.
A délvidéki túlélők szinte mindig valamilyen kauzalisztikus, időbeli összefüggések közé ágyazott történelemről mesélnek. A kárpátaljai magyarság viszont egy arctalan, uniformizált, birodalmi gyilkológépezettel került szembe. Az ő történeteik szinte mindig ugyanarról szólnak: „kidobolás”, aztán menetoszlop, láger, végül betegség, halál… Amennyire A mi Golgotánkból rekonstruálni lehet, a túlélők maguk sem történelmi események folyományának tekintették a szenvedéseiket, hanem egy történelmi időn kívüli katasztrófának, amire semmilyen ésszerű magyarázat nem lehetséges. Hiszen a kárpátaljaiak tényleg valamilyen rideg, elvont, emberi ésszel felfoghatatlan gonoszság őrlőfogai közé kerültek. Hogy a szovjet gyilkológépezet mennyire csak a számokra volt tekintettel, azt jól jellemzi a menetoszlopokba belerángatott utcai bámészkodók sorsa. Egy rahói túlélő meséli: „…egy Kulinyák Babi nevezetű kislányt az utcán megfogtak és az autóra tettek, csak azért, hogy meglegyen a létszám. Szegény könnyű ruhában volt, félcipőben, hajadonfőtt… szegény édesanyja, amikor meghallotta, hogy mi történt, pongyolában, papucsban, jajveszékelve futott az autó után, de a katonák (…) nem engedték el a gyereket. További sorsa ismeretlen. (Dupka, 335. old. )”
Ám semmilyen szenvedéstörténet nem létezhet katartikus csúcspontok nélkül: A mi Golgotánkban számomra ezt jeleníti meg egy aprócska falu, Gálocs története. „Szemtanúk közlése szerint 1944. novemberében az akkori falusi bíró bátor kiállásának köszönhetően a faluból nem vittek ki senkit. (269. old.)” Falusi bíró kontra világbirodalom? Gálocs kontra Szovjetunió? Ha csak egyszer történt meg, egyetlenegy faluban, már az is felemelő. Ám Gálocson nem a bíró terjesztette a bátorságot, hanem az ivóvíz vagy talán a levegő. Ebben a faluban szolgált Gecse Endre tiszteletes, aki 56-ban – a vád szerint – több gálocsival egyetemben szovjetellenes, „ellenforradalmi” csoportot szervezett. Ha egyszer álmomban elmegyek egy tömegtüntetésre, ott majd Gálocs feliratú táblát emelek magasra.
A Dupka György által megidézett túlélők nem adnak elő hosszú, összefüggő történeteket, de a megszólalásaikból mégiscsak következhetünk arra, mit gondoltak ők. Mert hiszen a tanulatlan emberek is legalább annyit töprengenek a velük történt események értelmén és egyáltalán a történelmen is, mint a könyvtárakban művelődő, vagy a történelmet „szakszerűen” művelő honfitársaik. Művelni ugyanis mindenki műveli a történelmet, mert hiszen nemcsak éli, hanem beszéli is, az átélt eseményekkel kapcsolatos reflexióit másoknak is közvetíti. Természetesen a szaktudósok által művelt történelem sehol és semmikor nem pontosan ugyanaz, mint az alsóbb osztályoké. De ha a kétféle emlékezet között semmiféle átjárás nincs, ha a nemzeti emlékezet szétválik a „miénkre” és az „övékre”, ha a szegényebbek nem ismerik fel magukat a történelemkönyvekben (mert míg az ő emlékezetük „kocsmaszintű”, addig a tanultabbaké automatikusan „hazugság”, „manipuláció”), az már egy szétesőben lévő társadalom kórképe. A társadalmi kommunikáció végzetes, az első világháború óta egyre mélyülő szakadékát számomra Kosztolányi Édes Annája fejezi ki a legmeggyőzőbben.
A mi Golgotánk ilyen tekintetben is figyelemre méltó munka: mindvégig visszafogott, tárgyilagos stílus jellemzi, levéltári kutatómunkára, szakszerű forrásfeldolgozásra épül, ám közben mégis tiszteletben tartja a népi történelemértelmezés kereteit. Eszerint a „háromnapos munka” „magyar passió” volt (jól láthatóan erre a koncepcióra épül a maga siratófalával a Szolyvai Emlékpark is) – és erre az elgondolásra nemcsak a „háromnapos munka” kifejezés ad alapot, hanem a megtorlás milyensége is. Az „újraegyesítők” szemében ugyanis nem a klerikálisok, a fasiszták, a magyar államigazgatással együttműködők, vagy éppen a szovjetellenesek számítottak izolációra „méltó” ellenségnek, hanem a magyarok. Az identitás a szovjet hatóság szemében nem volt rugalmas vagy szabadon megválasztható, és mindez a túlélők szemében megerősíthette a szenvedésközösség nemzeti jellegét. Az „izoláció” elsősorban nem is az „urak” ellen irányult – a többségükkel akkorra már végeztek –, hanem a földjéhez ragaszkodó parasztság ellen. („Urak, papok szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok!”) Nyilván másféleképp is fel lehet dolgozni Kárpátalja 1944-46-os történelmét, több szempontot mérlegelve, a gender studies eredményeit is hasznosítva – de a fenti szempontok ignorálásával aligha.
