Csellengők földjén

Úristen! Néhány lépést hátrálok, majd nekiütközöm a falnak és beverem a fejem. Azt hiszem, öklendeznem kell, és mire észbe kapok, már négykézláb vagyok, de nem jön ki semmi a torkomon. A szememet tágra nyitom, és nagyot kortyolok a szobában ragadt levegőből.

Nem tudom felfogni ezt az egészet. Minden olyan gyorsan történt. Soha nem jöttem ki jól az apámmal. Mindig rám támadt, ellenséges volt, és egy jó szava nem volt hozzám. De azért nem akartam megölni. Nem, biztos csak álmodom.

Az előbb idejött, láthatóan valamin felidegesítette magát, talán épp nem jött össze az este, vagy csak a tükörbe nézett és nem tudta elviselni, milyen ember is ő. Elkezdett lökdösni. Az arcán nem látszott düh, inkább csak szórakozás utáni vágy, és durva, állati kíváncsiság. A fejemre zúdított mindent. Én vagyok az oka, hogy anya itt hagyott bennünket, nem tudja, miért jöttem egyáltalán a világra. A város tele van hozzám hasonló szerencsétlenekkel, miért élősködöm még mindig a nyakán, ideje lenne eltűnnöm innen. Azt mondta, nagyot csalódott bennem, mint a fiában, de ami a legjobban zavarja, hogy még most se állok ki magamért, mint egy férfi. Gyere, üss meg kölyök. Te puhapöcsű puhány! Ne kímélj, mert én se foglak, és pofon vágott. Elterültem a földön.

A világ rákfenéje vagyok, mondta. A többi kölyökkel együtt, akik az utcát róják. Hát miért nem mész hozzájuk? A felnőtteket meg hagyjátok békén! Ekkor valami kattant bennem. Mint ahogy az óramutató kattan a csendes, hideg éjszakában. Szinte kívülről láttam, hogy a szemem vérben forog. Nem is értem, hogyan történhetett, de gyorsan a fiókhoz ugrottam és kirántottam az első éles tárgyat, ami a kezembe került: egy teljesen hétköznapi kenyérvágó kést, recés élűt. A hangomra már most nem emlékszem, az egész jelenet, mint a némafilm játszódott le előttem. Szinte transzban voltam. Kívülről érzékeltem, hogy a kezem megindul és belefúródik a meleg húsba, a bordák közt áthatolva egyenesen apám szívéig. Láttam a szemét, ahogy kihuny benne a fény. Mint egy robot, amit hirtelen kikapcsoltak, összeomlott. A kést kirántottam és elkezdett szivárogni a vér. Sok vér.

Néhány lépést hátráltam és összegörnyedtem. Még mindig itt vagyok, a fal mellett, a földön. Nem tudok felkelni. A gyomrom lüktet, nem tudom, hogy történhetett ez! Az egyik pillanatban, még teljesen a saját uralmam alatt voltam, aztán, mintha valami felrobbant volna. Itt fekszik előttem az apám, holtan. Soha nem szerettem, még csak nem is kedveltem. Mégis ő volt, akihez még ragaszkodhattam az életben. Nem mintha sok közös percem lett volna vele. Mindig sértegetett, egyfolytában azt mondta, anya miattam ment el örökre. Én vagyok a hibás, meg se kellett volna születnem. Összehúzom a lábaimat, és gubbasztok a sötétben.

Pedig azt hittem már minden megoldódik. Bár nem bírtuk elviselni egymást, azért megtaláltuk a megoldást: alig találkoztunk, pedig egy fedél alatt laktunk. Hosszú ideig bent volt a rádiónál, sokszor haza se jött, olyan is előfordult, hogy hetekig nem találkoztunk. Asszem rájött, hogy ez lesz a legjobb. Mindig hagyott itthon pénzt, hogy azért ne vesszek éhen, de igazából le se szart. Most meg egyszerűen felrúgta ezt a kis hallgatólag megállapodást, én meg … Istenem, még mindig nem tudom felfogni!

Próbálok lábra állni, de a csontjaim remegnek. Hevesen paskolom az izmaimat, a térkalácsomat, minden porcikámat, mire végre fel tudok állni, de majdnem vissza is hanyatlok, mikor apámra tekintek. Üres tekintet, mégis erre felé néz. A padlón a vér, mint valami kis patak, minden kis repedésnél irányt vált. Most mit tegyek?

Nem maradhatok itt. Az agresszív kiskorúakat nagyon szigorúan büntetik. Csak történeteket hallottam, de már attól is kiráz a hideg, hogy valami beteg gyerekvadász kezébe kerülhetek. Nem, nem maradhatok itt. El kell tűnnöm, minél előbb. De azért az apámat csak nem hagyhatom így itt heverni.

