Hazatérés

– Hölgyem, kérem, a könyvtár bezár. – Cheryl erre a mondatra ébredt azon a délutánon. Felkapta a fejét karjai közül, és megilletődve a mellette álló nőre nézett.

– Elnézést – nyögte ki végül, majd megdörzsölte a szemét. Lassan felállt, és felkapta az asztalról a könyvet, amit olvasott. Majd otthon befejezem, gondolta. A szülővárosáról írt újságcikkhez gyűjtött adatokat, történeteket a város életéből, de a kutatás közepette elnyomta az álom. Nem volt ez jellemző rá, mindig is éberen, szorgalmasan dolgozott, de az utóbbi napokban nem igazán aludt nyugodtan. Szinte minden éjjel rémálmok gyötörték, de amikor reggelente felébredt, semmire sem emlékezett belőlük. – Lehet, hogy jobb is ez így – mondta halkan, egy fáradt sóhaj kíséretében. Ezen tűnődve lépett ki a könyvtárból. Odakint hűs őszi szél fújt. Nem szerette Garrenville forgalmas utcáit, de ide járt egyetemre, és a helyi újság szerkesztőségében kapott állást, ezért kénytelen volt hozzászokni valamelyest a zajhoz és bűzhöz, ami a várost belengte.

Southhavenben született, mely hosszú ideig a nemesi családoknak és villáiknak szolgált lakóhelyül. Később fontos vasúti összekötőponttá vált, minden építőanyag és egyéb áru a kisvároson keresztül jutott el az épülő Garrenville-be. Egy évszázad múltán, akik nyüzsgő városi életre vágytak, mind beköltöztek, és a nyugalmat kereső családok lehetőséget kaptak, hogy a vidéki Southhaven lakói lehessenek. Így került oda Cheryl is. Akkor még nem ismertem őt, pedig jóllehet, sokkal idősebb voltam nála, és Southhavenben is sokszor megfordultam. Persze az én időmben még másképp nézett ki az az erdővel szegett városka. A történetünk itt kezdődik.

            Még elérhetem a nyolcórás vonatot, gondolta. Amint a buszmegállóba sietett, a szél bele-belekapott vállig érő, vöröses fényű hajába. Szomorúan tekintett körbe, szeme megakadt egy páron. A fiú magas volt és jóképű, a lány mosolygós. Oltalmazón ölelték át egymást, boldogok voltak. Cheryl is erre vágyott. Neki is szüksége volt valakire, aki méltó hozzá, aki őszintén szereti. A sok tanulás és munka mellett nem is maradt ideje saját magára, arra, hogy éljen. De ha ideje lett volna, akkor sem maradt volna benne elég erő semmi máshoz, bármennyire is unta már a mindennapokat. A busszal egészen a város szélére, a vasútállomásig utazott. A hatalmas váróterem üres volt, a pénztárak furcsa módon zárva voltak. Léptei visszhangján kívül csak a szél susogása hallatszott. Rettenetesen egyedül érezte magát. Kilépett a hosszan elnyúló sínekhez, és a távolba révedt. A hold pislákoló éjjeli lámpaként világított keresztül a sötétségen.

            Megcsörrent a mobiltelefonja, gyorsan előkapta a mellényzsebéből, és felvette.

            – Tessék.

            – Cheryl, kedvenc kishúgom, merre jársz? – szólt bele testvére.

            – Az állomáson vagyok… – sóhajtotta. – A nyolcórás vonattal megyek. Ha minden igaz, csak Southhaven-ben áll meg.

            – Mit csináltál ennyi ideig?

            – Hát… fogalmazzunk úgy, hogy pihentem. Kicsit elbóbiskoltam a könyvtárban. Ehhez a cikkhez kerestem valami érdekeset, ami feldobná. Találtam is egy-két bejegyzést egy könyvben, amik valamilyen tragédiát említettek. Azt hiszem, valamikor 1870 körül történt az első baleset. Azután több ember is eltűnt. Kicsit ijesztő, de mindenképpen érdemes lesz jobban utána olvasnom. Tényleg csak egy pillanatra hunytam le a szemem…

            – Ez igazán jellemző rád, Cheryl – kezdte bátyja kedvesen. – Nem kellene ennyire túlzásba vinned az írást, annyit nem ér az az újság. Mindegy. Örülök, hogy megvagy.

            – Csak nem aggódtál miattam? – kérdezte gúnyosan Cheryl.

            – Ugyan kérlek, engem csak a vacsorám érdekel.

            – Hát ma ne számíts semmire, hullafáradt vagyok.

            – Nagy kár. Akkor kénytelen leszek én összedobni valamit magunknak.

            – Az jó lenne! Sietek haza, azt hiszem, már jön a vonatom.

            – Rendben, várlak. Szia!

            – Szió.

A vonat kerekei csikorogva álltak meg az állomáson. Cheryl a fülére tapasztotta a kezét és várta, hogy a rémes hang alább hagyjon. Kinyitotta a kocsi ajtaját, felszállt, és azonnal a megszokott helyére indult. Ledobta maga mellé a táskáját, majd belesüppedt az ülésbe. A kocsi teljesen üres volt, pedig ha nem is sokan, páran azért szoktak ezzel a vonattal utazni. A kalauz sem járta a vagonokat. Cheryl csendben ült, élvezte a vonat halk zakatolását. Az ablakon keresztül nézte az elsuhanó fákat. A köd egyre sűrűsödött, már a csillagok fényét is alig engedte át. Az egész táj valahogy kísértetiesnek hatott. A lányt lassan valamilyen furcsa, rossz érzés kerítette hatalmába.

            Biztos csak fáradt vagyok, hessegette el az érzetet. Egy forró fürdő majd segít.

Ebben a pillanatban a lámpák kialudtak, ijesztő sötétség lepte el a kocsit. Cheryl megrémült, tekintetével a kintről szivárgó csekély fénybe kapaszkodott, próbálta csillapítani félelmét. Néhány hosszúnak tűnő pillanat múlva a fények újra kigyúltak, szertefoszlatták a sötétség démonait. Cheryl megkönnyebbülten sóhajtott. – Mindjárt otthon leszek. – biztatta magát. – Jobb lesz, ha elfoglalom magam. – Belenyúlt a táskájába, és kivette a könyvet, amit a könyvtárból hozott. De valami nem volt rendben. A könyv tapintása teljesen más volt. Döbbenten vette észre, hogy a bőr borítás mindenhol szétszakadozott, szinte lefoszlott a furcsa módon megsárgult lapokról. A címe is lekopott, bár még így is olvasható volt: „Southhaven históriái”. Gyorsan belelapozott, de a már olvasott sorok helyett teljesen új történeteket talált, amelyeknek egyes részei valamilyen ismeretlen nyelven íródtak. Nem értette az egészet, de ami még furcsább volt, hogy a könyv második fele üres lapokból állt. Nem tudott ezzel tovább foglalkozni, mert a vonat belseje elkezdett megváltozni. A padló egyre piszkosabb lett, az ülések huzata leszakadozott, a falakról mintha lemállott volna a festék. Hirtelen megrepedt az ablak üvege, és hangos reccsenéssel kitört. Az üvegszilánkok éppen Cheryl mellett röpültek el, de az egyikük megsebezte a karját. Elfojtott sikollyal pattant fel, és a kocsi közepébe rohant. Felfogni sem volt ideje a történteket, a vonat fékezni kezdett – a lendülettől azonnal a földre zuhant. Mozdulni sem mert, csak feküdt a kocsiban és várta, hogy a fékek borzasztó csikorgása abbamaradjon. Amikor a vonat megállt, óvatosan felült, majd felhúzta magát egy foszladozó ülésre. Ruhájára és bőrére vöröses-feketés piszok tapadt, undorodva próbálta lesöpörni magáról. Csukott szemmel, fogait összeszorítva ült ott percekig, miközben próbálta győzködni magát: Ez az egész csak egy rossz álom. Kinyitotta a szemét, de még mindig abban a rémisztő vagonban ült. Mikor ébredek fel végre? Felvette a titokzatos könyvet a földről, és óvatosan a táskájába süllyesztette. Kinézett a kitörött ablakon, és egy kopár erdőt pillantott meg. Ezrével álltak a fák, göcsörtös ágaikról a levelek már lehullottak. Cheryl úgy döntött, az lesz a legjobb, ha eltűnik a vagonból. Minél hamarabb, annál jobb. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és leszállt.

A táj kietlen volt. – Hol lehetek? – kérdezte, de nem várt választ. Tudta, senki sincs a közelben. Elsétált a mozdonyhoz, de az is üres volt – a mozdonyvezetőnek semmi nyoma. Ami még ennél is riasztóbb volt, hogy a sínek nem haladtak tovább, a földet mindenütt benőtte a gaz. Nem merte bevallani magának, de pánikba esett. Megpróbált tiszta fejjel gondolkodni, de mindössze egyetlen mondat lüktetett a fejében: Haza kell jutnom, gyorsan! Kétségbeesettségében előkapta az átkozott könyvet. Minden emiatt történt…, gondolta, és még egyszer belelapozott, de hiába. Képtelen volt kivenni az ismeretlen nyelven írt sorokat. – A mobilom! – kiáltott fel önkéntelenül, ahogy eszébe jutott. Elmosolyodott, hogy a legkézenfekvőbb dolog eddig nem jutott eszébe. Megkönnyebbültség járta át, amikor a telefont a kezében fogta, és bátyja számát tárcsázta. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szerte is foszlott az utolsó remény. – Nincs térerő… – motyogta. Teljesen elkeseredett. Rádöbbent, hogy egyes egyedül van, ráadásul fogalma sincs, hogy hol. Az üres váróterem már mesebeli helynek tűnt az emlékezetében. Szedd össze magad, súgta egy belső hang. Nézz körül. Ne ess pánikba – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok árasztották el, míg végül felülkerekedett félelmén – legalábbis egyelőre.

Elindult a sínek mentén visszafelé, arra, amerre remélte, hogy Garrenville-t találja. Egyre gyorsabban szedte a lábát, a szemét egy pillanatra sem vette le a sínekről. A sínpárnak azonban hamarosan vége szakadt. Belefutott egy terméskőből épített magas falba. – Nem… ez nem lehet. – suttogta döbbenten. A néhai alagút, ami a falon át vezetett, eltűnt. A mohával benőtt köveken semmi sem juthatott át. Legkevésbé egy vonat.

– Erre nem jutsz ki. – súgta neki egy sejtelmes hang.

– Ki szólt?! – kérdezte Cheryl ijedten.

– A könyv mutatja az utat… – szólt az ismeretlen, majd újból síri csend ült a tájra. A lány nem tudta, vajon a képzelete játszott vele, vagy valóban hallott valakit, de nem volt igazán más választása, így kinyitotta a könyvet. Az üres oldalakhoz lapozott, de még mindig semmilyen írást nem talált rajtuk. Egyszer csak valamiféle sercegő hangot hallott, kaparást, mintha tollal pergamenre írtak volna. Aztán meglátta. Az üres lapon, remegő kézírással egy vezetéknév jelent meg: „Thomson”. A keresztnév olvashatatlan volt. Majd újabb sor vésődött bele a könyv papírlapjába: „Cheryl bemerészkedett az erdőbe.”. A mondat szinte hipnotizálta. A lába megmozdult, előre lépett, miközben hallotta elméje őrült sikolyát: „Ne menj!”. Egyre közelebb lépdelt a vészjóslón sötét fákhoz. Kétségbeesettségében csak egy dolgot tehetett, elhajította a könyvet. Bármi is húzta az erdő felé, már nem volt hatalma felette. Cheryl sarkon fordult, és a sínek felé vette az irányt. Már éppen odaért volna, amikor szörnyű fejfájás tört rá. A lüktetés minden lépésével erősebb lett, kénytelen volt megállni. Szédült, émelygett, a kín kezdte felemészteni idegrendszerét. Térdre rogyott, és négykézláb vonszolta magát. Minden erőfeszítése hiábavaló volt. Vissza kellett fordulnia. Összeszorította a fogait, és újra az erdő felé próbált haladni. A gyötrelmes fejzúgás lassan kezdett elmúlni. Minél közelebb került a könyvhöz, annál jobban érezte magát. A világ már nem forgott körülötte. Megkereste tekintetével a kísérteties olvasmányt. Felvette a földről, és újból kinyitotta. Még egy sort írtak bele, de a kézírás nem egyezett meg az előző sorokkal: „A fiatal hölgy kísérőjével az erdőbe ment.”. Pusztán ahhoz, hogy belássa, nincs más választása, mint az erdőben bolyongani, Cherylnek minden bátorságát össze kellett szednie. A könyvvel a kezében lépett be a kopasz fák közé, majd elnyelte a feketeség.

