Federico Garcia Lorca
És esik, Santiago!
És esik, Santiago!
Te is látod, Szerelmem?
Ég a csontfehér fátyol,
mert Nap ragyog sötéten.
És, esik, Santiago…
Ázol sötét éjszaka.
Ezüst füvek álomból,
benövik szegény Holdad.
Nézd az esőt az utcán!
Kopog a kristálypanasz.
Magányos szélben bújkál
Tengered árnya-hamva.
Tengered árnya-hamva
Santiago, hűlt tetem.
Elmúlt a ma, a holnap
s könny remeg itt, a szívben.
/ Farkas Kristóf /
Száraz rózsaszirmok az ágy körül. Ropognak, amikor a fürdőbe szaladok. Mintha izzó parázson sétálnék át. Alig vizeztem be a hajamat, csörgött a telefon. Zsuzska volt, vidáman érdeklődött, hogy vagyok. Zsuzsanna, az én kis virágszálam. Akkor láttam, hogy a gyertya ráfolyt a szőnyegre. Gyorsan odadobtam a törölközőt, hogy ha jön a szobaszerviz, ne szembesüljön rögtön a rongálással. Éreztem a türelmetlen várakozást ebben a pillanatnyi hallgatásban. Jól vagyok szívem, suttogtam neki a kagylóba, de nem tűnhettem túlságosan meggyőzőnek, mert tovább faggatózott.
Zsuzsanna, az egyetlen kislányom. Nagyon vártuk, de neve sokáig nem volt. Az utolsó hónapban tudtunk csak dönteni. Egyenként lapozgattuk a naptárt, és minden hétről összeírtunk néhány lánynevet. A végére szinte az összes ismertebb ott sorakozott előttünk. A nulláról folytattuk tovább. Sándor, mint aki hirtelenjében megvilágosodik, felkiáltott, hogy legyen Hedvig, mert az olyan elegáns. Erre az asztalra csaptam, hogy ezt mégis hogy gondolja, ne bolondozzon a születendő gyermekünk nemével. Szinte megsértődtem a hasamban rugdalózó baba helyett. Sándor buta tyúknak nevezett, tudtam, hogy nem akart megsérteni, én is szoktam célozgatni a szellemi képességeire. A Hedvig női név! Ne beszélj már hülyeségeket, a Hedvig férfi név! Nem hagytam magam meggyőzni. Volt egy évfolyamtársam, Hedvig. Fiú volt. Sanyi szerint az kizárt. Márpedig én csak jobban tudom, hogy kik voltak az évfolyamtársaim. Azt, hogy nézzek inkább utána, már csak foszlányokban hallottam, mert durcásan elvonultam a konyhába, Sándor meg a tévé elé. A közönség zúgolódva üdvözölte érkezését. Meccs volt, két órára biztosan lemondhatok a kommunikációról. Még ha női név is, az én lányomat akkor sem fogják fiúnak hinni, Hedvig, milyen édes kisfiú, igazi kis Don Juan már most. Nem, nem, ezt semmiképp!
Ez volt az első vitánk. Még aznap kibékültünk, és megbeszéltük, hogy bár a név fontos, az élet mégsem ezen múlik. A második vita közvetlenül Zsuzska születése körül történt, amikor a hobbifotózásom komolyabbá vált. Otthon rengeteg album volt tele mindenféle képpel, a könyvszekrény középső polcán kaptak helyet. A barátaim közül hirtelen többen is elérkezettnek látták az időt a házasságkötésre, elsőként csak egy barátnőm esküvőjén kattogtattam, mert nem voltak fölös tízezreseik profit fogadni. Egy másik barátnőmet, aki látta a munkámat meggyőztem, és fél év múlva már az ő esküvőjét örökítettem meg. A következő jelentkező a barátnőm barátnője volt. Egész nap kerestem a nagy pillanatokat, késő este értem haza, amikor már mindenki mélyen aludt. Ilyenkor Sándor otthon maradt Zsuzsival, volt, hogy anyu is besegített neki. A sokadik szombaton Sándor szóvá tette, hogy örülne, ha inkább itthon maradnék, ebédet főznék, tisztába tenném a gyereket, délután pedig kirándulnánk. Nem kell dolgoznom, ha nem akarok, nincs szükségünk arra a kevés pénzre. Meglepődtem Sándor sértődöttségén. Szinte követelte, hadd jöjjön velem, ha esetleg mégis lesz egy legközelebb, egy utolsó alkalom, nehogy meggondoljam magam, és a végén én menjek hozzá a vőlegényhez. Nem értékeltem a viccet. Hajthatatlan volt, hát jöjjön. Az egész nap tolakodott, átbukfenceztünk rajta, ketten néztünk a gépbe, egyikünk sem látott rendesen. Valahogy elkészültek a képek, tetszettek mindenkinek, került a falra, polcra belőlük. Ha meglátogatom Szilvit, mindig szembesülök azzal a kellemetlen nappal, ami nem akart befejeződni. Hívtak még, de többet nem mentem.