Mindig szerdánként jön hozzánk a takarító, hogy legalább egy kis rend legyen utánam, gondolom. Ha ezt így megtalálja, azonnal riasztja a hatóságokat, rosszabb esetben az információ elakad valamelyik telefonosnál, és nem a rendőrök, hanem rögtön a vadászok erednek a nyomomba. Valamit tennem kell, de mit? Hátulról óvatosan megragadom apámat. Nehezebbre számítottam, a testet viszonylag könnyen el tudom húzni a szobájáig. Talán a gardróbban ideiglenesen el tudom rejteni. Igen, valamivel kitámasztom, és az ajtajánál kitömöm ágyneművel. Talán így nem találják meg azonnal. A takarító nem szokott apámhoz bejárni, csak a nappalit, a konyhát, a vendégszobákat és a szobámat takarítja. Apa erre mindig kényes volt. Talán ez most hasznos lehet. Betuszkolom apámat a gardróbba, a falhoz próbálom támasztani, de csak nagy nehézségek árán marad a helyén. Ráfeszítem az ajtót.

A padlón borzalmas, rozsdaszínű vérfolt kúszik a konyhától a szobáig. Gyorsan előkeresem a felmosót, és megpróbálom eltüntetni a nyomokat. Még nem száradt meg a vér, mégis szinte hisztérikusan vakarom a padlóra folyt cseppeket. Amikor feltakarítóm a padlót, már csak a kés árulkodik a borzalmas tettemről. Még mindig nem hiszem el! Ezzel a késsel… nem értem. Én soha nem akartam bántani apát! Csak egy nyugodtabb életet akartam, de… Majdnem újra öklendezni kezdek, de erőt veszek magamon és megpróbálom elmosni a kést. Majd útközben eldobom valahol.

Gyorsan megpróbálok összepakolni. Próbálom csak a legfontosabb dolgokat magammal vinni. Egy közepes méretű Samsonite bőröndbe teszek váltásruhákat, egy kis kaját a hűtőből, ami nem romlandó, meg egy teli ásványvizes palackot. A mobiltelefonomat nem merem elhozni, bármikor be tudnák mérni, hol vagyok, még akkor is, ha kikapcsolom. Vagy repülőmódba teszem. A tévében láttam, hogy így is rátalálhatnak az emberre. A híradóban mutatták, vagy már nem tudom. Nem is lényeges. Inkább a régi discmanemet teszem el, még soha nem hagyott cserben, talán most is jól jön majd. Szerencsére a kedvenc zenéim lemezen is megvannak. A legtöbben manapság a jpop-rockot szeretik, de én még mindig a klasszikus rockra és a jazzre bukom.

Jut eszembe, valahol pénzt is kell találnom. Nem tudom, apa hol tarthatja a tárcáját, de nagyon remélem, hogy nem a zsebében volt. Megpróbálom átkutatni a kabátját, és meg is találom. Nem túl sok, pár tízezer forint de talán néhány napi szállásra elég lesz.

Elég fiatal vagyok, de sokak szerint már simán kinézek tizenöt-tizenhatnak is. Talán legjobb lesz, ha néhány ruhát is elhozok apa szekrényéből, könnyebben kapok szállást, ha felnőttesebb ruhákat hordok. Mindenképpen meg kell próbálnom kivenni egy szobát, itt nem maradhatok, ha itt bújok el valahová, abból semmi jó nem származhat. Se-perc alatt kiszagolnak a vadászok, aztán mehetek valamelyik nevelőintézetbe, ami rosszabb a pokolnál, de az is lehet, hogy halálra ítélnek. Valamelyik forgalmasabb csomóponton felkötnek, mondjuk a Deákon vagy Széll Kálmán téren, hogy elijesszék a gyerekbűnözőket. Nem mintha használna, legalábbis az esti híradó mindig azt harsogja, hogy a bűnözés csak nő, csak nő. Lehet igazuk van, pont most követtem el a legnagyobb bűnt, amit ember elkövethet.

Megpróbálok felhívni egy taxitársaságot, de a kezem nagyon remeg, mindig elütöm a gombokat. Végül inkább a gyaloglás mellett döntök. Meleg kabátot húzok, és sapkát veszek, kint ugyanis óriási pelyhekben szakad a hó. Még utoljára körülnézek a házban.

Az egész olyan, mintha semmi se történt volna. Minden szép tisztának tűnik. A padló fényes, a ház üres. Mindig ilyen szokott lenni, mikor egyedül vagyok itthon. És olyan elég gyakran van. Talán tényleg csak álmodtam az egészet. Lehet, nem is öltem meg apát. Csak hallucináltam. Azt hallottam, nem ritka, hogy egyes helyeken megfertőződik a víz, és az emberek mindenféléket látnak. De végül még sem merek benézni a gardróbba. Ha tévedek, ismét szembe kell néznem azokkal az élettelen, mégis kárörvendő szemekkel, és azt nem bírnám ki. Legjobb lesz, ha már most indulok.