Sűrű fellegek gyülekeztek felette. Egyre sötétebb és sötétebb lett, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. A beláthatatlanul magas terméskő fal mentén haladt. Ez volt az egyetlen biztos tájékozódási pont, amit követhetett. Elrettentette a kérdés, hogy a titokzatos építmény vajon mitől zárja el őt. Vagy éppen védi valamitől? Megállás nélkül haladt előre, újra és újra maga mögé pillantva, mintha arra számítana, hogy valami rögvest lecsap rá. Mobiltelefonjának kijelzőjével világította meg az utat maga előtt. Bár ez igen gyenge fényforrásnak bizonyult, mégis egyfajta biztonsággal töltötte el a lányt. Már jó ideje gyalogolt kilátástalanul, de a rejtélyes könyvbe nem került új sor. Titkon abban bízott, hogy valamiféle útmutatást kap arról, merre is kéne mennie. Ahogy beljebb haladt az erdőben, a talaj egyre járhatatlanabbá vált. Minden lépésére ügyelnie kellett. A földből gyökerek álltak ki, a fű és a gaz majd’ a térdéig ért, és a lehullott levelek is nehezítették a haladást. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a kőfalat vaskos törzsű tölgyek váltották fel. A fák olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy először fel sem tűnt neki, hogy nem a mohás kövek mellett halad. Megpróbált átmászni a törzsek közt, de azok csak a tekintetét engedték keresztül.

A kavargó szél megrezegtette az öreg ágakat, susogtatta a füvet. Cherylt kirázta a hideg. Vak bolyongása egy örökkévalóságnak tűnt. Újra kinyitotta a könyvet, és egyfajta morbid gyönyörűséggel nézte, amint újabb reszketeg betűk jelennek meg az üres lapon: „Cheryl nem is sejtette, milyen közel van az öreg erdészkunyhóhoz.”. A lánynak felcsillant a szeme. Körbetekintett, és megpillantott a távolban egy apró fénypontot.

A kunyhótól kell, hogy jöjjön, gondolta bizakodva. Nem tudta, pontosan mit is talál majd ott, de legalább valamilyen támpontra lelt a végtelennek tűnő rengetegben. Eltette a könyvet, felgyorsította lépteit, csak a fényt figyelte. Egyre közelebb ért hozzá. A fák ritkulni kezdtek, gyökereik közül egy kitaposott ösvény bukkant elő. Egyenesen az erdei kunyhóhoz vezetett. Cheryl izgatottan lépett a mindössze szobanagyságú, fából készült épülethez. A fényt, ami odavezette, az ajtó felett elhelyezett fáklya adta. Hirtelen azt a jellegzetes, sercegő hangot hallotta, ami csak attól a láthatatlan tolltól származhat, ami a könyv lapjaira ír. Kinyitotta a könyvet, és benne újabb mondatokat talált, ezúttal nyugodtabb, egyenletesebb írással. „A fiatal hölgy gyakorta találkozott itt szerelmével, titokban. Ez volt az ő helyük.” Cheryl nem tudta, mire vélje a sorokat. Ez volt a második alkalom, hogy a könyv egy fiatal lányról ír. Ez magában is éppen elég furcsa volt, és abba már bele sem mert gondolni, hogy az ő neve hogyan kerülhetett a lapokra. Visszatette a táskájába a könyvet. Reszkető kézzel nyúlt a reteszhez, ami az ajtót zárta. Félretolta, és kinyitotta az ajtót. Dohos szag csapta meg az orrát. A fáklya bevilágított a kunyhóba, és egy hosszúkásra nyújtott árnyékot vetett a padlódeszkákra. Egy ember. Egy fiú. A falnál ült. A lány megrettenve lépett hátrébb. Elővette a mobiltelefonját, és megvilágította a testet. A szeme csukva volt. Egyszerű inget és farmernadrágot viselt. Bár maga is furcsállta, de Cheryl első gondolata az volt, hogy a fiú ruházata valahogy nem illett bele a mai viseletbe. Amikor leguggolt mellé, valami sokkal fontosabb ragadta meg a figyelmét. Az inge zsebében valami megcsillant. Óvatosan odanyúlt, és kihúzta belőle az apró fémtárgyat. Egy medál volt az, ami egy fényképet rejtett. A kép egy fiatal, előkelő lányt ábrázolt, ünnepélyes ruhában. Tizenkilencedik századi öltözék volt. A fiú teste mellett valamit belekarcoltak a falba: „Ned”. Nem gondolta, hogy bármi jelentősége lenne, de mégis valahogy megbabonázta. Lassan felállt, hogy jobban körbenézzen a viskóban, de véletlenül megbotlott a fiú kezében; az ismeretlen teste a padlóra rogyott. Rettenetes mennydörgés rázta meg az eget. Cheryl képtelen volt felfogni azt, ami elé tárult. A fiú nyaka elcsuklott, a feje elvált a testétől, és a lány lábához gurult. A csonk testből vér szivárgott. Egy villám hasította ketté az eget, újra életre keltve a látványt. A lány képtelen volt sikítani. Rosszullét fogta el. A szájához kapta a kezét, botladozva rohant ki a kunyhóból. Nem bírt parancsolni a testének, térdre rogyott. A szeme előtt újra és újra látta a lehullott fejet, nem tudta kiűzni a gondolataiból. A teste önkéntelenül is megremegett, öklendezni kezdett. Négykézláb mászott, minél messzebb akart kerülni a borzasztó helyszíntől. Gyorsan lélegzett, szíve hevesen vert. Felnézett az égre. Arcába esőcseppek hullottak. Először csak néhány, majd egyre több és több. Minden egyes égdörgés a lány szívéig hatolt, beleremegett. Az eső eláztatta a haját, átnedvesítette a mellényét. Cheryl meg akart tisztulni. Le akarta mosni magáról a történtek szennyét. A koszt, a sarat, a vért. Nem tudta, mennyi ideig is térdelt ott a zivatarban, de mindez nem is számított. Gondolataiban otthon volt, a konyhában ült. Testét melegség járta át, bátyja tárt karokkal várta. Az asztalon finom étel gőzölgött. De ez nem a valóság volt, csupán illúzió. A képzetet megtörte az ég robaja, és a villámok fénye.

Valaki közeledett felé. Hallotta lépteinek neszét, ahogy talpa alatt ropognak a gallyak és levelek. Hátrálni kezdett. A telefonjával maga elé világított. Próbálta kiszűrni a közeledő alakját. Lélegzetét visszafojtva várt.

– Nem én tettem… – szólt hozzá egy remegő hang. Egy fiú hangja volt. – Már ott hevert a kunyhóban. – A kialvó fáklya felfedte a fiú arcát. – Nem akarlak bántani. – szólt újra. Az arca legalább annyira rémült volt, mint a lányé, és ez megnyugtatta Cherylt. – Jimnek hívnak. Jim Rowland. És téged? – Cheryl képtelen volt válaszolni. Könnyek árasztották el a szemét, tudattalan állapotban rohant oda a fiúhoz, és szorosan átölelte őt. A meglepett ifjú viszonozta az ölelést. Érezte, hogy a karjaiban zokogó lány is épp oly tanácstalan és elveszett, mint ő. Bár a mennydörgések elhalkultak, az esővíz egyre hevesebben zuhogott. Hosszú percek múltán Cheryl elengedte a fiút, és hátrébb lépett.

– Cheryl – ennyit tudott mondani.

– Szia, Cheryl. Hogy kerülté ide, az erdő mélyére ilyen későn? – kérdezte Jim barátságos hangon. A lány próbált összeszedetten válaszolni.

– Nem tudom… a vonatom hirtelen megállt, vége szakadt a síneknek. Hazafelé tartottam. Nem tudom, mi történhetett.

– Én a barátnőmet, Julie-t keresem. – sóhajtotta az ifjú. – Nem láttad őt, nem találkoztál vele?

– Nem, senkit sem láttam. Sajnálom.

– Jobb lesz, ha együtt maradunk. Ki tudja, mi végzett azzal a szerencsétlennel a kisházban.

Cheryl beleborzongott a fiú szavaiba, és erőtlenül bólintott. – Csak… menjünk innen. – mondta.

– Az ösvény tovább vezet innen, talán ki ebből a borzasztó erdőből. Talán Julie is ott lesz. – bátorította a fiú inkább saját magát, mint Cherylt. Levette a kabátját, és a vacogó lány hátára terítette. – Gyere.

Hosszú ideig követték a kitaposott utat. Az esővíz feláztatta a talajt, minden egyre sárosabb lett. Jimnek volt egy elemlámpája, ami valamelyest megkönnyítette a haladást. Valószínűleg az erdei fészerből vette magához. Cheryl azon töprengett, vajon szóljon-e Jimnek a könyvről. Hátha tud valami magyarázatot adni a történtekre. Kicsit félt, hogy a fiú zavarodottnak tartja majd, de azok után, amin keresztül ment, már maga sem volt biztos benne, hogy nem az. Már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor egy sikoly rázta fel az erdőt.

– Julie! – A fiú odafordult Cherylhez. – Segítenem kell neki! Te maradj itt! – mondta, majd nekiiramodott. A lány képtelen volt egyedül maradni. Tudta, hogy ostobaságot művel, de mégis a fiú után rohant. A fák ágai felsértették ruháját, csizmája a sárba süppedt, de elszántan haladt tovább. Szíve reménnyel telt meg, amikor az egyik fa mellett megpillantotta a fiút. – Cheryl, gyere!  – intett neki Jim. – Azt hiszem, megtaláltam Julie-t… – De a mondat félbeszakadt. Őrjöngő üvöltés hasított a lány elméjébe, amint valamiféle láthatatlan kés átfúrta a fiú mellkasát. Vér és hús fröccsent a földre. Jim szemei kifordultak, az arca eltorzult. A koponyája recsegve tört ketté. Amint a test a földre huppant, egy férfi megszállott nevetése visszhangzott az erdőben. Cheryl dermedten nézte végig a történteket. Valami rettenetes végzett a fiúval. A lány megpróbált elmenekülni, de elcsúszott a sáros földön. Ültében, száját sikolyra nyitva próbálta magát távolabb lökni a rettenettől. Feltápászkodott és újból futásnak eredt.

Percekig csak rohant. Nem tudta, hány fát hagyott maga mögött, de képtelen volt tovább futni. Leroskadt az egyik fa tövébe, rémült szemekkel nézett a sötétségbe. Tudta, hogy vissza kell térnie az ösvényre, ha valaha is ki akar keveredni az erdőből. Rá kellett vennie magát, hogy elinduljon. Hosszú ideig guggolt a fa tövében könnyekkel küszködve, átfázva, elveszetten. Végül mégis felállt, és útnak indult

Nem tartott sokáig, hogy visszaérjen a tisztásra. Körülnézett. Megkereste, merre halad tovább az ösvény. Amíg ott állt, a köd sűrűsödni kezdett körülötte. A hűvös szél felerősödött, és a levegőben egy lány torz alakja jelent meg előtte. Kétségbeesetten menekülni próbált, de a ködszerű szellem bekebelezte, és a földre terítette. Érezte, hogy körmök karcolják a bőrét, a karján, az arcán, azzal a sercegő hanggal, amit a könyvbe íródott szavak hallattak. Behunyta a szemét. Hirtelen, a köd szertefoszlott. Cheryl felemelte a karját. Az árulkodó kísértet egy üzenetet karcolt a bőrébe: „Ned tette…” A lányt belülről járta át a hideg. Felrémlett neki a kunyhó, amelynek falán is ezt a nevet látta. Tovább kellett mennie. Nem maradhatott itt. Nem volt biztonságban. Odament Jimhez. Képtelen volt a fiú holttestére nézni. Elvette mellőle az elemlámpát, és kimerülten folytatta az útját.

