„Egy név állított meg”
A temetőbe tartottam, hogy fölkeressem a szegény kis Betti sírhalmát.
Szép, derült alkony volt. Tavaszodni kezdett az idő, a fák hajtottak, a tavalyi száraz füvek között a sírokon itt-ott zöld sarjak bújtak elő. Midőn a temetőbe értem, a nap utósó sugárait lövelé a keresztekre, melyek között magasan emelkedett a nagy fehér feszület, repkénytől környezetten. A temető ajtajához közel egy roskadozó sírhalmon ült egy igen öreg, szegény asszony, ki ájtatosan imádkozott, olvasóval kezében. Más nem volt a temetőben, csak ezen aggastyán és én és a csendesség. Halk léptekkel, érzéketlenül haladtam a mondott gyalogúton a nagy kereszt irányában. Már elfeledtem, mit mondott Betti anyja: az úttól jobbra vagy balra fekszik-e leánya? azért mind a kétl oldalon sorra olvastam a keresztek föliratát. Egyszerre, mintha feneketlen örvény szélére bukkantam volna, megálltam, és úgy tetszett: szívem is megállt egy pillanatra… aztán, mintha ki akarta volna pótolni, amit elmulasztott, gyorsan kezdett verni. Egy név állított meg… Róza neve… az én Rózámé! Leborultam sírja előtt, és csókoltam fejfáját.
–Tehát itt nyugszol, itt enyészel, édes idvességem! – kiálték föl.
Újra elolvasám nevét… tudja isten, oly jólesett azt olvasnom. Fejfája piroslott a nap vérsugarától… egyszerre sötét lett… Félve tekintettem körül; azt gondoltam: valami ellenséges kéz takarta el szemem elől Rózám nevét. A nap leáldozott. Túlnan a még leveletlen, gyér fák között megkezdé útját a telihold, bágyadt halovány arccal, milyen a szenvedő hűség.
– Megtaláltam sírodat, Rózám, szép kedvesem! – szólék. – Tudod-e, mi volt végszavad hozzám? Azt mondád te, hogy hajoljak le hantodra, s híjalak neveddel… te meg fogod hallani, bármi mély lesz is sírod, és feljössz hozzám, és megölelsz, mert még itt is szeretni fogsz. Lehajlok hát hantodra, és nevedet hangoztatom, kedves nevedet, imádott Rózám! halld meg ott alant… és kelj föl… Ah, te nem jössz; nem hallod-e hangomat? vagy már elfeledtél engemet, ki téged sohasem foglak elfelejteni? Oh, nem, azt nem hiszem; de te már meghaltál, és a holtak nem kelhetnek föl, csak éjfélkor. Jó, be fogom várni az éjfélt, hogy még egyszer láthassalak, kit jobb lett volna soha nem látnom!
Így panaszkodám magamban, és vártam az éjfélt, sírhalmán ülve, fejfájára támaszkodva. Minden véle töltött órám emléke átvonult lelkemen, édesen, mintha éolhárfa pengett volna keblemben, mert azok boldogságos órák valának.
– És hová lett e szép idő? – kérdém, s keresve tekinték szét a földön és égen. Körülöttem a fák és keresztek hosszú, sötét árnyat vetének. A földön a harmatcseppek, az égen a csillagok ragyogtak… csak szívemben nem ragyogott semmi. Fölsóhajtottam, és sóhajomat messziről meg lehetett volna hallani, mert csend volt, oly csend, mintha a világ nem létezett volna. Csak távol, alig hallható távolban zengett egy pásztorfuvola oly édes-búsan, hogy azon haldokló hattyú énekét véltem hallani, melyet álmamban láttam a folyam ringató hullámain.
És ezalatt közeledék az éjfél…
Ütni kezdett az óra…
Olvastam…
Tizenkettő!…
Összeborzadtam…
Fáztam és izzadék…
Iszonyodva tekinték körül…
És mit láttam?…
Irtóztató jelenés!…
A sírok megnyíltak. Mindnyájan. Egyszerre. Csak mellettem Rózáé nem. A megnyílt sírokból kiléptek a halottak… ifjak, vének, hölgyek, férfiak. Csak Róza nem volt köztök. A szellemek mellettem lebegtek el. Hallottam, véltem hallani ruháik suhogását, csontjaik koccanásait.