Elgondolkodtató, hogy a kárpátaljai túlélők milyen sokan tartják magukat a gonoszság, egy történelmen kívüli katasztrófa áldozatainak. A „háromnapos munka” tulajdonképpen a történelem csődje, hiszen semmi okszerű magyarázat nincs rá. Ezért fejeződhetnek ki ezek a történelmi és mégsem történelmi tapasztalatok népi imákban és zsoltárparafrázisokban. A népi/szakrális történelemértelmezés kereteinek bemutatásában sokat segítenek ezek az irodalmi szövegek. És nekünk, olvasóknak megrendítő szembesülni azzal, hogy a XX. században létezhet olyan verses imaszöveg, mely alkotója halála után mások túlélését segíti, a „lágeridők” elmúltával aztán névtelen folklórszövegként kering szájról-szájra – míg végül a kutatás rámutat a költemény eredeti szerzőjére, egy lágerben elpusztított gimnazistára.
A kárpátaljai hagyományos magyar értelmiség jelentős része elmenekült, elpusztult, vagy pedig részt vett a magyar parasztság megtizedelésében. Dupka György Golgotánkja mégis számos íróra és kanonizált irodalmi alkotásra utal – írókra, akik részt vettek falujuk veszteséglistáinak összeállításában, művekre, melyek a népirtás traumáját dolgozzák fel. Ezek az írástudók többnyire a szovjet időkben született vagy „kinevelődött” írók, akik (nekünk) szokatlan, és mégis inspiráló érzelmi közösségben élnek a régiójukkal – akik művelik a történelmüket a szó legigazabb, leginkább irodalmi értelmében is.
Enélkül a sajátos értelmiségi viszonyulás meg se születhetett volna ez a tárgyilagosságában is megrendítő összegzés.
Dupka György: A mi Golgotánk. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szemben. Szolyvai Emlékparkbizottság– Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012.
(A kötet elektronikus változata a KMMI honlapján olvasható, letölthető:
A kis kutya, a puli fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.
– Mija? – szólt rá a juhász.
A kutya csak még jobban ugatott.
– Városifélék? – kérdezte a juhász.
A kutya egy pillantásig hallgatott.
– Pusztabéli?
A kutya ugatni kezdett.
– Akkor mi bajod?
A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.
Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.
De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.
Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.
A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.
A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.
Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.
Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.
– Hé.
– Netehé.
A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.
Elkurjantotta magát:
– Iszkite.
Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.
Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.
– Aggyon Isten.
– Fogaggy Isten.
Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?
De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:
– Szájj le tésis.
Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.
A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.
Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.
A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.
Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.
– Hát az asszony – mondta az egyik vendégjuhász.
Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.
A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.
– Itt vót.
– Mikor?
– Van egy hete.
– Mikor gyün megint?
– Majd elgyün.
– Van eleség?
– Van valami.
– Elég lesz két hétre?
– Tíz napra.
– Tíz nap.
Újra hallgattak.
Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.
Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?
Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.
A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?
Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből vagy honnan, arra vadásztak.
– Hallod.
– No.
– Van neked egy szíjad?
– Van.
– Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.
– Megvan.
– Aztat kéne eladni.
– Eladni?
– El.
– Nem eladó.
– Nem?
– Nem.
– Mír nem?
– Hát csak nem. Magamnak csináltam.
– Magadnak?
– Magamnak. Meg a fiamnak.
– Meg a fiadnak?
– Annak.
– Kettőtöknek?
– Hát.
Evvel újra tovább ültek.
Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.
– Hát nem adod el?
– Mondtam.
Erre a nagyobbik juhász vette a botját, csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.
– Ez az utolsó szavad?
De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.
Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.
Az megtántorodott.
– Ezír gyüttetek?
Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.
A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.
– Vedd le az apád szíját – mondta neki a veres ember.
A fiú állott.
– Veszed le rögtön?
A gyerek halálsápadtan és az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s annak a derekáról leoldotta a szíjat.
– Add ide.
A gyerek a szíjat felemelte, és nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.
A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek, s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva.
A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta.
A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.
A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:
– Kaparjatok.
A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.
Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik.
Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.
– Ott a szíj.
Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.
Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.
– No e megvan – mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.
Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor.
A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.
2
Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.
Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt madzaggal erősen megkötözve és feje be volt kötve vászonkendővel.
A hátán batyu volt, s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.
Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.
De most sehol se látta az embert.
Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.
Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.
Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.
Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.
Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.
Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.
– Jó napot, jóemberek – állított be a tűzhöz.
Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.
– Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.
– Háromszáz birkával.
– Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.
– No üjjön le kend, nénémasszony.
Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.
– Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.
– Ugyan hová ment volna?
– Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.
– Dunántúlra?
– Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.
– Neki?
– Neki.
– Fogdmegekkel?
– Törvénnyel.
– Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.