Nemsokára megpillantott valamit. Valamit, amire nagyon vágyott. Egyszerűen nem mert reménykedni, nem bízott a saját szemében. Nem tudta elhinni, amit lát. A fák, a gaz, a gyomok kiritkultak, és a sáros földút egy sínpárhoz vezetett. A távolból mintha egy régi gőzmozdony hangját hallotta volna. Odasietett a sínekhez. Már nem csak hallotta, de látta is a közeledő mozdonyt. Lámpájának fénye szinte elvakította. A következő pillanatban soha nem látott képek sorozata jelent meg a szeme előtt.

Egy fiatal lány, előkelő ruhában állt a sínek mellett, éppen ott, ahol ő most. Egy férfival beszélgetett. Az arcát nem látta, csupán a körvonala rajzolódott ki a fák közül. Majd a férfi közelebb lépett. A lány és a férfi dulakodni kezdtek. A férfi szeme fenyegetőn villogott. Vonatfütty hallatszott a távolból. A férfi megragadta a lányt, és a sínekre taszította. És nevetett. Őrülten nevetett. A lány már nem tudott felállni. A mozdony elgázolta őt. A képsor hirtelen félbeszakadt. Cheryl meghökkent a látomástól. Érezte, hogy valaki megragadja karját, és elrántja a sínekről. Zsebéből kipottyant az az ismerős medalion; egy kőre esett, és kettétört.

Ekkor ismertem meg őt.

 

Ahogy felém fordult, láttam arcán azt a gyönyörű félelmet, szemeiben a kétségbeesettséget. Sebeiből vér gyöngyözött, a teste remegett. Tudtam, hogy újra rátaláltam a szerelemre. De csalódnom kellett benne. Eltolt magától.

– Ki vagy te?! – kérdezte rettegve.

– A hódolód vagyok, kedvesem. – válaszoltam neki oly őszintén, mintha csak szívemet tártam volna ki neki. De ő undorodva lépett távolabb.

– Nem ismerlek téged. Ne közelíts! – mondta remegő hangján, de a fülemnek kiáltásként hatott. Lehajolt azért a vacak medálért, amelyet oly gondosan őriztem. Meg kellett volna állítanom, de képtelen voltam rá, hisz’ úgy szerettem őt. A medalion titka immár az övé is. Ez majd szorosabbra fűzi a kapcsolatunkat. A medálomban a lány képe mögött egy másik képet is őriztem. Szerelme bizonyítékát. Láttam Cheryl arcán, hogy végre felismert. Volt valami varázslatos abban, ahogy rám tekintett.

– Ez… te vagy. Te vagy a képen! – Megfordította az apró fényképdarabot, és elolvasta az én drága Julie-m szavait: „Szerelmem, Ned Thomson.” De ekkor arcára ugyanaz a megvetés ült ki, amely minden alkalommal új haragra gerjesztett, amikor a szemem elé került. Amit Julie arcán is láttam, réges-régen. Már tudtam, hogy nem lehet az enyém. De másé sem lesz.

– Te vagy… te vagy Ned! – szegezte nekem a kijelentést. – Te ölted meg őket!

– Igen. – csupán ennyit feleltem, és elindultam felé. Könnyező szemmel, de elszántan léptem hozzá. Elhatároztam. Megölöm.

 

A levegő elnehezedett, összesűrűsödött. Fehér, ködszerű foltok jelentek meg, Ned körül kavarogtak. Felvették egy lány alakját. Cheryl ezúttal felismerte Julie-t. Rémülten figyelte, ahogy a férfi felé közelít. Látta őrült vigyorát, mely még akkor sem szűnt meg, amikor a szellemek először vájtak bele a testébe. Egy elfúló mondat hagyta el a száját, mely együtt visszhangzott a vonat lassuló zakatolásával.

– Drága Julie!

Nedet szétmarcangolták a láthatatlan karmok. Tekintete elveszett a sűrű ködben. A rémség szertefoszlott. Julie gyilkosa halott volt. A lány szelleme végre hazatért.

A vonat megállt Cheryl mellett, a mozdony kéményéből füst gomolygott. Egy ismeretlen erőtől vezetve ismét kinyitotta a könyvet. Akárhová lapozott, a betűk elmosódtak. Az üres lapokon egyetlen szó ismétlődött ezerszám: „Menj!” A lány elhajította a könyvet. Kinyitotta a vonat nyikorgó ajtaját, és felszállt a vagonba. A vonat kerekei megmozdultak, maguk mögött hagyták az erdőt, a síneket, és a mellettük heverő könyvet, melyen már egy másik cím állt: „Southhaven igaz történetei”

            Cheryl a Southhaven-i vasútállomáson tért igazán magához. Tudatában az éjszaka rémes történései kavarogtak. Mégis, egy gondolat mindegyiknél tisztábban hajtotta előre: Mindjárt otthon vagyok…

Sebes léptekkel haladt, keresztül az utcákon. Üres tekintettel meredt maga elé, csak szívének dobogása visszhangzott a fejében. Végül megpillantotta a házukat. Könnyek szöktek a szemébe, amikor a bejárati ajtóhoz lépett. Mindaz a nyomás, ami felgyülemlett benne, kitörni készült. Reszkető kézzel kereste meg táskájában a kulcsát, kinyitotta az ajtót, és bement. Bátyja mindennél kedvesebbnek játszó hangja biztonsággal töltötte el.

– Cheryl, végre hazaértél! – üdvözölte húgát. – Mindjárt kész a vacsora.

– James… nem… nem fogod elhinni, ami történt… – mondta Cheryl, de bátyja félbeszakította.

– Mindent elmesélhetsz majd vacsora közben. Meghívtam az egyik barátomat, remélem nem gond. – James rá sem pillantott húgára. A másik szobába ment, Cheryl követte őt.

– James, ezt most kell megbeszélnünk! A vonat… – Ebben a pillanatban Cheryl ajkára fagyott a szó. A kanapéról egy ismerős férfi állt fel. A lány szeme elkerekedett a rémülettől.

– Hadd mutassalak be. Cheryl, ő itt a munkatársam, Ned Thomson…

 

Lego-értelmiség

Amikor először meghallottam az esszékötet címét, szinte azonnal – és remélem, hozzám hasonlóan sok más, a kilencvenes években felnőtt olvasónak is –, a Lego kalózos szériájának remek felhúzhatós ágyúja jelent meg a szemeim előtt, amint a fedélzetről lezuhanván repkedő kockákat hagy maga után, miközben az ezt figyelő kalózkapitány arcán eluralkodik a teátrális rémület: ha borítótervező lennék egy menő kiadónál, biztosan nem nyugszom, míg egy ilyet ki nem harcolhatok. Ha más miatt nem is, de mivel a 81 éves Poszler György legújabb esszéit tartalmazó kötetét végig jellemzi a hatalom és a hatalom játékszereinek viszonyában való elmélyülés igénye, talán nem lett volna teljesen infantilis választás ez a részemről. És ha már szóba hoztam saját generációmat, mindenképp tisztázni szeretném, hogy nem csak az jellemez minket, hogy fokozottabb nosztalgiával fordulunk gyerekkorunk világa felé (hiszen az egybe esett a harmadik köztársaság gyerekkorával, valamint az együgyű, ám feledhetetlen eurodance-slágerek örök nyár/elveszett paradicsom hangulatával is), hanem tapasztalataim szerint az is, hogy bátortalanok vagyunk, ha komolyabb, politikai-társadalmi kérdések terén kell nyilatkoznunk, sokkal bizonytalanabbak, mint mondjuk azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években töltötték el tízes-húszas éveiket.

 

Emiatt most én is meglehetős félszegséggel vágok neki Az elszabadult hajóágyú bemutatásának. És hogy fenntartsam az olvasók figyelmét, a recenzióm talán legkritikusabb mondatát már itt, a legelején ellövöm: a vékony, négy esszéből álló, puhakötésű kis füzetke megjelenésének nem sok apropóját látom, éppenséggel lehetett volna várni, míg egy vastagabb válogatásra való írás összegyűlik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy felesleges lett volna őket kötetté szervezni, hiszen egy jó írás inkább jelenjen meg kétszer-háromszor, mint egyszer sem, és bizony a négy esszé – most pedig spoilerezni fogok a türelmetlenebb olvasók kedvéért –, mindegyike nagyon jó írás, remekül olvashatóak, és alapvető fontosságú problémákat vetnek fel.

 

Az első, eredetileg 2010 májusában – amikor is, nyugodtan kijelenthető, hogy új korszak kezdődött a magyar ideológiai politizálás történetében -, megjelent, Az irodalmárok rémuralma – a világítótorony heroizmusa című írás kulcsmondata a rendszerváltás mámorára vonatkozik: „a politika irodalma és művészete mellett megkérdőjeleződött az irodalom és a művészet politikája is”. 1989 után aztán két reakció tudott erőre kapni, és mindkettő a maga módján bizonyult károsnak: először is, a konzervatív ideológiai hagyomány minden ’45 előtti, mérgező elemével éledt újjá, másrészt a diktatúrák évtizedei által gombafonálszerűen átmérgezett irodalom egyfajta önmagáért-valóság illúziójában próbált új erőre kapni. Poszler György szerint mindkettő veszélyes, az ideális valami olyasmi házasság lenne, melyben a „tetszhalott baloldal” és a társadalmi dimenzióit visszanyerő irodalom tud egyesülni, és tud illyési értelemben nemzeti lenni. A nyolc pontba rendezett írás (a címe Lorenz után akár „a politizáló értelmiség nyolc halálos bűne” is lehetett volna) utolsó szakasza tartalmazza azonban talán a legprovokatívabb gondolatot: ugyancsak kártékony a századfordulós Monarchia aranykorába visszavágyni, hiszen a ’14 és ’18 utáni tömegkatasztrófák épp ebből a hamis aranycsillogásból lángoltak fel: „ám megtanulhattuk volna, azóta: a baljós végpontot hittük boldog kiindulópontnak. Ami után hajdan sem az egyensúlyon nyugvó béke következett, de az egyensúlytalanságba kivetett békétlenség. És két iszonyú „kísérlet” próbálta ezt orvosolni. Osztályindulatok alapján a bolsevizmus. Faji gyűlöletek alapján a nácizmus.” A legérdekesebb momentum ebben az, hogy míg a szerző itt a k.u.k.-világ kárhoztatásával, addig a máig töretlen népszerűségű Monarchia-nosztalgia ábrándos képviselői annak felmagasztalásával jutnak el arra a következtetésre, hogy a közép-európai országoknak egy saját léptékükre és adottságaikra szabott ideológia kell. Csak éppen Poszler ezt valahol a társadalmi szolidaritás értelmiségi hagyományában, a Monarchia-hívők pedig a középkor multikulturális, nemzet-előtti államfogalmában találják meg.