Egy pillanatig tétovázok, ahogy a hideg kilincsre helyezem a kesztyűs kezemet, majd idegesen becsukom az ajtót és kilépek a nagy fehérségbe. Nagyon hideg van, a hó a csontomig hatol, nem tudom hová mehetnék.

2.

Bár már elállt a hóvihar, mégis nehezemre esik vezetni a felgyülemlett fehér szarban. A verda felbőg, ahogy megpróbálok kikecmeregni a latyakból, majd ráhajtok az útra. Varjú bambán nézi a nagy fehérséget, mint aki minimum most lát először havat. Ujjaival dobol a kesztyűtartón az I Shot the Sheriff dallamára, és nagy szerencséje van, hogy ezúttal nem próbálja meg elénekelni a refrént, mint a legutóbb. Varjú nem túl okos, de úgy tűnik azért tanulékony.

Sokan kérdezik, hogy ha ennyire baromállat, ennyire egy hülye, mégis miért ő a társam. Azaz igazság, hogy magam se tudom. Talán már megszoktam, talán szórakoztat a butaságával, nem tudom. Tényleg. Persze vitathatatlanul van tehetsége a vadászathoz. Senki se gondolná, de ez a nagydarab melák úgy fut a kölkök után, mint az agár. Magam se hittem, hogy ennyire gyors lehet egy ekkora hústorony, de hát a szemem nem hazudik. A szaglásáról ne is beszéljek! Hihetetlen a szagfelismerő képessége. Talán a kokain teszi, nem tudom, de valami istenadta tehetség. Szóval hasznos társ, mit szépítsek.

Lassan megérkezünk a Süveg utcához, ahonnan a bejelentést kaptam az egyik fedőcégtől. Gyakran alkalmazunk takarítókat, főleg elterelés vagy hullarejtés céljából, de az igen csak ritka, hogy egy mezei takarító tegyen bejelentést egy új prédáról. Olyan prédáról, amiről valószínű még a sünök se tudnak.

Lendületesen leparkolok, majd nyakon vágom Varjút, hogy megérkeztünk. Egy gyönyörű ház előtt állunk, igazi családi mesefészek. Kicsit irigykedem erre a csávóra, hiszen egy családi ház a város külső részén, hát nem semmi, de persze nincs mit irigyelni egy halott ember sorsán. A kontakt már várhatott minket, ugyanis mikor csöngetek, azonnal nyílik az ajtó.

– Jó napot, én Karvaly hadnagy vagyok, ő meg itt a társam, Varjú. Itt van a holttest?

Az öreg nő bólintott, majd rögtön egy markáns, férfias szobába vezetett minket. A fal levendula színű volt, melytől brutálisan elütött a gardróbból kilógó kicsavarodott test. A szürke padlószőnyegbe fekete vér ragadt. Kár érte.

– Hogyan talált rá?

– Tudják, már évek óta takarítom a Kafka házat, de…

– Lehetőleg rövidebben, értékes az időnk.

– Szóval mikor ma reggel jöttem takarítani, ugye minden szerdán… szóval az ajtót nyitva találtam. Furcsálltam is, hiszen az úr mindig gondosan, kétszer fordítja el a zárat, az úrfi meg mindenben követi az úr szokásait… szóval ma mikor megérkeztem, és elfordítottam a kilincset, azonnal nyílt a zár. Beléptem, de semmi nem tűnt fel így elsőre. Talán egy kicsivel kevesebb mosogatnivaló és szennyes ruha volt, de nem is gondoltam volna… amikor az úrfi szobájába léptem, kezdtem gyanakodni, ugyanis annyi szép ruhája van az úrfinak, most meg mintha üres lett volna a szekrény. Körül is néztem a házban, és az úr szobája előtt valami borzalmas bűz csapta meg az orromat. Megpróbáltam benyitni és legnagyobb meglepetésemre nyitva volt az ajtó, ami szinte soha nem esett meg azelőtt. Kafka úr mindig nagyon körültekintő ez ügyben, utálja, ha a magánszférájába… már az úrfit is elverte párszor emiatt. Azonnal éreztem, hogy valami nincs rendben, orrfacsaró bűz csapta meg az orrom, és mikor kinyitottam a gardróbajtót, hát… látják, nem? Borzalmas! Hová fajul még ez a világ! Ha egy olyan tisztességes férfit, mint Kafka úr… el se tudom képzelni.