Zsuzska lett az életem, rá mindig érdemes volt figyelni. Még csak tizenkettő, de már olyan bölcs, mintha leélte volna az élete felét. Mennyit beszélt nekem, hogy próbáljuk meg. Hogy mi nők tartjuk össze a családot. Nem tudom, hol hallhatta ezt a szöveget. Olyan idegenül hangzott az aprócska ajkai közül, de édes volt, ahogyan megmerevedett a tekintete, miközben minél hatásosabb mondatokat igyekezett összetákolni. Nehéz volt nem kerülni a hatása alá.
A gyerek miatt. A gyerek miatt mindig kell újabb esély, olvastam a női magazin oldalain minden héten. Ne váljatok el, mondta mindig az esti mese közben, meg utána is a jó éjt puszinál. Soha nem aludt el a mese végére, talán direkt, hogy ne múlhasson el nap, amikor nem könyörög, hogy ne váljatok el. A végére elegem volt belőle, gorombán megmondtam neki, hogy ehhez semmi köze, és attól nem fog rendbe jönni semmi, ha folyton erősködik. Elaludni azután sem tudott, de a szeme mindig csukva volt. Adtam neki puszit és néha megcsiklandoztam finoman az arcát, amire összerezzent. Sosem próbáltam meg elérni, hogy leleplezze magát, mert véletlenül sem akartam többet hallani az unásig ismételt szavait. Hogy az apját nyaggatta-e, azt nem tudom. Soha nem tudtam meg.
Sándor ekkor már a nappaliban aludt a kanapén, és hajnalig nézte a tévét. Az ajtóm rése alatt láttam a villogó szürke fényt. Többször is elmondtam neki, hogy szeretem, és abszurd, hogy idáig jutottunk. Minél többet mondtam neki, hogy szeretem, annál rosszabbul éreztem magam. Szeretem, szeretlek, szeretsz… e e e… Hajnali kettőkor kinyitottam az ajtót résnyire, mondanom kellett valamit. Minden összegyűlt a torkomban, és nem fértem el velük az ágyban. De nemcsak az tántorított el, hogy Sándor hortyogott, hanem az idő is. Talán mégsem most kéne. Ha napsütésben nem megy, az éjjel közepén még rosszabb lenne.
Anyu minden hétvégén eljött hozzánk, ha kellett, gyakrabban is, de a hétvége biztos volt. Egyszer hét közben felhívtam, nagyon megijedt, hogy valami baj van. Elmeséltem neki, hogy hamarosan szét fog esni a házasságunk. Semmi sem marad belőle, csak egy válási papír, meg néhány fekete-fehér ruhás fotó a szemetesben. Anyu magát okolta. Hogy az ő hibája. Anyu, térj magadhoz, legalább te ne! Meg se hallotta. Anyu! Anyu! Nem figyelt. Letettem a telefont, három perc múlva ő hívott vissza. Ő erősködött, hogy menjek hozzá Sándorhoz, ügyvéd, jóképű, boldogok leszünk. Ilyet érdemlek. A legjobbat. Anya, dehogyis, én akartam hozzá menni. Hajthatatlan volt, mert elültette a fejembe a magokat, és kikeltek. Anyu, fáradt vagyok a metaforákhoz. Ha nem akartam volna, nem megyek hozzá. Nem a tizenkilencedik században vagyunk. Anyu igazat adott nekem, legalábbis azt mondta, de mégis sűrűn kért bocsánatot. Van, hogy még most is.