 

A második esszé (Hol vagy, Mario?, amely eredetileg a tavalyi kalligramos Mi a magyar most? esszéválogatás-kötetben jelent meg) súlyos állításokkal egészíti ki az előző alaptanulságait. Míg az első írás témája a hatalom és az értelmiség volt, addig ezé a hatalom és az értelem alattiság, melynek vizsgálatához a szerző Thomas Mann Mario és a varázslójának elemzésén át jut el. A tanulságok kijózanítóan félelmetesek: a tömegbódulathoz egyrészt olyan vezér kell, akit a tömeg elfogad felsőbb képességek birtokosaként, másrészt olyan emberek, akiknek figyelmét könnyű rabul ejteni különféle manipulációs technikákkal, melyek érvényre juttatásához nem kell más, minthogy az alanyok kizökkenthetőek legyenek a saját egójuk kontrollja alól. Cipollának senki sem fogta le a kezét, ismétli meg Poszler György többször is, félelmetes retorikai erőt kölcsönözve a szövegnek, ami ezért remekül tudna felolvasva is érvényesülni, mondjuk egy komoly rádióműsorban (nem hittem, hogy valaha ilyet mondok irodalmi elemzésről): hiába, a hang rendelkezik a legszuggesztívebb erővel minden érzéki tapasztalat közül, és ezért a Cipolla-show elemzése is cipollai módon tudna a legintenzívebben hatni. Úgy gondolom, én sem fogtam volna le a mágus kezét, pedig azt az esszé szerzője már jóval Mario megalázása előtt szükségesnek tartotta volna: én a könnyen elbódíthatóak közé tartozom, korunk tv-Cipollája, Keith Barry műsorát is delejes csodálattal szoktam bámulni, és egy Mickey Bricks-féle svindlermester számára is egyszerű ügy lenne az átverésem. Ha egyszer elindult a show, gondolom én, senki sem fogja bölcs belátásból leállítani, az csupán önmagát számolhatja fel, valahogy úgy, ahogy a gyalázat áldozatául esett Mario lőtte le kis pisztolyával a varázslót.

 

Az elemzés legfontosabb pontja számomra azonban ez: „Mann – láttuk már – a kor orgiasztikus-bachikus tömegvarázslatának a neonacionalizmussal kötött szövetségében látja a tradicionális európai kultúra egyik fő veszedelmét.” Nincs védőháló, a civilizáció, csillogjon éppen a látszatfejlődés bármely magaslatán is épp, bármikor újra az őskori közösségek mágikus-kollektív logikájának világába hullhat vissza, mert ha összekeveredik zoé és biosz, vagyis biológiai és társadalmi élet, akkor a politikai vezető, vagyis az írott törvények ura egyben a természet törvényeinek uraként jelenhet meg, és küldhet milliókat húsdarálóba, ahogy egy rendelet szövegét radírozza át. Nem hiába tér ki ezután Poszler György arra, mint méltatta Mann Freudot 1936-ban, mint az ösztönök felett győzedelmeskedő kultúra feltáróját.  Maga Freud egyébként abban a dologban valóban optimista volt a jövőnket illetően, hogy az ész győzelme az emberiség fölött szerinte be fog következni valamikor a távoli jövőben, de talán nem a nagyon távoli jövőben.

 

A harmadik esszének, mely egyben a kötet címadója is, központi témája az önveszélyes agresszió, azaz az elszabadult hajóágyú toposza (az angol loose cannon magyar megfelelőjénél egy fokkal talán köznyelvibb fordulatnak számít), valamint alapvetően Victor Hugo kései, Kilencvenhárom című regényének elemzése, melyet ’48 és a kommün tapasztalatai után írt az 1793-ban fellángoló Vendée-i lázadásról, és arról a skizofrén vérontásról, melyben az uraikat védő elnyomottak harcoltak a terrorba fordult szabadság hosszú szárú nadrágosaival. Hogy mi lehet korunk hajóágyúja, az a nyolcvanadik születésnapjakor készített interjúban is foglalkoztatta Poszler Györgyöt, de egy másik, a kötet megjelenésekor adott, szintén nagyon érdekes interjújában azt is elárulja, hogy már egyetemista korában lenyűgözte a regény jelenete az elszabaduló vasszerkezetről (magam sajnos nem olvastam a Kilencvenhármat, illetlenségnek tartanám ezt eltitkolni, ellenben kézenfekvő felemlegetnem a párhuzamot a prérifarkas és a gyalogkakukk állandó küzdelmét bemutató rajzfilmsorozattal). Az első két esszé tanulságainak sorába is jól beleillő konklúzió pedig: éljen a köztársaság, de csak abban az esetben, ha ez fanatizmusmentesen, valódi köztársasági szellemben tud megvalósulni, ugyanis a köztársaság védelme bármely eszközzel, na az már a legkevésbé sem demokratikus tett.

 

A negyedik esszé (A hataloméhes bűvészkisinas végveszedelme) jó érzékkel lett a kötet végére választva, ugyanis erősen kapcsolódik mindegyik korábbihoz, egyszerre kap teret az értelmiség rémuralmának, a sötét erőkkel való játszadozásnak és az önpusztító folyamatoknak a témája. Az írás Goethe versének elemzésével kezdődik, de kitér a szerző Lukianosz egy történetére, a Kommunista kiáltványra és az Ezeregyéjszaka híres Szezám tárulj-meséjére is: a közös pont ugyanaz, a kontroll elvesztésének, az alkotó uralma alól kikerült technika elszabadulásának fenyegetése. Ám Poszler György – és ez adja meg igazán az elemzés erejét – a szokásos okfejtéseknél eggyel tovább megy: Goethe kisinasának tettét ugyan kijavítja a mester, ám az boszorkánymester; Lukianosznál az immár megállíthatatlan seprűt az a Pankrátész változtatja vissza, aki félelmetes módon krokodilokkal cimborál; az Ezeregyéjszaka történetében pedig végül a rablók tesznek igazságot, ám az csak rablóigazság, és ezért „meg kell kísérelni először a kisinasok hazugságra épült rendjét kiiktatni. Másodszor a boszorkánymesterek alvilági cimboraságait érvényteleníteni.” Pokoli nehéz imperatívusz ez, ám minden bizonnyal tényleg csakis egy olyan társadalom tud életképes lenni, amely erős önvédelmi rendszert tud kiépíteni az ideologikusság, a sötét manipuláció, és a rövid távú technikák önpusztítása ellen, valódi köztársaságként: reméljük, a jövőben eljutunk ebbe az utópiába, és nem a nagyon távoli jövőben.

 

Ezzel a talán túl magasztosra is sikeredett gondolattal azonban nem fejezhetem be a recenzióm, mert úgy érzem, kissé felül kell vizsgálnom a bevezetőben tett állításomat, miszerint nem sok apropóját látom a füzet megjelenésének. Ezt a kitételt inkább ilyen formában való megjelenésre módosítanám, hiszen talán kevesebb emberhez jut így el, mint ahányan a folyóiratokban olvashatták. Ellenben annak, hogy ezeket Poszler György megírta, nagyon is sok apropója van, ugyanis óriási szükség van ilyen igényes, és egységteremtő írások megszületésére. Ez az egység pedig az irodalom, a filozófia, a társadalomtudomány és a politika kérdésföltevése között teremtődik meg, persze az így létrejövő, egyszerre leíró és egyszerre kritikus esszényelvezetnek a szerző élettapasztalata és olvasottsága adja meg a súlyát. De talán az ilyen, gondolkodni tanító írások fogják az én bizonytalan és gyermekies generációmnak megadni a megfelelő Lego-kockákat ahhoz, hogy egy tevékeny értelmiségi élet keretében felépíthessük saját magunk, és Magyarország felnőttkorát.

 

Poszler György, Az elszabadult hajóágyú, Magvető, Budapest, 2011.


Se nem rajban, se nem egyedül (Patrick de Mela: Fordított)

Többé nincs többé.

A herceg méltóságteljes, a hercegné kedves, a falak túl nedvesek, a tavasz… nos, igen, a tavasz egyáltalán nem emlékeztette Rioldát semmire. Ilyen csodálatos, meglepő változások nem voltak az ő szigetén.

A hercegnek és a hercegnének kisbabája van – na, de kinek nincs? Egy felnőtt férfinak, egy felnőtt nőnek elég ránézni egymásra, és megvan a gyerek. De Riolda most már nem csellenghetett szabadon, nem várhatott semmit a felnőttektől, betöltötte a hetedik évet: ő volt az, akinek másokon segíteni kellett. Segíteni? Hozd be, vidd ki, fogd meg! Ott aludt a hercegi pár küszöbén, és álmában is ugrani kellett, ha Vilmosnak és Hildinek szüksége volt valamire. Riolda már nem engedhette meg, hogy hóbortos, fura kislánynak tartsák, akinek a különcségein a normannok nevetnek… Mert a hóbortos kislányokon először csak nevetnek, aztán kiküldik őket az istállóba vagy a konyhába, hogy katonákat szórakoztassanak vagy edényeket sikáljanak.

Ezt nem akarhatta; tehát nem is akarta. A kóbor gyerekeket – apja mesélte – az utcákon rabszolgahajcsárok szedik össze, a nagy konyhákban pedig annyit dolgoztatják, hogy nem érik meg a felnőttkort. Hozd be, vidd ki, fogd meg! Hát nem egyszerűbb a hercegné fátylát vinni, mint mezítláb vizet hordani? Mert bármilyen gazdag is Normandia, egy magányos gyereknek, akit a szegények szalajtanak ide-oda, semmi esélye.

De mért is akarunk sokáig élni, töprengett.

És mi szüksége egy gyönyörű, komoly hercegnének egy hétéves kislányra? Hiszen egy teremmel odébb sudár, jó családból való hölgyek várakoznak – udvarhölgyek, igaziak… A füleden ülsz, Riolda? Mért nem szeded a lábad?

De hogy ülhet a saját fülén bárki?

Mennyi sok szó és mennyi-mennyi durvaság: a fejét töri, a lelkét kileheli, a bőrét a vásárra viszi. Az ő szigetén szebben beszéltek az emberek, nem bántak ilyen brutálisan mások testével: kilehel, belehel, kiteker, mi több, otthagyja a fogát… De egyre kevésbé tudott visszaemlékezni a boldog, simogató mondatokra, amik életben tartották Bandemag király palotájában. Ha nincs elég ennivaló, akkor óvatosabbak egymással az emberek. Meg kell elégedniük egymás kedvességével.

De itt, Normandiában? Annyi a gyümölcs, hogy belerokkannak az almafák. És a tej olyan zsíros, hogy már az jól lakik, aki beszippantja az illatát. Egy hercegné kis lótifutijának persze nem kell éhezni – az is elég, ha hegyezi a fülét, és szalad, ha szólítják.

– Te mért eszel ilyen keveset? – kérdezgette a hercegné.

Riolda nem tudott mit felelni. Mondja, hogy kicsi vagyok? Normandiában még a nagyon kicsi gyerekek is hatalmas karaj kenyereket falnak be. És nemcsak többet esznek, hanem másképp nő a hajuk, másképp járnak, másképp beszélnek – és többet alszanak, kevesebbet gondolkodnak, és nemcsak szavakkal ütik-verik egymást, hanem ököllel is.

De nem Riolda volt az egyetlen, aki félt. A hercegné is félt a felcicomázott udvarhölgyeitől és félt a saját testőreitől, akik pedig minden kívánságát teljesítették, de a háta mögött persze úgy hívták, az a kis ribanc, ez az új hercegné.

Bár Riolda nem evett-nem aludt annyit, mint a korabeli normann gyerekek, de mostanra ő is elnehezedett – nem tudott többé a jövőre visszaemlékezni. Ott ült az udvar örökké izgatott, zsíros és tehetetlen tülekedésben és fenekedésében: ült a fülén, vagy hanyatt-homlok rohant, ahogy parancsolta a hercegné. Még egy kis vizet? Hol van a hercegné kedvenc kiskése?