– Hallgató ember volt.
– Hallgató, de azt megmondta.
A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.
– No egyék kend.
– Ettem.
– Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.
De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.
Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.
– Még arra is emlékszek – mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.
– Az ű vót – mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán viselte.
– Kértem tülle, adja ide, nem adta.
– Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.
– Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.
– Ó, én lelkem, egy uram – riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.
– Akkor mondta, hogy el kell neki menni.
– Mondott-e engem?
– Nem, csak kérdeztem, nem felelt.
– Egy szót se?
– Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.
– Vagy egy hete? Úgy mondta?
– Úgy.
– De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.
– Csak egy hete vóna?
Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.
– Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.
– Hun vótak?
– Ki erre, ki arra.
– Újak?
– Újak, nem újak, nem vótak velem.
– Mégis akkor minek gyütt?
– Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.
– Ű vót – mondta az asszony.
Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.
– Semmi jelt nem hagyott?
– Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.
– Hát akkor…
Felállott.
– A gyerek nem vót vele?
– Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.
– Igen.
– Két komondora is vót, meg egy pulija.
– Úgya, úgy.
– Hát várja meg, talán visszagyün őszre.
– Majd utána mék.
– Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.
– Dunántúlra mondta?
– Dunántúlra.
– Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.
– Csak mindig napszállat felé.
– Majd megkérdezem.
Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit, s elment.
A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.
Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.
Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.
Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült, s megkérdezte, nem láttak ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.
Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal, s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.
Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:
– Gyere, puli, keressük meg a gazdád nyomát.
Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.
Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.
Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.
Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.
Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.
– Az uramé, – mondta az asszony – hol vetted puji? – A kutya elvezette.
Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.
Aztán egy kezet kapart ki.
Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.
A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.
Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.
Reggelre nyájat ért.
– Hun van az a veres juhász, – kérdezte – aki tavaly errefelé legelt?
– Szögödébe – mondták idegen juhászok.
– Ugye.
– Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.
Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.
Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz, s mindent előmondott.
Pandúrok mentek ki, s őt is vitték, szekéren, lovon.
Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról, s vissza Szögedébe.
3
A vizsgálóbiztos vallatott.
Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:
– Hát a Bodri juhász?
A veres ember szeme meg se rezdült.
– Bodri juhász?
– Az, úgy híjták, míg élt.
– Míg élt?
– Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött?
– Nem esmerem, uram.
– Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.
– Lehetséges.
– Esmeri mán?
– Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.
– Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre?
– Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.
– Szállatra, vagy nyugovásra?
– Nyugovásra, gondolom.
– Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.
– Én, uram?
– Fiával egybe.
– Soha, uram.
– Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még azt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?
– Semmit, uram.
– Semmit se tett?
– Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.
– Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?
A veres juhász megrántotta a szemöldökét.
– Nem mondtam én azt.
– Hallották.
– Azt nem hallotta senki fia.
– Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?
– Ha mondtam, nem azért mondtam.
– Hát miért?
– Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése van.
– Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?
– Igaz.
– De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh?
– Inkább birka vót, ha vót.
– Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?
– Ű tudná megmondani.
– Magának hogy mondta?
– Én nem szóltam vele soha.
– Akkor honnan tudja?
– Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.
– Hallgatott?
– Hát… hallgatott.
– Akkor is hallgatott?
– Mikor?
– Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is meg a fiát is.
– Fia is vót?
– Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.
– Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.
– Ha nem beszélt vele, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.
– Mit akar tőlem a tekintetes úr?
– Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. Gondolkozzon rajta.
– Nincs mit gondolkozzak.
– Ásót is vittek magukkal?
– Ásót?
– A szamáron.
– Szamáron?
– Mer tiszta munka vót.
– Nem enyém, uram.
– A birkát elhajtották?
– Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.
– Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.
– Lehetséges. Nem tudok felőle.
– Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?
– Nekem ilyet ne tessék mondani.
– Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?
– Nem tehetek róla.
– Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.
A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.
– Nem illet, uram.
– Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.
A juhász megingott.
– Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.
– Ami nem enyém, nem vehetem magamra.
– Mars!
A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.
Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni.
A kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve.
A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.
– Tekintetes uram… beismerem…
A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme.
– Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.
Evvel meghajtotta a fejét.
A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.
Két pandúr lépett be.
– Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.
A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.