Zsuzska továbbra is küzdött értünk. Akkor adtam be a derekamat, amikor egyik délelőtt felhívtak az iskolából, hogy azonnal jöjjek, mert baleset érte. A telefon a padlóra esett, én a székembe, és úgy éreztem, itt a vége mindennek. Az udvaron, játék közben elesett, kitört egy foga és a homloka vérzett. Az osztályfőnöke a karjában vitte a szomszédos orvoshoz. Felkaptam a kabátomat, majd rohantam az iskolába. Ez nem az első eset volt, majdnem olyan gyakran jártam az iskolába, mint a diákok. Hívtak már korábban is, hogy Zsuzsi verekedett fiúkkal meg lányokkal. Az én kislányom, aki minden reggel úgy öltözik fel, mint egy hercegnő, a porban fetreng, miközben püföli az osztálytársait. Az egész világ előtt szégyelltem magam helyette. A tanárnő nyugodt volt és megértő, de a szülők hevesen gesztikuláltak és ordítottak amint megláttak. Bizonygattam, hogy ezt nem itthon tanulta, mi soha egy ujjal se.
A gyerek miatt rábólintottam. Zsuzsát a nagyszülőkre hagytuk, és elutaztunk egy hétvégére az ország másik végébe. Sándor vacsorát rendelt, gyertyát gyújtott, rózsaszirmokat szórt, én pedig vettem egy olyasmi fehérneműt, ami utoljára körülbelül tíz éve volt rajtam a nászéjszakánkon. Minden készen áll. Rendbe hozzuk. Az este hamar nosztalgiázásba ment át, az első randevútól elkezdve a lányunk névválasztásáig. Szerettem volna sok mindent megkérdezni Sándortól, de úgy éreztem, mintha most ismertem volna meg és óvatoskodnom kellene a szavakkal. Nem tudtam, melyik kérdésnek milyen hatása lesz, pedig lehet, hogy nem is emlékezett volna rájuk másnap. Sokat ivott, és mintha engem is le akart volna itatni; amikor ő töltött magának, töltött nekem is, de én mindig a hátam mögé löttyentettem a bort, rá a virágra. Lassan mindegyik levélen kövér, bordó cseppek csüngtek. Sándorral az első üveg kiürülésénél már semmit nem lehetett kezdeni. Gusztustalanul a fülembe suttogott, hogy milyen csinos vagy bébi, és össze-vissza harapdált. Csak szabaduljak a keze közül minél hamarabb. Most mi van… most… mi bajod van? Frigid! Minek vetted fel, azért hogy rajtad csodáljam egész este?
Sándor már nem bírta tovább tartani magát. Hamar elaludt a földön, én pedig az üres, jéghideg kádban gubbasztottam az éjjel további részében. Az ágyunk érintetlen maradt, csak a rádobált csomagok gyűrték össze kis foltokban a takarót.
Maróti Zsuzsanna Hedvig rengeteget könyörgött. A reggeli telefonhívás óta valószínűleg soha többé nem fog. Kijelentkeztünk a szállóról, Sándor a kocsival ment, végignézhettem, ahogyan a fák között sok-sok részre osztódik és eltűnik az annak idején általam választott piros kocsink. Én taxit hívtam. Másnap a bíróságon találkoztunk újra, beadtuk a válópert.
Észre sem vettem, hogy telnek a napok. Olyan gyengeség tört rám, hogy napokig csak az ágyban feküdtem. Zsuzsi az első reggelen biztosított a szeretete felől, és jól a nyakamra húzta a takarót. Addig fészkelődött, amíg a táska a hátára került, és elindult. Úgy görnyedt alatta, mint aki hirtelen nagyon megöregedett.