Az apja, Fargein szerint túl sokan élnek itt, Normandiában egymás hegyén-hátán. És nemcsak az emberek! – ó dehogy, hanem az állatok is. A hangyák külön-külön alig nagyobbak a körömpiszoknál, de micsoda váraik vannak, ahova menetoszlopokban, katonás fegyelemmel vonulnak. Vagy nézd meg a sáskákat, Riolda! Milyen könnyen rémüldöző, magányos állatok, de ha sokan vannak, ha átrepülik a tengert, ha hadseregként menetelnek végig a szántóföldeken, így együtt erősebbek a normannoknál is. A sáska is egyetlen állat, ahogy a sáskahad is – egyetlen akarat, egyetlen számítás – de mégis mennyire más! Az egyik óvatos, a másik legyőzhetetlen és hatalmas.

Mint a katonák vagy a locsogó-fecsegő udvarhölgyek. Mintha egymás fülén, talpán, hegyén, hátán ülnének! Mint a támadásra készülő, narancssárga vagy fekete színekben pompázó sáskák, gondolta Riolda. Még a szívük is hangosabban ver, ha együtt susmorognak.

Az ő szigetük azért is volt különleges, mert nem éltek bolyok vagy rajok benne. A parasztok saját nevet adtak a kecskéiknek és a birkáiknak, de még a rabszolgáikat, a szorgokat is egyénekként tartották számon.

Talán a hangyák és a sáskák kerülik a kopár szigeteket?

Pedig akárhogy is, úgy tűnik, a legtöbb állat és a legtöbb ember bolyba tartozik. De vajon ki lehet az ő sáska- vagy hangya-testvére? Hol fogadnák őt be? Hogyan fogadhatnák be, mikor az ő haja fekete, a normannoké pedig úgy ragyog, mint az olvasztott arany? Tágulj innen, Riolda! Nehogy valami boszorkányságot tégy azzal a kisgyerekkel…!

Kilehel, belehel, kiteker… Rioldának volt is félnivalója. Nemcsak poharakkal, fátylakkal, kesztyűkkel rohangált, hanem ő vigyázott a legkisebb Vilmosra, a hercegi pár kisfiára. De mért fél a hercegné a nagymama-korú, tekintélyes normann dadáktól? És mért rándul össze a herceg, ha egy nagyúr vagy nagyúrné (micsoda vasgyúró ez a gyerek! eszem a kis szívét…) édességgel kínálja a kisfiát? Mitől félnek ezek ennyire? Pedig a herceg és a hercegné is a szőkék rajához tartoznak: ragyogó, pompás, aranyszőke, életerős példányok.

Sutyorgások, figyelő tekintetek. Egy palotában nincsenek igazi zúgok, úgy látszik, az csak a szegényeknek adatott meg, hogy elrejtőzzenek. Milyen jót tesz a tavasz a hercegnének! Milyen csodálatos színe van a bőrének! A magányos sáskát egészen mások, mint akik egymás szárnyának zümmögését hallva repülnek.

Riolda ügyelt. Riolda virrasztott. Riolda mindig talpon volt. Persze távolról, szavakkal is meg lehet ölni egy gyermeket, de Riolda vigyázott, hogy – csak egy harapás, fogadd el, kicsi szívem! – senki se közelítsen a bölcsőhöz. Hildi, a hercegné újabb gyereket várt, nem tudott szoptatni, így minden falatról Rioldának kellett gondoskodni. Ő pedig minden morzsa kenyeret a szájába vett, mielőtt odaadta volna a gyereknek.

Egy boly voltak ők ketten, egyetlen raj: az ír kislány és a trónörökös.

 

 

Riolda! Rioooolda! A füleden ülsz? Még ezt a pohár tejet se vagy képes kivinni a hercegnének? Te ingyenélő, ronda fattyú! Majd megmondunk a hercegnek!

Riolda először a földe botját sem mozdította. A herceg valami tanácskozáson emelgette a kupákat a katonáival, a hercegné meg kint ábrándozott a kertjében.

Rioooolda! Hát mire tartanak téged? Na, várj csak, te, ír boszorka! Megmondjuk a hercegnek, hogy egész nap csavarogsz!

Riolda kelletlenül feltápászkodott. Csak ki kell szaladnia a konyhába, megfogni azt a nyamvadt tejet, és megkeresni a hercegnét a kertjében.

Frissen fejt ragadós, zsíros, meleg tej. A fődada önti ki, a poharat szép tálcára rakja gondosan. Na de hol a hercegné? Senki se tudja.

A kertet május végére már kövérre hizlalja a sok gondoskodás: fehér virágzuhatagok, húsos, rózsaszín bokrok, diadalmas rózsák. Itt, Normandiában habos színeket visel a tavasz, mint a fiatalasszonyok. De a hercegnét sehol nem látja, se a padon, se a kútnál.

Méhek fúrják bele magukat a jószagú melegbe. Hopp! Egy korty tej máris kilöttyent az ujjára. És milyen furcsa íze van! Olyan meleg, mintha most freccsent volna ki a tehénből, de máris savanykás, mintha a melegtől összezavarodott volna. Hát akkor a hálószoba!

Mindenhol lépések! Riolda nem is a visszhangjukat hallotta, hanem csak a rémületet érezte, amit az előtte járók otthagytak a levegőben.

A hangyák vajon hogy követik egymást? Honnan érzik egymás szárnycsapásait a sáskák?

A hálószoba üres, az öltözőfülke üres, látszik, hogy a hercegné meg se fordult benne.

Riolda! Riooolda! Te megátalkodott, gonosz ír boszorkány! Riolda majd elejtette a tálcát.

Míg te játszol a kertben, a kicsi megfullad a hányadékában! Holcsavarogsztekurva?

Riolda eldobta a tálcát, és hanyatt-homlok rohant a nagyterembe.

A bölcsőt körbeállták a fődadák – és nemcsak a fődadák, hanem Vilmos két nagynénje, az asszonyok a konyháról, miközben a jajgató hercegné egy kétségbeesetten rángatózó csomagot emelt a magasba. Istenem, ne hagyj el!

A gyereknek zöldesbarna lé folyt a szájából, a két karja rángatózott, de a szeme már merev és mozdulatlan volt, mintha apránként akarna meghalni az anyja karjában.

Egy kutyát nem szabadna bízni erre a gyerekre! Na, kapsz majd, te ír fattyú! Na, majd kapsz! Amígélszmegkeserülöd!

Riolda tudta, az élete függ a haldokló gyerektől.  Átfúrta magát az asszonyok dereka között, kitépte a trónörököst a hercegné karjából, és míg az egyik asszony végighúzott rajta egy ostornyéllel, ő letérdelt a földre a rángatózó gyerekkel. Nézzétek ezt a varangyosbékát! Nézzétek csak!

Riolda fejjel lefelé fordítva, a hátát ütögetve próbálta megmenteni a gyereket. Hiszen még két perc sem telt el. Két perc sem! Hányni! Hányni! Hányni! Hogy a kisfiúnak segítsen, Riolda maga is öklendezni kezdett: hányni, okádni, szabadulni – kiokádni ezt az egész hercegi udvart, a rajokat, a bolyokat, az álnok, édes virágillatot…

Nézzétek a varangyosbékát! Nézzétek csak! De egyszercsak a kisfiú szájából előbukkant egy süteménydarab, a hercegi konyha remeke, egyik csodás büszkesége, egy mézes dióba forgatott, jó kemény és száraz, lisztből sütött halacska. Jól van, jól van, jól van. Ilyen ritka édességhez egy szolgagyerek nem juthat hozzá. Vagy ha mégis, nem tömi bele egy másik gyerek szájába.

Ám ki tudja, hogy ezek itt mit gondolnak? Visszaadta a gyereket az anyjának, és a süteményhalat szorongatva végigzuhant a kőpadlón. Várta a halált, a saját halálát.

De most még nem az ő órája jött el, legalábbis nem az ő halála órája. A herceg felbukkant az ajtóban, és mindent tudni akart: hogy mi történt, hogy ki, hova és miért…? Hogy ki öntötte ki a tejet, hogy ki és mikor sütötte ezt a süteményt? És ki volt az, aki ebéd után a padlásra felcsalta a hercegnét? Aztán kiküldték Rioldát, mossa meg az arcát, vegyen tiszta köpenyt, fésülködjék meg. Majd a kisfiút megint a kezébe nyomták, és a gyerekkel és két öreg katonával – ők nem tartoztak a palotához, Riolda még sohasem látta őket – bezárták őket a hercegi pár hálószobájába.

Hol az olló? Merre csörög a dió? Nyuszi hopp, nyuszi hopp, nyuszi egyet elkapott!

Kimehetek pisilni? Sajnálom, kislányom, most nem lehet.

Riolda még az apja lélekvesztőjében sem élt át ilyen szívfacsaróan ideges estét. Hány utat tesz meg egyetlen óra alatt a nap? Egyáltalán mi történt? Hogy jutottak el idáig?

Ma itt alhatsz a szobánkban, az ágyunk mellett, Riolda!

De ő még soha nem látta ilyen rémültnek és nyugtalannak a hercegi párt. Parasztkenyeret ettek az ágy szélén kuporogva: sóhajtoztak, a hercegné sírt, a herceg percenként felállt, és az öklével belecsapott a levegőbe: azt a…! azta…! aztakerejkurujnyilát! A szakálla gubancos volt, a haja szerteszét állt, és Riolda most még jobban félt tőle, mint délután.

Te mért nem eszel, Riolda? Hogy fogod bírni azt a nagy utat?

Riolda hozzányúlni se tudott a kenyérhez. Végignyúlt az ágy mellé szórt takarókon, és fél füllel hallgatta, hogy mit kell magukkal vinni, hogy melyik kastély biztonságos, hogy kik és mért szeretik a tésztából sült halakat, hogy kiket és miket kell majd az útra magukkal vinni… És egyáltalán… nagyon szeretlek, Hildi… Riolda azt is félfüllel hallotta, hogy belép a szobába, Illighaen, és boldogan elújságolja, hogy a sütemény tényleg mérgezett volt, a mogyorókat átitatták valamilyen perzsa földön honos, többszáz éves kígyóméreggel, amit a nílusi tulipán kelyhéből, az első tavaszi este…

Riolda már aludt is. Azt álmodta, hogy egy csodálatos folyó fölött kering, egy csodálatos folyó mélyén úszik, hatalmas rajban, ezernyi hozzá hasonló kicsiny Rioldával.

 

 

Aztán különös reggelre virradt. Mivel az udvarhölgyeket összeterelték és bezárták a nagyterembe, a herceg saját kezűleg csomagolt a feleségével: harisnyák, alsószoknyák, zsebkendők, pelenkák, könnyű kendők, őszi kendők… Könnyű neked, Riolda, neked csak ez az egy ruhád van! Legalább fogd meg ezt a gyereket!

Lehet, hogy csak egyetlenegy ruhája volt Rioldának, de ott élt a várban, Fargein, az édesapja. A hercegnek – különös módon – semmi ellenvetése nem volt, hogy kiszaladjon az istállóhoz. Menj csak, Riolda! Majd megvárunk!

Különös, nagyon különös, mintha csak hercegkisasszony lenne, aki nyugodtan elbúcsúzhat a családjától.

Fargein a leghátsó istállóban egy öreg, beteg lovat paskolgatott.

– Egy bolond szigetről egy bolond udvarba hoztalak. Nagyon sajnálom, kislányom.

Riolda bólogatott, és nagyon meglepődött, hogy az apja mennyire hozzáöregedett az apja az öreg állatokhoz.

Kereste a régi szagot rajta, a sziget-szagot.

Talán igaza van Illighaennek, gondolta Riolda, az idő tényleg nagyon összezavarodott.

– Ne bízz meg bennük, kislányom! Azért hurcolnak magukkal, mert úgy képzelik, valami varázserőd van. Azt hiszik, te valami tündérgyerek vagy.

Riolda odadörgölőzött az apjához.

– De legalább te mondd meg, ki vagyok!

Az apja széttárta a kezét, és gyorsan visszafordult az öreg kancához.