Köptem egyet a tenyerembe, még egy gyors pillantást is vetettem a turhában fürdőző életvonalamra, majd megragadtam a talicskát és kitoltam a kerti kapun át a ház mellett fekvő üres telekre. A szerencsétlenül jobbra-balra dülöngélő buckák közé borítottam a sittet és egy szempillantásnyi pihenőt engedélyeztem magamnak. Megálltam a dombon teher nélkül lógatva a karomat, élvezve, ahogy a homlokomon dagadó ér lassan visszamászik a helyére és újra kiszökik a vér az agyamból, aztán egyszer csak a sűrű fénytől jojózó szemem egy géppisztolyos katona alakjában botlott meg, aki a telek szélén álldogálva tekintetemnek háttal cigizett. Nem is tudtam ezt mire vélni, lévén hogy ő az első, akit ebben a városban dohányozni látok, persze rajtunk kívül. Na jó, azért a fegyver is elgondolkodtatott. Hirtelenjében meghátráltam, majdnem estem egyet, a talicskát magam mögött hagyva rohantam be ismét az udvarba, szólítgatva Imre bá’-t. Azt hittem értünk jöttek. Egyébként Május elseje volt és a mai naptól legálisan is vállalhattunk munkát Ausztriában. Azaz vállalhattunk volna. Imre bá’ kulcscsontig volt elmerülve abban a szaros gödörben és úgy lapátolta maga fölé az agyagos földet és dobálta ki sűrű „kurvaanyázások” közepette a talajban elrejtett féltéglákat. Meglepettségemre nem igazán izgatta fel a mondani valóm, a házfalnak dőlve füstölő Leventét még kevésbé. Még így is éreztem azt a púposra szart Toi-Toi szagot, amit árasztott. Amikor múlt héten elindultunk Budapestről hajnalban, rendkívül elszégyelltem magam, amikor azt tapasztaltam, hogy a kocsiba beülve valami gyomorforgató alkoholos bélszag táncolja körbe a jármű szent légterét. Biztos voltam benne, hogy a farmerom bűzlik annyira, amit három hete nem mostam ki lustaságból. Már javában Fejér megyében jártunk, amikor utolért a felismerés, hogy a szag áramlása pontos szinkronban van azokkal a pillanatokkal, amikor Levente beszélt, tehát szája a világ felé nyílott. Ekkor még senki nem mondta, hogy vele fogok lakni egy szobában. És ez akkor még csak a szája volt… Imre bá’ lapátolás közben felvilágosított, hogy itt így őrzik a szőlőföldeket. Katonákkal. Nem értettem a módszert, lévén hogy Nyugat-Európát mindig békésnek, megértőnek és szabadnak képzeltem el, munkaadóm szavait idézve, mint „egy nagy rózsaszín punci, ami örökké nedves és sosem hűl ki”. Pláne, hogy nálunk az Alföldön a mezőőr fogalmát abszolút kielégítette egy hatvanéves falusi bácsi egy haldokló Opel Corsában, akitől legfeljebb azért tartottunk, mert félő volt, hogy a szesztől beindulva figyelmetlenségből áttapossa rajtunk a gázpedált. Azt mesélte, hogy ököllel ki tud ütni egy fenyőt. Minek ide fegyver. Képtelen vagyok elviselni ennek az országnak a rendezettségét. Annyi gyümölcsöt tömtek belém szinte akaratomon kívül, hogy egész nap csak fosok, még a levegőből is patakzanak a buzi vitaminok, a húsnak semmi íze és annyira sovány, hogy napestig ehetem, éhen maradok, a sörük jó. Sokkal teltebb, ízesebb és laktatóbb, mint a miénk, tehát aki erre jár, táplálkozzon ezzel, ha élni akar. A legjobban a színek zavartak, egy festő ismerősöm mesélte egyszer, hogy mily’ különbségek vannak a különböző országok természeti világának színkészletei között. Minden vibrált, a zöld is túl élesnek hatott, egész nap hunyorogtam. Egy másik barátomnak meghalt a papája, ezért írtam neki egy email-t, mielőtt elindultam volna hazulról. Nem mondanám, hogy egy nagy guru vagyok, vagy egyáltalán az a fajta stabil gyerek, akinek a szájából elhiszed, hogy minden rendben lesz, de próbáltam pozitív lenni, hogy legyen boldog, tartson ki, meg ilyen faszságok. Hozzátettem, emlékezvén a közös hittanórákra, hogy „a Jó Istent kérem, vigyázzon rá”. A válasz hamar jött: „Isten meg akar ölni, de nyugi, rád is vadászik”. Egy mosolygó fejet azért hozzá biggyeszthetett volna. Hát vadászhat. Itt úgy sem ér utol az biztos. Minden fa, virág, út, ház tökéletes mértani formákra van faragva ezen a településen. Sehol egy lázadó fűszál, egy bűnös gaz, egy pergő festékdarab. Dühös voltam, hogy itt kell lennem. A hátam és a karjaim zsigerig feszültek, úgy vágtam bele az ásót újra és újra a kemény földbe. Azt akartam, hogy minden beleremegjen, hogy túlfusson a rezonancia a határon, hogy valaki tudja, hogy itt vagyok, hogy valaki segítsen. Még a felhők és az ég is olyan kibaszott makulátlan volt. A germán Urat pedig beleképzeltem a kékbe, ahogy talpig rózsaszínben üldögél egy felhőn, körötte a kórus Modern Talking-ot énekel és két marokkal hullajtja alá a nyugdíjcsekkeket, rám néz kérdőn, szőke fejét csóválva, és nem érti, mit keresek itt. Azt az érzést kelti bennem a környezet, hogy itt mindenről megvan az elképzelés, milyen egy fa, mező, család, maga az ember, és olyannak is kell lennie. Göcsörtösnek és durvának éreztem magam. Bele nem illőnek a tájba. A konyhából kisétált a munkaadónk felesége és a legidősebb fiúk, aki úgy hat éves lehetett és limonádét hoztak. Pár pillanatig magyarul beszéltek, majd németre váltottak. Már három nyelven