Délután nem érkezett meg a szokásos időben. Ma van a táncórája, nyugtáztam. Nem, dehogy, az hétfőnként van. Ilyenkor nincs is órája, igen, múlt szerdán elmentünk venni neki egy cipőt. Elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy sötét van és émelygek. Lehet, hogy a sötétség feküdte meg a gyomromat, vagy az émelygéstől nem látok semmit. Zsuzsi, ettél már? Zsuzsi nem szólt. Villanyt kattintottam, még kevesebbet láttam, mint a sötétben. Zsuzsi!
Zsuzsi nem volt sehol. Egészen két hónappal ezelőttig. Megkerült az én egyetlen kisbabám. Pirítóst reggeliztem, jó sok fokhagymával és a reggeli műsort néztem, interjú a szombati kiesett versenyzővel. Ott volt velem az én drága Zsuzsikám is, mosolygott, ahogyan régen, kicsit megszürkült az arca, de vidám volt. Kitöltöttem a második pohár tejet, az utolsó cseppek hintáztak a doboz nyílásán. A sarokba tettem, a többihez. Mint egy katona-had, úgy sorakoztak egymás mögött. Kimentem a konyhába egy másikért, végignéztem a dátumokat, melyiket bontsam fel előbb. Behoztam a legromlandóbbat. Azóta több dobozzal is megiszom naponta. Mióta Zsuzska ott mosolyog az oldalán öt másik gyerekkel, azt akarom, hogy mindig szem előtt legyen. Többet nem engedem, hogy eltűnjön ilyen hosszú időre.
Csak sétálnék melletted, mondanám a magamét, hogy ez egy gyönyörű álom, és kérlek ne kelts fel, mert az emberek azt nem szeretik, s te csak lépdelsz mellettem, szépen csendesen, kivárod szavad, nem siettetsz, és én csak fecsegek múltról, jelenről és jövőről, hogy mióta írtam neked, nem tudok másra sem gondolni, és hogy vártalak, igen vártalak éveken át, és végre itt állsz és sétálsz, és nem merek rád nézni, mert félek akkor elillan a pillanat, és nem leszek képes elkapni, és ha ez egy álom, márpedig annak kell lennie, hát hányszor láttalak én álmaimban, és érintettem bőröd, pedig ez a valóság most elvileg, és a bőröd csak puhább, a hajad tényleg a szemedbe omlik, kisöpröd onnan, nem is nyúlok feléd, félek, eltűnsz, és csak egy esti délibáb vagy, ami mellettem kelt életre, épp most, én szerencsétlen, hogy kellett erre sétálnom nekem, pedig a fejed rázod, igen látom, mozdul a felsőtested, ring ütemben veled, és felém nyúlnál, a karomért, de még elkapom, és csak hajtogatom szavaim, mint malom a lassú vizet, és nézd, ránk telepedett az este, mint egy paplan, ring lépteink alatt a világ, pedig nem változott semmi, csak, az hogy mellettem vagy, pedig nem hittem volna, és még mindig csak csacsog a szám és a kezem, mutogatok, hadarok, nem tudom érted-e, de rám nézel, én félig rád, majd elkapom magam, és látom rajtad, látom a szemed előttem, ott villant a sötétben, nem kell ide lámpa, hogy meglássam, csillog, mosolyog, a szád is, karoddal megint felém nyúlnál, én pedig csak mondom, hogy biztos mert álmodom, ott is mindig ez van, sétálsz mellettem, de ott igaz általában megszólalsz, vagy lehet, hogy én beszélek most túl sokat, bár lehet nem, de szeretném, ha tudnád, hogy erre vártam, mióta veled beszélek, igaz ritkán, de mintha… mintha most akadna el minden szavam, rám nézel, én még mindig nem merek rád, de várod, követeled, és csak fecsegek tovább, mert nem mindegy már, mi múlik pár percen vagy sem, és köd ereszkedik a fák közé, és én csak rád nézek, mintha most tévedtem volna melléd, messziről, és megfáradva, rácsodálkozva mindenre, mintha újként teremtették volna ott és akkor, csak mert te erre jöttél, én meg feléd, és kérdem ártatlan, bár nem tudom miért, hogy szereted te is a ködöt, ugye?