A herceg sajnálta a kiszolgált hátaslovakat, nem verette agyon őket, hanem ebben a hátsó, kidőlt-bedőlt istállóban rejtegette az összeset. – Ennek sincs sok hátra – magyarázta Fargein. – És vigyázz magadra nagyon, te gyerek! Ne felejtsd el, hogy a te anyádat meggyilkolták. Csak a nevét, a Rioldát hagyta rád.

Többé nincs olyan hogy többé, gondolta Riolda.

Bólogatott. Hogy az apja kedvére tegyen, ő is megsimította a kancát.

Aztán a cuppogó sárban visszaszaladt a kocsijukhoz. Az éjjel – úgy tűnik – leszakadtak a felhők. Riolda átázva, sárosan kapaszkodott a szekérre.

Mintha a nyár azelőtt végetért volna, hogy elkezdődött.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Korábbi részek:

 

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-forditott-vi/ 

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

http://ujnautilus.info/patrick-de-mela-ix-szabad-vagyok/

http://ujnautilus.info/a-dolgok-rendje-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/vedd-le-az-ingedet-patrick-de-mela-forditott/

 http://ujnautilus.info/csak-hadd-kisertsek-patrick-de-mela-forditott/

 

 

 

 

 

Múzsakarbantartási alapismeretek IV.

 

 

 

10.

 

Én tényleg nem tudom néha, hogy miből vagyok. Felépítek valamit, működik, ahogy kell, megnyugszom. De közben lopakodik az árnyékom, les rám, onnan, ahol tudja, hogy nem látom. Fogalmam sincs, hogy mit akar. Tapogatom, gyűjtöm a jeleket, a nyomokat korábbi szégyenteljes működéseiről, hogy megvédjem magam tőle. De előbb-utóbb kicselez, elgáncsol. Nincsen semmi esélyem arra, hogy hétköznapi normális ember legyen belőlem, aki nem érez folytonos kényszert, hogy magyarázkodjon.

Most tizediknek egy olyan fejezetet akar a nyavalyás, hogy kiráz tőle a hideg. De megírom, ha addig élek is.

 

Az előző fejezetben írhattam volna úgy, hogy testvérem. Nem azt, hogy húgom, fivérem. De mégiscsak ott van a nem és a minőség. Nem szeretem, ha kiherélik, kimiskárolják, kikerülgetik azt, aminek fontos a neme.

Amikor láttam, hogy a múzsám valaha az én legkedvesebb fivérem volt, rögtön fölfedeztem mögötte két másik alakot is. Egy még a bátyámnál is szebb, fiatal, díszes ruhájú férfit, egy lovas tisztet, akinek valaha a felesége vagy a szeretője voltam, és egy idősebb, testesebb, szélesebb arcú férfit, aki apám volt a látomás szerint.

Hogy köztünk a múzsámmal ezek után minek kellett volna történnie, és nem az történt-e, nem tudom, ki tudja.

De azt a múzsámmal töltött délelőttön éreztem meg, hogy az anyákban is ott lapul a szerető, aki a nagyfiúba szerelmes, nem az apába. És ez a feltétel nélküli, szinte megismételhetetlen tökéletességű titkos szerelem jár a nagyfiúnak is, és jár az anyának is. A fiúnak ez az utolsó családi útravaló, ez a tükör, amelyben legelőször szép és szeretnivaló férfiként pillantja meg magát, mielőtt még egy lány megszeretné.

Ez a szerelem szelídíti meg, amikor még nem ismeri a saját szilajságát.

 

Nem tudom, hogy hol van most a múzsám. Semmit nem tudok róla, de többször is azt álmodtam, hogy találkozunk. Utoljára arra kért, hogy várjam meg a „tizenegynél” mindenképpen. A 11-es a mester-tanítvány kapcsolat száma, szerintem az egyik legszebb szám.

Úgy 11 óra lehetett akkor is, amikor a konyhájában főzögettünk. Kristályos konyha volt, derékig jártunk a kristályokban, négyszögletesen voltak rakva, nem kupolaszerűen. Délelőtt volt, a clafoutis-hoz, egy francia bisztrósüteményhez kevertem a tojásos-tejszínes krémet, amikor belém nyilallt, hogy legszívesebben az anyja és a szeretője is lennék. De mondani nem mertem semmit.

Ő árva lett hamar, kisgyerekkorában, férfiak, idegenek nevelték, talán küldte neki általam valaki azt a feltétel nélküli odaadást, amit éreztem iránta. Járt neki, hogy dögönyözzön, gyömöszöljön a szavaival, a nem túl pallérozott vicceivel, ahogy a kistigris nyúzza a mamáját, és a mamája tűri vég nélkül. Láttam, hogy nem tudja a múzsám, mi történik valójában, de mégis boldog. És én is boldog voltam.

 

Pedig az előző este, amikor a világvégi panzióba megérkeztem, különösen alakult. Ő nyúlragúval és sütőtökös gombóccal várt, meg fehércsoki mousse-sal, amelyen díszítés egy szem passion fruit volt. Az ételek nyelvére lefordítva mindez egy pasztellszínű virágcsokor. De vaddisznógulyást is lehetett enni, mert a panzió külföldi vendégei azt kértek. Én nem tudtam a nyúlról, csak a vaddisznóról. Hát azt mondtam rögtön, jó lesz. Mire a vacsora után elindultam a konyha melletti asztalhoz, hogy bemutatkozzam a múzsámnak, vagyis a panzió séfjének, akiről cikket kellett írnom egy újságba, már nagyon gyűlölt, mert tönkretettem a művét, amit pedig nekem szánt.

Odaültünk az asztalhoz ültünk mind a ketten, mondtam valamit, amitől még ellenszenvesebb lettem, pedig csak megéreztem végre, hogy a fehércsoki mousse-hoz még kellett valamilyen ételnek tartoznia, de persze nem tudtam, hogy mi lehet az, és ahogy tapogatóztam, valami butaságot kérdeztem. Aztán fölálltam, betoltam a széket, és ahogy eltávolodtam az asztaltól, láthatóvá váltak a combjaim elölről, hátulról, megint elölről, és azután jött egy vad villanás az asztal felől. Mintha brutálisan szembevakuztak volna. Napok kellettek, hogy vissza merjem játszani magamban, mi is volt abban a felvillanó tekintetben. Az volt benne, hogy ’pont ilyen kell’. Ezért a tekintetért elmentem volna a világ végére is.

 

A szaunában találkoztunk éjjel, amikor végzett a konyhában.

Bekopogott hozzám, a szállodai szobámba, álltam az ajtóban dermedten, hogy mit akar tőlem ez a kis fiatalka férfi, és egy hang akkor azt mondta:

Menj vele, ő segíteni fog neked.

 

Másképp nem mentem volna utána. Gyáva és zavarodott lettem volna, így is az voltam. Azt sem tudtam, most sem nagyon tudom, hogy mennek ezek a dolgok a szállodai világban. Soha nem keveredtem ilyesmibe munka közben.

 

Aztán reménykedni kezdtem, hogy talán majd csak beszélgetünk a jakuzziban, illatos-udvarlós szekszárdi rozéval felfegyverkezve.

Az előrehaladott életkorom ugye. Nem tudtam, hogy a MILF-eket is sokan kedvelik. Nem tudtam, hogy az vagyok. Azt sem tudtam már több havi betegápolás és gyász után, hogy nő vagyok, és hogy van testem, és hogy ez a test, annak is bizonyos izomkötegei valakinek az érdeklődését felkelthetik.

Jó ideig nem értettem, miért akarja annyira bekenni levendulaolajjal a combomat, aztán eszembe jutott, hogy nyilván annak is van valami sajátos haszna, hogy egy hosszú meredek lépcsőn mindennap felmegyek a Kálvária dombra imádkozni.

Akkor jutott el az agyamig, hogy ebben az életben még más férfi is hozzám fog érni, nem csak ő, akit elvesztettem, a kedvesem, akivel le akartam élni az életemet.

 

Mit akarsz tőlem?! Öregasszony vagyok.

 

Ezt hajítottam oda neki, és kirohantam a szaunából, be a hideg vizes medencébe. Annak is a legszélső csücskében kuporogtam. A múzsám meg utánam jött sebese, mert szeretnek vadászni a férfiak.

Nem tudom, hogy mit kiabáltam, amikor újra hozzám ért. Ő visszakiabált:

De hát neked is élned kell!

Jaj, milyen közhelyes, gondoltam. Ő meg ott hagyott. Visszament a szaunába.

 

Álltam a világvégi panzió úszómedencéjének a közepén, és zörögve összetörtek az életem több évtizedes monumentális operadíszletei, a terjedelmes nézőtérrel együtt. Beomlottak, bele a vízbe recsegve-ropogva.

Én meg ott vacogtam a romok között. Összedőlt minden, amit addig magamról gondoltam.

 

Ki vagyok akkor, ha ez mind nem vagyok, és nem is voltam soha?

 

Csak annyi volt világos, hogy oda akarok most menni, ahol ő van. A múzsám.

Még aznap éjjel és a következő napokban, mint a polipkarok, mint a karvastagságú pókfonalak, úgy szálltak ki belőlem a rossz emlékek, a letapadt bánatok, bélyegek, hegek, az elmúlt, de le nem tett maszkok, amiket úgy hurcoltam magamban évtizedeken át, hogy már nem is tudtam róluk.

 

 

 

 

11.

 

Megvártalak, látod, ahogy álmomban ígértem neked, a tizenegynél. Nem írtam le egy betűt sem ebbe a fejezetbe, amíg meg nem értettem, hogy ki vagy valójában, és hogy micsoda a kristálykupolás konyha és a kristálykupolás ház közül legalább valamelyik. És hogy mi dolgunk van nekünk egymással.

 

Van egy nagy fekete kohó, abban ég a tűz, te vagy a tűz, nálad, benned ég el belőlem minden, ami fölösleges. Még az érzelmeket is, amik olyan nagyon valóságosnak, megszenvedettnek, olykor tabuszerűnek tűnnek, de valójában esetünkre nézve gyatra magyarázkodások, öngyengítések, mondjuk ki: hazugságok, még azokat is el kell, hogy égesse az a kohó.

Mielőtt az leszek, akivé lennem kell. És az történik, ami elől idáig menekültem.

 

Te olyan vagy, mint azok, akiket Illés elvisz a szekerén. Látom, ahogy lelépsz a jéghideg hóra, megcsikordulsz, fölszikrázol, mert olyan vagy te is, mint a csillámló jég, mint a hó.

És tűz vagy, tüzes, mint az Illés szekere. Melegedni bújnak hozzád, akik odaszaladnak hirtelen, ahol vagy. Mert megüzened nekik magadat, ahogy nekem is megüzented, és amikor megéreznek, elkezdenek keresni, mert fáznak nélküled.

Folytonos ölelés vagy, mégis idegen, furcsa, magányos fenség, ragyogás. Szabályos rácsozat, szűzi rend, kristály.

 

 

Nem tudom mondani, hogy én ki vagyok. Ha elégett minden abban a kohóban, majd kiterjesztem a furcsa, paplanszerű hófehér szárnyaimat, beterítem velük az eget. Ez vagyok én. A szívem fog segíteni, hogy megláss engem, hogy megtudd, hogy most már az vagyok, akivé lennem kell.

 

Nem kell most sehová sem mennem, hogy a kristálykupolát megtaláljam. Csak magamba egyre beljebb.

 

Ha a kristálykupolás konyhát erőltetném most, ha azt akarnám, hogy ott legyél velem, úgy, ahogy képzelem, még talán ki is csapna abból a kohóból a tűz, és elemésztené. És engem is.

 

 

 

11.

 

 

Muszáj, hogy tizenegyedik legyen ez is, mert a tizenkettediket valaki már elkérte magának. Amit elkérnek, azt oda kell adni. Oda kell adni, és még meg is kell köszönni, hogy egyáltalán rájöttek, hogy mi kell nekik. Ez a szabály, nem mondtam még?