– Nyugodjon meg, asszonyom. Elkapjuk a pré… az elkövetőt. Nem igaz, Varjú?

– De, főnök, naná, a főnöknek mindig igaza van.

– Kérhetnénk valamit, amin rajta van a fiú szaga? Valami ruha lenne a legjobb.

– Nem tudom, hogy az úrfi hagyott-e itt valamit, de mindjárt megnézem.

Mikor végre feltotyogott az emeletre, közelebbről is megvizsgáltam a hullát. Középkorú férfi, hatalmas, nyílt sebbel a mellkasán, a penge egyenesen a szívet érte. Legalább nem szenvedett sokat. A pofám leszakad, ezek a mai kölkök nem szaroznak. Egyetlen, pontos döféssel. Hihetetlen!

– Ezt nézd meg, Varjú!

– Húú! – füttyentett. – Biztos olyan erővel döfte meg, hogy a szegény flótás a gardróbban landolt!

– Ne légy hülye! A konyhából vonszolta ide. Te nem látod? Ja, persze, neked nincs szemprotézised. Tudod, Varjú, a tapasztalat, a tapasztalat.

Persze nem éppen kellemes tapasztalat, de hagyjuk is ezt. Tisztán látható, hogy a testet utólag vonszolták ide, a konyha irányából, valószínű a gyilkos fegyver is valamelyik konyhai kés lesz. Varjúval át is megyünk, hátha rátalálunk a fegyverre, azonban erre kevés esélyt látok. A préda nyilvánvalóan magával vitte a kést. Vagy azért, hogy megszabaduljon tőle, vagy pusztán önvédelmi szándékból. Végül is a szúrásból ítélve elég jól érthet a használatához, nem lepődnék meg, ha már előtte is ölt volna. Mindenképp le kell futtatnom az adatbázisunkban.

– Csak ezt találtam. Egy mosatlan trikó, talán edzéshez használta…

– Tökéletes. Minél használtabb, annál jobb. Készülj Varjú, valóságos illatorgiában lehet majd részed. Mit is mondott, hogy hívják a fiút?

– Kafka Tamás. A kis Tomi. Olyan rendes srácnak…

– Nyugodjon meg, asszonyom, biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkapjuk. Csak nem hagyhatjuk, hogy ilyenek kószáljanak Budapest utcáin. Szociopaták és tömeggyilkosok. De aggodalomra semmi ok. Eddig, amire rárepültem, mindig a karmaim közt végezte.

– Rárepült? Karvaly úr, biztos, hogy maguk a rendőrségtől vannak?

– Száz százalék asszonyom. Most pedig ha megengedi, tájékoztatnánk a központot a helyzetről. Nyilván megérti.

– Hát persze, hát persze.

Majdnem meg is feledkeztem róla, hogy a kontaktjaink legtöbbje nem is tudja, hogy a vadászoknak dolgoznak. Ez a rendszer már csak ilyen. A leghasznosabban a munkát úgy végzi el az ember, hogy nem is tud a munkájáról. Varjú aztán igazán szerencsés ez ügyben, nem fenyegeti a veszély, hogy bármit is tudna, bármiről is. De ez az ügy, az új préda… érdekesnek tűnik. Tényleg biztos vagyok benne, hogy elkapjuk. És nagyon remélem, hogy nem lesz könnyű dolgunk, mint ahogy a nagy ragadozók, én is szeretem az előjátékot. Talán meg kéne kérnem Varjút, hogy írja meg a kalandjaimat. Mint Dr. Watson Sherlock Holmes eseteit. Persze van itt egy bökkenő: egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy Varjú egyáltalán tud írni.

(Illusztráció: Angelo Musco)

Hajléktalan pillanat

Hajléktalan pillanat

 

Hideg pad, két hideg alak. Szürkén ülnek, megbénultan. Megbízták őket. Nagy harc volt, emlékmű kellett. Erre most ott ül ez a két szobor. Körülöttük buszra várakozó emberek. Mentek tovább. Hogy honnan vagy hová, az senkit nem érdekelt. Csak el innen.

– Menjen arrébb! Nem hallja? – kiabálták, de a két szobor nem tudott mit tenni. Nem mozdulhattak.

Sértő módon bitorolták a helyet a várakozók elől. Egyszer egy kósza gondolat szállt arra, és azon töprengett, mi végre készítették e szobrokat. Mégis melyik művész állította volna fel? Ide, épp egy buszmegállóba, rongyokba csavarva. A sors mégiscsak úgy hozta, hogy itt kell állnia.