beszél hat évesen. Egyébként az apja vitt haza Budapestre egy héttel később, miután befejeztük a dolgunkat. Elmesélte, hogy a terv az, hogy mire a kölök tizenkettő lesz, négy nyelvet fog tudni és a többi és a többi. Tökéletes. Csendben és megértően hümmögtem a kocsiban, miután kérdezte mondtam, hogy magyar szakos vagyok, persze ő ezt értékelte és ki is fejtette, hogy ezek az Ady-korabeliek mind mekkora parasztok voltak, aztán mikor kijöttek nyugatra felvilágosultak róla, hogy mi a trendi, akik több nyelvet beszéltek, megismerték a fejlett irodalmat és így lett életképes a mi modern kultúránk is. Azt is mondtam, hogy zenész vagyok és rávágta, hogy ő is zongorázott annak idején, gyakorta játszik még most is a családi összejöveteleken klasszikus darabokat, amúgy Depeche Mode rulez és azóta semmi jó nem történt a pop zenében. Egymásnak való mondandónk már akkor kimerült, amikor átszáguldottunk a határon, így ránk ült a kínos csönd. Már ekkor eszembe jutott, hogy félrerántom a kormányt és véget vetek szenvedéseinknek, de azért valahogy kibírtam a Moszkváig.
Nem is olyan régen egy lánnyal üldögéltem a Margit-szigeten. Gyönyörű tavaszi nap volt, a rengeteg testek csak úgy ömlöttek ki a természetbe. Fényre és életre vágyó népek másztak ki a nagy épületek közül és sereglettek a parkokba új erőre kapni. Minden idillikus volt, felhőtlen és boldognak tűnt a formájuk. A fűben kuksoltunk egymás mellett. Ő a sokadik. Ő is nekem, én is neki. És ezzel nem vagyunk egyedül. Köröttünk számtalan pár hajolt össze. Véres rongyok csavarodtak egymásra, akik bárhogy próbálkoztak, de nem tudták tisztára facsarni egymást. Csak az különböztetett meg tőlük, hogy mi hirtelen ráeszméltünk erre. A legegyszerűbb lett volna itt ezen a ponton befejezni. Azt mondani a másiknak végre: „viszlát nem ezt vártam”, de azt hiszem mindketten tudtuk beül, hogy nem a másikkal van a baj, hanem saját magunkkal. Másrészt bármennyire vagyunk trendik és modernek, hinni akarjuk azt, hogy nem lövünk folyton bakot és hogy valakivel jó. Elfáradtunk az életünkben. Két huszonéves fiatal, ereje teljében, békében elfárad. Ha tehettem volna, az elődeimet riasztom ki a sírból, hogy felpofozzanak. És másik több száz fiatallal összezárva ölelt körül a Duna azon a napon, szolid, szabad, civilizált polgárokként, akikbe belepermetezte valami rontás, hogy ezt tegye: Hogy keringjünk unalmas, szolid, szabad, civilizált polgárokként, nézzen mindenki a másik szemébe egy szigeten, tavasszal, amit körülölel a Duna és higgye azt a másikról, hogy ő az igazi, aztán holnap, jövő héten, jövőre ugyanezt megtegye mással ugyanitt, ugyanúgy. Mintha az igazi létezne, akit meg kell találni, mert nagyanyáinknak volt, nekünk még nincs, de valahol biztos vár. Pedig amikor gyerek voltam, mindenhol ott volt, bárki lehetett volna az, bármelyik kislány amelyik megtetszik és jól érezzük magunkat együtt. Aztán felcseperedtünk volna, közös életet építünk, a munka és a szükség pedig rávezetett volna arra, hogy tartsunk ki egymás mellett, még ha abban a pillanatban meg is őrjít. De nem így történik. Nem történik semmi. Iskolákat végzel, nagyon sokat, szakmákat váltasz és barátokat, barátnőket, bulizol és drogozol, örülsz, hogy most milyen jó egyedül, aztán rátapadsz valakire, álmodtok a közös jövőről, aztán amint a kapujába értek, hogy megvalósítsátok, szétmentek, mert megijedtek és kezdődik minden elölről, újra és újra, az évek pedig pörögnek. Igen, ez most már tényleg a nyulak szigete. Belül talán reménykedtem, hogy ő szólal meg, hogy azt mondja fejezzük be. Nem volt erőm nekem elvégezni a piszkos munkát és bíztam benne, hogy ő erősebb lesz és megteszi. Erősebb is volt. Elkezdett visszarángatni magamból a valóságba. Talpra állított és azt sugallta: túléljük. De elhajolt amikor megcsókoltam, és fanyarogva megtörölte a száját. Úgy éreztem undorodik tőlem. Úgy éreztem megszűntem a férfi lenni neki ezen a világon. De szeretet még volt benne, így nem tudott elküldeni, de tudtam örül annak hogy elmegyek külföldre. Egy gyönyörű nőnek ki tud ellenállni? Az a típus, aki maga építi fel az életét, munkát talál, lakást, kocsit szerez és mindezt önerőből, mert az arcára van írva, hogy képes rá és nincs szüksége segítségre. Túl tökéletes. Próbálom férfinak érezni magam ebben a világban, de nem megy. Amihez értek, az nem hoz pénzt, de hogy mégis azt csinálhassam amit szeretek úgy kell a rabszolgaság, mint a levegő, de ahányszor másba kezdek és normális melót keresek, tönkre megy minden. Persze ez őt nem érdekli, azt mondja és valószínű nem is hazudik, de én nem bírom elfogadni, így válok szépen lassan aszkétává. Fél éve nyúzzuk így egymást, de most sincs erőnk beverni a koporsószeget. Megígérem, hogy ha hazaérek Ausztriából felhívom, az idő biztos megold majd mindent. Most, hogy a kocsi megállt, megérkeztem Budapestre, neki még fogalma sincs arról hogy nem így lesz, hogy futni akarok majd előle, a csalódom elől, a társadalom elől, hogy csúnyán megalázva és kiszolgáltatva érzem magam.