– Hah – kiálték föl -, minden sír nyitva, csak a tiéd nem, Róza; a világ minden halottját látom, csak tégedet nem, Róza!… hol késel? miért nem jössz? még egyszer látnom kell téged, szívem kitépett gyökere! még egyszer látnunk kell egymást. És te csak nem jelensz meg? nem jősz fel sírodból?… jól van, hát én megyek le hozzád!
Őrült gondolat gyújtá meg agyvelőmet.
Rohantam a sírásó kunyhajához, mely a temető közepén állott. Megzörgettem ablakát.
– Ki az? – hangzék ott benn.
– Nyiss ajtót! – mondám.
– De ki az?
– Csak nyiss ajtót!
– Minek?
– Nyisd ki az ajtót, vagy rád gyújtom a házat, és meggyilkollak. Nyisd ki!
– Hah, zsivány… haramja…
– Csitt, ne kiálts… én nem vagyok haramja… jőj ki, és meg fogod látni, hogy nem vagyok az. Jőj ki, jó ember, kérlek, kényszerítlek, légy irgalmas!
Esedező hangom megindíthatta a sírásót, mert kijött.
– Ki az hát? – kérdé, amint az ajtót nyitá. – Mit keres itt, uram, ily későn? mit kíván tőlem?
– Mit kívánok?… mit is kívánok csak? úgy, igaz! adj nekem ásót, kapát…
– Mi végre?
– Ne kérdezd, csak adj. Ha nem adsz: agyonlőlek… töltött fegyver van nálam.
– Hah, csakugyan zsivány…
– Nem, nem igaz, nem vagyok zsivány, nincs töltött fegyverem, csak ijeszteni akartalak. De őrült vagyok, ember, úgy nézz a szemembe, hogy őrült vagyok, és az őrülteknek óriás erejük van… azért adj ásót, kapát!
Félelemből-e vagy miből? id’adta, amit kértem.
– Jól van, köszönöm. Hanem megállj, add ide ezen ajtónak kulcsát is.
– Házam kulcsát? minek?
– Hogy bezárjalak!
– És miért?
– Hogy el ne futhass. Add ide ezt a kulcsot, ha mondom. Így. Most lódulj be, hadd zárjam rád az ajtót. Ne félj, mindent visszahozok. De addig csendes légy, meg ne moccanj; mert ha egy hangodat hallom, hogy segítségért kiáltasz: ott benn termek nálad, és kettéhasítom agyadat ez ásóval, és szívedbe vájom tíz körmömet.
Rázártam a sírásóra az ajtót, és visszafutottam, és ásni kezdtem… Róza sírját.
Ástam, ástam.
Szakadt rólam az izzadás.
Végre lejutottam a sír fenekére.
Nekifeszítettem az ásót a koporsó födelének…
– Mindjárt meglátlak, Rózám, szépséges szeretőm!
A hold pályája tetőpontján állott, s csaknem oly fényesen világított, mint a nap.
Most fölfeszítém a koporsófödelet… a hold elözönlé sugáraival Róza arcát… én megpillantám azt… és… egy jajkiáltással élettelenül rogytam a koporsóba a halott fölé.
Nem tudom, meddig tartott ájulásom.
Midőn magamhoz tértem, hirtelen leborítottam a koporsót födelével. Nem mertem többé rátekinteni Rózára; oh, az az egykor oly gyönyörűséges arc mily iszonyúan el volt éktelenítve! ama homlok helyett, mely fehér volt, mint a zuhatag tajtékja; amaz arc helyett, melyet a szellő sokszor el akart fújni, mert azt gondolta, hogy rózsalevél; amaz ajkak helyett, melyek pirosak valának, mint a rubint lelke; ama lehelet helyett, mely illatosabb volt Arábia minden fűszerénél… mindezek helyett most mit láttam és mit… oh!…
De néhány napig a folyam halaival és néhány hétig a föld férgeivel lenni… s a szépségnek vége!
Kijöttem a sírból, és hánytam ismét be. Minden hantnál, mely a koporsóra zuhant, úgy éreztem, mintha egy óriási kalapáccsal ütnék mellemet. Az idő elkomorodott. Szél jött, haragosan süvöltő szél, mely fekete felleget hajtott magával, mintha egy szerecsen rabszolgasereget hajtottak volna haragos kalmárok.
Midőn a sír be volt hányva, s a temetőt elhagyám: keleten a szürkület első nyoma látszott.
Mentem, mentem, és már messze jártam, mikor eszembe jutott, hogy a szegény Betti sírjához indultam, és nem az övénél voltam.
(Martinkó András szövegkiadása nyomán.)
(A fejezet címe – „Egy név állított meg” – önkényes.)