 

Amikor békét kötöttem az árnyékommal, nem múlt el több, egy vagy két nap, és reggel feltartotta szép fejét a fényességbe egy állat, boldog volt és teljes, örült, hogy visszaballaghat a teremtőjéhez, és tudta, hogy meghal. Tudtam, hogy meghal. Azt hittem, hogy meghalok. Mert belőlem volt valami az az állat. Szép, busa, szőrös feje volt, boldog volt. El is gondoltam magamban, hogy az a fényesség olyan, mint a nagyszoba a családi házban: ajtókon, ablakokon át, mindenhogy odajut az ember. A halál is odavisz. A mese is odavisz.

Pálinkakóstolón voltam, és a tóhegyiek pálinkája volt olyan, mint az ablak a fényességre. Engem mindig az szeret meg, az jegyez meg, akinek ehhez még az életében köze van. Az egyik férfi kettejük közül, aki a pálinkát kitöltötte nekem, kísért a tekintetével mindenfelé, mintha valami kincset vesztene szem elől, ha nem ügyel. Biztos, hogy még találkozunk.

 

De most ittvan a múzsám még, a kedvesebbik, vele is a fényesség miatt vagyunk egymáshoz közel úgy, ahogy annak neve sincsen. Hozzá kell most beszélnem.

 

Tudd, hogy a világ szemében mi semmik, senkik se leszünk egymásnak soha. Nem számít, hogyan élsz, kivel vagy a hétköznapjaidban. Mert én máshol vagyok veled, és máshogyan. Még csak nem is a szív szerint, ami fölötte dobog, fölötte lát az érzelmeknek, én a csikorduló hó, a pendülő jég vagyok, Vagy a láng abban a kohóban, vagy a tüzes szekér eleven tüze. Az Illés szekere, te tudod, hogy miről beszélek. Amikor néha azt akarom mondani, hogy szeretlek, megbotlik a nyelvem, és azt mondom helyette: szeretem a Létet, vagy hogy szeretem az Istent.

 

Megkérdeztem, hogy meddig vihet el téged az utadon ez az írás, mennyit segíthet a dolgodban? És láttam, hogy egy létra tetején állsz, és egy szöget versz be kalapáccsal az ég falába, hogy rákössél egy madzagot. Én mögötted állok szorosan, figyellek, nekem nem kell ehhez létra, mégis fáj a szívem, hogy nem fordulsz felém, csak az a vacak szög érdekel. Meg az a madzag, amit úgyis acélkötelekre, egész kötélpályára kell majd kicserélned. De ezt is hiába mondanám most.

 

A másik múzsa meg még csak botorkál a kút körül, őt addig tudom majd elsegíteni, amíg végre fölemelkedik a földről, és elindul a helyére, hogy bekeretezze és befedje a lüktető életeket, amiket rábízott az isteni terv.

 

A harmadik múzsa, akit a kútból felhozott a táltos ló és a szegény jányka, táncol most is, csakhogy most már van, aki látja, és gyönyörködik benne. Ő fölballagott már magától az égi rónán, amint az élete éjszakája véget ért.

Szata Ineko: Szánalom

1

 

Anyja, Tosiko már reggel óta talpon volt aznap, sürgött-forgott, még lába is könnyedén csusszant a szobák tatamiján.

– Mineko! Menj hamar, csináltasd meg a hajad! Majd anya rendet rak. Ja, és még valami. Ha elmész a fodrászhoz, mégse középen választasd el, inkább oldalt. Szerintem az jobban áll neked.

Tosiko szavaiban érződött a lendület, lányára, Minekóra vetett tekintete pedig úgy csillogott, mint amikor valami féltett kincsre néz az ember. Mineko kistermetű lány volt, arca fehér és kerek, gömbölyded vállakkal, huszonhat éves koránál fiatalabbnak látszott. Lehajtotta fejét, mintha anyjára bízná magát.

– De édesanya! Mit vegyek fel mára? Nyugati ruha lenne jobb? Vagy inkább kimonó? Hiszen a frizurámat ahhoz kell igazítanom.

– Ja, valóban – nézett végig Tosiko a felismerés érzésével Minekón, majd mint aki valami nehezen megfogható tárggyal küszködik, így szólt:

– Hirai úrnak vajon melyik tetszhet jobban?

– Hát… Nem nagyon mond semmit, úgyhogy nem tudom.

– A múltkor nyugati ruha volt rajtad, ugye? Akkor ma vegyél fel kimonót! A férfiak amúgy is jó véleménnyel vannak róla, ha egy nő japán viseletbe öltözik, nem igaz?

– Csak olyan kényelmetlen az a kimonóöv.

– Miket beszélsz? Ennyit igazán ki lehet bírni.

Tosiko még ezt is vidáman mondta, és gondolatban már össze is állította Mineko öltözékét.

Házuk a Tokió-Jokohama vasútvonal mellett fekvő, Tama folyóhoz közeli város gyors iramban növekedő lakóövezetében épült egy dombon. Az asszony férje egy állami hivatalban dolgozott, ám amikor meghalt, eladták addigi jocujai ingatlanjukat, majd itt építettek egy faszerkezetes tömbházat, és mellette egy családi házat, ahol az asszony két gyerekével lakott. Fia valamivel később született Minekónál, még csak a középiskola első évét végezte, ő volt azonban Tosiko támasza magányos életében.

Az asszony szerint, bár a világ valahogy színesebb lett az utóbbi időben, és a levegő is vidámsággal telinek tűnt, úgy érezte, nekik még a valahova tartozás útja sem adatott meg, és ez a tehetetlen útnélküliség igencsak nyomta lelkét. Még nem volt itt az ideje, hogy fia jövőjére bízza magát. Milyen jó lenne valami örömteli esemény a családban! Milyen jó lenne, ha megvolna az útja, hogy tartozzanak valahová. Ezt az utat pedig ebben a családban csak Mineko nyithatja meg. a lány a főiskola elvégzése után egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott, ám Tosiko határok nélküli álmai miatt abbahagyatta vele a munkát, és az eladó lányság zarándoklatára fogta. Mineko ráadásul nem is igen szeretett a vállalatnál dolgozni. Az első két-három házassági ajánlat aztán nem tetszett Tosikónak.

– Nem várom el, hogy akár Kazuhiko kedvéért is kijavítsd a hibáidat. Biztosan megtalálod a megfelelőt – mondta Tosiko Minekónak, miközben szemében mély gondolatok fénye csillogott, így egyszer csak Minekót is rabul ejtette anyja előbbi kívánsága. Hasonlított ez az ókori dinasztikus kor azon anyáinak érzéséhez, akik támasz nélkül maradt lányuk boldogulását kívánták, és kettejük esetében sokkal inkább voltak életszerűek az elvárások, mintsem valóságtól elrugaszkodottak.

Ez a házassági ajánlat éppen elég volt ahhoz, hogy szárnyakat adjon Tosiko álmainak. Először is mindennél örvendetesebb volt számára, hogy az illető annak a hivatalnak fiatal munkatársa, ahol azelőtt férje dolgozott. Férje halála után megszakadt kapcsolatuk a hivatallal, és Tosikónak az volt az érzése, hogy ez által a világtól is elszigetelődtek. Ha ez a házasság létrejönne, családja újra kijut a napfényre. Fia jövőjét is bebiztosíthatja vele, és a férfival kapcsolatos benyomásai is pozitívak voltak a találkozás alkalmával. Vékony, középmagas termetű, jó modorúnak látszó fiatalember volt, ráadásul jó hírű egyetemen végzett. Családi körülményei is kedvezőek voltak. Azt mondta, anyjával él, de csak amíg meg nem nősül, az asszony utána visszaköltözik szülőhelyére, elsőszülött fiához.

Már az is csodaszámba ment, hogy belibbent a képbe ez a történet, amely olyan volt, mintha lefestették volna. Mégis megvolt az oka, a kiszemelt, Hirai Sózó azonban másodszor nősült. A házasságközvetítő elmondása szerint az előző felesége, akitől az esküvő után három évvel elvált, szerette a fényűzést, más szóval nem illettek össze. A tény, hogy Hirai Sózó másodszor házasodik, a többi körülmény mellett nem sokat nyomott a latba. A házassági tárgyalás azonban az első találkozást követően nem haladt előre. Mivel a másik fél szándékai bizonytalanok, jobb lenne beszüntetni a tárgyalást – javasolta a házasságközvetítő. Ez pedig burkolt elutasítást jelentett. Tosiko először megkövült arccal hallgatta, ám hirtelen nyugodt hangon megszólalt:

– Egy sikertelen házasság után bizonyos fokig pesszimistává válhat az úr, nincs igazam? Hiszen egy férfi esetében is jelentős negatívum egy második házasság. Természetes, hogy a másik fél bizonytalan.

Eközben Tosiko fejében egyetlen gondolat járt. Mineko pedig nem értette anyja magatartását, mitől lett ilyen hirtelen nyugodt, és valami leheletnyi ellenszenvféle érzés fogta el. Úgy látszott ugyanis, Tosiko teljesen figyelmen kívül hagyja Mineko elkomorult hangulatát. Mineko elégedetlen volt vele, hogy anyja, akinek a találkozás után szintén elnyerte a tetszését a férfi, és végig reményteli érzéseket táplált benne, most ilyen higgadt tudott lenni. Amikor aztán belépett Mineko szobájába, Tosiko arckifejezése kemény volt, mintha meredten bámult volna valamit. Mineko Tosiko léptei hallatán gyorsan kezébe vette kötőtűit, és kötni kezdett, rá sem nézett anyjára.

– Mineko! – szólalt meg halkan Tosiko, és leült mellé.

– Mineko! Nem szabad csüggedned amiatt, amit ma Mijaucsi asszony mondott. Hiszen ő mint házasságközvetítő mondta ezt, de ahogy maga is elmondta az elején, ő csak bemutatja nekünk a partnert. És ő nem is igazán olyan ember, aki összegzi a mondandóját. Ráadásul épp Mijaucsi asszony volt, aki azt mondta: – A bemutatás után mindent a felek egymás közt, emlékszel? Nos, ez a Hirai úr pedig, hisz másodszor nősül, miért ne lenne távolságtartóbb a nőkkel szemben, nem? Anya legalábbis így gondolja. Ebből a szempontból egy kicsit sajnálom őt – Tosiko megittasult a gondolattól, amire az imént eljutott. – Mineko! Az lesz a legjobb, ha legközelebb személyes találkozót kérsz Hirai úrtól. Bízzál anyában! Nem szabad elhagynod magad. Hiszen te képes vagy rá. Anya veled van. Csodálatos dolog ám szeretni valakit.

Anyja szavaitól Mineko egyre nyugtalanabb lett.

– Hogy tudnék tőle találkozót kérni? – kérdezte Mineko, aki ekkorra már egészen kétségbeesett. Tosiko szánalommal nézett lányára.

– Miket beszélsz? – válaszolt – Nem tudtad, hogy a mai fiatalok milyen szabadon cselekszenek? Szedd össze magad! Ha bemész a hivatalba, máris találkozhatsz vele, nem?

– És ő nem fog csodálkozni?

– Egy férfi – azt mondják – nagyon örül az ilyen alkalmaknak. Hirai úr megsebzett lelkét pedig te meg fogod vigasztalni.

– Én… megpróbálok találkozni vele.

Feltörő érzéseitől Minekónak is elevenség ült ki arcára.

– Így van – bólintott Tosiko, és még titokzatosan mosolygott is, ahogy Minekóra tekintett.

– Mondtam, hogy mindenkinek magának kell megszereznie a boldogságát. És nekünk is van jogunk a boldogsághoz, nem igaz? Mineko! Neked megvan hozzá a képességed.

– Azért egy kicsit félek.

– Csak bátorság!