Van egy hely a város felett a Hősök terétől nem messze. A pontos címet nem mondom el. Az utolsó szabad hely, alkotói kommuna, ahol azonosulni tudok valamivel. Ide érkeztem éjszakázni. A portás unott volt és lenéző, de látta rajtam hogy szükségem van a menedékre, beengedett. Megijeszt mostanság a város, még jobban, mint Ausztriában bármi. A klasszicista épületeken figyelnek a szobrok, az oszlopok nyúlnak és rövidülnek, felém dőlnek a homlokzatok és eltakarják az eget. Ide űznek. Fújt a szél, az évszakhoz képest hideg volt, vihar közelgett. Azelőtt kórház volt a hely. Nagy, tágas és szűk folyosók váltogatták egymást, amelyek műteremként, fotóstúdióként, próbateremként funkcionáltak. A termek éjszakai lakói, mint én is egész mások voltak mindig is, mint a nappaliak. Buliból ide tévedt részegek és bent lakók keveredtek, akiknek nincs hova menni, vagy nem is akarnak. Nem egy közülük, gyerekkoromban a példaképem volt, emberek akiket sztároknak hittem és ott lógtak poszter formájában a szobám falán és most itt rohangásznak éjszaka egyedül és én is. Mintha nem is élnénk. A komor folyosókon, az ingadozó neon fény alatt kísértünk egész éjszaka, a szellőzőkből befúj a szél, dolgok mozognak a falban, cigizve, sörrel a kezünkben suhanunk el egymás mellett, mintha a kórház idejéből ragadtunk volna itt, valami különös purgatóriumban. Lepakoltam a termünkben és mivel tudtam hogy nehéz lesz elaludni, leemeltem a polcról az én kedvenc könyvemet és elkezdtem olvasni. Ha nem tetszett benne valami, mindig kisatíroztam és átírtam.
„Valamikor jó tíz-húsz évvel ezelőtt vér hullott a tv-ből egész nap. A kábeles erek szállították éjjel-nappal a bordó, erőszakos folyadékot minden nappaliba, minden családra ráhányva magukat, belehintve a valóságot minden gyermekszempárba, pontot téve a tündérálomra és felfakasztván a felnőttkort. Hirtelen a minden kín látványa, a pornó és a testnedvek lettek a síkosítók, amelyek segítettek átcsusszanni a felnőtt realitásba. Akkoriban meghalt az összes dajka, a gyerekeket ő ringatta, Freddy Krueger volt az éjjeli manó, felvilágosított a szoft-pornó. Akkoriban munkahelyek szűntek meg, senki nem találta a helyét. Olga a családhoz tartozott. Szegény születése óta bolond volt és a nagyszülők néhány hónappal azelőtti halála óta ő is a háztartás terhes részévé vált. Olga szeretett a tv-n nevetni, órákon át kényelmesen az orrát túrni és belekenni a taknyát a ruhákba, vagy a bútorokba. Szerette beletörölni a seggét az ágyneműbe és kiadósan üvöltözni torka szakadtából a gyerekszobában, káromkodva, csúfolódva, olyan lényeket maga elé képzelve, akik minden bizonnyal gyengébbek voltak nála. De Roland kedvelte őt. Roland kb. 4-5 éves volt ekkoriban, mindig a nappali közepén, a tv előtti asztalnál ült, volt egy kis könyvecskéje amibe folyton rajzolt, miközben fél szemmel a képernyőt bámulta és próbálta kiszűrni Olga rettenetes sikoltásait. A televíziónak és a képregényeknek köszönhetően Roland hamar elsajátította az olvasást és a szép beszédet, jóval iskola előtt. A papírján egy oszlop méretű T betű állott. Mindig ezt firkálgatta, ha nagy volt otthon a ricsaj, a felnőttek veszekedése. Ösztönösen ráérzett és becsülte a papír hatalmát, ezt a kis felületét, amely bármikor új teret és dimenziót tudott nyitni a menekülésre. Nem is sejtette, hogy egész élete ezeknek a csatornáknak a megkereséséről fog szólni. A T betű alján egy hölgy állott, ölelte azt és sírdogált. Arra a feszületre emlékeztette, amit mindig a nagymamája ágya felett látott.. Nagyon félt a szobából kimenni. Nem rég halt meg Józsi bácsi, a család rokona. Alkoholista volt. Akkor szombat volt és az apukájának kellett vigyázni Rolandra, mindenki más dolgozott, így muszáj volt őt is elvinnie a helyszínre. Mentők sürögtek-forogtak az udvarban és a fiúcska hallotta, amit az egyik felnőtt magyaráz az apjának. A test napok óta hevert a lépcsőnél, valószínűleg rosszul lett és legurult. Rolandék családja sok időt töltött itt, így ő is jól ismerte a járást az udvarban és a házban, az apa tehát nyugodt szívvel eresztette szabadon fiát, amíg ő maga az eseményekről konzultált valami ismeretlennel a