Egy nap maga az emlék, lévén, hogy a műnek állnia kell, úgy döntött, kezébe veszi az ügyet. Fáradt volt már, más dolga is lett volna. De muszáj volt, hisz más nem csinálja meg. Komótosan előhúzta zsebéből a kalapácsát, szemüvegét az orrára biggyesztette, és nagy gonddal nekilátott. Vigyázott, hogy senki ne figyelje, amíg dolgozik… Egy pillanat alatt kész is lett. Fejét kissé oldalra döntve vizsgálta a művét. Fogatlan száját ferde mosolyra húzta, piszkos kezeit kopott nadrágjába törölte. Elégedetten nézegette a két kicsavart testet: természetellenes pózban ültek egymáshoz dőlve, fejüket békés álomra hajtva.

Egy idő után az emberek észre sem vették. Teljesen természetessé vált. Másnapra a két alak eltűnt, és az emlék máshol keresett munkát.

Átkelés (kommentárral)

menjenek elől, mondtad, menjenek
csak, vigyék a ládát a megáradt
folyóig, vigyék, mint egy kaptárt
tele szavakkal, vállra emelve,

 

deszkára tapasztott füllel; legyenek

 

tizenketten, emlékszel, így kérted,
vigyázva emeljék vállra, amikor
elindulnak átkelni a folyón, mintha
Isten, egy isten, a világ ura feküdne

 

benne, irdatlan arany hegyű toll, amelyet
már senki nem vesz kézbe, senki, csak
cipelik ide-oda, fölemelik és leteszik,
szóba hozzák, mintha bizony elférne

 

benne, irdatlan arany hegyű toll,
a ládába zárva; miért kellene átjutni,
partot érni a másik oldalon, kőről
kőre lépni, száraz lábbal, a láttodra

 

ketté szakadt, háborgó folyóban?

 

egy másik oldal, egészen másik,
nem is föld, mező vagy hegy,
ligetek vagy dombok, annyi hely
sem, hogy lekerüljön a vállakról

 

a teher, egy barlang vagy néhány
régi kő kövön, ahol biztonságban
lehetne, emlékszel, egy vékony
ösvény csak, amíg a szem ellát

 

penge-vékony csapás, örvénylő
fehér tűz a lejáróknál, örvénylő
fekete tűz a lejáróknál, jobb
és bal oldalon, “idegeneknek tilos”,

 

vigyék csak, ezt mondtad, emlékszel

 

 

 

 

 

 

 

A teremtett embernek kiszolgáltatott Isten tehetetlenül zötykölődik a ládában, beletörődve a szintén maga által alkotott tehetetlenség törvényébe. Valóban ez a kép  jellemezné a XXI. századi világfelfogást? A Jelenésekkel befejezett, ám még be nem teljesedett műalkotását időnként szóba hozzuk, rakosgatjuk, vele a becsomagolt istenünket is. De mégis milyen félsz hajtja azt az embert, aki rakosgatja, harcol vele, s mégis – akarata ellenére is képtelen végre békén hagyni az Írást? Talán az életet mentő kíváncsiság, mely mindnyájunkban ott él: Mi van, ha igaz? Ha át kell kelnem, egy utat választanom??

Átkeltek a folyón. Kezemben ma keményborítású, magyar nyelvű istenmondta szavak. Homlokráncolva olvasom az Igét. Igaz volna? That’s your choice. András célja talán nem is volt több: hozzák szóba!

 

Géczy Ráhel

Anatol Baconsky versei

 A SZÉL

                                       

Nézem a szelet s láthatatlan.

Mióta nézem! s láthatatlan.

Csak bólongatni látom a fákat, és a

leveleket fű közt világgá menni.

 

Nézem az időt s láthatatlan.

Mióta nézem! s láthatatlan.

Csak a gyerekeket látom fölcseperedni.

S a felnőttek: őszen, gönyedve kétrét.

 

 

 

FEHÉR AKT

  

Oly pőre vagy, mint álom, akár

mint strandhomok, nagy sík látóhatár,

pőre, mint bujdosó hold a pusztán,

pőre, mint hattyúm ezüstön úszván.

 

Lássad, ne pisszenj:

azok a nedvek járnak át frissen,

melyek mezőket s rügyeket járnak,

s lásd a füzeket máglyalángnak.

 

Ahová tűnnél – tenger duzzad,

késő hullámok állják el utad.

Szemed csukd be, és magadat feledten

kialszol zöldellő örvényekben.

 

(Botár Attila fordításai)

(Kép: Dezső Tamás)

Leleményes részletek

1. rész – A kérők leölése előtt

 

Kinn lefeküdt az előcsarnokban a fényes, csillogó, szemkápráztató, kockás hasú és nagyizmú Odüsszeusz. Eurünomé betakargatta a hőst, aki ezután még elbeszélgetett a mellkasát agyonverő szívével, és Athénével is csetelt egy kicsit. Választ nem kapott kérdésére, azaz miként gyilkolja le azokat, kik meg akarják szentségteleníteni az ő egyetlen asszonyát. Az istennő gyorsan álomport hintett Odüsszeusz szemére, hogy végre megszabaduljon tőle, majd puha, 100% pamut szárnyain visszarepült az olümposzi csúcsra, hogy ambroziát és mézízű sört vedeljen.