Anya és lánya, a két nő elhatározásukban eggyé váltak. Különösen Tosikót villanyozták fel különböző gondolatai. Miközben Minekót lelkesítette, úgy érezte, lángolnak benne az érzések. Nyilvánvaló volt, hogy ezt a Hirai nevű fiatalembert már Mineko leendő vőlegényének tekintette. És ebben egy cseppet sem kételkedett. Tosiko szíve azonban úgy zakatolt, mintha még meghalt férje mellett sem tapasztalt érzéseket ismerne most meg. Attól is megittasult, ahogyan Hirai mint férfi pszichéjét igyekezett megfejteni. Maga akarta megragadni az emberi érzések apró részleteit. Szavai pedig egyre élénkebben pattogtak. Egyszer lány korában egy barátnője, akiről úgy gondolta, nem különösebben szebb nála, őrülten szerelmes lett egy jóképű, nagyszerű férfiba, majd végül összeházasodtak. Akkor ezt is furcsának találta, azonban könnyen megmagyarázható: az a lány volt elszántabb, mindössze ennyiről volt szó. Ez is azt példázza, hogy az emberi lélek apró részleteit utólag érti meg az ember. Ha minden mást félretesz, egészen biztosan magához láncolhatja partnerét. Előfordult, hogy amikor Tosiko elégedetlen volt férjével, megbánta, mennyire alkalmazkodott hozzá, mintha ezt a hibáját sosem tudná helyrehozni. Ezek a dolgok most újra eszébe jutottak. Minekónak tavaly ősszel kezdődött a szóban forgó házassági tárgyalása, Tosiko pedig felkészült rá, hogy saját kezével irányítsa azt. Már fél év eltelt azóta. Mineko ez alatt havonta nagyjából egyszer vagy kétszer találkozott Hiraival. Előfordult, hogy azzal ment haza: Hirai aznap nem ért rá találkozni, ám Mineko ilyenkor sem volt különösebben lehangolt, és egyre inkább megszokta, hogy Hirairól beszéljen. Tosiko pedig eltelt a jövőbeli derűs tervekkel, biztos volt benne, hogy minden az elképzelései szerint alakul. Végtelen boldogságot okoztak ezek a gondolatok magányos lelkének. Aztán egyszer csak aggodalma nyughatatlansággá nőtt, mígnem egy este elküldte Minekót a találkozóra.

 

2

 

A város ezen a kora tavaszi alkonyon – hiába voltak hosszúak a nappalok – már esti kivilágításban úszott. A Toranomon városrésznek ezen a környékén végeérhetetlenül haladt a munkából hazatérő emberek sora a kávézó ablaka előtt. Mineko az ablak mellett ült, szemben a bejárattal, rózsaszín kimonókabátjának nyakát gondosan felemelte. Már fél órája várt. Nem azért, mert Hirai Sózó késett, a lány jött korábban. Elégedettnek érezte magát, amiért vár valakit. Időnként összeszorította apró ajkait, és körbepillantott a helyiségben. „Nézzenek meg engem!” – még ennek öntudata is tükröződött arckifejezésében. Édes óra volt ez számára. Mostani érzései nem függtek Hiraival való korábbi találkozásaitól. Ez pedig Mineko különleges érzületének köszönhető. Így hát amikor Hirai Sózó megjelent, és jól láthatóan szigorú arccal, a lány arra sem reagált.

            – Már vártam önre.

            Mineko kedves mosollyal nézett fel Hiraira. A férfi nem válaszolt, csak rendelt két kávét, és komoly arccal tekintett a lányra. Ott volt azonban a lány mosolya, amely egy pillanatra zavarba ejtette Hirait. Cigarettát vett elő, majd miután visszapattintotta az öngyújtót, úgy tett, mintha valóban cigarettázna, és újra ránézett Minekóra.

– Miért jött ma el?

– Hogyan?

– De hát már a múltkor is mondtam: még ha maga el is jön, én nem fogok találkozni magával.

– Nahát! De hiszen…

– De hiszen? Micsoda?

– Ön mégis eljött, Hirai úr, nem igaz?

– Ma csak azért jöttem, mert már unom ezt az egészet, és még egyszer világosan meg szeretném mondani magának.

– Értem – válaszolt lágyan Mineko. Hirai szeme Mineko finom, ellenállás nélküli válasza hallatán olyan lett, mintha valami különös dolgot látna.

– Legjobb lesz, ha kimegyünk. Beszéljük meg útközben!

– Nem vacsorázunk meg valahol? Van nálam egy kis pénz.

– Nem, hagyjuk!

Az elején Hirai egyszer együtt vacsorázott Minekóval. A férfi szándéka most az volt, hogy kitörölje az emlékezetéből, hogy egyszer ilyen is megtörtént, ám még nem vette észre, hogy Mineko azt a vacsorát a maga módján értelmezi. És a lány ma is olyan volt, mint akkor.

– De hát miért? Édesanyám azt mondta, hogy ezúttal én hívjam meg önt vacsorára.

– Mondtam, menjünk ki!

Amikor Hirai fizetett, és kiléptek a kávézóból, Mineko könnyedén vállára terítette csipkés kendőjét, ezzel is próbálva elnyerni a férfi tetszését. Már annak a ténye is elérzékenyítette, hogy Hirai oldalán megy. A férfi ekkor gyors léptekkel elindult.

– Mineko kisasszony! Mit szokott mondani rólam az édesanyjának?

– Ő egy igazi anya. mindig bízik bennem.

– Nem ezt kérdeztem. Persze, hogy úgy van, ahogy mondja. Viszont a múltkor is mondtam már, nem emlékszik? Hogy nem találkozhatok magával többet. Nem mondtam elég világosan? Erről is beszélt édesanyjának?

Mineko ekkor ajkába harapott, és nem válaszolt. A lány ezt nyilvánvalóan titkolta. „Mi az? Hisz csak megértette” – ültek ki Hirai arcára gondolatai. A férfi ettől úgy érezte, megmenekült.

– Kellemetlen lenne számomra, ha édesanyja valamit félreértene.

– Édesanyám sajnálatra méltó teremtés – adott ismét kitérő választ Mineko. „Jaj, már megint ezt csinálja” – gondolta Hirai, és ezúttal ő fűzte tovább a lány szavait.

– Milyen értelemben sajnálatra méltó?

– Tiszta lelkű, talán inkább így mondanám. Még most is van benne valami a lányos bájból.

– Attól még nem lesz szánalomra méltó, nincs igazam?

– De, igen. Mindegy. Mi, anya és lánya hasonlítunk egymásra – mondta végül Mineko, és halkan felnevetett.

Hirai egy ideig elhallgatott. Ez kellemetlen – gondolta. Mineko megfoghatatlan, huszonhat évesen is ártatlan lelkével, vagy inkább érzületével a férfi ez idáig már néhányszor találkozott. És mivel tudja, hogy a lány apja életében igen magas pozícióba jutott a hivatalban, tartózkodóbb volt: úgy gondolta, úgysem tud ellene mit tenni. Ráadásul a lány megkedvelte őt, így nem is akarta megbántani. Végig azt gondolta, Mineko egyszer majd megérez mindent. Amikor azonban rájött, hogy ez nem így van, világosan ki kellett nyilvánítania elutasítását.

Mindenekelőtt a legfontosabb, hogy Hirai ez év elején máshonnan is kapott egy házassági ajánlatot. A férfi pedig az iránt a lány iránt mutatott gyengéd érzelmeket. Fájdalmasnak találta azonban, hogy ezt kinyilvánítsa Mineko felé, így inkább nem szólt róla. Ennyire viszont már talán nem érezhetett vele együtt.

– Mineko kisasszony! Ma azért jöttem, hogy elmondjam magának még egyszer, amit a múltkor, mivel úgy láttam, nem értett meg.

– De én nem is szeretném megérteni. Ha ugyanarról van szó.

– Nos, azzal nehéz helyzetbe hoz.

– Miért?

– Hogy miért? – kérdezett vissza meglepetten Hirai.

– Igen – bólintott erre is Mineko.

– Nem fogja fel, hogy azért kerülöm, mert nem kívánok magával találkozni? Nem akartam magát megbántani. Mégis el kell mondanom valamit.

– Nos, szeretném hallani.

– Úgy néz ki, hamarosan megnősülök. Kérem, ne értsen félre! Nem magával.

– Én is gondoltam, hogy nem velem. Édesanyám viszont nem így gondolja. Ő beleélte magát, hogy ön feleségül vesz engem. Ezért sajnálom őt.

– De miért? Már kezdettől fogva mondtam, hogy nem áll szándékomban magát feleségül venni. Miért gondolja édesanyád mégis ezt?

– Ő most boldognak érzi magát – mondta Mineko maga elé, és lesütötte szemeit. Mineko előbbi szavaiban Hirai először érezte meg, mekkora nyomás alatt áll a lány, és valami szánalomféle érzés fogta el iránta.

– Kérem, mondja el édesanyjának! Erről van szó, Mineko kisasszony, úgyhogy kérem maga is értse meg! Maga kedves lány, egyszer biztosan boldog lesz. Én legalábbis ezt kívánom. Nos, a viszontlátásra! A metrólejáróig azért elkísérem.

Hirai kedvességétől Mineko – úgy tűnt – hirtelen felbátorodott.

– Hirai úr! – szólalt meg ismét, és biccentett egyet.

– Nem tehetek az ellen semmit, hogy ön megnősül. De szeretném, ha néha találkozna velem úgy, mint most.

– Nem. Ez lehetetlen. – válaszolta a férfi, mert el akarta kerülni, hogy megint belegabalyodjon a lány megfoghatatlan érzelmeibe.

– Lehetetlen? Valóban az – gondolkozott el Mineko, és megállt. – Édesanyám szomorú lesz.

Hirai arcán látszott, nehezen tudja mindezt megérteni, úgy nézett Minekóra, mintha távolról figyelné. Amikor ugyanis Mineko azt mondja, az anyja, őt magát érti alatta. Ezt pedig a lány úgy fejezte ki, hogy még maga sem vette észre.

Végre kiértek a park kerítésével párhuzamos sétányra, a metrólejáróhoz. Hirai idáig kísérte Minekót. A lány rózsaszín kabátja az utcai lámpák fényárjában úszott. Ahogy Mineko ott állt, Hirai úgy érezte, el legszívesebben elkergetné őt magától. Minekóban azonban egy szikrányi gyűlölet sem volt, csak mosolygott, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen.

– Kezet fog velem búcsúzóul?

Hirai némán nézett Minekóra, és lassú mozdulattal nemet intett. A lány ezúttal rögtön visszahúzta kezét, és gyorsan hangnemet váltott.

– Akkor hát, a viszontlátásra!

Hangjában őszinte, lányos báj csengett, amilyet az imént édesanyjával kapcsolatban emlegetett. Hirai megint sajnálni kezdte őt, és nem tudta, megvárja-e, míg rózsaszín kabátos alakja eltűnik a lépcső alján. A férfi azonban elindult, még mielőtt Mineko visszanézett volna. Úgy érezte, ha ottmarad, nem bírna szabadulni különös bájától és szánalomra méltó sorsától, amelyen pedig úgysem tudna változtatni. Mineko búcsúszavaiban ugyanis érezte a visszhangot, mintha azt mondta volna: hamarosan találkozunk.

 

1969

 

Fordította: Fittler Áron

ELSŐ CSOKOR; MÁSODIK CSOKOR; HARMADIK CSOKOR

ELSŐ  CSOKOR

 

(     Fodor  András  sírjára     )

 

zörgőfű  –––  lednek

   koronafürt      gurgolya  

:   küllőrojt  ––––––––––––  hölgymál

 

 

 

 

MÁSODIK  CSOKOR

 

(     Nagy  Gáspár  sírjára     )

 

csukóka  –––  ciklász

   seprőzanót      fogasír  

:   tárnics   ––––––––––––   imola

 

 

 

HARMADIK  CSOKOR

 

(     Gubis  Mihály  sírjára     )

 

varjúháj  –––  rence

   holdviola      kolokán  

:   gólyaorr  ––––––––––––  hunyor

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info