kapunál, a kocsijuk mellett. Roland a diófa körül rohangászott a ház gazdátlanul maradt macskáját kergetve, aki hirtelen sarokba szorítva kénytelen volt a ház felé menekülni a verandán át. A két kicsiny test észrevétlenül suhant át a felnőtt testek labirintusán a konyhában, elérve a lépcső feljáratot. Rolandban hirtelen féket húzott az élettelen test látványa, amin a macska is rémületében szökkent át és rohant fel az emeletre, a fiú két egyenesre merevedett lába végig siklott a szőnyegen, míg a lendület seggre nem ültette a csöppséget. Sírni kezdett hangosan és keservesen, amíg a felnőttek rá nem találtak. A holttest le volt takarva, csak a lábai látszottak ki, amelyek fekete és lila színben kisértették még nagyon sokáig a gyermeki koponyáját. Esténként Roland már nem aludt egyedül, csak a nappaliban mert rajzolás közben megmaradni magában, akkor is csak úgy, ha Olga vele volt és rikácsolt mögötte. Ő volt a védőangyala. Olgának nem kellett dolgoznia a háznál, vagy bárhova elsietnie, egész nap bámulhatta a tv-t védelmező glóriájában, nem hagyta magára a rajzművészt alkotás közben. Ha mégis pár pillanatra elmagányosult felette a nappali, Roland már hallotta is a konyha irányából a mezítlábas lépteket, amik fekete és lila nyomot hagytak, a véres lábkörmök pedig kaparászták a követ. Őt keresték. Látta Józsi bácsi arcát ezekben a félelmetes színekben ragyogni és mormolni valamit.”
Abbahagytam az olvasást. Villámlott és későre járt. Befásliztam a kezemet, ami fájt a több hetes megerőltetéstől, megint napokig nem tudok majd játszani, ez nyilvánvaló. Féltem ma egyedül. Mint amikor a kiskölyök fellázad, elcsatangol és rádöbben, hogy nagyon rosszul tette, hogy nem fogadott szót. Leterítettem egy szivacsot a koszos földre és ledöntöttem a fejemet a dobfelszerelés mellé. Keringett velem a szoba, táncoltak a villanó fények és számtalan valótlan suttogás kísértett. Az elektromos kisülés fényében néha láttam Olga sziluettjét. Hálóingben csoszogott a koszos aknából kimászva a terem mellett és üvöltött. Erősen dobogott a szívem. Őt hívtam, nem akartam egyedül lenni a hangszerekkel. A fal méretű erősítők világító szemekkel néztek rám. Ahogy nyugtalankodva mocorogtam észrevettem, hogy valami nyomja az oldalam. Egy csavar volt az, ami a lábdobból esett ki. Megpróbáltam visszahelyezni, de nem leltem hozzá az anyát. Elgurulhatott valahova. Hogy lefoglaljam magam, felültem és keresni kezdtem, aztán hirtelenjében megdördült a telefonom. Már vagy fél órája ez volt az ég zörgésén kívül az egyetlen valós hang, amit hallani véltem. Az egyetlen, amit e világinak tartottam. A lány keresett arról a szigetről. Nem tud a hollétemről semmit. Tudom, megígértem neki, hogy felhívom és a családom is napok óta próbál elérni, hogy mikor kerülök haza végre. Magamra terítettem a pokrócot, amit ő adott még korábban, amikor először járt itt, hogy ne fázzak ha itt alszom, és közben végigbotorkáltam a termen bámulva a szőnyeget. Úgy tűnik a csavarom magányos marad ma éjjel. Megint megcsörrent a mobil. Gyáva voltam hozzá, hogy felvegyem. Dühös voltam személyére. A sok veszekedés és a sértettség állandó érzése végleg felemésztette őt bennem és saját önképem is kezdett átalakulni. Mint valami visszataszító, megalázott, csapdába ejtett állat rágtam le a bilincsbe vert mancsaimat, hogy menekülni tudjak tőle. Csonka marad élete végéig az a dög, de nem bír szembe nézni a fogvatartójával. Helyette elmenekül, és a véres csonkokkal kimúlik valami magányos helyen. A pásztázó szemeimet megállította az anya fémes csillogása, a sarokban hevert a szőnyegen, a többszörösen törött és eldeformált, falhoz támasztott tükör előtt. Feléje nyúltam volna, amikor hirtelen ránéztem a tükör homályos felületére és a testemet láttam benne, csonkán, cikk-cakkosan, hullaszerű bőrszínt öltve, amit valószínűleg az éjszaka színe kölcsönzött számomra. Először nem volt világos, aztán rádöbbentem. Józsi bácsira emlékeztetett a képem, olyan lett az arcom, mint amilyennek az övét képzeltem mindig is. Megfagytam a rettenettől, mintha valami hozzám akarna érni, a hideg rázta a szerveimet, összehúztam magam és gyorsan cselekedtem.