A Santa Maria della Salute-templom lépcsőin most, Euripidészem, bizonyságot tettünk, hogy minden ember hisz, és így mindenki jónak tartja magát. Rossz mégis van – vajon miért? Majd meglátod, ha átérünk a Canale grande túlsó partjára. Most! – itt az idő, anyánk rám szólt, hogy ki kell pattannunk. Úgy is cselekedtünk, mielőtt a carrozza közelebb ért volna a kapucinusok rendházához és a környező sikátorokhoz. Egyszer régen – Menyus és én még nagyon kicsik voltunk – két forgalmas utca találkozásánál a sarkon találtunk egy öreg cipőpucolót. Rögtön figyelmesek lettünk rá, mihelyt Roberto falujából beköltöztünk a nagyvárosba. Valójában hol itt, hol ott tisztogatta a lábbeliket: a kikötőben, a templom előtti téren. Zöld faládikát tett le a járdára, ferde fedelén meszingtalpazat, amelyre a járókelők fél lábbal fellépve tisztításra kínálhatják cipőjüket. Menyuska vastag talpú, sötétkék ortopéd cipőt viselt, 22-eset, én 30-as új barna cipőben feszítettem. Az öreg előbb az ő lábbelijét tette rendbe, aztán az enyémet, majd pedig kérés nélkül nekilátott kicserélni a cipőfűzőinket. Különös nap volt ez: az első kvadránsból szél fújt hét beaufort erősséggel, és az öbölben köteleket feszítettek ki a part hosszában a hajókikötőnél, nehogy valakit a vízbe találjanak lökni a szélrohamok. A cipőtisztító barna és bordó ellenzős sapkát viselt, jól a homlokába húzva, a szél szemmel láthatólag semmit sem árthatott neki. Ott, az utcán kicserélte a pertlijeinket, és majdhogynem csak úgy odavetette: „Hát azt tudjátok-e, fiúcskák, hogy a cipőfűzőt huszonnégyféleképpen lehet megkötni? A gyerekek egyféle masniról hallottak csak, a felnőttek dupla csomóról is tudnak, mi meg a javakorabeli cipészek a többit is ismerjük, én például mindennap másképp kötöm meg a pertlit.” Néhány egyszerű bogot be is mutatott akkor nekünk, némelyik legyezőszerű volt, mások meg kibomló rózsaszirmokra vagy akasztófa kötelén a hurokra emlékeztetett. Bizonyosfajta csomózások ellenben olyan bonyolultak voltak, hogy vetekedtek a legvékonyabb spagetti tányérra szedett gombolyagával. Menyus vastag talpú, betétes sötétkék cipőjére azon a szeles tavaszi délelőttön (idegenül mozogtunk ekkor még a nagyvárosban) „angol módra” kötött csomó került (így nevezte a cipőpucoló), az enyémre meg „németes” („Primo Inglesi, miei ragazzi, e secondo Tedesci”), és egyikünk sem akarta semmi áron kioldani többé. Amikor a mi összeszedett és gondos anyánk elejtette, hogy talán mégis célszerű lenne kibújni a cipőkből legalább amikor eljön az alvás ideje, kórusban rákezdtünk Menyus hangján nyüszíteni-nyafogni, szemünk le-leragadt már, mikorra, jóval éjfél után, kioldhatta cipőnkön kinek-kinek az angol meg a német csomóját. Reggelre kelve Menyus és én hiába iparkodtunk felidézni a fogások sorrendjét, nem boldogultunk. Meg akartuk keresni újra a kikötőbeli öreget; mind a ketten, az én kis féltestvérkém is meg én is, elhatároztuk aznap, hogy jelentkezünk a homlokába húzott „politure” bácsi műhelyébe inasnak, de amikor a kikötőbe értünk, a parti szél már alábbhagyott, a láthatárról eltisztultak a felhők, eliramodtak a határtalan ürességbe, s magukkal vitték az ég minden gomolygó alakzatát – ő azonban nem volt sehol. Hiába