Az okos szívű, éles eszű, Avon reklámba is beleillő Pénelopeia közben rosszat álmodott, mindenféle istennek fohászkodott, meg az eltűnt férje szellemét látta. Szegény asszony. Azért érdeklődött ám az álruhában kinn heverésző vándor után, lelke mélyén bizony sejtette, ő lesz az, ki megváltoztatja életét. Hát hogy ne sejtené, hiszen olyan okos szívű. De ezt már említettük.

A reggel eljövetelével a leleményes Odüsszeusz megint csupa leleményes dolgot csinált, amiket minek részletezni, csak a szokásos formáját hozta. Sőt, igazából mindenki nagyon leleményes, már aki a jó célt szolgálta, de Odüsszeuszt csak nem ismeri fel senki. Biztos csak mindig árnyékban volt az arca… Azt a férfias vonásokkal megáldott embert, kinek hőstettei körbejárták az egész Földet, a Holdat, a Marsot, még a Nap is fényesebben sütött! Kinek oly teste volt, mit minden nő vágyott, s minden férfi irigyelhetett, esze oly éles, mint a disznóvágó bárda, haja akár az olajfáktól csillámló zsírtenyészet, keze rücskös a sok harctól és kardforgatástól… Ó, jaj, közbe Télemakhoszt meg akarták mészárolni, de persze nem sikerült, megnyugodhatunk. Athéné pöccintett egyet, és gyorsan megátkozta az átkozott kérőket, akiknek szemmel láthatóan olyan sorsot szánt, hogy a sírkövükön (már ha lesz) a halál oka nevetőgörcs és nyers hús lesz.

 

2. rész – Az íjászverseny

 

Odüsszeusz nyert.

Hagofia

Második rész

Költözés Elkörbe

 

Tízedik fejezet

Gulliver Elkörbe költözik. Belép a pártba, lakást és új ruhát kap. Meglepő különbségek Hagofiához képest.

Egy lifttel a felszínre vittek, ahol már vagy két tucat pár várakozott a fal bejárata előtt. Ahogy ott álltunk, olyan érzésem volt, mint amikor vizsgánál vártam, hogy bemenjek, és túl legyek rajta. Akkor is átragadt rám a többiek izgalma, mint ezúttal.

Most találkoztam – a nőt leszámítva – először itteni emberekkel. Ők azonban nem nagyon érintkeztek velem, sőt igazából egymással sem. A párok külön-külön álltak, és nem nagyon tudták, mihez kezdjenek a helyzettel. Eddig mindig lehetett sejteni, mi lesz: hallották az iskolában, látták az üvegen át, vagy kondicionálták őket. Megszoktam, hogy szemlélődő legyek, így odaosontam néhány párhoz, hogy belehallgassak beszédjükbe. Ezek az emberek most először találkoztak a félelem érzésével. Korábbi magabiztosságuk elveszett, és csak tétlenül lézengtek. Azt sem tudták igazán, életben maradnak-e, ha átlépik a küszöböt. (Valójában a halálról sem volt fogalmuk. Kétszáz év alatt mindössze három haláleset történt Hagofiában, még az orvostudományuk csúcsra fejlődése előtt. A haláltól való félelmük tehát inkább csak valamilyen elcsökevényesedett ösztönnek volt köszönhető)

Nagyon kilógtam közülük, bár egyenruhát adtak ránk: azt a szabást követte, amit ideérkezésemkor először adtak. Mindenki párban állt, csak én voltam egyedül. És nekem az arcom is fiatalabb volt, bár ez nem volt látványos különbség, hiszen még mindig nagyon szép emberek voltak. Ahogy gyanakvó pillantásaikból és előzetes tanulmányaimból kikövetkeztettem, lázadónak véltek, akit száműznek Elkörbe. Talán ezért álltak tőlem kissé messzebb, mint egymástól.

Amikor még két pár megérkezett, a robotok kinyitották a kaput, és szelíden betereltek minket egy fehér aulába. Amint beértünk, mögöttünk rögtön bezárult az ajtó, és egy másik előttünk megnyílt. A többiek aggódva, én örömmel és várakozással telve indultam a friss levegő irányába. Nem tudom elmondani, mennyire boldog voltam, hogy nem mechanikusan szűrt levegőt szívhatok majd és igazi nap fénye fogja megvilágítani környezetemet.