Kitörtem magam a folyosóra, lelassultak a lépteim ahogy a neon fénye alá értem, a terem félig nyitva maradt ajtajából suttogott az éjszaka, de tovább nem akartam menekülni, itt már biztonságban éreztem magam. Megálltam a kedvenc székemnél. Kifújtam magam, próbáltam megnyugodni és reális dolgokra koncentrálni, belebújtam a pokrócba, lehuppantam, cigire gyújtottam és a falon bámultam egy sparay-vel pingált street art képet. Még mindig remegtem a félelemtől. Csak azt a kurva csavart tudtam nézni, ami véletlenül a kezemben maradt, de nem megyek vissza hajnalig az anyáért, ezt nyugtáztam. A szélén jött le a vakolat a festménynek, úgyhogy hirtelen nem gondolkozva, a nálam lévő fémcsavarral elkezdtem kapargatni tovább, nem olyan könnyen hullott, mint gondoltam, de egy idő után mintákat kezdtem kiütni, úgy hogy műalkotás szerűen beleépüljön a festménybe. Hideg volt megint. A sötétéből még utoljára kiömlött a mobil hangja, aztán abba maradt. Nem mertem bemenni érte. Dühös voltam rá hogy már nem szeret csak sajnál, és hiányzom és tudtam, hogy a telefonban sem tudnám palástolni a haragomat. Mindig örültem annak, hogy Roland nem látta csak Józsi bácsi lábát. Jobb, ha ő sem látja belőlem azt, ahogy szörnyé változom, csak ennek egy kis részét és csak az fáj neki, hogy a barátja lerázza. Azon vettem észre magam, hogy megszállottan dolgozom a falon, hosszú időn keresztül, csak a rombolásom hangját lehetett hallani. Szaporodott a lélegzetem, a szívem is követte, egész erőmből dolgoztam, nagyokat vágtam oda, gyorsan és hirtelen, tiszta törmelék volt a kezem és néhol felbuggyant a vér is, csak ütöttem, ütöttem, ütöttem… aztán robbanásig hajtva magam megálltam, megmeredtem a levegőben és szépem lelassultam. Csak lélegeztem, homlokomon hízott az ér. Újra épeszűnek érezve magam, az ősemberekre kezdtem gondolni. Láttam őket magam előtt, falak előtt imádkozva, éjszakákat virrasztva. Mi vezérelhetett valakit arra, hogy a barlang falára fessen, vagy jeleket véssen? Honnan van a szépérzékünk? A remetékre gondoltam és ikonfestőkre és olyanokra, akik sosem kerestek pénzt az alkotásaikkal. Az iparág ami erre épült a századok folyama alatt, fel fog bomlani, most már tudom. Ez a hely és lakói a bizonyíték rá. Csak a hangunkat hallatjuk a város felett megbújva, nyomorogva, mert muszáj ezt csinálnunk, akár a barlang mélyén az emberkezdeménynek, mert valami kényszerít rá. Csak itt érzem magam biztonságban. Nekem nem kell Olga, nem kell a mobil, nem kell az anya, mert lám’ működik a csavar magától is. Térdeltem a koldus fényben egymagam még egy ideig, fejem lehajtva, cigizgetve, vártam a hajnalt. Ki tudja meddig maradok itt és ki tudja mi vár majd odakint, ha egyszer haza indulok.
Gyerekkoromban képregényrajzoló akartam lenni. Szerencsére hamarabb meggyűlöltem firkálni, mint hogy rá kelljen döbbennem arra, hogy ebben az országban ez a fogalom nem is létezik. Aztán felcserepedve zenélni akartam, de aztán jött az internet, a letöltések, senki nem él meg ebből és még az anyacsavar is kiesik abból a kurva lábdobból. Írni sosem akartam. A világ túl gyors, a betű lassú. Sosem gondoltam, hogy valaki napokat áldozna arra, hogy végigfürkéssze a gondolataimat a több ezer oldalon. Nincs értelem írni. Abba is hagyom…