kutakodtunk utána a környező utcákban, mert azt mégsem hihette egyikünk sem, hogy Mary Poppins lenne, s a szél hátán jönne-menne. Persze nagyváros volt ez, benne mi két idegen, két árva, akik térről térre szédülve elhúzódtunk a szökőkutak vízsugarának közeléből. Azokon a helyeken, ahol a napégette arcú cipőpucoló szokta fényesítgetni a lábbeliket, egy vak kíntornásba botlottunk (idomított majom nem volt nála), egy „porcherát” láttunk, aki csont nélküli sült sertéskarajokat kínált két nagy karéj kenyér között, végül egy köszörust. Az öreg azonban, aki talptámasszal ellátott zöld színu ládikájával ügyködött, soha többé nem mutatkozott arrafelé, így tehát a pertlicsomózás huszonnégy módozatának titkát örökre magával vitte. S a víz – miért oly zöld a Canal grande vize, mint a Veronese megfestette köpenyek és drapériák? Zöld, mint a barokk; szürke, mint a gótika; zöld, mint a rizling; tört ívei márványerezetűek, fakószürkék; gótikus, mint északon az alkonyat árnyalatai; a gótika, mint a tizenhatodik századi keskeny velencei hajók; a barokk, mint a széles törzsű karavellák. A velencei dózséknak közös nyughelyet adó Szent János és Pál székesegyházban, Euripidészem, az etika szívéig-lelkéig, legbelső, sötét magjáig hatolunk. Olyan könnyedén, mintha Tibor valamelyik sebészkését tartanánk a kezünkben: szabálytalanságokra és a legrettenetesebb bűncselekményekre kizárólag eszmék miatt vetemedik az ember. Most lépjünk be. Mindegyik halott dózse nyugtalanul alussza örök álmát; Giovanni és Pietro Mocchenido szarkofágja balról és jobbról. A Szent Jánosnak és Pálnak szentelt katedrálist 1234-ben téglából kezdte építeni Giacomo Tiepolo dózse. A sekély és langyos mocsár ingoványa saras ujjaival Velencének még csak a helyét ölelte, amikor a lagúna legszélén helyet talált neki, és elhatározta, hogy hatalmas székesegyház-temetőt emel itt. A szentély építése teljes két évszázadig elhúzódott, Tiepolo holtában költözött bele, ő volt falai közt az első velencei uralkodó, aki csendben várta ki megépülését. Álljunk meg a San Domenico-kápolna félhomályában, a megfeketült féldomborművek előtt, amelyekre kívül és belül a sötét emberi történelem gyülemlett, és állapítsuk meg, szalamiszi, hogy az eszmék nem erkölcstelenek, hanem csak részlegesen, töredékesen erkölcsösek, a valóságnak olyan és akkorka darabja viszonylatában, amelyhez rendelődtek. Miért nem lehetséges, fia Mneszarkhosznak, egyetemes és ebből adódóan tévedhetetlen igazság? Miért nem lehetséges eleget tenni ilyen igazságnak, és miért nem lehet ezáltal megvalósítani az eszméket? Azért, mert lehetetlen felállítani az erkölcsös és helyes egyetemlegesen hiteles általános képét. Hogy valóban így van, azt maga a tapasztalat igazolja: az eszmék és az eszmék eszményített céljai ez esetben versengnének egymással, s a helyénvalóbb lebírná a kevésbé helyénvalót, az erősebb lehengerelné vagy bekebelezné a szerényebbet. Csakhogy ez nem lehetséges, mert akkor érvényét vesztené a szabály, hogy nincsenek kis és nagy ügyek, hanem csak kis és nagy emberek, akik ügyekkel foglalkoznak. Ha az eszmék hitelességét, Euripidészem, egyetemlegesen mérlegre lehetne tenni, egy ügy fontos lenne, s az összes többi eltörpülne mellette. Hogyha