Nagy igyekezetemben az elsők között jöttem ki a kapun. Alig néztem még szét, amikor elém ugrott egy férfi, szorosan megölelt, a többiektől félrerángatott, majd zokogó hangon közölte velem, hogy ő az édesapám. „De az én apám Magyarországon él.” Mondtam elképedve, és körbenéztem, hátha valaki meg tud menteni ettől az őrülttől. Azonban azt vettem észre, hogy mindenkit ölelget valaki, és sok-sok döbbent ember néz rá egy-egy síró elkörire. A férfi, mintha nem is szóltam volna hozzá, folytatta: „Semmi baj, tudom hogy a lelketlen Hagofiában nem számít a család, de itt újra egyesülünk! Már nagyon vártunk édesanyáddal. Persze nem érted, honnan tudjuk, hogy a szüleid vagyunk: megnéztük az Adatbázisban! Otthon te is megnézheted, csak gyere, mert be kell lépned a pártunkba, hogy kaphass lakást, meg ételt, meg munkát, ruhát és a többi szükséges dolgot. De ez csak gyors formalitás. Ja, és ha más is azt mondaná, hogy ő az apád, vagy az anyád, ne higgy neki, mert ők csak embereket toboroznak a pártjukhoz. Mi vagyunk a szüleid, és majd vigyázunk rád!”

Közbe sem tudtam szólni ebbe az értelmetlen zagyvaságba. Amikor a férfi látszólag végzett mondandójával, és végre hagyott levegőt venni, közöltem vele, hogy én európai vagyok, és egy hajótörés miatt kerültem ide. „Nem baj, ha száműztek Hagofiából! Az nálunk nem hátrány, sőt inkább előny!” Fejemet csóválva magyaráztam tovább: „Én nem vagyok hagofiai.” „Nem hát, elköri vagy!” Vágta rá büszkén. „Úgy értem, soha nem is voltam az.” „Persze fiam, mind tagadni próbáljuk, amik voltunk, bár tény, hogy nem ilyen gyorsan. Sajnos igaz, ami igaz: mind voltunk hagofiaiak. Ezen nem tudsz változtatni.” Ekkor már kiabálni kezdtem: „Én a külső világból jöttem! Hagofiában csak tanultam, emberekkel szinte nem is találkoztam! Eleve Elkörbe soroltak be. Magyar és angol állampolgár vagyok, aki nagyon szeretne hazamenni, de nem tud, így itt kell élnem. Ha segít nekem beilleszkedni, nagyon hálás leszek, de semmiképpen sem vagyok a maga fia.” Később megtudtam, hogy azzal győztem meg, hogy továbbra is navigálhat. De akkor sikeremet szónoki képességeimnek tulajdonítottam, ugyanis a férfi szavaim után megadta magát, elnézést kért, tévedésre hivatkozott, egy pár percig sajnálkozott, hogy nem vagyok a fia, majd mint aki bevesz egy szem gyógyszert és meggyógyul, tovább lépett a problémán.

„Lakásra, ruhára és munkára lesz szükséged.” Meglepődtem: „Itt dolgoznak az emberek? És a robotok?” Felhorkant. „A robotok csak elvennék a munkát a becsületes embertől. Ez nem Hagofia, ahol tudatlanul hagynak! Ez Elkör!” Mondta büszkén. „Itt minden nap meg kell küzdened az ételedért, a ruhádért, a lakásodért és a közösség megbecsüléséért.” Éles váltás volt, az igaz, de nem akartam még bírálni őket. Hagytam, hadd vezessen az idegen.

„Be kell lépned a pártunkba, és akkor kapsz mindent, amit kell. Addig sajnos rendszeren kívüli hajléktalan vagy. Az meg nem a legjobb pozíció, mert nem védi őket semmi törvény, a nekik juttatott ingyen ételnek meg elég rossz íze van állítólag.” „Hogy lépjek be a pártba, amikor még azt sem tudom, mi hogy megy itt? Legalább a programjukat mondja el! Miben különbözik a másik pártétól?” „Na, először is ne magázz. Magázni csak az egyik párt szokta a másikat, meg a robotok minket. Elkörben ez nagyon sértő. A rendszert majd megismered. Két nagy párt van. Ötévente váltogatják egymást: az a párt fog majd végül örökre győzni, amelyik megoldja a problémát. Ebben áll a pártok programja is. A másik párt az Egység Párt. Azért ez a neve, mert apró, titkos egységeket hoznak létre, felszerelik őket, és meglepetésszerű támadásokat hajtanak végre a robotok és a fal ellen, hogy aztán leigázhassuk Hagofiát, és észhez térítsük ottani társainkat.” Elborzadtam ezen az abszurd ötleten. „Biztos vagyok benne, hogy a robotok ezeket azonnal megsejtik, és rögtön leverik.” Akadékoskodtam. „Persze!” Nevetett vezetőm. „Az Egység Pártiak sületlen barmok mind. Sosem győzhetnek.” „Na és a másik párt?” Reménykedtem, hogy jó oldalra kerültem. „A miénk a Csoda Párt. Mi tudjuk, hogy ezek a kis akciók semmit nem érnek. Nekünk egy titkos, földalatti laborunk van. A buta robotok azt hiszik, másoljuk Hagofiát, és oda terjeszkedünk, így nem bántanak minket. Itt építjük a Csodafegyverünket, amivel ha elkészül, leigázzuk a robotokat, és felszabadítjuk Hagofiát.” Diadalmas szavai félelemmel töltöttek el: őrültek országába kerültem a normális világ helyett. Az egyetlen, ami megnyugtatott, az hogy a robotok biztosan tudnak a fegyverről, és csupán azért hagyják, hogy készüljön, mert teljesen veszélytelen. De ezt a gondolatomat inkább magamban tartottam.

