Rohadtul meg lehet bízni a MÁV pontosságában. Hogy mi bújik a három betű mögé, azt nem tudom. Sejtem. Az asszociációs mezőmben kavarog a hányás, a mocsok, a bűz és a fokozhatatlan idegesség.

11-re kellett volna Pestre érkeznem. Mindenfajta előszámításokat végeztem, hogy mikor szállok le a Nyugatiban, hány perc a négyeshatoson az XY tér, meg minden eshetőség. Talán a végére el is hittem, hogy kivételesen nem fogok elkésni a világ legunalmasabb –általam tartott- előadásáról.

Azt nem feltételeztem, hogy az istenverte vonat eleve harminc perc késéssel indul, persze csak előreláthatólag. Aztán az időben dezorientált szerelvény még egy óra is múlva is ott jegesedik a vidéki állomáson, amit nem mondok meg, hogy a szegedi.

Az ember olyan, mint a GPS. Minden eltévedés után jön az újratervezés, mígnem sikerül megint rossz utcába behajtani. S akkor kezdődik minden elölről. Tévelygés-újratervezés, néhány gép-nyafogás, figyelmeztetés nélküli perc, év, tévelygés-újratervezés. Megírtam életem történetét. Inkább az egész emberiségét.

A kudarctól idegesen számolgatni kezdtem. Olyan hülye vagyok az algebrához, hogy a karórámon is betűvel van kiírva, hogy hét óra negyven perc. Arra azért rájöttem, időben ma sem érek oda. Majd szétrobbantam, a szokásos első agymenés: leüvöltöm a piás kaller fejét, mindenféle perrel fenyegetem, ő meg… továbbsétál. Végül is szarom le az egészet. Majd olvasok. Nem kell háború. Béke úgy sincs.

Nincs szerencsém. (Főleg azért, mert nem is tudom felfogni a szó jelentését.) Most meg azért, mert bekéredzkedett (szó nélkül) három emósnak (aki idiótán néz ki és a segge kilátszik?) tűnő fiú a kupémba. Az mp4-en szólt a zaj, a szmártfónok minden eddiginél nagyobb tácsszkrínjén cikázott a hüvelykujj. Éreztem, hogy nem lesz ez így jó. Hugyozási ingert színlelve a mosdónak hívott gombakereskedés felé indultam, hátha lesz másik üres fülke.

Meg sem lepett, hogy a felhozatal arrébb is hasonló: két horkoló részeg vasútőr; világvége van feeling egyetemisták, fülükben sátánista-náci zene csörömpölő szilánkjaival; moralizáló, régenmindenkurvajóvolt öregasszonyok. Inkább maradok.

Talán még valamit hallok. Az üveges tekintetek terminológiájából kiderült, hogy épp posztoltak a srácok. Nem lájkoltam, de kommentelném, ha az add friend-re klikkelnének.

Azért jó, mert olyan életszerű.

Azért rossz, mert olyan életszerű.

Vannak barátaid, akikkel beszélgetsz. Képeket küldtök az albumaitokba. Egy hüvelykujjal nevetsz a trágár viccén. Ha pokeolod a csajt, akkor nem csak virtuálisan böknél. Posztolod, amit régen elmondtál. Minden van. Élet. Nem kell más.

Ezek leültek oda egymás mellé és negyvenöt percig meg sem szólaltak. Nyomkodtak. Néha egy-egy bárgyú mosoly az arcokon.

Szisszenés: érdekes a komment. Fejvakarás: nem értem, mert angol. Fejrázás: in a relationship. Bólintás: confirm friendship.

Ha rám néztek volna, akkor észreveszik a szánalommal vegyes félelmet az arcomon. Szinte szomjaztam, hogy szóljanak hozzám. Beszélgetni akarok. Velük. Itt, most. Kérdezni, választ kapni, problémát felvetni, viccet mesélni, nevetni. De kivel? Egyedül nem megy.

Már évtizede nem társalogtam senkivel. Anyám kérdése reggel, hatodikban még őszinte volt: teát kérsz vagy kakaót? Azóta a reflex-kérdések csípőválaszai protézisként beépültek az életembe. Felszínesség.

– Milyen az idő?
– Szuperül vagyok. Te?
– Nem, itt nem esik.

Kétségbe estem. Meg kell osztanom mindenkivel, ami van. Feldobom a twitterre, hogy mindenki lássa. Oda túl hosszú. Akkor maradt a blog.