az eszméket tömöríteni lehetne a köré az eszme köré, amely idővel központi jelentőségunek minősül, akkor az emberi nem végre-valahára megépítené az eszmei Bábel tornyát, és az eszményi építmény legtetéjre felkapaszkodott szerencsések (a gátlástalanul vétkezők, akik úgy jutottak fel oda, hogy a maguk eszméibe olvasztották mind a többiekéit) a Teremtő lélegzetvételét is hallanák… Ámde, Euripidészem, te szalamiszi, ez nincsen és nem is lehet így, mert a halandók rendje nem olyan szervezet, amelyben a közösség minden, az egyes ember semmi, épp ellenkezőleg. Figyeld csak, a dózsék árnyai közt járunk most. Ügyelj a lépteidre, mert mindenhol a velencei fejedelmek sírtáblái kerülnek a talpunk alá: Leonardo Loredan, Marco Corner, Antonio Venier, Michele Morosini… Olvasd tovább a feliratokat: Laurentio Gapillo, Michaelis Hlio, E. Benefatori, Octaviano Valerio, és vigyázz, nehogy háborgasd őket, fel ne költsd valamelyiküket a padozat lemezei alól, a fali fülkékben heverő etruszk kőszobrok közt. A nekropolis mindegyik megkeményedett, minden hájjal megkent ura megérte néhány nehéz óráját a Velencei Köztársaságnak, és megtanulta, hogy a kereskedelemben ha nyerünk a vámon, veszítünk a réven. Amikor az utolsó is közülük lábbal előre bevonul a fedett gótikus temetőbe, Milánóban az inkvizíció maga elé idézi Veronesét, a festőt, és a vásznain ábrázolt jelenetekről és figurákról faggatja, s a művészt szigorú eljárásnak vetik alá azok, akik meggyőződésből és sziklaszilárd hitből – mert csakis ilyeneket tettek meg a szentegyház inkvizítorainak – oly sokakat küldtek máglyára. A festő vallatói élénkvörös pelerint viseltek, fehér csipkegallért és kesztyűt. Az én korom inkvizítorai abban az évszázadban, amelyet minden lelkifurdalás nélkül dobtunk a sutba, gyakrabban katonai egyenruhát. Ők is, akárcsak Veronese vallatói, eszméket tettek magukévá, a kíméletlen önvizsgálat egy elsietett pillanatában erkölcsi eszményeket fabrikáltak belőlük, és nyomban ezután, a jogfosztottak soraiba furakodva, szilárd célokként hirdették meg őket. Megnyíltak így a szabad bűnelkövetés ajtai, s ők saját nagyságuktól és a rájuk váró dicsőségtől elragadtatva elkövették az első vétkeket. Nézz csak rájuk: egy görög szemében talán szokatlan az öltözékük, de íme, e pillanatban itt haladnak el előtted a huszadik századi néma menetben. Most bemutatom neked őket, Euripidész. Mindőjüket sorra.
Fát nézni olyan,
Mint eggyel szorozni,
Az ember magával szembesül.
Semmi akarat nincs
A gyümölcstermésben,
Ahogy az árnyékban és
Az avarban sincs.
Nem tehet róla a fa,
Hogy az ablakom előtt élve
Hozzámnőtt.
Nem feszegetném,
Hogy az Úristen
Oszt-e, vagy szoroz,
De használja a nullát…
Egy szekrényben ülünk,
Meztelenül.
Kényelmetlen és kemény,
Moccanni sincs hely.
De nem ellenkezünk,
Ahogyan a fa sem teszi,
Ha fűrészelni kezdik…
Nem a fa szándéka
A lomb.
Egyedül az Istené.
A KRE Anglisztika Intézetének meghívásában
(a Szerkesztői ismeretek című fordítói specializációs kurzus vendégeként)
Dr. Sisák Gábor
az Akadémiai Kiadó szerkesztője
tart előadást
2012. november 9-én pénteken
12 órakor
A KÖNYV VÉGE?
A könyvkiadás
és a humán kultúra
radikális átalakulása az internet korában
2. emelet, 222. terem.