Nem akartam magamra haragítani álapámat, és az utcán sem kívántam tölteni az éjszakát. Aláírtam hát egy papírt, hogy a Csoda Párt tagja vagyok, és vártam, hogy végre ledőljek ágyamra, és kitaláljam, mihez kezdek az életemmel.

Kísérőm el is vezetett egy hatalmas, tömbházhoz hasonló épülethez, amelyből rengeteg volt egy helyen. Itt laktak a mi pártunk azon tagjai, akik pozíció nélküliek. Felvitt lifttel egy lakáshoz, átadta a kulcsait, amitől már egészen elszoktam, és magamra hagyott, mondván, neki itt már nincs több dolga. Kértem, adjon valami elérhetőséget, amin át segítséget kérhetek, de csak azt válaszolta, hogy nem az apám, oldjam meg a gondjaimat innentől.

Szobámba nyitva tapasztalnom kellett, hogy a régi, hang általi utasításnak vége. Volt egy ágyam egy szűk hálószobában, ezen felül egy kicsi konyhám és egy ugyanekkora fürdőszobám, kevés felszereléssel. Emlékeztetett egyetemi éveim albérletére. Legalább ingyen van, reméltem és pont végigdőltem a rozoga fekhelyen – mely korán sem volt olyan kényelmes, mint Hagofiában –, amikor kopogtattak ajtómon.

Azt hittem, kísérőm felejtett el valamit, de helyette egy vállas idegen állt ott fekete hosszúkabátban, egy szatyrot tartva a bal kezében. „Tartozol a Pártnak.” Mondta kertelés nélkül. Még szememet dörgöltem a fáradtságtól, reagálni sem tudtam, de már folytatta is. „Tartozol a belépési díjjal, az éves párttagsági díjjal, a lakásod albérletével. Ne aggódj, utóbbi fedezi az esetleges renoválást és a víz, áram, fűtés díjait is.” Kapkodtam csak a levegő után. „De én nem is akartam a párt tagja lenni, most érkeztem csak ide, és…” De a kabátos férfi nagyon megértő hangon azonnal, mintha csak könyvből olvasná, segítségemre sietett: „Tudjuk, hogy jelenleg nincs se pénzed, sem önálló kereseted. Holnap menj el erre a címre.” Azzal átadott egy névjegykártyát, amelyen lefordítva olyasmi állt, hogy pályaválasztási tanácsadó. „Addig a párttagsági belépődíjra elfogadjuk az öltözéked. Hogy ne kelljen fáznod, és meztelenkedned, fogadd el a párt adományát.” Ekkor kaptam meg a szatyrot, benne egy kényelmetlen, portörlő rongynak is alig használható rend ruhával. „Miért is jó nekem, hogy a párt tagja vagyok?” Kérdeztem ingerülten. „A párt ad munkát, ruhát, lakást. Hálásnak kéne lenned!” „De a robotok nem adnának semmit?” Érdeklődtem. „Nem fogadunk el a gonosz robotoktól semmit! Nem akarunk rabszolgák lenni, mint hagofiai testvéreink!” Azzal sarkon fordult, és köszönés nélkül elment. A liftből még visszakiáltotta, hogy a szükséges költségeket havonta levonják majd fizetésemből a párt javára, kivéve az adót, amelyet a másik párt kap majd, mert most éppen ők vannak hatalmon. Később megtudtam, hogy ebből az adóból képezik ki az egységeket, illetve ebből épül a Csodafegyver és ebből fizetik Elkör politikai vezetőit is. Remélve, hogy ez a nap már nem tartogat meglepetéseket, visszadőltem ágyamra, és kialudtam magam a másnapi álláskeresés előtt.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info